A látszat néha csal 20. rész

20. rész

Castle úgy ugrott fel a székről, mint akit puskából lőttek ki, és azonnal Kate ágya mellett termett, aki szaggatottan vette a levegőt, és hátát az ágynak támasztva igyekezett visszatérni az álomvilágból a valóságba. Csak úgy, mint az elmúlt három hónapban minden éjjel, most is a temetőben járt, a pódiumon állva, monoton hangon mondta el beszédét, miközben a tömeg csak elmosódottan látszódott, majd hirtelen éles fájdalmat érzett, és a földre zuhant, ekkor ébredt fel. Szíve őrült ritmust diktált, homloka verejtékezett, és ő csak nagy sokára fogta fel, hogy egy szobában van, és a fájdalom, mely a mellkasát égeti, pusztán fantom fájdalom, a képzelete szüleménye.

-          Kate… jól vagy? – hallotta most meg Rick lágy hangját, melyből annyi félelem, és aggodalom csendült ki, amennyit még sosem tapasztalt, kivéve talán azt az egy esetet, amikor a temetőben szerelmet vallott – nincs semmi baj, csak álmodtál… - próbálta megnyugtatni a nőt, mire Kate bólintott.

-          Tudom… csak álom volt… egy rémálom – suttogta halkan, mire Rick most leült az ágy szélére, és finoman ujjai köré kulcsolta a kezét. Érintéséből annyi nyugalom és biztonság áradt, hogy Kate szinte érezte, ahogy lassan megnyugszik, izmai elernyednek, és már a görcsös félelmet sem érezte olyan torokszorítónak.

-          Talán elmesélhetnéd… - javasolta Castle, miközben elmosolyodott – amikor Alexis kicsi volt, és rosszat álmodott, mindig az ölembe fészkelve magát mesélte el őket. Ettől nem tűnt olyan valósnak, és rémisztőnek sem. Persze, nem azt akarom mondani, hogy ülj az ölembe… csak, ha gondolod… mármint, ha gondolod, elmesélheted, én meghallgatom… - jött zavarba egy pillanat alatt az író, mire Kate halványan elmosolyodott. Ezt szerette társában a legjobban, hogy akkor is meg tudta mosolyogtatni, amikor a legkisebb oka sem volt rá.

-          Ezt a rémálmot ismered, Castle – tűnt el az apró mosoly a nő szája szegletéből, miközben lepillantott összekulcsolt kezükre. A tudat, hogy egyáltalán nem akarja kihúzni kezét a férfiéből, különös módon most a legkevésbé sem rémisztette meg, sokkal inkább megnyugtatta. Mintha most először érezte volna magát igazán biztonságban – te is részese voltál… három hónapja… a temetőben – ejtette ki halkan a szavakat, kerülve a szemkontaktust, miközben érezte, hogy Rick szorosabban fogja a kezét, majd néhány perc hezitálás után megszólalt.

-          Emlékek? – kérdezte ugyanolyan halkan, miközben szíve a torkában dobogott a lehetőségre, hogy a nő talán egy ilyen rémálom alkalmával, a vallomására is emlékezni fog. Csalódottság lett azonban úrrá rajta, amikor meghallotta Kate válaszát.

-          A lövés pillanata… minden éjjel a lövésről álmodom, aztán felriadok. Semmivel sem emlékszem többre, mint a merénylet után… - hazudta szemrebbenés nélkül. Annak ellenére, hogy itt lett volna a lehetőség, hogy bevalljon mindent, félt. Félt a férfi reakciójától, és attól, ő hogyan viselné, ha újra elveszítené, most, hogy végre visszakapta. – és a fájdalom… minden alkalommal ugyanúgy éget, mint akkor… - vett mély levegőt, majd végre felnézett az együtt érzőn csillogó kék szemekbe.

-          Annyira sajnálom, Kate… - tört fel a férfiból fájdalmas hangon, mire Kate zavartan nézett vissza rá, ő pedig folytatta – az egész az én hibám! Én vettem elő anyukád ügyét, az én hibám, hogy…

-          Sss! Ne, Castle! Hagyd ez abba, kérlek! – tette szabad kezét a férfi szájára Kate finoman, mégis határozottan, így beléfojtva a vádakat – Ha nem akartam volna én is utánajárni, megálltam volna. De nem tettem, mert tudni akartam az igazat! Nem a te hibád! – jelentette ki elszántan, mélyen a kék szemekbe nézve, hogy tekintetéből olvashassa ki a férfi, egyáltalán nem tartja felelősnek a temetőben történtek miatt. Néhány percig csak elmerültek a másik tekintetében, majd Kate lassan elvette tenyerét a forró ajkakról, melyek szinte égették keze belsejét, hogy aztán lágyan végig simítson a reggel még sima, mostanra azonban már kissé borostás, markáns arcélen, miközben vadul dobogó szívvel érzékelte, hogy Rick kissé közelebb csúszik hozzá. Annak ellenére, hogy máskor megtörte volna a pillanatot, és elhúzódott volna, most egy hajszálnyit ő is előrébb mozdult, és már semmire sem vágyott jobban, minthogy ajkán érezze a férfiét. Castle először finoman, puhán érintette meg az érzéki ajkat, szinte csak súrolta, esélyt adva a nőnek, hogy elhúzódhasson, de amikor megérezte, hogy Kate ajka elnyílik, nagyot sóhajtva vette birtokba. Nyelve lágyan siklott be az édes barlangba, így felfedezve annak ízét, miközben kezével végig simított a kecses nyakon, majd beletúrva a hullámos hajzuhatagba, még közelebb vonta magához a nyomozót, akinek ujjai már tarkóját cirógatták, miközben nyelvük selymes, érzéki táncot lejtett a másik szájában. Szívük egy ritmusra dobbant, ajkuk pedig szomjazva itta a másik ajkának édes ízét, mintha hirtelen pótolni akarták volna az eddig elvesztegetett időt, ám a következő pillanatban Castle hirtelen eltolta magától a nyomozót, és levegő után kapkodva rázta meg a fejét.

-          Ne tedd ezt velem! Kérlek! – suttogta elgyötörten, miközben keze önálló életet élve, még mindig a nő nyakán pihent, és apró mozdulatokkal cirógatta azt, ő pedig, tovább beszélt – nem bírom tovább, Kate! Elég volt a játékból… - jöttek nehezen a szájára a szavak, de úgy érezte, pontot kell tennie kettejük dolgának a végére. Kate értetlenül nézett vissza rá, majd éppen szóra nyitotta a száját, amikor megszólalt az ágy melletti éjjeliszekrényen a kis rádió.

-          Beckett, itt Ryan! Hallotok? – csendült fel a nyomozó lágy hangja a vonal végén, mire Kate megköszörülve torkát, elhúzódott az írótól, és remegő kézzel, még mindig a csók, és az elhangzottak hatása alatt, szólt bele.

-          Hallgatunk! – nyögte nehezen, és, ha Ryan észre is vett valamit a hanghordozásból, volt olyan tapintatos, hogy nem tette szóvá, csak hivatalos hangon fogott bele mondandójába.

-          Leslie valóban egy hímsoviniszta seggfej, de nem gyilkos! A gyilkosságok időpontjában még csak a városban sem volt. Az agglegény, ez a Tom, ő már érdekesebb - sorolta a tényeket Ryan, miközben Kate és Castle, kerülve a másik pillantását, feszülten figyeltek – kicsit utánanéztünk, és kiderült, hogy nem ez volt az első házassága. Az első felesége is megcsalta, de ő kivételesen egy ügyvéddel lépett le. – jegyezte meg a férfi, és hangjából jól kiérezhető volt a megvetés, miközben folytatta – mégsem ő a gyilkos, noha oka lenne bőven, hogy gyűlölje a nőket, és a boldog házasságban élőket. A gyilkosság időpontjában ugyanis, a munkahelyén volt. Gyárban dolgozik, a főnöke igazolta az alibijét, még az F.B.I-nak.

-          Akkor miért nem volt az akták között? – kérdezte ingerülten Kate, amiért felesleges köröket futtatott a kollégáival.

-          A srác, aki felvette a vallomását, még zöldfülű, és elkeverte az aktát – felelte Kevin gúnyosan.

-          Mi a helyzet Bishop-ékkal? – vetette fel a következő kérdést Kate – amikor találkoztam velük, a férfiról szinte ordított, hogy a profilba vág.

-          A nő áruházi eladóként dolgozik, egész pontosan csoportvezető beosztásban, így aztán megszokta, hogy parancsolgat, míg a férfi adminisztrátor egy telefonos társaságnál. Ő meg azt szokta meg, hogy neki parancsolnak. – húzta el a száját Ryan, majd folytatta – Nincs priuszuk, még gyorshajtásról sem, vagy tilosban parkolásról, de érdemes rájuk odafigyelni, főleg a fickóra. Holnap kimegyek, és kifaggatom a munkahelyén a fickót, aztán újra jelentkezem – köszönt el a férfi, majd megszakította a vonalat. Kate egy ideig csak nézte a kezében a rádiót, majd ismét az éjjeli szekrényre tette, és Castle felé fordult. Tudta, hogy beszélniük kell arról, ami történt, de fogalma sem volt, mit mondhatna. Végül Castle törte meg a csendet, amikor megszólalt.

-          Ha már úgyis fent vagy, leválthatnál az őrségben – javasolta nyugodt hangon, mintha néhány perccel ezelőtt nem is ő csókolta volna olyan szenvedéllyel a nyomozónőt, mire Kate hitetlenkedve nézett rá, ő pedig, folytatta – fél óra múlva úgyis te következnél, és eddig én szobroztam az ablak előtt. Megjegyzem, semmiféle szennyest nem mostak! – fűzte hozzá duzzogva, majd az ajtó felé indult – a szemközti hálóban leszek - jelentette ki könnyed hangon, mire Kate döbbenten meredt rá. Éppen, amikor keze már a kilincsen volt, végre megtalálta a hangját, és megállította.

-          Castle! – torpantotta meg hangja a férfit, aki most kíváncsian fordult vissza, ő pedig, nem tudta, hogyan folytassa. Szíve szerint, követelte volna, hogy beszéljenek a történtekről, hiszen még soha, senkivel nem élte át egyetlen csók alkalmával, amit az ő karjaiban, esze azonban óvva intette attól, hogy kiadja magát. Ahogy tekintete találkozott a szomorúan csillogó kék szemekkel, hirtelen döntött, és már tudta, mit kell tennie.

A látszat néha csal 19. rész

19. rész

Castle torkában dobogó szívvel, kettesével szedte a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb a nő nyomába érjen. Noha, eszével tudta, hogy semmi esély arra, amit lelki szemei, és fantáziája elé vetítettek, egy apró, gonosz kis hang, mely már három éve suttogta a fülébe, az őrületbe kergetve ezzel, hogy van esélye a nőnél, most is azt duruzsolta, talán mégis megtörik a jég. Annál is inkább bízott benne, józan esze ellenére, mert emlékei között felrémlett a délutáni kép, amikor csak egy hajszál választotta el attól, hogy megcsókolja a nyomozót. Tudta, érezte, nem csak képzelte, hogy a nő is vágyott ajkuk összeforrására. A gyors tempó, és az izgatottság miatt, mely egyre inkább eluralkodott rajta, levegő után kapkodva állt meg a szoba előtt, és hanyag, magabiztos testtartással támaszkodott meg az ajtófélfában.

-          Hallgatom a terveidet kis aranyhörcsögöm! Ne hallgasd el a mocskos részleteket sem! - szólalt meg könnyedén, miközben alig várta, hogy Kate a szokásos szemöldökráncolással, vagy szemforgatással megjutalmazza érte, de tekintetével hiába kereste, nem volt sehol, mellyel sikerült egy pillanat alatt kizökkentenie őt szerepéből, és most gyanakodva lépett beljebb – Beckett? – kérdezte hangosabban, mire hirtelen nyílt a fürdőszoba ajtaja és Kate alakja jelent meg. Ezúttal pólóra és rövidnadrágra cserélte a farmert, és az inget, mely azonban semmivel sem volt kevésbé kínzó az író számára, mint a korábbi összeállítás. A sort előnyösen kihangsúlyozta izmos combját, melyre ráfeszült, a póló pedig, sokat sejtető lazaságával, csak még izgatóbbá tette, ahogy jótékonyan eltakarta a telt halmokat a férfi szeme elől. Castle nagyot nyelve igyekezett ismét mondandójára koncentrálni, miközben megbabonázva figyelte, ahogy Kate az egyik, délután felhozott doboz felé lép, és kinyitva azt, sorban az ágyra pakolja a kamerát, állványt, és egyéb technikai eszközöket, végül egy walkie-talkie-ra hasonlító kézi rádió felé nyúl, de út közben félbe maradt a mozdulat, és kíváncsian pillantott az íróra.

-          Mi az Castle? Mi olyan érdekes? – zökkentette ki a kérdés az írót képzelete világából, mire az, megrázva fejét próbálta kiűzni érzéki gondolatait, és a nőre figyelni.

-          Azon merengek, hogyan fogunk aludni, ha telepakolod az ágyat mindenféle ketyerével? – hazudta szemrebbenés nélkül, miközben magában elismerte improvizációs képességét.

-          Először is, nem osztoztunk volna az ágyon – tette helyére szigorúan a dolgokat Kate, majd megrántotta a vállát – másodszor, ki mondta, hogy aludni fogunk? – húzta fel incselkedve a szemöldökét a nő, mire Castle figyelmen kívül hagyva a belső hangot, mely óvatosságra intette, szélesen elmosolyodva, évődve húzta fel egyik szemöldökét, és kópésan a nőre kacsintott.

-          Nocsak, Beckett nyomozó! Csak nem el akar mélyülni a szerepben? Behatóbban akarja tanulmányozni a feladatot, melyet az F.B.I ránk szabott? – kérdezte még mindig mosolyogva, mire Kate néhány lépéssel közelebb lépett, és ujját végig húzva a férfi mellkasán, Lulu hangján szólalt meg.

-          Pontosan erre gondoltam. Most bebizonyíthatod, hogy bírod az éjszakázást… - ejtette ki lassan, érzékien a szavakat, miközben elégedetten vette tudomásul, hogy az író lélegzete eláll minden egyes mozdulatra, ahogy a gombokkal játszott. Tudta, hogy nem tisztességes, sőt, veszélyes, amit művel, főleg a délutáni eset óta, hiszen nemcsak a férfi volt, akit felcsigázott az érintés, az ő szíve is vad iramot diktált, mégsem tudta kihagyni a lehetőséget, hogy megleckéztesse, amiért a partin Leslie mellé állt, még ha korántsem volt olyan megalázó, mint a másik.

-          Biztosíthatlak… vagyis… szóval, úgy érted, hogy… - dadogott a férfi zavartan, mire Kate hirtelen eltávolodott tőle, és határozott léptekkel az ágyhoz sétált, majd felkapva az állványt, felállította az ablak elé.

-          Megfigyelés, Castle! Ezt fogjuk csinálni! – jelentette ki, lehűtve az író, és saját vágyait, anélkül, hogy hátranézett volna, így nem láthatta, hogyan feszül meg Castle testtartása, miközben tovább beszélt – Amikor elzavartál magadnak italért, volt szerencsém összefutni egy másik szomszéddal, aki azt mesélte, hogy ha az utcabeliek szennyesére vagyunk kíváncsian, érdemes éjjel figyelni őket. Az F.B.I-tól sem véletlenül kaptuk ezeket a ketyeréket – használta a férfi jelzőit a műszerekre, majd folytatta – felváltva fogunk őrködni. Kő, papír, olló? – fordult most meg, amikor végzett a kamera felszerelésével, de döbbenten állapította meg, hogy Rick még mindig ugyanabban a testtartásban, neki háttal áll egy helyben – Castle? Hallottad, amit mondtam? – kérdezte ingerülten, mire Castle megrázta a fejét. Képtelen volt elhinni, noha a szíve megsúgta neki, hogy a nő megint csak játszani fog vele. De míg hónapokkal ezelőtt csak morcosan tudomásul vette volna, hogy megint belesétált a csapdába, most sokkal jobban fájt neki ez a játék, mint korábban. Keserűen fogadta el, hogy megint visszaélt az érzelmeivel, ahogy mindig. A játék szabályai, amit Kate Beckett játszott, egyszerűek voltak. Közel engedni, majd egy mozdulattal eltaszítani, figyelmen kívül hagyni közben, hogy ő mennyire sérül. – Castle! – rántotta ki gondolatai közül a nő hangja, mely azonban már nem volt ingerült, sokkal inkább csengett aggodalom benne.

-          Tudtad, hogy régen nagyon élveztem ezeket az évődéseket? – kérdezte halkan, miközben lassan megfordult, felfedve ezzel a fájdalmat a kék szemekben, melyektől összeszorult a nő torka, és csak nagyot nyelve hallgatott, miközben Rick tovább beszélt – én kétértelmű megjegyzéseket tettem, vagy felbosszantottalak, te pedig bosszút álltál, és megbüntettél, kihasználva, hogy gyönyörűnek tartottalak…

-          Castle… - próbálta félbeszakítani a nő, de az író nem engedte, csak beszélt tovább, mint aki meg sem hallotta a nevét.

-          Aztán egyszer csak azt vettem észre… - fogott volna bele, hogy végre ismét feltárja érzelmeit a nő előtt, amikor annak kezében megszólalt a rádió, és felcsendült Espo hangja, amint kapcsolatba próbál lépni velük. Kate úgy nyomta le a gombot, hogy válaszoljon a hívásra, mint ahogy egy fuldokló kap a mentőövért, miközben tekintetét nem tudta elszakítani a kék szemektől, melyek fogva tartották.

-          Javi? Itt vagyunk! – jelentkezett be elfojtott hangon, mire ismét a férfi hangja csendült fel.

-          Hiányol benneteket az F.B.I – zengett a mély bariton gúnyosan, melyből jól érezhető volt, mennyire idegesíti a férfit, hogy másodhegedűs szerepbe kényszerült – mire jutottatok? – kérdezte unottan, mire Kate sietve beszámolt neki a villanyszerelőről, és Muriel férjéről, kérve, hogy mindegyikőjüknek nézzenek utána, sőt, megemlítette Leslie-t is, noha egyáltalán nem illett rá a profil. Éppen le akarta tenni, hogy elköszön, amikor Castle odalépett hozzá, és egészen közel hajolva, kezét az övére téve nyomta le a gombot.

-          Nézzetek utána Tom Lester-nek is! – kérte a nyomozót, miközben észre sem vette, hogy Kate tekintete a kezükre vándorol, és ösztönösen gyorsabban szedte a levegőt, miközben ő tovább beszélt – ő az egyetlen agglegény a környéken, egész pontosan, elvált. A felesége egy éve hagyta el, lelépett a könyvelőjükkel, tehát minden oka megvan rá, hogy utálja, ha valaki boldogan él…

-          Rendben! Amint lesz valami, jelentkezünk! – köszönt el Javi, majd bontotta a vonalat. Kate kínosan feszengve köszörülte meg a torkát, miközben lelkileg igyekezett felkészülni az előtte álló beszélgetésre. Szinte biztos volt benne, hogy mint annyiszor, Rick ismét felhozza a témát, kettejüket, az érzéseiket, és most remegő gyomorral próbálta összeszedni gondolatait, mit is mondhatna a kérdésekre. Legnagyobb meglepetésére azonban, Castle szembefordult vele, és kezét ökölbe szorítva, szomorkásan mosolyogva kérdezte.

-          Nos? Kié lesz az első őrség? Kő, papír, olló? – vetette fel szokásos döntési megoldásukat lehetőségként, jelezve, hogy nem akar beszélni a néhány perccel korábban lezajlottakról, mellyel teljesen összezavarta a nyomozót, aki nem tudta, örüljön, megkönnyebbüljön, vagy inkább bosszankodjon, amiért elmarad a beszélgetés. Végül úgy döntött, belemegy a játékba, és ő is ökölbe szorította a kezét.

-          Nyerjen a jobbik! – bólintott határozottan, mire Castle szélesen elvigyorodott.

-          Úgy érted, én – húzta ki magát önelégülten, mire Kate megforgatta a szemét, hogy aztán teljes koncentrálással vesse bele magát a játékba.

Castle duzzogva, morgolódva hajolt közelebb a távcsőhöz, hogy belepillantson, és bosszankodva vette tudomásul, hogy az utca, akárcsak két órával korábban, most is kihalt és néptelen.

- Akármilyen szennyesről is beszélt Kate, azt nem az utcafronton mossák – zsörtölődött halkan, nehogy felébressze a nyomozónőt, aki a háta mögött az igazak álmát aludta, miközben fészkelődni kezdett a kényelmetlen széken, hogy kissé megropogtassa fáradt gerincét. Elégedetten sóhajtott, amikor csigolyája, engedve a kényszerítő erőnek, néhányat roppant, majd hátrafordulva, szerelmesen nézte az alvó nőt, akinek összeráncolt szemöldöke arról tanúskodott, hogy a világ, amelyben jár, nem Disneyland. Ahogy nézte a nőt, ismét felidézte magában a beszélgetést, melyet elkezdett, mielőtt megszólalt a rádió. Még most sem értette, mi lelte, hogy ismét majdnem kiadta magát, és miközben elkönyvelte, hogy a sors a lehető legjobbkor küldte Javit, megint az ablak felé fordult, remélve, hogy ezúttal lát valamit. Ebben a pillanatban azonban, fojtott kiáltás rázta meg a levegőt, neki pedig, megfagyott a vér az ereiben.

A látszat néha csal 18. rész

18. rész

Kate eltúlzott csípőringatással igyekezett a svédasztal felé, ahol a tálakba kihelyezett chipseken, ropikon, és házi süteményeken kívül, legalább ötféle frissítő, és vörös bor, pezsgő várta a vendégeket, elűzve ezzel éhségüket, szomjúságukat. Amíg oda nem értek, Karen csak szótlanul lépkedett Kate mögött, majd, amikor Kate megtöltött üdítővel két poharat, szembefordult vele, és összehúzott szemmel figyelte, ahogy a nő alsó ajkát beharapva válogat a frissítők között, így próbálva kitalálni, minek is örülne legjobban a férje. Minden mozdulatán látszott a megfelelni akarás, ahogy először a vörös bor, majd a pezsgő felé nyúlt, végül a whisky mellett döntött, és a két jégkocka mellé, félig töltötte a poharat.

-          Nem azért, nem bántásból, de ritka nagy bunkó a férjed! – tört fel a nyomozóból Lulu hangján, lazán, félvállról, hogy így kezdeményezzen társalgást, mire Karen megrökönyödve, félelemmel a szemében pillantott körül, hallotta-e valaki még rajta kívül a nő megjegyzését. Amint megállapította, hogy senki nem volt fültanúja az elhangzottaknak, kerülve a nyomozónő pillantását, halkan válaszolt.

-          Van néhány dolog, amivel megbotránkoztatja azokat, akik nem ismerik, de alapvetően kedves ember – igyekezett védeni a férjét, de látva Kate kétkedő tekintetét, és a zöldes-barna szemekben megcsillanó hitetlenkedést, folytatta – a nőkről alkotott véleményét nagyon nyersen tudja megfogalmazni, de valahol igaza van…

-          Hol? Például egy másik bolygón?! – vágott közbe Kate megbotránkozva, mire Karen elhúzta a száját, de ő tovább folytatta – már ne is haragudj, csajszi, de észre kellene vennetek, hogy a 21. században éltek! A nők dolgoznak, pénzt keresnek, sőt, képzeld, szavazati jogunk is van, tudtad?! – gúnyolódott a nővel gonoszul. Nem mintha bántani akarta volna, de egyszerűen képtelen volt megérteni, hogyan védheti a férjét azok után, hogy így megalázta.

-          Ne beszélj úgy velem, mint egy idiótával, mert nem vagyok az – húzta össze szépen ívelt szemöldökét a nő – tisztában vagyok vele, hogy Leslie több, mint hímsoviniszta. De mindennek ára van, és a tenyerén hordoz. Cserében csak meg kell felelni az elvárásainak. – rántotta meg a vállát egykedvűen, mint aki már beleszokott ebbe a szerepbe, miközben Kate-t kirázta a hideg veríték a gondolatra, hogy ilyen párkapcsolatban éljen. Sosem tudta volna elképzelni, hogy Rick így beszéljen vele, vagy azt kérje tőle, hogy otthon maradjon, és adja fel a munkáját. Hirtelen ijedten rázta meg a fejét, ahogy rájött, merre is kalandoztak gondolatai.

-          Egy szóval, pénz beszél… - húzta el a száját undorodva Kate, mire Karen lekicsinylőn mérte végig.

-          Ugyan már! Mindketten tudjuk, hogy a pénz nem boldogít, de jobban esik a sírás egy limuzin hátsó ülésén, nem igaz? – kérdezte gúnyolódva, Kate pedig döbbenten figyelte, hogyan változik át a korábban megalázkodó, szégyenlős Karen, számító bestiává – te sem pusztán a két szép szeméért mentél hozzá Dan-hez, nem igaz? Nem mondom, jó parti, csinos férfi, de az sem lehetett utolsó szempont, hogy tele van pénzzel - jegyezte meg maró gúnnyal, és Kate most először tapasztalta, mióta idejöttek, hogy a szerepe szerint ítélik meg. Még a gondolat is sértő volt a számára, hiszen valahányszor a férfira gondolt, mint lehetséges párjára, sosem érdekelte a pénze, csak és kizárólag a személyisége.

-          Tény, hogy nem árt, ha van, mit elkölteni – maradt meg mégis felháborodás helyett Lulu szerepében, majd amikor folytatta volna, hirtelen egy éles hang szakította őket félbe.

-          Nahát, Karen! Hol a férjed? Csak így, póráz nélkül? – tipegett feléjük egy alacsony, telt, rövid, barna hajat viselő asszony, aki ránézésre a 40-es éveinek elején járt. A farmer, és a vajszínű blúz, melyből épphogy ki nem buggyantak méretes mellei, veszélyesen feszes volt telt idomain, és Kate akaratlanul is azon kezdett gondolkozni, hogyan préselhette bele magát az asszony.

-          Igen, sőt, még szájkosarat sem kaptam Muriel, szóval, tágulj innen, még mielőtt átharapom a torkod! – szűrte a fogai között a választ Karen, mire Kate meglepetten, és elismerően húzta fel a szemöldökét.

-          Minden vágyam, hogy eleget tegyek a kérésednek, de a kíváncsiságom ennél sokkal nagyobb! – kacsintott rá vidáman a nőre Muriel, majd Kate felé fordult, és rosszalló tekintettel mérte végig lenge ruházatát. – Muriel Bishop vagyok, maga pedig, nyilván az új szomszéd, nem igaz?

-          Lulu Laurel, a férjem pedig ott áll, Karen férje mellett, Dan – mutatott a tőlük nem messze lévő sarok felé Kate, mire Muriel látványosan odafordult, és percekig csak a férfiakat nézte, majd tekintetét ismét a nyomozóra irányította.

-          Ez igen! Melyik tóban lehet ilyen halacskát fogni? – kérdezte vihorászva saját poénján, mire Karen égnek emelte a szemét, Kate pedig, rántott egyet a vállán.

-          Sweet Dreams – dobta be a választ fölényes könnyedséggel, és élvezettel figyelte, ahogy mindkét nő meghökkenve merednek rá. A hely nevéből azonnal tudhatták, milyen foglalkozást is űzött Beckett, a nő pedig, úgy gondolta, ideje, hogy teljes képet mutasson az álcájáról, hiszen nem tudhatta, hogy a gyilkos, akit keresnek, itt ólálkodik-e a közelben.

-          Úgy látszik, ez az utca tarkább lesz, mint egy alpesi tehén, ha a foglalkozásokat nézzük – kortyolt bele az italába Karen, elfojtott mosollyal, mire Muriel csípősen jegyezte meg.

-          Főleg, ha a tiédet nézzük. Mi is vagy te? Eltartott? Így mondják ezt manapság? - kérdezte nem kis éllel a hangjában, mire Karen szeme résnyire szűkült, de nem válaszolt, helyette Kate szólalt meg.

-          Ugyan már csajok! Nehogy itt essetek egymásnak! – próbálta oldani a feszültséget, annál is inkább, mert már vagy fél órája itt pazarolták az idejüket az íróval, de a gyilkosságokról még alig beszéltek. Úgy gondolta, éppen itt lenne az ideje, hogy arra terelje a beszélgetést – azt hittem, a kertvárosban mindenki igazi jó szomszédsági viszonyt ápol, ehelyett megismerkedtem egy fickóval, aki a környék Rambójának hiszi magát, egy meleg párral, akik többet veszekednek, mint Kain és Ábel, meg Karen tuskó férjével! – hadarta egy levegővel, mire Muriel elhúzta a száját.

-          Amiről te beszélsz édesem, az inkább jó szomszédi iszony! – jegyezte meg csípősen, majd folytatta – ami pedig a boldog kapcsolatokat illeti, az nem létezik! Ahogy mondani szokták, mindenkinek van valami szennyese, amit igyekszik éjjel kimosni, amikor más nem látja! Ha tudnád, miket látok én éjszaka, amikor…

-          Amikor a pancser férjed elalszik a meccsen, te meg hiába várod a hálóban? – vágott közbe revansot véve Karen, mire Muriel fenyegetőn lépett közelebb, de Kate elvonta a figyelmét a következő megjegyzésével.

-          Ha már itt tartunk, a lapokban azt olvastam, hogy az a négy nő, akit itt meggyilkoltak, boldog házasságban éltek… - vetette fel naivan, mire mindkét nő egymásra néztek, és most először összemosolyogtak, mely azonban sokkal inkább volt kárörvendő, mint egyetértő.

-          Boldog? Amennyiben a boldog házasság titka, hogy alig vagy a másikkal, akkor igen, boldogok voltak. Legalábbis kifele ezt mutatták – felelte a fel nem tett kérdésre Muriel – de én mondom neked, ha valaki belepillantott az álarc mögé, láthatta, hogy úgy éltek egymás mellett, mint a társbérlők. A férj alig járt haza, az asszony meg élte a maga életét. Ha engem kérdezel, kivétel nélkül a villanyszerelő fickóval volt viszonyuk… - fűzte hozzá epésen, mire Kate érdeklődve hajolt közelebb.

-          A villanyszerelővel? – kérdezte izgatottan, mire Karen megrántotta a vállát.

-          Legalábbis Muriel szerint – szúrta közbe kétkedő hangon, és Kate éppen újabb kérdést tett volna fel, amikor megjelent mellettük egy alacsony, kopaszodó, szemüveges férfi, sötét nadrágban, rövid ujjú ingben, és barna, kötött mellényben. Első ránézésre úgy tűnt, mint egy idősödő nagypapa, legalábbis, ami az öltözködését, és őszülő haját illette, de ahogy Kate közelebbről megnézte, láthatta, hogy még csak a 40-es éveinek közepén járhat.

-          Muriel, drágám, ideje lenne hazamenni, fáradt vagyok – szólalt meg halkan, mire Muriel égnek emelte a szemét.

-          Először is, talán köszönnél az új szomszédnak! – rótta meg a férfit anyáskodó hangon, mire az, Kate-re emelte szürke, apró szemét, és nagyot nyelve futtatta végig rajta pillantását.

-          Jó napot… én… Joe… vagyok… - dadogta zavartan, mire Muriel megráncigálta a mellényét.

-          A szemébe nézz, te félnótás, ne a melleit bámuld! Istenem! Komolyan mondom, csak szégyent hozol az emberre! – zsörtölődött mérgesen, majd Kate felé fordult – ne haragudj, ő itt Joe, a férjem! Amint hallod, mennünk kell, de örültem a találkozásnak! Remélhetőleg, még összefutunk valahol a napokban! – búcsúzott el, majd karon ragadta a férjét, és az ajtó irányába indult, miközben még hallani lehetett, ahogy leteremti neveletlen viselkedése miatt. Kate döbbenten nézett a pár után, miközben megállapította, ha ezt teszi az emberrel a házasság, amit eddig tapasztalt, inkább vénlány marad. Miután Karen aggódni kezdett, hogy túl sokáig maradtak távol, alig 10 perccel később, már ismét Leslie és Rick mellett álltak, akik a tőzsde híreket vitatták meg éppen. Miután még legalább két, nem éppen boldog házaspárnak mutatták be őket, úgy érezték, itt az ideje távozni.

-          Alig várom, hogy végre ágyba kerüljek! Hulla vagyok! – dobta le magát a nappaliban a bőrfotelbe Castle, miközben lehunyt szemmel igyekezett feldolgozni a nap eseményeit. – Én meg még azt hittem, az én házasságom volt pokol!

-          Alvásról ne is álmodj, Cicus! Terveim vannak veled éjszaka – kacsintott a férfira Kate, majd az emeletre indult, és amikor Rick meglepetten ránézett, ő csábító mosollyal az ajkán, jobb mutatóujjával invitálta fel az emeletre. Castle hirtelen úgy érezte, minden fáradtság varázsütésre hagyta el testét, és nagyot nyelve indult a nő után.

A látszat néha csal 17. rész

17. rész

Ahogy Castle követte a nyomozónő tekintetét, azonnal észrevette az atyát, amint egy magas, barna hajú, elegáns öltönyt viselő férfival, és egy szőke, csinos, diszkrét kosztümben pompázó nővel beszélget. Mindkét beszélgető partnerén jól látszott, hogy az elit társadalmat képviselik. A férfi büszke, egyenes tartással, feltartott fejjel figyelt az atyára, aki éppen előadást tartott a maga szerény stílusában, míg a nő csak a frissítővel megtöltött poharát szorongatva járatta körbe tekintetét többször is a helyiségben. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem köti le a társaság, de ahelyett, hogy a nem messze tőlük álló nők csoportjához csatlakozott volna, akik jóval szolidabb, és kényelmesebb viseletben kacarásztak egy-egy történeten, melyet a másik osztott meg velük, inkább továbbra is a férjébe karolva unatkozott. Kate elszántan indult a társaság felé, miközben továbbra is fogta az író kezét, aki kíváncsian követte, nyomában a meleg párral, akik azonban, amint észrevették, merre haladnak, hirtelen megtorpantak, megállásra kényszerítve ezzel Castle-t és Beckettet is.

-          Na, nem! Mi oda nem megyünk! – jelentette ki Mattie elszánt hangon, mire Kate kérdőn nézett rá.

-          Az ott Leslie Fulton. Ritka nagy seggfej – kezdett bele a magyarázatba Steve, miközben fejével az öltönyös, komoly ábrázatú férfi felé bökött – igazi homofób. Már a beköltözésünkkor hadjáratot indított ellenünk, és az egész környéket hangolni kezdte. Amikor ezzel nem ment semmire, pénzt ajánlott, ha elhúzunk innen. Nemet mondtunk, azóta inkább kerüljük egymást.

-          Ez elég kellemetlen lehet, de én akkor is szeretnék bemutatkozni mindenkinek - kötötte az ebet a karóhoz Kate, mire Steve megrántotta a vállát.

-          Ahogy gondolod, a te dolgod. Csak aztán nehogy meglepődj, ha rád sem hederít - fűzte még hozzá, majd nem törődve a nő értetlen pillantásával, kézenfogta párját, és a svéd asztal felé vették útjukat. Végül Kate megrázta a fejét, és Castle-re pillantott.

-          Nos?

-          Homofób ismerősöm még úgysincs – rántotta meg a vállát Castle, majd felvéve álarcukat, közelebb sétáltak – Üdv, Atyám! – köszönt széles mosollyal a papnak Castle, mire az, ugyanolyan barátságosan viszonozta az üdvözlést.

-          Mr. Laurel! – nyújtotta kezét köszönésképpen a férfi, majd miután kezet ráztak, társasága felé fordult – had mutassam be Önöknek Leslie Fultont, és a feleségét, Karent. – ismertette össze az újonnan érkezetteket beszélgető partnereivel, mire Fulton összehúzott szemmel mérte végig először az írót, majd a nyomozónőt, akin egy pillanatig hosszabban is elidőzött hideg, szürke szeme, Karen azonban csak szerényen bólintott. – régi lakói a környékünknek, ezért is örülök, hogy én mutathatom be maguknak őket.

-          Mr. Fulton…

-          Szólítson Leslie-nek – javította ki az írót azonnal határozott hangon a férfi, akinek nemcsak testtartásából, de hangjából is áradt az egoizmus, és az irányítás utáni vágy. Minden mozdulata arról árulkodott, hogy megszokta, hogy az emberek némán engedelmeskednek akaratának.

-          Nos, Leslie – köszönte meg a gesztust Castle egy fejbólintással – mint azt az atya már nyilván elmondta, mi csak most költöztünk ide, és az ő meghívására érkeztünk ide a partira. Én író vagyok, a feleségem pedig, táncolt.

-          Olvashattam magától valamit? – kérdezte lenéző pillantással, mire Castle száján majdnem kicsúszott, hogy a 27 bestsellere közül csak kezébe akadhatott egy, végül nagy levegőt vett, és megrázta a fejét.

-          Nem hinném. Az írásaimat főként Európában publikálták. – magyarázta türelmesen, mire Leslie bólogatni kezdett.

-          Dan Laurel…igen, azt hiszem, találkoztam már néhány könyvével, amikor üzleti úton voltam. – merengett el tekintete a távolba, mintha maga elé idézné a pillanatot, mire Castle meglepetten húzta fel a szemöldökét.

-          Valóban? – kérdezte elnyomva a vigyort, mely ajkán akart kiszélesedni, mire Leslie rántott egyet a vállán.

-          Persze. Gazdasági írásai vannak, ugye? – kérdezte fontoskodva, mire Castle bólintott.

-          Többnyire – felelte hanyagul, majd nagy levegőt vett – de ami itt történt, egyre inkább izgatja a fantáziámat. Arra gondoltam, a gazdaságról átnyergelnék a krimi vonalára, és megírnám a történetet regény formájában. Lefogadom, hogy az amerikaiak vinnék, mint a cukrot.

-          Nos, igen, a halálra nagy a kereslet, ezt tapasztalatból mondom. – jegyezte meg fitymálkodva, de egyben kis dicsekvéssel is a hangjában a férfi, majd magyarázatképpen hozzátette – temetkezési vállalkozó vagyok.

-          Így már értem – mosolygott Castle, mire Kate érdeklődve fordította el a fejét. Eddig nem szólt közbe, ahhoz túlságosan lekötötte a férfi mellett álló nő csendes háttérbevonulása, de most úgy érezte, ideje megtudnia róla többet.

-          Te mivel foglalkozol? – kérdezte a nőtől, így próbálva bevonni a társalgásba, de csalódnia kellett. Helyette ugyanis, megint Leslie válaszolt.

-          Nem dolgozik, csak otthon van. Vezeti a háztartást, és ennyi – felelte lekezelő hangsúllyal a hangjában, mire Kate összevonta a szemöldökét.

-          Szerinted, az nem munka? – kérdezte rosszallón, mire Leslie úgy nézett rá, mint egy földönkívülire, aki nem ezen a bolygón él.

-          Tekintettel arra, hogy minden háztartási kütyüt megvettem neki, amire szüksége van, szinte semmit nem kell csinálnia. Nem látom, hogy belehalna abba a kevés munkába, amit el kell végeznie. – húzta el a száját lekicsinylőn, majd hozzátette – a nők amúgy sem valók a munkapiacra!

-          Elég őskori nézet! – gúnyolódott Kate, miközben Castle észrevétlenül megszívta a fogát.

-          Őskori? Talán! – rántotta meg a vállát megint Leslie, miközben az atya csak a fejét csóválta – az én értelmezésemben egy nő csak arra való, hogy otthon üljön, és vacsorával várja a férjét, aki megkeresi a pénzt. Kutatások bizonyítják, hogy egy nő ereje és esze nem mérhető a férfiéhez. A nő helye a konyhában van, és kész!

-          Az a férfi, aki szerint a nő helye a konyhában van, nyilván nem tudja, mit kell vele csinálni a hálóban! – vágott vissza Kate Lulu minőségében flegmán, mire Karen félrenyelte az italát, és cikákolni kezdett, Leslie pedig, szúrós tekintettel nézett vissza rá. Castle volt az egyetlen, aki jól szórakozott.

-          Az ég szerelmére, nehogy itt fulladj meg! Menjél már és hozd magad helyre! – csattant erőszakosan a férfi hangja felesége felé, mire az tenyerét felmutatva jelezte, hogy már jobban van, ő pedig, ismét Kate felé fordult – biztosíthatom róla, pontosan tudom, mit kell tenni egy nővel a hálószobában!

-          Visszatérve a gyilkosságra… - avatkozott közbe Castle sietve, még mielőtt jobban elmérgesedik a helyzet, és miközben Kate és Leslie farkasszemet néztek egymással, ő zavartalanul folytatta – azért elég furcsa, hogy nappal gyilkolnak, és senki nem vett észre semmit…

-          Pedig, így volt – szakította el végre pillantását Kate-ről a férfi, majd könnyedén hozzátette – leszámítva azt a kocsit, amelyik minden alkalommal itt állt a környéken.

-          Milyen kocsi? – csapott le a kijelentésre Kate azonnal, mire Leslie gyanakodva nézett rá, Castle pedig, úgy érezte, át kell vennie az irányítást. Ha másra nem is, de arra hamar rájött, hogy Leslie alacsonyabb rendűnek tartja a nőket a férfiaknál, ezért kizártnak tartotta, hogy válaszolna akár egy kérdésre is Kate-nek. El kellett érnie, hogy a nő magukra hagyja őket, ezért felé fordult, és megszorította a kezét, így jelezve, hogy bízzon benne.

-          Nyuszi, ne csacsogj bele a férfiak dolgába, rendben? – figyelmeztette úgy a nőt, mint egy gyereket az apja, és amikor meglátta, hogy a nő szemei résnyire szűkülnek a haragtól, nagyot nyelve folytatta – inkább menjél, és hozzál nekem valamit inni. Teljesen kiszáradtam. – kacsintott a nőre, és újfent megszorította a kezét. Kate egy ideig némán nézett a kék szemekbe, majd nagy levegőt vett, és magára erőltetett egy mosolyt.

-          Ez az Dan! Így kell ezt csinálni! Állj a sarkadra, és zavard el valami piáért, hogy tudjunk nyugodtan beszélgetni! – szúrta közbe Leslie harsányan nevetve, mire Castle feszengve vele nevetett, miközben a nyomozó arcáról jól leolvashatta, drágán meg fog még fizetni ezért a közjátékért. Legnagyobb meglepetésére, Kate nem reagált, csak elmosolyogta magát.

-          Máris hozom, Cicuska! – nyomta meg a becéző szót erőteljesebben, mire az író hátán végig futott a hideg, de továbbra is csak görcsösen mosolygott – velem tartasz, Karen? Hagyjuk a pasikat uncsi dolgokról dumálni! – fűzte hozzá unottan, mire Karen a férjére nézett.

-          Menj, úgysem venni észre, ha itt vagy! – engedte útjára a nejét, mire Karen bólintott, Kate pedig, azt kívánta, bárcsak a sors alkalmat nyújtana a számára, hogy egy vallató szobába kerüljön ezzel a férfival, majd elindulva, látszólag véletlenül, teljes erővel rátaposott magas sarkú szandáljával Leslie bőrcipőbe bújtatott lábára, aki hangosan kiáltott fel a fájdalomtól.

-          Ó, te jó ég! Sajnálom! Annyira sajnálom! – játszotta meg az őszinte megbánást, és elégedetten látta, hogy a férfinak gyöngyözni kezd a homloka, majd megrázza a fejét.

-          Semmi baj, csak… egy kicsit… fáj… - nyögte nehezen, majd Kate összekapcsolta tekintetét az íróéval, és mosolyogva távozott, miközben már előre tudta, milyen bosszú várja majd társát.

A látszat néha csal 16. rész

16. rész

Steve és Kate néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással. Mindkettejük arcán látszott, hogy azt próbálják kitalálni, mi mehet végbe a másik fejében, mire gondolhat a vele szemben ülő. Kate-nek fogalma sem volt, mire készülhet Steve, miért olyan zavaró az ördögi mosoly az arcán, de csak remélte, hogy nem valami olyan dolgot kell megtennie, amitől kirázza a hideg, vagy ami veszélybe sodorhatja az akciót. Steve kényelmes dőlt hátra a fotelben, melyben helyet foglalt. Testtartásán látszott, pontosan tudja, mit fog kiváltani azzal, amit kérni fog a párocskától, miközben karba fonta a kezét.

-          Csókot! Látni akarok egy csókot! – jelentette ki fennhangon, mire Kate szeme elkerekedett, és levegő után kezdett kapkodni. Noha, nem olyan régen, még minden porcikája egy csókra vágyott az írótól, az egész helyzetet irreálisnak érezte, hogy vadidegenek előtt csókolja meg a férfit, ráadásul fogalma sem volt róla, miért kéri ezt tőle Steve.

-          Kivel? – hallotta meg most Rick gyanakvó hangját, és amint rápillantott, arcáról jól leolvashatta, mennyire retteg a választól. Valószínűleg Steve is tudta, mitől félhet a férfi, mert hirtelen felnevetett, és úgy válaszolt.

-          Ne aggódj, nem velünk! – rázta meg a fejét, még mindig nevetve, miközben észre sem vette, hogy Mattie arcán csalódottság suhan át, majd folytatta – tőletek akarok látni egy csókot.

-          Mi abban a mersz? Friss házasok vagyunk, nem ez lenne az első alkalom, hogy megcsókolom – értetlenkedett Castle nyugodtan, miközben szíve őrült iramot kezdett diktálni a gondolatra, és azon igyekezett, hogy hangja ne remegjen meg.

-          A heterók nem szeretik az ilyet nyilvánosan csinálni! – magyarázta Steve nyugodtan, miközben Kate folyamatosan azon törte a fejét, hogyan bújhatnak ki a feladat alól. Nem mintha nem akarta volna ajkán érezni a férfiét, minden porcikája vágyott rá, de félt. Félt a csók következményeitől, saját reakciójától, attól, hogy még nehezebbé teszi az érzelmi elhatárolódást az írótól.

-          Pontosan! Nem vagyunk cirkuszi majmok, hogy benneteket szórakoztassunk, főleg nem így! – fonta karba kezeit Kate látszólag durcásan, mint aki egyáltalán nem szereti, ha megmondják neki, mikor csókolja meg a férjét.

-          Már megbocsáss, de nektek abban mi a jó, ha mi csókolózunk? – értetlenkedett tovább Castle. Ellentétben a nyomozónővel, ő nem elutasítással, sokkal inkább észérvekkel próbálta elérni, hogy ne kelljen megtennie, amire mindennél jobban vágyott.

-          Egyszerűen csak szeretjük nézni a boldog párokat, amikor önfeledten csókolóznak, megfeledkezve a külvilágról – rántotta meg a vállát lazán Steve, majd elhúzva a száját hozzátette – Ezen kívül, ha Mattie látja, mennyire összeillő páros vagytok, talán nem a te nevedet fogja álmában suttogni. – fűzte hozzá, mire Castle elfintorodott, és észrevétlenül megrázkódott, miközben magában megállapította, hogy a vele szemben ülőknek több problémája van, mint azt elsőre hitte.

-          Szánalmas vagy! – jegyezte meg összeszorította foggal, lenéző hangsúllyal Mattie, de Steve-ről látható módon lepergett a sértés, mert továbbra is várakozó tekintettel csak az előtte ülő házaspárt figyelte.

-          Nos? Gyerünk! – noszogatta őket vidáman, miközben nagyot kortyolt a limonádéból, Kate azonban megrázta a fejét.

-          Felejtsétek el! Nem fogom kiszolgálni a perverz igényeiteket! – húzta el a száját, és durcás arckifejezést öltött, de Steve sajnálkozva rázta meg a fejét.

-          Kár, azt hittem, ennél bevállalósabb párt kaptunk a többi megsavanyodott házaspár mellé – jegyezte meg halkan, majd még hozzátette – vesztettetek, ugye tudjátok? – kérdezte diadalittas hangon, mint aki már előre erre az eredményre számított, mire Castle felháborodva húzta fel a szemöldökét, Kate pedig, lehunyt szemmel várta a reakciót. Míg őt nem zavarta, hogy mit gondol róla Steve, vagy Mattie, addig pontosan tudta, hogy Castle nem hagyja, hogy vesztesnek nézzék, vagy egyáltalán, nem ad fel semmiféle játékot, és nem szeret veszíteni sem. Most sem csalódott. Castle kihúzta magát, és miközben szint ösztönösen szorította meg a nő derekát, kissé előrehajolva fúrta elszánt kék szemét Steve tekintetébe.

-          Ki mondta, hogy feladjuk? – kérdezte sejtelmes hangon, mire Kate köhécselni kezdett, így jelezve a férfinak, hogy hagyja az egészet, de az, látszólag rá sem hederített.

-          Ezek szerint, megteszitek? – húzta fel érdeklődve a szemöldökét Mattie, mire Castle bólintott, Kate pedig, lemondón sóhajtott, miközben magában azért fohászkodott, hogy gyorsan essenek túl azon a csókon, Steve következő kijelentése azonban, minden reményét szertefoszlatta.

-          Rendben, de a szabály szerint, csak az igazi csók ér! El kell hinnem, hogy oda vagytok egymásért! – kacsintott rájuk, mire Castle nagyot nyelt, de végül mégis bólintott. Nagy levegőt véve, izgalmát és félelmét elrejtve fordította kissé maga felé a nőt, aki alig észrevehetően rázta meg a fejét, de Castle szó nélkül simított végig arcán, le, egészen nyaka vonaláig, kiélvezve a selymes bőr tapintását, életre keltve érzékeit. Ahogy tekintetüket a másikéba fúrták, Kate érezte, hogy szíve vadul dörömbölni kezd mellkasában, majd’ kiszakadva bordái közül, miközben látta a kék szemekben megcsillanni a biztatást, és nyugalmat, mintha így próbálná jelezni a férfi, hogy minden rendben lesz. Ahogy ajka lassan közelített a nőéhez, úgy gyorsult fel a pulzusa, és szűnt meg a körülötte lévő világ. Már nem érzékelte sem Mattie-t, sem Steve-t, csak a nő cseresznye illatát érezte, majd lehunyt szemmel, lassan birtokba vette a hívogató ajkakat, melyre olyan hosszú ideje várt már. Szája finoman simult az érzéki ajkakra, és először csak puhán csókolta meg, majd, amint megérezte, hogy Kate nem húzódik el, hanem száját résnyire nyitva fogadja a csókot, úgy bátorodott fel, és nagyot sóhajtva csókolta meg ismét, de ezúttal, nyelvével selymesen nyomult beljebb az édes barlangba, és lassan, érzékien fedezte fel annak belsejét. Kate ahogy megérezte a férfi száját az övén, minden ellenállása, minden kétsége megszűnt, és már csak el akart merülni a csókban. Ajka ösztönösen nyílt meg a férfi előtt, és fogadta be annak selymes nyelvét, hogy aztán édes táncot lejtve ismerkedjenek meg egymással. A csók sokkal édesebb, és lágyabb volt, mint amire emlékezett, de akárcsak akkor, most is képes volt lángba borítani a testét, mely önálló életre kelve simult még inkább az ölelésbe, kecses ujjai pedig, puhán túrtak a férfi tincsei közé, végig cirógatva tarkóját, melyre Castle halk, elégedett, ugyanakkor izgatott nyögéssel válaszolt.

-          Ó, te jó ég! – harsant fel Mattie elképedt hangja, mellyel egy szemvillanás alatt szakította ki őket a pillanat varázsából, és miközben ők csak egymás szemébe néztek, zavartan, levegő után kapkodva, ő folytatta – Láttam már életemben néhány heterót csókolózni, de ti ketten… Ilyen tüzet még sehol sem tapasztaltam! Hagyjátok abba, mert lángba borul minden! – kacagott fel harsányan saját poénján, majd elérzékenyült mosollyal hozzátette – irigyellek! Házasok vagytok, együtt éltek, és még mindig úgy csókoljátok meg egymást, mintha most tettétek volna először. Ez az igazi szerelem! – pillantott könnybe lábadt szemmel, de kissé szemrehányón Steve-re, mire Kate szégyenkezve ugrott fel az író öléből, kerülve annak pillantását, Castle pedig, a limonádé után nyúlt, és nagyot kortyolt belőle. Úgy érezte, szüksége van valami hidegre, ami lehűtheti felforrósodott testét, annak ellenére, hogy tudta, nem segíthet rajta pusztán az üdítő. A csók, melyet a nővel váltottak minden sejtjét megremegtette, életre keltette, és minden eddiginél jobban vágyakozott a folytatásra. Nem tudta eldönteni, hogy Kate csókolt vissza, vagy Lulu, de jelen pillanatban nem is érdekelte. Úgy döntött, csak szép emlékként megőrzi a nő ajkának ízét, hogy majd a nyomozás végén, magányos óráiban legyen min merengenie. Kate remegő gyomorral állt meg az ajtófélfa mellett, miközben igyekezett nem tudomást venni kalapáló szívéről, és a vágyról, hogy ott folytassa az íróval, ahol abbahagyta. Annak ellenére, hogy bár, saját maga előtt is titkolta, de mindig vonzódott a férfihoz, sosem gondolta, hogy egyetlen csókkal így fel tudja hevíteni őt.

-          Most boldogok vagytok? – rántotta ki gondolatai közül Castle gúnyos hangja, melyből nem lehetett eldönteni, hogy a meleg párra dühös-e jobban, akik belekényszerítették egy ilyen helyzetbe, vagy önmagára, amiért teljes átéléssel végezte el a feladatot.

-          Igen! – jelentette ki Steve, aki elégedetten figyelte, hogy Mattie még mindig elhűlve rázza a fejét a látottaktól. Tisztában volt vele, hogy amit az imént láttak, bebizonyította élete párjának, hogy esélye sincs az új szomszédnál. Aki így csókolja meg a feleségét, ennyi szenvedéllyel, úgy, mintha ők itt sem lennének, az nem csak férfival, de nővel sem csalja meg soha. – Induljunk a partira, mert a végén még lemaradunk! - pattant fel azonnal önelégült képpel, és ők csak akkor vették észre, hogy elszaladt az egy óra. Egymás tekintetét továbbra is kerülve, indultak el a párocska után, akik vidáman csivitelve, kézen fogva haladtak a közösségi ház felé, majd hirtelen megtorpantak.

-          Egy pillanat! Ne szégyenlősködjetek már! – húzta össze szemöldökét Mattie, miközben végig mérte őket, majd amikor látta a zavart tekinteteket, folytatta – az előbb még úgy csókoltátok egymást, mint két fuldokló, akinek az élete múlik rajta, vagy mintha legalábbis évekig nem lett volna rá lehetőségetek – tapintott a lényegre ösztönösen – most meg nem meritek megfogni egymás kezét előttünk?! – kérte számon őket, mire Castle automatikusan a nyomozónő keze után nyúlt, és élvezettel konstatálta, hogy a finom, kecses tenyér az övébe simul, Mattie pedig elégedetten bólintott – Sokkal jobb!

Alig beértek a közösségi házba, amikor hirtelen minden tekintet feléjük fordult, ők pedig, nagy levegőt véve szorították meg a másik kezét.

-          Felkészültél? – súgta oda a nőnek Rick halkan, hogy a mellettük álló pár ne hallja, mire Kate alig észrevehetően bólintott.

-          Persze! Már tudom is, kinél kezdünk! – felelt vissza, miközben tekintete egy ismerős arc felé irányult.

A látszat néha csal 15. rész

15. rész

Castle árgus szemekkel, aggodalmas képpel figyelte, ahogy Mattie leteszi az asztalra a limonádés poharat, és a lába melletti szatyorért nyúl, majd komótosan az asztalra kezdi helyezni annak tartalmát. A percek tört része alatt került elő két vodkás üveg, egy rajztábla, tollak, papírok, majd néhány szendvics. Mielőtt azonban, bármit mondott volna, kényelmesen hátradőlt, és elégedetten nézett vendéglátójára.

-          Nos, úgy gondoltuk, hogy a játékoknak mindig közösség formáló ereje van – kezdett a magyarázatba Mattie, miközben megfogta, és lágyan megszorította Steve kezét – a legjobb módja tehát, hogy összebarátkozzunk, ha játszunk egyet!

-          Mi a választék? – kérdezte óvatosan Castle, miközben pillantását nem tudta elszakítani a vodkás üvegektől. Noha, időnként szokott inni alkoholt, a vodkát kimondottan utálta, még a szagától is rosszul volt, a gondolattól pedig, hogy egy teljes órán át azt igya, kiverte a hideg veríték.

-          Az első lehetőség, hogy Activity-t játszunk, persze, nem olyan gagyi szabályokkal, mint a televízióban! – kacagott fel Mattie sejtelmesen, majd amikor Castle nagyot nyelt, folytatta – a második, az üvegezés, de ehhez előbb ki kellene üríteni az egyik vodkás üveget! – nevetett fel újra, miközben sokatmondón kacsintott párjára, aki szintén nagyon élvezte a helyzetet. Látszott rajtuk, hogy nem először szerveznek ilyen „partit”, Castle azonban egyre kényelmetlenebbül feszengett, és idegesen pillantgatott fel a mennyezetre, Kate után fohászkodva. Nem is sejtette, hogy a nő, tőle alig pár méterre áll a nappali ajtóban, és élvezettel figyeli, ahogy a párocska bemelegít, ő pedig, kínosan mosolyogva asszisztál hozzá. Annak ellenére, hogy együtt érzett az íróval, és titokban ő is tartott attól, amire a pár készült, úgy gondolta, még nem kell közbeavatkoznia. Hagyta, had főjön az író egy kicsit a saját levében, elvégre, ha rá hallgat, most nyugodtan készülődnének a partira, de egyedül, vendégek nélkül.

-          Üvegezés? Úgy érted, az, amikor… akiknél megáll az üveg… - dadogta Castle rémülten, mire Mattie vadul bólogatni kezdett.

-          Igen, az! Akik felé áll az üveg, csókolózniuk kell! – jelentette ki izgatottan, mire Steve elhúzta a száját.

-          Kiváló alkalom arra, hogy legálisan csalj meg! – szúrta közbe sértetten, mire Mattie arcáról lehervadt a vigyor, és haragosan nézett élete párjára.

-          Muszáj neked mindent elrontani a megszállott féltékenykedéseddel?! – tört fel a férfiból erőteljesen, mire Steve rántott egyet a vállán.

-          Muszáj neked minden lehetőséget kihasználva, megcsalni? – vágott vissza durcásan, mire Castle egyre kínosabban érezte magát, és fejét kapkodva próbálta nem elveszíteni a fonalat. – Tudod, mit? Üvegezzetek csak, nem érdekel! De nem fogom premier plánból nézni, ahogy egy másik férfit csókolgatsz! Az egészet csak azért találtad ki, mert már akkor rákattantál, amikor ajtót nyitott! – replikázott tovább Steve, mire Castle rémülten kezdett cikákolni az éppen lenyelt limonádétól.

-          Nehogy nekem összevesszetek, fiúk! – csendült fel Kate vidám hangja a nappali ajtajából, mire Castle őszinte megkönnyebbüléssel fújta ki tüdejéből az eddig visszatartott levegőt, és hálásan nézett megmentőjére. Legalábbis remélte, hogy Kate megmenteni jött, és nem szórakozni. – Elismerem, hogy Danny boy igazi főnyeremény, elvégre ezért mentem hozzá – ringatózott be a nappaliba, és egyenesen Castle ölébe huppant, aki megint elfelejtett levegőt venni, de ezúttal egész más oka volt rá. Teste megfeszült, ahogy megérezte az édes terhet, és ámulva hagyta, hogy Kate maga elé húzza karjait, így átkaroltatva hasát, miközben mélyen magába szívta a friss cseresznye illatot, mely körbe lengte a nőt. – De ő az enyém! Nem fogom hagyni, hogy bárki megcsókolja rajtam kívül! – bújt közelebb a férfihoz, de amint megérezte, hogy a karok szorosabban fogják derekát, kissé elhúzódott. – nem mintha aggódnom kellene amiatt, hogy elpártol tőlem, ugye kutyuska? – mosolygott kacéran az íróra, aki csak tátott szájjal bólogatva hagyta, hogy a kecses ujjak a hajába túrjanak, majd végig simítsanak arca vonalán. Annak ellenére, hogy tudta, csak játszik a nő, minden érintésétől megremegett, és többre, sokkal többre vágyott.

-          Te is féltékeny típus vagy, Lulu? – kérdezte Mattie morcosan, mire Kate hangosan felkacagott.

-          Nem is tudod, mennyire! – karolta át Rick nyakát természetes könnyedséggel, majd folytatta – ezen kívül, és most meg ne sértődjetek, de ti mindketten a másik végén égetitek a gyertyát, szóval… nincs veletek semmi bajom, de azért, mégis! – rántotta meg a vállát unottan, mire Steve felhúzta a szemöldökét.

-          Zavar, hogy melegek vagyunk? – kérdezte védekezésre készen, és arcán látszott, nem ez lenne az első alkalom, hogy meg kell védenie identitását, de Kate nem hagyta, hogy csapdába csalják.

-          Nem az zavar, hogy melegek vagytok, csak az, ha rányomultok a férjemre. Szóval, üvegezés kilőve! – jelentette ki határozottan, mire Castle megkönnyebbülten, és boldogan sóhajtott fel, Mattie azonban csalódottan húzta el a száját. Noha, Kate az elején még érdeklődve, de leginkább kárörvendve figyelte, hogy vajon az író, hogyan mászik ki az általa kevert bajból, most úgy érezte, segítenie kell, eleget kínlódott.

-          Akkor, mit szólnátok egy „felelsz, vagy mersz” játékhoz? – vetette fel Mattie új ötletként, mire Kate és Castle összenéztek, a másiktól várva a választ – ugyan már! Ne legyetek ennyire savanyúak!

-          Rendben! Mi kezdünk! Felelsz vagy mersz?– állt rá Kate, azonnal feldobva a kérdést a párnak.

-          Felelek! – tapsikolt izgatottan Mattie, akin látszott, hogy kezdi végre elemében érezni magát.

-          Lássuk… - gondolkodott hangosan Kate, majd szemét összehúzva kezdte vizsgálni a vele szemben ülő két férfit, akárcsak a kihallgató szobában a gyanúsítottakat.

-          Jesszus! Nem tudom, miért, de tele lett a gatyóm attól, ahogy rám nézel – húzta össze magát Mattie, mire Kate azonnal felvette Lulu-mosolyát, és még kényelmesebben helyezkedett el az író ölében, aki magában azért imádkozott, teste ne reagáljon a ficánkoló mozgásra.

-          Hányszor csaltad meg Steve-t? – jött az első kínos kérdés, mire Mattie lehajtotta a fejét, Steve pedig, érdeklődve fordult párja felé. Amikor már legalább egy perce hallgatott, Kate bűnbánóan szólalt meg. - Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak gondoltam…

-          Ugyan, nem bántottad meg! Csak számol! – csendült fel maró gúnnyal Steve hangja, mire Mattie megrántotta a vállát.

-          Nem voltam szent, és igen, néha előfordult, de mindig megbántam. Legyen, mondjuk tíz alkalom… - saccolt lazán, mire Kate kikerekedett szemekkel bámult rá, ő pedig még hozzátette – ha az egyéjszakás kalandokat nem számoljuk…

-          Te céda! – ugrott fel Steve a fotelből, és mérgesen tette csípőre a kezét – undorító vagy, tudod?! – kiabált csalódottan, és a keserűség jól kihallatszott hangjából, de Mattie nem is foglalkozott vele, csak a cipőjét bámulta.

-          Oké, srácok! Nyugalom! – szólt közbe Castle, próbálva csitítani a kedélyeket. – Steve, elvégre új életet kezdeni jöttetek ide, nem? A múlt, az múlt! Mindenki követhet el hibákat. De ha mélyen megbánja azokat, és nem szándékosan követte el, akkor meg kell bocsátani! – sorolta az érveit, és észre sem vette, hogy Kate zöldes-barna szemében remény csillan. Hirtelen a nő úgy érezte, talán neki is meg tud egyszer bocsátani az író, talán ha mindent elmondana neki.

-          Nem szándékosan?! Hogyan lehet még megcsalni az embert?! – fortyant fel Steve – talán véletlenül beleesett a…

-          Állj! – vágta el a mondat végét Castle, még mielőtt Steve befejezhette volna, majd kényszeredetten elmosolyodott. – Én azt látom, hogy próbál a kedvedben járni. Mi lenne, ha most tényleg csak jól éreznénk magunkat? – vetette fel, majd mindketten lélegzetvisszafojtva várták a választ. Steve egy percig csak némán figyelte a szégyenkezve üldögélő Mattie-t, majd nagy levegőt vett, és visszaült mellé.

-          Rendben! – egyezett bele nehézkesen, majd hirtelen rájuk nézett, és szája gonoszkodó mosollyá szélesedett – ti jöttök, és mivel mi feleltünk, nektek mernetek kell!

-          Én nem így ismerem! – kotyogott közbe elvékonyított hangon Kate – úgy tudom, mi is választhatunk!

-          Félsz, Lulu? – ingerelte Steve szándékosan a nőt, mire Kate száját gúnyos mosolyra húzta.

-          Sosem félek! – jelentette ki határozottan, miközben arra gondolt, talán az érzelmei az egyetlenek, amitől retteg. Fogalma sem lehetett, hogy éppen erre a gyengepontjára fog Steve tökéletes érzékkel rátapintani.