Jogodban áll szeretni 46. (bef.) rész

"Kedves Olvasóim! A végére érkezett a történet. Köszönöm mindenkinek, aki olvasta, külön köszönöm azoknak, akik időt szántak rá, és véleményt írtak a blogra, ami sokszor adott nekem erőt és motivációt a folytatáshoz. Remélem, tetszett a történet, jól szórakoztatok, és a szereplők a szívetekbe lopták magukat. Nem tudom, érkezik-e új történet, amennyiben lesz rá igény, még az is előfordulhat, hogy írok. Még egyszer köszönöm, hogy itt voltatok, olvastátok, véleményt írtatok." K.B

46. rész

A vizsgálat mindössze 20 percig tartott, de ő kész örökkévalóságnak élte meg, mire nyílt az ajtó, és ugyanaz az orvos lépett ki, aki operálta. Ezúttal fehér köpenyt, fehér inget és szürke nadrágot viselt, nyakában sztetoszkóp lógott, és arca nem fáradtságot, hanem elégedettséget tükrözött.

- Minden rendben? – lépett hozzá aggodalmasan Elizabeth, és szívéről mázsás súlyként gördült le a félelem, amikor az orvos elmosolyodott és bólintott.

- A barátja igazi vasember – jelentette ki, majd hozzátette – az artéria bírja a terhelést, a bordái szépen gyógyulnak, és a tüdejében sincs nyoma károsodásnak. Még egy hétig a vendégszeretetünket kell élveznie, aztán hazamehet – ért beszámolója végére, majd miután Elizabeth megköszönte, csak szerényen intett, és távozott, hogy a többi betege is sorra kerüljön. Bryan az ágyon fekve, derékig betakarózva kapcsolgatta a csatornákat, amikor az ügyvédnő belépett, és azonnal felderült az arca, amikor meglátta. Kezét kinyújtva felé várta, hogy a karjaiba simuljon, és ajkuk lágyan találkozhasson. Elizabeth gondolkodás nélkül hajolt rá a keskeny, érzéki ajkakra, és ajkát megnyitva fogadta be a férfi puha, selymes nyelvét, hogy lassú, érzéki táncba kezdjenek.

- Valamit nálam felejtettél – szólalt meg a férfi, amikor elváltak ajkaik, majd kinyitotta tenyerét, melyben a bőrlánc volt, rajta a fél szívvel. Elizabeth szerelmes mosolyt küldött felé, elvette a kis ékszert, és nyakába akasztotta, hogy aztán ismét csókot váltsanak.

- Reméltem, hogy vigyázni fog rád – felelte halkan, mire Bryan bólintott.

- Így volt – nyelt nagyot, majd, hogy elűzze a lövöldözés képeit, és az érzést, amikor azt hitte, soha többé nem láthatja szerelmét, és esélyük sem volt kiélvezni a boldogságot, megrázta fejét, és érdeklődve nézett a nőre. – Na, mit mondott a doki? Megmaradok? – kérdezte, mire Elizabeth leült a szokásos helyére, és bólintott.

- Még nagyjából egy hétig táncolhatsz az idegeiken, aztán szabad vagy – osztotta meg vele, amit az orvostól hallott, mire egy elégedetlen fintort kapott válaszul.

- Nincsen semmi bajom! – morogta durcásan, mint egy kisgyerek, és Elizabeth éppen felsorolta volna neki a problémákat, melyek megnehezítenék, hogy hazamenjen, amikor egy mély baritont hallott meg háta mögött.

- Naná, hogy nincs! – jelentette ki Larson, ahogy beljebb szuszakolta magát a keskeny résen, ahelyett, hogy szélesebbre nyitotta volna az ajtót – én is ezt mondom odabent mindenkinek, hogy csak henyélsz! Lassan tényleg jó lenne, ha lábra kepesztenél, mert azzal szekálnak, hogy átok ül rajtam, és minden társam a St. George-ban köt ki – húzta el száját morcosan, mire Elizabeth felhúzta szemöldökét.

- Talán nem is alaptalanul – jegyezte meg csipkelődve – az előző társa három napja térhetett vissza a munkába, a jelenlegi meg itt fekszik… - mutatott sokatmondón a nyomozóra, mire Larson legyintett.

- A saját hülyesége miatt! Csak egy telefonjába került volna, hogy szóljon, és ott lettem volna erősítésnek! – húzta ki magát büszkén, amitől megfeszültek kanári sárga ingén a gombok, melyhez ezúttal egy extrém ronda, barna nyakkendőt választott, bordó pöttyökkel. - Egyébként, amíg te pihentél, én dolgoztam is!

- Hála Istennek, ennek nem maradt nyoma magán – szúrta közbe Elizabeth komiszul, mire Larson látszólag mérgesen nézett rá, de a tekintetében megbújó vidám szikrák elárulták, hogy kifejezetten élvezi, hogy minden visszaállt a régi kerékvágásba.

- Jack Harrison vádalkut kötött – közölte nyugodt hangon, mely azonnal megdermesztette a légkört, és fagyos hangulatot varázsolt a kórházi szoba addig békés nyugalmába. – Elárulta, hol találjuk Diane-t, és feldobta azokat, akik megölték Holden-t és rád támadtak a raktárban.

- Jellemző – húzta el száját undorral vegyes megvetéssel Elizabeth – a saját bőrét menti.

- Mit kapott érte cserébe? – kérdezte Bryan, mire Larson megvonta a vállát.

- Winslow nem volt könnyű eset – fogott bele, hogy elmeséljen mindent, amit megtudott – az ügyvédje a minimumot várta volna, 15 évet, amiből jó, ha hetet leült volna jó magaviselettel, de az államügyész életfogytiglanit kért, halálbüntetés helyett.

- Belement? – kérdezte meglepetten Elizabeth, mivel nem úgy ismerte az apját, hogy hajlandó lett volna bárkinek meghunyászkodni, mire Larson nemet intett fejével.

- Tárgyalás lesz – válaszolta unott hangon – ha engem kérdez, borítékolható az életfogytiglan. Ehhez a zugügyvédhez képest, még én is túlképzettnek számítok a jogban – tette hozzá magyarázatképpen, mire az ügyvédnő megkönnyebbülten bólintott. Bár némi lelkiismeret-furdalást érzett anyja emléke miatt, amiért ennyire örül a hírnek, hogy az apja élete végéig rácsok mögé kerülhet, de nem tudta megbocsátani neki azt a sok gonoszságot, amit Bryan és ellene elkövetett, ráadásul semmi megbánást nem tanúsított, amikor szembesítette tetteivel. – Nem vállalja el az ügyét? – kérdezte hamiskásan mosolyogva Larson, de tekintetén jól látszott, hogy van némi komolyság is a kérdés mögött.

- Előbb leszünk mi kebelbarátok, Larson – húzta el száját Elizabeth, mire a nyomozó nevetni kezdett.

- Reméltem, hogy ezt mondja – tette hozzá halkan, majd nagyot sóhajtott, és az ajtó felé indult – Nekem mennem kell, vár rám még egy halom papírmunka! Ja, Abe Hunter ügyét ejtették, de megvádolták sikkasztással, csalással, és még jó néhány pénzügyi stikli szárad a lelkén, amivel pár évre kibérli majd az apja melletti cellát. Gyógyulj meg, öcskös! - intette társa felé, akinek sosem árulta volna el, hogy egészen megkedvelte, és ha nem tudta volna, hogy szíve a gyilkosságiakhoz húzza, átcsábította volna a kábítószer-részlegre. – Jut eszembe, betettem a szekrénybe, amit kértél – kacsintott rá rejtélyesen, ami elkerülte az ügyvédnő figyelmét, aki éppen telefonján ellenőrizte üzeneteit, és hangosan felszisszent, ahogy meglátta az egyiket.

- Minden rendben? – kérdezte Bryan, amint kettesben maradtak, és meglátta szerelmét, ahogy gondterhelten ráncolja szemöldökét.

- Greg ügyvédje írt e-mail-t – magyarázta kelletlenül – beváltotta a fenyegetését, és be akarja perelni Martha-t. Azt állítja, maradandó károsodást okozott neki a harapás – húzta el száját hitetlenkedve, mire Bryan döbbenten meredt rá.

- Viccelsz? – nevetett fel, de kezével azonnal fájó bordáihoz nyúlt, és leszorítva azokat, igyekezett csillapítani a szúrást.

- Nem – rázta meg fejét Elizabeth – egy percet kérek, és elintézem – emelte füléhez a telefont, Bryan pedig tanúja lehetett, ahogy az előtte álló nő átváltozik kemény, határozott ügyvéddé. Olyan magabiztosan, és hidegen beszélt a vonal túl felén lévő másik jogásszal, hogy Bryan nagyot nyelt, és hálát adott a sorsnak, amiért vele sosem beszélt így, miközben percek leforgása alatt számtalan jogi zsargon hagyta el száját. Külső szemlélőnek is feltűnt, hogy egy másodpercet sem késlekedett soha a válasszal, mindenre meg tudott felelni. – Üzenem Mr. Fulton-nak, hogy hagyja békén az ügyfelemet, és a továbbiakban ne zaklassa! Az, hogy úton-útfélen azt terjeszti, maradandó károsodást okozott neki a harapás, azt sugallja, hogy ügyfelem fertőző betegségben szenved, ami kimeríti a rágalmazás és becsületsértés fogalmát. Tisztában van vele, hogy ezért fel is jelenthetjük, ugye? – kérdezte, majd várt néhány másodpercet, és meglepetten húzta fel szemöldökét - fenyegetni? Dehogy! Csak vázolom a lehetséges következményeket… pontosan – bólintott elszántan - nézze, nem akarom kikészíteni az ügyfelét, de ha nem veszi rá, hogy visszamondja a feljelentést, darabokra szedem a bíróságon! Mindkettejüket! – tette hozzá halálos nyugalommal, majd elégedetten mosolyodott el – részemről a szerencse! – zárta le a beszélgetést, és nagyot sóhajtva eltette a mobilt. – Martha ügye ejtve – húzta ki magát büszkén, miközben ismét leült a férfi mellé, aki lenyűgözve nézett rá. Tekintete vágyakozva futott végig a nőn, aki ezúttal szürke nadrágkosztümöt viselt, de nem a szokásos fehér selyeminggel, hanem bordóval, mely színben tökéletesen megegyezett a sállal, melyet nyakára kötött. Haját lazán kibontva engedte vállára, cseresznye ajka mosolyra húzódott, de elkomolyodott, amikor belenézett a sötét szemekbe. – Valami baj van? – kérdezte nyugtalanul, mivel egyre kényelmetlenebbnek érezte az átható tekintetet.

- Csak rájöttem valamire – válaszolta elgondolkodó hangon Bryan, és amikor Elizabeth várakozón, némán nézett vissza rá, folytatta – az egész életemet veled akarom leélni!

- Megkéred a kezem? – kérdezte nagyot nyelve Elizabeth, mint, aki el sem akarja hinni, amit hallott, és szíve majd’ kiugrott örömében, amikor Bryan bólintott.

- Gyűrű ugyan nincs nálam – húzta el száját bűntudatosan – az ismert körülmények miatt nem igazán volt alkalmam rá, hogy vegyek egyet – nézett végig magán sokat mondón – de minden vágyam, hogy a feleségem legyél, Liz. – halkult el a hangja, melyből szerelem áradt, kék szemében pedig remény csillogott.

- Lehet erre nemet mondani? – kérdezte könnyes szemmel mosolyogva Elizabeth, mire Bryan szerelmesen mosolyogva rántotta meg vállát.

- Megpróbálhatod – vetette fel lehetőség gyanánt, majd fájdalmasan összeszorítva száját, fiókjába nyúlt egyik kezével – ebben az esetben viszont… - nyögött fel, majd bal karjával elkapta az ügyvédnő csuklóját és egy villámgyors mozdulattal kattintotta a bilincset rá, amit Larson hozott be neki előző nap.

- Bryan! – kacagott fel az ügyvédnő – mégis, mit művelsz? – kérdezte könnyeit nyelve a boldogságtól, mire Bryan közelebb húzta magához, annyira, hogy érezte forró leheletét az ajkán.

- Magamhoz bilincsellek – válaszolta komolyan – Elizabeth Harrison, letartóztatom – jelentette ki, mire a nő kérdőn húzta fel szemöldökét.

- Mi a vád? – mosolygott a férfira, mire az, megrántotta a vállát.

- Rablás – felelte nyugodtan – elraboltad a szívem, és tudod, a nélkül nehéz élni… - tette hozzá, de Elizabeth megrázta fejét.

- Több hibát is felfedezni vélek – harapta be alsó ajkát érzéki mozdulattal, és figyelmét nem kerülte el, hogy Bryan tekintete ajkára vándorolt – először is, a hatályos büntetőtörvénykönyv úgy határozza meg a rablás fogalmát, mint valaminek a jogtalan eltulajdonítása. Ezzel szemben én nem vettem el semmit, amit ne adtak volna önként – húzta fel szemöldökét kihívón, mire Bryan elmosolyodott, ő pedig folytatta. – Másodszor, nem hallottam a jogaimat, nyomozó. Az 1966-os döntés értelmében bármely, a hatóság őrizetében lévő vagy személyi szabadságától más módon megfosztott személyt figyelmeztetni kell a Miranda jogaira. Márpedig egy kezdő zöldfülű ügyvéd is tudja, hogy ennek elmulasztásával jogát veszti a letartóztatás.

- Milyen igazad van – bólogatott Bryan megértőn, miközben szemében huncut fény villant – máris pótolom! Jogodban áll…

- Hallgatni? – vágott közbe Elizabeth somolyogva, de a nyomozó megrázta a fejét, és egészen közel húzta magához.

- Szeretni, Liz – súgta forrón ajkára a szavakat – jogodban áll szeretni – ismételte meg, majd végre ráhajolt a cseresznyeajkakra, és gyengéden, mégis perzselő szenvedéllyel csókolta meg. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, összemosolyogtak, Elizabeth pedig felemelte csuklóját.

- Ha ezt levennéd a kezemről, végre át tudnálak ölelni – javasolta, mire a férfi azonnal a kulcs után nyúlt, de mielőtt kioldotta volna a bilincset, egy pillanatra megállt. Amikor Elizabeth kérdőn húzta fel szemöldökét, megszólalt.

- Kizárt, hogy levegyem, amíg nem válaszolsz a kérdésemre – adott magyarázatot késlekedésének okára, és szíve kihagyott egy ütemet, amikor az ügyvédnő elkomolyodott.

- Semmit sem szeretnék jobban, mint igent mondani, de… - akadt el egy másodpercre, ami kész örökkévalóságnak tűnt a férfi számára – de várjunk még ezzel…

- Várni? Elizabeth! – ült fel apró sóhajtás közepette a férfi – 10 éve várok arra, hogy szerethesselek, és magam mellett tudjalak életem végéig! Nem akarok még több időt eltölteni nélküled!

- Tudom, és hidd el, én is veled akarok lenni – simított végig szabad kezével a nyomozó borostás állán – de amíg az apám nincs véglegesen rácsok mögött…

- Nem érdekel az apád! – szakította félbe Bryan – tudom, hogy mitől félsz, de esküszöm, hogy nem árthat nekünk soha többé! Mondj igent! Kérlek! – fúrta könyörgő tekintetét a nőébe, miközben Elizabeth nagyot nyelve töprengett, mit válaszoljon. Egyik oldalról rettegett, hogy ha apja fülébe jut szerelmük, és házasságuk, megtalálja a módját, hogy közbeavatkozzon, másfelől elege volt a rettegésből, abból, hogy folyton az öreg Harrison akarata érvényesüljön. – Mi a válaszod? – törte meg a csendet és gondolatainak menetét Bryan aggodalmas, várakozó hangja, mire nagyot sóhajtott, és elmosolyodott.

- Igen! – bólintott, mire a férfi önfeledten elmosolyodott – a feleséged leszek! – erősítette meg kijelentését, és amikor lekerült kezéről a bilincs, boldogan simult az ölelő karok közé, ügyelve rá, hogy véletlenül se okozzon fájdalmat szerelmének.

- Szeretlek! – súgta fülébe Bryan, majd kissé eltávolodtak egymástól, összekapcsolták tekintetüket.

- Én is szeretlek! – súgta vissza Elizabeth, és maga mögött hagyva a múltat, és minden félelmet, felszabadultan viszonozta a férfi csókját, miközben reménykedve tekintettek közös jövőjük felé, melyet annak az embernek az oldalán kezdhettek el, akit teljes szívükből szerettek.

VÉGE!

Jogodban áll szeretni 45. rész

45. rész

Elizabeth indulatosan lépett be a kapitányság épületébe, és mit sem törődve a meglepetten rábámuló Mac őrmesterrel, útját egyenesen a lift felé vette. Amikor odaért, többször is megnyomta a hívó gombot, és türelmetlenül nézett órájára, miközben Larson is megérkezett mellé, szaporán kapkodva a levegőt.

- Legközelebb szóljon, hogy húzzak futócipőt – méltatlankodott lihegve, megtámaszkodva a falnál, mialatt egy fehér zsebkendővel verejtékező homlokát törölgette – tényleg azt hiszi, hogy Cassidy-n bármit is segít az, ha most bemegy az apjához? – kérdezte, miközben beszálltak a liftbe.

- Rajtam segít! – vetette oda a rövid, tömör választ az ügyvédnő, mire Larson megingatta a fejét.

- Ezzel csak azt bizonyítja neki, hogy győzött – jegyezte meg halkan, és amikor a nő összevont szemöldökkel ránézett, megvonta a vállát – talán nem? – kérdezett vissza, amivel elérte, hogy Elizabeth egy percig elgondolkodott. Volt valami abban, amit a detektív mondott, de a gyomra is felfordult a gondolatra, hogy ezúttal is szó nélkül hagyja apja mocsokságát. Igen, elképzelhető, hogy a férfi valóban úgy éli meg a történteket, hogy ő győzött, hiszen Bryan élet és halál között lebegett, de a szemébe akart nézni, meg akarta mondani neki, hogy számára halott, és igen, talán abban is reménykedett, hogy az apja nem annyira mélységesen gonosz, mint mutatja magát, és bízni akart abban, hogy amint szembesíti vele, mit tett, legalább bűnbánatot gyakorol.

- Hálás vagyok azért, amit értem tett, Larson nyomozó – vett mély levegőt, mire amaz elhúzta a száját, így mutatva, pontosan tudja, mi következik – de ebbe ne szóljon bele – kérte halkan, mégis határozottan, majd a választ meg sem várva kilépett az éppen megérkező lift ajtaján. A folyosó végén ugyanaz az őr ült, akivel akkor találkozott, amikor Bryan-t hozta ki az előzetesből. Ezúttal újságot olvasott, és nem mutatott különösebb érdeklődést, amikor odaért hozzá, épp csak felpillantott a cikk fölött. – Jack Harrison-hoz jöttem! – közölte látszólag nyugodt hangon az ügyvédnő, miközben semmi nem látszott abból a viharból, mely lelkében dúlt.

- Sajnálom, öt perc múlva jön hozzá valaki – válaszolta unott hangon, és hangjából jól kivehető volt, egyáltalán nem érdekli, hogy kit takar a „valaki”, vagy legalábbis nem óhajtotta a nő orrára kötni, miközben megszívta fogát, mire Elizabeth elszántan nézett rá.

- Téved! Most rögtön megy hozzá valaki! – csattant türelmetlenül az ügyvédnő hangja, és a választ meg sem várva az előzetes cellák felé vette útját. Az őr döbbenten meredt utána, és kellett néhány másodperc, míg felfogta, mi történt, de amint ez sikerült, felpattant a székről, és Elizabeth után vetette magát.

- Hé! Oda nem mehet be csak úgy! – kiáltott dühösen, mialatt keze már a rádió után nyúlt – álljon meg! – mérgelődött, de amikor bele akart szólni a walkie-talkie-ba, hogy erősítést hívjon, Larson keze megakadályozta ebben.

- Larson nyomozó – vette elő jelvényét, és az őr orra alá dugta – együtt vagyunk, enyém a felelősség – tette hozzá halkan, ami elég volt ahhoz, hogy a férfi orra alatt motyogva eltegye a rádiót, és visszalépjen a helyére, ő pedig nagyot sóhajtva indult a nő után. Elizabeth mélyeket lélegezve lépett oda az egyik cellához, ahol apja a priccsen fekve, zakóját feje alá gyűrve, a plafont bámulta. Amikor meghallotta a lépteket, felemelte fejét, és kíváncsian nézett oda. Szürke szemében a viszontlátás örömének szikráját sem lehetett felfedezni, csak a megvetést, ahogy felült, és kihúzott tartással, büszkén nézett lányára.

- Nos? Meghalt? – kérdezte reményteli hangon, mire Elizabeth hitetlenkedve rázta meg fejét, ő pedig válasznak vette, és csalódottan húzta el száját – kár. Talán majd holnap – vetette fel optimistán, miközben ismét visszafeküdt a kemény lapra.

- Tisztában vagy vele, mit tettél? – kérdezte számon kérő, dühtől fojtott hangon az ügyvédnő – majdnem megölettél egy rendőrt! – kiáltott rá apjára, remélve, hogy így sikerül kirángatnia abból a téveszméből, amibe ringatta magát, de Jack csak megrántotta a vállát.

- Sebaj! Legközelebb ügyesebb leszek! – horkantott fel megvetőn, mire Elizabeth megrázta a fejét.

- Nem lesz legközelebb! Megöletted Phil Holden-t, ráküldted a bérenceidet Bryan-re – sorolta a nő, miközben érezte, hogy egyre nő benne a harag – ezért minimum életfogytiglani büntetést fogsz kapni, de jól jegyezd meg, amit most mondok! – lépett közelebb a cellához, és amikor apja ránézett, megláthatta a kék szemekben a neonfények homálya ellenére is az izzó haragot, gyűlöletet és megvetést – ha Bryan meghal a te ócska csapdád miatt, én leszek az, aki a halálsorra küldelek, hogy eltűnj végre az élők sorából, te rohadt, szemét dög! – csapott rá a rácsokra erőteljesen, mire apja észrevétlenül megrezzent, de nem szólt egy szót sem. Elizabeth undorodva nézett végig rajta – remélem, az államügyész a legsúlyosabb büntetést kéri rád, én pedig ott leszek, hogy tanúskodjak! – tette hozzá, amikor egy kezet érzett meg a vállán, mire meglepetten nézett Larson nyomozóra.

- Jöjjön – szólalt meg halkan a férfi – semmi értelme – fűzte mellé, mire Elizabeth nagyot sóhajtva bólintott.

Az elkövetkezendő napok kész gyötrelemnek tűntek az ügyvédnő számára. Minden nap bement a kórházba, bár az első 48 órában nem engedték be szerelméhez. A harmadik napon már ki merték jelenteni az orvosok, hogy túl van az életveszélyen, de hiába hozták ki a mesterséges kómából, nem akart magához térni. A doktor, aki megoperálta, mégis engedélyezte Elizabeth-nek, hogy talpig steril ruhába öltözve, bemehessen az intenzívre, és beszélhessen hozzá. Ezúttal is ott ült az ágya mellett, egy kényelmetlen kis széken, és kezét fogva, tekintetét végigfuttatta a markáns arcélen, a csukott szemeken, a sötét, dús hajon, mely kócosan hullott homlokába. A csendet időnként megtörte a szívfigyelő monitor zümmögése, pittyegése, a kis ablakon beáramló napfényt megszűrte a reluxa, félhomályba burkolva a helyiséget.

- Fel kell ébredned – suttogta halkan a nő, és hangját elfojtotta a steril maszk – annyi mindenről maradtunk le – nyelt nagyot, hogy ne potyogjanak ki a könnyei. – Martha üzeni, hogy ha nem jönne össze a kapcsolatunk, ő tárt karokkal fogad – mosolyodott el lágyan, megpróbálva humorral oldani a feszültséget – na? Mit szólsz? Egy ilyen ajánlatért érdemes lenne magadhoz térni, nem gondolod? – kérdezte elcsukló hangon, és szomorúsága csak még nagyobb lett, amikor Bryan továbbra is rezzenéstelen arccal, lehunyt szemmel feküdt tovább. Hirtelen ötlettől vezérelve, benyúlt zsebébe, és kivette a nyakláncot, melyet az egyik nővér adott át neki, amikor egy kis nylon táskában átadták Bryan holmiját. Most is összeszorult a szíve, ha belegondolt, milyen gyengéden akasztotta nyakába a férfi, ő pedig milyen kegyetlen ridegséggel ejtette a földre. Megfogta Bryan kezét, és a tenyerébe helyezte a nyakláncot, majd rácsukta ujjait, aztán fölé hajolt, és a maszkon keresztül, puhán megcsókolta – Szeretlek – súgta, homlokát a férfiéhoz érintve, de szíve megállt egy pillanatra, amikor tekintete találkozott a fáradtan csillogó, kék szemekkel.

- Én is téged – súgta rekedtes hangon Bryan, és még egy halvány mosolyra is futotta erejéből, Elizabeth pedig hitetlenkedve tátogott, de hang nem jött ki a torkán. Olyan váratlanul érte, hogy a férfi magához tért, hogy csak másodpercekkel később fogta fel annak jelentőségét. Szíve szerint, a nyakába ugrott volna, de józan esze, és a kötés, mely az izmos, széles mellkas háromnegyed részét eltakarta, meggátolta ebben, helyette csak megkönnyebbülten sóhajtott, és a boldogság könnyeivel a szemében mosolygott rá a maszk mögül.

- Halálra rémítettél – dorgálta meg szeretetteljesen, miközben fölé hajolt, és eltűrt a homlokába hulló tincseket.

- Sajnálom – sóhajtott mélyet Bryan, és arca grimaszba rándult, így figyelmeztették bordái, hogy még nincs olyan jól, hogy könnyelműen szívja tele tüdejét levegővel – én sem így terveztem…

- Nem – értett egyet a nő – apám tervezte így – tette hozzá megvető hangsúllyal, majd, mintha így akarna szabadulni az idős Harrison árnyékától, megrázta fejét. – Már börtönben ül, és ha jól értesültem, maga Winslow vette kezébe az ügyét, szóval ott is marad – tájékoztatta a férfit, akinek egyre sűrűbben csukódtak le pillái, annak egyértelmű jeleként, hogy bár magához tért, még nincs jól – hagylak pihenni, holnap megint bejövök – ígérte meg halkan, de a nyomozó már nem hallotta, mert mély álomba merült. Elizabeth még percekig nézte a békésen alvó szerelmét, hálát adva a sorsnak, amiért nem vette el tőle, majd csendesen elhagyta a szobát.

Bryan állapota szépen javult, és az ébredését követő harmadik napon már lekerülhetett az intenzív osztályról. Elizabeth minden nap meglátogatta, egyre többet beszélgettek, puha, de annál édesebb csókokat váltottak, és kiélveztek minden percet, amit kettesben tölthettek. Ez azért sem volt egyszerű, mert a férfihoz sorban érkeztek a kollégák, barátok, valamint tiszteletét tette nála Martha és Maggie is, akik egy ilyen látogatás alkalmával össze is barátkoztak. Ha nem látogatók, akkor orvosok és nővérek váltották egymást, gondosan ügyelve rá, hogy az izgő-mozgó, szigorú ágynyugalmat egyre nehezebben viselő nyomozó minden utasítást betartson, és ne tegye ki magát felesleges terhelésnek. Elizabeth idegesen remegő gyomorral várta, hogy az egyik ilyen vizitnek vége legyen, mely során ultrahangot és EKG-t is készített a kezelőorvos, hogy kiderüljön, bírja-e a terhelést az összeöltött artéria, melyről a műtétet követően beszélt.

Jogodban áll szeretni 44. rész

44. rész

Szíve a torkában dobogott, és levegőt sem mert venni, amíg arra várt, hogy a nyomozó folytassa a megkezdett mondatot, miközben agya a legrémesebb képeket és híreket vetítette le elé.

- Egyelőre nem tudjuk pontosan, mi történhetett – folytatta a férfi – de Cassidy nyomozó megsérült. Legalább két lövés érte a mellkasán… - akadt el a hangján, Elizabeth pedig érezte, hogy az eddig visszafojtott könnyek végig csorognak arcán.

- Mennyire… mennyire súlyos? – dadogta elcsukló hangon, mire Larson nagyot sóhajtott ismét.

- Az imént vitte el a mentő – adott kitérő választ, mivel a világért sem akarta volna telefonon közölni a nővel, hogy laikusként nem sok jövőt jósolt fiatal kollégájának.

- Hova viszik? – jött azonnal a kérdés izgatottan az ügyvédnőtől, miközben felállt és telefonját a füle és válla közé szorítva, belebújt kabátjába, hogy mielőbb indulhasson, amint megtudja a helyet.

- A St. George-ba – válaszolta Larson – én is odamegyek – tette hozzá, és meg sem lepődött, amikor a vonal végén már csak a búgó hang jelezte, hogy a nő letette a telefont. Alig fél órával később Elizabeth cipőjének kopogását ütemesen verte vissza a kórház folyosójának padlója, ahogy szaporán szedve lépteit, a betegfelvevő pulthoz igyekezett. A fiatal, 20-as éveinek végén lévő, barna hajú nő elmélyülten gépelt a számítógépen, de felemelte fejét, és zöldes-kék szemét érdeklődve futtatta végig az ügyvédnőn, amikor az megállt előtte.

- Segíthetek? – kérdezte előzékeny, udvarias hangon, mire Elizabeth mély levegőt vett, hogy nyugodt hangon tudjon megszólalni, és ne lehessen hallani hangján a rettegést, mely azóta szorította össze szívét, hogy elindult.

- Bryan Cassidy nyomozót nem olyan régen hozták be a kórházba – darálta gyorsan, levegővétel nélkül – tudni szeretném…

- Közvetlen hozzátartozója az úrnak? – szakította félbe komoly arccal a nőt, mire Elizabeth lehunyta szemét egy pillanatra. Nem tudta, mit felelhetne erre a kérdésre, hiszen sem a menyasszonya, sem a felesége nem volt Bryan-nek, a barátnőt pedig olyan sutának érezte. Ennél sokkal mélyebbnek érezte kettejük kapcsolatát, ami igazából még ki sem alakulhatott. Hiszen alig néhány órája csak, hogy kibékültek.

- Nézze, ez elég bonyolult – válaszolta lassan, megfontolva szavait, de úgy tűnt, kifogta a legszigorúbb, legszabálykövetőbb nővért, mert határozottan megrázta a fejét.

- Sajnálom, de nem adhatok felvilágosítást, csak hozzátartozónak – fonta össze ujjait az asztal lapján, és Elizabeth éppen próbálta volna meggyőzni, amikor valaki megérintette a vállát.

- Jöjjön velem – hallotta meg Larson hangját, és ő hálásan mosolygott rá, miközben arra gondolt, talán még soha nem örült úgy a férfinak, mint ebben a pillanatban – a műtőben van, nagyjából fél órája – magyarázta, miközben a szinte kihalt folyosón a lift felé igyekeztek. Csak elvétve kerülte el őket egy-egy orvos, vagy ápoló. Ahogy beszálltak a felvonóba, a detektív tovább beszélt – két golyót kapott. Egyet a vállába, egyet a mellkasába – sorolta látszólag szenvtelen hangon, de elég volt a szomorúan csillogó szemekbe néznie a nőnek a félhomályban ahhoz, hogy lássa, valójában ő is aggódik társáért. – Nem volt magánál, amikor rátaláltunk, és elég gyenge életjeleket mutatott. Azonnal műtőbe vitték, és az óta is operálják – ért a beszámoló végére, éppen akkor, amikor megállt a lift. Egy újabb hosszú, végtelennek tűnő folyosóra értek, mely tele volt székekkel a fal mentén. Rajtuk kívül senki nem várakozott, és amíg Elizabeth remegő lábakkal helyet foglalt az egyiken, Larson a kávégéphez lépett, és aprót dobott be, aztán néhány perc elteltével, egy papírpohárral a kezében állt meg a nő mellett. – Kávé. Igya meg! – utasította határozott, mégis gondoskodó hangon, ami meglepte a nőt, és szó nélkül fogadta el az italt, de ahogy ajkához emelte volna, felkavarodott a gyomra, így inkább ráfonta ujjait.

- Köszönöm – suttogta halkan, mert fogalma sem volt, mit mondhatna a nyomozónak. Ő volt az utolsó, akitől ilyen fajta támogatást remélhetett volna, mire Larson megrántotta a vállát.

- Khm… semmiség – vakarta meg feje búbját zavartan, majd leült a nő mellé – túléli, ne aggódjon! Erős fickó – próbálta vigasztalni, majd halványan mosolyogva tette hozzá – lassan egy hete sülve-főve magával van. Ez megedzette – csipkedte meg az ügyvédnőt, mire az szomorkásan viszonozta a mosolyt. Értékelte, hogy a férfi megpróbálja elterelni a gondolatait, és azt is, hogy jobb kedvre akarja deríteni, de a leginkább csak arra vágyott, hogy végre kijöjjön egy orvos, és biztos információkkal szolgáljon.

- Megtalálták, aki… rálőtt? – kérdezte, de Larson megrázta fejét.

- Egyelőre csak annyit tudunk, hogy várt rá – sóhajtott mélyet, majd, mint aki nem tudja, folytassa-e, hezitálni látszott, végül mégis tovább beszélt – az viszont biztos, hogy ugyanaz lőtt, aki Phil Holden-nel is végzett. A töltény ugyanabból a fegyverből származik. – fűzte hozzá, mire Elizabeth undorodva húzta el száját.

- E nélkül is tudtam, hogy apám keze van a dologban – jegyezte meg – világosan az orrom alá dörgölte! – tette hozzá, miközben érezte, hogy a harag és indulat ismét eluralkodik rajta. Larson együtt érző pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. Az elkövetkezendő órák úgy maradtak meg az ügyvédnő emlékezetében, mint életének legnehezebben eltelt időszaka. Az idő talán sosem telt ilyen lassan, és szinte minden energiáját felemésztette, hogy pozitív tudjon maradni. Szinte mániákusan sulykolta magába, mint egy mantrát, hogy nem lesz semmi baj, Bryan fel fog épülni, de agya lerejtettebb zugából, mint egy alattomos kígyó, folyton elősettenkedett a félelem, a rettegés, és valahányszor nyílt a műtőt elválasztó ajtó, neki szíve a torkába ugrott. Az egyik percben azt remélte, hogy kijön valaki, és végre híreket kap szerelméről, míg a másikban abban bízott, hogy amíg nem érkezik senki, az jót jelent, hiszen tart a műtét, és a férfi is életben van. Ahogy azonban egymás után teltek az órák, úgy lett egyre idegesebb. Már éppen tűréshatárának a végén tartott, amikor ismét nyílt az ajtó, és egy zöld, műtősruhába öltözött, 40-es éveinek végén járó férfi jelent meg. Sötét haját steril sapka alá rejtette, fáradt tekintete azonnal megtalálta őket, és Elizabeth tüdejében bennrekedt a levegő, ahogy feléjük közeledett.

- Bryan Cassidy hozzátartozói? – kérdezte, mire az ügyvédnő, okulva korábbi baklövéséből a nővérpultnál, magyarázkodás helyett csak bólintott – a barátjuk nagyon súlyos sérüléseket szenvedett – kezdett bele mondandójába, melyből egyáltalán nem tudta megállapítani egyikük sem, hogy a továbbiakban jó vagy rossz híreket fog-e közölni velük. – Az egyik golyó áthatolt a vállán, ez kisebb szöveti károsodást okozott, amit szerencsére tudtunk orvosolni. A tüdején zúzódások vannak, aminek a gyógyulása időbe telik majd. Először rosszabb lesz, mielőtt javulna – magyarázta türelmesen, Elizabeth pedig kezdett megnyugodni. Az, hogy az orvos jövő időt használt, reményre adott okot, és elűzte a legrosszabbat, amitől félt. – A veséje is megsérült, de a legnagyobb problémát a második golyó okozta, mely alig néhány milliméterrel kerülte el a szívét – érkezett meg a fekete leves, és a kezdeti megkönnyebbültség úgy illant tova a doktornő szívéből, mintha sosem létezett volna. – Az artériákat összefoltoztuk, de, hogy ezek, mennyire bírják majd a terhelést, csak akkor derül ki, amikor abban a helyzetben leszünk, hogy felébreszthetjük. Mesterséges kómánál a szív nem dolgozik olyan ütemben, kevesebb teher hárul a szervezetre. Erre azonban szükség van, hogy ne érezzen fájdalmat, és ne kelljen annyit dolgoznia a szívnek. Tudom, hogy ezt meg kell emészteniük, de van valami kérdésük? – nézett rájuk várakozón, mire Larson hitetlenkedve rázta meg fejét, Elizabeth pedig a könnyeit nyelte.

- Mégis, milyen esélyei vannak? – kérdezte, nehezen megtalálva a szavakat, mire az orvos végig simított homlokán. Arcán jól látszott, ez az a kérdés, amit egyikőjük sem szeret hallani, és amire nem igazán tudnak jól válaszolni.

- Nézze, nem akarok jóslatokba bocsátkozni – próbált kitérni a válasz elől, de amikor pillantása találkozott az ügyvédnő kérlelő tekintetével, nagyot sóhajtott – egyelőre annyit tudok mondani, hogy életveszélyes állapotban van. A következő 48 óra kritikus lesz a számára. - válaszolta együtt érző tekintettel, majd amikor látta, hogy a nő arcából kifut a vér, biztatón tette hozzá – sokat számít, hogy életerős fiatalember, aki láthatólag edzi a testét. Ez mindenképpen azt jelenti, hogy erős szíve van, tehát van okuk reménykedni – bólintott nyugtatón, mire Elizabeth nagyot nyelt – ha nincs több kérdés, és megbocsátanak, most mennem kell.

- Bemehetünk hozzá? – kérdezte gyorsan Elizabeth, mielőtt az orvos még távozott volna, de legnagyobb sajnálatára, az megrázta a fejét.

- Ma biztosan nem, és holnap sem! – válaszolta határozottan, és hangján jól hallatszott, nincs lehetőség alkura – menjenek haza, pihenjenek. Ha bármi változás lesz, telefonálunk, csak adjanak meg egy elérhetőséget a nővérpultnál – köszönt el, majd a választ meg sem várva, távozott. Elizabeth még percekig nézett az orvos után, miközben csak arra tudott gondolni, hogy apja tehető felelőssé mindezért.

- Hazavigyem? – kérdezte Larson, kirántva gondolataiból, mire Elizabeth kihúzta magát, és megrázta fejét.

- Nem, köszönöm! Nem haza megyek – válaszolta látszólag nyugodtan, de hangjának hideg csengése felkeltette a nyomozó érdeklődését.

- Van egy tippem, hova akar menni – jegyezte meg a férfi, miközben kutató tekintetét egy percre sem vette le a nőről, akinek kék szemében düh tüze lobogott – csatlakozhatok? - kérdezte elszántan, mire Elizabeth egy percig némán nézett vissza rá, majd bólintott.

Jogodban áll szeretni 43. rész

43. rész

Elizabeth szíve a torkában dobogott, miközben arra várt, hogy szerelme végre felvegye a telefont. Amikor a sokadik csengés után sem hallotta meg felzendülni a mély baritont a vonal végén, könnyeit nyelve, remegő kézzel nyomta ki mobilját, és idegesen kereste meg tekintetével Larson nyomozót. Amint meglátta, hogy a férfi az asztala mögött bőszen gépel, gondolkodás nélkül odasietett hozzá.

- Mérjék be Cassidy nyomozó telefonját! – támaszkodott meg az asztal lapján, és Larson már éppen felháborodott volna az utasító, türelmetlen hang hallatán, de amikor pillantása találkozott az ügyvédnő félelemtől csillogó kék szemével, meggondolta magát, és azonnal a telefonja után nyúlt.

- Itt Larson! Mérjék be Cassidy-t! – utasította a szakembert határozott hangon, és miközben várt, Elizabeth-re nézett. – Mekkora a baj? – kérdezte látszólag nyugodtan. Abból, ahogy a doktornő összeszorította ajkát, és hogy mindenféle csipkelődés nélkül állt mellette, láthatóan a segítségére várva, biztos volt benne, hogy ideiglenes társa veszélyben van.

- Azt hiszem… nagy – nyögte nehéz szívvel az ügyvédnő, ahogy felidézte apja magabiztos mosolyát, hidegen rászegeződő tekintetét, és utolsó mondatát. Átkozta magát, amiért alábecsülte a férfit, és engedett szívének. Nem tudta elűzni magától a gondolatot, hogy ha nem keresi fel a nyomozót, nem kéri a segítségét ebben az ügyben, vagy legalábbis ellen tud állni a szerelemnek, ami hajtotta felé, akkor most nem lenne veszélyben. Csakis önmagát okolhatta, ha Bryan-nel történik valami, és úgy érezte, képtelen lenne elviselni a férfi hiányát, és a bűntudatot, mely lelkét mardosná.

- Értem, köszönöm – rántotta ki önostorozásának mély bugyrából Larson gondterhelt hangja, ő pedig rosszat sejtve nézett rá – ki van kapcsolva a mobil – magyarázta a nyomozó, gyöngyöző homlokát törölgetve, mire Elizabeth remegő gyomorral rázta meg fejét.

- Nem! – tört fel belőle ösztönösen –néhány perccel ezelőtt még kicsengett! – jelentette ki, de amikor a férfi csak együtt érzőn nézett rá, elfutotta a méreg – csináljon valamit! Keressék meg! Az apám csapdát állított neki, bajban van! – csapott az asztalra türelmetlenül, mire Larson széttárta karjait.

- Értem, de nem tehetek semmit! A járőrök keresni kezdik az autóját, és egy helikoptert is felküldünk, de ennél többet nem tehetünk –magyarázta tőle szokatlan kedvességgel a hangjában, mire Elizabeth hitetlenkedve túrt bele sűrű hajába. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy itt kell ülnie, és arra várni, hogy a nyomozók sikerrel járnak-e. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és mobilját előkapva tárcsázni kezdett. – Most meg, mit csinál? – kíváncsiskodott Larson, de ő mutatóujját felemelve intette csendre. A másodpercek óráknak tűntek, mire Maggie végre felvette a telefont.

- Maggie? – szólt bele megkönnyebbülten az ügyvédnő, ahogy meghallotta dadája hangját – menj be apám dolgozószobájába! Találsz az asztalon egy írótömböt – utasította határozott hangon a dajkát – vegyél a kezedbe egy ceruzát, és kezdd el satírozni a tetejét!

- Miket beszélsz, te lány? – értetlenkedett Maggie – ha apád megtudja, hogy bementem az engedélye nélkül…

- Csak tedd, amit mondtam! – vágott közben türelmetlenül az ügyvédnő – ez nagyon fontos, Maggie! Könyörgöm! – csuklott el a hangja, ami elég volt ahhoz, hogy a házvezetőnő gondolkodás nélkül elinduljon a könyvtárszoba felé. Amikor beért, összehúzott szemmel nézett körül, majd bólintott, ahogy felfedezte a fehér lapokból álló tömböt az asztal lapján. Közelebb lépve, kiemelt egy ceruzát Jack fém, asztalra erősíthető tartójából, majd tanácstalanul állt meg keze a levegőbe.

- Mit is mondtál, mit csináljak? – kérdezte aggodalmas hangon – satírozzam a felső lapot? – ismételte meg a korábbi utasítást bizonytalanul, mire Elizabeth nagy levegőt vett, és próbált nem arra gondolni, hány percet vesztegettek már el, de ez még mindig gyorsabb volt így, mintha autóba ült volna, és a házukhoz hajt.

- Igen! Szépen, oldalazva, mintha színeznél, dadus – magyarázta látszólag türelmesen, miközben törni-zúzni tudott volna a tehetetlenség ránehezedő súlya alatt.

- Úgy, mint azok a rendőrök a sorozatomban? – kérdezett megint, és amikor igenlő választ kapott, aprólékos, precíz mozdulatokkal munkához látott. Néhány másodperc elteltével, meglepetten kiáltott fel – nahát! Sosem hittem volna, hogy ez a valóságban is működik! – kuncogott, mire Elizabeth azonnal lecsapott.

- Mit látsz? Mi van a lapra írva? – záporoztak kérdései, mire Maggie nagyot sóhajtott.

- Ó, kislányom, ha én azt szemüveg nélkül látnám… - sóhajtozott tovább, Elizabeth pedig úgy érezte, menten elsírja magát. Éppen amikor már feladta volna, hogy időben tud segíteni szerelmének, Maggie tovább beszélt – ez valami cím lesz – tartotta egészen közel a tömböt a felkapcsolt asztali lámpához – igen, valami raktár… - motyogta, miközben az ügyvédnő egyre idegesebb lett – meg is van! Marimon Street 569. – jelentette ki büszkén, mire az ügyvédnő gyorsan lejegyezte egy papírra, és átadta Larson-nak, aki testsúlyát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel, és kapta magára kabátját.

- Hívom, ha tudunk valamit – ígérte meg a nőnek, aki könnyeivel küszködve bólintott, ő pedig már el is tűnt a lift irányába, fülén telefonjával, hogy erősítést hívjon az akcióhoz.

- Köszönöm, Maggie – suttogta gombóccal a torkában.

- Elizabeth, mi folyik itt? – kérdezte aggodalmas hangon, de az ügyvédnő úgy érezte, most egyáltalán nem alkalmas arra, hogy elmagyarázza szeretett dajkájának a történteket.

- Ne haragudj, de most mennem kell – köszönt el inkább fojtott hangon, hogy ne ijesszen rá még jobban a nőre, majd bontotta a vonalat. Bármennyire is szeretett volna Larson nyomozóékkal menni, hogy saját szemével láthassa, mi van szerelmével, józan esze azt súgta, jobb, ha itt várakozik az őrsön. A férfiaknak éppen elég lesz Bryan nyomára bukkanniuk, és ha veszélybe van, nem vállalhatnak felelősséget az ő épségéért is. Miközben fel-alá járkált a pihenő szobában, kávéja már régen kihűlt kezében, és csak azon járt az esze, hogyan lehet ennyire gonosz az apja? Csak remélni merte, hogy a férfi terve nem válik be, és Larson időben érkezik, egy baljós kis hang azonban azt suttogta, nem jelent jót, hogy Bryan nem vette fel a telefont, néhány perc múlva pedig már el sem lehetett érni.

Larson nyomozó és csapata óvatosan, néma léptekkel közelítette meg a raktár épület egyetlen, hatalmas fém bejáratát, mely látszólag zárva volt, de ahogy közelebb értek, látták, hogy a tolóajtó résnyire nyitva van. A kommandósok azonnal elhelyezkedtek, és szó nélkül, pusztán tekintetváltásokkal jeleztek egymásnak, jól mutatva, hogy összeszokott, profin kiképzett tagokból állnak. A detektív jobb kezében fegyverét maga előtt tartva, bal kezével megkapaszkodott az ajtó fogantyújában, és minden erejét beleadva, elhúzta azt. A fémszerkezet csikorogva engedelmeskedett, mely hang úgy hasított a kora esti csendbe a kis sikátorban, mintha ezer diák húzta volna végig a körmét egy iskolai táblán. Amint megnyílt előttük az út, egyszerre nyomultak be a helyiségbe, hogy aztán jól koreografált rendben szóródjanak szét, és fésüljék át az egész területet. Larson az egyik csapattal egyenesen vágott át a raktáron, mely tele volt különféle faládákkal, raklapokkal. Alig tett meg néhány métert, amikor tekintete megakadt egy nedves folton, mely szinte világított a szürke, koszos padlón a neonfényben.

- Remélem, nem… - suttogta halkan, úgy, hogy senki ne hallja, miközben követni kezdte a nyomokat. Az első foltot több kisebb csepp követte egymás után, ő pedig lassan lépkedett előre, egészen addig, amíg el nem ért az egyik dobozokkal elbarikádozott sarokig, ott azonban, földbe gyökerezett a lába a látványtól. A padlón Bryan feküdt hason, eszméletlen állapotban. Feje oldalra fordult, karja kinyújtva feje mellett, kezében fegyvere, mellkasa alól pedig hatalmas tócsában szivárgott a vér a betonra. Jól látszott, hogy lövöldözésbe keveredhetett, ezt támasztotta alá a jó néhány, golyó ütötte nyom is, közvetlenül mellette a dobozokon, illetve a vele szemben található hátsó kijárat melletti falon, és fém ajtón. Larson eltette fegyverét, és szélsebesen guggolt a férfi mellé, hogy kitapintsa pulzusát – gyerünk, kölyök! – motyogott magában, miközben mérgesen húzta össze szemöldökét – miért nem szóltál, az Isten verjen meg! – morgott dühösen, de inkább az aggodalom, semmint a harag beszélt belőle. – Azonnal hívjatok egy mentőt! – ordította el magát olyan hangosan, hogy az egész raktár beleremegett, miközben megfordította Bryan testét, és szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta, hogy annak közvetlenül a kulcs-csontjánál az inget teljesen átáztatta a vér.

Elizabeth már sokadszorra nézett karórájára. Az idő ólomlábakon járt, és hihetetlennek tűnt, hogy Larson és csapata még csak alig több mint egy órája vannak távol. Szíve szerint autóba ült volna, és utánuk ment volna, de tudta, esztelenség lenne a részéről. Bármilyen nehezére is esett, várakoznia kellett, és bíznia abban, hogy Larson tartja az ígéretét, és dacára annak, hogy sosem voltak jóban, felhívja, amint tud valamit Bryan-ről. Éppen itt tartott gondolatban, amikor megszólalt mobilja, ő pedig remegő kézzel, villámsebesen kapta elő zsebéből.

- Harrison! – szólt bele nagyot nyelve, és a fáradt, szomorú sóhaj, amit elsőként meghallott, semmi jóval nem biztatta.

- Dr. Harrison – köszörülte meg torkát Larson – megtaláltuk Cassidy nyomozót – kezdett bele a férfi halkan, együtt érzéssel a hangjában, Elizabeth pedig érezte, hogy elgyengülnek a lábai, és erőtlenül rogyott le a kis helyiségben található kanapéra.