Köszönet!! :)

"Kedves Olvasóim! :) Először is, szeretném megköszönni, hogy egy nap leforgása alatt ilyen sokan időt szántatok arra, hogy jelezzétek nekem, milyen történetet olvasnátok tőlem szívesen! :) Nagyon úgy fest, hogy a Stanathan sztori győzött, és bár én magam is úgy érzem, hogy nehéz kihívás lesz, alávetem magam a többség akaratának, és megígérem, hogy a következő történet - amit még mindig nem tudok, mikor érkezik - egy Stanathan sztori lesz! :) Én magam is kíváncsi vagyok, mit tudok kihozni belőle, és megmondom őszintén, tartok tőle, nem akarok csalódást okozni! Még egyszer köszönöm szépen mindenkinek, aki írt a chat ablakba, csak remélni tudom, hogy meg tudok majd felelni az elvárásoknak! ;) Köszönöm!" K.B

Felmérés!! :)

"Figyelem, kedves Olvasóim! :) Egyes felvetéseknek hála, körvonalazódni kezdett a fejemben valami... Noha, időm most nincs írni, az agyamat nem tudom kikapcsolni, és gondolkodni kezdtem... néhányan javasolták, hogy kipróbálhatnám magam egy Stanathan sztori megírásában, és bevallom, fantáziát is látok benne! A kérdés csak az, TI szívesen olvasnátok-e tőlem ilyen jellegű fanfiction-t? Szóval, a felmérés így szól: vágjak bele a következő sztorimban egy Stanathan fiction-be, vagy maradjak a kaptafánál, és inkább a Caskett vonalon haladjak tovább? :) A válaszokat a chat ablakban kérem megjeleníteni, és a többség fog dönteni :) Remélem, érkezik szavazat :) Ha nem, úgy veszem, hogy inkább semmit se írjak :) Előre köszönöm a részvételt! :) " K.B

A félelem árnyékában 30. rész

"Ennek a történetnek is a végéhez értem, remélem, jól szórakoztatok közben :) Köszönöm a kitartó olvasóimnak, hogy mindig szántak időt arra, hogy elolvassák, véleményt írjanak, és legfőképpen a türelmet, ahogy várakoztak az új részekre :) Külön köszönöm Drága Barátomnak, Augustinének, aki mindig bátorított, támogatott, és segített, ha elakadtam, vagy egyszerűen csak hallgatott, ha arra volt szükségem :) A következő történet talán csak szeptemberben érkezik, de igyekszem úgy alakítani az életemet, de legfőképpen a teendőimet, hogy előbb is tudjak írni :) Addig is kérem, türelmeteket, és megértéseteket! :) Köszönöm! :) " K.B

30. rész (bef.rész)

Castle rémülten ugrott fel a székből a váratlan vendég okozta zajforrásra, az utolsó ceruzával pedig, rosszul célozta meg a plafont, minek hatására, az eltalált egy másikat, mely engedve a gravitációnak, éppen az író fején koppant, aki fájdalmas grimaszt vágva simogatta meg a sajgó pontot.

-          Beckett? Te mit keresel itt? – kérdezte, felállva a székről, miközben elkönyvelte magában, hogy még fakírnak sem lenne a legjobb.

-          A laborosok végeztek, így elhoztam a hamvakat, hogy át tudd adni őket Mrs. Tate-nek – felelte halkan Kate, miközben beljebb lépett, és körülnézve az otthonosan, mégis szakmailag tökéletesen berendezett irodában, az asztalra helyezte a fehér urnát, mely pontosan megegyezett azzal, amit Castle az özvegy által mutatott képen látott – szép iroda – jegyezte meg Kate, még mindig tanácstalanul feszengve, mire Castle megkerülve az asztalt, megállt vele szemben.

-          El is küldhetted volna egy járőrrel – felelte az író, figyelmen kívül hagyva a dicséretet, miközben igyekezett, hogy arcán ne látszódjon az öröm, amit az okozott, hogy szerelme itt állt vele szemben. Tisztában volt vele, hogy nem szabad többet képzelnie a dolog mögé, mint, ami benne van. Nyilván a nőnek lelkiismeret-furdalása van, azért hozta el személyesen a hamvakat, neki pedig, tartania kell magát ahhoz, amit a pihenőben mondott.

-          Ez így van, de el akartam mondani, hogy igazad volt – rejtette zavartan kabátja zsebébe a kezeit Kate, miközben folytatta – Faith Duvall tényleg benne volt a gyilkosságban…

-          Persze, hiszen falazott a lányának – értetlenkedett Castle, de Kate megrázta a fejét.

-          Nem. Nyakig benne volt. Ketten tervelték ki, és szökni akart, ezért fogott rád fegyvert. Amikor rájött, hogy lebukott, az egészet a lányára kente – magyarázta a nyomozónő, és hangján látszott, hogy amint az ügyről beszélhet, visszatért a magabiztossága. Ez azonban csak addig tartott, amíg Castle közelebb nem lépett, ő pedig, idegesen nyalta meg száját.

-          Ezt telefonon is elmondhattad volna, Kate – próbálta kipuhatolni jövetele igazi okát az író, lágy, simogató hangon, amivel azonban csak azt érte el, hogy a nő még idegesebbé vált – miért jöttél?

-          Én csak… arról akartam veled beszélni, amit a pihenőben mondtál… - nyögte nehezen Beckett, mire Castle kihúzta magát, és fájdalmát elrejtve sétált az ablakhoz, kitekintve a város fényeire, melyek, mint ezernyi csillag az égen tündököltek.

-          Tudom, mit akarsz mondani… - vágott közbe halk hangon, mire Kate szomorú mosolyra húzta a száját.

-          Honnan tudnád, amikor még én sem tudom? – kérdezte ugyanolyan halkan, tanácstalan hangon, amivel elérte, hogy az író szemöldökráncolva vonja el tekintetét a város fényeitől, és szegezze rá kíváncsian a kék szemeket, ő pedig, folytatta – vagyis… tudom, mit akarok mondani, csak azt nem, hogyan… Én nem vagyok a szavak embere, nem tudom úgy kifejezni magam, ahogy te. De elmondom, mi az, amit tudok! – vett mély levegőt, így merítve bátorságot mondandójához, miközben csak az zakatolt a fejében, amit apja mondott neki, és amit érzett, amikor azt hitte, elveszítette a szeretett férfit – Tudom, hogy szeretsz! Tudom, hogy megbántottalak, amikor a védelmedben ellöktelek magamtól, és tudom, hogy miért hagytál ma ott, a kapitányságon. De most már azt is tudom, hogy rosszul döntöttem! Tudom, hogy szeretlek, hogy nem akarlak elveszíteni, és azt is tudom, hogy többé nem fogom hagyni, hogy a félelem irányítsa az életemet! – jöttek szinte önkéntelenül ajkára a szavak, miközben a férfi minden egyes mondatnál egyre közelebb sétált hozzá, míg végül már olyan közel állt hozzá, hogy bármikor megérinthette volna, de a nő legnagyobb sajnálatára, nem tette, csak állt némán, és várta a folytatást, ő pedig, tovább beszélt – de mindennél jobban tudom, hogy veled akarok lenni, félelem nélkül, kihasználva minden alkalmat, amit… - sorolta volna tovább érveit, de Castle egy mozdulattal rántotta magához, és tapasztotta ajkát az övére. A csók lágy volt, szenvedélyes, mégis puha és szerelmes, ahogy nyelve bebocsátást kért, és amikor megkapta az engedélyt az elnyíló ajkaktól, halk sóhaj szakadt fel torkából, hogy aztán beljebb nyomulva, vegye birtokba az édes mélységet. Karja a nő derekára fonódva húzta magához egészen közel, miközben érezte, hogy a boldogság összeszorítja a torkát. Elképzelni sem merte, hogy eljöhet ez a pillanat, amikor a nő beállít hozzá, és szerelmet vall.

-          Tényleg nem vagy a szavak embere – szakította meg a csókot egy pillanatra Castle, szerelmesen mosolyogva – túl sok volt a szóismétlés – kacsintott a nőre, aki játékosan csípett bele a fenekébe, hogy aztán ismét elmerüljenek egymás ajkának ízében – várj! Várj! Ezt… ezt így nem lehet! – húzódott kissé távolabb a nőtől, aki most értetlenül nézett vissza rá – Donald figyel minket – intett fejével az urna felé Castle, Kate pedig, magasba emelte a szemét.

-          Castle, a fickó halott! Több mint halott, ezek csak a hamvai! – próbálta meggyőzni az írót, és újabb csókra magához húzni, de Rick tekintete csak az urnát szuggerálta.

-          Nem is tudom… olyan… hidegrázós az egész. Olyan, mintha kukkolnának! - rázkódott meg látványosan, mire Kate nagyot sóhajtott, végül elmosolyodott.

-          Tudod, mit? Van egy ötletem! – kacsintott a férfira, és a következő pillanatban már a bejárati ajtó felé húzta, ő pedig, engedelmesen, várakozó mosollyal ajkán követte.

Kate egy laza mozdulattal hajította kabátját a kanapéra, és indult el a konyha felé, miközben Castle is követte a példáját. Odaérve, kinyitotta a hűtőszekrényt, és egy üveg vörös bort vett elő, majd két poharat, és megtöltötte az édes nedűvel, hogy aztán egyiket a mellette álló férfi felé nyújtsa.

-          Mire iszunk? – kérdezte az író, elvéve a poharat, mire Kate elmosolyogta magát.

-          Nem is tudom, talán a tudásra – alkalmazott öniróniát, mire Rick is visszamosolygott rá, majd hirtelen elkomolyodott, és letéve a poharat az asztalra, hasonlóan cselekedve a nőével is, magához húzta szerelmét.

-          Igyunk rád! A legbátrabb nőre, akit ismerek – suttogta halkan, és Kate tudta, nem a szakmai elhivatottságára céloz, sokkal inkább arra, hogy nem csak szabad utat engedett a szíve óhajának, de el is ment hozzá, hogy ezt bevallja – köszönöm!

-          Mit? – kérdezett vissza Kate, összeérintve homlokát a férfiéval, mire az, lágyan cirógatva felkarját, távolodott el kissé, hogy a szemébe tudjon nézni.

-          Azt, hogy legyőzted a félelmedet, és kettőnk boldogságát választottad – felelte meghatottan, de meglepetésére, Kate megrázta a fejét.

-          Nem győztem le, Rick – vallotta be őszintén. Nem akarta, hogy azt higgye a férfi, már nincs jelen életében, szívében a rettegés, mely a szakítás melletti döntésre kényszerítette. – a félelem, hogy elveszítelek, mindig része lesz az életemnek, de nem tudhatjuk, mennyit szabott ki ránk a sors – ismételte meg az apja által elhangzott szavakat a nő, melyet még sosem érzett ennél igazabbnak – és legyen az bármilyen hosszú, vagy rövid idő, azt veled akarom eltölteni. Kihasználni minden alkalmat, amit kapunk. Nem akarok tovább a félelem árnyékában élni -–fejezte be azokkal a szavakkal mondandóját, amelyeket nem volt lehetősége az irodában elmondani, mire Rick megkönnyebbülten sóhajtott.

-          Én pedig, sokkal jobban szeretlek ezért, mint bármikor! – simogatta meg arcát, és lágyan megcsókolta.

-          Én is szeretlek! – lehelte két csók között a nő, majd megnyitva ajkait a férfi előtt, nyelvük selymesen, puhán feledkezett bele a csók édes, mámorító érzésébe, kezük pedig, önálló életet élve kezdte simogatni a másikat. Miközben ajkuk szomjasan itta a másik ajkának ízét, Kate lágyan simította le a férfiról a zakót, majd ujjai egyesével pattintották ki az ing gombjait, mialatt érezte, hogy Castle is lehámozza róla az inget, és kezei már a melltartóba bújtatott, vágytól duzzadt melleit simogatják. A csók megszakítása nélkül emelte karjaiba a nyomozót az író, és édes terhével a hálószoba felé vette útját, de amikor letette, Kate hirtelen megszakította a csókot, és ravaszkás mosollyal a szája szegletében, nézett fel a vágytól sötétlő kék szemekbe. Amikor azonban az író meg akart szólalni, Kate kis tenyere a mellkasára vándorolt, és finom mozdulattal tolta egészen addig, amíg le nem huppant az ágyra, ő pedig az ölébe ült, de amikor Castle át akarta ölelni, meglepetten vette észre, hogy a másodperc tört része alatt kattant a bilincs a csuklóján – tudod, mit? Igazad volt – búgta érzékien szinte a szájába a szavakat Kate a döbbenten ránéző írónak – imádom, amikor bilincs van rajtad - harapta meg évődőn a férfi alsó ajkát, felidézve annak mondatait, amikor a kihallgatóban csipkelődött vele. Castle felnyögött, ahogy megérezte, hogy Kate előrehajol, melleit mellkasának préselve, és az ágy támlájához bilincseli csuklóját - kényelmesebb lesz, ha hanyatt fekszel – kacsintott rá mosolyogva, neki pedig, eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen. Hagyta, hogy a nő puha tenyere hátra döntse, majd megbabonázva figyelte, ahogy a nyomozónő lehámozza magáról a nadrágot, miközben nagyot nyelve gondolt arra, milyen jó érzés lenne végig simogatni a selymes bőrt, éppúgy, ahogy a nadrág végig siklott az izmos, mégis nőiesen formás combokon. Amikor már csak fehérnemű volt a nyomozón, ismét elhelyezkedett a férfin, és lágyan, mégis feltüzelve vágyait vette birtokba az ajkát, Castle pedig, kiéhezve a csókra viszonozta, miközben érezte, hogy csuklóján megfeszül a bilincs, ahogy akaratlanul is, hozzá akart érni a nőhöz. Kate ajka most eltávolodott az érzéki, keskeny ajkakról, és az író fülcimpáján, nyakán, izmos mellkasán szántott végig nyelvével, elégedetten látva, hogy minden apró izom megremeg érintése nyomán, melyek azonnal megfeszültek, amikor ajkával hasát cirógatta végig, hogy aztán elérve az övcsatot, ujjai fürgén oldják ki a szíjat, és húzzák le a férfiról az alsónadrággal együtt, míg ajka visszatalált a íróéhoz, és ismét táncra hívta, egy szenvedélyes csókra.

-          Kate… a bilincs… vedd le! – sóhajtott bele a csókba Castle – meg akarlak érinteni… kérlek! – lehelte ziháló lélegzettel, mire Kate elmosolyodott, és lenyúlva az éjjeli szekrényre, egy kis, fém kulcsot vett elő, hogy aztán néhány másodperc múlva már szabaddá tegye szerelme kezeit, aki abban a pillanatban átkarolta a derekát, és fordítva helyzetükön, fölé magasodott. Erős, mégis gyengéden simogató kezei bejárták a nő minden porcikáját, még inkább feltüzelve lángoló vágyait, majd ajkával követte ugyanazt az útvonalat, egészen addig, amíg elért a kis bugyihoz, mely a nőn maradt, és lassú, elnyújtott mozdulattal hámozta le róla. Ajkával végig csókolta a feszes bőrt, éppúgy, ahogy elképzelte akkor, amikor a farmernadrágot húzta le magáról a nyomozó, hogy aztán visszafelé haladva, először hasát, majd melleit kiszabadítva a melltartó fogságából, akadálytalanul kényeztesse el apró csókokkal, egészen addig, amíg ismét visszatalált az édes ajkakhoz. Csókjuk lágy volt, mégis éhesen követelőző, miközben testük egymáshoz préselődve áhítozott a beteljesülés után, és amikor végre eggyé olvadtak, megszűnt körülöttük a világ. Olyan összhangban mozogtak, melynél harmonikusabbat még nem teremtettek az égiek, és amelynél tökéletesebbet még sosem éltek át mással. Szívük egy ritmusra dobbant, lélegzetük testükkel együtt olvadt össze, miközben szorosan egymáshoz bújtak, átélve a pillanatnak minden varázsát, csodáját. Amikor átlépték a gyönyör kapuját, minden porcikájukon remegés hullámzott végig. Castle, arcát a nő nyaka vonalába temetve, megcsókolva a selymes bőrt, mosolyodott el, majd hátára fordulva húzta magához szerelmét. – mától kezdve, csak így bilincselhetsz meg! – ígértette meg a nővel, még mindig kissé zihálva az átélt gyönyör hatására, mire Kate megsimogatva arcát, fészkelte be magát mélyebben az ölelésbe, egyik lábát átvetve a férfién, aki most magukra húzta a takarót, ujjai pedig, a lágyan leomló tincsekkel játszadoztak.

-          Nem gondolod, hogy feltűnést keltenénk a kihallgató szobában egy ilyen akcióval? – kérdezte huncutul mosolyogva, mire Castle tűnődve ráncolta össze a szemöldökét.

-          Lehet, hogy igazad van. Akkor viszont, hogy elkerüljük a hálószobán kívüli letartóztatást, kénytelen leszek visszamenni az őrsre. Mindketten tudjuk, hogy úgysem bírom ki, hogy ne ártsam magam a dolgaidba, te meg nem bírod ki, mint tapasztalhattuk, hogy ne bilincselj meg – csipkedte meg a nőt, aki égnek emelte a tekintetét, de hagyta, hogy a férfi befejezze – ha viszont legálisan, a te engedélyeddel vagyok egy ügyben…

-          Úgy a bilincset csak itthon kell alkalmaznom– fejezte be a megkezdett mondatot Kate, mire Castle vadul bólogatni kezdett.

-          Pontosan! Vág az esze, mint a borotva, Beckett nyomozó! – nyomott egy puszit szerelme homlokára, akinek ujjai lágyan cirógatták mellkasát, majd Kate hirtelen elkomolyodott, és félkönyökre támaszkodva nézett le az íróra.

-          Hogyan fogsz visszatérni? Gates már egészen megszokta, hogy nem vagy ott, sőt, örül is neki – emlékeztette a kapitányra Castle-t, de az, csak legyintett.

-          Emiatt ne aggódj! A polgármester még mindig a legjobb barátom – kacsintott a nőre, aki látszólagos rosszallással vonta össze szemöldökét, végül elmosolyodott, és lágyan megcsókolta az írót, aki elmerülve a csókban, vonta szorosan magához a nyomozónőt, kiélvezve minden pillanatot, mellyel a sors megajándékozta őket, és remélve, hogy soha többé nem kell átélniük azt a fájdalmat, melyet a másik elvesztése okozott.

VÉGE!

A félelem árnyékában 29. rész

29. rész

Castle otthonosan mozgott a pihenőben, és olyan természetességgel vette át a nyomozónőtől a kávégépbe a csészék bekészítését, mintha sosem távozott volna a kapitányságról, Kate pedig, hagyta, és csípőjét a pultnak támasztva, karba font kézzel figyelte a műveletet.

-          Mit szólsz, micsoda fordulat! – törte meg a rájuk telepedő, mégsem kényelmetlen csendet az író, mire Kate hümmögni kezdett – mi az? Szerinted, hazudik?

-          Abban mindenképpen, hogy nem tudja, hol a lánya – felelte őszintén a nő, elgondolkodva, amitől ismét megjelent a kis ránc a homlokán, melyre Castle is felfigyelt, és elmosolyodott.

-          Megint ott van – magyarázta meg az ajkára kívánkozó mosoly okát Castle, és amikor Kate értetlenül nézett vissza rá, jobb kezének hüvelykujjával finoman cirógatta meg a kis ráncot – a ránc a homlokodon, amikor gondolkodsz valamin. – fűzte hozzá, és Kate érezte, hogy szíve gyorsabban kezd verni a lágy érintés hatására.

-          Valami nem stimmel a vallomásában, csak még nem tudom, mi az. De valami zavar – húzta el a száját Kate, visszaterelve a beszélgetést az ügyre, mire Castle elnyomva egy sóhajt, szentelte minden figyelmét a kávénak, melyre már csak perceket kellett várni, hogy szájukban érezhessék az ízét.

-          Nekem egész hihetőnek tűnt, főleg, amit arról mondott, hogy Arthur hagyta, hogy a félelmei irányítsák – jegyezte meg csakúgy mellékesen, miközben lopva Kate-re pillantott. Elégedetten látta, hogy a nő nagyot nyel, és szeme egy pillanatra elsötétült, ő pedig folytatta – bár az is igaz, hogy Faith Duvall megértette Arthurt, és ezzel a félelemmel nem az járt együtt, hogy nélküle kellett folytatnia az életét – tette hozzá halkan, mire Kate érezte, itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.

-          Castle, én… - fogott volna bele, de Rick felemelt kézzel állította meg.

-          Ne! Nem akarom újra kezdeni a vitát, Kate! Hidd el, megértem, miért döntöttél úgy, ahogy, és bár még sosem éreztem ehhez hasonló kínt, elfogadom a döntésedet – sóhajtott nagyot, nehezen formálva a szavakat Castle, miközben lassan közelebb sétált a nőhöz, és megállt közvetlenül előtte. Tenyere, mint egy lágy fuvallat simított végig a nő arcán, miközben folytatta – szeretlek annyira, hogy elengedjelek, ha mellettem nem vagy boldog. Márpedig, nem lehet boldog az, aki fél – suttogta halkan, majd lágyan ráhajolt a cseresznyeajkakra, és puhán megcsókolta. Nyelvével épp csak súrolta a nő ajkait, miközben szemét lehunyva élvezte a varázslatos pillanatot, majd még egy apró csókot lehelt a nő szájára, és lassan eltávolodott – vigyázz magadra! – mosolyodott el szomorúan, majd az ajtó felé indult, de mielőtt kiléphetett volna rajta, Kate hangja állította meg.

-          Várj! Kérlek! – nyögte a nő, aki úgy érezte, az utolsó lehetőségét veszítené el a boldogságra, ha most hagyná, hogy a férfi távozzon – én nem…

-          Beckett! Behozták Allison Duvallt! Az egyesben vár rád! – robbant be a pihenőbe Ryan, majd, mint aki akkor vette észre, hogy valami intim helyzetbe tenyerelhetett, tudva azt, milyen problémáik vannak barátainak, zavartan állt egyik lábáról a másikra – rosszkor jöttem? – kérdezte feszengő mosollyal az ajkán, mire mindketten egyszerre válaszoltak.

-          Igen! Nem! – jött a rég megszokott, közös felelet, de Ryan legnagyobb meglepetésére, ezúttal Kate volt az, aki igennel felelt. Látszólag Castle-t is meglepte a fordulat, mert hirtelen érdeklődőn csillant meg kék szeme, ahogy a nőre nézett, Ryan azonban, nagy levegőt vett, és kitépve a két szerelmest a pillanatból, akiknek pillantása szinte összeforrt a másikéval, folytatta.

-          Szóval, Allison az egyesben. A reptéren kapták el, éppen Chicago-ba vett volna magának jegyet – tájékoztatta felettesét Kevin, mire Castle elhúzta a száját.

-          Butább, mint hittem – vágta rá, majd az ajtó felé indult, de ezúttal, Kevin hangja késztette megtorpanásra.

-          Mi az, Castle? Ha legálisan vehetsz részt egy kihallgatáson, már nem is érdekel? – célzott arra, hogy a férfi távozni készült, de az író csak keserűen elmosolyodott.

-          Már mindent tudok, amit tudnom kellett – felelte rejtélyesen, és Kate nem tudta eldönteni, hogy vajon az ügyre, vagy kettejükre gondolt a férfi. Miközben a kihallgató szoba felé haladt, tekintetét nem tudta levenni a liftajtóról, mely hangtalanul záródott be a férfi mögött, aki még utoljára a nőébe kapcsolta tekintetét.

Allison Duvall kíváncsian nézett körbe a kihallgató helyiségben, miközben kifogástalanul szabott kosztümjéről éppen egy nem létező szöszt söpört le, amikor Kate belépett a helyiségbe. Nagy, őzike barna szemei ártatlanul figyelték a nyomozónő minden mozdulatát, aki, miközben helyet foglalt vele szemben, minden igyekezetével azon volt, hogy agyából kiűzze a pihenőbeli jelenet minden kockáját.

-          Megtudhatnám, miért vagyok itt? – kérdezte szelíd, bársonyos hangon a nő, miközben manikűrös által lakozott körmei árulkodón kopogtatták az asztal lapját, felfedve ezzel a nyomozónő előtt idegességét.

-          Arthur Gelling meggyilkolása miatt – felelte hivatalos hangon, nemes egyszerűséggel Kate, mire Allison szépen ívelt szemöldöke a magasba szaladt.

-          Mi közöm hozzá? – kérdezte érdeklődőn, mire Kate összekulcsolva ujjait, közelebb hajolt.

-          Az édesanyja házában találtunk egy borítékot, amin a maga nyála van… - fogott volna bele, hogy ismertesse a bizonyítékokat, de Allison közbevágott.

-          Na, és? Megnyaltam egy borítékot! Gondolom, rajtam kívül még több ezren ebben a városban – felelte kissé flegmán, magabiztosan, de Beckett nem hagyta magát megvezetni, kitartóan folytatta.

-          Valóban, csakhogy azok közül a borítékok közül egy sem landolt az Utolsó Lövés Temetkezési Vállalat postaládájában, benne utasítással arra vonatkozólag, mit csináljanak Donald Tate hamvaiból, és hova küldjék az elkészült golyót, ami aztán Arthur Gelling testében landolt. – szembesítette a tényekkel a nőt, akinek arcáról hirtelen eltűnt a nyugalom, és szája szeglete idegesen rándult meg – nézze, Ms. Duvall! Ne fussunk felesleges köröket! – emelte meg kissé hangját Kate, miután a nő nem reagált az elhangzottakra, ő viszont egyre türelmetlenebb lett – beszéltünk az édesanyjával, aki mindent elmondott! – játszotta ki kártyáit Beckett, és elégedetten látta, hogy Allison szeme összeszűkül.

-          Mi? Ezt hogy érti? Itt van? – záporoztak a kérdések a nőből, mire Kate bólintott.

-          Egy szobával arrébb, és ő már bevallott mindent!

-          A hülye ribanc! – fröcsögött a düh Allisonból, és a nyomozónő legnagyobb meglepetésére, az ártatlan, távolságtartó álarc egy pillanat alatt tűnt el, átadva helyét a gyűlöletnek – nem ebben állapodtunk meg!

-          Akkor miben állapodtak meg? – kérdezte Kate, lecsapva az elhangzott mondatra, mire Allison összeszorította a száját, így jelezve, hogy nem mond semmit. Beckett várt néhány másodpercig, majd nagyot sóhajtva felállt – nézze, nekem tök mindegy, kit tartóztatok le, világos? A lényeg, hogy kipipálhassam ezt is, és végre hazamehessek! – blöffölt meglehetősen hatékonyan, és örömmel látta, hogy Allison kényelmetlenül kezd feszengeni a széken, méreg drága körömcipőbe bújtatott formás lába pedig, egyre gyorsuló ritmusban veri a padlót – az anyja már elmondott egy verziót a történtekről, nekem az tökéletesen megfelel ahhoz, hogy jelentést kanyarítsak belőle, és az ügyészség elé vigyem az ügyet. Csak jó fej akartam lenni, hogy meghallgatom magát is, de ha nem, hát nem! – indult el az ajtó felé, de alig ért oda, máris meghallotta a nő hangját.

-          Várjon! Mit mondott az anyám? – kérdezte gyanakodva, majd a választ meg sem várva, sziszegve folytatta – fogadjunk azt, hogy én nyírtam ki Arthurt, mi? Ugye? Ezt hazudta? – kérdezte a nyomozót, de Kate válasz nélkül fordult hátra, és csak a vállát vonogatta, a nő pedig, tovább beszélt – hát képzelje, hogy nem! Nem én voltam! Legalábbis, nem egyedül! Ketten terveltük ki, érti? Anyám mindenáron azt akarta, hogy Arthur elváljon, és őt vegye el, de a palinak esze ágában sem volt. Folyton ott siránkozott nekem, hogy egész hátralévő életében egyedül marad! Végig csináltam már vele egy depressziót, nem kívántam még egyet! – húzta el a száját megvetőn, miközben Kate leült vele szemben, és elrejtve döbbenetét, melyet az ügyben beállt fordulat okozott, minden figyelmét a nőnek szentelte. Csak azt sajnálta, hogy Castle nem lehetett itt, ebben a pillanatban – egyszer, amikor egyik este is kiborulva, zokogva jött haza, azt találtam mondani, hogy legszívesebben kinyírnám a fickót. A franc se gondolta, hogy komolyan veszi, de másnap a reggelinél már azzal jött, hogy ketten együtt meg tudnánk tenni… szóval, felmásztunk a netre, keresgéltünk… erre most meg rám keni az egészet! Mondja, milyen anya az ilyen? A rohadt szemét! – fújtatott mérgesen, de Kate már nem várta meg a további dühkitörést. Már megvolt, amit akart, így felállt, és beküldve az egyik tisztet, aki az ajtó mellett áll, magára hagyta a nőt.

Castle nagyokat sóhajtva támasztotta meg fejét irodájában a szék támláján, miközben a korábban plafonra feldobott, és hegyükkel a nikecelbe állított ceruzákat figyelte, mely olyan benyomást keltett, mint a fakírok által használt szeges deszka. Keserűen mosolyodott el az összehasonlításra, ha belegondolt, hogy jelen pillanatban, ő is fakírnak érezte magát, hiszen bár a kínok kínját állja ki, mégis elengedte a nyomozót, és megfogadta magának, hogy bármennyire fáj is, nem megy többé a közelébe. Rá kellett döbbennie, hogy sem azzal nem ért célt, hogy veszélybe sodorta magát, sem azzal, hogy megpróbált helyesen cselekedni. Fakír – ízlelgette magában a szót, és el kellett ismernie, hogy tényleg az. Először a spanyol székhez hasonlított irodai forgószék, mellyel kikészítette a hátát, ahogy az első ügyfélre várt, most pedig, az önként vállalt magány és fájdalom. Éppen itt tartott gondolatban, és egy újabb ceruzát akart felküldeni a többi közé, hogy legalább azok ne legyenek magányosak, amikor halkan kopogtattak a nyitott irodaajtó félfáján.

A félelem árnyékában 28. rész

28. rész

Kate és Castle le sem tagadhatta volna a döbbenetet, és a csalódottságot, mely arcukra ült a hír hallatán. A tény, hogy nem Faith Duvall nyálát találták meg a borítékon, megbonyolította az ügyet, mert így egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy mit kerestek a talált holmik a lakásán, és miért fogott fegyvert az íróra. Kate fejében vadul kezdett zakatolni a mondat, melyet korábban még hazugságnak hitt, most azonban hihetővé vált, miszerint Faith valóban félt attól, hogy ő lesz a következő áldozat. Már csak arra kellett rájönnie, hogy akkor miért volt nála a postafiókról kapott számla, és miért az ő gépén találták meg az Utolsó Lövés elérhetőségét.

-          Pedig, biztos, hogy benne van a gyilkosságban! Érzem! – törte meg gondolatai menetét Castle egyszerre izgatott, és csalódott hangja, mire Espo felhúzta a szemöldökét.

-          Nem azt mondtam, hogy ártatlan, mint a ma született bárány, csak azt, hogy nem ő nyalta meg a borítékot. – felelte természetes könnyedséggel a hangjában, majd azonnal folytatta – ezen kívül, a laborosok nem csak azt állapították meg, hogy nem az ő DNS-e van a bizonyítékon, hanem azt is, hogy akitől a nyálminta származik, a rokona. Genetikailag 75%-os egyezést mutatott Faith Duvall-al. A macska szőre egyébként stimmel. Ebből a dögből származik.– fűzte hozzá, miközben szinte észrevétlenül simított végig a ragtapaszon, mely a kezén lévő karmolást takarta, mire Kate és Castle azonnal egymásra néztek, és arcukon látszott, ugyanarra gondolnak.

-          A lánya! – tört fel belőlük egyszerre, mire Javi elmosolyodott. A tudat, hogy lassan minden visszaáll a régi kerékvágásba, megnyugvással töltötte el. Sosem szerette a változásokat, még akkor sem, ha őt csak közvetetten érintette, és úgy érezte, éppen itt lenne az ideje, hogy Castle visszatérjen, megbeszéljék Beckett-tel a dolgaikat, és ott folytassák a munkát, ahol abbahagyták. Ahogy most a két barátjára nézett, azt gyanította, hogy ez meg is fog történni. Már csak abban bízott, hogy felettese értette, amire a kocsinál célzott, amikor Faith házához indultak.

-          Csak ő lehet, mivel a rendszerben nem találtuk nyomát más élő rokonnak. – helyeselt bólogatva Javi, majd átnyújtotta a fehér A4-es lapot, melyen a laboros kollégák jelentése szerepelt. Kate, és Castle rezzenéstelen arccal léptek be ismét a kihallgató szobába, miközben Faith az érinthetetlenek nyugalmával ült még mindig a helyén, és most kérdőn fordult feléjük. Miután mindketten helyet foglaltak, Kate Castle-re pillantott, és annak kék szemeiből jól kiolvashatta, alig várja, hogy szembesítse a nőt a tényekkel. Halványan elmosolyodva a gyermeki izgalmon, mely a férfiból sugárzott, egy tekintet villanással jelezte neki, hogy átadja a lehetőséget, amivel az író azonnal élt is.

-          Ms. Duvall, mikor jött rá, hogy a lánya megölte az Ön szeretőjét? – csapott egyenesen a közepébe kérdésével, és elégedetten látták, hogy a nő arcáról eltűnik a fensőbbséges mosoly, átadva helyét a döbbenetnek.

-          Fogalmam sincs, mire céloz… - jöttek érezhetően nehezen ajkára a szavak, de Kate megrázta a fejét, és a nő elé tolva a fehér lapot, az asztalra könyökölve hajolt kissé közelebb. Mint minden, ez is módszereinek egyike volt, hogy beférkőzve a gyanúsított intimszférájába, kényelmetlen helyzetbe hozza.

-          Tudjuk, hogy a borítékon, amit a temetkezési vállalatnak küldtek az instrukciókkal, nem a maga nyála volt, hanem valakié, akinek a génállománya 75%-ban egyezik a magáéval. Mivel élő rokona nincsen, a lánya viszont nagyon is életben van, ráadásul abban a kollégiumban dolgozik, ahol Arthur Gelling is dolgozott, egyértelmű, hogy ő követte el. A borítékon macskából származó szőrt is találtak, ami meglepő módon, éppen az Ön macskájukéval megegyező. A kérdés az, hogy miért, és maga mikor jött rá! – szegezte neki a kérdést, de amikor a nő még mindig nem szólalt meg, folytatta – gyanítom, hogy ha megvizsgáljuk a lakásán talált laptopot, arról is kiderül majd, hogy a lányáé, igaz? Miért? Féltékeny volt magukra?

-          Ezt nem értheti! – rázta meg hevesen a fejét a feltételezésre Faith, mire Kate kényelmesen elhelyezkedve hátradőlt, és kezeit karba fonva, várakozón nézett a vele szemben ülőre.

-          Akkor magyarázza meg! – utasította higgadtan, mire Faith nagyot sóhajtott.

-          Nem volt féltékeny! Örült a boldogságomnak! Meg kell érteniük, hogy Allison nagyon szeret engem, és csak védeni akart… tudják, amikor az a gazember megvádolt engem zaklatással, idegileg teljesen kikészültem, és ennek Alli is tanúja volt. – mesélte könnyes szemmel, és a kihallgatása óta most először jelent meg érzelem az arcán. Kate nem szólt közbe, hagyta, hogy a nő tovább beszéljen, aki pillanatnyi szünet után, folytatta -–amikor itt elhelyezkedtem, Arthur közeledését fenntartásokkal kezeltem, bár sosem volt tolakodó. Végül nehezen, de bizalmat szavaztam neki, és beadtam a derekam, belementem egy viszonyba. Egy viszonyba, ami engem tökéletesen kielégített, de Allison egy idő után azt várta Arthur-tól, hogy vállaljon fel engem. Ő egyszerűen csak, nem akarta, hogy kihasználjanak! Megértik, ugye? -–kérdezte elcsukló hangon, fürkésző szemekkel pásztázva a nyomozót, és társát, mintegy bizonyítékát keresve annak, hogy megértik lánya tettének motivációját.

-          Mi történt? Gelling átverte, Allison pedig, rájött erre? Ezért ölte meg? – kérdezte Castle halkan, de Faith megrázta a fejét.

-          Nem! Sosem csalt volna meg, szeretett engem! – jelentette ki magabiztosan, majd amikor látta az értetlen tekinteteket, megmagyarázta – de a félelme sokkal nagyobb volt, mint a szerelme irántam. Félt a visszhangtól, hogy mit mondanak majd a kollégák, a golf klubbeli barátai, a hallgatók, ha kiderül, hogy viszonya van a titkárnőjével, de legjobban a felesége reakciójától, és a válástól félt – nyögte halkan, mire Kate érezte, hogy gombóc keletkezik a gyomrában, ahogy akaratlanul is párhuzamot vont Duvall és az ő helyzete között. Hiszen, nem ezt tette ő is? Inkább boldogtalanságba taszította saját magát, és az írót is, semhogy szembenézett volna a félelmével, és leküzdötték volna ketten, ahogy azt, apja javasolta. Gondolataiból Faith hangja rántotta ki, ahogy folytatta – én megértettem a döntését, de Allison nagyon dühös lett, és folyton csak azt hangoztatta, hogy Arthur gyáva, és megérdemelné, hogy a sors kegyetlen bosszút álljon rajta… - fojtotta el hangját a zokogás, mire Castle szólalt meg.

-          Mikor jött rá, hogy a lánya ölte meg Mr. Gellinget? – tette fel ugyanazt a kérdést, mint korábban, Faith pedig, zsebkendővel törölgetve a szemét, sóhajtott mélyet.

-          Nagyjából akkor, amikor maga megjelent… éppen az előtt ment el az irodából Darell, a HÖK elnök… bejött hozzám, hogy aláírjon néhány papírt, és elmesélte, hogy a rendőrök kihallgatták a gyilkossággal kapcsolatban. Azt is elmondta, hogy azért gyanakodtak rá, mert veszekedett Arthurral, és mert hozzáférhetett az urnához, amiben a maradványok voltak… - magyarázta őszinte, nyílt tekintettel, mire Castle döbbenten nézett rá.

-          Ebből rájött, hogy a lánya megölte a szeretőjét? – villant cseppnyi elismerés a tekintetében, mire Faith megvonta a vállát.

-          Nem csak ebből. Mellette ott volt még a tény, hogy Allison az irodámban volt aznap, amikor Darell és Arthur veszekedtek, valamint, mivel tetszett neki a HÖK elnök, elkísérte a barátja apjának temetésére. Az utóbbi egy hétben pedig, nagyon furcsán viselkedett… néhány napja bementem a szobájába, és megtaláltam a postafiók számláját. Azt mondta, még Arthur kérte, hogy nyisson egy fiókot, mert nem akarta, hogy a felesége megtudja… én hittem neki, de a Darellel való beszélgetés után minden világos lett… - rázkódott meg válla a visszafojtott zokogástól, mire Kate vette át a szót, egy újabb, tiszta zsebkendő átnyújtásával egyetemben.

-          Ezért fogott pisztolyt, Mr. Castle-re? – kérdezte sokkal lágyabb hangon, mint, amit korábban használt, mire Faith ráemelte könnyes szemét, és megtörten bólintott.

-          Meg kell értenie! Meglátta a tollat, amit Arthurtól kaptam az első évfordulónkra. Magukkal dolgozott… nekem senkim nincs a lányomon kívül! Nem veszíthetem el! Muszáj volt megvédenem, és az egyetlen mód az lett volna, ha túszul ejtem Mr. Castle-t…

-          Hol van most a lánya? – jött a következő kérdést Kate-től, mire Faith megvonta a vállát.

-          Fogalmam sincs. – felelte nem túl őszinte csengéssel a hangjában, mire a nyomozónő közelebb hajolt, és mélyen a szemébe nézett.

-          Tudom, hogy most hazudik. Nem akarja elveszíteni a lányát? Akkor segítsen nekünk! – próbálta észérvekkel meggyőzni a nőt – árulja el, hol van, és cserébe beszélek az ügyésszel, hogy ne életfogytiglant kérjen! – ígérte meg, hatalmas kockázatot vállalva, hiszen az előre megfontolt gyilkosságért, a legjobb esetben járt életfogytiglan New York-ban, de Faith egyenesen a szemébe nézve rázta meg a fejét.

-          Értse meg, hogy fogalmam sincs! – jelentette ki újfent, ezúttal azonban, sokkal őszintébbnek tűnt, mire Kate felállt, és Castle-el a nyomában elhagyta a kihallgató szobát. Miután kiadta az utasítást a fiúknak, hogy adjanak ki körözést Allison Duvall-ra, a pihenőbe ment, hogy megigyon egy jól megérdemelt feketét. Meg sem lepődött, amikor látta, hogy az író is követi a példáját, és amikor beértek, hangtalanul csukta magukra az ajtót.

A félelem árnyékában 27. rész

27. rész

Castle pontosan tudta, mitől fél a nyomozó, és most hálát adott Ryan-nek a tanácsért, amit a megfigyelő szobában adott neki. Magában megveregetve saját vállát, amiért volt annyi esze, hogy felhívja a nyomozónőt, mielőtt beszélt a titkárnővel, könyvelte el, hogy helyesen cselekedett, amiért nem úgy akarta befolyásolni Kate-t, ahogy korábban szándékában állt. Belenézve a gyanakvón csillogó zöldes-barna szemekbe, tudta, Kate azt hiszi, azért nem hívta, hogy a veszéllyel, amibe sodorja magát, rádöbbentse, hogy mellette a helye. Megkönnyebbülten áldotta az égieket, akik a segítségére siettek, így most teljesen őszintén tudta megmagyarázni a történteket, ráadásul úgy, hogy a véletlenek játszottak a kezére, és nem ő irányította az eseményeket.

-          Hívtalak, hogy beszámoljak róla, amit megtudtam, történetesen arról, hogy Duvall és Gelling szeretők voltak. – fogott hozzá, hogy mindent elmeséljen, Kate pedig, feszülten figyelt minden szavára – mivel nem vetted fel, gondoltam, abban még semmi veszélyes nincs, ha előre dolgozom, és váltok vele néhány szót. De, amikor beléptem az irodába, már fegyverrel várt rám, és idehozott. A sors különös fintora, hogy még úgy is meg tudod menteni az életemet, hogy nem vagy a közelemben – húzta mosolyra a száját, és amikor Kate értetlenül nézett vissza rá, folytatta – akkor akart a székhez kötözni, amikor hívtál, de a telefon csengése kizökkentette, amit kihasználtam, és lefegyvereztem – húzta ki magát büszkén, de a várt dicséret helyett, szemöldökráncolást kapott.

-          Miért nem hívtál fel, amikor már nálad volt a fegyver? – jött a következő kérdés a nőtől, mire Castle elfintorogta magát.

-          Lemerült a telefonom. Csak abban bízhattam, hogy a híváslistából, amit Javi kikért, ti is rájöttök majd arra, amire én, és akkor beszélni akartok vele. A lánya látott minket elmenni, szóval, csak várnom kellett, hogy értem gyertek. Én helyesen cselekedtem, Kate. Ezúttal tényleg! Legalábbis akartam – fűzte hozzá komolyan, kisfiús ábrázattal, mire Kate nagyot sóhajtott.

-          Tudom, és értékelem, hidd el! – lépett kissé közelebb a férfihoz, aki most keserűen húzta el a száját.

-          De nem érdekel, igaz? Úgy értem, nem változtat semmin – kérdezte olyan hangon, mint, aki már előre tudja a választ.

-          Castle, én… - kezdett bele Kate, hogy elmondja a férfinak, átértékelte az eddigi eseményeket, saját döntését, amikor Javi jelent meg mellettük, Kate legnagyobb döbbenetére, kezében egy fekete macskát tartva, melynek szőre csillogóan fénylett a késő őszi napsütésben, és abból, ahogy Javi mellényéhez dörgölődve dorombolt, szelíd is volt.

-          Duvall-t bevitték a kapitányságra. Átfésültük a házat, és találtunk egy laptopot, aminek a netes előzményeiben még ott van az Utolsó Lövés Temetkezési Vállalat címe. Ezen kívül, megtaláltuk a számlakivonatot is, amit a Gelling nevére megnyitott postafiók után kapott. – tájékoztatta felettesét a fejleményekről Javi – a fiúk vettek tőle DNS mintát, már el is küldtük a laborba. A borítékon talált szőrre is itt a magyarázat – mutatta fel egy kézzel a macskát, aki nem tetszése jeléül, kiengedte karmait, és egy laza mozdulattal húzta végig a nyomozó kezén – Auú! Büdös dög! – kiáltott fel Javi, de a macskát nem engedte el, hogy a nyomszakértők össze tudják hasonlítani a szőrét a borítékon találtakkal.

-          Rendben, máris megyek – bólintott Kate az információkra, figyelmen kívül hagyva a közjátékot, miközben Castle érdeklődve fordult Javi felé.

-          Mit szólsz, milyen remekül helytálltam? – kérdezte büszkén kihúzva magát, és Javinak már éppen a nyelve hegyén lett volna a csípős válasz, amikor eszébe jutott, mekkora baj lehetett volna abból, hogy ő figyelmen kívül hagyva Kate megérzéseit, félvállról vette a dolgokat.

-          Egész ügyes voltál – préselte ki magából helyette, mire Castle meglepetten húzta fel szemöldökét.

-          Ennyi? Úgy értem, semmi gonoszkodó megjegyzés? – feszítette a húrt tovább, mire Javi elhúzta a száját.

-          Olyasmire gondolsz, mint, hogy bátor dolog volt lefegyverezni egy nőt, és megkötözni? Vagy netán olyanra számítottál, hogy mekkora hülyeség volt kihallgatni egy gyanúsítottat egy olyan ügyben, amihez semmi közöd nem volt? – dobott két lehetőséget is a szurkálódásra Javi, így anélkül kötözködhetett a férfival, hogy háborgó lelkiismeretét elnyomta volna, mire Castle töprengő arcot vágott.

-          Igen, pont ilyenekre gondoltam. – bólintott helyeslőn, és Javi már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Kate szólalt meg.

-          A kapitányságon találkozunk – zárta le az adok-kapok játékot egy mondattal, mire társa még morgott valamit az orra alatt, de kettesben hagyta őket, Kate pedig, a kocsijához indult. Amikor azonban, odaért, visszafordult, és a magányosan utánanéző Castle-re szegezte pillantását – te nem jössz? – kérdezte olyan természetességgel a hangjában, mintha az elmúlt napokban nem is ő tiltotta volna ki az őrsről a férfit, mire Castle meglepetten nézett vissza rá.

-          Mehetek? – kérdezett vissza válasz helyett, Kate pedig, megvonta a vállát.

-          Gondoltam, megérdemled, hogy ott legyél a kihallgatáson, ha már egyszer fegyvert fogott rád – adott könnyed választ Kate anélkül, hogy beszélnie kellett volna megváltozott érzéseiről, mire Castle olyan gyorsan szaporázta meg lépéseit a kocsi felé, mint egy kisfiú, akinek megengedték, hogy életében először, egyedül üljön fel a körhintára.

-          Úgy érted, bemehetek a kihallgatóba is? – kérdezte izgatottan, mire Kate elnyomva a mosolyt, mely ajkára kívánkozott, szó nélkül indította el az autót, és tette sebességbe a váltót, Castle pedig, jó érzékkel csendben maradt az út további részében. Semmi esetre sem akarta, hogy egy rosszul fogalmazott mondat miatt, megint a kapitányságon kívül találja magát.

Faith rezzenéstelen arccal, hideg tekintettel, ujjait az asztal lapján összekulcsolva ült a széken, és nyugodtan várta, hogy a nyomozó, mögötte szorosan az íróval, belépjen, és feltegyék kérdéseiket. Kate egy mappát helyezett az asztalra, kettejük közé, majd leült, és néhány másodpercig csak némán figyelte a nőt, akinek tökéletes kontyából már jó néhány tincs rakoncátlanul járta maga útját arca körül.

-          Mit akarnak tőlem? – kérdezte kissé ingerült, türelmetlen hangon, Kate pedig, elégedetten állapította meg, hogy jó irányba halad. Módszereinek egyike volt, hogy a gyanúsított szólaljon meg előbb, ezzel is bebizonyítva, hogy kényelmetlen számára a szituáció.

-          Gyilkossággal gyanúsítjuk, Ms. Duvall – felelte Kate kimért hangsúllyal, mire a nő rántott egyet a vállán, de nem szólt semmit, így a nyomozónő beszélt tovább - könnyítsen a lelkén, én pedig, elmondom az érdekében, hogy együttműködő volt. - javasolta a nőnek, de az még mindig hallgatott. -–mi történt? Gelling megcsalta, maga pedig, megölte miatta?

-          Nem öltem meg! Szerettem! – szólalt meg hirtelen, mire a nyomozónő bólintott.

-          Pontosan! Szerette, és a múltjából tudjuk, milyen érzékenyen reagál a visszautasításra. Itt azonban, nem vihette perre a dolgot, ugye? – kérdezte, miközben kinyitotta a mappát, és Castle elé tolta, hogy ő is elolvashassa, amit a fiúk megtudtak.

-          Fogalma sincs, miről beszél! Abban az ügyben valóban én voltam az áldozat! – tört fel a nőből mérgesen, majd azonnal folytatta – az a szemét zaklatott, és amikor nemet mondtam, kirúgott! Ezért fordultam a bírósághoz!

-          Mégsem vitte tovább a dolgot, peren kívül megegyezett – kotyogott közbe Castle, mire Faith megrántotta a vállát.

-          Nem voltam naiv. Tudtam, hogy nem győzhetek, így amikor felajánlották a pénzt, elfogadtam, és leléptem! Van egy lányom, gondoskodnom kellett róla! – jelentette ki határozott hangon, mire ismét Kate vette át a szót.

-          A lakásán megtaláltuk annak a temetkezési vállalatnak a címét, ahol Donald Tate hamvaiból elkészítették azokat a golyókat, amelyek aztán végeztek Arthur Gelling-gel! Ezen kívül, szintén ott volt a postafiókról kapott számlakivonat, amit a kollégiumvezető nevére írtak, és ahova a hamvakkal töltött pisztolygolyót küldték! - szembesítette a tényekkel Kate a nőt, akinek szeméből még mindig nem olvasott ki semmit. Csak mereven bámult maga elé, de néma maradt – ne nehezítse meg a dolgát, Ms. Duvall! Tudja, mi a különbség a között, hogy beszél, vagy hallgat? Legalább 60 év! Vagy életfogytiglant kap, vagy 20 évet! Melyiket választja? – tette fel a kérdést Kate, mire Faith ránézett, és legnagyobb meglepetésükre elmosolyodott, de még mindig nem válaszolt – rendben, kérdezek mást! Ha nem maga tette, miért fogott fegyvert Mr. Castle-re? – tért rá a másik büntethető cselekményre Kate, mire Faith megrántotta a vállát.

-          Megrémültem. Megölték a főnökömet, ő pedig, szaglászott. Attól féltem, én leszek a következő célpont! – felelte nyugodtan, de arcáról jól leolvashatta a nyomozó, hogy hazudik.

-          Ne járassa a bolondját velem! Tudom, hogy köze van Arthur Gelling halálához, és be is fogom bizonyítani! – csapott az asztalra Kate, aki elvesztette türelmét, mire Faith megint elmosolyodott.

-          Amíg ez sikerül, felhívom az ügyvédemet! – jelentette ki magabiztosan, és Kate éppen válaszolt volna, amikor Javi jelent meg az ajtóban, és mindkettejüket kihívta.

-          Van egy kis probléma – szólalt meg fojtott hangon, hogy a kihallgatóban ülő nő véletlenül se hallja meg, amit mond, amikor Kate és Castle mögött becsukódott az ajtó, majd, folytatta – a srácok lefuttatták a DNS mintát. – fűzte hozzá, mire mindketten várakozón néztek a nyomozóra – akárki is nyalta meg a borítékot, az nem Faith Duvall volt.