Vonzások hálójában 12. rész

12. rész

Kate döbbenten nézett bele a szomorúan csillogó kék szemekbe. Fogalma sem volt róla, hogy Castle azt hiszi, azért hagyta el, mert nem volt boldog a házasságukban. Hiszen ő úgy érezte, világosan elmondta neki, hogy el kell rendeznie néhány dolgot, és utána ismét boldogok lehetnek együtt.

-          Hogy gondolhatsz ilyet? – kérdezte cseppnyi fájdalommal a hangjában, amiért ilyet feltételez az író, azok után, amennyi örömben, meghitt, romantikus, szerelmes pillanatokban volt részük – én mindig boldog voltam melletted, Castle, és szeretek a feleséged lenni.

-          Mégis elhagytál – mondta ki a lényeget a férfi, és mivel Kate nem válaszolt, folytatta – nyomozóként is boldog voltál, elégedett azzal, hogy segítesz a hozzátartozóknak. Aztán eljött a pillanat, amikor úgy érezted, többet is tehetnél. Talán… Bracken-nek igaza volt, és…

-          Castle! Hagyd abba, kérlek! – nyelt nagyot elgyötörten Kate, aki úgy érezte, nem bírja tovább hallgatni, ahogy az író saját magát hibáztatja egy olyan helyzetért, amiről egyáltalán nem tehet.

-          Abbahagyom, amint elmondod, mi folyik itt? – változott meg a férfi hangja, és a szomorúság helyére a kétségbeesett tehetetlenség ereje költözött – amikor megcsókoltalak…

-          Nem szabadott volna megtörténnie! – vágott a szavába Kate, majd azonnal folytatta – egyezséget kötöttünk, de a viselkedésed, amióta itt vagy, köszönő viszonyban sincs azzal, amit ígértél! – jelentette ki dühösen, és fogalma sem volt, kire haragszik jobban. Az íróra, amiért nem tartja magát a megállapodásukhoz, vagy saját magára, amiért képtelen távol tartani magát tőle.

-          Próbáltam, Kate! Próbáltam betartani az ígéretemet, de nem megy! – lépett egészen közel a nyomozónőhöz, miközben mindkét kezével végig simított annak karján, majd derekát átölelve húzta magához – hiányzol, egyfolytában rád gondolok, kettőnkre! – suttogta egyre halkabb hangon, és a következő pillanatban ajka lecsapott a nőére. Nyelve akadálytalanul tört utat magának, és lágyan fedezte fel az édes mélységet, miközben halkan belenyögött a csókba. Kate úgy érezte, minden ereje és ellenállása elhagyta. Megadón simult az ölelő karokba, mialatt kezei önálló életet élve karolták át a férfi nyakát, és ujjai élvezettel túrtak bele a sötét tincsekbe, végig cirógatva szerelme tarkóját. Nyelvük lassú, selymes táncot lejtett a másik szájában, újra felfedezve az ízt, amire olyan régóta vágyakoztak. Castle finoman nyomta feleségét az asztal széléhez, miközben ajkát továbbra sem szakította el. Félt megszakítani a csókot. Attól félt, ha abbahagyja, Kate ismét eltávolodik tőle, elzavarja, és soha többé nem láthatja. Végül a nyomozónő volt az, aki megszakítva a csókot, levegő után kapkodva, rázta meg a fejét.

-          Castle, ne tedd ezt…, kérlek… - préselte ki magából a szavakat fájdalomtól elgyötört hangon, miközben homlokát a férfiéhoz érintette, és minden erejére szüksége volt, hogy ne csókolja meg ismét az érzéki, keskeny ajkakat, mialatt Castle kezei lágyan simogatták oldalát.

-          Miért ne? – kérdezett vissza a férfi, majd a választ meg sem várva, folytatta – érzem, hogy szeretsz. Tudom, hogy te is ugyanúgy vágysz rám, hogy én is ugyanúgy hiányzom neked, mint te nekem – suttogta elszántan, mialatt szíve a torkában dobogott. Újra megcsókolni a feleségét olyan érzés volt, mintha az elmúlt két hétben a sivatagban bolyongott volna, és most hirtelen oázisra lelt volna. Amint megérezte, hogy Kate szorosabban hozzásimult, karjai átölelik a nyakát, minden optimizmusa újra szárnyra kapott. Már tudta, hogy soha sem fogja elengedni, bármennyire is ragaszkodik hozzá látszólag Kate, hogy külön legyenek.

-          Sosem mondtam, hogy nem szeretlek – súgta vissza Kate, majd megadva magát szívének, puhán megcsókolta férjét. Ajka finoman, épphogy csak megcirógatta az író ajkát, de amikor az, el akarta volna mélyíteni, sietve megszakította, és kibújva az ölelő karok fogságából, kerülte meg az asztalt, és állt meg a férfival szemben. Castle néhány másodpercig csak megtörten álldogált, majd nagy levegőt vett, és szomorkás mosollyal nézett szerelmére.

-          Nem, ez igaz. Csak minden magyarázat nélkül elköltöztél – mondta annyi fájdalommal, és keserűséggel a hangjában, hogy Kate szíve szerint, felüvöltött volna.

-          Castle, esküszöm, hogy mindent megmagyarázok… egyszer… - felelte elcsukló hangon a nyomozónő, majd folytatta – és ha még akkor is szeretni fogsz…

-          Én mindig szeretni foglak – jelentette ki mindenféle kételkedés nélkül, magabiztosan az író, mire Kate rámosolygott, és néhány másodpercig csak elmélyedt a kék szemek tükrében, mely már az első találkozásuk alkalmával rabul ejtette.

-          Én is mindig szeretni foglak – ejtette ki halkan a szavakat, és megkönnyebbülten látta, hogy az őszinte szavak, melyek önkéntelenül buggyantak ki száján, mosolyt csalnak a férfi arcára, mely mosolyban már nem csak szomorúság, hanem remény is bujkált.

-          Vacsorázz velem! – jött a hirtelen ötlet a férfi szájából, Kate pedig, zavartan nézett vissza rá – csak egy vacsora, Kate. Mit veszíthetsz? – kérdezte olyan izgatottan, mint egy kis gyerek, aki előbb bonthatja ki ajándékát, mint a többiek, de Kate megrázta a fejét. Tisztában volt vele, mit veszíthet. Mindent, amit az elmúlt két hétben elért. Rettegett attól, hogy négyszemközt nem tud majd ellenállni még annyira sem férje szerelmének, és csábításának, mint itt, a kapitányságon. Már attól reszketni, és bizseregni kezdett minden porcikája, ha csak belegondolt, milyen érzés volt újra megcsókolni, szorosan testéhez simulni, ajkán érezni az övét. Úgy sem tudott elég erős lenni, hogy a munkahelyén voltak, és bármikor rájuk nyithattak volna. Kizártnak tartotta, hogy az író lakásán, ahol senki nem zavarná őket, meg tudnának állni egy csóknál. Ha pedig, ez megtörténne, és vele töltene egy éjszakát, képtelenségnek tartotta, hogy azok után ismét képes lenne elhagyni, akkor pedig, Castle belekeveredne a nyomozásba. Ezt nem akarta, és nem is gyengülhetett el. Ezúttal nem.

-          Nem tartom jó ötletnek – intett nemet a fejével, majd folytatta – szünetet tartunk, emlékszel? Ami pedig, ma történt…

-          Kate! Csak egy vacsora! – ismételte meg korábbi kijelentését az író, majd hozzáfűzte – megígérem, hogy nem leszünk kettesben. Elviszlek egy elegáns étterembe, szolidan megvacsorázunk, utána pedig, hazakísérlek, de csak az ajtóig! – emelte esküre a kezét az író, amivel mosolyt csalt az arcára, Castle azonban folytatta – pusztán azért, nehogy elcsábíts, hiszen, szünetet tartunk – fűzte hozzá pimaszul, mire Kate levegő után kezdett kapkodni.

-          Én téged?! – háborodott fel, de szája szegletében mosoly bujkált, ami nem kerülte el az író figyelmét – emlékeztetnélek rá, hogy eddig sem én voltam az, aki megszegte a megállapodásunkat! – tette hozzá cseppnyi szemrehányással a hangjában, mire Castle rántott egyet a vállán.

-          Részletkérdés – jegyezte meg nagyképűen, majd elkomolyodva kerülte meg az asztalt, és állt meg felesége előtt, aki azonnal érezte, hogy szíve gyorsabb ütemre vált – nos? Vacsora velem? – kérdezte kisfiús várakozással az arcán, mivel azonban, nem kapott választ, folytatta – csak veled akarok tölteni egy estét, Kate… kérlek! Csak egy este! – nézett rá kérlelő tekintettel, miközben Kate alsó ajkát beharapva latolgatta a lehetőségeket. Az első verzió az volt, hogy nemet mond, kitart álláspontja mellett, és elküldi a férfit, nem csak az irodából, de a nyomozásból is, hogy véletlenül se kerülhessenek olyan helyzetbe, mint a pihenőben, vagy néhány perccel korábban. A második pedig, az, hogy igent mond, és együtt tölt egy kellemes estét a férjével, akit szeret, és aki után minden este és nappal vágyakozik. Tudta, nagy lesz a kísértés, mégsem látott semmi kivetnivalót abban, hogy egy étteremben megvacsorázzanak, és beszélgessenek. A gondolatra viszont, hogy elküldje, és megint egyedül maradjon, kettesben az író utáni hiányérzettel, és fájdalommal, kiverte a hideg veríték. Végül nagyot sóhajtott, és bólintott.

-          Rendben! Egy vacsora – állt rá a meghívásra, és ahogy meglátta a Castle arcára kiülő boldogságot, már tudta, hogy helyesen döntött.

-          Csodás! – ujjongott a férfi, majd ösztönösen hajolt közelebb, és nyomott gyors csókot a meleg, puha ajkakra, Kate pedig, meghökkenve fogadta azt, mire Castle azonnal visszakozni kezdett – ne haragudj! A szokás hatalma – keresett mentséget tettére, majd mosolyogva hozzáfűzte, miközben már az ajtó felé sétált – nyolcra érted megyek! – kacsintott a nőre, majd távozott. Kate szerelmesen mosolyogva ingatta meg fejét, mialatt szíve majd’ kiugrott a helyéről, ha a közelgő esti programjára gondolt. Öröme azonban, csak addig tartott, amíg meglátta, ki áll az ajtóban.

-          Örömmel látom, hogy kibékültek – jegyezte meg Vicram mély hangján, majd beljebb lépett, és kényelmesen helyezkedett el a Kate asztala előtt álló egyik széken.

-          Nem békültünk ki, mert össze sem vesztünk – felelte Beckett, majd várakozón nézett a férfira – miért jött?

-          Ó, igen, elfelejtettem, hogy egyszerűen csak faképnél hagyta. Küldtem egy üzenetet, hogy találkoznunk kell, de lerázott. Gondoltam, ha a hegy nem megy Mohamedhez… - válaszolta Vicram, majd amikor látta a grimaszt a nő arcán, elővett egy barna mappát, és a nyomozónő felé nyújtotta.

-          Nem leráztam, csak nem volt alkalmas az időpont – vágott vissza Kate, figyelmen kívül hagyva a korábbi megjegyzést, miközben belelapozott a kapott anyagba, és meglepetten húzta fel szemöldökét, Vicram azonban, folytatta.

-          Igen, volt szerencsém látni, mitől volt olyan elfoglalt. Randit beszélt meg a férjével. Gondolja, hogy ez jó ötlet? Azt hittem, távol akarja tartani magától, és a nyomozástól – kérdőjelezte meg a döntését a férfi, mire Kate szigorú tekintettel nézett vissza rá.

-          A férjemmel való kapcsolatomhoz semmi köze, Vicram! A maga dolga az, hogy információk után kutasson, ne a magánéletemben! – tette helyre a férfit, aki azonnal elszégyellte magát, ő azonban, tovább beszélt – egyébként pedig, tudom kezelni a helyzetet. Csak egy vacsora. Nem jelent semmit! – jelentette ki, majd a következő pillanatban torkára forrt a szó, mert az ajtóban Castle állt, két kávéval a kezében, és arcáról döbbenetet, és fájdalmat olvashatott le.

Vonzások hálójában 11. rész

11. rész

Kate érezte, ahogy Castle keze a dereka köré simul, és közelebb húzza magához, ő pedig, olyan természetességgel simult az ölelő karok közé, mintha soha nem váltak volna el egymástól. Szemét lehunyva hagyta, hogy az író ajka puhán az övére simuljon, és élvezettel sóhajtott bele a csókba, mialatt gerince mentén kellemes borzongás futott végig. Ajka ösztönösen nyílt meg a férfinek, aki először csak óvatosan simította végig alsó ajkát nyelvével, majd beljebb merészkedett, és ismerős táncra hívta a nőét, Kate pedig, a következményekkel mit sem törődve engedett a felkérésnek. Csókjuk lassú volt, és szerelemmel teli, mégis életre keltette vágyaikat, és megbizseregtette minden porcikájukat.

-          Gyere vissza hozzám, Kate – szakította meg a csókot Castle, de ajka csak annyira távolodott el a nőétől, hogy forró lehelete szinte égette annak arcbőrét, ahogy apró csókokkal hintette tele, miközben halkan tovább beszélt – ketten együtt mindent megoldunk – súgta, majd visszatalált ismét a cseresznyeajkakra, és újra birtokba vette volna azokat, de ekkor Kate tenyerét érezte meg mellkasán, ahogy nem erősen, de eltolja magától.

-          Ne – nyögte nehezen Kate, miközben minden erejével azon volt, hogy ellen tudjon állni a hívogató ajkaknak, a kezek lágy simogatásának, majd, hogy ez sikerüljön, kislisszant a férfi elől, és két lépést hátrálva állt meg az ajtónál. Castle keserűen vette tudomásul, hogy véget ért a meghitt pillanat, miközben nyílt az ajtó, és Ryan dugta be fejét.

-          Meghoztam Escobart, a kihallgatóban vár – közölte hivatalos hangon, de elég volt egy pillantást vetnie barátaira, hogy rájöjjön, magánbeszélgetésbe csöppent. Mindkettejük elgyötört arca, melyről fájdalmat és szomorúságot olvasott le, beszédesebb volt, bármennyi szónál – ha rosszkor jöttem… - javasolta volna, és nem kerülte el figyelmét Castle hálás tekintete, Kate azonban határozottan rázta meg a fejét.

-          A legjobbkor jöttél, Ryan! – jelentette ki, amitől Rick-nek fájdalmasan rándult meg az arca, de nem szólt semmit, csak némán követte a kapitányt, aki a kihallgató felé vette az irányt.

Andres de Jésus Escobar 60 év körüli, ősz hajú, szemüveges férfi volt. Kolumbiai származásáról mély sötétbarna, szinte már fekete szeme, és ráncokkal barázdált, barna bőre árulkodott. Ajka magabiztos mosolyra húzódott szintén ősz bajsza alatt, ahogy a belépő nyomozónőn, és az írón végig siklott értelmet, és érdeklődést tükröző tekintete. Kate helyet foglalt a fehér öltönyt, világoskék inget, és hozzá fehér nyakkendőt viselő férfi előtt. Escobar első ránézésre is maffiavezérnek tűnt, amit csak megerősített a kezén fénylő arany pecsétgyűrű, mely szinte világított a sötét bőrön, és a szintén aranyból készült, vastag nyaklánc, melyet az ingen kívül hordott, ezzel is rávilágítva a figyelmet gazdagságára. A férfi pocakján megfeszült az ing, ahogy kényelmesen elhelyezkedve dőlt hátra, miközben Kate minden figyelmével a kihallgatásra próbált összpontosítani. Fejéből nem tudta kiűzni a csók, és az azt követő események emlékét. Gyűlölte, hogy megint fájdalmat kellett okoznia annak a férfinek, akit a világon mindennél jobban szeretett, de nem tehetett mást. Tisztában volt vele, hogy mély sebet ütött azzal az egyetlen mondattal is az író lelkében, amit Ryan-nek mondott, de valóban úgy érezte, hogy barátjuk a legjobbkor érkezett, megmentve őket egy újabb szomorú beszélgetéstől, mely során csak sebeket adhatnak egymásnak.

-          Mr. Escobar, Kate Beckett kapitány vagyok, ő a társam Richard Castle – mutatkozott be Kate, és éppen nekilátott volna, hogy feltegye első kérdését, amikor Andres szólalt meg.

-          Imádom Amerikát! – tört fel Escobar-ból a mondat, nem kevés meglepetést okozva ezzel mindkét kihallgatójának, akik értetlenül néztek rá, majd folytatta – az én hazámban, ha egy nő rendőrnek megy, az többnyire csúnya… vagy leszbikus – rántotta meg a vállát, majd hirtelen töprengő arccal mérte végig Beckett-et – ugye maga nem leszbikus? Óriási csalódás lenne! – borzadt el még a gondolatára is, mire Kate égnek emelte a tekintetét, és éppen folytatta volna, amibe belekezdett, amikor Castle hangja hatolt el tudatáig.

-          Leszbikus?! Ő történetesen a feleségem, és biztos lehet benne, hogy nem leszbikus! – vágta rá azonnal az író, mire Kate lemondón sóhajtott, Escobar azonban, szélesen elvigyorodott, így láthatóvá váltak a szivartól megsárgult fogai.

-          Szerencsés fickó maga barátom! – bólogatott elégedetten, majd keserűen húzta el a száját – az én feleségem is gyönyörű… fiatal… és egy ribanc, aki összefekszik mindenkivel. Remélem, a maga neje…

-          Például a befektetési tanácsadójával, Jared Tolcado-val? – kérdezett rá Beckett, visszaterelve a beszélgetés fonalát az ügyre, mire most Escobar-on volt a sor, hogy meglepődjön, és érdeklődve nézett a nyomozónőre.

-          Például igen – bólintott – látom, jól felkészült – mosolygott elismerőn, majd folytatta – most már csak arra lennék kíváncsi, én miért vagyok itt?

-          A tanácsadóját megölték – közölte hideg nyugalommal Kate, miközben Escobar arcának minden rezdülését figyelemmel kísérte. A férfi először meglepetten felhúzta a szemöldökét, majd hirtelen harsány nevetésben tört ki.

-          Egek ura! Dios Mio! – törölgette meg könnyeit levegő után kapkodva a férfi, majd miután kissé megnyugodott, az előtte ülőkre nézett – ugye, nem azt hiszik, hogy én öltem meg?

-          Nem számít, mi mit hiszünk. A tényekre koncentrálunk, azok pedig, a következők – csapta fel fekete mappáját Beckett, miközben folytatta – Jared Tolcado rengeteg pénzt kért magától, azzal a céllal, hogy egy sikeres vállalkozás részvényeibe fekteti. Emellett, szexuális viszonyt folytatott a maga feleségével. Miután kiderült a félrelépés, és az is, hogy a pénzt elbukta, Tolcado meghalt. Magának ez mit mond? – kérdezte Kate, mélyen a barna szemekbe nézve, mire Andres megrántotta a vállát.

-          Azt, hogy élénk a fantáziája, ha azt hiszi, csak azért megöltem, mert megkefélte mi puta esposa– jelentette ki olyan arckifejezéssel, mint aki még a feltételezést is nevetségesnek tartja, majd folytatta – ha így lenne, minden második embert kinyírhattam volna már New York államban – fűzte hozzá gúnyosan, így rávilágítva a spanyol kifejezés jelentésére, amivel feleségét illette, mire Kate átlépve a hallottakon, folytatta.

-          Mikor látta utoljára az áldozatot? – kérdezte nagyot sóhajtva, mire Escobar gondolkodni kezdett.

-          Fogalmam sincs… talán úgy egy hete, amikor kiderült, hogy dugja a nejem, és elvesztette a pénzem – felelte nyugodtan, mire Kate lejegyzett valamit a mappában lévő lapok egyikére.

-          Hol volt tegnap éjjel kettő és öt óra között? – jött a következő kérdés, Andres pedig, zakójának bal belső zsebébe nyúlva, egy meghívót dobott közéjük az asztalra, melynek elején egy fehér jacht volt, körülötte pedig, különböző programokat, ínyenc vacsorát, és méregdrága italokat hirdettek a szervezők.

-          A jacht-tulajdonosok bálján voltam, egész éjjel. Legalább egy tucatnyi ember tudja bizonyítani. Egészen reggelig ott voltam, aztán hazamentem átöltözni, és bementem az irodába, addig, amíg az ír barátja be nem jött értem – válaszolt készségesen, mire Kate ezt is lejegyezte. Éppen távozni akart, amikor Andres hangja megállította – nézzék, tudom, hogy nyomós indokom lett volna megölni azt a gazembert, de nem én tettem. Az is igaz, hogy nem hullajtok krokodilkönnyeket a halála miatt, de a látszat ellenére, semmi érdekem nem fűződött a halálához. Először is, ha megölöm, nem kapom meg a pénzem, másodszor… megdugta a nejem… na, ja. Más ezen talán felbőszülne, de szerintem, csak élt az alkalommal, amit a feleségem szinte mindenkinek megadott, akinek volt valami a lába között, és nem múlt még el 80 éves – magyarázta higgadt hangon, mire Castle érdeklődve fordult felé, és mérte végig.

-          Mi a jó abban magának, hogy a felesége fűvel-fával megcsalja? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában, mire Andres felnevetett. Harsány, gurgulázó nevetése volt, amivel már másodjára döbbentette meg kihallgatóit.

-          Azt hiszi, nem forralok bosszút? Ó, dehogynem! – bólogatott elszánt arckifejezéssel – de nem az a bosszúm, ha megölöm a szeretőit. Nem, nem! – rázta meg a fejét eltökélten, majd folytatta – A válási papírok már az asztalomon vannak, aláírva, és alig várom, hogy lássam az arcát, amikor rájön, hogy ugyanolyan senkiként kell távoznia az életemből, mint ahogy jött – dőlt hátra elégedett mosollyal az arcán, Castle pedig, válasz nélkül hagyva a kijelentést távozott.

Kate miután megkérte társait, hogy járjanak utána Escobar alibijének, fáradtan dobta asztalára a mappáját, miközben két tenyerével a kapitányi irodájának íróasztalán támaszkodott, és az eddig megtudott információkat pörgette végig fejében. Észre sem vette, hogy háta mögött becsukódik az ajtó, csak arra eszmélt fel, amikor Castle halkan leengedte az ablakokat fedő reluxát. Gyorsan dobogó szívvel fordult az író felé, és némán nézte, ahogy az, egyre közelebb sétál hozzá.

-          Szép iroda – állt meg a helyiség közepén Castle zsebre tett kézzel, miközben pillantását ráérősen futtatta körbe – jól áll neked – fűzte hozzá, mire Kate hang nélkül bólintott. Képtelen volt megszólalni, úgy érezte, szíve túl gyorsan ver ahhoz, hogy egy épkézláb hangot kipréseljen magából, miközben csak azon járt az agya, miért húzta le Castle a reluxákat, emlékei között pedig, ismét utat tört magának korábbi csókjuk emléke – mindig tudtam, hogy ebben az irodában a helyed – folytatta Castle, mint aki észre sem veszi, mi megy végbe a nő lelkében – már az első találkozásunk során éreztem, hogy többre vagy hivatott, mint a nyomozói rang.

-          Én azzal is elégedett voltam – találta meg végre hangját Kate, mire Castle elmosolyodott, és még közelebb sétált.

-          Tudom, de a szíved mélyén azért többre vágytál, nem igaz? – kérdezte kíváncsian, majd hirtelen elkomolyodva folytatta – ezért hagytál el, Kate? Mert többre vágytál a házasságunknál? – tette fel a kérdést, mely azóta nyomasztotta, hogy felesége kilépett az ajtón, miközben egészen közel lépett hozzá, annyira, hogy ha akarta volna, meg is érinthette volna.

Vonzások hálójában 10. rész

10. rész

Kate nem számított rá, hogy a férfi utána jön. Beletelt néhány másodpercbe, mire összeszedte magát, végül, kiöntve egy bögrébe a kávét, melyet korábban készített az író, megfordult.

-          Olyasmi. Mindenki akar belőlem egy darabot, és nehezen értik meg, hogy nem tudok mindenhol ott lenni – hazudta nehéz szívvel, mire Castle keserűen elmosolyodott. Tisztában volt vele, hogy felesége nem mond igazat. Akárcsak az autóban, ezúttal is látta, hogy Vicram keresi, és nem találta a választ arra, miért titkolózik előle, miért tagadja le a hívás, vagy az üzenet fontosságát? Megtehette volna, hogy egyenesen rákérdez, de érezte, nem kapna nyílt választ. Ha Kate el akarná neki mondani, ki kereste, ki írt neki üzenetet, megtenné. Egyértelmű volt, hogy bármi is van a háttérben, abból felesége ki akarja hagyni őt. Úgy döntött, nem piszkálja tovább a dolgot, legalábbis egyelőre, inkább Espo felé terelte a gondolatait.

-          Espo sérelme Ryan iránt nagyobb lehet, mint hittük – vélte elgondolkodva, mire Kate értetlenül nézett vissza rá, Castle pedig, folytatta – talán a kapitányságot is el akarja hagyni…

-          Ezt meg honnan veszed? – kérdezett vissza döbbenten a nő, mire Castle megrántotta a vállát.

-          A számítógépen a Szövetségi Nyomozóiroda honlapját nézegette, és Rachel McCord száma hevert előtte egy papírra írva – felelte mit sem sejtve, és meglepetten nézte, hogy Kate arcából kifut a vér – ekkora a baj? – lépett kicsit közelebb a nőhöz, akinek csak az kattogott a fejében, vajon mit akarhat Javi a szövetségieknél, főként, miért van szüksége Rachel számára. Tudta, ha felhívja, csak egy lépés, és rájön, hogy a régi csapatából mindannyian halottak, onnan pedig, hamar eljut odáig, miért is költözött külön a férjétől. Mosolyt erőltetve arcára, és megfogadva, hogy amint lesz lehetősége rá, beszél a férfival, nyugodt hangon szólalt meg.

-          Dehogy. Nem hinném, hogy távozni akarna tőlünk, talán csak rá akar ijeszteni Ryan-re – felelte annyi önuralommal, amennyi csak telt tőle, mire Castle is elmosolyodott és közelebb lépett hozzá.

-          Sosem hagyná itt Ryan-t, nem igaz? Ők elválaszthatatlanok… - fűzte hozzá szentimentális hangsúllyal, majd elkomolyodva nézett a nő zöldes-barna szemébe – akárcsak mi.

-          Mi sem vagyunk már együtt – suttogta Kate nehéz szívvel, mire Castle még közelebb lépett, és végig simított a bársonyosan puha arcbőrön, Kate pedig, lehunyt szemmel élvezte a pillanatot.

-          Ezen lehetne változtatni – mondta ki azt, ami a szívét nyomta, majd hozzáfűzte - elvégre, most itt vagyok.

-          Nem, Castle, nem lehet. Legalábbis egyelőre – távolodott el Kate a férfitól, amilyen messzire csak tudott, majd az ajtó irányába indulva szólt vissza – de kérlek, bízz bennem, és abban, hogy ez meg fog változni, és akkor minden olyan lesz majd, mint régen – csuklott el a hangja, mire Castle nehezen bólintott.

-          Mindig – vált rekedtessé a hangja, majd nagyot sóhajtva hagyta, hogy szerelme elhagyja a pihenőt, éppen Javi-t váltva, aki egy üres bögrével a kezében érkezett, hogy megtöltse.

-          Van még valami lötty, amivel kiszoríthatnám a bögrémből a levegőt? – kérdezte, mint aki észre sem vette, hogy egy komoly beszélgetés zajlott a helyiségben néhány perccel ezelőtt, Castle-nek pedig, időre volt szüksége, hogy nyomasztó, és fájdalmas gondolataiból kizökkenve, arra tudjon figyelni, amit kérdeztek tőle.

-          Amit te löttynek titulálsz, az a legszebb ajándék, amit tőlem kapott ez a kapitányság. Tulajdonképpen, az életeteket mentettem meg, amikor megvettem nektek ezt a gépet, de nem kell hálálkodni! Nekem bőven elég, ha látom az örömöt az arcotokon, amikor isszátok, és eszetekbe jut, milyen szerencsések vagytok – húzta ki magát büszkén az író, mire Javi csak egy grimasszal ajándékozta meg cserébe, ő pedig, kotnyeleskedve folytatta – erről jut eszembe, ha majd a szövetségieknél fogsz dolgozni, hiányozni fog ez a „lötty!” – tette két kezének mutatóujjaival idézőjelbe a férfi által használt szót, mire Javi félrenyelte a feketét, és köhögő rohamot kapott.

-          Te meg miről zagyválsz itt? – kérdezte értetlenül, mire Castle cinkosan kacsintott rá.

-          A kis magán bizniszedről, amit nem a legtitkosabb módon folytatsz – felelte, majd mindent tudón foglalt helyet az egyik székben, és élvezettel figyelte a barátja arcára kiülő első döbbenetet, majd zavart, amely végül számára megmagyarázhatatlan idegességnek adta át a helyét – nyugi, a titkod biztonságban lesz nálam. Beckett az egyetlen, akinek szóltam róla.

-          Beckett?! Te elmondtad Beckettnek, hogy mit tervezek? – hördült fel Javi, mire Castle ösztönösen húzta össze magát, mint aki attól fél, bezsebelhet egy pofont barátjától.

-          Csak megemlítettem neki, hogy McCord nevét láttam az asztalodon, és hogy a szövetségiek honlapját böngészted – magyarázkodott Rick kissé riadtan, mire Javi olyan erővel csapta az asztalra a bögrét, hogy az író azt hitte, menten összetörik.

-          Miért kell neked mindenbe beleütnöd az orrod, Castle?! – háborgott a férfi, majd a választ meg sem várva, folytatta – mit gondolsz, miért titkoltam Beckett előtt az egészet?! Kitér a hitéből, ha megtudja! Még az is lehet, hogy áthelyeztet valahova! – látott azonnal rémképeket a férfi, és most először érezte azt, hogy társának igaza volt, amikor figyelmeztette, hogy nem kellene belemásznia felettese életébe.

-          Dehogy helyeztet át! Ő is ugyanúgy aggódik érted, és Ryan-ért, mint én! – próbálta megnyugtatni a nyomozót, aki hirtelen csillapodni látszott, és most érdeklődve figyelt az íróra – tisztában vagyunk vele, hogy nehéz dolog, ha két ember közül, akik ráadásul a legjobb barátok, az egyik magasabb pozícióba kerül, de tényleg azt hiszed, hogy az a megoldás, ha McCord-nál kiharcolsz egy helyet a szövetségieknél? – kérdezte őszintén aggódó hangon, mire Javi végre megvilágosodva lépett hozzá közelebb.

-          Egy pillanat! Te azt hiszed, azért volt McCord neve az asztalomon, mert itt akarom hagyni a kapitányságot, és Ryan-t? – kérdezte meglepetten, és most Castle-ön volt a sor, hogy összezavarodjon.

-          Miért? Nem azért? – kérdezett vissza válasz helyett, Javi pedig, alig tudta elfojtani mosolyát, és afelett érzett örömét, hogy titka még mindig biztonságban van.

-          De! De azért! – bólogatott hevesen, majd ismét a kávéjáért nyúlt és az ajtó felé indult – de azt hiszem, alszok még rá egyet… ki tudja, talán fel sem hívom! – gondolkodott hangosan, mire Castle mosolyogva intett utána. Éppen elégedetten ült volna vissza a helyére, amikor Kate lépett be.

-          Ó! Azt hittem, már nem vagy itt… - torpant meg az ajtóban, és tanácstalanul álldogált egyik lábáról a másikra, miközben Castle felállt, és érdeklődve pillantott rá.

-          Hol lennék? Haza nem megyek, mert az ügyet még nem zártuk le, és a végén még lemaradok valami izgalmasról – felelte csibészes mosollyal az arcán, majd folytatta – a székem pedig… - akadt el egy pillanatra, majd tekintete a pihenő ajtajának reluxáin át egy asztalra tévedt, mely valaha Kate asztala volt, mostanra azonban már Espo ült mögötte – nos, igen, a székem már Espo asztala mellett árválkodik. Mellette ülni viszont nem olyan szórakoztató, mint melletted – mosolygott a nyomozónőre kissé szomorkásan, mire Kate figyelmen kívül hagyva a megjegyzést sétált a pulthoz, és emelte fel az egyik bögrét.

-          Itt hagytam a kávémat – jegyezte meg csak úgy, mellékesen, kerülve az író pillantását, aki megértve, hogy Beckett nem akar ismét egy személyes beszélgetésbe bonyolódni, nagyot sóhajtott.

-          Erről jut eszembe, beszéltem Espo-val – vitte más irányba a beszélgetést, mire Kate idegesen kezdett dobolni a csésze falán ujjaival – képzeld, nekem volt igazam.

-          Valóban? – próbálta nem kimutatni idegességét, mire Castle bólintott.

-          Igen. Elgondolkodott rajta, hogy itt hagyja a kapitányságot, de meggyőztem, hogy maradjon. A végén úgy távozott innen, hogy még az ötletet is elvetette, hogy felhívja McCord-ot – húzta ki magát elégedetten a férfi, mire Kate szívéről legördült a kő, és ő is mosolyra húzta száját. Maga sem értette, mikor lett ilyen paranoiás, hogy egyből arra gondolt, esetleg utána nyomozna a férfi, holott az írónak lett igaza, és egyszerűen csak új és más kihívásokra vágyna.

-          Talán egy kicsit külön utakra kellene küldeni a fiúkat – gondolkodott hangosan Beckett, majd folytatta – Espo új kihívásokra vágyik, ha nem így lenne, nem játszott volna el az ötlettel, hogy elmegy tőlünk. Ryan, pedig… muszáj, hogy egyedül, önállóan is sikerélménye legyen a sikertelen őrmesteri vizsga után. Talán akkor elhinné, hogy ő is van olyan jó, mint Espo, és nem féltékenykedne… ki tudja, talán a kapcsolatuk is javulna tőle – vélte egyre magabiztosabban, mire Castle elgondolkodva bólintott.

-          Próbáld meg! Persze, közben azt is nyugodtan elismerheted, hogy nélkülem, és az én meggyőző képességem nélkül, semmire sem mentél volna – támadt fel az író egója ismét, mire Kate, elfojtva a mosolyt, elgondolkodva lépett közelebb. Először ösztönösen meg akarta csipkedni a férfit, hogy valamennyit lefaragjon annak egójából, de aztán ahogy belenézett a komiszul csillogó kék szemekbe, tekintete végig siklott a keskeny, érzéki, mosolyra húzódó ajkakon, meggondolta magát, és elkomolyodva válaszolt.

-          Elismerem – bólintott minden tréfás megjegyzés nélkül, amivel sikerült zavarba hoznia az írót. Rick ironikus, gúnyos megjegyzést várt feleségétől, mint általában, amikor érezhetően elszaladt vele a ló, így egyáltalán nem számított arra, amit hallott. Ösztönösen cselekedve lépett közelebb, és vonta magához Kate-t, aki legnagyobb meglepetésére, ezúttal nem siklott ki kezei közül, sőt még csak el sem távolodott tőle, Castle pedig, úgy érezte, itt az alkalom, hogy megtegye, amire azóta vágyott, hogy megpillantotta a feleségét a gyilkossági helyszínen.