Árnyék a múltból 6. rész

6. rész

Kate és Castle döbbenten figyelte, ahogy kiléptek a liftből, hogy barátaik, egymással szemben állva, haragos tekintettel méregetik a másikat, miközben Javi kezében egy aktaköteget lobogtatott.

-          Nehogy azt hidd, hogy megbocsátok neked! Nem elég, hogy miattad felfüggesztettek, most még az egész délelőttöt akták nyálazgatásával tölthettem! – háborgott a férfi sértetten, mire Kevin megrántotta a vállát.

-          Nem kellett volna aktákat nyálaznod, ha hajlandó lettél volna velem dolgozni! – jelentette ki természetes hangon, Javi pedig, undorodva húzta el a száját, miközben úgy mérte végig egykori legjobb barátját, mintha egy elpusztult egeret talált volna.

-          Együtt dolgozni egy árulóval? Soha! – dobta le asztalára az aktákat, mire most Kevinen volt a sor, hogy felháborodjon.

-          Áruló?! Megmentettem az életeteket! Ha én nem vagyok… - fogott volna bele érvei felsorakoztatásába, de Javi közbevágott.

-          Ezt mondogatod magadnak lefekvés előtt, hogy nyugodtan tudjál aludni? Megtehetted volna, hogy utánunk jössz, és nem Gates-nek árulkodsz, mint egy óvodás! – emelte meg hangját a latin, miközben észre sem vette, hogy az őrs rendőrei mellett, már Beckett és Castle is elképedve figyelik a jelenetet.

-          Ó, értem! Tehát, ha én követem a szabályzatot, és nem rúgom fel meggondolatlanul, akkor máris áruló vagyok, ugye? – kérdezett vissza az ír, mire Javi unottan rántotta meg a vállát.

-          Lényegében összefoglaltad! – gúnyolódott, de Kevinnek már nem volt ideje válaszolni, mert egy erőteljes torokköszörülés vonta magára figyelmüket. A hang tulajdonosa, Gates kapitány szigorúan összevont szemöldökkel, karba font kézzel állt az iroda ajtajában. Szorosan hátrafésült, copfba kötött haja, sötét színű kosztümje hivatalos és határozott külsőt kölcsönzött a nőnek.

-          Az irodámba! Mindketten! – dörögte ellentmondást nem tűrő hangon, mire Kevin és Javi egymásra grimaszolva, de szó nélkül teljesítették az utasítást. A Vaslady megvárta, míg mindkét férfi bekullog előtte az irodába, úgy, mint egy igazgatónő, aki verekedésen kapta az ifjakat a tornateremben, majd ő is követte beosztottjait. Mielőtt becsukta volna az ajtót, még visszafordult, és a továbbra is tétlenül ácsorgó, pletykára éhes nyomozókhoz intézte szavait – Munkára! – utasította őket egyetlen szóval, mely éppen elég volt ahhoz, hogy mindenki, akinek eddig látszólag semmi fontos elintéznivalója nem akadt, szorgos hangyaként induljon a dolgára, mialatt a kapitány még a reluxát is lehúzta az iroda ablakán.

-          Ez meg mi volt? – találta meg hangját elsőnek Castle, miközben követte Kate-et annak íróasztalához, és helyet foglalt szokásos székében. Kate először nem akart válaszolni, végül másképp döntött. Leült a férfi mellé, és hozzákezdett, hogy elmesélje azt a délutánt, aminek eredményeként felmondott, és megjelent az ajtajában.

A Vaslady némán pásztázta végig embereit, akik most félszegen álltak előtte. Mindkettőn egyszerre látszott a kín, és az elszántság is. Egyértelmű volt, hogy egyikük sem fog elsőnek megszólalni, ahogy egyikük sem fog elsőként bocsánatot kérni a másiktól. Végül a kapitány unta meg először a csendet, és kiegyenesedve székén, kezeit összekulcsolta asztala lapján.

-          Úgy viselkednek, mint a taknyos gyerekek! Vitatkoznak, duzzognak, sértéseket vágnak egymás fejéhez, jól elszórakoztatva ezzel a közönségüket! – mutatott ki széles mozdulattal az irodán kívülre, majd azonnal folytatta – Csak hogy én nem vagyok az anyjuk! Jól jegyezzék meg, amit most mondok! Ha gyereket akarnék nevelni, otthon maradtam volna! Nincs szükségem arra, hogy minden egyes alkalommal az irodámba licitáljam magukat, és megmossam a fejüket! Vagy elrendezik a dolgaikat, és együtt tudnak dolgozni, vagy mehetnek terápiára! – jelentette ki elszánt hangon, mire mindkét delikvens egyszerre meredt rá döbbent tekintettel.

-          Mégis… milyen terápiára? – kérdezte óvatosan Ryan, mire a Vaslady magától értetődő hangon válaszolt.

-          Természetesen, párterápiára! – blöffölte egyenesen a képükbe, holott szó sem volt ilyesmiről. Maximum pszichológushoz küldhette volna el őket, amit szintén nem állt szándékában megtenni, de nem hagyhatta, hogy tehetséges nyomozói a karrierjüket kockáztassák azzal, hogy marakodnak.

-          Párterápia! – ismételte meg undorodva a szót Javier – ez nem egy házasság!

-          Téved! – javította ki azonnal a kapitány – ez pontosan olyan, mint egy házasság! A napjuk nagy részét együtt töltik, egymásra vannak utalva, bízniuk kell a másikban, feltétel nélkül! A partnerség bizony, hogy olyan, mint egy házasság! Megértés kell hozzá, türelem, és együtt működésre való hajlandóság! Ha pedig, nem megy másként, akkor csak tegyenek úgy, mint ha! El kell hinniük azt, hogy a másik meghalna magukért! – fűzte hozzá szigorú hangon, majd ismét végig mérte őket – jelen pillanatban, nagyobb esélyt látok arra, hogy egymást fogják kinyírni! Az én kapitányságomon nincs helye marakodásnak, megértették? Vagy megtanulnak felnőtt módjára viselkedni, vagy…

-          Nem rajtam múlik! – jegyezte meg duzzogva Ryan, amitől valóban egyre inkább kezdett hasonlítani egy kis gyerekre, mire Javi megforgatta a szemét.

-          Nem érdekel! Oldják meg! – emelte fel a hangját a Vaslady, aki a legkisebb mértékben sem volt kíváncsi embereinek kínjára – gyerünk! Fogjanak kezet! – utasította őket, mire mindketten morcosan szorították össze szájukat, de egy fikarcnyi mozdulatot sem tettek annak érdekében, hogy a látszat meglegyen, és engedelmeskedjenek – nem hallották, amit mondtam?! Fogjanak kezet! Maguk társak, viselkedjenek úgy! – szólította fel őket még egyszer a kapitány, de a két férfi megint mozdulatlan maradt. – Értem. Tehát a terápiát választják… - gondolkodott hangosan a nő, és csak nehezen titkolta meglepettségét, majd hirtelen eszébe jutott valami – persze, át is helyeztethetem magukat. A 23-asnál és a 17-eseknél most üresedés van. Így jó távol lesznek egymástól ahhoz, hogy véletlenül se kelljen egy légtérben tartózkodniuk. – fűzte hozzá, és érdeklődve figyelte a reakciókat. Mosolyát alig tudta elrejteni, amikor meglátta Kevin szemében a rémületet. Pontosan tudta, hogy a férfinak legalább egy órával kellene többet utaznia bármelyik őrs állomásig, ami nem tenne jót a magánéletének, hiszen így is keveset lehet együtt újdonsült feleségével, míg Javi nagyot nyelve nézett társára. Gates már éppen feladta volna, amikor hirtelen Ryan kinyújtotta kezét Javi felé. A latin néhány másodpercig vacillált, végül összeszorította a száját, és belecsapta tenyerét a férfiéba – tökéletes! Két felnőtt ember, aki a munkájára koncentrál – húzta ki magát elégedetten a nő, majd egy kézlegyintéssel bocsátotta útjukra a férfiakat.

Castle döbbenten hallgatta végig a Kate által elmondottakat. Nem tudta eldönteni, mi taglózta le jobban. Az, hogy Kate és Javi milyen veszélyes akcióba kezdett, vagy az, hogy Ryan végül szólt a Vaslady-nek, ami annak ellenére is árulásnak hat, hogy az életüket mentette meg vele, vagy az, hogy szerelme majdnem meghalt aznap. Így már egészen biztos volt benne, hogy Kate-t azon az estét csak egyetlen ok vezérelte hozzá, mégpedig az elkeseredettség, és az, hogy vigaszra volt szüksége. Keserűen ismerte be magának, hogy az egész valóban nem szólt többről, mint arról, hogy a nőnek szüksége volt valakire, akivel lazíthat egy kicsit, akivel elfelejtheti a történteket. Éppen eddig jutott gondolatban, amikor nyílt a kapitány irodájának ajtaja, és a két civódó férfi lépett ki rajta. Mindkettő arcán látszott, hogy nem volt könnyű beszélgetésben részük, ahogy a dac és a sértettség is jól látható volt még mindig.

-          Minden rendben? – kérdezte Castle tőlük, mire mindkettő csak legyintett, végül Kate vette át a szót.

-          Ryan, mi a helyzet a fickóval a felvételről? – kérdezte, az ügyre terelve a figyelmet, bízva abban, hogy társai rendezik majd idővel kettejük dolgát.

-          Kinagyítattam a fotót, ahogy kérted, de a rendszer nem talált semmiféle egyezést. - felelte készségesen, miközben igyekezett kerülni Javi tekintetét.

-          Ezek szerint, még nem csinált semmi törvénybeütközőt – jegyezte meg Castle, mire Kate elhúzta a száját.

-          Vagy még nem bukott le – egészítette ki a megkezdett mondatot, mire Ryan elgondolkodva tette hozzá.

-          Vagy csak nem volt elég a fotó a technikusoknak – vélte csalódottan, majd hagyta, hogy Kate figyelme Javi-ra terelődjön.

-          Javi, te mit tudtál meg? – kérdezte a nyomozónő, mire Javi szándékosan Ryan elé állva, helyezkedett el a tábla előtt.

-          Nos, hála egyesek alkalmatlanságának, az én feladatom volt, hogy szimatoljak egy kicsit Parozzi múltjában – fogott bele, mit sem törődve Ryan szúrós pillantásával – az üzleti életben aktív. 20 éve érkezett az államokba, azóta számtalan üzletet bonyolított. Főként építkezések, befektetések, de a papírok szerint, mindegyik legális. A rendőrség csalás, vesztegetés, sikkasztás miatt indított többször is eljárást ellene, illetve megvádolták, hogy kapcsolata van az alvilággal is. Bárok és kaszinók üzemeltetésével hozták össze a nevét, de minden alkalommal kimosták az ügyvédei. A tanúk, akiket beidéztek, végül visszavonták a vallomást, és eskü alatt ragaszkodtak hozzá, hogy összetévesztették valakivel Parozzi-t.

-          Mi van a magánéletével? – kotyogott közbe Castle, mire Javi megrázta a fejét.

-          Semmi. Se barátnő, se feleség, se gyerek. Egyetlen rokont sem találtam, sőt, az Amerikába érkezése előtti időkről sem tudunk semmit. – felelte széttárt karokkal, mire Kate nagyot sóhajtott.

-          Ez kezd egyre zavarosabb lenni – dörgölte meg halántékát a nő, majd a két férfira nézett – az asszisztens átadott néhány aktát, és neveket is. Szintén Parozzi-val kötöttek üzletet, de vesztesen kerültek ki belőle. Ryan-nel nézzétek át őket, ellenőrizzétek le, melyik mit csinál most, és mekkora volt az a veszteség, ami érte őket – utasította Javi-t, aki azonban fancsali képet vágott.

-          Kutatómunka… ráadásul ezzel? – mutatott fintorogva Ryan felé, mire Kate lemondón nézett rájuk.

-          Ne hisztizz, nekem is maradt bőven – mutatta fel a kezében lévő aktahegyet a nő, majd összeráncolta a szemöldökét - Azt hittem, a Vaslady-nél megállapodtatok valamiben… - árulta el feltételezéseit, mire Javi bólintott.

-          Igen. Abban, hogy nem nyírom ki! De szeretnem nem kell! – hagyta őket egy mozdulattal faképnél, mire Kate megingatva fejét állt fel székéről.

-          Nekem ehhez kávé kell… sok kávé! – jelentette ki, és mindent maga mögött hagyva indult el a pihenő irányába, Castle pedig, nagyot nyelve követte.

Árnyék a múltból 5. rész

5. rész

Az ajtórésen át Ryan dugta be fejét. Öltönye ezúttal is kifogástalanul állt rajta, a mellény kihangsúlyozta szálkás izmait a hófehér ing alatt, melyhez tökéletesen megfelelt a szürke, színben az öltönyhöz és mellényhez passzoló nyakkendő, amit nyilván Jenny választott neki. Kék szemeiben cseppnyi bizonytalanság bujkált, ahogy végignézett barátain, akik láthatóan zavartan néztek rá. A nyomozó egy pillanat alatt felmérte, hogy bizalmas, vagy legalábbis fontos beszélgetésbe gyalogolhatott bele, mely jól érezhető volt abból is, ahogy bizonyos időnként egymásra pillantottak, majd szinte azonnal kapták el fejüket a másikról.

-          Zavarok? – kérdezte félszegen, mire Kate megrázta a fejét.

-          Dehogy! Találtál valamit? – terelte az ügyre azonnal mindenki figyelmét, mialatt szándékosan kerülte, hogy a mellette álló íróra kelljen néznie. A pofon, amit néhány perccel korábban kapott, túlságosan fájdalmas volt ahhoz, hogy úgy tudjon ránézni, mintha nem történt volna semmi, mintha nem most közölte volna vele Castle, hogy sajnálja azt az éjszakát, ami neki olyan sokat jelentett, amit ő olyan varázslatosnak érzett, és amit nem cserélt volna el semmiért.

-          Gyertek át velem a technikusi szobába, ezt látnotok kell – felelte rejtélyesen egyenes válasz helyett Kevin, majd, mint aki pontosan tudja, hogy a többiek habozás nélkül követik, elindult a megadott irányba. Nem is tévedett. Amikor beért, és megállt a hatalmas, majdnem az egész falat elfoglaló képernyő előtt, Beckett és Castle is megjelent. A monitoron az a sikátor volt látható, ahol megtalálták Parozzi holttestét, egyelőre azonban a zsákutca még üres volt. Ez azonban, csak addig tartott, amíg Ryan, a kezében lévő távirányítóval, el nem indította a felvételt. Az egyik gombot megnyomva, beletekert a szalagba, és máris láthatóvá vált, ahogy leszáll az est, és egy fekete limuzin áll meg a sikátor bejárata mellett – a kamerák időmemóriája szerint, kb. éjfél után 20 perccel érkezett meg ez a limuzin.

-          Ez egybevág azzal, amit Joel Stanford, Parozzi asszisztense állított – jegyezte meg Kate – azt mondta, ő maga hívott az estélyre limuzint a főnökének, aki fáradtságra hivatkozva hagyta el a rendezvényt.

-          Most figyeljétek! Jól látható, hogy az áldozat kiszáll, és elindul a sikátorba – mutatott a felvételre, amin Parozzi összetéveszthetetlen, hatalmas alakja lassan cammogott a sötétség felé. Néhány másodpercre eltűnt a kamerák elől, majd kisvártatva egy csuklyás pulcsis férfi bukkant fel, és követte az áldozatot – Ő az! Alig néhány percig marad, aztán az ellenkező irányba távozik, Parozzi viszont nem jött ki többet…

-          Mi van a limuzin sofőrrel? Nem tűnt fel neki, hogy az utas nem jött ki? – kotyogott közbe Castle, majd, mintha a felvétel akarna válaszolni a feltett kérdésre, a limuzin lámpái váratlanul felgyulladtak, és elhajtott.

-          Ryan! Néhány másodpercig látszik a csuklyás fickó oldalról. Nagyítasd ki a képet, talán beletrafál a rendszer. – utasította a férfit, aki bólintva vette tudomásul a következő feladatot, majd Kate folytatta – Castle és én beszélünk a limuzin sofőrjével. Megvannak a cég adatai? – kérdezte, mire Ryan szó nélkül nyújtott át neki egy lapot, Kate pedig, elmosolyodott. Ezért szeretett társaival dolgozni, mivel azok, gyakran olvastak gondolatai között, bár azt is be kellett vallania, hogy most a legkevésbé sem örült volna, ha Ryan valóban a fejébe látott volna, és meglátja gondolatait a Castle-el töltött éjszakával kapcsolatban.

Kate szótlanul vezetett végig a forgalmas new york-i utcákon, miközben Castle feszülten nézett kifelé az ablakon. Minden idegszálával a kirakatokra, és a munkába vagy éppen baráti, szerelmi találkozóra siető emberekre próbált koncentrálni a pihenőbeli beszélgetés helyett. Még most sem értette, miért nem volt képes elmondani a nőnek, amit akart. Miért nem tudta megfogalmazni, író létére, hogy nem az éjszakát sajnálja, hanem azt, hogy a nőnek minden jel szerint, csak egyszeri alkalom lehetett. Abból, ahogy Kate egész úton keresztül nézett rajta, biztos volt benne, hogy félreértette, amit mondani akart neki, ez azonban, teljesen összezavarta. Nem tudott, mit kezdeni a keserűséggel, ami a zöldes-barna szemekben megcsillant, főként úgy nem, hogy nehezen hitte, a nőnek is többet jelentett volna az este. Éppen rászánta volna magát, hogy megkérdezze, amikor Kate dühösen csapott a kormányra. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy piros jelzést kaptak, ráadásul úgy tűnt, baleset is történt, mely akadályozza őket a továbbhaladásban.

-          Türelem, rózsát terem – jegyezte meg halkan, mire Kate szúrós pillantással jutalmazta.

-          A türelem sosem tartozott az erényeim közé, Castle, főként akkor nem, ha egy gyilkossági ügyben nyomozok! – felelte kissé ingerülten, miközben nyakát nyújtogatva próbálta kitalálni, hol tart a helyszínelés, így már azt is láthatta, hogy a kereszteződésben két autó ütközött össze, melyeknek vezetői a rendőrök nyugtatásával mit sem törődve, igyekeztek minél hangosabban meggyőzni a másikat, hogy nem ők a felelősek.

-          Erről jut eszembe… úgy tudtam, felmondtál… - terelte akaratlanul a múlt éjszakára ismét a beszélgetést Castle, és hirtelen kedve lett volna leharapni a nyelvét. A legkevésbé sem egy autóban, a forgalom kellős közepén akart beszélni erről. Kate ujjai belefehéredtek, olyan erővel markolta meg a kormányt, majd nagyot nyelt, úgy válaszolt.

-          Úgy volt, de Gates berendelt. Az ügy túl kényes ahhoz, hogy kontárokra bízza… ezek az ő szavai – fűzte hozzá azonnal, és Castle elnyomta a megkönnyebbült sóhajt, amiért Kate figyelmen kívül hagyta az utalást.

-          A sors útjai kifürkészhetetlenek, ugye? Vagy azt is mondhatnám, hogy… - próbálta oldani a feszültséget, de elég volt a nőre néznie ahhoz, hogy tudja, nem járt sikerrel.

-          Lenyelted a közhely szótárat? – csipkedte meg a nyomozónő, de hangjában most nyoma sem volt a szokásos évődésnek, sokkal inkább volt ingerült. Castle éppen válaszolni akart volna, amikor a nő hirtelen elindult, és tövig nyomva a gázpedált, már meg sem állt az épületig, ahol a limuzin kölcsönző cég helyet kapott. Az egy szintes épület a külvárosban kapott helyet, és hatalmas parkoló tartozott hozzá, melyben egymás mellett, szigorú, precíz rendben sorakoztak a fekete és fehér limuzinok. Kate kipattanva az autóból, egyenesen az épületben található iroda felé vette útját, Castle pedig, némán követte. A recepción lévő idősebb nő szolgálatkészen kereste aztán ki nekik, hogy ki is vezette azt a kocsit előző éjjel, ami Parozzi-ért ment az estélyre, így alig néhány perc múlva, már a parkoló autók felé mentek, és nem is kellett sokáig gyalogolniuk, hogy megtalálják, akit kerestek. A magas, legalább 190 centis, erős testalkatú férfi, éppen egy fekete limuzint törölgetett hófehér ronggyal. A mozdulatok erős kontrasztot mutattak a szintén fekete öltönyével, mely makulátlanul állt rajta, és amely fekete körszakállával, és sötét lencsés napszemüvegével, mellyel az őszi napfény ellen védekezett, veszélyes külsőt kölcsönzött neki. Kate egyenes tartással állt meg előtte, és dugta orra alá jelvényét, mire a férfi azonnal abbahagyta a motorháztető fényesre simogatását, és meglepetten vette le orráról a napszemüveget.

-          Kate Beckett NYPD! Steven McCord? – kérdezte határozott hangon, mire a megszólított, idegesen nyelt egyet, de bólintott.

-          Az vagyok, Asszonyom! Mit akar tőlem a rendőrség? – kérdezett vissza, miközben ideges mozdulattal törölgette le a nem létező koszt kezeiről.

-          Néhány választ. Tudjuk, hogy tegnap éjjel maga ment Antonio Parozzi úrért egy estélyre, és tudomásunk szerint, az lett volna a feladata, hogy hazavigye – fogott bele Kate, mire a férfi ismét bólintott.

-          Így van. Az asszisztense telefonált, úgy 11 óra magasságában – felelte készségesen a férfi, majd folytatta – tudják, a mi munkánkban mindig készen kell állni.

-          Mindig maga volt a sofőrje? – szólalt meg most először Castle, mióta kiszálltak az autóból, mire ismét beleegyező bólintás volt a felelet.

-          Csak nagyon ritkán alkalmazott mást. Megbízott bennem – húzta ki magát fontossága teljes tudatában, amitől úgy megfeszült felső testén az öltöny, hogy félő volt, szétpattannak a gombok, melyek méretes pocakját fedték el a kíváncsi tekintetek elől.

-          Mégsem hazavitte tegnap éjjel. Miért? – jött a következő kérdés Kate-től, mire Steven megrántotta a vállát.

-          Amikor beszállt az autóba, elindultam az otthona felé, de út közben közölte, hogy kell egy kis kitérőt tennünk. Amikor megtudtam, hova, a hideg futkosott a hátamon, de azt mondta, találkozója van ott valakivel – felelte őszinte, nyílt tekintettel, és mogyoró barna szemeiből sem lehetett mást kiolvasni. Egyértelmű volt, hogy igazat mond.

-          Nem említette, hogy kivel? – nézett kutatón a férfira Kate, de az, megrázta a fejét.

-          Nem szokott beavatni az ügyeibe… - tárta szét tehetetlenül a karjait, majd szégyenlősen kezdte gyűrögetni a kezében lévő rongyot. Annak ellenére, hogy termete, öltözete, kinézete olyan benyomást keltett, mintha egy maffiózó állna előttük, Castle inkább hasonlította volna a jámbor medvére a Dr. Doolittle című filmből.

-          Megbízott magában, de nem avatta be az ügyeibe, ráadásul még cserben is hagyta őt – bökött a férfi mellkasára Castle látszólag vádlón, és ez a mozdulat elég volt ahhoz, hogy a velük szemben álló teljesen összezavarodjon.

-          Hogy érti ezt? Nem értem, mivel vádol! Igenis, megbízott bennem! Tudta, hogy oda viszem, ahova mondja, óvatosan vezetek, és sosem veszélyeztettem az életét! – kérte ki magának sértetten, majd azonnal folytatta – és soha, érti? Soha, egyetlen alkalommal sem hagytam cserben!

-          Mégis otthagyta egy sikátorban! –feleselt vissza Castle, mire a férfi döbbenten meredt rá!

-          Mert ezt az utasítást kaptam! – tört fel belőle akaratlanul, majd amikor mindkét kihallgatója kíváncsian nézett rá, folytatta – alig pár perce álltam ott, rettegve, hogy a kocsinak ne legyen baja, ha már ilyen környékre kellett mennem, amikor megszólalt a telefonom. Mr. Parozzi volt az, és közölte, hogy nem kell megvárnom, mert az ismerőse, akivel találkozott, majd hazaviszi! Ha nem hív, még mindig ott állnék, világos?! – bökött vissza a férfi ingerülten Castle mellkasára, majd hozzáfűzte – Steven McCord-ot senki ne vádolja azzal, hogy nem hűséges a megbízójához! – zárta le a beszélgetést a férfi, mire Kate és Castle egymásra néztek. Csalódottan állapították meg, hogy nem lettek okosabbak, csak még rejtélyesebb lett az ügy. Kénytelenek voltak abban bízni, amit a fiúk esetleg a kapitányságon találtak, arra azonban ők sem számítottak, ami ott fogadta őket.

Árnyék a múltból 4. rész

4. rész

Kate kockás inget viselt a fekete bőrkabát alatt, kék farmernadrágja feszes combjára irányította a figyelmet, miközben azon igyekezett, hogy a kezében tartott akták közül egy se hulljon a padlóra. Castle aggodalmasan rágcsálta alsó ajkát. A tény, hogy Kate más ruhát viselt, mint amiben hozzá megérkezett előző éjszaka, arra világított rá, hogy a nőnek még bőven volt ideje hazaugrani átöltözni, mielőtt a helyszínre ment, s noha Castle elismerte, hogy abban a ruhában nem mehetett volna ki terepre, mégis fájó volt neki az érzés, hogy Beckett-nek így arra is lett volna ideje, hogy őt felébressze. Eddig jutott csak gondolatban, mivel időközben gondolatainak tárgya megérkezett az asztalához, és nagy sóhajtás közepette dobta le az aktákat. Ahogy pillantásuk találkozott, hirtelen Kate úgy érezte, mintha csak álmodta volna az előző éjszakát. Míg a kapitányságra tartott, gondolatban százszor, ezerszer lejátszotta, hogyan, és mit fog mondani az írónak, de a képzeletbeli találkozás nem is hasonlított a valósághoz. Itt állni, érezni a finom, férfias arcvíz illatát, belenézni a kissé aggodalmasan csillogó kék szemekbe, látni a félszeg mosolyt a férfi arcán, teljesen elbizonytalanította. Hogy időt nyerjen, lehuppant a székébe.

-          Szia – köszönt halkan a férfinak, aki nagyot nyelve követte példáját, és ő is leült szokásos helyére.

-          Szia… - bólintott az író, majd az aktákra mutatott – új ügy? – kérdezte, szándékosan kerülve, hogy az elmúlt éjszakáról beszéljen. Úgy érezte, a jelenlegi bizonytalanság is jobb annál, mintha a szemébe mondaná a nő, hogy részéről csak egyetlen alkalom volt az egész. Kate követte a pillantását, és bólintott.

-          Igen, de gondolom, már tudsz néhány részletet, különben nem lennél itt – fűzte hozzá, majd felállt a székről, és a tábla elé lépett – az áldozat Antonio Parozzi, egy sikátorban lőtték le – helyezett fel egy fényképet a férfiról, miközben mellé írta a halál lehetséges időpontját.

-          Ki lehet olyan bátor, hogy megöl egy maffiózót? – lépett Castle is a nő mellé, aki érezte, hogy szíve gyorsabb ütemet kezd diktálni. Szíve szerint, azonnal megbeszélte volna az előző éjszaka történteket, hogy végre kiléphessenek abból a feszült légkörből, mely körbe vette őket, amióta találkoztak.

-          Maffiózó? Az asszisztense szerint, minden üzlete legális volt – válaszolta Kate, visszalépve az aktákhoz, mire Castle elhúzta a száját.

-          Persze, nézőpont kérdése. Az én anyám sem élősködik, csak él azzal a lehetőséggel, hogy a fiánál éppen van egy szabad szoba – viccelődött saját kárára, mire Kate elmosolyodott.

-          Ryan utánanéz az utcai kameráknak, Javi pedig, az üzleti kapcsolatoknak – hagyta megjegyzés nélkül a kijelentést Kate, majd automatikus mozdulattal nyúlt az író által hozott kávé után, és mosolyogva, rápillantva a férfira kortyolt bele. A pillanat tört része alatt váltotta fel a hálás mosolyt az undorodó grimasz, ahogy megérezte, hogy a fekete már kihűlt – jéghideg – rázkódott meg látványosan, majd a másik kávéspohárra mutatott – gondolom a tiéd is… kávét? – ajánlotta fel vadul dobogó szívvel, hiszen a kérdés mögött jóval több volt, mint egy forró fekete ígérete. Benne rejlett a lehetősége annak, hogy kettesben a pihenőben, végre beszélhetnek az éjszaka történtekről. Castle néhány másodpercig vacillált. Egyszerre volt vonzó és félelmetes, hogy beszélgessen a nővel négyszemközt, végül úgy döntött, jobb minél hamarabb szembesülni a fájó igazsággal, így bólintott, és némán követte Kate-t. A pihenőben aztán azonnal átvette a kezdeményezést, és ő maga készítette be a frissítőket a gépbe, így is időt nyerve, hiszen addig sem kellett belenéznie a megbabonázó, zöldes-barna szemekbe. Hogy kissé oldja a feszültséget, ismét az ügy felé terelte a gondolatait.

-          A gyilkosság helyszíne… mennyire vallott maffia leszámolásra a mód, ahogy megölték? – kíváncsiskodott, és Kate nem tudta hibáztatni érte. Noha, arra számított, hogy ha kettesben lesznek, rejtve a figyelő tekintetek és éles fülek elől, akkor a férfi az éjszakáról fog kérdezni, mégis megértette, hogy a gyilkosság is érdekli, hiszen maximum a televízióból csíphetett el némi információt, az pedig, remélte, hogy Horton rendőrnek hála, nem sok lehetett.

-          Egyáltalán semmi, ha csak nem minősül leszámolási módnak az, hogy egy sikátorban halt meg. Arcon lőtték, egy 9mm-sel. – válaszolta készségesen, miközben lazán nekitámaszkodott a pihenőben lévő asztal sarkának, kabátját az egyik székre dobva. – Az arca teljesen roncsolódott, és találtunk egy üzenetet a mellkasán. A végzet mindenkit utolér – ismételte el a korábban olvasott mondatot, amivel elérte, hogy Castle érdeklődőn fordult hátra.

-          Ezek szerint, valaki a múltjából vett revánsot? – kérdezte izgatottan Castle, amivel mosolyt csalt a nő arcára, akinek azonnal Ryan elmélete ugrott be, és az, ahogy arra Javi reagált. El kellett ismernie, hogy a négy év alatt meglehetősen nagy hatást gyakorolt az író nyomozó kollégájukra.

-          Tudod jól, hogy nem bocsátkozom jóslatokba – rázta meg a fejét Kate, így kikerülve az egyenes választ – majd a nyomozás kideríti, mi történt, és ki a gyilkosa…

-          Ha egyáltalán sikerül – vágott közbe az író, mire Kate szúrós szemmel nézett rá, így jelezve, hogy koránt sincs ínyére, hogy kétségbe vonják profizmusukat.

-          Ezt mégis hogy érted? – kérdezte keresztbe font karral, mire Castle megrántotta a vállát, és miközben a nő felé nyújtotta az elkészült kávét, megszólalt.

-          Gondolj csak bele. Parozzi-ról mindenki tudta, hogy kétes üzleteket köt, sőt nyíltan vádolták meg maffia kapcsolattal is. Nagyhatalmú ember volt, akiről azt tartották, hogy könyörtelen és szívtelen, nem csak az üzleti életben, hanem a magánéletben is – vázolta fel elméletét Castle – ha valaki ennek ellenére mégis megölte, annak profinak kellett lennie, pontosan tudta, mit csinál…

-          Nem vall éppen profizmusra, hogy egy sikátorban lőtte le – felelte nyugodtabban Kate, miközben aprót kortyolt a kávéból, és élvezettel hagyta, hogy a friss nedű végig csorogjon torkán, hogy aztán felpezsdítse érzékeit, és energiával töltse meg.

-          Nem… az valóban nem – értett egyet az író, miközben ő is ivott a kávéból. A szobára ismét csend telepedett. Egyikőjük sem tudta, hogyan törhetné meg a feszültséget, mely betöltötte a kis helyiséget, de túlságosan erőltetettnek érezték, hogy az ügyről beszéljenek továbbra is. – Egyébként… jól vagy? – kérdezte kissé sután a férfi, mire Kate meglepetten pillantott fel kávéja mögül.

-          Én… igen… persze – bólintott a nyomozónő, és érezte, hogy szíve majd’ kiugrik a mellkasából. Tudta, eljött az ideje, hogy az éjszakáról beszéljenek, és most igyekezett minden gondolatot összeszedni – Tudod, én…

-          A helyzet az… - kezdtek bele egyszerre, mire mindketten elnevették magukat. Végül Castle elkomolyodott – kezdd te! – adta át a lehetőséget a nőnek, de Kate megrázta a fejét.

-          Nem, mondd csak! - utasította vissza az ajánlatot. Nem azért, mert nem tudta volna, mit akar mondani, hanem inkább azért, mert kíváncsi volt, a férfi mit gondol az estével kapcsolatban. Castle látszólag hezitált, mint, aki azon tépelődik, mit is kellene mondania, végül nagy levegőt vett, és belefogott.

-          A tegnap éjszaka történtekről… szóval, beszélnünk kellene róla… azt hiszem - bizonytalanodott el hirtelen, mire Kate elnézőn elmosolyodott, és várakozón nézett a férfira.

-          Igen, én is így gondolom – értett egyet, és már alig várta, hogy elmondhassa, milyen varázslatosan érezte magát az író karjaiban. Mégis, türelemre intette magát, és hagyta, hogy a férfi folytathassa.

-          Ami történt… szeretném, ha tudnád, hogy én… én egyáltalán nem akartam… - dadogott zavartan az író, egyre inkább saját gondolatainak csapdájába esve, és egyre jobban összezavarva az előtte álló nyomozónőt, aki érezte, hogy a korábbi várakozás és öröm helyére csalódás költözik a szívébe.

-          Nem akartad? – kérdezett vissza döbbenten, amit a férfi észre sem vett, olyannyira lefoglalták saját gondolatai.

-          Igen… vagyis, persze, akartam, nagyon akartam, de… én… szóval, azt akarom csak mondani, hogy sajnálom! – nyögte ki nehezen, mire Kate úgy érezte, mint, akit leforráztak. Ez volt az utolsó, amire az éjszaka történtekkel kapcsolatban számított. A tény, hogy a férfi sajnálja, és megbánta, ami közöttük történt, sokkal fájdalmasabb volt, mint azt valaha is remélte.

-          Sajnálod? – ismételte meg megint az író szavait, miközben igyekezett elnyomni a csalódást, mely eluralkodott minden sejtjén, és kihúzva magát, büszkén állta a férfi tekintetét.

-          Igen… vagyis, nem! – visszakozott most a férfi, hiszen nem hazudhatott sem magának, sem a nőnek. Nem sajnálta, hogy megtörtént, mindennél boldogabb volt, hogy a karjaiban tarthatta Kate-t, de úgy érezte, sokkal jobb, ha előre bocsánatot kér, talán így a nyomozónőnek nem lesz olyan kínos visszautasítani őt. – Úgy értem… sajnálom, hogy én… - fogott volna bele a magyarázkodásba, de abban a pillanatban kivágódott a pihenő ajtaja, ők pedig, egy emberként fordultak az érkező irányába.