Árnyék a múltból 39. rész

39. rész

Ryan kínosan feszengve lépett kissé beljebb a pihenőbe, miközben Castle még mindig gyanakodva nézett végig rajta. Bár a férfi megpróbált mosolyogni, mintha semmi fontosról nem lenne szó, de az írót nem tudta átverni. Elég volt a nyomozó arcára néznie ahhoz, hogy tudja, nemcsak fontos dologról van szó, de valami olyasmiről, amiről még a férfi sem biztos benne, hogy akar beszélni.

-          Miről lenne szó? – kérdezte kissé türelmetlenül, miközben kisandított a helyiségből, és megnyugodva látta, hogy szerelme még az asztalánál áll és telefonál. Ryan tanácstalanul sóhajtott. Egy belső hang azt súgta, rosszul teszi, ha most elmondja az írónak, amit látott, lelkiismerete azonban, azt diktálta, nem szabad hagynia, hogy Castle álomvilágban éljen, és azt higgye, lehet esélye Beckettnél.

-          Tudod… arra gondoltam… és én egyáltalán nem akarok beleszólni az ügybe, elvégre, tudod, hogy mindig tiszteletben tartottam mások magánéletét – dadogta egyre zavarosabban, és Castle-ben hirtelen, ismeretlen aggodalom ütötte fel a fejét. Jól tudta, milyen diszkrét Ryan, és a feszengés, amit látott rajta, egyértelműen azt jelentette, a lelkiismeretével küzd.

-          Ryan, bökd ki! Csak lazán és egyszerűen! – ütötte meg a hátát finoman, mintha ezzel adna kezdőlökést, ami be is vált, mert Kevin vett egy mély levegőt, és végre kimondta, ami a szívét nyomta.

-          Te és Beckett! – nyögte nehezen, mire Castle értetlenül ráncolta össze homlokát, ő pedig, folytatta – Javi-nak igaza van… ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel – adott kéretlenül tanácsot a férfi barátjának, mire Castle elmosolyodott.

-          Ó, értem! Délelőtt nem jöttem be, volt egy kis feszültség kettőnk között, ezt elismerem – bólintott megértőn – de hidd el, semmi komoly! Ez még nem jelenti azt, hogy… - magyarázta volna vidáman a helyzetet az író, de Ryan megrázta a fejét.

-          Nem! Ezúttal tényleg Javi-nak van igaza! Láss a sorok mögé! – ismételte el a társa által korábban használt kifejezést – tudom, hogy Beckett barátságos veled, és igen, láttam azt is, hogy rád mosolygott az előbb… de tudod… vannak emberek, akik néha a baráti gesztust, összetévesztik egy komolyabb, bensőségesebb érzéssel. Főleg, ha többet remélnek – tette hozzá kissé zavartan, mire Castle még vidámabban mosolygott. Egyrészt szórakoztatta Ryan kínlódása, hogy neki kell a másik magánéletéről beszélni, amikor éppen ő volt az, aki mindig tiszteletben tartotta azt, másrészt, el nem tudta képzelni, hogy az, amit néhány perccel korábban átélt a nő karjaiban, a forró csókok, az érzéki simogatások, hogyan lehetnének baráti jellegűek. Ezt azonban, mégsem köthette barátja orrára, így csak természetes nyugalommal bólintott.

-          Értem! Köszönöm, hogy aggódsz, de nincs miért! – igyekezett megnyugtatni a férfit – beismerem, hogy mostanában nem jártam el randizni, de hidd el, különbséget tudok tenni egy baráti gesztus, és egy bensőségesebb jelzés között – kacsintott magabiztosan a nyomozóra, de amikor távozni akart, Ryan megfogta a karját.

-          Láttam őket, Castle – bukott ki belőle a vallomás. Noha, nem akarta elmondani, amit látott, inkább szerette volna burkoltan rávezetni a férfit arra, hogy ne reménykedjen egy működő kapcsolatban a nyomozóval, nem bírta nézni azt a szerelmes mosolyt az író arcán, miközben tudta, Beckett és Rogan minden valószínűség szerint, már egy párt alkotnak.

-          Láttad őket… kiket? – nézett vissza értetlenül Castle, miközben baljós érzelem kerítette hatalmába, és gondolni sem mert rá, kikre célozhat a férfi.

-          Beckett és Rogan, a pihenőben… ma délelőtt. Nem véletlenül mondtam, hogy hagyd a csudába az egészet. Csak jót akarok neked, haver – nézett együtt érző, bánatos tekintettel a férfira, mire Castle hitetlenkedve rázta meg a fejét.

-          Az nem lehet! Félreértetted az egészet! Ez biztos! – jelentette ki, mire Ryan megvonta a vállát.

-          Fogták egymás kezét, és meghitten beszélgettek, amikor benyitottam – mesélte kelletlenül Kevin, mire Castle döbbenten nézett rá. Nehezen tudta elhinni, hogy Beckett először szerelmesen fogja Rogan kezét, aztán őt csókolja forrón. Esze és szíve között viaskodott. Esze azt súgta, higgyen a férfinak, elvégre a saját szemével látta, amit mond, szíve azonban arra intette, ne hagyja, hogy a zöld szemű szörny ismét megfertőzze kapcsolatukat. Végre sikerült bocsánatot kérnie bizalmatlanságáért, nem teheti kockára megint azzal, hogy hagyja félelmeit eluralkodni gondolatain.

-          Biztos vagy benne, hogy amit láttál, az ez volt? Kérlek, Ryan! Pontosan tudnom kell! – nézett kétségbeesetten barátja szemébe, aki hirtelen elbizonytalanodott. Most érezte csak igazán, mekkora bajt keverhet, ha nem pontosan azt meséli el, amit látott. Alsó ajkát rágcsálva igyekezett felidézni minden egyes percét az eseményeknek.

-          Rogan fogta Beckett kezét… és valamit mondott neki – felelte komolyan – amikor beléptem, Beckett felállt, és az ügyről faggatott – ért mondandója végére, mire Castle felsóhajtott, reagálni viszont nem volt ideje, mert Kate lépett a pihenőbe.

-          Indulhatunk! Kikerestem a címet, ahol a segélyszervezet működik – jelentette be, majd gyanakodva nézett a két férfira, akik ártatlan tekintettel állták a pillantást – mi folyik itt? – kérdezte úgy, mintha egy gyanúsítottat vallatna, mire Castle elmosolyodott.

-          A kávé! Lefolyt a kávé, gondoltam, még elkészíthetem neked, mielőtt begyűjtöd a gyilkost, Ryan pedig, elszórakoztatott addig – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Kevin csodálkozva nézett rá, ami Beckett figyelmét sem kerülte el.

-          Sajnos, már nincs rá idő, de azért köszönöm – válaszolta anélkül, hogy elárulta volna, egy szavát sem hiszi el, majd hátat fordított, és elhagyta a helyiséget.

-          Szerinted, bevette? – kérdezte aggodalmaskodva Ryan, aki megijedt a gondolattól, hogy felettese megtudja, nemcsak beleavatkozott a magánéletébe, de ráadásul össze is kuszálta a dolgokat.

-          Egy szavamat se! Biztos vagyok benne, hogy amint kettesben leszünk, rám kérdez majd – felelte őszintén az író, mire Ryan riadtan pislogott felé, ő pedig, igyekezett megnyugtatni – de az is lehet, hogy nem fecsérli rá az időt, hogy kihámozza, mit szövetkeztünk a háta mögött, elvégre, most a legfontosabb, hogy elkapjunk egy gyilkost.

-          Tényleg azt gondolod, hogy nem foglalkozik a dologgal? – várt megerősítést félelmei elűzésére a nyomozó, mire Castle komolyan nézett rá.

-          Nem! Biztos vagyok benne, hogy nem hagyja annyiban! – válaszolt tömören, majd magára hagyta kétségeivel, és rettegésével a férfit, aki lemeredve állt továbbra is a pihenő közepén.

Az utat a segélyszervezet irodájáig szótlanul tették meg, és noha Castle érezte, hogy Kate-ben bujkál a kérdés, a nő nem tette fel azt, mintha csak arra várt volna, hogy az író önszántából álljon elő az igazsággal. Amikor lefékezte az autót az impozáns épület előtt, és kiugrott a vezető ülésből, Castle nem bírta tovább, és igyekezve tartani a nő tempóját, egészen a hallig követte, majd mielőtt az, még a recepcióhoz ért volna, megállította.

-          Pontosan tudod, hogy miről beszéltünk, ugye? Ryan és én – szegezte neki a kérdést, mire Kate mély levegőt vett. Persze, hogy tudta, már akkor, amikor belenézett Kevin bűnbánó kék szemeibe. Azonnal rájött, hogy a férfi elmondta az írónak, amit a pihenőben látott Rogan és közte, de egyáltalán nem akart magyarázkodásba kezdeni. Még élénken élt az emlékeiben, amikor Castle bocsánatot kért, és most látni akarta, mennyire volt komoly, amit mondott. Ha valóban megbízik benne, akkor ez sem tudja megingatni, ha viszont nem, akkor nincs értelme folytatniuk.

-          Nem az a lényeg, hogy én mit gondolok, hanem az, te mire jutottál abból, amit hallottál – válaszolta meg a kérdést a nyomozónő, mire Castle komolyan nézett a zöldes-barna, kihívó szemekbe.

-          Nem érdekel, mivel próbálkozik Rogan, hogy megkapjon, amíg engem csókolsz - felelte halkan az író, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy elnyomja féltékenységét, és a kínzó kételyeket. Hinni akart benne, hogy amit Ryan látott, semmiség, és hinni akarta, hogy ösztönei nem csalnak, amiért azt érzi, maximálisan bízhat szerelmében. Kate váratlanul elmosolyodott, majd odahajolt, és gyors csókot nyomott a férfi ajkaira. Castle meglepetten nézett rá, de a nő ezt követően magára hagyta, és a recepcióhoz lépett.

-          Jó napot! Kate Beckett NYPD, Arthur Baca-hoz jöttünk! – mutatta fel jelvényét rutinos mozdulattal, mire a recepciós, akinek névtábláján a Jessica név szerepelt, hátrasimított egy kóbor tincset arcából, mely elszabadult kontyából, majd mindkét tenyerét, végig húzta elegáns, fehér blúzán, és kék mellényén, mely színben tökéletesen passzolt kék szoknyájához.

-          Az igazgató úr az irodájában van, éppen tárgyal! Sajnálom, de jelen pillanatban nem ér rá, ráadásul öt perc múlva megy hozzá valaki! – jelentette ki, miközben idegesen nyelt egy nagyot.

-          Téved! Az igazgató úrhoz most rögtön megy valaki! – vágta rá Beckett, majd a választ meg sem várva indult a lift irányába, így nem láthatta, hogy a titkárnő a telefon után nyúlt.

A lift hangtalanul suhant fel a 23. emeletre, ahol a segélyszervezet elnökének irodája helyet kapott. Amikor kiléptek, lépteik zaját elnyelte a puha, perzsaszőnyeg, melynek vörös színe éles kontrasztot alkotott a bézs színűre meszelt falakkal. Amint végig sétáltak a folyosón, egy fenyőből készült, masszív, hatalmas ajtó elé értek. Kate nagy levegőt vett, és bekopogott, de semmi választ nem kapott, így egy röpke tekintetváltás után lenyomta a kilincset. A zár azonnal engedett, és ők egy tágas, ablakokkal teli helyiségbe léphettek. Az ajtóval szemben állt egy asztal, rajta számítógép, notesz, és akták sokasága, előtte pedig, két bőrfotel. A fal mellett egy mini bárpult ékesítette a teret, közvetlenül a könyvespolc mellett, a legkülönlegesebb italokkal és kristály poharakkal felszerelve. Castle elismerőn füttyentett, Kate pedig, rosszallóan pillantott volna rá, de a következő másodpercben éles fájdalom hasított halántékába, és minden elsötétült körülötte.

Árnyék a múltból 38. rész

38. rész

Kate egy pillanatra lehunyta szemét. Fogalma sem volt róla, mi jutott a férfi eszébe, de csak remélni merte, hogy nem valami őrültség, amitől Gates hajának minden szála az égnek mered majd. Döbbenetével nem volt egyedül a helyiségben, Fabio ugyanis, tátott szájjal nézett a csukott ajtóra.

-          A társa… ezt gyakran csinálja? Úgy értem… mindig ilyen fura? – kérdezte, megpróbálva finoman fogalmazni, mire Kate lassan bólintott.

-          Nagyjából. Meg lehet szokni – fűzte még hozzá, miközben ismét nyílt az ajtó, és Castle toppant be, fülig érő szájjal, egy fotót szorongatva a kezében.

-          Tessék! Tudtam, hogy láttam már valahol ezt a gyűrűt! – nyújtotta át a képet a nyomozónőnek, aki alaposan szemügyre vette azt. A képet még Parozzi irodájában látták korábban, mely Beckett reményei szerint, utána a bizonyítékok közé került. Ösztönei azonban azt súgták, hiú reményeket táplál csupán, és Castle engedély nélkül nyúlta le azt. A fotón négy férfi volt látható, amint mindannyian öltönyben mosolyognak a kamerába. Parozzi éppen kezet fogott egyikőjükkel, aki 70 évesnek látszott ugyan, de szálfa egyenes testtartása, élénk tekintete, vidám mosolya lehazudott korából legalább 10 évet. A szürke öltöny tökéletesen mutatott szikár termetén, másik kezében lévő, fekete sétapálcája pedig, elegáns, múltat idéző külsőt kölcsönzött neki. Összességében az öregúr, aki Parozzi-val kezet fogott, úgy nézett ki, mintha a 20. század közepéből csöppent volna New York-ba. A legkülönösebb azonban az volt, hogy kezén, mellyel a botot fogta, jól kivehető volt gyűrűs ujján egy ugyanolyan gyűrű, mint, amit Fabio Costareida is mutatott.

-          Vele találkozott? – mutatta a képet a férfi felé Beckett, miközben Castle izgatottan hajolt közelebb, mintha azzal, hogy ő is megnézi újra a képet, segítene a megoldásban.

-          Nem is tudom… - halogatta a választ bizonytalanul Fabio – sötét volt, amikor találkoztunk, de…

-          De?? – kérdezték egyszerre türelmetlenül, mire a férfi meglepetten rájuk nézett, majd ismét a képre.

-          A gyűrű stimmel, és a termete is… ezen kívül, emlékszem a botra – felelte egyre határozottabban – igen! Ő volt az! Egész biztos! – jelentette ki, mire Kate és Castle egy emberként pattantak fel, és indultak volna az ajtó felé, de Fabio még utánuk szólt – hé, és velem, mi lesz?!

-          Maga itt marad, amíg nem tisztázódik a helyzete – válaszolta Kate teketória nélkül, majd a járőr felé fordult – vigye a megőrzőbe, és addig nem hagyhatja el az őrs épületét, amíg én parancsot nem adok! – utasította a férfit, aki komoran bólintott, és már intézkedett is. Kate azonnal a fiúk asztalához lépett, és röviden vázolta a lényeget, amit megtudtak – Ryan, futtasd le a C.I.A és a mi adatbázisunkban is ezt a férfit. A keresztneve Pietro, többet sajnos nem tudunk – nyújtotta át a képet, mire Ryan bólintott.

-          Rendben! Beszkennelem, a többi a gép dolga – mosolygott magabiztosan, majd távozott.

-          Kávét? – kérdezte Castle félszegen a nőtől. Úgy gondolta, eltart egy darabig, amíg Ryan visszaérkezik az információval, addig pedig, ha esélyt ad neki a nő, megbeszélhetnék kettejük dolgát. Kate vacillálni látszott, miközben Javi fesztelenül ácsorgott mellettük, és a fejleményeket várta. Amikor azonban, Beckett sokatmondón ránézett, megköszörülte a torkát.

-          Akkor én… megyek és segítek Kevinnek – jelentette ki minden átmenet nélkül, majd kettesben hagyta őket.

-          Nos? Belefér egy kávé az idejébe, nyomozó? – ismételte meg a kérdést Castle, egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében, melyből azonban, jól kiolvasható volt a bizonytalanság, és a félelem. Kate, maga sem tudta, miért, de a szívére hallgatott a józanésszel szemben, és úgy döntött, esélyt ad a férfinak arra, hogy helyrehozza a dolgokat. Túlságosan sokat küzdött érte, túl sok mindenen mentek keresztül egymás mellett ahhoz, hogy egyetlen baklövés tönkretehesse azt a csodálatos dolgot, ami kialakulni látszott.

-          Rendben! Lepj meg! – mosolygott vissza Kate, így jelezve, hogy enged a csábításnak, mire Castle megkönnyebbülten felsóhajtott, és előresietve, szélesre tárta a pihenő ajtaját a nő előtt. Amint beléptek, a kávéautomatához ment, és bekészített két adag feketét, Kate pedig, megállt mögötte. Tisztában volt vele, hogy nem csak kávézni hívta be a férfi, és most vadul dobogó szívvel várta, mikor fog hozzá, és vajon, mit fog mondani.

-          Kate… - fordult felé most az író, és arcáról leolvasható volt, nehezen vág bele mondanivalójába – bocsánatot szeretnék kérni tőled. Mindenért, amit tettem, vagy mondtam – nyögte ki nehezen, miközben közelebb lépett, majd folytatta – és nem azért, mert Karpowski elmondta, hogy Rogan elment. Azért kérek bocsánatot, mert ostoba voltam!

-          Tagadhatatlan – bólintott Kate, elrejtve megkönnyebbült mosolyát, amit azonban, így is észrevett az író, és ő is elmosolyodott.

-          A helyzet az, hogy nem vagyok jó ebben – vakarta meg kisfiúsan, zavartan füle tövét a férfi, miközben Kate azon gondolkodott, mennyire tetszik neki ez a bizonytalan, minden egoizmustól, és nagyképűségtől mentes énje a férfinak – még soha, senki sem volt olyan fontos nekem, mint te, és a tudat, hogy elvehetnek tőlem… vagyis, tudom, hogy nem vagy a tulajdonom, én nem is úgy értettem, csak… - dadogott az író, egyre inkább belezavarodva saját mondanivalójában, mire Kate hirtelen megszánta, és megragadva zakóját, magához húzta, hogy megtegye azt, amire egész nap vágyott, és végre megcsókolhassa.

-          Tudom, mire gondolsz – lehelte a férfi szájába a szavakat, majd ismét megcsókolta. Ajka forrón, szenvedélyesen tapadt a keskeny, érzéki ajkakra, miközben nyelve akadálytalanul nyomult beljebb, és hívta vágyat tüzelő táncra a férfiét, aki nem habozott elfogadni azt. Kate belenyögött a csókba, amikor megérezte, hogy Castle keze végig siklik derekán, majd magához húzza, miközben ajkuk egy pillanatra sem vált el a másikétól. Vérük egyre inkább felforrósodott, és a vágy, mely elhatalmasodott mindkettőjükön, azt üzente, túl régen szerették már a másikat, túl régen érezték a másik bőrét, ízét. Érzéki pillanatukat egy távoli hang szakította félbe, mely Kate-et józanította ki elsőként.

-          Beckett? Nem láttátok? – hallatszott be tompán Ryan hangja, de a választ nem lehetett hallani. Castle elnyomott egy szitkot az orra alatt, miközben Kate azon fáradozott, hogy normális ütemben lélegezzen.

-          Ez nem alkalmas hely… - nyögte nehezen, miközben mélyen a vágytól égő kék szemekbe nézett.

-          Igen, tudom – bólintott Castle, akinek arcán látszott, ugyanazt éli át, amit szerelme, majd nagyot sóhajtott – de nagyon hiányzol – tette hozzá elgyötörten, mire Kate elmosolyodott.

-          Te is nekem – vallotta be szemérmesen, hiszen még mindig nem szokta meg, hogy az érzéseiről beszéljen, miközben ismét felhangzott Ryan hangja, ő pedig, hirtelen ötlettől vezérelve folytatta – ígértél egy vacsorát… - vetette fel, és elégedetten látta, hogy nem kell folytatnia, Castle azonnal tudta, akárcsak a nyomozásoknál, hogy mire gondol.

-          Romantikus vacsora… - folytatta az író, miközben ismét közelebb vonta magához.

-          Finom bor… - lehelte Kate, ahogy egyre fogyott a távolság ajkaik között – este hétkor…

-          A Four Seasons-ben – fejezte be a megkezdett mondatot az író, éppúgy, ahogy egy ügy alkalmával fejezik be egymás gondolatait, majd ajkuk eggyé forrt, és forró csókot váltottak. Alig elváltak, és Kate ismét leült a székre, Ryan nyitott be a pihenőbe.

-          Zavarok? – kérdezte ártatlanul, miközben tekintetével igyekezett felmérni, vajon, milyen a két ember közötti hangulat.

-          Nem! – válaszolták egyszerre a szokott módon, de ezúttal, tőlük szokatlanul, ugyanazt. Ryan gyanakodva nézett rájuk, majd Kate szólalt meg – találtál valamit? – terelte a beszélgetést inkább az ügyre, annál is inkább, mert úgy gondolta, ha sikerrel járnak, le is zárhatják azt este hét órára, és ő gondtalanul élvezheti a vacsorát az író társaságában.

-          Igen. Pietro Conelli, jelenlegi nevén Arthur Baca. Olasz kereskedő családból származik, akárcsak Costareida, ő is néhány éve érkezett az államokba – olvasta fel kis jegyzetfüzetéből, amit megtudott – Egy segélyszervezet alapítója. Árvákon, menekülteken segítenek, otthont keresnek, munkát szereznek nekik, és egy alapítvány segítségével még anyagilag is támogatják őket addig, amíg talpra nem állnak.

-          Nem úgy hangzik, mintha egy elszánt gyilkossal lenne dolgunk – jegyezte meg Castle kétkedve, mire Ryan sokatmondón nézett rá.

-          Akkor most figyelj. Ez a tisztes öregúr, tagja a Nácivadászoknak. Simon Wiesenthal, aki maga is koncentrációs tábori fogoly volt – világosította fel őket készségesen Ryan – miután felszabadult, anyagok és bizonyítékok gyűjtésével töltötte idejét, hogy a nürnbergi per megalapozott legyen. 1947 után hozta létre a Zsidó Dokumentációs Központot, amelynek legfőbb célja az volt, hogy a megszerzett bizonyítékok segítségével, kézre kerítsék azokat a háborús bűnösöket, akik elszöktek a törvény elől. Ők voltak a Nácivadászok. Így juttatták bíróság elé többek között, Adolf Eichmann-t is – közölte büszkén kihúzva magát, és mosolya egyértelművé tette, elismerésre vágyik.

-          Szép munka, Kevin – dicsérte meg azonnal beosztottját Beckett, aki erre még szélesebben mosolygott, majd hozzátette – de Parozzi-t megölték, nem pedig, letartóztatták. Ha valóban ők tették, miért változtattak a módszerükön?

-          2012-ben megjelent egy cikk, hogy lassan fogy a Nácivadászok ideje – felelte Ryan mindent tudón – ennek oka az, hogy akik a második világháború idején bűnt követtek el, megöregedtek, és van, aki már évek óta halott. Ha pedig, életben találják, már olyan idős, hogy mire tárgyalásra jut az ügye, a korával járó betegségek viszik el.

-          Ők pedig, azt akarják, hogy ne legyen kegyes halálban része – gondolkodott hangosan Kate, mire Castle folytatta.

-          Erre utalt az üzenet is, amit Parozzi-nál hagytak, és a telefonbeszélgetések is! – villant fel a tekintete, mire Kate bólintott.

-          Állítsatok össze mindent erről a férfiról! Van egy olyan érzésem, hogy megvan a gyilkosunk! – indult el az ajtó felé, majd még visszaszólt – azt akarom, hogy mire behozzuk, minden a kezemben legyen ahhoz, hogy elkapjam, és megszorongassam! Nem csúszhat ki a kezünkből! – tette hozzá, majd Castle-re pillantott – estére le is zárhatjuk a dolgot – mosolygott titokban a férfira, de Ryan figyelmét nem kerülte el. Elgondolkodva, és meglepetten nézett rá a nőre, majd Castle-re, akinek arcáról leolvashatta, hogy már korántsem olyan feszült, mint amikor megérkezett az őrs épületébe. Fogalma sem volt, mi történhetett, de úgy érezte, nem hagyhatja, hogy egyik legjobb barátja, tévhitbe ringassa magát. Úgy érezte, tudnia kell róla, mit látott a pihenőben. Amikor Kate kilépett a pihenőből, és Castle is követni akarta, megfogta a férfi karját, aki kíváncsi érdeklődéssel nézett rá.

-          Castle… beszélnünk kell! – szólalt meg halk, együtt érző hangon, mire az író elkomolyodva nézett vissza rá.

Árnyék a múltból 37. rész

37. rész

Javi fontosságának teljes tudatában tartotta fent a feszültséget, miközben tekintetével hol az egyik, hol a másikra pillantott, így próbálva kitalálni, vajon, mi játszódhatott le közöttük, mielőtt ő megérkezett.

-          Fabio Costareida – bökte ki végül a nevet, mire Kate meglepetten nézett rá.

-          Parozzi éttermes ügyfele, akit kisemmizett? – kérdezte Castle, mire Javi bólintott – az, aki azt mondta, nem akarja, hogy bármi köze legyen hozzá valaha az életben?

-          Úgy tűnik, elintézte, hogy még a véletlen se sodorhassa az útjába – húzta el szarkasztikusan a száját Javi.

-          Mi a valódi neve? – nyúlt kabátjáért a kérdés közben Kate, amivel egyértelművé tette, hogy amint kezében lesznek a szükséges információk, ő maga fog elmenni a férfiért.

-          Az a legmókásabb az egészben, hogy nem használ álnevet. Ez a valódi neve, sőt, még a származásáról sem hazudott soha. Észak-Olaszországban született, valahol Toscana környékén, bortermelő családban, és valóban néhány éve érkezett az államokba, szerencsét próbálni. - tájékoztatta felettesét - ellenőriztem a számláját is, ahogy kérted, és felfigyeltem egy szokatlanul nagy pénzmozgásra. Néhány hónappal ezelőtt 75000 dollár érkezett a számlára, egy visszakövethetetlen, Fülöp-szigeteki bankszámláról!

-          Rendben! Készítsetek elő minden anyagot, én beszélek vele! – jelentette ki Kate, majd a lift irányába indult, de Castle hangja megállította.

-          Veled megyek! – szólalt meg határozottan, de azonnal elbizonytalanodott, amikor belenézett a zöldes-barna szemekbe, melyekből cseppnyi elutasítást olvashatott ki. Javi levegőt sem mert verni, és moccanás nélkül cikázott tekintete Kate és Castle között, így várva, vajon, hogyan reagál a nő, amit a nyomozó is észrevett, mert végül, néhány másodpercnyi habozás után bólintott.

-          Ahogy akarod – nyögte kelletlenül, majd hátat fordított, és meg sem állt a liftig. Javi felszisszent a hideg szavak hallatán, és kíváncsian fordult Castle felé.

-          Mi a fene folyik itt? Azt hittem, együtt vagytok, és boldogan élvezitek ezt az állapotot! – értetlenkedett, minden diszkréció nélkül, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Volt egy kis… félreértés, amit meg kell még beszélnünk – felelte, óvatosan keresve a megfelelő szavakat, mire Javi kételkedve rázta meg a fejét.

-          Ha ugyan el nem késtél vele – jegyezte meg, csak úgy, szinte magának, Castle azonban, meghallotta, és gyanakodva fordult felé.

-          Mire célzol?

-          Semmire, csak láttam, hogy nézett rád! A legkisebb porcikája sem kívánta, hogy elkísérd Costareida melóhelyére, talán esélyt sem ad, hogy beszélj vele – felelte természetes hangon, majd folytatta – figyelj, haver! Nem tudom, milyen félreértés volt köztetek, de Ryan szerint…

-          Castle! – vágta el Javi mondatainak végét Beckett határozott hangja, és amikor felé néztek, látták, hogy a lift már megérkezett, a nő pedig, csak arra vár, feltartva a liftet, hogy a férfi utána menjen – nem érek rá egész nap! – sürgette burkolt célzással az írót, mire az, elnézést motyogva hagyta faképnél barátját, aki sajnálkozva sóhajtott, majd helyére indult, hogy teljesítse az utasítást, amit kapott.

Fabio Costareida éppen az egyik üresen álló asztalról szedte le a poharakat, és tányérokat, amikor meglátta, hogy a nyomozónő, és társa belépnek az étterembe. Agyában millió lehetőség pergett le, de csak egyetlen használhatót talált közöttük. Halkan, minden mozdulatára odafigyelve, óvatosan helyezte le a tálcát, melyet addig kezében tartott, és finom mozdulatokkal szabadult meg a derekára erősített, sötét köténytől is, miközben egy percre sem vette le szemét a két jövevényről, akik éppen a bárpulthoz sétáltak, és a nő rutinos mozdulattal tolta a pultos fiú orra elé a jelvényét. Fabio-nak nem kellett szájról olvasnia ahhoz, hogy tudja, a nyomozó nyilván most kérdezi meg, bent van-e, és tudta, csak néhány másodperce van cselekedni. A kötényt az asztalra hajítva, hátat fordított a váratlan vendégeknek, majd megcélozta a hátsó kijáratot, és átvágtatott a konyhán. Azzal sem törődött, hogy futás közben fellökte a kollégáit, ahogy azzal sem, hogy az azok kezében lévő tányérok, fazekak hangos csörömpöléssel landoltak a padlón. Az életéért futott, és úgy érezte, semmi sem állíthatja meg. Szíve a torkában dobogott, tüdeje szúrni kezdett, pedig, még csak a hátsó kijáratot érte el. Amikor kirúgta az ajtót, türelmetlenül nézett körbe. Egy tized másodperc alatt kellett felmérnie, merre induljon tovább, végül a park mellett döntött, és lélekszakadva tempózta még gyorsabbra lábait, melyek fájni kezdtek az elegáns, fekete cipőben. Hátán verejték csorgott végig, és nem is érezte a hideg, novemberi szelet, ahogy komiszul befurakodott inge alá, és végig simogatta nedves hátát. Amikor már úgy érezte, nem kap elég oxigént, egy fának támaszkodva kapkodott levegő után, miközben hátra sandított. Kissé megnyugodva állapította meg, hogy senki nincs a nyomában. Néhány, megkönnyebbülést hozó lélegzetvétel után, felpillantott, és meglátta a metró felé mutató táblát. Azonnal döntött. Utolsó erejét összeszedve, mit sem törődve azzal, hogy lábai erőtlenül megremegtek a szokatlan terhelés miatt, elindult felé, miközben kutyájukkal, vagy kisgyermekeikkel sétáló new york-iak jöttek vele szembe. Nyugalmat erőltetve magára, kihúzott, egyenesen testtartással lépkedett a metró felé, miközben minden méternél úgy érezte, egyre közelebb kerül a szabadság felé. Kiérve a parkból, megszaporázta lépteit, és felsóhajtott, amikor elérte a metróhoz vezető lépcsősort. Alig megkapaszkodott azonban a korlátban, amikor hirtelen bilincs kattant a kezén, ő pedig, megrökönyödve nézett fel az elszántan csillogó, zöldes-barna szemekbe. Kate Beckett állt vele szemben, és szorosan tartotta a bilincs másik végét, miközben jobb keze fegyverén nyugodott.

-          Mégis, hogyan…? – dadogta Fabio, mire Kate gúnyos mosolyra húzta a száját.

-          Ellentétben magával, én szoktam gondolkodni – jelentette ki, majd teljes erővel szorította Fabio-t a falhoz, és másik kezét is megbilincselte. Miközben beültette az autóba, elégedetten nyugtázta, hogy magánéleti problémái semmiféle hatással nincsenek munkájára. Már akkor kiszúrta Fabio Costareida-t az étteremben, amikor beléptek, és elég volt a lassú, megfontolt mozdulatokat látnia ahhoz, hogy tudja, szökéssel próbálkozik majd. Értelmetlen lett volna utána rohanni, célszerűbbnek látta, ha úgy tesz, mint aki észre sem veszi, inkább beszédbe elegyedett a pultossal, mialatt végig szemmel tartotta a férfit. Amint hátat fordított nekik, ő is a kijárathoz sietett, és bár Castle nem értette, miért rohannak az autóhoz, készségesen követte.

-          Oké, sejtette, hogy megszököm, de honnan tudta, hogy a metróhoz megyek?! - követelt magyarázatot még mindig Fabio, de Kate figyelmen kívül hagyta, Castle azonban, megszánta, és válaszolt helyette.

-          Két irányba futhatott a konyha kijáratától, de balra csak egy utca van, ami zsákutcába torkollik. Ezt nyilván maga is tudta, elvégre ezért indult jobbra. Arra a park van, ahol úgy gondoltuk, nem áll meg piknikezni, annál sürgetőbb volt a dolga, ha viszont átrohan rajta, ahogy számítottuk, egyenesen a metróhoz jut – világosította fel önzetlenül, mire Fabio olaszul káromkodni kezdett.

Kate hideg tekintettel mérte végig az előtte ülő férfit, aki eddig néma csendben hallgatta az ellene felhozott vádakat, beleértve azt is, hogy nem volt őszinte a múltját illetően. Fabio fekete haja izzadtan tapadt még mindig homlokához, ajka időközönként megrándult, de semmi jelét nem adta annak, hogy megijedt volna.

-          Nézze, tudom, mit gondolnak! Azt hiszik, én tettem el láb alól, de ez nem igaz! – tört ki belőle hirtelen, mire Kate látszólag meglepetten húzta fel szemöldökét.

-          Valóban? Pedig, minden oka meg lett volna rá – nyitotta ki ismét a mappát, melyet Javi és Ryan összeállított, mire megérkeztek az őrsre – az ön dédapjával is Parozzi végzett egy olasz koncentrációs táborban. A túlélők azt vallották, hogy személyesen lőtte fejbe, amiért egy tiszti vacsorán, felszolgálás közben megbotlott, és a tálcáról leesett egy csésze – olvasta fel színtelen hangon a leírtakat Kate, és elégedetten látta, hogy megtalálta a férfi gyenge pontját.

-          Oké, elismerem, tudtam, ki ő… - sóhajtott csüggedten, majd amikor válasz nélkül maradt a vallomás, folytatta – amikor Parozzi-val üzleteltem, még fogalmam sem volt róla, kicsoda, sőt még akkor sem tudtam, amikor tönkretett! Aztán, néhány hónappal ezelőtt, felkeresett egy fickó, és elmondta, milyen sötét múltja van, ahogy azt is, hogy ő a felelős a dédapám haláláért! Első dühömben azt mondtam, meg tudnám ölni, és akkor úgy is éreztem – hajtotta le fejét szégyenkezve, majd hitetlenkedve nevetni kezdett. Nem hangosan, éppen csak úgy magában, öniróniával – a fene se gondolta, hogy az a fickó komolyan veszi, amit sokk hatása alatt összehordok…

-          Mi történt? – sürgette meg Kate a férfit, aki most a szemébe nézett, és halkan folytatta.

-          Egy-két nap múlva felhívott, és pénzt ajánlott. 75000 dollárt, ha megölöm Parozzi-t. El is fogadtam, rá is tették a számlámra, végül meggondoltam magam! Rájöttem, ha megteszem, semmivel sem leszek különb nála – ért mondandója végére, majd hozzátette – a pénz rejtélyes módon még mindig a számlámon van. Annak ellenére, hogy nemet mondtam, nem kérték vissza, azt mondták, ennyi jár nekem… de sosem nyúltam hozzá. Úgy érzem, nem tiszta pénz.

-          Ki akarta felbérelni? – jött a következő válasz a nyomozónőtől, akin látszott, kissé gyanakodva kezeli az elmondottakat.

-          Nem tudom… mindössze egyetlen alkalommal találkoztunk. Akkor Pietro-ként mutatkozott be, többet nem tudok – vonta meg vállát sajnálkozva, majd hirtelen, még mielőtt Kate bármit szólhatott volna, felvillanyozódva tette hozzá – de volt egy gyűrű a kezén, amit ezer közül is felismernék, mert nekem is van olyan! – nyúlt volna bele a zsebébe a férfi, de bilincsei nem engedték, mire kérlelőn nézett a nyomozónőre, aki fejével biccentett az ajtó mellett álló járőrnek, aki hivatalos arccal oldotta ki a bilincset, de csak az egyik kezén – az étteremben nem hordhatom, mert balesetveszélyes, de mindig nálam van. Még a dédapámé volt, apám adta nekem, amikor Amerikába jöttem – nyújtott át egy arany pecsétgyűrűt, melyen egy ágaskodó oroszlán volt látható. Kate még szemügyre sem vette a gyűrűt, amikor hirtelen Castle felpattant a székről, és kiviharzott a kihallgató szobából, ő pedig, értetlenül nézett utána.