Szükségem van rád 22. rész

 

22. rész

Robin elnyíló ajkakkal, élvezettel fogadta a férfi csókját, miközben érezte, hogy annak nyelve selymesen kutatja fel szájának édes barlangját, keze pedig bejárja testének minden porcikáját. Ezen a ponton már elképzelhetetlennek tartotta, hogy visszakozzon, fel sem merült benne, hogy véget vessen az érzékeit érő ostromnak. Szíve vadul vert mellkasában, keze önkéntelenül nyúlt a férfi ingének gombjai felé, és lassan, egyesével pattintotta ki őket. Amikor azonban tenyere végig simított a meztelen, kidolgozott mellkason, Jason megszakította a csókot, és szaporán lélegezve érintette homlokát az övéhez.

- Fogalmad sincs, mennyire szeretném… - suttogta, és forró lehelete szinte égette a nő ajkát, miközben folytatta – de… meg fogod bánni, Robin… én nem adhatok neked semmit… - tette hozzá fájdalmas hangon, mire Robin felemelte fejét és mélyen a szemébe nézett.

- Első számú szabály, nyomozó – simított végig a férfi arcán gyengéden. – Sose akard jobban tudni nálam, hogyan fogok később valamire reagálni, mert fogalmad sem lehet róla – jelentette ki halk, határozott hangon, mire Jason komolyan nézett vissza rá.

- Azt hittem, az első számú szabály az, hogy nem kezdesz rendőrökkel – jegyezte meg, de hangjában csipetnyi humor hallatszott, mire Robin sokatmondón nézett végig magukon, ahogy egymást szorosan átölelve álltak a konyhában.

- Azt hiszem, a történtek tükrében új rangsort kell felállítanom – válaszolta félig komolyan, mire Jason elnevette magát, ő pedig folytatta – másfelől pedig… - hagyta nyitva a mondatot, miközben kezét lassan végig húzta a férfi felsőtestén, majd megállapodott derekánál, és egyetlen mozdulattal emelte le az oldalára csatolt fegyvertáskát, amit aztán úgy helyezett a konyhapultra, háta mögé, hogy tekintetét egy percre sem vette le Jason szeméről, aki pislogás nélkül követte minden mozdulatát. – Nekem úgy tűnik, egyáltalán nem rendőrként vagy most itt – húzta fel szemöldökét és szíve megkönnyebbülten dobbant, amikor meglátta, hogy a keskeny, érzéki ajkak mosolyra húzódnak, majd annak ujjai beletúrtak sűrű, barna hajába, hogy aztán tarkóján állapodjon meg a keze, és finoman cirógatni kezdje, majd fejét lehajtva, forrón megcsókolta. Jason teljesen elveszett, már semmi nem tudta megállítani. Ajka éhesen, szenvedélyes türelmetlenséggel csókolta a nőt, aki ugyanolyan vágyakozva viszonozta, miközben keze megtalálta az utat a póló alá, és lassan, érzéki simogatások közepette hámozta le a doktornőről. Ahogy pillantása végig vándorolt a gyönyörű, karcsú testen, a telt kebleken, önkéntelenül felsóhajtott, majd ismét megcsókolta, keze pedig felderítette Robin reszkető testét, ahogy a lány is az övét. Jason nem tétovázott, karjaiba kapta az orvosnőt, és a csók megszakítása nélkül vitte át a hálószobába, ahol óvatosan fektette az ágyra, majd fölé magasodott, úgy csókolta tovább. Nyelvét végig húzta nyakán, keze a nő kebleit becézte, és elégedetten hallgatta a mély sóhajokat, melyek feltörtek Robin torkából minden apró érintésre. Miközben ajkával egyre lejjebb haladt, hogy csókjával borítsa be az orvosnő testének minden porcikáját, Robin is végig cirógatta széles vállát, izmos mellkasát és kockás hasát. Szinte lesimogatta róla az inget, melyet az ágy mellé hajított, majd rátalált a farmer övcsatjára, és ügyesen oldotta ki, hogy aztán az alsóval együtt szabaduljon meg tőle, éppen akkor, amikor Jason is lehámozta róla a rövid sortot. Robin háta ívben megfeszült, amikor Jason ajka átvette kezének szerepét és mellét csókolgatta, miközben érezte, hogy a gyönyör átjárja egész testét. Jason úgy játszott rajta, mintha egy finom hangszer lenne, megpendítve minden húrt, mígnem mindene vibrált, remegett a vágytól, a várakozástól. Amikor Robin sürgetőn túrt ujjaival Jason hajába, az felemelte fejét, mélyen a szemébe nézett, majd forrón megcsókolta, és lassan eggyé vált vele. Robin szíve olyan hevesen vert, hogy levegőt is alig kapott, Jason pedig le sem vette a szemét az övéről, mintha bele akarná vésni agyába minden vonását, megjegyezni minden sóhajtását. Testük egy ütemre, lassan mozgott, miközben Jason lehajtotta fejét és csókokkal szórta tele Robin nyakát, majd ajkára vándorolt és puhán megcsókolta. Alig bírta visszafogni magát, mégis megtette néhányszor, mert el akarta nyújtani ezt a földöntúli élvezetet, hogy minél több gyönyörrel ajándékozhassa meg a nőt. Csak így tudta megköszönni neki, amiért esélyt kapott arra, hogy boldog legyen, legalábbis addig, amíg a karjai között lehetett. Mikor elértek a csúcsra és mindkettőjük teste megfeszült, Jason olyan szorosan ölelte át Robint, mintha soha többé nem akarná elengedni, mintha a lénye részévé akarna válni. Még akkor sem engedte el, amikor vágyuk csillapodott, hátha meg tudja hosszabbítani a pillanat varázsát. Arcát a nyakába temette, és mélyen magába szívta a jól ismert illatot, miközben nagyot kellett nyelnie, hogy legyűrje a torkában keletkezett gombócot, amikor megérezte, hogy az orvosnő ujjai hajába szántanak tarkóján, és simogatni kezdi. Tisztában volt vele, hogy azzal a titokkal, ami lelkét nyomja, nem élvezheti sokáig ezt a boldogságot, de remélte, hogy legalább egy kis ideig még elhúzhatja a dolgot. Robin még mindig szaggatottan lélegzett, szíve szaporán vert. Sosem gondolta volna, hogy a szeretkezés ilyen gyönyörű is lehet. Eddigi kevés élménye, melyek főként az egyetemi évekből származtak, kiábrándítóak voltak és arra a következtetésre juttatta, hogy a szerelmeskedést jócskán túlértékelik az emberek. Most azonban, amit átélt Jason karjaiban, arra világított rá, hogy a szerelem és a szeretkezés csodálatos is lehet, ha a megfelelő társat öleli az ember. Erre a gondolatra hirtelen elborzadt. Ó, nem! – kondult meg agyában a vészharang. Ez nem lehet! Jason Deeks nem lehet a megfelelő ember a számára, hiszen rendőr! Megfogadta magának, hogy sosem szeret bele egy rendőrbe! – záporoztak fejében a gondolatok, miközben érezte, hogy Jason kissé felemelkedik róla, és ahogy felpillantott, tekintete találkozott a férfiéval, melyet most egészen különösnek talált. Mintha mondani akart volna valamit, csak éppen nem tudta, hogyan fogalmazza meg.

- Doki, én… - szólalt meg halkan Jason, de nem tudta, hogyan folytassa. Robin elmosolyodott, de csak az ajka, a szeme nem, amikor meghallotta, hogy már nem Robin többé, hanem megint csak „doki”. Nehezére esett elfogadnia ezt a megszólítást a történtek után.

- Deeks, ha most mentegetőzni akarsz, várd meg, míg felöltözöm – húzódott el a férfitól, mert szüksége volt a távolságra, és arra a magabiztosságra, amit a ruha adhatott a számára. Szinte biztos volt benne, hogy amit hallani fog, véget vet annak a rövid ideig tartó boldogságnak, amiben része volt. Jason nehéz szívvel nézte, hogy Robin felkel az ágyból, és mivel az ő inge volt hozzá legközelebb, gyorsan belebújt. – Nem az igazi, de mégis valami – nyelt nagyot, hogy erőt vegyen magán, miközben Jason szeme végig futott rajta. Lesújtva állapította meg magában, hogy Robin nem kevésbé vonzó egy férfiingben, mint egy estélyi ruhában, miközben Robin leült vele szemben, és várakozón fonta keresztbe karjait. – Hallgatlak!

- Persze, hiszen jó hallgatóság vagy, igaz? – húzta keserű mosolyra ajkát Jason, mialatt felült és hátát megtámasztotta az ágy támláján, mivel azonban Robin nem viszonozta a mosolyt, nagy levegőt vett és folytatta. Tudta, hogy tiszta vizet kell öntenie a pohárba, elmagyarázni néhány dolgot Robinnak, ha nem akarja, hogy úgy váljanak el egymástól, mint előző este. – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – kezdett bele, de félre kellett néznie, mert képtelen volt folytatni a rászegeződő, átható zöldes-barna szemek láttán.

- Nem – értett egyet Robin, hiszen ezzel nem tudott vitatkozni. Jason rendőr, és nem szabadna egy zsarut szeretnie. – De megtörtént – mutatott rá halkan, mialatt megérintette Jason arcát, kényszerítve, hogy ránézzen. – Én páros lábbal rúgtam fel az elveimet, te pedig annak ellenére csókoltál meg, hogy megfogadtad, többé nem teszed, és most emiatt nyilván bűntudatod van – összegezte a tényeket, Jason pedig rácsodálkozott, milyen könnyen átlátott rajta a nő. Hiába, piszok jó pszichológus, ezt a saját bőrén kellett megtapasztalnia.

- Én csak nem akarom, hogy azt hidd, bármi kialakulhat ebből – mutatott végig kettőjükön, mialatt szíve ólomnehézzé vált, de Robin kesernyésen elmosolyodott.

- Ne rontsuk el azzal, hogy túlbonyolítjuk. Vannak dolgok, amelyeket csak úgy egyszerűen élvezni kell – jelentette ki látszólag könnyedén, de torkában gombóc keletkezett, szíve pedig fájón sajgott, amiért ezt a csodálatos élményt ledegradálta, és úgy beszélt róla, mintha nem jelentett volna mindent a számára. – Ne aggódj, nem várom el, hogy örök hűséget esküdj, és nem foglak a szerelmemmel sem zaklatni. Egyszerűen csak megtörtént. Maradjunk ennyiben! – tette hozzá, de amikor fel akart kelni az ágyból, Jason megszólalt.

- Lelőttem az apámat! – bukott ki belőle a vallomás, bár azt maga sem értette, miért éppen most. Keresve sem találhatott volna rosszabb alkalmat, hogy megnyissa szívét és felfedje féltve őrzött titkát, de nem hagyhatta úgy elmenni Robint, hogy azt higgye, kihasználta a kedvező alkalmat, vagy neki semmit sem jelentett, ami történt. Robin döbbenten nézett vissza rá, és lerogyott az ágyra, miközben próbálta kitalálni, hogyan reagáljon erre. Mindenre számított, de erre nem, és valósággal letaglózta a vallomás.

- Tessék? – találta meg hangját, mire Jason egy másodpercre lehunyta szemét. Tudta, már nincs visszaút, de meg kellett értetnie a doktornővel, miért képtelenség, hogy ők ketten együtt legyenek, annak ellenére is, hogy még soha életében nem volt része olyan csodálatos élményben, mint, amit vele tapasztalt, és annak ellenére is, hogy szíve szerint, most is magához húzta volna, hogy megcsókolja.

- Az apámat – ismételte meg halkan Jason. – Lelőttem – nézett hosszan Robin szemébe, aki hitetlenkedve nézett vissza rá, és arcán látszott, maga sem tudja, hogy higgyen-e neki.

- Szándékosan? – jött ajkára az első kérdés, ami eszébe jutott, mire Jason erre akaratlanul is elmosolyodott.

- Látszik, hogy rendőrök között dolgozol – kerülte ki a választ, de Robin nem hagyta magát, továbbra is mélyen a szemébe nézve ismételte meg a kérdést.

- Válaszolj… Szándékosan ölted meg? – nyelt nagyot, ahogy a válaszra várt, mire Jason egy pillanatra úgy érezte, visszarepül abba az időbe, amikor az élet a családjában maga volt a pokol.

- Igen – adott halk választ, Robin pedig úgy érezte, kicsúszik lába alól a talaj. – Legalábbis gondolatban már ezerszer is megöltem szándékosan… annyiszor, ahányszor kimenekítettem anyámat a karmai közül, és megpróbáltam rávenni, hogy szökjünk el együtt – tette hozzá, mire Robin megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy felismerte, félreértette a választ, Jason pedig hosszan kifújta a tüdejében tartott levegőt és maga elé nézett. Mikor visszafordította tekintetét a nőre, már nyugodtabb, összeszedettebb volt. – De nem szándékosan húztam meg a ravaszt. Baleset volt.

- Milyen baleset? – szóltalt meg Robin kiszáradt szájjal. – Véletlenül sült el? – egészítette ki a kérdést, mire Jason lassan bólintott.

- Tulajdonképpen igen – válaszolta látszólag nyugodtan, de az állán remegő izmok elárulták, milyen ideges. – Megpróbáltam kicsavarni a kezéből a pisztolyt, mielőtt olyasvalakit öl meg, akit érdemes meggyászolni – sóhajtott fel rezignáltan, Robin pedig együtt érzőn hallgatta. – Elsült és a mellén találta el a golyó… a kórházig sem jutott el – ért a mondanivalója végére, Robin pedig lassan kezdte megérteni a dolgokat. Át akarta ölelni, biztosítani akarta afelől, hogy nincs semmi baj, de amikor megfogta a férfi kezét, az nagy levegőt vett és kihúzta ujjai közül az övét, majd felállt és belebújt alsójába, majd farmerját is magára rántotta.

Szükségem van rád 21. rész

 

21. rész

Jason idegesen járkált fel és alá Robin lakásának ajtaja előtt. Valahányszor elhatározta magát, hogy bekopogjon, az utolsó pillanatban mindig visszakozott. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Egy belső hang azt súgta, jobban tenné, ha visszaülne az autójába, elvégre onnan is szemmel tudja tartani a lakást és a környéket, tökéletesen el tudná látni a feladatot, amiért tervei szerint idejött, szíve azonban szinte hajtotta, hogy bekopogjon, és újra lássa a zöldes-barna szemeket, a lágy mosolyt, mely a legzordabb napot is szebbé tudta varázsolni. Miután sokadjára ment el az ajtó előtt, sután körbepillantott az utcában. Úgy festhetek, mint valami perverz idióta – morgott magában, ahogy elképzelte, mit gondolhatna róla bárki, ha meglátná. Végül nagyot sóhajtott, és bátorságot gyűjtve, bekopogott. Nem tudta, hogy csalódást vagy megkönnyebbültséget érezzen, amikor nem jött felelet, de még csak lépteket sem hallott. Ha eszére hallgat, ezt egy jelnek tekinti, és visszasétál a kocsijához, mielőtt azonban még végig játszotta volna ezt a lehetőséget, keze már önkéntelenül mozdult, és újra megismételte a kopogást.

- Ki az? – hallotta meg bentről a fojtott, bársonyos hangot, mely annyira váratlanul érte, hogy hirtelen azt sem tudta, mit feleljen.

- Nyomozó… Deeks… vagyis, Jason – dadogta zavartan, miközben elnyomott egy szitkot orra alatt, amiért a pszichológusnő ekkora hatással van rá. Még soha életében nem tapasztalta, hogy egy nő ennyire képes lett volna összezavarni, hogy úgy viselkedjen, mint egy bolond. – Én vagyok! – köszörülte meg torkát, és hangja ezúttal sokkal határozottabban csengett, de szíve kihagyott egy ütemet, amikor szélesre tárult az ajtó, és szembe találta magát a doktornővel. Robin nem viselt mást, csak egy laza pólót és egy rövidnadrágot. Egyértelmű volt, hogy már lefekvéshez készülődött, ő pedig megint elbizonytalanodott, jó ötlet volt-e bekopogni.

- Újabb járőrözés? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, miközben nem tudta eldönteni, hogy az ajtón át beáramló hideg széltől, vagy a férfi tekintetétől borzong-e, mire Jason megrántotta a vállát.

- Csak tudni akartam, jól vagy-e – válaszolta látszólag nyugodtan, rezzenéstelen arccal, mire Robin elhúzta a száját.

- Ma kivételesen nem kaptam csomagot, és Walter sem látogatott meg – tájékoztatta a férfit, mert kizártnak tartotta, hogy iránta mutatna érdeklődést. -  Ennyi? – fonta karba kezeit várakozón, és hangja nem csengett túl barátságosan, mert még mindig élénken élt benne az elmúlt esti visszautasítás fájdalma, mire Jason beletúrt sötét hajába.

- Van valami, amiről tudnod kellene… - fogott bele, hogy elmondja, milyen következtetésre jutottak Sean-nal, bár azt ő maga is érezte, hogy pusztán ez nem indokolta az itt létét. Mindazt, amit mondani akart, telefonon is közölhette volna, de ő itt akart lenni. Látni akarta a gyönyörű arcot, mélyen magába szívni a jázmin illatot, mely most még intenzívebben ölelte körbe a nőt.

- Bejössz? – ütötte meg fülét a kérdés, mire bizonytalanul simított végig tarkóján. Ha szívére hallgat, azonnal igent mond, de ösztönei azt súgták, hibát követ el, és abban sem volt biztos, hogy ezúttal képes lesz-e elengedni karjaiból az orvosnőt, ha megint olyan közel kerülnek egymáshoz, mint legutóbb.

- Késő van – adott kitérő választ sután, mire Robin lazán támasztotta meg vállát az ajtófélfán.

- Nem azt kérdeztem, Deeks, hogy hány óra van – húzta félmosolyra csábító ajkát, miközben Jason nagyot nyelt, ahogy pillantása a telt, cseresznyeízű szájra vándorolt. – Ha nem tűnt volna fel, egy szál pólóban vagyok és egy sortban. Csontig fagyok itt az ajtóban – fűzte hozzá, hogy a nyomozó értse, nem az önzetlen vendégszeretet miatt invitálja beljebb, Jason pedig nagyot sóhajtott. Még, hogy nem tűnt fel? – tette fel magában a kérdést a nyomozó, hiszen, amióta ajtót nyitott, alig tudott arra koncentrálni, amiről beszéltek. Egyfolytában elvonta figyelmét a hosszú, kecses lábak, a selymes, bronzbarna bőr, a keblei, melyek kirajzolódtak a pamut anyag alatt. – Ne aggódj, nem foglak megerőszakolni – jegyezte meg csípősen Robin, amikor amaz még mindig nem mozdult, felelevenítve a legutóbbi találkozásukat, amikor megcsókolták egymást, és az azt követő vitát, miközben hátat fordított a férfinak, és elindult a lakás belseje felé, mire Jason zavartan vakarta meg tarkóját.

- Az minden lenne, csak erőszak nem – motyogta orra elé, mialatt belépett és becsukva maga mögött az ajtót, követte a doktornőt a konyhába, aki már elő is vett két poharat, és forró teát öntött bele. Miután mindkettőt ízesítette, az egyiket Jason elé tette, aki már helyet is foglalt az asztal mellett.

- Nos? – telepedett le ő is a szemben lévő székre, és várakozón néztet a férfira – miről kellene tudnom? – szegezte a nyomozónak a kérdést, mire az mély levegőt vett.

- Ellenőriztük Walter bátyjának cégét – kezdett bele, ügyelve rá, hogy szavaival ne ijessze meg nagyon a doktornőt. – Ugyanolyan kék furgont használnak, amit a legutóbbi áldozat barátnője is említett. A kulcshoz bárki hozzáférhetett, akár Walter is, ráadásul találtunk a helyszínen, közvetlenül a kocsi mellett egy cigarettásdobozt. Azt a márkát szívja a zaklatód is – összegezte nagy vonalakban a lényeget. – Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy Walter a megszállottad és az áldozatok hasonlítanak rád, egyre valószínűbb, hogy őt keressük.

- Értem – nyelt nagyot Robin, miközben érezte, hogy minden porcikájában remegni kezd, de ehhez már semmi köze nem volt a kint süvítő őszi szélnek. Sokkal inkább a félelem járta át testét. – Mi lesz most? – kérdezte halkan, mire Jason nagyot sóhajtott.

- Sajnos, eddig pusztán közvetett bizonyítékaink vannak ellene – vallotta be őszintén, bár tudta, ezzel korántsem tudja megnyugtatni az orvosnőt, mégsem akart eltitkolni előle semmit. – Ha most bevinnénk egy kihallgatásra, rájönne, hogy a nyomában vagyunk, és még az is elképzelhető, hogy meglépne.

- Nem tudjátok benn tartani? – tört fel kétségbeesetten Robin-ból a kérdés, és majdnem elsírta magát, amikor Jason nemet intett a fejével.

- Jelenleg nincs, miért – válaszolta együtt érzőn, mert pontosan tudta, milyen félelmet élhet át a nő. – Zaklatás miatt talán őrizetbe vehetnénk, de megnehezíti a dolgot, hogy nem tettél feljelentést – tette hozzá magyarázatképpen, de hangjában nyoma sem volt a számonkérésnek. – Nem tudjuk kétséget kizáróan rábizonyítani, hogy ő használta a furgont, mivel abban nem találtak ujjlenyomatot, vagy bármit, ami kiinduló pont lehetne. Alaposan kitakarították, ami pedig a cigarettát illeti, maximum azt tudjuk bizonyítani, hogy ott járt, de azt nem, hogy vezette a kocsit.

- Ezek szerint, most arra várunk, hogy újból gyilkoljon? – kérdezte hitetlenkedve Robin, miközben felállt és a mosogatóba helyezte a csészét, majd két tenyerén támaszkodott meg, háttal a férfinak, aki egy percre sem vette le róla a szemét.

- Nem – hallotta meg halk, megnyugtató hangját. – Két emberünket ráállítottuk, minden lépését figyelik, esélytelen, hogy még egyszer felbukkanjon a közeledben, vagy megtámadjon valakit – próbálta megnyugtatni, mire Robin sóhajtva fordult meg.

- Köszönöm – suttogta nagyot nyelve, mire Jason felállt és közelebb sétált hozzá, majd egészen közel állt meg előtte.

- Nem eshet bántódásod, Robin! Esküszöm, hogy nem hagyom! – tett ígéretet komolyan nézve a nőre, akinek könnyektől ragyogott zöldes-barna szeme, ahogy rápillantott, és halványan elmosolyodott.

- Robin? – kérdezte meglepetten, amiért a férfi a keresztnevén szólította. – Mi lett a dokival? – faggatta tovább, hogy így szüntesse meg a benne lévő feszültséget, amit a férfitól hallott hírek okoztak, Jason pedig megrántotta a vállát, de nem válaszolt. Fogalma sem volt, mit felelhetne. Bármennyire is küzdött ellene, Robin egyre inkább a részévé vált, ölelni akarta, ha csak egy pillanatra is, de elfelejteni, hogy képtelen tiszta érzésekre, hogy nincs benne szeretet, amiből egy másik embernek adhatna. Tekintete simogatón futott végig a nő arcán, egészen a telt ajkakig, miközben csak azt érezte, milyen nagyon szeretné megcsókolni. Keze önkéntelenül mozdult és tűrte el annak füle mögé egyik hajtincsét, de amikor lejjebb hajtotta fejét, hogy birtokba vegye ajkait, Robin tenyerét megtámasztotta széles mellkasán, úgy akadályozta meg benne. – Mit akarsz tőlem, Jason? – kérdezte halkan, már-már suttogva, mire a nyomozó elgyötörten sóhajtott fel.

- Meg akarlak csókolni… - válaszolta ugyanolyan halkan, de hangjából jól érezhető volt a vágyakozás, mire Robin hirtelen elmosolyodott.

- Nem félsz attól, hogy ezúttal felpofozlak érte? – kérdezte incselkedve, miközben szíve vad ritmusban kalapált a várakozástól, hogy végre ismét ajkán érezze a férfiét, mire az felemelte kezét, és végig simított nyaka vonalán.

- Vállalom a kockázatot! – sóhajtott fel, majd másodpercek múlva már összeforrt az ajkuk. Nyelve puha érzékiséggel siklott a nő ajkai közé, mialatt keze lecsúszott hátára, majd derekára, úgy vonta magához egészen közel. A csók egyre forróbbá vált, Robin karjai átölelték nyakát, és amikor hozzásimult, érezte, ahogy a telt keblek mellkasának nyomódnak, amitől valami édes érzés öntötte el. Olyan dolgok zajlottak le benne, amelyeket nem értett, és amelyek túlmutattak a fizikai érzéseken, de neki esze ágában sem volt abbahagyni, vagy eltávolodni Robin-tól. Amikor megérezte, hogy a nő kis tenyere széles mellkasán simít végig, megszakította a csókot, de csak azért, hogy a kecses nyakat hintse tele apró csókokkal, mialatt Robin egyetlen mozdulattal simogatta le válláról a bőrkabátot. Ha a másnapra gondolt, Jason még mindig le akarta beszélni magát arról, hogy folytassa ezt az őrültséget, de szíve mélyén tudta, hogy ennek semmi esélye. Képtelen volt ellenállni, tartani magát a józan ész diktálta feltételekhez, és bár el akart távolodni, mentegetőzni, amiért megint elragadták az érzelmek, ajkára nem jöttek a szavak. Még sosem kívánt úgy senkit, mint Robin-t, és ez megijesztette, mert kiragadta kezéből az irányítást. – Abba kellene hagynunk – nyögte nehezen, miközben érezte, hogy Robin ajka finoman megérinti nyakát. – Mi nem lehetünk együtt… ennek semmi értelme – mondogatta Jason, abban bízva, hogy ez kellő erővel ruházza fel, hogy eltávolodjon a nőtől, de érzékei megmakacsolták magukat, mert csak a bizsergést voltak hajlandóak felfogni, amit a nő ajkának érintése okozott.

- Semmi – értett egyet Robin, miközben eltávolodott kissé a férfitól, aki homlokát ráncolva nézett le rá.

- Akkor, miért érzek mégis így? – tette fel a kérdést, de nem tudta, hogy a nőtől vagy saját magától várja rá a választ, mire Robin elmosolyodott.

- Nem tudom – adott őszinte választ, hiszen még azt sem tudta, ő miért képtelen ellenállni a nyomozónak – de ha majd rájössz, légy szíves, közöld velem is – tette hozzá, mire Jason halkan felnevetett.

- Esküszöm, hogy a sírba viszel – sóhajtott fel, mialatt egészen közel húzta magához az orvosnőt, mire az finoman karcolta meg fogával alsó ajkát, ő pedig érezte, hogy minden sejtje beleremeg az érintésbe.

- Az lehet – értett egyet komolyan – de vigasztaljon a tudat, hogy szép halálunk lesz – fűzte mellé, mire Jason egy másodpercre lehunyta szemét, majd elvetve minden ellenérzését, forrón megcsókolta.

Szükségem van rád 20. rész

 

20. rész

El kellett ismernie magában, hogy nagyon vonzó volt. Kisportolt testalkatán tökéletesen állt az egyenruha, sűrű, szőke haja mindig kissé kócosan állt, ami kisfiús vonásokat kölcsönzött arcának, melyet csak megerősített a huncut csillogás a kék szemekben, és a komisz félmosoly, ami szinte mindig ajkán játszott. Kedves volt, udvarias, figyelmes, ráadásul roppant kitartó, ami az udvarlást illette, és Robin biztos volt benne, hogy ha elmenne vele vacsorázni, remek partnernek bizonyulna, aki mellett nem unatkozna. Egy percre eljátszott az ötlettel, hogy igent mond, elfogadja végre a meghívást. Úgy gondolta, ha adna egy esélyt a férfinak, utána még mindig el tudná utasítani, végül mégis nemet intett a fejével. Nem lett volna tisztességes Chris-szel szemben, ha pusztán sajnálatból mondana igent, és önmagát is csak becsapta volna.

- Én nem fogom – keményedtek meg a vonásai, hangja pedig határozottan csengett. – Nem maga az oka, Chris, hanem az elveim – mosolyodott el lágyan, amikor ráeszmélt, kissé nyersebbre sikeredett a válasz, mint szerette volna. A világért sem akarta megbántani az előtte álló férfit, aki mindig kedves volt vele. – Pusztán arról van szó, hogy nem bonyolódhatok kapcsolatba egy rendőrrel. Éppen elég volt az apám miatt izgulni, és végig nézni, min megy keresztül az édesanyám – adott magyarázatot röviden, mert nem szerette volna, ha Chris azt hiszi, a személye ellen van kifogása. – Nem akarok azért is aggódni, akibe szerelmes vagyok. Ez túl sok lenne nekem… - nyelt nagyot, miközben Chris arcára kétkedés ült ki, mintha ismeretségük kezdete óta először nem hinne a szép doktornőnek.

- Tehát az egyetlen probléma, amiért visszautasít, az az, hogy rendőr vagyok? – kérdezte óvatosan, Robin pedig nehezen bólintott, annak ellenére, hogy szíve mélyén tudta, ha a férfinak nem ez lenne a szakmája, akkor sem valószínű, hogy kapcsolat alakulna ki közöttük.

- Igen – válaszolta, de Chris néhány másodpercig csak némán nézett vissza rá, és arcáról nem tűnt el a bizonytalanság.

- Deeks-szel sincs semmiféle kapcsolata? – jött a következő kérdés, mely váratlanul érte Robint.

- Kapcsolatom? – ismételte meg a kérdést zavartan. – Nem, dehogy! – rázta meg fejét, miközben azon töprengett, miből gondolja azt Chris, hogy közte és Jason között bármi lenne. – Mégis, honnan veszi ezt? – tette fel a kérdést, mire a járőr vállat vont.

- Csak egy megérzés – felelte nyugodtan, de pillantását egy másodpercre sem vette le a nőről, aki kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. – Láttam, hogyan néz magára – húzta el a száját keserűen Chris, mire Robin örömtelenül felnevetett.

- No, abból nem sokra lehet következtetni – jegyezte meg, majd folytatta – nagyjából úgy, mint egy bosszantó nőszemélyre – tette hozzá mosolyogva, de Chris megrázta a fejét.

- Én nem annak nevezném – szólalt meg lemondó szomorúsággal a hangjában, majd nagyot sóhajtott. – Mindegy, azért egy próbát megért! – jelentette ki, miközben az ajtó felé indult, de Robin hangja megállította.

- Chris! Maga jó ember, és nagyon szerencsés lesz az a lány, aki a szerelmét a magáénak tudhatja – próbálta vigasztalni, de Chris kék szemében csalódottság jelent meg.

- De ez a lány nem maga, igaz? – kérdezte bánatosan, mire Robin nemet intett a fejével, ő pedig megadón bólintott. Úgy tűnt, feladja a próbálkozást, aminek Robin titokban még örült is. – Azért… eljöhetek a következő foglalkozásra? – kérdezte bizonytalanul, mire a doktornő megkönnyebbült, hogy végre más irányt vesz a beszélgetés.

- Természetesen! – válaszolta mosolyogva, majd némán nézte, ahogy a férfi, kezében forgatva tányérsapkáját, elhagyja a rendelőt.

 

Jason egymás után pakolta arrébb a dokumentumokat, melyek a Blue High Építkezési Vállalat beosztottjait tartalmazták. Szinte egész nap azzal foglalkozott, hogy leellenőrizze őket, beírta a gépbe a nevüket, utánajárt, van-e bármelyiküknek priusza, szerepelnek-e a rendszerben, majd felhívta őket és megkérdezte, mit csináltak abban az időben, amikor Julia-nak randevúja volt, és megölték. Vegyes érzésekkel vette tudomásul, hogy kivétel nélkül mindenki alibit tudott biztosítani magának, ami ismét csak időt vett el, míg leellenőrizte azokat. Egyfelől ez csak megerősítette abban, hogy Walter az emberük, másfelől aggasztotta a gondolat, hogy Robin veszélyben van, hiszen a férfi szabadlábon volt, és még semmi nem volt a kezében, amivel behozhatta volna.

- Végeztek a laborosok! – jelent meg asztala mellett Sean, aki a napját a törvényszéki garázsban töltötte, felügyelte az autó átvizsgálását, és éppen akkor érkezett meg a kapitányságra, amikor Jason letette a telefont.

- Találtak valamit? – kérdezte, bár elég volt társa arcára néznie ahhoz, hogy sejtse a választ.

- Az ég világon semmit – válaszolta Sean bosszúsan – az autót alaposan kitakarították, se ujjlenyomat, se vérfolt, se semmi! Az emberünk olyan tökéletes munkát végzett, hogy még annak sincs nyoma, hogy valaha használta volna bárki az építkezésről az autót – tette hozzá, és arcáról jól le lehetett olvasni, mennyire nem örül, hogy ilyen hírt kell hoznia. – Viszont van egy jó hírem is! – emelte fel ujját, majd zsebébe nyúlt, és egy bizonyítéktároló zacskóba rejtett, vörös-fehér színű, Marvel márkájú cigarettásdobozt húzott elő.

- Nem azt mondtad, hogy a kocsiban nem volt semmi? – kapott kezével a zacskó után Jason meglepetten, mire Sean bólintott.

- Ott tényleg nem – értett egyet, majd folytatta – de miután elvitték a helyszínelők, én még maradtam egy kicsit és körbejártam a területet. Ezt a dobozt az egymásra pakolt raklapok alatt találtam, a fűben.

- Na és? – sóhajtott fáradtan Jason, aki nem mert reménykedni, mire társa elégedetten húzta ki magát.

- A helyzet az, hogy Edward öccse, ez a kis szociopata Walter gyerek is ilyet szív, ezt maga Edward Peanub erősítette meg – jelentette be büszkén, mire Jason azonnal kiegyenesedett a székben. – Ez már elég ahhoz, hogy behozzuk? – húzta fel szemöldökét kérdőn, mire a nyomozó gondolkodóba esett.

- Talán… arra mindenképpen, hogy beszélgessünk vele egy kicsit, de… – simított végig állán, de gondolatait megzavarta telefonjának csörgése. – Deeks! – emelte füléhez a kagylót, mire az egyik rendőrségi informatikus hangja csendült fel a túloldalon.

- Deeks nyomozó, Corvell vagyok a technikusoktól – mutatkozott be a 30-as éveinek közepén járó férfi – átnéztük Julia Monroe gépét. Eddig semmi szokatlanra nem bukkantunk, de megtaláltuk a Love Island társkeresőn használt profilját, és sikerült feltörni a beszélgetést, amit egy bizonyos Neo nicknéven futó fickóval bonyolított – tájékoztatta őket arról, amit már nagyjából eddig is tudtak Erin-től, majd folytatta – még a mai nap folyamán átküldöm Önnek.

- Fel lehet valahogy kutatni ezt a Neo-t? – kérdezte türelmetlenül és a néhány másodpercnyi habozás nem sok jóval kecsegtette.

- Mindent megpróbálunk, de akárki is bújt meg a név mögött, profi lehet – sóhajtott fel Corvell – az IP cím, amit használt, többszörösen védett, és valahányszor megpróbáljuk visszakövetni, fals címeket kapunk – tette hozzá magyarázatképpen, Jason pedig egyre biztosabb volt benne, hogy Walter lesz az emberük. – Nem adjuk fel, van még néhány trükk a tarsolyunkban, amivel talán nem számolt a fickó. Annyi biztos, hogy a környékről írogatott, de amint konkrétabbat tudunk, hívom – búcsúzott el, mire a nyomozó gondterhelten tette le a telefont.

- Rossz hír? – kérdezte szemöldökét ráncolva Sean, Jason pedig lassan bólintott, miközben agyában villámsebeséggel forogtak a kerekek.

- Lássuk, mi van eddig – masszírozta meg elgémberedett nyakát – Walter fülig szerelmes Dr. Hall-ba, aki elutasítja a közeledését, sőt, felmondja az állását, és hat hónappal ezelőtt Park City-be költözik – kezdett bele, hogy összegezze, amit megtudtak. – Edward szerint, ettől fogva az öccse mindent megtett annak érdekében, hogy megtalálja, amikor pedig sikerült, mindent hátrahagyva elköltözött. Két hónapja kezdődtek a gyilkosságok, az áldozatok hasonlítanak a dokira, aki szerint a tettes egy bizonyos nőhöz vonzódik, akit nem kaphat meg. Nagyjából ezzel egy időben kezdett el a doki virágokat és üzeneteket kapni…

- Ráadásul a gyilkos nekünk is hagyott üzenetet, az íráskép pedig megegyezett azzal, ami a doktornőnek küldött cetliken állt – vette át a szót Sean elgondolkodva – a furgon, amit Julia meggyilkolásának estéjén használtak, Walter bátyjának tulajdona, és olyan cigarettát találunk a közelben, amilyet a férfi is szív…

- Ha pedig ez nem lenne elég, Walter programozó, csak úgy, mint a Mátrix filmben Neo…

- Nohát, Neo, mint, akivel Julia levelezett – húzta fel szemöldökét sokatmondón Sean, Jason pedig bólintott.

- A technikusok szerint, bárki is Neo, meglehetősen jól ért a számítógépekhez, mert az IP-címet szinte lehetetlen lenyomozni – folytatta az idősebb nyomozó, fiatal társa pedig alsó ajkát rágcsálva hallgatta.

- De még mindig nem lehet konkrétan az esetekhez kapcsolni. A cigarettát máskor is ott hagyhatta, ha ügyvédet kér, ez lesz az első, amibe beleköt majd – sóhajtott fel az ifjú kolléga csalódottan. Hiába érezték mindketten, hogy közel vannak a megoldáshoz, azt is tudták, hogy bizonyítékok hiányában könnyen vesztesként kerülhetnek ki a helyzetből. – Egyetlen bíró sem ad ki erre letartóztatási parancsot… de talán behozhatnánk egy beszélgetésre, hogy érezze a törődést – jelent meg fenyegető szikra a szemében, Jason pedig élénken el tudta képzelni, mit tenne legszívesebben a férfival társa, hiszen ő is hasonlóképpen érzett, főként, ha belegondolt, milyen veszély leselkedhet Robinra.

- Várjunk még ezzel! – ingatta meg fejét, és amikor Sean értetlenül pislogott rá, folytatta – amíg csak tapogatunk a sötétben, nem fedhetjük fel a lapjainkat. Túl korai lenne – magyarázta, miközben karórájára pillantott, majd felállt és belebújt a kabátjába. – Ahhoz nem elég, amit tudunk, hogy benn tartsuk, ő viszont megneszelné, hogy képbe került. Most még biztonságban érzi magát, maradjon is meg ebben a hitében, de állíts járőröket a háza elé és figyeljék minden mozdulatát! – indult el a lépcsők felé, mire Sean meglepetten húzta fel szemöldökét.

- Te hová mész? – kérdezte kíváncsian, Jason pedig megállt, úgy fordult vissza.

- Dr. Hall már biztosan otthon van, és ha jól sejtem, teljesen egyedül – válaszolt rezzenéstelen arccal, de abból, hogy Sean összeszorította száját, így elrejtve feltörni készülő mosolyát, tudta, hogy felesleges úgy tennie, mintha csak a szakmai hivatás űzné a doktornő lakására. – Most, mi van?! Meg kell védeni! – jelentette ki bosszúsan, Sean pedig szaporán bólogatni kezdett.

- Persze! Egyetértek! Menj csak – engedte útjára, és amint eltűnt a kapitányság területéről, nevetni kezdett.

Szükségem van rád 19. rész

 

19. rész

Jason szemrebbenés nélkül, nyugodtan tartotta a szemkontaktust, miközben ifjú kollégája a válaszára várt. Nem nagyon akaródzott elmondania az igazságot, annál is inkább, mivel nem kapott felhatalmazást a doktornőtől arra, hogy bárkit beavasson a zaklatási ügybe.

- Fogalmam sincs, mire gondolsz – tért ki a válasz elől ártatlan arccal, de Sean nem hagyta magát.

- Tényleg nincs? – kérdezte bosszúsan – azt hiszed, csak azért, mert újoncnak számítok a gyilkosságiaknál, már hülye is vagyok? – lépett közelebb a férfihoz, majd tovább beszélt. – Nos? – fonta karba kezét várakozón, de amikor Jason néma maradt, elhúzta a száját. – Rendben, akkor lássuk, mit raktam össze egyedül! – bólintott határozottan, Jason pedig kíváncsian figyelte. – Van egy sorozatgyilkos, aki 30-as, barna hajú nőket gyilkol, te hirtelen nagyon jóban lettél a rendőrségi pszichológussal, akiről addig hallani sem akartál, és aki mit ad Isten, hasonlít az áldozatokra! Ha ez nem lenne elég, őrizetbe állítasz a lakása előtt, aztán váratlanul megemlítesz egy másik városban lévő építkezési vállalatot, amelyik ugyanolyan kék furgont használ, mint, amit Erin is leírt – sorolta a megtudott információkat, Jason pedig elismerőn hallgatta. Ugyan sosem volt feldobva a lehetőségtől, hogy új társat kapjon, és minden szolgálatban töltött napon hiányzott neki Hank, mégis kezdte úgy érezni, talán ezzel a zöldfülűvel is jól együtt tudnak működni, ha így vág az esze. – Idejövünk, ellenőrizzük, te pedig véletlenül azt is tudod, hogy a tulajnak van egy öccse, aki ráadásul halálosan szerelmes lett egy pszichológusba – ért mondandója végére, majd érdeklődve húzta fel szemöldökét. – A havi fizetésemet merném rá tenni, hogy ez a pszichológusnő nem más, mint Dr. Hall! Fogalmam sincs, hogy ez a katyvasz, hogyan áll össze egésszé, de abban biztos vagyok, hogy nem a véletlenek összejátéka! Szóval, várom a magyarázatot!

- Ügyes… - bólintott elismerő mosollyal szája szegletében Jason – egészen ügyes – dicsérte meg Sean-t újra, de arról lepergett a pozitív kritika, mert mérgesen tette csípőre kezét.

- A francba is, Deeks! A társad vagyok! – jelentette ki dühösen – megértem, hogy nem pótolhatom Hank-et, és elhiheted, hogy nem is akarom, de tetszik vagy sem, társak vagyunk! Ha nem avatsz be a dolgaidba, hogy a fenébe segítsek?! – tört fel belőle kétségbeesetten, mire Jason nagyot sóhajtott, és amikor társa el akart indulni, megköszörülte a torkát.

- Walter Peanub még New York-ban volt Dr. Hall páciense – kezdett bele halkan, Sean pedig lassan sétált vissza hozzá, miközben folytatta – beleszeretett és zaklatni kezdte, egészen addig, amíg a doki elköltözött. Néhány napja rejtélyes virágokat kapott, majd üzeneteket – tette hozzá, mire Sean mindent értőn bólintott, és arcán látszott, már azt is megértette, honnan volt a nyomozónál a másik üzenet, amit elküldött vele a laborba. – Nem akarta nagy dobra verni, ezért hallgattam, és egészen a harmadik áldozatig fogalmam sem volt róla, hogy a két eset összefügghet, de most…

- Most úgy látszik, Peanub gyilkolni kezdett – fejezte be helyette a mondatot társa, mire Jason bólintott.

- Legalábbis nagyon úgy néz ki, hogy a doki zaklatója és a sorozatgyilkos ugyanaz a személy – folytatta nyugodt hangon – az íráskép megegyezik, az áldozatok hasonlítanak a doktornőre, a furgon, amit Erin látott, Walter bátyjának tulajdona, amihez bármikor hozzáférhetett…

- Be kell hozni a fickót! – jelentette ki Sean fenyegető hangon, de Jason nemet intett a fejével.

- Egy ügyvéd pillanatok alatt kihozza – világosította fel ifjú, heves vérmérsékletű kollégáját. – Ezek itt csak közvetett bizonyítékok, kell találni valamit, ami összeköti legalább az egyik áldozattal, és a furgon ehhez kevés. Erin nem látta rendesen az emblémát, így elég vérszegény az ügy – tette hozzá magyarázatképpen, majd elgondolkodva túrt bele hajába és még egyszer végig nézett az autón – vitesd a helyszínelő laborba a furgont! Azt akarom, hogy alaposan nézzék át, szedjék darabokra, ha az kell ahhoz, hogy találjanak valamit! Ujjlenyomatok, vérnyomok, szövetszálak, bármi, ami Peanub-hoz és az áldozathoz köti a kocsit!

- Meglesz! – jelentette ki Sean, éppen akkor, amikor Edward megérkezett egy halom aktával a kezében, amit Jason átvett tőle.

- Te intézd a furgont, én visszamegyek a kapitányságra ezekkel – emelte meg a dokumentumokat, és amikor Sean bólintott, az autója felé vette az irányt. Bár szíve mélyén érezte, hogy Walter az emberük, nem akarta kockáztatni, hogy futni hagyják az igazi tettest azért, mert ő esetleg elfogult lehet az ügyben, így azonnal neki akart állni a háttérellenőrzéseknek.

 

Robin ütemesen kopogtatott tollával a fekete mappán, miközben az előtte ülő, 50-es éveinek közepén járó, fekete hajú, molett nő, lehunyt szemmel sóhajtott. Marlene Dickins a bizonyítéktároló részlegen dolgozott, napi 8 órában katalogizálta a különböző bűnesetekhez tartozó tárgyakat, de most úgy érezte, változásra van szüksége.

- Ön szerint is, doktornő? – tette fel a kérdést, amivel kizökkentette Robin-t a gondolataiból, aki minden erejét összeszedve próbálta felidézni, miről is beszélt betege az elmúlt negyedórában. Átkozta magát, amiért képtelen volt figyelni, amiért egyfolytában az előző esti csók járt a fejében, és az, miért viselkedett olyan furcsán Jason. Miért lökte el magától, ha láthatólag minden vágya az volt, hogy folytassák, amit elkezdtek, és ő miért volt olyan ostoba, hogy elveivel ellentétben, hagyta, hogy egy rendőr így elcsavarja a fejét.

- Nos… - köszörülte meg torkát, hogy egy kis időt nyerjen – ez meglehetősen összetett probléma, Marlene – simított végig homlokán, mire a nő aggodalmasan nézett rá mogyoróbarna szemével.

- Jól van? – kérdezte meglepetten, mivel még sosem látta ilyen dekoncentráltnak pszichológusát – olyan, mintha lélekben teljesen máshol járna – jegyezte meg, de hangjában semmi számonkérés nem volt.

- Minden rendben – erőltetett ki magából egy mosolyt Robin, majd nagy levegőt vett, és az előtte fekvő mappára vetett néhány pillantást, hogy ismét fel tudja venni a fonalat, de riadtan állapította meg, hogy szinte semmit nem írt le abból, amit a nő elmondott. – Marlene, talán… az lenne a legjobb, ha ezt a kérdést önmagának tenné fel – rögtönzött merészen, és elfojtotta a megkönnyebbült mosolyt, amikor Marlene elgondolkozva bólintott. – Elsőként arra a kérdésre keresse meg a választ, hogy miért akar másnak megfelelni? Miért fontos, hogy én, mit gondolok? – folytatta tovább felbátorodva. – Szerintem, a legfontosabb, hogy Ön elégedett legyen az életével!

- Igaza van… egész életemben arra figyeltem, hogy a környezetem, mit vár el tőlem! – húzta össze szemöldökét Marlene – de ennek most véget vetek! – tette hozzá elszántan, Robin pedig el sem akarta hinni a szerencséjét, miközben megfogadta, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor hagyta, hogy Jason elterelje figyelmét a munkáról.

- Remek! Legyen ez a kiinduló pont – javasolta mosolyogva – menjen haza, és arra kérem, írjon egy listát, hogy mi lenne az, amit a legszívesebben megvalósítana, ha nem tartana attól, mit szólnak ehhez mások – kérte a nőtől, aki bólintva egyezett bele és felállt a kanapéról, hogy induljon, Robin pedig az ajtóig kísérte. – A titkárnőm ad időpontot – nyitotta ki előtte, majd elköszöntek egymástól. Ahogy magára maradt az irodában, lehunyt szemmel támasztotta meg hátát az ajtón. Még soha, egyetlen alkalommal sem fordult elő vele, mióta praktizált, hogy a magánéleti gondjai ennyire elhatalmasodtak volna felette, és átvették volna az irányítást. Még akkor is képes volt a munkájára koncentrálni, amikor Walter zaklatni kezdte. Ki tudta zárni az agyából a csokrokat, melyek otthonának küszöbén várták, a verseket, melyek sokkal inkább voltak ijesztőek, semmint romantikusak, és képes volt teljes mértékben a páciensek gondjaira figyelni, mintha neki nem is lennének. Ezúttal azonban, cserbenhagyta a józan esze, és egyetlen szenvedélyes csók Jason-től elég volt ahhoz, hogy kizökkenjen a napi rutinból. Éppen megfogadta magában, hogy ezentúl nem csak távol tartja magát a férfitól, de az esélyét is elkerüli, hogy még egyszer megcsókolja, amikor halk kopogás zavarta meg gondolatait. Kissé eltávolodva az ajtótól, nagyot nyelve adott engedélyt a belépésre, tartva tőle, hogy esetleg Walter jelenik meg ismét, és tüdejét megkönnyebbült sóhajt hagyta el, amikor meglátta, hogy csak Chris érkezett.

- Jó napot, Dr. Hall – köszönt udvarias mosollyal ajkán a férfi, mialatt leemelte fejéről a fekete tányérsapkát.

- Mi szél hozta? – kérdezte Robin, miután viszonozta az üdvözlést, és figyelmét nem kerülte el, hogy Chris zavartan simít végig haján.

- Csak erre jártam, gondoltam, benézek, hogy minden rendben van-e – válaszolta nyugodtan, mire Robin gyanakodva nézett vissza rá.

- Deeks nyomozó küldte? – tette fel az első kérdést, ami eszébe jutott, mert csak arra tudott gondolni, hogy a férfi nem akar a közelében lenni, de félti Walter újabb látogatásától, ezért megkérte a járőrt, nézzen be hozzá. Mivel a férfinak láthatólag nem volt határozott célja a látogatással, Robin úgy sejtette, Jason szervezhette meg, ami azt jelentette, hogy mostantól, nem hivatalosan, de rendőri védelem alá helyezte. Maga sem értette, miért fájt annyira, hogy Jason egy másik rendőrt küldött, de igyekezett magát azzal nyugtatni, hogy jobb ez így. Legalább nem találkoznak, megszűnik a kísértés, a nyomozónak pedig éppen elég elfoglaltsága és munkája lehet a sorozatgyilkos ügyével kapcsolatban.

- Miért küldött volna Deeks? – hökkent meg látványosan Chris, amivel egyértelművé tette, hogy nem a nyomozó az oka látogatásának, mire Robin meglepetten vonta fel szépen ívelt szemöldökét. – Én csak arra gondoltam, esetleg… meghívnám ebédelni – vetette fel reményteli mosollyal az ajkán, mire a doktornő is elmosolyodott. Chris tényleg fáradhatatlan, ha udvarlásról van szó! – jegyezte meg magában, miközben nemet intett fejével.

- Chris… - fogott volna bele, hogy ismét elutasítsa a járőrt, de a férfi egyetlen mozdulattal fojtotta belé a szót.

- Ugyan már, Dr. Hall! Miért nem ad nekünk egy esélyt? – fogta könyörgőre a dolgot, és Robin már kezdte sajnálni szegényt, miközben azon gondolkodott, miért van az, hogy míg Chris-szel szemben nem jelent problémát tartani magát az elveihez, addig Jason egyetlen érintésével, tekintetének simogató pillantásával eléri, hogy sutba vágjon minden szabályt, amit felállított 15 évvel ezelőtt. – Sosem tudhatja, hátha a végén szívesen járna velem! Az emberek folyton megváltoztatják a véleményüket, megtehetné maga is! – húzta fel szemöldökét incselkedve, Robin pedig elgondolkodva futtatta végig pillantását a fiatal férfin.