Vonzások hálójában 36. rész (befejező rész)

"Kedves Olvasóim! 

Elérkeztünk ennek a történetnek is a végéhez :) Köszönöm, hogy mindig türelemmel vártátok, és mindig írtatok véleményt, mellyel biztosítottatok afelől, hogy tetszik, amit körmölök rövid szabadidőmben. Bevallom, ez is kellett hozzá, hogy szeressem írni ezt a történetet. Sajnálom, hogy csak heti egy-két részt tudtam hozni, de elég zsúfolt életem van :( Éppen ezért vagyok hálás a türelemért, és kitartásért :) A következő történet kicsit várat magára... még a vázlat sincs meg a fejemben, csak egy nagyon halvány keret, ami vajmi kevés ahhoz, hogy olyan történet kerekedjen ki belőle, amilyet tőlem megszokhattatok, ha fogalmazhatok így. :) Remélem, ha eljön az idő, és megjelenek az új sztorival, akkor is itt lesztek, és hűségesen olvastok, ahogy eddig :) Köszönöm a sok pozitív véleményt! :)" K.B

"Kedves Tine!

Te vagy a legjobb barátom, sőt, azt mondhatom, hogy több is, mint egy barát. Családtag vagy, akire mindig, minden körülmények között számíthatok, aki bármikor meghallgat, bátorít, és aki még nyomást is gyakorol rám, ha az kell, hogy végre nekiálljak írni :) Köszönöm, hogy mindig támogatsz, nemcsak engem, hanem a családomat is a nehéz helyzetekben, amikor minden jó szó sokat jelent, és annál is többet ér... Köszönjük, hogy vagy nekünk! 

Nem akarnál seggbe billenteni, hogy végre írjak egy vázlatot? :) ;) " K.B

36. rész (bef.rész)

Kate - nek esze ágában sem volt túl korán megnyugtatni a nőt. Hagyni akarta, hogy egy kicsit elgondolkodjon azon, amit mondott, és a lehetőségeken, mielőtt felajánlja a második verziót. Tudta, hogy gonosz játékot játszik, de azt is tudta, ha nem sikerül ráijesztenie Marcela-ra, az, sosem fogja magától bevallani, amit elkövetett. A kockázat arra, hogy a bíróság nem találja elegendőnek a bizonyítékokat, túlságosan nagy volt ahhoz, hogy hagyja ezt az esélyt elmenni maguk mellett. Amikor már látta a nő tekintetén, hogy elméje felvázolta elé a halálbüntetést, és azt is, ahogy a halálsoron ülve várja, hogy utolsó vacsorája után egy pap társaságában, aki a bibliából olvas fel, és a Mi atyánk-at mormolja, a vesztőhelyre kísérjék, megkönyörült rajta, és válaszolt a feltett kérdésre.

-          A másik lehetőség, hogy bevall mindent, én pedig, segítek, hogy a halálbüntetésnek még csak a réme se fenyegesse. Áll az alku? – kérdezte, farkasszemet nézve a nővel, aki néhány másodpercig gondolkodni kezdett – ez egy igen, nem kérdés volt, Marcela! – emelte meg kicsit a hangját Beckett a nyomaték kedvéért, mire a vele szemben ülő végül bólintott.

-          Rendben! Igen! Beszélek! – fújta ki a levegőt, majd, mivel két vallatója továbbra is hallgatagon ült, belefogott – apám mindig egy zsarnok szemétláda volt. Mindig tudni akarta, hol vagyok, mit csinálok, és ehhez még besúgói is voltak. Spiclik, akiket azért fizetett, hogy a nyomomban legyenek! Alig vártam, hogy betöltsem a 21. életévemet, és eltűnhessek végre, de amikor ez bekövetkezett, közölte, hogy nem kapok egy vasat sem! – fröcskölte gyűlölködve a szavakat Marcela, mire Castle vette át a szót.

-          Ekkor találkozott Jared-del, igaz? – kérdezte, mire a nő bólintott.

-          Igen. Kártyázni jött apámhoz, és beszélgetni kezdtünk. Egyezséget ajánlottam neki. Tudtam, hogy adósságai vannak, és gondoltam, mindkettőnk közös érdeke, hogy pénzhez jussunk, méghozzá, sok pénzhez – mesélte beletörődő hangsúllyal – Elmondtam neki, hogy szökni akarok, és megegyeztünk, hogy közösen összelopunk annyit, amennyiből ő rendezi az adósságait, én pedig, elmenekülhetek. Az első néhány hónapban mindketten a pénzszerzésre koncentráltunk. Én rendszeresen sikkasztottam apám számlájáról, ő pedig, bepalizott egy csomó gazdag pacákot, valami befektetési szöveggel. Minél többet találkozgattunk, minél többet beszélgettünk, annál közelebb kerültünk egymáshoz – csuklott el egy pillanatra Marcela hangja, amiben nem volt semmi színészi, semmi megjátszott. Látszott rajta, hogy ezúttal tényleg mélyen érinti, amiről beszélnie kell – szép lassan egymásba szerettünk, legalábbis én azt hittem…

-          Jared nem szerette viszont? – hökkent meg Castle, aki még mindig azt hitte, hogy egy szerelmi történet szálait göngyölítették fel.

-          A szökés napján, Enrique kivitt az építkezésre – hagyta figyelmen kívül a kérdést Marcela, úgy folytatta – Jared már ott várt… egy táska volt a kezében… tele pénzzel – tört meg kissé a hangja, majd erőt véve magán, tovább beszélt – én boldog voltam, alig vártam, hogy induljunk, és végre magunk mögött hagyjunk mindent, de ő eltolt magától. Közölte, hogy szerelmes… egy másik nőbe, és vele akar elszökni apám és a tartozásai elől.

-          Mi volt a táskában? – kérdezte Kate, annak ellenére, hogy sejtette, de hallani akarta.

-          A részem. Minden alkalommal, amikor találkoztunk, átadtam neki a pénzt, amit apámtól sikkasztottam. Biztonságosabb helyen volt, mint a szobámban. A közösen lopott dohány felét hozta el nekem, mondván, hogy nélküle is elszökhetek… dühös lettem! Kihasznált! – emelkedett meg az emlék hatására Marcela hangja, és tekintetében a korábbi csalódottság helyére a bosszú tüze költözött, ahogy tovább folytatta – nem érdekelte, hogy mit érzek iránta, képes lett volna egyszerűen csak úgy otthagyni! Nem gondolkodtam! Csak megfogtam egy követ, és fejbe vágtam vele! A fene se gondolta volna, hogy meghal! – sóhajtott dühösen, majd némaságba burkolózott, mintha épp most fogta volna fel, mit is tett.

-          Miért vágta el a torkát, amikor már úgyis halott volt? – kérdezte Beckett nyugodt hangon, mire Marcela megrántotta a vállát.

-          A tervemhez kellett – felelte nemes egyszerűséggel a hangjában Marcela, és amikor vallatói értetlenül néztek rá, folytatta – az, hogy Jared átvágott, még nem tántorított el attól, hogy lelépjek apámtól. Kellett valami, ami leköti addig, amíg kiötlöm, hogyan tovább. Tudtam, hogy ha elég brutális vagyok, sosem gyanakszanak majd női elkövetőre, ezért elvágtam a torkát. Aztán jött az ötlet, hogy apám olasz, ráadásul Jared kártyázott vele, így megcsináltam a szicíliai nyakkendőt. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljutnak apámhoz, és attól kezdve nyert ügyem lesz! – jelentette ki elégedett mosollyal szája szegletében, mit sem törődve a megvető tekintetekkel, melyek rászegeződtek, majd elhúzta a száját – persze, mint mindig, Vincenzo Sattori ebből a szarból is kimosta magát… pedig, még magukat is fogva tartotta!

-          Igen, azért, hogy magát védje! – tört fel Kate-ből, mire Marcela megrántotta a vállát.

-          Nem szorultam a védelmére!

-          Ezért hagyta a kanapén a bombát? Hogy megszabaduljon tőle? – kérdezte Castle megrökönyödve, mire Marcela sátáni mosollyal az arcán fordult felé. Szeméből gyűlölet lángja sütött, ahogy végig mérte az írót, majd lassan bólintott.

-          Pontosan! Nem várom, hogy megértse, nincs szükségem rá, de ne ítélkezzen, amiért sántítok, ha még nem járt a cipőmben! – jelentette ki költői képet használva, majd Kate felé fordult – hol írjam alá a vallomásom? – kérdezte nyugodt hangon, és arcán látszott, belenyugodott, hogy élete hátralévő részét börtönben fogja tölteni, ahogy az is látszott rajta, ez a világ nem sokban fog különbözni attól a világtól, melyben eddig élt, hacsak annyiban nem, hogy a megszokott csillogás nem veszi majd körül.

Kate az utolsó sorokat futotta át a jelentésben, amikor halkan kopogtattak az ajtón, ő pedig, felnézett, és arcára azonnal mosoly költözött, ahogy meglátta férjét az ajtófélfának támaszkodni.

-          Zavarhatom néhány percre, kapitány? – kérdezte csintalan mosollyal az ajkán, mire Kate bólintott, ő pedig, beljebb jött, és helyet foglalva az asztallal szemközti székben, folytatta – arra gondoltam, hogy ha végeztél, megismételhetnénk azt a vacsorát, aminek olyan csúnya vége lett.

-          Csúnya? Én úgy emlékszem, hogy nagyon is szépen ért véget – utalt a gyönyörű szeretkezésükre a szállodában a kapitány, mire Castle lassan bólintott.

-          Persze, az varázslatos volt, de én arra gondoltam, amikor kihajítottál a szobából.

-          Nem kellett hajítani, mentél magadtól – jegyezte meg Kate csipkelődve, annak ellenére, hogy legszívesebben kiűzte volna azt a pillanatot az emlékeiből, és csak a csodás szerelmeskedésük képeit hagyta volna meg.

-          Mit tehettem volna? Fegyvered van! – védekezett Castle, majd huncut mosollyal folytatta – és bilincsed is… erről jut eszembe, vacsora után… - fogott volna bele, de hirtelen Ryan jelent meg az ajtóban, Kate pedig, egy szempillantás alatt kapcsolt.

-          Megoldottuk az ügyet, most már távozhatsz! – közölte szenvtelen hangon az íróval, akinek szüksége volt néhány másodpercre, hogy felfogja, mit történik, de amint sikerült, sértetten állt fel a székből, és gúnyosan hajolt meg felesége előtt.

-          Ahogy parancsolja, kapitány – ejtette ki olyan hangsúllyal a titulust, mintha citromba harapott volna – elvégre, te vagy a kapitány… - fűzte hozzá, mire Kate is felállt, és nem törődve Ryan sűrű pislogásaival, akihez ezúttal már Javi is társult, mintha megérezte volna, hogy vihar közeledik, válaszolt.

-          Pontosan! És ellentétben a korábbi kapitányokkal, nekem nem életcélom boldoggá tenni a polgármestert, Castle! – húzta össze szemét elszántan Kate, mire Castle egy percig némán nézte, majd anélkül, hogy egy leheletnyit is rezzent volna az arca, megfordult, úgy szólt vissza.

-          Ezt még nem játszottuk le! – jelentette ki büszkén, majd a fiúkra egy pillantást sem vetve távozott, Kate pedig, alig tudta elrejteni mosolyát, mely ajkára kívánkozott.

Castle éppen elzárta a sütőt, és megkeverte a szószt, amikor kopogtattak, ő pedig, azonnal az ajtóhoz sietett. Szélesre tárva azt, szeme felcsillant az örömtől, amikor meglátta, hogy szerelme áll ott, karján a kabátjával, és szerelmes mosollyal az ajkán.

-          Ígértél egy vacsorát, firkász! – kacsintott rá a férfira, aki válasz nélkül fonta derekára a karját, és rántotta be a lakásba, miközben ajka szomjasan tapadt a cseresznyeajkakra, és nyelve akadálytalanul törve utat magának, furakodott az édes barlangba, újra és újra felfedezve az ízt, mely örökre bevésődött elméjébe. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Kate mindkét karjával átölelte férje nyakát, és szorosan hozzábújva, szimatolt a levegőbe. – Spagetti? – kérdezte, miközben ujjai lágyan cirógatták Castle tarkóját.

-          Előbb a bocsánatkérés – felelte Castle, mire Kate döbbenten nézett rá, ő pedig, folytatta – kitiltottál az őrsről, ráadásul Ryan és Javi füle hallatára! Hogyan fogok így körülötted legyeskedni? – kérdezte durcásan, mire Beckett, közelebb hajolva, alsó ajkát fogai közé véve, finoman megharapva azt, válaszolta.

-          Nem féltelek. Elvégre író vagy, kitalálsz valamit – suttogta, és forró lehelete szinte égette a férfi ajkát, miközben apró csókokkal hintette tele.

-          Igen… elég kreatív tudok lenni… - lehelte vissza a férfi, majd hozzátette – mi lenne, ha a desszerttel kezdenénk? – kérdezte vágytól rekedt hangon, mire Kate érzéki mosollyal bújt hozzá még közelebb.

-          Látod, milyen jó ötleteid vannak néha? – kérdezett vissza, és a válasz az a lágy, szenvedélyes csók volt a férfi kérdésére, mellyel birtokba vette a keskeny, érzéki ajkakat, hogy aztán a háló felé araszolva, ügyet sem vetve a frissen elkészült vacsorára, elmerüljenek a kényeztetés, a szerelem, és a szenvedély világában, egy olyan utazás során, melynek végén minden alkalommal a csoda várt rájuk.

VÉGE!

Vonzások hálójában 35. rész

35. rész

Marcela Sattori türelmetlenül dobolt vörösre lakozott körmeivel a recepciós pulton, figyelmen kívül hagyva a fiatal, 20-as éveinek végén járó, sötétkék, stewardess egyenruhát viselő, vékony, feszengve mosolygó nőt, aki félhosszú, barna haját, idegesen tűrte füle mögé, szürkés-kék szemeivel pedig, egyre feszültebben nézte hol a hosszú ujjakat, hol Marcela gunyoros mosolyát.

-          Segítsek? Ért egyáltalán a számítógéphez? – kérdezte flegma pökhendiséggel a nőt Marcela, akinek sötétkék zakóján a Diana név díszelgett. Fehér inge és a hozzá kötött vörös nyakkendő tökéletes vasalással feszült karcsú alakjára, miközben büszkén kihúzta magát, és megsemmisítő tekintettel mérte végig leendő utasukat.

-          Köszönöm, kisasszony, nincs szükségem a segítségére. – utasította el a nem éppen kedves ajánlatot, majd amikor megtalálta, amit keresett, ismét felöltötte hivatalos mosolyát – sajnálom, de a legközelebbi járat csak két óra múlva indul.

-          Két óra? Én most akarok elutazni! Nem érti, hogy sürgős?? – ripakodott Diana-ra Marcela, mire az, látszólag sajnálkozva húzta fel tehetetlenül vállait, miközben szemében szikrája sem volt a megbánásnak.

-          Sajnálom. A korábbi gépeinken már nincs szabad hely – kulcsolta össze kezeit a pulton, mire Marcela úgy érezte, menten dührohamot kap.

-          Mi a frászt csináljak én ezen a lepratelepen két órán át?! – dühöngött tovább, mire a recepciós fejével jobbra intett.

-          Tudom ajánlani a reptéri büfét – felelte mézes-mázas mosoly kíséretében, és szinte látta maga előtt a dúsgazdag hárpiát, ahogy meglátja a kétnapos szendvicseket, és a langyos kávét.

-          Na, idefigyeljen, maga senki! Én Vincenzo Sattori lánya vagyok, megértette?! Ha azt mondom, hogy el akarok utazni most rögtön, akkor… - kezdett volna bele a fiatal nő megalázásába, de hirtelen egy hangot hallott meg a háta mögött.

-          Akkor én azt mondom, hogy nem megy sehova, mert le van tartóztatva! – csendült fel Kate határozott hangja, ő pedig, kővé dermedve nézett a recepciós mosolygó szemeibe, melyek a mögötte álló kapitányt fürkészték. Diana le sem tagadhatta volna az elégtételt, ami arcára is kiült, látva, ahogy Kate bilincset vesz elő, és megpörgeti ujjain – tegye hátra a kezeit, Ms. Sattori! Attól tartok, az elkövetkezendő járatokat kivétel nélkül le fogja késni.

-          Szabad érdeklődnöm, hogy miféle játék ez? – fordult meg lassan Marcela, hogy szembe találja magát Kate elszánt tekintetével, és a mellette álló író, és egy számára idegen detektív kék, átható pillantásával.

-          Ez nem játék. Bizonyítékunk van rá, hogy maga ölte meg Jared Tolcado-t – felelte Kate, majd a választ meg sem várva, egy laza mozdulattal megfordította a nőt - kezeket hátra! – utasította, és amikor az, nem akart engedelmeskedni, minden finomkodás nélkül tekerte hátra kezeit, és kattintott rá bilincset. Amikor távozni akartak, hirtelen Diana hangja állította meg őket.

-          A bankkártyája, Ms. Sattori – nyújtotta át készségesen, ezúttal őszinte mosollyal az arcán, mely azonban sokkal inkább volt kárörvendő, mint hivatalos. Ahogy Kate elvezette Marcela-t, Ryan megfogta Castle karját, így megakadályozva, hogy utánuk siessen.

-          Áruld már el, honnan tudtad, hogy idejövünk? – kérdezte még mindig kissé durcásan, mire Castle arcán széles mosoly terült el. Még most is maga előtt látta Kevin megdöbbent arcát, amikor kijelentette, hogy a reptérre kell menni, és azóta sem volt hajlandó elárulni, miből jött rá.

-          Egyszerű. Marcela egy elkényeztetett fruska, akit soha életében nem vontak felelősségre semmiért. Noha, az apja egy zsarnok szörnyeteg, és nem mellesleg, az egyik nagy rajongóm – fűzte hozzá önelégülten, mire Ryan megforgatta a szemét – soha nem tanította meg a lányának, mi a felelősségérzet. Amikor kihallgattuk, valószínűleg rájöhetett, hogy amint behozzuk Enrique-t, ő az apjához lesz lojális, ezért menekülnie kellett. Mivel pénze nem sok lehet, a bankkártyáját használta. Egy gazdag úrilány nem busszal, vagy vonattal fog menekülni, hanem repülővel, méghozzá, első osztályon – ért magyarázata végére, miközben kiérve a terminálból, látták, hogy Kate éppen a hátsó ülésre ülteti a gyanúsítottat.

-          Jó, de akár autóval is menekülhetett volna – akadékoskodott tovább Ryan, aki nehezen viselte, hogy az író ilyen könnyedén kitalálta a helyszínt.

-          Autóval? Nem kirándulni indult, drága barátom, hanem szökni próbált! – háborodott fel színpadiasan az író – méghozzá elég messzire ahhoz, hogy sem mi, se az apja ne találjon rá. Egek, Kevin Ryan! Legyen egy kis fantáziád! A végén még azt kell mondanom, hogy túl sokat lógsz Javi-val! – rázkódott meg látványosan, mire Ryan, elrejtve mosolyát, válaszolt.

-          Kíváncsi lennék, mit szólna ehhez, ha hallaná – jegyezte meg sejtelmesen, és éppen beszállt volna Marcela mögé, amikor Castle riadtan ragadta meg a karját.

-          De nem mondod el neki, ugye? – kérdezte cseppnyi félelemmel a hangjában, mire Ryan elgondolkodva húzta fel a vállát.

-          Az attól függ. Milyen gyakran használod a Ferrari-t? – kérdezett vissza ravaszul, Castle pedig, grimaszolva szorította össze ajkát.

-          Te is, fiam, Brutus?! – rökönyödött meg az író, és éppen folytatni akarta, amikor Kate köszörülte meg a torkát erőteljesen, mire mindketten bepattantak az autóba, és az őrsig már nem került szóba közöttük a téma.

Kate nyugodtan helyezte egymás mellé a bizonyítéktároló zacskókba helyezett tárgyakat, melyek között megtalálható volt a kés, amivel elvágták Jared torkát, és amit egy kiküldött járőrcsapat talált meg a tett színhelyétől 500 méterre egy kőrakás alatt, a bomba maradványai, egy DNS-teszt, és egy bankjegy. Marcela rezzenéstelen arccal nézte a műveletet, mialatt fehér, pánt nélküli ruháját igazgatta, mely ideges mozdulat árulkodóbb volt mindennél.

-          Hallgatom – szólalt meg Kate, mialatt várakozón fonta keresztbe karjait, Marcela azonban, válasz helyett, csak a kihallgató szoba ajtaja felé tekintgetett – ha az ügyvédjét várja, rossz hírem van. Nem fog eljönni. – jelentette ki Kate, amikor észrevette a sűrű pillantásokat, mire Marcela döbbenten meredt rá.

-          Ezt meg honnan tudja? És mi az, hogy nem jön el? Csak nem egy kirendelt ügyvédet akarnak rám sózni?! – kérdezte rikácsolva, mire Castle vette át a szót.

-          Igazából, felhívtuk a számot, amit megadott, de az ügyvéd közölte, hogy az apja fizeti, aki miután megtudta, hogy fel akarta robbantani, rejtélyes módon már nem érezte szükségét annak, hogy segítsen megúszni a gyilkosságot – felelte az író készségesen, és elégedetten látta, hogy Marcela elfehéredik – szóval, tényleg csak a kirendelt védő maradt, ami a maga számára nagyon rossz hír.

-          M…miért? – dadogta nagyot nyelve a nő, aki egy szempillantás alatt változott át nagyvilági, elkényeztetett dámából, riadt kislánnyá.

-          Mert rosszul fizetik őket, így nem is érzik szükségét, hogy vért izzadva megvédjenek valakit, aki talán tényleg gyilkolt. Ráadásul, az is előfordul, hogy frissen végzett jogász palántáknak adják az ügyeket, akiknél még én is többet tudok a jogról - magyarázta Castle látszólag együtt érzőn, majd hagyta, hogy Kate vegye át a szót.

-          Két lehetősége van. Az egyik, hogy nem szól semmit, amíg az ügyvédje megérkezik – vázolta fel az alternatívákat a nő – ez esetben a bíróság elé kerül a kés, amivel elvágták Jared Tolcado torkát, és ami tele van a maga ujjlenyomataival, a bomba maradvány, amin szintén a maga DNS-e éktelenkedik, és a pénz, amit a szobájában találtunk, és aminek a másik fele Tolcado lakásán pihent. Ehhez csapjuk még Enrique Torres vallomását is. A kirendelt ügyvéd minimum sokkot kap ezektől, és minden este imával fekszik majd le, hogy halálbüntetés helyett életfogytiglani büntetést kapjon. Az neki már siker – ment bele a játékba Kate, amit az író kezdett, annak ellenére, hogy tapasztalatból tudta, durva általánosítás volt, így lehúzni a kirendelt védőket, akik között igenis akadt egy-két elszánt, elhivatott jogász, aki értette a dolgát.

-          Elég! Mi a másik lehetőség? – kérdezte Marcela, miközben alsó ajka megremegett, Kate pedig, sóhajtott, és belső ajkát rágcsálta, mintha gondolkodnia kellene.

Vonzások hálójában 34. rész

34. rész

Kate maga sem tudta, mire számított, amikor a kérdést ösztönösen feltette, de arra semmiképpen sem, ami következett. Tapasztalt nyomozóként látott már sokféle reakciót arra, ha valaki, aki előtte ül, sáros egy gyilkosságban. Annak erre a kérdésre gyöngyözni kezd a homloka, ideges lesz, reszketni kezd a keze, de a minimum, hogy elkapja a tekintetét, és nem tudja tartani a szemkontaktust. Enrique ezek közül egyiket sem mutatta, éppen ellenkezőleg. Tekintetében mély, őszinte felháborodás látszott, kezét pedig, olyan erővel rántotta meg, hogy a lánc, mely az asztalon fúrt kis lyukon keresztül a padlóhoz volt erősítve, megfeszült. Castle ösztönösen ugrott egyet a székén, ahogy a férfi megrántotta a láncot, Kate azonban higgadt maradt.

-          Vincenzo Sattori soha, semmilyen körülmények között nem ölt embert! Soha! – ismételte meg a szót lassan, visszafojtott indulattal az előttük ülő, majd tovább beszélt – talán nem élt mindig tisztes amerikai polgárként mintaéletet, de soha nem ölt, vagy öletett meg senkit! Értették?!

-          Egyszer mindent el kell kezdeni – rántotta meg a vállát Castle, mire Enrique dühtől villámló szemekkel nézett rá.

-          Attól még, hogy tiszteletet parancsol a megjelenésével, és elismerik az üzleti világban, még nem gyilkos! – jelentette ki megmásíthatatlan hangon, mire Kate rezzenéstelen arccal fúrta tekintetét a férfiéba.

-          Mi a helyzet magával? Ölt már embert? Nem azért, mert a főnöke megparancsolta, hanem azért, mert maga úgy érezte, hogy meg kell tennie! – kérdezte, mire Enrique megrázta a fejét, de nem szólt semmit. Egy darabig csak némán nézték egymást, mindegyik arra próbált rájönni, mire gondolhat a másik. Castle nem tudta kiverni a fejéből, hogy a bombán, amit találtak, Marcela DNS-e volt, ahogy azt sem értette, miért mondta a lány, hogy holtan találta az áldozatot, ha Enrique azt állítja, a lány ki sem mozdult a rezidenciáról. Végül hirtelen, mint egy kattanás ugrott be neki valami.

-          Nem ölt embert, de segített eltussolni, így van? – szegezte a kérdést a férfinak Castle, és Kate megkapta azt a reakciót, amit korábbi kérdésére várt. Enrique homlokán verejtékcseppek gyülekeztek, mely közül az egyik lassú ráérősséggel csorgott végig halántékán, egészen nyakáig, hogy aztán a póló kivágásánál eltűnjön. Kezeit ökölbe szorította, talán éppen azért, hogy elrejtse remegésüket, miközben Castle folytatta – Marcela bevallotta, hogy ott volt a gyilkosság helyszínén, maga viszont azt állítja, hogy ki sem mozdult otthonról. Először azt gondolná az ember, hogy Ms. Sattori hazudik, de lássuk be, ennek semmi értelme. Miért hazudná valaki, hogy ott volt egy gyilkosság helyszínén, ha nem igaz. Ergo, maga találta ki, hogy így védje meg a munkáltatója lányát. – beszélt tovább zavartalanul az író, mialatt Kate egy percre sem vette le szemét Enrique-ről, aki egyre kényelmetlenebbül kezdett fészkelődni. – Gyanítom, hogy Ms. Sattori azt hitte, kapcsolatba tudjuk hozni a gyilkossággal, ezért mondott el néhány részletet. Persze, azt ügyesen hozzátette, hogy Jared Tolcado már halott volt, amikor odaért.

-          Miből gondolják, hogy nincs így? – kérdezett vissza bizonytalanul, mire Kate elmosolyodott.

-          Először is, ha így lett volna, maga elmondta volna, hogy elvitte a megbeszélt találkahelyre, de Jared addigra halott volt. Másodszor, a korábbi őszinteségi rohama helyett, most mind az öt olyan pontján izzad, ahol egy ember verejtékezni kezd, ha kínos, vagy olyan helyzetbe hozzák, amiből nem látja a kiutat. – hajolt kissé előrébb Kate, miközben mélyen a férfi szemébe nézve, folytatta – mondja el az igazat, Enrique!

-          Nem tehetem. Senor Sattori… - keresett volna kibúvókat, de Castle megrázta a fejét.

-          Senor Sattori nincs elragadtatva a lányától, ezt mindketten tudjuk, én magam is tanúja voltam. Ezen kívül, apuci is meg fogja érteni, hogy az ő biztonsága érdekében is jobb, ha a lányát rácsokkal körülvett épületben tudhatja, ahonnan nem rakhat bombát a kanapé alá, ahova leheveredik egy nehéz, átverésekkel teli nap után. Ó, és az sem elhanyagolható tény, hogy Ms. Sattori a lelkiismeret-furdalás legkisebb jele nélkül varrná a maga nyakába a gyilkosságot – jegyezte meg, mire Enrique értetlenül nézett rá, majd, mint akinek csak most esik le, mire akar célozni az író, nagyot sóhajtva dőlt hátra a széken, már amennyire bilincsei engedték.

-          Meg kell érteniük… úgy szerettem Marcela-t, mintha a húgom lett volna… - fogott bele halkan a vallomásba, mialatt Kate elrejtette feltörni készülő mosolyát, mely a győzelem ízével keveredett ajkán. Mindig elégedett volt, amikor sikerült vallomást kicsikarni valakiből, aki kezdetben elszántan tiltakozott az ellen, hogy szóba álljon velük, és el kellett ismernie, hogy ezúttal, Castle nélkül semmire sem jutott volna – sosem tetszett, ahogy az apja bánt vele, így megértettem, amikor szerelmesen szökni akart.

-          Mi történt aznap este? – kérdezte Kate együtt érző tekintettel, mire Enrique tekintete a távolba révedt, ahogy aprólékos gonddal felidézte a történteket.

-          A szökésük napján én vittem el autóval Marcela-t az építkezéshez, ahol Jared-del találkoztak volna, de korábban érkezett. Felajánlottam, hogy megvárom vele a fiút, de azt mondta, hiányolna az apja, ha nem érnék vissza időben. Nem akartam fegyver nélkül ott hagyni, ezért adtam neki egy kést, szükség esetére. Aztán elbúcsúztunk, és hazamentem. – mesélte nyomasztó szomorúsággal a hangjában. Arcán látszott, utálja magát azért, amit mondani fog, de választania kellett, kihez lesz lojális. Munkáltatójához, vagy annak lányához, és ő az előbbit választotta. Az egy dolog volt, hogy a lány szökni akart, és rosszul sült el, az pedig, már egy másik, hogy megpróbálta megölni a saját apját. Ez már nem fért bele Enrique elveibe. – Alig 10 perccel azután, hogy hazaértem, Marcela zokogva hívott fel, és könyörgött, hogy menjek érte. Amikor megérkeztem az építkezésre, Jared holtan feküdt a murván. A torkát elvágták, a nyelvét kihúzták, és a fejéből dőlt a vér. Marcela hisztérikus rohamot kapott, szóval, hazavittem, és igyekeztem megnyugtatni. Azt állította, hogy Jared sokat késett, ő pedig, keresni kezdte. Akkor bukkant rá az egyik betonfal mögött, holtan.

-          Miért gondolom, hogy maga ezt nem hiszi el? – szólt közbe Castle, ahogy végig pásztázott tekintete a kétségek között gyötrődő férfi arcán.

-          Talán azért, mert tényleg nem hiszem el, hogy így történt – felelte nemes egyszerűséggel a hangjában Enrique, mire Kate vette át a szót.

-          Mi oka rá, hogy ne higgyen neki? – kérdezte, a férfi pedig, megrántotta a vállát.

-          Apró jelek. Például az, hogy ha én hason fekve találnám a szerelmemet, a jelek szerint, holtan, a minimum, hogy megfordítanám. Látni akarnám, hogy tényleg ő az, addig nem hinném el, hogy halott – magyarázta éles logikával, mely egyszerre nyűgözte le mindkét kihallgatóját. Az eddig megismert Enrique-ben szikráját sem látták, hogy ennyi ész szorult volna belé. Castle magában megállapította, hogy talán csak Kate volt rá butító hatással, amin nem is csodálkozott, ha belegondolt, ő hányszor veszítette el a fonalat egy-egy nyomozásnál, már akkor is, ha a nő csak megjelent a színen, és megállt mellette a fehér táblánál. – ezen kívül, ott a kés, amit adtam neki aznap este. Amikor másnap találkoztunk, kértem, hogy adja vissza, de azt mondta, elhagyta az építkezésen. Ha így történt volna, ott kellett volna lennie az áldozat közelében.

-          Talán csak elkerülte a figyelmét – jegyezte meg Kate optimistán, annak ellenére, hogy ő is egyre jobban érezte, hogy Marcela Sattori a gyilkos, akit keresnek, de Enrique határozottan utasította el ennek lehetőségét.

-          Biztosan nem! Az egész ezüstből készült, Mr. Sattori ajándékozta nekem két éve karácsonyra. A hold fénye megcsillant volna a nyelén! – jelentette ki magabiztosan, majd hozzátette – csak akkor tűnhetett el, ha ő maga hajította el.

Castle és Kate a nő irodájában ülve tűnődtek a hallottakon. Egyikük sem gondolta volna, hogy ilyen fordulatot vesz az ügy, ahogy azt sem, hogy egy nő képes ilyen brutális gyilkosságra.

-          Ha abba halt bele, hogy hátulról leütötte, miért kellett elvágni a torkát, és kihúzni a nyelvét? – tanakodott hangosan Castle, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Senki sem gondolná, hogy egy nő képes ilyesmire. Az előítéletre apellált, és bejött neki, elvégre mi is azonnal férfi tettesben gondolkodtunk.

-          Csak ti! Én mindig is nyitott voltam minden lehetőségre – jelentette ki nagyképűen az író, mire Kate szemöldöke a magasba szaladt.

-          Komolyan? Csak mert emlékeim szerint, kettőnk közül te viselkedtél úgy, mint egy óvodás, amikor megláttad a gyilkosság módját. Az egyetlen lehetőség, amiben gondolkodtál, az az olasz maffiagyilkosság volt. – emlékeztette a férfit elnéző mosollyal a szája szegletében, mire Castle, akiről lepergett a helyreigazítás, kihúzta magát.

-          Részben igazam volt, elvégre a gyilkosunk olasz – felelte az önbizalom hiány apró jele nélkül, és Kate éppen válaszolt volna, amikor Ryan jelent meg az ajtóban.

-          Megtaláltuk Marcela-t. Alig fél órával ezelőtt használta a bankkártyáját – tájékoztatta felettesét, mire Castle elhúzta a száját.

-          Amatőr. Az én regényhőseim soha nem használják a bankkártyát, ha menekülnek, elvégre úgy található meg legkönnyebben valaki – jegyezte meg lekicsinylő hangon, mire Kate, aki éppen kabátjába bújt bele, csipkelődve szólalt meg.

-          Létezik, hogy egyik könyvedet sem olvasta, Castle? Azt hiszem, ez plusz egy bűn a lajstromán. Ki tudja, talán az esküdtszék is szigorúbb lesz, ha ezt megtudják – gúnyolódott szeretetteljesen a férjével, mire Castle grimasszal válaszolt. Ryan mosolyogva figyelte a jelenetet, és magában elkönyvelte, hogy ha két barátja nem is alkot jelenleg egy párt, a kettőjük közötti játékosság, és szeretet még mindig jól látható. – Hova megyünk? – fordult Ryan felé most a kapitány, aki egy cetlit lobogatott a kezében.

-          Tippelj! – válaszolta rejtélyesen, mire Castle ravasz mosolyra húzta ajkát, és már alig várta, hogy éles logikájával lenyűgözve nemcsak feleségét, hanem barátját is, kitalálja, hova vezet útjuk, hogy elcsípjék Marcela Sattori-t.