Alvilági ölelés 26. rész

 

26. rész

Alison úgy érezte, az idő ólomlábakon jár. Valahányszor az éjjeliszekrényen lévő digitális óra számlapjára nézett, csüggedten állapította meg, hogy csak percek teltek el azóta, hogy utoljára odatévedt a tekintete. Adriano megkapta a vérátömlesztést, látszólag sokkal nyugodtabban lélegzett, csökkent a pulzusa, és a bőre sem volt olyan sápadt, mint előtte, de az orvosnőt komolyan aggasztotta, hogy nem akart lejjebb menni a láza. Elfojtva egy ásítást, kiegyenesedett a kényelmetlen széken, majd a férfi fölé hajolt, és levette homlokáról a borogatást, mely teljesen átmelegedett forró bőrétől, annak ellenére, hogy szinte jég hideg volt, amikor ráhelyezte. Miután alaposan megmártotta a vízben a rongyot, erősen kicsavarta, végig simította vele a férfi arcát, nyakát és mellkasát, újra átmosta, majd ismét a homlokára helyezte. Amikor el akart távolodni tőle, meglepetésére Adriano néhány másodpercre kinyitotta a szemét, ő pedig belenézhetett a láztól csillogó, fátyolos barna szemekbe.

- Fázom… - hallotta meg rekedtes, erőtlen hangját, miközben amaz újra lehunyta szemét – hideg van… - halkult el hangja, majd váratlanul elmosolyodott – azt hittem… a pokolban meleg lesz… - motyogta álmosan, bágyadtan, mire Alison fölé hajolt, és finoman simította el homlokából a haját.

- Adriano – szólította meg lágy hangon, de a férfi nem nézett rá, amiből egyértelmű volt, hogy nincs magánál, ezért beszél félre.

- Nem maradhatok itt… - próbált meg felkelni az ágyból, mire a doktornő óvatosan nyomta vissza az ágyra vállánál fogva.

- Adriano, maradjon nyugton – kérte szelíden, bár tudta, a férfihoz el sem jutnak a szavai, csak fejét rázta és tovább beszélt, alig érthetően.

- Vissza kell mennem… - sóhajtott fel szaggatottan – Alison… tudnia kell… - nyitotta ki szemét, és nézett egyenesen a nő kék szemébe, de tekintetén látszott, nem ismeri fel a doktornőt – el kell mondanom neki… - erősködött láztól gyötörten, mire Alison nagyot nyelt, úgy rázta meg fejét.

- Micsodát? – kérdezte értetlenül, mire a férfi komolyan nézett vissza rá, ő pedig egészen közel hajolt hozzá, hogy jobban értse, amit mond.

- Én… nem az vagyok, akinek hisz – suttogta Adriano olyan halkan, hogy szinte alig értette, mialatt forró lehelete szinte égette arcát – nem vagyok… rossz ember… esküszöm – sóhajtott fel, de amikor Alison el akart távolodni tőle, meglepő erővel fonódtak ujjai a csuklójára, és úgy húzta magához egészen közel – engedj vissza hozzá! Kérlek! – kérte remegő hangon – tudnia kell, hogy én más vagyok…

- Tudja… - csuklott el a hangja Alison-nak, miközben mélyet sóhajtott, hogy eltüntesse a torkában keletkezett gombócot, és érezte, hogy Adriano szorítása enged a csuklóján, másodpercekkel később pedig ismét nyugodtan lélegzett, elaludt. Miközben igyekezett rendezni szíve vad dobogását, a táskájához lépett, és egy fecskendőbe antibiotikumot szívott fel, melyet aztán a férfi karjába injektált, mialatt gondolatai akörül forogtak, amit hallott. Egyértelmű volt, hogy Adriano a láz miatt félrebeszélt, és azt sem tudta, hol van, és mi történt vele, mégis mélyen megérintette a lelkét, amit mondott arról, hogy ő más, mint, amilyennek hiszi. Azt eddig is érezte, hogy sokban különbözik Alvarez embereitől, ahogy azt is sejteni engedték néhány elejtett mondatai, hogy sokkal inkább a sorsa vezérelte ebbe a világba, semmint saját döntése, de arról fogalma sem volt, hogy a férfinak ennyire fontos, ő mit gondol róla. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt az ajtó, és Joey lépett be rajta, kezében egy hatalmas tálcát egyensúlyozva.

- Hogy van? – intett fejével Adriano felé a férfi, mire Alison is követte a pillantását, és elnyomott egy sóhajt.

- Nem jól – ingatta meg fejét, és a hangjában megbújó aggodalomból Joey azonnal érezte, hogy társa még egyáltalán nincs túl az életveszélyen – nem megy le a láza, és úgy tűnik, összeszedett egy kisebb fertőzést is, amit, ha szerencsém van, meg tudok állítani antibiotikummal.

- Pihennie kellene – javasolta a férfi meglepő kedvességgel a hangjában, mire Alison felkapta fejét, és összehúzott szemmel mérte végig Joey-t, akinek a tekintete azonban őszinte együtt érzésről árulkodott.

- Jól vagyok – húzta ki magát Alison, de a fáradtság lerítt róla, miközben megdörzsölte arcát, így próbálva felfrissíteni magát egy kissé. – A kórházban ennél hosszabb műszakokat is végig csináltam már.

- Az lehet, de nem egyedül – emlékeztette rá a másik, hogy itt mindazt egyedül kell megcsinálnia, amit a kórházban az ápolónők és orvosok összehangolt, közös munkával végeznek. – Hoztam egy kis harapnivalót – emelte meg kissé a tálcát, így megmutatva a nőnek a rajta lévő narancslevet, kávét, friss pékárut, lekvárt, felvágottakat, Alison pedig csak ekkor ébredt rá, hogy az éjszaka gyorsabban elment, mint hitte, és már reggel van.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes – hárította el a finomságokat egy kézmozdulattal, mire Joey határozottan rázta meg fejét.

- Olyan nincs! – jelentette ki szigorúan összevonva szemöldökét – az egész éjszakát Adriano mellett töltötte, ráadásul megcsapolta magát, szóval szüksége van az energiára! – tette hozzá, majd a választ meg sem várva, folytatta – Ideteszem, mindjárt jövök! – helyezte az ételt az íróasztalra, majd sietősen távozott, néhány másodperc múlva azonban, egy hatalmas fotellel tért vissza, melyet olyan könnyedén helyezett az ágy mellé, mintha csak egy-két kilót nyomna. – Parancsoljon! – mosolygott a nőre, miközben kinyújtott kezével a fotelre mutatott – ezen talán kényelmesebb lesz az ügyelet – húzta ki magát büszkén, amiért teljesen önállóan jutott eszébe, Alison pedig elképedve nézett vissza rá. – Ha jól sejtem, nem fogom tudni elvonszolni Adriano ágya mellől, igaz? – kérdezte még mindig mosolyogva, de arcán jól látszott, nem vár választ a kérdésére, miközben a doktornő agya alig volt képes befogadni a látottakat, és hallottakat. Az a Joey, aki itt állt előtte, nyomokban sem hasonlított arra, aki durván ragadta meg felkarját, vagy indulatosan kevert le neki egy pofont.

- Én… nem tudom, mit mondjak – húzta fel szemöldökét tanácstalanul Alison, mire Joey zavartan vakarta meg füle tövét.

- Én viszont tudom – szólalt meg halkan, mialatt közelebb jött, és futó pillantást vetett Adriano-ra – sajnálom… tudja, hogy… úgy mindent – vonta meg vállát kisfiús bűnbánattal a szemében, ami éles kontrasztot mutatott hatalmas termetével. – Egy kicsit hirtelen vagyok… és hamar eljár a kezem, de… - hallgatott el néhány másodpercre, mint, aki nem is tudja, hogyan fogalmazza meg, majd megvonta a vállát – de megbántam, és bocsánatot kérek! Nem fog előfordulni többet – ígérte meg ünnepélyesen, komolyan a nő szemébe nézve, majd Adriano-ra nézett és büszkén húzta ki magát – ennek semmi köze ahhoz, hogy megfenyegettél, világos? Nem félek tőled, vagy ilyesmi! – intézte a férfihoz a szavait, mire Alison értetlenül nézett rá, de úgy tűnt, nem óhajt ennél többet mondani, mert az ajtó felé indult, mielőtt azonban kilépett volna, még megszólalt – lásson neki a reggelinek! – bökött fejével az asztalon lévő tálcára, majd elhagyta a helyiséget. Alison nagyot sóhajtott, és miután újra kicserélte Adriano homlokán a vizes ruhát, az asztalhoz ült, és megreggelizett. Csak az első falat után ébredt rá, valójában milyen éhes volt, így aztán nem okozott különösebb nehézséget, hogy elpusztítsa a nagy részét annak, amit Joey a tálcára halmozott.

 

Az elkövetkező három nap szinte teljesen összefolyt a nő számára. Éjjel és nappal Adriano ágya mellett volt, cserélte a vizes ruhát homlokán, lázat mért, felváltva adta az antibiotikumot a fertőzés ellen, és a lázcsillapítót, tisztította a sebet, átkötözte, miközben alig aludt valamit, ellentétben Adriano-val, aki leszámítva a néhány perces ébrenléteket, egész nap aludt. Szerencsére Alvarez megengedte, hogy betelefonáljon a kórházba, ő pedig élt az alkuval, amit Sarah-val kötött, és igénybe vette a helyettesítést. Ígéretéhez híven, valóban nem kérdezett semmit, szó nélkül ráállt, hogy bizonytalan ideig vállalja Alison helyett a műszakokat, amiért a doktornő nagyon hálás volt neki, főnökének pedig családi okokra hivatkozva magyarázta távollétét. Joey teljesen megváltozott vele szemben. A korábban pokrócként viselkedő férfi naponta háromszor hozott fel neki a szobába ételt, elvitte a lakására, hogy össze tudjon pakolni magának néhány tiszta ruhát és pipere holmit, gyakran érdeklődött Adriano állapota felől, vagy egyszerűen csak beugrott hozzá, hogy beszélgessenek egy keveset, ahogy tette azt pár perccel ezelőtt is. Alison-t a lázmérő csipogása rántotta ki gondolatai közül, mire felállt a fotelből, és visszafojtott lélegzettel nézett a kijelzőjére. Tüdejéből megkönnyebbülten szakadt fel a sóhaj, amikor meglátta, hogy végre csökkenni kezdett a férfi láza. Az eltelt napokban számtalan imát mormolt el magában, amikor magányos óráiban, egyedül volt a férfi mellett, és ha őszinte akart lenni, el kellett ismernie, hogy az aggodalom, mely gúzsba kötötte, nem csupán az orvos-beteg kapcsolat számlájára volt írható. Akarata ellenére, bármennyire is küzdött, fontos lett neki Adriano, bekúszott a bőre alá, egyenesen a szívébe, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy elveszítse. Tudta, hogy ostobaság, nem érezhetne így, nem lenne szabad, mégsem tudott tenni ellene semmit. Hogy gondolatait elterelje, ismét a férfira fordította minden figyelmét. Bár a láza nem csökkent annyit, hogy felhőtlenül örülni tudjon, a tény, hogy nem állt egyhelyben, dacára a borogatásnak, és vénás lázcsillapítóknak, reményt adott, és bizakodással töltötte el. Miután eltette a lázmérőt, kesztyűt húzott, finoman lehúzta Adriano-ról a takarót, és nekilátott, hogy lecserélje a kötését. Amint eltávolította a kötszert, elégedetten állapította meg, hogy a korábban látható vörös folt teljesen eltűnt. Táskájából jódot vett elő, és egy gézlapot itatott át vele, majd amilyen óvatosan csak tudta, bekente vele a sebet, és környékét. Miután végzett, gyors, rutinos mozdulatokkal tiszta, steril kötszert helyezett az izmos, kockás hasra, és leragasztotta. Bár minden igyekezetével azon volt, hogy orvosként megtartsa a kellő távolságot, tekintete akaratlanul futott végig a kidolgozott felső testen, és nem tudta figyelmen kívül hagyni az érzést, milyen szívesen simítana végig a bronzbarna bőrön. Megijedve saját gondolataitól, villámgyorsan rántotta vissza a takarót, majd nagyot nyelve emelte fel az éjjeli szekrényről a könyvet, amit olvasott, és elhelyezkedve a fotelben, minden igyekezetével a leírt sorokra koncentrált. Alig olvasott néhány oldalt, érezte, hogy elnehezednek a szempillái. A fáradtság, mely napok óta kerülgette, és amit eddig távol tartott magától az Adriano miatti aggodalom, most végérvényesen legyőzte, és annyira átvette teste felett az uralmat, hogy észre sem vette, a könyv kicsúszott a kezéből, és a padlón landolt halk puffanás kíséretében, őt pedig elnyomta az álom.

Alvilági ölelés 25. rész

 

25. rész

Alison nagyot sóhajtva törölte meg verejtéktől gyöngyöző homlokát ruhájának ujjában, miközben fél szemmel a falra erősített órára pillantott. Már legalább három órája operált, és tisztában volt vele, hogy az ideje egyre fogy. Magában elmormolt egy imát, amiért Adriano-nak erős szervezete volt, így az értékei nem mutattak kilengést a monitoron a műtét alatt, de rengeteg vért veszített, amit nem tudott az operáció során pótolni, és pontosan tudta, hogy ez sokkal nagyobb veszélyt jelent a férfi számára, mint a golyó. Mialatt egy fogóval elszorított egy eret, és elszívta a felesleges vért a hasüregből, megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor végre megtalálta a golyót, amit addig keresett. Óvatosan kiemelte egy csipesszel, majd a mellette lévő fémtálcába dobta. A hangos koppanás, ahogy egyik fém érintkezett a másikkal hátborzongatón törte meg a teremben lévő csendet, amit addig csak a gépek monoton zümmögése szakított meg, de Alison nem is hallotta. Csak arra koncentrált, hogy minél előbb helyrehozza a roncsolt szöveteket, melyeken áthatolt a lőszer. Kezei gyorsan és magabiztosan dolgoztak, tudta, versenyt fut az idővel, és csak remélni merte, hogy Adriano nem hagyja cserben az utolsó pillanatban. Amikor azonban az utolsó, belső, felszívódó varrat is a helyére került, az EKG monitor hangosan jelezni kezdett. A férfi vérnyomása vészesen lecsökkent, ő pedig nyitva hagyva a sebet, azonnal injekcióért nyúlt, és adrenalint fecskendezett a vénájába, hogy szaporább munkára fogja a szívét, hatása azonban nem volt. Az értékek egyre alacsonyabbak lettek, fél perccel később pedig Alison meghallhatta a szívmonitor egyenletes sípolását, mely tudtára adta, hogy Adriano szíve leállt.

- A francba! – káromkodta el magát, miközben felállt az asztal peremére, hogy nagyobb erőt tudjon kifejteni a mellkasra, és ütemesen nyomni kezdte, tekintetét pedig egy percre sem vette le a monitorról, melyen az egyenes vonal mozdulatlan maradt. – Ne csináld ezt velem! Hallod?! – futotta el a könny a szemét, de nem hagyta, hogy akár egy csepp is kigördüljön. Nem engedhette meg magának, hogy a cél előtt roppanjon össze, ezért kihúzta magát, és még erősebben nyomta a mellkast. – Gyerünk már! – suttogta elcsukló hangon, majd Adriano-ra pillantott – kérlek! – nyelt nagyot, és szívéről mázsás súlyként gördült le a teher, amikor meghallotta, hogy ismét van szívritmusa a férfinak. Elnyomva megkönnyebbült sóhaját, még néhány percig figyelte, hogy valóban visszaáll-e a normális vérnyomás, majd amikor ez megtörtént, szaporán fejezte be a megkezdett munkát. Miután az utolsó simításokkal is végzett, és meggyőződött róla, hogy minden rendben, fokozatosan kihozta az altatásból a férfit, majd a mosdókagylóhoz lépett, és megszabadulva a zöld, csurom véres ruhától, szinte letépte kesztyűjét és a szája elé kötött maszkot. Tüdejébe akadálytalanul áramlott be a friss levegő, ő pedig nagyot lélegezve hunyta le egy másodpercre a szemét. Térdével megnyitotta a csapot, és miután alaposan kezet mosott, arcába is vizet fröcskölt. A feszültség, melyet egészen eddig elfojtott, végig áramlott a testén, és döbbenten vette észre, hogy mindkét keze remeg. Nyugalmat erőltetve magára, futólag a férfira pillantott, és elégedetten állapította meg, hogy bár sápadt volt a sok vérveszteségtől, az értékei biztatóak voltak, mégsem mert még felhőtlenül örülni. Tisztában volt vele, hogy egyelőre csak csatát nyert, a háború még előtte van. Nagy levegőt véve lépett ki a műtő ajtaján, és egy másodpercre hátra hőkölt, amikor meglátta, hogy Alvarez ott áll, a falnak támaszkodva, és unottan nézegeti csuklóján arany rolex óráját. Nem tudta, hogy vajon az egész műtét alatt itt volt-e, vagy csak az imént érkezett, de nem is érdekelte. Tekintete azt a két férfit kereste, akik az alagsorba hozták Adriano-t, és akik szintén ott ücsörögtek Alvarez mellett a padlón. Amint meglátták, hogy kijött, egy emberként ugrottak fel, és várakozón néztek rá. – Felvihetik a szobájába, de legyenek nagyon óvatosak! – figyelmeztette őket, mire azok bólintottak, és eltűntek a teremben, amikor azonban Alison is utánuk akart menni, Alvarez megköszörülte torkát.

- Túléli? – kérdezte tömören, és hangjában nem volt érezhető az embere iránti aggodalom, sokkal inkább a közöny. Alison mély levegőt vett, hogy türtőztetni tudja magát, miközben megfordult és elfojtott indulattal nézett bele a hidegen csillogó szürke szemekbe. Ha lehet, most még jobban gyűlölte az előtte álló férfit, mint korábban.

- Fogalmam sincs – válaszolta látszólag nyugodt, őszinte hangon, rezzenéstelen arccal, mire a maffiavezér felhúzta szemöldökét.

- Ennél azért többre számítottam – jegyezte meg elégedetlenül, mire Alison, mit sem törődve azzal, hogy esetleg átlépi a határt, amit a férfi még tolerálni hajlandó, közelebb lépett hozzá, mialatt háta mögött nyílt az ajtó, és egy merev, hordágyhoz hasonlítható deszkán hozta ki a két férfi Adriano-t, neki pedig elszorult a torka, ahogy meglátta az elesett, életéért küzdő férfit.

- Nem tetszik, amit hallott? Mit szól ehhez? – kérdezte fojtott hangon, de a választ nem várta meg, mihelyt ismét kettesben maradtak, és Adriano-val eltűntek a szemük elől, tovább beszélt – Adriano-nak óriási szerencséje volt, amiért a golyó nem ért egyetlen verőeret sem! – fogott bele, és hangjában jól lehetett érezni a dühöt – a környező szövetek így is roncsolódtak, és rengeteg vért veszített, amit nem tudtam pótolni, mert ez nem egy rohadt kórház! Ha az lenne, akkor lett volna vérplazma, de ITT nincs! – emelte meg hangját, ahogy az egész éjszakai feszültség a felszínre tört, és nem tudott megálljt parancsolni magának. – Tudta, hogy a lőtt sebekkel járó fő halálok a túl nagy vérveszteség?! – húzta fel kérdőn a szemöldökét, majd elhúzta száját. – Persze, hogy tudta! Hiszen maga a főnök, igaz? – válaszolta meg egyből a kérdést, miközben Alvarez némán nézett rá – Akkor csak nyilván azért nem engedte kórházba vinni, mert nem érdekelte! – bökött merészen a férfi mellkasára haragosan, ő azonban tartotta a szemkontaktust, és nem szólalt meg. – Adriano-nak sérült a mája, és a gyomra! Ezért vérzett olyan erősen. A lövedék minden bizonnyal irányt változtatott a testén belül! Szóval, nem elég, hogy meg kell küzdenünk a vérveszteséggel, még a fertőzésveszéllyel is szembe kell nézni, amit a gyomorból bejutott tartalom okozhat! De nyilván, ezekkel maga is tisztában van, hiszen mindent tud, nem igaz?? Azt is, hogy mikor kell valakit kórházba vinni! Ezért dönthet életről és halálról, mert mindent tud! – gyűlt könny a haragtól szikrázó szemekbe, mire Alvarez lassan mély levegőt vett.

- Elég legyen, Dr. Benett – szólalt meg halkan, mert bár dühösnek kellett volna lennie, amiért az orvosnő ilyen hangot enged meg magának vele szemben, Adriano az egyik kedvence volt az emberei közül, és valóban aggódott érte, még ha ezt nehezen is hitte volna el bárki.

- Tudni akarja életben marad-e? – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést – 48 óra múlva megmondom! – vetette oda flegmán a férfinak, miközben fejéről lerántotta a steril, zöld sapkát, és annak lába elé dobta, majd a következményekkel mit sem törődve, egyszerűen faképnél hagyta. Alvarez némán, elgondolkodva nézett utána, majd lassan lehajolt, felvette a sapkát, és mély sóhaj kíséretében összegyűrte.

 

Alison gondterhelten ráncolta össze szemöldökét, miközben a lázmérő digitális kijelzőjét nézte, majd pillantása az ágyban fekvő Adriano-ra tévedt. A korábban mért szapora pulzus, és a magas láz aggodalommal töltötte el. Verejtékező homloka, és az, hogy rázta a hideg, szöges ellentétet mutatott azzal, hogy amikor hozzáért, szinte lángolt a bőre.

- Mi a baj, doki? – hallotta meg háta mögött Joey hangját, miközben az éjjeli szekrényen lévő tálba belemerített egy fehér ruhát, és kicsavarva belőle a hideg vizet, Adriano homlokára tette, így próbálva csökkenteni a lázát. Keze futólag simított végig a férfi arcán, majd Joey-ra pillantott.

- Túl sok vért veszített – válaszolta nyugtalanul – nemcsak a műtét alatt, hanem előtte is. Legalább 30-40%-os a vérveszteség, a szervezete elérte a sokkos, kivérzéses állapotot – egészítette ki mondandóját, miközben tekintetét ismét visszafordította Adriano-ra, aki zihálva kapkodott levegő után.

- Ez… elég rosszul hangzik – vakarta meg feje búbját Joey, de arcán látszott, az egészből csupán annyit fogott fel, hogy nagy a baj. – Nem kéne, hogy elpatkoljon, szegény… - tette hozzá, de Alison ezúttal nem tette helyre, mert hangján jól érezhette, hogy valóban aggódik, csak éppen nem tudja, hogyan fejezze ki magát. Mialatt azon gondolkodott, hogyan is tudna ilyen körülmények között segíteni a férfinak, táskájából tűt és fecskendőt vett elő, majd egy lázcsillapító folyadékot injektált Adriano karjába. Agya végig pörgetett minden információt, amit az orvosi egyetemen tanult, főként arra fókuszálva, hogy műszerek, és egyéb segítség nélkül, hogyan is tudná megoldani a helyzetet. – Lehet rajta segíteni?

- 10-15%-os vérveszteséget a szervezet még tud önállóan pótolni, néhány nap leforgása alatt, de azt a mennyiséget, amit ő veszített, képtelenség – rázta meg fejét csüggedten, mialatt tekintete elgondolkodva pásztázta végig Adriano erős, izmos testét.

- Mi lesz most? – kérdezte Joey kezeit tördelve, és ez az oldala merőben új volt az orvosnő számára.

- Nem tudom – sóhajtott csüggedten, gondterhelten végig simítva homlokán – ki kell találnom valamit… - motyogta maga elé, mialatt tekintetét egy percre sem vette le Adriano-ról, és szemei előtt megjelent sármos mosolya, hallotta mélyen zengő, lágy hangját, és látta maga előtt, ahogy az asztalon fekszik, erőtlenül, kiszolgáltatottan, az ő tudásában bízva – megígértem neki, hogy nem fog meghalni – tette hozzá halkan, miközben elhessegetve magától a félelmet, és a gyötrő kételyeket, tovább kutatott emlékei között. Végül hirtelen, mint egy villámcsapás villant fel agyában egy kép, az egyik orvosi szaklapból, melyet hónapokkal korábban lapozgatott, amikor ügyeletes volt, és egy kávé mellett pihent pár percet. Tudta, hogy kockázatos, amire készül, és még sosem csinálta, mégis kénytelen volt megpróbálni. Agyának kétkedő aggodalmait háttérbe szorítva, ösztöneire és szívére hallgatva lépett a táskához, ahonnan tűt, egy vékony, műanyag csövet és ragtapaszt vett elő. Miután mindennel előkészült, amire szüksége lehet, egy széket húzott az ágy mellé, leült, és ingének ujját feltűrve, felkarjára erősítette az elszorítót.

- Most meg, mit művel? – kerekedtek ki Joey szemei döbbenten, miközben közelebb lépett, hogy jobban lásson, Alison pedig éppen megkötötte karján a gumit, amitől jól láthatóan kidagadtak az erek a könyökhajlatban.

- Vérátömlesztés – felelte Alison, fogai között tartva az érszorító végét, majd fejét kissé meghúzva, erőteljesen megrántotta. Ezt követően elővette a műanyag csövet, és annak egyik végét ráhelyezte az Adriano karján lévő branülre – a vérem 0 negatív, ennél fogva, nem csak a csoportazonosoknak adhatok vért, hanem bárkinek – magyarázta tovább Joey-nak, aki nagyokat nyelve, hitetlenkedve rázva fejét figyelte az eseményeket, ahogy Alison fertőtlenítőt spriccel a vénájára.

- Úgy érti, hogy… a maga vérét… át… átfolyatja az ő vénájába egy műanyagcsövön keresztül, amin össze lesznek kötve? – kérdezte látványosan megrázkódva, mire Alison keze egy pillanatra megállt, és tekintete végig futott Adriano-n, majd saját karján.

- Lényegében… igen – bólintott határozottan – egy kicsit leegyszerűsítette a dolgot, Joey, de a lényeg benne volt – mosolyodott el, miközben fogát összeszorítva szúrta vénájába a vékony tűt, majd leragasztotta, és a korábban Adriano karjába illesztett cső másik végét az ő vénájába futó tűre erősítette.

- Azt hiszem… mindjárt elhányom magam – tette szája elé a kezét Joey, mialatt halálsápadtan nézte a műveletet, ahogy a doktornő piros vére lassan csorogni kezdett az átlátszó csövön át Adriano karjába.

- Az nagy segítség lesz! – húzta el a száját Alison, miközben megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a széken, és lehunyt szemmel kezdett imádkozni, hogy terve beváljon.

Alvilági ölelés 24. rész

 

24. rész

Szíve a torkába ugrott, és sebes dobogásba kezdett a félelemtől, amikor meglátta, hogy Joey áll előtte, aki hatalmas termetével szinte az egész bejáratot elfoglalta. Amint kinyílt az ajtó, szó nélkül lökte be, majd megmarkolva a doktornő karját, bemasírozott a lakásba, és becsapta maga mögött, miközben Alison rémülettől elkerekedett szemekkel nyelt nagyot. Minden porcikájában reszketett, fogalma sem volt, mit akarhat a férfi, de a pofon után, amit nem olyan régen bezsebelhetett tőle, a legrosszabbtól tartott.

- Vetkőzzön! – parancsolt rá Joey, miközben tekintete végig futott az orvosnő karcsú alakján, mire Alison dermedten fogta össze magán szorosabbra a köntöst.

- Tessék? – kérdezett vissza remegő hangon, mialatt apró lépéssekkel igyekezett minél távolabb kerülni a férfitól, tekintete pedig körbefutott a lakásban, abban reménykedve, hogy talál valami nehéz tárgyat, amivel leütheti a férfit.

- Nem hallotta, mit mondtam? – csettintett a doktornő orra előtt türelmetlenül, de amikor az, meg sem mozdult, nagyot sóhajtva szántott végig óriási kezével tüskés haján – nem akarom bántani, de velem kell jönnie, és minden perc számít! Vegye le ezt a göncöt és öltözzön át! – egészítette ki korábbi mondatát, mely így már kevésbé volt félreérthető, majd folytatta – most tényleg nagy a baj, Dr. Benett! – jelent meg aggodalom a szemében, Alison félelmét pedig egyetlen másodperc alatt fújta el egy másik érzés, a nyugtalanság.

- Mi történt? – kérdezte, mialatt a hálószoba felé indult, Joey pedig követte, de csak az ajtóig, ott megtorpant, és hátat fordítva a nőnek, keresztbefont karokkal várakozott, amíg a doktornő bement, majd villámgyorsan ledobta magáról a köntöst, a pólót, aztán gyors mozdulatokkal kapott fel egy sötétkék farmernadrágot, és egy világoskék inget. Nem telt el két perc, és már teljesen felöltözve, haját összegumizva lépett ki a hálóból, és sietősen bújt bele sportcipőjébe.

- Volt egy kis balhé – köszörülte meg torkát zavartan Joey, mialatt Alison már a kabátját öltötte magára, és ellenőrizte orvosi táskájának tartalmát. – elfajult, lövöldözés lett a vége – tette hozzá halkabban, Alison pedig érezte, hogy kiszárad a szája, miközben csak az kattogott a fejében, miért nem Adriano jött érte. Csak remélni merte, hogy a közöttük elcsattant csók miatt tartja távol magát tőle, és azzal nyugtatta magát, hogy amikor legutóbb közel kerültek egymáshoz, akkor is hagyta, hogy Joey vigye el Alvarez-hez, a gondolat mégsem hagyta nyugodni. Miután teljesen felöltözött, elhagyták a lakást. Joey elképesztő iramban vágtatott végig a városon, és csak a szerencséjüknek köszönhették, hogy nem állította meg őket egyetlen rendőr sem. Mialatt erősen kapaszkodott, hogy el ne dőljön egy-egy élesebb kanyarnál, fejéből nem tudta kiverni a telefont, ami olyan hirtelen elszólította lakásáról Adriano-t. Biztos volt benne, hogy ő is részt vett az akcióban, ami kicsúszott Alvarez embereinek a kezei közül, de minden idegszálával remélte, hogy nem neki esett baja. Miután megérkeztek, meg sem várta, hogy Joey kiszálljon, egyetlen mozdulattal tépte fel az ajtót, és rohant keresztül az aulán, egyenesen fel a lépcsőn, ahol már egy vékony testalkatú, fekete ruhát viselő, magas, szőkés-barna hajú férfi várt rá. Abból, hogy idegesen toporgott a lépcső tetején, kezeit tördelve, tudta, hogy komoly a baj. Amint meglátta, hatalmasat sóhajtott, és kezével intett a nőnek.

- Erre! Siessen! – gyorsította meg a lépteit, Alison pedig idegesen követte. Alig tettek meg néhány métert, megálltak egy ajtó előtt, ahol az orvosnő addig még sosem járt – elég… rossz bőrben van – szólalt meg halkan, aggódó hangon a fiatal, 20-as éveinek végén járó idegen férfi, majd lassan kinyitotta az ajtót, és hagyta, hogy a doktornő belépjen. A szoba berendezése hasonlított a korábbiakéhoz, melyekben eddig volt, leszámítva egy-két személyesebb tárgyat, de Alison-t most ez érdekelte a legkevésbé. Tekintete azonnal a sérültet kereste, de amikor meglátta a szoba félhomályában, döbbenten meredt az ágyon fekvő Adriano-ra. Szíve kihagyott egy ütemet, minden sejtjét elárasztotta a félelem, és a rosszullét környékezte. A tudat, hogy minden reménye ellenére, beigazolódott, amitől rettegett, és ő sérült meg, mint egy nehéz szikla nehezedett mellkasára, miközben csak arra tudott gondolni, mi történhetett vele. Adriano ziháló mellkassal, lehunyt szemmel próbált levegőhöz jutni, miközben hasánál sötétvörösre festette a vér hófehér ingét, és körülötte az ágy is csupa vér volt. Első ránézésre is komoly lőtt sérülést szenvedett, ő pedig nagyot nyelve, vadul dobogó szívvel nézett a mellette álló Alvarezre.

- Operálja meg! – szólalt meg színtelen hangon, köszönés helyett, mire Alison hitetlenkedve vett mély levegőt, így próbálva megnyugodni, és elűzni a tényt, hogy kinek az élete van veszélyben.

- Itt?! – tört fel belőle mérgesen, miközben igyekezett nyugalmat erőltetni magára – ezt nem gondolhatja komolyan! Mégis, mi a fene történt? – kérdezte haragosan, mialatt tekintete aggodalmasan futott végig Adriano-n, és érezte, egyre növekszik a mérge a gondolatra, hogy Alvarez hibájából sérült meg a férfi.

- Egy kis baleset – rántotta meg vállát Alvarez, miközben komótosan rágyújtott egy cigarettára, a doktornő pedig utálkozva nézett rá.

- Kis baleset? Ezt, hogy érti? Véletlenül beleesett egy kóbor golyóba?! – kérdezte indulatosan – dobja el a cigarettát! Így is alig kap levegőt! – mutatott Adriano-ra, akinek mellkasa nehézkesen emelkedett és süllyedt, mire Alvarez elhúzta száját, de engedelmesen nyomta el az éppen csak meggyújtott cigarettát a szobában lévő hamutartóban, ő pedig közelebb lépett a férfihoz, akinek homloka verejtékben úszott, arca pedig meg-megrándult a fájdalomtól. Láthatólag alig volt magánál, kezével leszorította vérző sebét, ő pedig orvosi táskáját az ágyra dobva, azonnal gombolni kezdte ingét, hogy jobban szemügyre vehesse a sérülést. Miután szétnyitotta az inget, tekintete végig futott a széles, kidolgozott mellkason, a kockás hason, melyen egy lyuk éktelenkedett, ahonnan minden lélegzetvételnél erősen vérzett. Ahogy hozzáért, Adriano összerándult a fájdalomtól, ő pedig nagyot nyelt. – Kórházba kell vinni! – közölte megmásíthatatlan hangon, de Diego megrázta fejét.

- Itt műti meg! – jelentette ki határozottan. – Látta az alagsorban a szobát! – emlékeztette a teljesen felszerelt műtőre, amit mutatott neki, és amiről remélte, hogy soha nem kell majd használnia. – Minden adott ahhoz, hogy elvégezze a beavatkozást.

- Kapjon az agyához! – emelte meg hangját ingerülten Alison, mialatt gézt vett elő táskájából, és elhúzva Adriano kezét, annak sebére szorította, így próbálva csillapítani a vérzést. – Nem elég, hogy van szike és olló! Aneszteziológusra van szükségem, asszisztensre… egy egész operációs team-re! – sorolta türelmetlenül, de Diego megrázta fejét.

- Kénytelen lesz egyedül megoldani, mert innen nem viszi sehova! – válaszolta hidegen Alvarez, majd hozzátette – javaslom, álljon neki minél hamarabb – bökött fejével Adriano felé, aki a sok vérveszteség miatt egyre sápadtabb lett, pulzusa szaporán vert, és rázta a hideg. – A legjobb emberem, nem szeretném elkaparni!

- Maga egy érzéketlen mocsok! – sziszegte Alison, mire Diego csak kedvetlenül legyintett, majd elhagyta a helyiséget, ő pedig a férfi fölé hajolt, és óvatosan tűrte el homlokába tapadó, izzadt haját. A gondolat, hogy elveszítheti, és a kezei között halhat meg, jeges fuvallatként járta át a szívét, és bár tisztában volt vele, hogy egy bűnöző, aki folyamatosan megszegi a törvényt, mégsem tagadhatta le, hogy vonzónak találta, és időnként, amellett, hogy bosszantotta, alkalmanként jókedvre is derítette pimaszságával. Szeme előtt megjelent kópés mosolya, eszébe jutott, hogyan kelt a védelmére Peter-rel szemben, ahogy azt sem tudta tagadni, hogy ő volt az egyetlen, aki mellett biztonságban érezte magát. Elképzelni sem tudta, hogy ne lássa többé, és a félelem vasmarokként szorította össze a szívét a gondolatra, hogy orvos létére nem tudja megmenteni, mindezt Alvarez miatt. Miközben a hasára szorított gézt leragasztotta, táskájából tűt vett elő, és egy infúziós zacskót, melyben átlátszó folyadék volt, amit másodpercek leforgása alatt kötött be a férfi karjába, majd sztetoszkópját a füléhez illesztve, meghallgatta a szívét, és megmérte a pulzusát. Nyugtalanul állapította meg, hogy egyre fogy az idejük, de amikor Adriano résnyire nyitotta szemét, és fátyolos tekintettel ránézett, mégis biztatón mosolygott rá.

- Itt van… - suttogta Adriano hitetlenkedve, mire közelebb hajolt hozzá, és finoman tűrt el homlokából néhány tincset.

- Éppen nem volt más dolgom – suttogta vissza a férfinak halkan, nyugtató hangon, miközben halványan rámosolygott, éppen akkor, amikor két férfi jelent meg. Alison azonnal tudta, hogy Adriano-ért jöttek, így arrébb állt az ágytól, és hagyta, hogy azok, termetükhöz, és mogorva ábrázatukhoz képest, meglepően finoman felemeljék, majd követte őket az alagsorba, ahol a vizsgálóasztalra fektették. Alison azonnal a falra erősített mosdókagylóhoz lépett, és villámgyors mozdulatokkal mosakodott be, majd a szekrényből elővett, zöld műtősruhába bújt. Dús, szőkésbarna fürtjeit steril sapka alá rejtette, és felvette a gumikesztyűt. Minden igyekezetével azon volt, hogy elnyomja idegességét, miközben szája elé is felkötötte a maszkot. Még soha életében nem került olyan helyzetbe, hogy egyedül kellett volna elvégeznie egy ilyen nagy szabású, egész team-et igénylő operációt, de hinni akart benne, hogy sikerülhet. A gondolatát is megtiltotta magának, hogy kudarcot vallhat. Tisztában volt vele, hogy azt sosem bocsátaná meg magának. Amikor belépett a helyiségbe, Adriano mellé állt, majd leemelte az oxigénmaszkot az állványról, és annak szája elé tartotta, hogy megkezdje az altatást, de meglepetten állt meg a mozdulat közben, amikor az, hirtelen elkapta csuklóját, és ránézett, ő pedig belenézhetett a sötétbarna, szinte fekete szemekbe, melyek egyenesen rászegeződtek.

- Tudja… - suttogta halkan Adriano, mire Alison közelebb hajolt hozzá, hogy jobban értse, ahogy szaporán szedve a levegőt, beszélni próbált – tudja, hogy… gyönyörű szeme van? – lehelte alig érthetően a férfi, majd lágyan elmosolyodott – olyan kék… mint… a tenger – halt el hangja, mialatt keze még mindig a nő csuklóját fogta, Alison pedig megpróbált kiegyenesedni, de Adriano továbbra sem engedte el. – Ez jó… - vett mély levegőt, mire a doktornő értetlenül ráncolta össze szépen ívelt szemöldökét.

- Micsoda? – kérdezte, és hangját eltompította a steril maszk, Adriano pedig lehunyta szemét.

- Ha meghalok… magát látom utoljára – válaszolta lassan a férfi, majd ismét elmosolyodott – és ez jó…

- Nem fog meghalni, Adriano – jelentette ki magabiztosan, határozottan Alison – Bízzon bennem! – kérte, mire amaz kinyitotta a szemét, és komolyan nézett rá.

- Bízom – suttogta erőtlenül, az orvosnő pedig nagy levegőt vett, és a férfi szájára helyezte az oxigénmaszkot. Amikor megérezte, hogy lassan elernyednek ujjai a csuklója körül, mögé lépett, és tubust vett elő, hogy intubálja, és nekiláthasson az operációnak, miközben csak remélni merte, hogy elég felkészült ahhoz, hogy egyedül is végig tudja csinálni.

Alvilági ölelés 23. rész

 

23. rész

Tekintetén jól látszott, nem sokra tartja a vele szemben álló férfit, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát az átható pillantástól.

- Egyébként, ki a fene maga, és mit keres a menyasszonyom lakása előtt? – kérdezte halálos nyugalommal a hangjában Adriano, Alison pedig hitetlenkedve nézett rá, mialatt érezte, hogy a férfi keze ráérős lassúsággal cirógatja derekát. Pulzusa még mindig az egekben járt, ajka égett a korábbi csóktól, mialatt elképzelni sem tudta, mit gondoljon arról, amit Adriano tesz, nem beszélve saját reakciójáról.

- A… menyasszonya? – dadogta döbbenten Peter, mire Adriano bólintott – én… nem tudtam… vagyis… azt hittem… - kereste a megfelelő szavakat – azt hittem, nincs senkije, mert ő olyan…

- Milyen? – húzta össze fenyegetőn a szemét Adriano, Alison pedig érezte, hogy jól eső melegség járja át a lelkét. Szülei halála óta most először fordult elő vele, hogy valaki a védelmébe vette, kiállt érte, és ez megnyugtató érzés volt, biztonságot adó.

- Olyan… aki sokat dolgozik – vágta ki magát ügyesen Peter, mert a nő oldalán álló férfi tekintetének villanása elárulta, nem lenne tanácsos úgy befejezni a mondatot, ahogy korábban tervezte.

- Szívem – bújt közelebb Adriano-hoz váratlanul Alison, aki időközben úgy döntött, belemegy a játékba, amit Adriano kitervelt. Felidézve Peter szavait, és azt, ahogy kapcsolatuk alatt bánt vele, úgy érezte, jár neki ennyi elégtétel. Tenyere finoman simított végig Adriano izmos mellkasán, a férfi pedig érezte, hogy gyorsabb ütemre vált a szíve. Bár tudta, hogy az egész csak játék, érzékeit nem tudta kikapcsolni, melyek erőteljesen reagáltak a nő minden apró érintésére. – Ő Peter – mutatta be a szőke férfit Alison, Adriano pedig sokatmondón húzta fel szemöldökét, majd hirtelen mindent értőn, szélesen elmosolyodott.

- Á, igen! Peter a barom! – bólogatott, mint, aki végre tudja, ki áll előtte, így jelezve az orvosnőnek, hogy nem felejtette el korábbi beszélgetésüket ajtaja előtt, amikor majdnem megcsókolta. – Elnézést, de fotót sosem mutatott magáról Alison, csak a történetekből ismerem – veregette meg vállát közvetlen stílusban, de elég erőteljesen ahhoz, hogy Peter-nek enyhe fájdalom suhanjon át az arcán, mialatt tátott szájjal bámult rá.

- Szóval, Peter a barom, Adriano a vőlegény – mutatta be egymásnak a két férfit Alison, miközben tekintete össze kapcsolódott Adriano-éval, és cinkosan egymásra mosolyogtak, amiből azonban Peter semmit nem vett észre.

- És mit akar itt? – kérdezte Alison-tól, ügyet sem vetve Peter-re, aki felháborodottan kapkodott levegő után.

- Vissza akar kapni – válaszolta unottan a doktornő, és hangjából jól kivehető volt, mennyire hidegen hagyja a dolog – szerinte, ha hajlandó vagyok változni, működhet a dolog – húzta fel szemöldökét gúnyosan, mire Adriano elgondolkodva bólogatott.

- Mit feleltél? – kérdezte, mialatt tekintete simogatón futott végig a nő arcán, aki megvonta a vállait.

- Azt, hogy menjen a fenébe – közölte tömören, a valóságnak megfelelően, mire Adriano felnevetett, Peter pedig egyre vörösebbé váló arccal szorította össze száját, amiért a másik kettő nevetség tárgyává tette, és úgy beszélnek róla, mintha itt sem lenne, de még mindig nem fordult meg a fejében, hogy távozzon.

- A jelek szerint, nem voltál elég egyértelmű, édes – búgta szerelmesen a nő füléhez hajolva, egy finom puszi kíséretében, Alison pedig érezte, hogy felgyorsul a légzése az apró érintéstől. – Hadd próbáljam meg én – kacsintott az orvosnőre, mire az rámosolygott, és bólintott.

- Kérlek! – távolodott el kissé a férfitól, miközben kezét nyújtva engedte át a lehetőséget, hogy meggyőzze exét, távozzon. Adriano arca elkomolyodott, és kihúzva magát, olyan közel lépett Peter-hez, hogy csak egy karnyújtásnyira állt tőle, mire az nagyot nyelt, és idegesen nyalta meg szája szélét.

- Egy kicsit túl közel jött… - remegett meg a hangja a félelemtől, mivel a férfi majdnem egy fejjel volt magasabb nála, és hamar felmérte a közöttük lévő erőviszonyokat is, mire Adriano még közelebb lépett hozzá, annyira, hogy Peter-nek egészen a falhoz kellett lapulnia, és belenézhetett az elszántan csillogó sötét szemekbe.

- Most vagyok túl közel – szólalt meg halk hangon, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a férfiról, akinek ádámcsutkája fel-alá ugrált vékony nyakán – annak, hogy menjen a fenébe, melyik része nem volt világos? – kérdezte segítőkészen, miközben jobb kezét megtámasztotta a férfi mellett, aminek hatására kissé felcsúszott bőrkabátja, így láthatóvá vált az oldalára erősített fegyver, ami Peter figyelmét sem kerülte el. Arca sápadttá vált, homloka gyöngyözni kezdett, miközben remegő kézzel mutatott a pisztolyra.

- Maga… rendőr? – kérdezte dadogva, mire Adriano követte a pillantását, majd visszanézett rá, és unottan vonta meg vállát.

- Vagy nem – válaszolta rejtélyesen, majd folytatta – szeretném megkérni, hogy a továbbiakban ne keresse a menyasszonyomat. Ő sem szeretné, és én sem – jelentette ki halk, kemény hangon, majd komoly tekintettel elmosolyodott – kettőnk közül ő a higgadtabb, és az udvariasabb. Tudja, ha velem van, én is könnyebben uralkodom magamon – nézett a nő felé, és észrevétlenül felé kacsintott, Alison pedig alsó ajkába harapott, hogy meggátolja a feltörni készülő nevetését. Bár szégyellte magát miatta, kifejezetten jó érzés volt a mindig fennhéjázó, magabiztos, nagyképű Peter-t így látni, ahogy reszketve nyelt nagyokat, szemében pedig rémület ült. – Sajnos, nem tud mindig velem lenni… ha érti, mire gondolok – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire a férfi idegesen bólintott.

- Hogyne… persze, hogy értem… - bólogatott serényen, és amikor Adriano távolabb lépett tőle, sietősen lépett el a fal mellől – nem keresem többet… ígérem! Csak egy ötlet volt… mármint…

- Semmi baj! Mindenkinek lehetnek rossz ötletei – vigasztalta már-már barátságos mosollyal ajkán Adriano, majd hirtelen elkomolyodott – csak ne jusson eszébe többet – tette hozzá figyelmeztetőleg, mire Peter óvatosan, lassan hátrálni kezdett tőle, majd hirtelen megfordult, és vissza sem nézve, futva tette meg az utat a lépcsőig. Adriano még néhány másodpercig utánanézett, aztán az orvosnő felé fordult, mire mindketten nevetésben törtek ki.

- Azt hiszem, köszönettel tartozom – mosolygott a férfira Alison, miközben az közelebb sétált hozzá, és könnyedén vont vállat.

- Igazán nincs miért – hárította el a hálálkodást, miközben tekintete végig pásztázta a nő arcát, és lejjebb siklott a telt ajkakra, melyek néhány perccel korábban érintették az övét. – Ezt a kocsiban hagyta – nyújtotta át zsebéből a doktornő belépőkártyáját, aki meglepetten nézett rá, miközben átvette tőle.

- Köszönöm – csíptette fel zöld nadrágjának derékrészére, és most már számára is világos volt, miért jött utána Adriano annak ellenére, hogy az autóban már elbúcsúztak egymástól. – Még valami, amiért hálás lehetek magának a mai napon? – kérdezte zavartan eltűrve füle mögé haját, Adriano pedig megrázta fejét.

- Hagyok holnapra is – mosolyogott rá komiszul, mire Alison elnevette magát, amikor azonban pillantásuk találkozott, lassan eltűnt a jókedve, és érezte, hogy gyorsabban ver a szíve. – Gondolom… már nem jön vissza – sóhajtott nagyot Adriano – jobb lesz, ha megyek… - tette hozzá, miközben továbbra is egyhelyben állt, és úgy tűnt, nem akaródzik elindulni.

- Igen… jobb lesz – bólintott nagyot nyelve Alison, miközben tekintetüket egy másodpercre sem szakították el egymástól, Adriano pedig, ahelyett, hogy távolodni kezdett volna, egy leheletnyit még közelebb lépett.

- Eleve úgy volt, hogy fel sem jövök – magyarázta a férfi, de fogalma sem volt, hogy ezt az orvosnőnek mondja, vagy inkább saját magát akarja meggyőzni, hogy elinduljon végre – csak… a belépőkártya… gondoltam, szüksége lehet rá holnap – mutatott kezével a nő derekára, mire az bólintott.

- Jól gondolta – nyelt nagyot Alison, de mindketten tudták, hogy már egyáltalán nem a kártyáról beszélnek, sokkal inkább a férfi döntéséről, hogy feljött a lakás elé, és arról, ami azután következett.

- Igen – bólintott Adriano is, miközben még közelebb lépett hozzá, és kissé lehajtotta fejét, így Alison már az ajkán érezte forró leheletét – szerintem is – tette hozzá, majd óvatosan, lassan megcsókolta. Ajka puhán, finoman érintette meg a nőét, és érezni lehetett benne a bizonytalanságot, azt, hogy fogalma sem volt, hogyan reagál rá a doktornő, miközben keze a derekára vándorolt, és közelebb húzta magához. Alison gondolkodás nélkül nyitotta meg ajkait a férfi nyelve előtt, és minden sejtje beleremegett, amikor nyelvük lassú, érzéki táncba kezdett. Adriano csókja éppen olyan volt, mint amilyennek képzelte, nyoma sem volt benne a követelőzésnek vagy a birtoklásnak. Lágyan, gyengéden simult az ajkára, nyelve pedig selymesen barangolta be az édes barlangot, miközben érezte, hogy Alison karja átöleli nyakát, és szorosan hozzásimul, mialatt az ajtó felé kezdtek araszolni, és Adriano egyetlen mozdulattal lökte be, ők pedig úgy lépték át a küszöböt, hogy ajkuk egy percre sem vált el a másikétól. Alison teste lángolt, vére felforrósodva száguldott az ereiben, mialatt Adriano egyre szenvedélyesebben csókolta, keze pedig végig futott teste vonalán, majd hátára vándorolt, hogy aztán felérve tarkójáig, beletúrjon szőkés-barna tincsei közé, és elégedetten mosolygott bele a csókba, amikor megérezte, hogy éppolyan selymes a tapintása, mint azt első találkozásuk alkalmával gondolta. Lélegzete elakadt, amikor megérezte, hogy a doktornő tenyere végig simít széles mellkasán, keze nyomán pedig lángolni kezdett a bőre. A pillanat varázsába kegyetlen erővel gázolt bele Adriano mobiljának hangos csengése, mely egyetlen másodperc alatt szakította ki őket az álomvilágból, vissza a valóságba. Adriano káromkodva engedte el a doktornőt, miközben levegő után kapkodva vette elő a készüléket kabátja zsebéből, Alison pedig homlokán végig simítva támaszkodott meg az ajtó mellett a falnál. – Valencia – szólt bele a készülékbe a férfi, szokatlanul rekedtes hangon, mialatt tekintete vágyakozva futott végig az orvosnőn.

- Azonnal gyere vissza! Dolgunk van! – közölte határozott hangon Alvarez, majd a választ meg sem várva, bontotta a vonalat, Adriano pedig nagyot sóhajtva tette el a telefont.

- Mennem kell – szólalt meg halkan, és figyelmét nem kerülte el, hogy Alison kerüli a tekintetét, ő pedig nem tudta eldönteni, hogy zavarban van a csók miatt, vagy megbánta, amiért hagyta, hogy egy bűnöző csókolja. Utóbbi lehetőség fájdalmas keserűséget generált benne, amit igyekezett elűzni magától.

- Igen, tudom – bólintott Alison, miközben arra próbált rájönni, hogyan lehetséges az, hogy bár tudta a férfiról, milyen munkát végez, és azt is tudta, hogy távol kellene tartania magát tőle, mégis soha életében nem érezte magát olyan boldognak, mint abban a néhány percben, amíg a karjaiban tartotta. Abban a néhány percben, amikor egyáltalán még csak eszébe sem jutott, ki a főnöke, és mit csinál. – Ami az imént történt… - próbált magyarázatot találni, de Adriano felemelte kezét, így fojtva belé a szót.

- Ne aggódjon – rázta meg fejét halványan mosolyogva Adriano – tudom, hol a helyem – tette hozzá, és Alison észrevette a szemében átsuhanó keserűséget, miközben a férfi finoman végig simított az arcán – csak… olykor elfelejtem – fűzte még mellé, majd nagy levegőt vett – tegyen rá jeget, akkor elkerüli, hogy holnapra feldagadjon – adott jó tanácsot, aztán a választ meg sem várva, elhagyta a lakást, és sebesen távozott, Alison pedig döbbent tekintettel nézett utána.

 

Alison hunyorogva sóhajtott mélyet, miközben az erőteljes kopogás megismétlődött lakásának ajtaján. A hang csak nehezen jutott el tudatáig, mely félig még mindig az álom mezsgyéjén járt, abban a világban, ahol Adriano nem volt bűnöző, és neki nem kellett bűntudatot éreznie, amiért vonzódik hozzá. Miközben könyökére támaszkodott, és fülelni kezdett, hogy vajon tényleg kopogtatnak-e, vagy csak képzelete játszik vele, az éjjeli szekrényen álló, digitális órára tévedt a szeme, mely hajnali egy órát mutatott. Amikor a kopogás immár türelmetlen dörömbölés formájában megismétlődött, erőt vett magán, elnyomott egy ásítást, és kikászálódott az ágyból, majd magára öltötte köntösét a póló fölé, melyen kívül sosem viselt mást az alváshoz, és a bejárati ajtó felé sietett. Úgy érezte magát, mint, aki semmit nem aludt, ami hellyel-közzel meg is felelt a valóságnak, hiszen miután Adriano elment, hiába tussolt le gyorsan, és bújt be a paplan alá, nem jött álom a szemére. Egyfolytában a csókjukon járt az esze, az érzés újra és újra hatalmába kerítette, miközben folyamatosan arra gondolt, vajon meddig jutottak volna, ha nem szólal meg a férfi telefonja. A kérdés, hogy milyen lett volna együtt tölteni az éjszakát a férfival, és az, hogy ez egyáltalán felmerült benne, egyszerre rémísztette halálra, és töltötte el vágyakozással, ami szintén nem segítette abban, hogy elaludjon. A hold már bőven átvette a naptól a műszakot, mire elnehezedett a szempillája, és álomba szenderült, így most kimondottan rosszul érintette a dörömbölés, mely az ajtó felől érkezett. Nagyot sóhajtva tárta szélesre az ajtót, de a levegő a tüdejében ragadt, amikor meglátta, ki áll vele szemben.

 

Alvilági ölelés 22. rész

 

22. rész

Peter Moore semmit nem változott az elmúlt másfél évben, amióta nem találkoztak. Dús, szőke hajából, melyet mindig oldalra fésült, homlokába hullottak a tincsek, kék szemében most is fel lehetett fedezni a cseppnyi gunyorosságot és az arisztokratikus felsőbbrendűséget, ahogy hanyagul keresztbevetett lábakkal álldogált. A kék ing ráfeszült felsőtestére, mely azonban korántsem volt olyan kidolgozott és izmos, mint Adriano esetében. Míg a férfin látszott, hogy kemény munkának és edzéseknek köszönhette izmait, addig Peter-nél, aki inkább vékony, arányos testalkatú volt, jól kivehető volt, hogy súlyzók helyett, a golfütőket szokta emelgetni. Nem azért, mert annyira szerette, hanem mert ez az elit réteg sportjának számított, ő pedig mindent megtett annak érdekében, hogy véletlenül se térjen el attól, amit elvárt tőle a társadalmi szerep, amibe beleszületett. Alison még most sem értette, hogy nem vette észre már az elején, hogy a jóképű külső, milyen gusztustalan belsőt takar, de úgy érezte, utólag kár ezen keseregnie, tanulnia kell belőle. Miközben lakása felé tartott, lassított a léptein, mintha abban reménykedne, ha később ér oda, Peter, mint egy rossz álom, egyszer csak eltűnik. Sajnálatos módon nem volt szerencséje, amint közelebb ért, amaz kiegyenesedett, és keskeny szája lekicsinylő mosolyba szaladt, ahogy végig mérte.

- Látom, a munka annyira beszippantott, hogy már át sem öltözöl – szólalt meg köszönés helyett, kissé rekedtes hangon, mely össze sem volt hasonlítható Adriano bársonyosan mély hangjával – ebben is alszol? – kérdezte gúnyosan és ez Alison-t megint arra emlékeztette, hányszor keltett benne a férfi lelkiismeret-furdalást a munkája miatt, és hányszor alázta meg kinézetére tett megjegyzéseivel. Sosem tudta elérni, hogy elég jó legyen hozzá, vagy ne kapjon egy-egy bántó kritikát.

- Mit keresel itt? – kérdezte hideg, érzelemmentes hangon a doktornő, válasz nélkül hagyva a megjegyzést, mert ő volt az utolsó ember ezen a bolygón, akinek elárulta volna, miért nem volt ideje átöltözni, mialatt beillesztette a kulcsot a zárba, de esze ágában sem volt kinyitni, nehogy a férfi meghívásnak vegye, és bemenjen.

- Nem hívtál vissza – adott rövid magyarázatot Peter – találkozni akartam veled, és ha a hegy nem megy Mohamedhez… - hagyta nyitva az ismert közmondást, mire Alison elhúzta száját.

- Peter, én nem akarok beszélni veled – rázta meg fejét határozottan – sőt, hogy őszinte legyek, látni sem akarlak, szóval, életedben először tegyél meg nekem egy szívességet, és tűnj el innen! – intett fejével fáradtan a lépcső irányába, mert bár még csak alig múlt délután öt óra, mégis alig várta, hogy alhasson a több, mint 30 órás ügyelet után. Egy kicsit sem lepődött meg azonban, amikor Peter-t, éppúgy, ahogy kapcsolatuk alatt, ezúttal sem érdekelte, ő mit szeretne.

- Tudom, hogy még mindig fáj, ami kettőnk között történt– kezdett bele látszólag bűnbánó, szomorkás hangon, mire Alison kétkedve húzta fel szemöldökét – az, hogy szakítottam veled… - folytatta volna, de a doktornő döbbenten fojtotta belé a szót.

- Én szakítottam veled, Peter, mert megcsaltál! – igazította helyre a téves információkkal rendelkező férfit határozott, nyers hangon – meg sem tudom számolni, hányszor néztél hülyének, hányszor hazudtál, hányszor aláztál meg, és hányszor hitetted el velem, hogy mindez az én hibám! – elevenítette fel kapcsolatuk fájó emlékeit, mire Peter bólintott.

- Így is volt – jelentette ki magabiztosan, az orvosnő pedig döbbenten nézett a férfira, akinek arcán látszott, szilárdan hisz benne, hogy semmi rosszat nem követett el, és tényleg nem érti, mi a nő problémája. – Alie… én…

- Ne szólíts így! – csattant a hangja indulatosan, de Peter-ről lepergett az utasítást, mert folytatta.

- Állandóan dolgoztál! – vetette a szemére, mintha ez mindenre magyarázatot adna, és feloldozná a bűnei alól, amit elkövetett. – Alig találkoztunk, tulajdonképpen egyedül voltam ebben a kapcsolatban – tárta szét kezeit sajnálkozva, Alison azonban gúnyosan húzta el száját.

- Éppen az volt a probléma, hogy ebben a kapcsolatban mindig legalább hárman voltunk! Az is lehet, hogy többen, de az biztos, hogy sosem voltál egyedül! – vágta oda epésen, mire Peter sértetten szegte fel állát.

- Voltak igényeim, amit lássuk be, nem igazán tudtál kielégíteni – vont vállat, lesajnáló tekintettel végig mérve a nőt, aki érezte, hogy egyre dühösebb lesz.

- Tűnj el innen! – mutatott kinyújtott karral a lépcső felé, fojtott indulattal a hangjában, de Peter meg sem mozdult.

- Én még mindig szeretlek, Alie – vallotta be, mialatt kissé közelebb lépett, de Alison kitért előle, és két lépést távolodott az ajtótól.

- Most hülyéskedsz velem?! – döbbent meg újra az orvosnő, miközben hitetlenkedve, örömtelenül felnevetett.

- Komolyan beszélek! – állította Peter határozottan – Annak ellenére, amit tettél velem, meg akarom próbálni újra! – jelentette ki, miközben az orvosnő elképedve nézett vissza rá.

- Amit én tettem veled?! – kérdezett vissza, mire Peter felemelte a kezét, így csendesítve el az orvosnőt.

- Fátylat rá, én meg tudok bocsátani – jelentette ki nagylelkűen, Alison pedig legszívesebben felordított volna tehetetlen mérgében – csak annyit kell tenned, hogy kevesebbet dolgozol, többet foglalkozol velem, és persze magaddal is – nézett végig a nőn jelentőségteljesen – mondjuk egy kis smink, más ruha… jól állna a barna haj például, vagy a fekete… esetleg a vörös – vont vállat könnyedén, mint, akinek ez már csak részletkérdés – mindig is gyengéim voltak a vörös hajú nők, szóval… ha változnál egy kicsit, akkor működhetne a dolog! Arra gondoltam, apám be tudna juttatni téged egy magánklinikára – javasolta nagyvonalúan, és arcán látszott, úgy érzi, egy visszautasíthatatlan ajánlatot tett éppen a nőnek. – Semmi kifogásom ellene, hogy egy orvossal járjak, sőt! – húzódott megnyerő mosolyra keskeny ajka – az én köreimben még sokat is jelentene egy-egy üzleti vacsorán, csak ne akarj állandóan dolgozni – rázkódott meg látványosan, Alison pedig szóhoz sem jutott, ahogy hallgatta. – Talán őrült vagyok, de még mindig szeretlek, és…

- Tudod, egy valamiben egyetértünk – szakította félbe Alison, miközben igyekezett uralkodni magán, és féken tartani indulatait – te tényleg őrült vagy! Keress fel a téveszméiddel egy pszichológust, de engem hagyj békén! Én az életben nem akarok tőled semmit, világos?!

- De miért? – nézett rá értetlenül Peter – nekem most éppen nincs senkim, és te is egyedül vagy azóta, hogy elhagytalak! Ez is azt bizonyítja, hogy abban reménykedtél, visszajövök hozzád – bizonygatta igazát a férfi, és mit sem törődött a dühösen villámló kék szemekkel, melyek rászegeződtek. – Itt vagyok, készen arra, hogy helyrehozzuk a dolgokat.

- ÉN hagytalak el! – emelte meg hangját Alison mérgesen – és honnan veszed, hogy egyedül vagyok? – kérdezte büszkén felszegett állal, mert bár valóban nem volt senkije, ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy még Peter-t várta volna vissza.

- Ugyan már, Alie! – húzta el száját szánakozva a férfi. – Nézz magadra! – ingatta meg fejét sajnálkozva, és szemében megint megjelent az a lekicsinylő kifejezés, amit Alison annyira gyűlölt, és amivel olyan mélyen meg tudta sebezni. – Műtősruhában vagy péntek este öt órakor, és a szokottnál is szarabbul nézel ki – tette hozzá becsmérlőn – ha lenne valakid…

- Szia Édes! Ne haragudj, hogy késtem! Hiányoztam? – jelent meg Adriano, mire mindketten meglepetten fordultak a hang irányába. Peter döbbent arckifejezéssel mérte végig a magas, sötét hajú, izmos férfit, aki lágy mosollyal az ajkán lépett közelebb, és levegőnek nézve őt, természetes mozdulattal karolta át a doktornő derekát, és húzta magához, majd finoman megcsókolta a döbbenten elnyíló ajkakat. Alison-t váratlanul érte a csók, de amint megérezte ajkán a férfiét, egész testén borzongás futott végig, és ösztönösen hunyta le szemét. Adriano most eltávolodott tőle kissé, de csak annyira, hogy bele tudjon nézni a meglepetten csillogó kék szemekbe, ő pedig felfedezhette a férfiéban megvillanó vágyat. – Gyönyörű vagy! – jegyezte meg mosolyogva, elég hangosan ahhoz, hogy Peter is hallja. Nemcsak azért mondta ezt, hogy a másik férfi lássa, van olyan, aki a természetes szépséget szereti, hanem azért is, mert ez volt az igazság. Ujjbegyével óvatosan simított végig arcán, majd ismét ráhajolt az ajkaira, ezúttal azonban nyelve lassan futott végig alsó ajkán, és amikor Alison megnyitva azokat, engedélyt adott a számára, beljebb nyomult, és puha gyengédséggel kereste meg a nőét. Lassan, finoman csókolta, kiélvezve a pillanat minden másodpercét, miközben szíve vadul dörömbölt a mellkasában, amikor pedig megérezte, hogy a doktornő kezei átölelik nyakát, és ujjai beletúrnak hajába tarkóján, belesóhajtott a csókba. Alison éppen olyan érzéki gyengédséggel csókolta vissza, ahogy elképzelte, mely egyszerre volt mámorító, és forrósította fel vérét. Fogalma sem volt róla, hogy ilyen érzéseket tud kiváltani belőle egyetlen csók, de abban egészen biztos volt, hogy élete végéig érezni szeretné.

- Khm! – köszörülte meg torkát feltűnő türelmetlenséggel Peter – Helló!! Zavarok?! – törte meg a pillanat varázsát bosszús hangon, mire Adriano kelletlenül engedte el Alison-t, és unottan nézett végig az ismeretlen férfin.

- Eléggé – vetette oda flegmán, mialatt karja óvón ölelte át az orvosnő derekát, és szorosan magához húzta. – Bocs, észre sem vettem, hogy itt van – tette hozzá, és hangján jól érezhető volt, hogy csipetnyi bűntudat vagy rossz érzés sincs benne emiatt, de elégedetten látta, hogy sikerült megsértenie a férfit. Bár csak a véletlenen múlott, hogy észrevette, Alison, amikor kiszállt, a kocsiban felejtette a kórházi belépőkártyáját, mely valószínűleg lecsúszhatott nadrágja derékrészéről, ahová felcsíptette, most már kifejezetten jó ötletnek tartotta, hogy néhány percnyi hezitálás után úgy döntött, visszahozza neki. Így tanúja lehetett a szemben álló férfival folytatott beszélgetésnek, és az is egyértelműen kiderült a számára, hogy ő tehető felelőssé az orvosnő kevés önbizalmáért. Amikor meghallotta, milyen stílusban beszél vele, keze ökölbe szorult és legszívesebben leütötte volna, de tudta, ez ostobaság lenne a részéről. Ha Peter feljelenti, komoly problémát okozhatott volna, ezért mást kellett kitalálnia. Hirtelen ötlet volt, hogy a nő barátjának adja ki magát, és nem is volt biztos benne, hogy jól teszi-e, de Peter odavetett megjegyzése arról, hogy Alison miért van egyedül, megerősítette benne az elhatározást. Eredetileg csak egy futó csókot akart adni az orvosnőnek, hogy hihetőbb legyen a hazugság, de amikor megérintette a csábító, puha ajkakat, már képtelen volt uralkodni magán.

- Igen, azt láttam! – húzta el száját utálkozva Peter, így utalva a csókra, melynek tanúja volt, mire Adriano érdeklődve fordult felé és nézett végig rajta.