"Kedves Olvasóim! :)
Nem tudom, mennyire vártátok, én úgy érzem, nagyon nehezen jött össze, hogy végre kitegyem az első részt...most sem vagyok biztos benne, hogy jól teszem, de talán, ha kint az első rész, az nagyobb motivációt jelent arra, hogy leüljek írni...Fogalmam sincs, milyen lett, ezt rátok bízom, ha még itt vagytok egyáltalán, és olvastok :) Ha nem, így jártam :)
Drága Barátom, Tine! :) Köszi a seggbe rúgásokat, még akkor is kitartottál, amikor igen kemény diónak számítottam :) Ne add fel! Rugdoss tovább ;) Köszönöm, hogy a barátom vagy! :) " K.B
Árnyék
a múltból
1. rész
Kate Beckett álmosan hunyorgott a
reggeli napsütésben, miközben kényelmesen nyújtózott a hatalmas ágyban,
megropogtatva minden csontját. Ahogy oldalra fordította a fejét, pillantása a
mellette, békésen szuszogó íróra tévedt, akinek homlokába hullottak kócos
tincsei, ajkán pedig, boldog mosoly játszott. Kate oldalára fordult, és
titokban, nesztelenül, meg sem moccanva élvezte a pillanatot, miközben elméje
ismét elé vetítette a tegnap este történteket, kezdve attól, hogy bekopogott a
férfi ajtaján, csapzottan, elázva, megtörten, és semmire sem vágyott jobban,
mint annak az embernek az ölelő karjaira, és csókjára, aki négy éven át a
nyomában volt, mialatt számtalanszor bizonyította, milyen fontos neki. Ahogy
finoman végig cirógatta az alvó férfi keskeny ajkát, arcának vonalát, ügyelve
rá, hogy fel ne ébressze, ismét felidézte szenvedélyes szeretkezésük képeit, és
testét most is ugyanaz a bizsergés járta át, mint akkor, amikor az író végig
csókolta minden porcikáját, amikor nyelvük őrült, mégis lágy, szerelmes táncot
lejtett a másik szájában, miközben kezeik selymesen simogatták végig egymás
testét. Alsó ajkát beharapva hajolt kissé közelebb, hogy édes csókkal ébressze
fel Castle-t, amikor hirtelen rezgő hangra lett figyelmes, mely a szenvedély
hevében a szoba közepére hajított nadrágjából érkezett. Szemöldökét
összeráncolva lépett oda, és vette elő telefonját, mely egyre türelmetlenebbül
rezgett kezében, és csodálkozva látta meg a kijelzőn társa, Javier számát. Elképzelni
sem tudta, mit akarhat a férfi, tekintettel arra, hogy mindkettőjüket
felfüggesztette a kapitány, ráadásul ő fel is mondott. A legkevésbé sem
számított arra, hogy reggel Javi fogja keresni. Nagyot nyelve osont ki a
szobából, még mielőtt az író is felébred a zajra, majd a konyhában állva,
kíváncsian vette fel a készüléket.
-
Beckett! – szólt bele a szokott módon,
és szinte azonnal felcsendült társa mély baritonja a túl végen.
-
Gyilkosság történt a 86. utcai
sikátorban – közölte olyan természetes, könnyed hangon, mintha a világon semmi
sem történt volna előző nap, mintha nem keveredtek volna függelemsértésbe,
mintha, a kapitány szavaival élve, nem hoztak volna szégyent a jelvényükre, és
mintha nem függesztették volna fel egyiküket sem.
-
Javi… semmi közöm hozzá – nyögte nehéz
szívvel a nyomozónő. Noha, akkor úgy gondolta felettese irodájában, hogy a
legjobb döntést hozta, mégsem volt könnyű elfogadni, hogy mindazt, amiért az
elmúlt években harcolt, és mindent, amiben a legjobb volt, maga mögött kell
hagynia – felmondtam – fűzte hozzá, szinte magyarázatképpen, mire néhány
pillanatra csend telepedett közéjük.
-
Tudom. Gates mondta – felelte Javi
nyugodt hangon, majd folytatta – de ahogy az sem érdekelte, hogy 24 órája
sincs, hogy engem felfüggesztett, úgy az is hidegen hagyja, hogy te felmondtál.
Az egész csapatot a helyszínen akarja látni – tette hozzá magabiztos hangon,
amivel sikerült felébresztenie Beckett-ben a kíváncsiságot, és a nyomozói
ösztönöket.
-
Miért? – kérdezte gyanakodva, a válaszra
azonban nem számított.
-
Gyere ide. Ha meglátod az áldozatot, nem
kérdezel többet. 86. utcai sikátor, közvetlenül a kínai kajálda mellett –
pontosította még jobban a címet Javi, majd megszakította a vonalat. Kate belső
ajkát rágcsálva töprengett a hallottakon. Egyik fele kategorikusan nemet
mondott volna, közölve a Vaslady-vel, hogy neki már nem parancsol, másik fele
azonban, a nyomozó, alig várta, hogy a helyszínre érve rájöjjön, miért olyan fontos
a főnökének, vagyis volt főnökének, hogy ismét a megszokott csapat nyomozzon.
Szemöldökét ráncolva hagyta, hogy nyomozói énje győzelmet arasson sértett büszkesége
felett, és a hálószobába lépve, lassan összeszedte holmiját. Ahogy pillantása a
még mindig békésen alvó íróra tévedt, egy percre megfordult a fejében, hogy
felébreszti, és magával viszi a helyszínre, végül elnyomta késztetését, és
hagyta aludni. Halkan közelebb lépve hajolt a férfi fölé, aki már félálomban a
hátára fordult, majd puha csókot lehelt az ajkára, hogy aztán ugyanolyan
nesztelenül hagyja el a szobát, mint korábban.
Kate
fejében ezernyi gondolat cikázott, ahogy megközelítette a helyszínt. Tudta,
hogy késett, legalább 20 percet, de mindenképpen haza akart ugrani, átöltözni,
és lezuhanyozni, hogy frissen és üdén vethesse bele magát az új ügybe, amivel
kapcsolatban olyan titokzatosan viselkedett társa. Még most sem tudta
elképzelni, ki lehet az áldozat, amiből ekkora ügyet csinált a Vaslady. Az
októberi szél szívtelen kegyetlenséggel kapott bele kigombolt kabátjának oldalába,
és rángatta olyan erővel, mintha le akarná tépni róla, miközben régi szokásához
híven, az autót kissé távolabb parkolva, gyalogosan közelítette meg a
rendőrségi kordonnal lezárt sikátort. A nyomozó fázósan húzta össze kabátját,
és kötötte szorosra derekán az övet, miközben a kordon előtt álló őr felemelte
azt, hogy átjuthasson. Magában mosolyogva állapította meg, mekkora szerencse,
hogy a környék szinte összes járőrét ismeri, hiszen jelvényt nem igazán tudott
volna felmutatni, tekintettel arra, hogy azt, Gates asztalára dobta. Még
méterekre volt a tetthelytől, máris látta a vértócsát, az áldozatot, akit nagy
termete miatt, nehéz is lett volna nem észrevenni, valamint a test fölött
térdelő Lanie-t, és a körülötte ácsorgó Ryan-t, és Javi-t. Amikor odaért,
diszkréten köszörülte meg torkát, és elmosolyodott, amikor felismerte Ryan
tekintetében a viszontlátás őszinte örömének csillogását.
-
Beckett! Reméltem, hogy csatlakozol! –
lépett hozzá a kék szemű, ír nyomozó, mire Javi elhúzta a száját.
-
Ja, pedig, te mindent megtettél, hogy
többé az őrs közelébe se mehessünk! – szúrta oda sértetten a férfinak, aki
bűnbánón hajtotta le a fejét.
-
Segíteni akartam… - próbált
magyarázkodni, mire Kate vágott közbe.
-
Segítettél is! – erősítette meg
bólintással is, amit mondott, jobban megnyomva a szavakat, így kifejezve Javi
felé rosszallását, amiért nem tudja értékelni, amit társuk tett – ha te nem
vagy, valószínűleg nem állnék itt – utalt ezzel arra, hogy Ryan éppen időben
érkezett ahhoz, hogy felhúzza őt a tetőről, amelynek párkányában már nem tudtak
megkapaszkodni elgémberedett ujjai. Még mielőtt Javi megint tehetett volna egy
epés megjegyzést, Lanie felé fordult – Ki az áldozat? – kérdezte a földön
hanyattfekvő férfi fölé hajolva, aki jó kétméteres magasságával, és becslésre
is minimum 150 kilójával, sötét, hajszálcsíkos, méregdrága öltönyében, aranyórával
a csuklóján, pecsétgyűrűvel az ujján, felismerhetetlen volt összeroncsolódott
arca miatt. A vérben szinte úszni lehetett volna, Kate is csak nehezen tudott
úgy az áldozat közelébe lépni, hogy ne tocsogott volna cipője a félig alvadt,
vörös folyadékban.
-
Antonio Parozzi – közölte drámai hangon
Javi, mire Kate hitetlenkedve nézett rá.
-
Ez biztos? Úgy értem… az arca… - bökött
fejével a férfi szétroncsolt arcára, mire Javi bólintott.
-
Halálbiztos – hagyta helyben a választ,
majd átnyújtott egy papírokkal teli kis, műanyag bizonyítéktároló zacskót,
benne az áldozat összes iratával. Kate még mindig döbbenten vette át a tasakot.
Hirtelen világos lett, miért is akarta őket a Vaslady. Mindenki tudta, hogy
Antonio Parozzi-t az egyik helyi maffiacsalád fejeként tartották számon, és
noha a rendőrség és a bíróság megtett mindent azért, hogy elkapja, és rács mögé
dugja, soha, egyetlen alkalommal sem tudtak rábizonyítani semmit. Ha le is tartóztattak
valakit, aki kapcsolatban állt vele, az illető előbb harapta volna le a
nyelvét, mint, hogy bevallott volna bármilyen piszkos ügyet, amihez köze lett
volna Parozzi-nak.
-
Az arcából ugyan nehézkesen
azonosítanánk, tekintettel arra, hogy a 9mm-es golyó teljesen tönkrevágta –
emelt fel Lanie egy másik tasakot, melyben egy töltényhüvely várta, hogy a
többi bizonyíték közé kerülhessen – de az ujjlenyomat olvasó egyértelműen
azonosította – mutatott fel egy kis, hordozható készüléket, mely a 21. század
technikájával könnyítette meg a törvényszéki orvos szakértők életét és munkáját.
– Az áldozatunk a 79 éves Antonio Parozzi, és körülbelül 4-5 órája lehet
halott, a halál oka pedig, egyértelműen az arcába kapott lövés. Azonnal
meghalt.
-
Az ember azt hinné, ekkora testről simán
lepattan a golyó – futtatta végig pillantását kissé undorodva Javi a tömény háj
és zsírrétegen, mely az öltöny alatt is jól látható volt, mire bezsebelhetett
egy rosszindulatú szemöldökráncolást felettesétől.
-
Maffia leszámolás? – vetette fel
automatikusan Beckett, figyelmen kívül hagyva Javi gonosz megjegyzését,
miközben arra gondolt, fel kellett volna ébresztenie az írót. Biztosan többre
értékelt volna egy maffiagyilkosságot néhány óra alvásnál, mire Ryan csóválta
meg a fejét.
-
Kötve hiszem. – jelentette ki teljes
magabiztossággal, majd azonnal folytatta, mit sem törődve Javi szemforgatásával
– a maffia nem így végezne vele. Előbb találtunk volna rá egy betoncsizmával a
lábán a Hudson-ban, mint egy sikátorban, golyóval a fejében.
-
Wow! Ez aztán a tökéletes nyomozói
következtetés. Csak mert egy gyilkosság nem illik a szokásos képbe, és nem
felel meg az általad alkotott sztereotípiának, már nem is a maffia tette, mi? –
kötözködött Javi, de Ryan egy elegáns mozdulattal közé és Beckett közé állva
hagyta reakció nélkül a kijelentést, és folytatta, miközben Kate lemondón
sóhajtva állapította meg, hogy ha a két férfi között ilyen marad a hangulat, a
nyomozás maga lesz a pokol.
-
Amellett pedig, hogy tényleg nem felel
meg a maffiagyilkosságok nem általam, hanem számtalan profilozó által alkotott
sztereotípiájának, még ezt is találtuk a helyszínen – nyújtott át egy cetlit
Kate-nek, aki meglepetten húzta fel szemöldökét a sorokat olvasva.