Nem menekülhetsz 5. rész

 

5. rész

Dean szájában keserű ízt hagyott a csalódottság, ahogy észrevette Kate mozdulatát, aki hátrébb lépett tőle, ezzel is jelezve, hogy meg akarja tartani tőle a tisztes távolságot, ő pedig mindent megadott volna érte, ha megtudja, mit követett el annak idején ellene, amiért ezt érdemli.

- Nem hiszem, hogy számít, van-e valakid – törte meg a csendet Kate hangja, miközben beljebb lépett az istállóba, és egyenesen kedvenc lovának bokszához sétált, Dean pedig fájdalmasan sóhajtva nézett utána. A fekete kanca, melynek orrán egy hófehér csík díszelgett, és kiemelkedett a többi ló közül szépségével, boldog nyerítéssel üdvözölte régen nem látott gazdáját. – Szia Acapulco – üdvözölte szeretett lovát, akit 14 éves korában kapott nagyapjától, és akinek a hátán mindig kilovagolt, valahányszor hazalátogatott. Minden alkalommal, amikor felült rá, sikerült elfelejtkeznie a legnagyobb problémáiról is, és ahogy a szél a hajába kapott, olyan szabadnak érezte magát, ahogy még soha. Homlokát a ló orrához érintette, aki engedelmesen hajtotta ki fejét a karám kerítésén, ő pedig szinte érezte, ahogy megszállja az ismerős nyugalom. – Mit szólnál hozzá, ha holnap reggel kilovagolnánk, hm? – kérdezte halkan, finoman simogatva a ló nyakát – csak mi ketten – suttogta tovább, mire a ló beleegyezése jeleként prüszkölt egyet.

- Azt hiszem, még sosem irigyeltem úgy állatot, mint ebben a pillanatban – szólalt meg háta mögött Dean, az ő korábban megszerzett nyugalma pedig pillanatok alatt tovaszállt. – Remélem, értékeli, milyen nagy szerencséje van, hogy így örülsz neki – tette hozzá keserűen mosolyogva, mire Kate nagyot sóhajtott, úgy fordult a férfi felé.

- Nincs okom másként bánni vele – felelte nyugalmat erőltetve magára, miközben szíve a torkában dobogott – ő még sosem bántott meg – fűzte hozzá halkan, de Dean meghallotta, mert szemöldökét összeráncolva lépett hozzá közelebb.

- Én igen? – kérdezte, lecsapva a kijelentésre – ezért mentél el, Kate? Megbántottalak valamivel? – záporoztak a kérdések, miközben remélte, hogy végre megtudhatja, mi vezetett odáig, hogy szerelme köszönés nélkül hagyta el, de legnagyobb sajnálatára, Kate csak halványan, keserűen elmosolyodott.

- Régen volt, Dean – tárta szét kezét lemondón – Már nem fontos, miért mentem el – tette hozzá, majd folytatta – a lényeg, hogy elmentem, és most sem maradok pár hétnél tovább.

- Nekem fontos, Kate! – lépett még közelebb hozzá, Kate pedig rémülten állapította meg, hogy a karám miatt nem tud tovább hátrálni, miközben Dean tovább beszélt. – El sem tudod képzelni, mit éreztem, amikor hiába vártalak az iskola bálon! Tartozol egy magyarázattal, nem gondolod? – kérdezte, miközben keze a nő karjára fonódott, és közelebb húzta magához, Kate pedig nagyot nyelt, ahogy orrába bekúszott a szappan és az arcvíz mámorító illata. Tekintete ösztönösen vándorolt a keskeny, érzéki ajkakra, melyek egészen közel voltak az övéhez, és csak egy leheletnyit kellett volna előre mozdítania fejét, hogy megízlelhesse őket, de erőt vett magán, és büszkén nézett a férfira.

- Nem tartozom neked semmivel – rántotta ki kezét a férfiéból, mialatt ellépett előle. A legkevésbé sem érezte azt, hogy magyarázkodnia kellene Dean-nek, főként azok után nem, amit elkövetett ellene, de amaz nem hagyta annyiban, mert útját állta, így esélye sem volt, hogy elmenekülhessen, így lemondón sóhajtott. – Ez már a múlt! – jelentette ki határozott hangon, Dean pedig keserűen könyvelte el, hogy ezúttal sem fog választ kapni a kérdéseire. – Pár hétig maradok csak, aztán visszamegyek Bostonba! Nem áll szándékomban a múlton rágódni, kérdésekre válaszolni…

- Vagy felszínre hozni az érzéseidet? – vágott közbe Dean, miközben ismét közelebb lépett a nőhöz, akinek elakadt a szava a közelségétől.

- Mi…milyen érzéseket? – nyögte nehezen, mialatt érezte, hogy a férfi erős keze simogatón fut végig felkarján, és az ing anyagán keresztül is érezte a melegséget, mely megbizseregtette bőrét.

- Amik nem múltak el, Kate – válaszolta Dean halkan – azokat az érzéseket, amelyek összekötöttek minket, és ami elől nem menekülhetsz, akármilyen messzire is mész – suttogta, miközben lassan lejjebb hajtotta fejét, és ajka már csak néhány milliméterre volt a nőétől. – Azok az érzések, amelyek miatt most is reszketsz…

- Hűvös van… egy istállóban vagyunk – köszörülte meg torkát bizonytalanul Kate, mire Dean elmosolyodott, miközben még lejjebb hajolt ajkára, keze pedig feljebb vándorolt felkarjáról a vállára, majd nyaka vonalán simított végig, de ahogy Kate megérezte, hogy Dean keze a nyakához ér, pont ott, ahol a heg is húzódott, azonnal távolabb tolta magától, és vadul dobogó szívvel lépett el előle. – Hagyj békén, Dean! – kérte elcsukló hangon, majd a választ meg sem várva, szinte kimenekült az istállóból, a férfi pedig értetlenül, fájó szívvel nézett utána. Egyszerűen nem értette, mi üthetett hirtelen a nőbe, akinek minden rezdüléséből érezte, hogy ugyanúgy vágyik a csókjára, ahogy tíz évvel ezelőtt, de fejébe vette, hogy ki fogja deríteni. Nemcsak azt, hogy miért hagyta el akkor, a bál után, hanem azt is, miért próbálja távol tartani magától azóta is. Tudta, hogy esztelenség, hiszen Kate világosan közölte, hogy csak néhány hétig marad, aztán visszatér Bostonba, de azt is tudta, hogy ezúttal senki és semmi nem tarthatja vissza attól, hogy a világ végére is kövesse, ha megbizonyosodik róla, hogy viszontszereti. Kate könnyes szemmel, fürgén szedte lábait a ház felé a hatalmas udvaron, miközben átkozta magát ostobasága miatt, amiért hagyta, hogy Dean megint közel kerüljön hozzá. Nemcsak azért akart távol maradni tőle, mert egyszer már megégette magát vele, hanem azért is, mert tudta, milyen reakciót váltana ki a férfiból, ha meglátná a heget nyakán. Képtelen lett volna elviselni az undort az arcán, melyet kivétel nélkül mindenkinél látott, amikor először ránéztek. Idegenektől el tudta fogadni, nem érdekelte soha mások véleménye, ahogy az sem, hogy összesúgtak a háta mögött, és próbálták kitalálni, mi történhetett vele, de Dean-től nem bírta volna ki, ahogy a sajnálatot sem, arra viszont még nem készült fel lelkileg, hogy beavassa. Fülét futólépések zaja ütötte meg, ő pedig biztos volt benne, hogy Dean eredt a nyomába, de meg sem fordult a fejében, hogy megálljon. Kitartóan haladt a ház felé, és már csak néhány méter választotta el a verandától, amikor a férfi utolérte.

- Kate! Várj! – állt meg előtte Dean, hogy így kényszerítse őt is megállásra, és abból, hogy a futás ellenére, még csak meg sem izzadt, és nem is szedte szaporábban a levegőt, egyértelmű volt, hogy jó kondiban van. – Sajnálom – kért elnézést, amint beérte a nőt, miközben csak remélni merte, hogy nem rontott el teljesen mindent. Tisztában volt vele, hogy ha újra meg akarja hódítani szerelmét, és válaszokat akar kapni, akkor türelmesnek kell lennie, még akkor is, ha ez pokoli nehéznek tűnt a közelében. De bármire képes lett volna, csak ne zárja ki az életéből Kate, és mellette lehessen abban a néhány hétben, amíg itt van. Bízott benne, hogy elég ideje lesz arra, hogy újra felszínre hozza az érzéseket, melyekről szilárdan hitte, hogy még mindig ott izzanak a nő lelke mélyén. Ezt világosan érezte abból, ahogy megremegett a karjaiban, a szemében felcsillanó vágyból. Biztos volt benne, hogy nem tévedett, Kate is vágyott a csókra, de arról fogalma sem volt, miért lökte el magától mégis. – Ne haragudj rám – folytatta halkan, mire Kate megrázta fejét.

- Nem! Nekem kell elnézést kérnem – nyelt nagyot, miközben keze futólag simított végig felkarján, ahogy az esti szél bekúszott inge alá a kivágás mentén, és megborzongatta bőrét. – Nem hiányzik az életembe a feszültség – próbálta megmagyarázni érzéseit, miközben igyekezett elnyomni a vágyat, hogy belesimuljon az erős karok ölelésébe. Bár azt tudta, hogy Dean iránti szerelme sosem múlt el, hiszen az elmúlt tíz évben, az a kevés kapcsolata, ami volt, kivétel nélkül azért ment tönkre, mert mindegyikben azt az érzést, azt a biztonságot és szenvedélyt kereste, amit csak mellette élt át eddig, arra ő sem számított, hogy eltemetett érzései ilyen erővel törnek a felszínre, pusztán attól, hogy a férfi megérinti. Mégis erőt kellett vennie magán, és nem szabadott hagynia, hogy ismét megsebezze.

- Megértelek – bólogatott egyetértőn Dean, aki bármibe hajlandó lett volna belemenni, ha Kate-t a közelében tudhatja. – Van egy ajánlatom – húzta fel szemöldökét mosolyogva, mire a nyomozónő gyanakodva mérte végig, de hallgatott, így ő folytatta – mit szólnál hozzá, ha a továbbiakban nem beszélnénk a múltról? – vetette fel javaslatként – egyszerűen csak úgy viselkednénk, mint két régi ismerős?

- Nem is tudom – nézett vissza rá bizonytalanul Kate, aki egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy bármilyen formában Dean közelében legyen, mire a férfi megjátszott sértettséggel vonta össze szemöldökét.

- Hé! Azok után, hogy meggyanúsítottál Helen-nel, és igazságtalanul voltál velem sértő, tartozol ennyivel, nem gondolod? – kérdezte, és bár tudta, hogy aljas húzás a részéről Kate lelkiismeretére alapozni, de ha kellett volna, az ördöggel is összeáll, csak kapjon egy esélyt. Elégedetten és cseppnyi bűntudattal látta, hogy Kate megfontolja, amit mondott, végül nehezen bólint.

- Rendben! Igazad van! – egyezett bele, ő pedig vidáman mosolyodott el.

- Kezet rá! – nyújtotta ki kezét, hogy azzal pecsételjék meg a megállapodást, mire Kate hezitált néhány másodpercig, majd nagyot sóhajtva, belecsúsztatta tenyerét a férfiéba, aki határozottan, mégis gyengéden szorított rá. Ahogy kezük összeért, tekintetük egymásba kapcsolódott, és Dean úgy érezte, mintha a külvilág teljesen megszűnt volna a számára. Nem érzékelt semmi mást, csak a puha, selymes bőr érintését, hüvelykujja pedig ösztönösen kezdte cirógatni a nő kézfejét, mire Kate nyugtalanul nyalta meg alsó ajkát, ami odavonzotta Dean tekintetét. – Akkor… mostantól… csak ismerősök? – köszörülte meg torkát, de egy másodpercre sem engedte el a nyomozónő kezét, mire Kate lassan bólintott.

- Igen… ismerősök… - nyelt nagyot, miközben pillantása a keskeny, érzéki ajkakra tévedt. Pulzusa felgyorsult, ahogy Dean lassan simogatta bőrét, miközben a jól ismert bizsergés elindult gerince mentén.

- Vagy… barátok. Nagyon jó… barátok – szólalt meg Dean, egy leheletnyit közelebb lépve, Kate pedig megbabonázva nézett bele a kék szemekbe, melyek foglyul ejtették, és eszébe sem jutott, hogy kihúzza kezét a férfiéból.

- Igen… ez is működhet – értett egyet, bár valójában annyira lekötötte érzékeit Dean apró, finom mozdulatai, a belőle áradó illat, testének melege, melyet csak még inkább érzett, ahogy a férfi közelebb húzta magához, hogy fogalma sem volt, mibe egyezett bele éppen. A szavak helyett már csak arra tudott koncentrálni, hogy Dean ajka egyre közelebb ért az övéhez, de mielőtt találkozhattak volna, hogy forró csókban egyesüljenek, hirtelen egy autó tülkölése zavarta meg őket.

Nem menekülhetsz 4. rész

 

4. rész

Kate némán lépkedett a poros földúton az istállók felé, miközben csak remélni merte, hogy az a feszültség, és idegesség, mely elárasztotta, nem látszik rajta. Nem tudta, mi zavarja jobban, az, hogy annyi év után kettesben van élete szerelmével, aki sajnálatos módon nem csúnyult meg az évek során, éppen ellenkezőleg, vonzóbb volt, mint valaha, vagy az, hogy a nagyanyja szeretőjének nézte, amiről a férfi is tud. Dean mosolyogva sétált mellette, és mélyen magába szívta a barack illatot, mely kellemesen vegyült a késő nyárra jellemző elvirágzó fák és virágok illatával.

- Szóval, Helen és én – törte meg a rájuk telepedő csendet Dean mély, lágy baritonja, és hangjából jól hallható volt, mennyire humorosnak találja a feltételezést. – Elég merész ötlet – tette hozzá, mire Kate égnek emelte szemét.

- Sokáig tartott, míg szóba hoztad – húzta el száját gúnyosan – azt hittem, mihelyt kiérünk a verandára, bele kezdesz, de legalább öt percig bírtad! Figyelemreméltó! – tette hozzá, de láthatóan Dean jókedvét nem tudta elvenni.

- Ugyan már! Legalább értékeld, hogy az ebéd alatt csendben voltam – kérte ki magának megjátszott sértettséggel, majd folytatta – képzeld el, milyen kínos lett volna, ha Donald előtt mesélem el Helen-nek, miért voltál velem olyan ellenséges, amikor megérkeztem!

- Állj le, jó? Bárki ezt feltételezte volna a helyemben – védte meg magát, miközben elmosolyodott, ahogy megérezte, hogy melléjük szegődik a farm egyetlen kutyája, egy németjuhász, aki a ritka látogatások ellenére is mindig ugyanolyan szeretettel fogadta, ő pedig ezúttal sem tudta megállni, hogy ne hajoljon le, és simogassa meg kedvencét.

- Le merném fogadni, hogy te sem gondoltad, hogy így fogunk először találkozni annyi év után – vetette fel vidáman Dean, mire Kate nagyot sóhajtott.

- Lássuk csak, meggyanúsítottam gondolatban a nagyanyámat, aki felnevelt, azzal, hogy összeszűrte a levet a volt pasimmal, aki jó harminc évvel fiatalabb nála – kezdett bele, hogy összegezze a történteket – erre te is rájöttél, amivel nevetség tárgyává lettem előtted, és amivel persze, vissza is élsz. Nem, ezt én valóban nem tervezhettem! – rázta meg fejét bosszúsan, mire a férfi lágy mosoly kíséretében, együttérzőn nézett végig rajta.

- Tagadhatatlan, hogy ez egy szerencsétlen félreértés, de vicces is egyben – mosolygott Dean még mindig, mialatt lenyúlt, és ő is szeretettel simogatta meg a kutya fejét, aki azonnal hátra csapta füleit, úgy fogadta a kényeztetést.

- Az – bólintott lassan Kate – évek múlva biztosan jót röhögök majd rajta – fűzte hozzá szkeptikusan, és mérges pillantást lövellt Dean felé, amikor meghallotta a fojtott, halk kacagást. – Befejezted? – kérdezte türelmetlenül, mert már szerette volna elfelejteni ezt az egész ügyet, de Dean láthatólag túlságosan élvezte a helyzetet, mert ártatlanul tárta szét kezeit.

- Ne haragudj, de a feltételezés, hogy Helen és én… ráadásul ez éppen a te fejedből pattant ki… - ingatta fejét hitetlenkedve, még mindig nevetve, amivel csak azt érte el, hogy Kate egyre bosszúsabb lett.

- Kiszórakoztad magad végre? – kérdezte ingerülten, mert határozottan idegesítette, hogy nevetség tárgyává vált, annak ellenére, hogy biztos volt benne, bárki erre a következtetésre jutott volna, mire Dean megrázta a fejét.

- Még nem – válaszolta, de közben lassan elhalt a nevetése, és már csak enyhe mosoly játszott az ajkán, amikor folytatta – de hagyok holnapra is – kacsintott a nőre, aki elhúzta száját.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy naponta ide jársz majd vigyorogni? – kérdezte és hangjából jól érezhető volt, mennyire nem vágyik a társaságára, mire Dean talányosan vonta meg vállait.

- Lehetséges – felelte rejtélyesen – tudod, gyakran be szoktam ugrani Helen-hez egy kávéra, és most már… - akadt el egy másodpercre, majd teljesen eltűnt arcáról a mosoly, és komolyan folytatta – van még egy nyomós okom arra, hogy idejöjjek.

- Az, hogy az orrom alá dörgöld a hülyeségemet? – húzta el száját szarkasztikusan Kate, mire Dean megrázta fejét.

- Az, hogy lássalak – vallotta be őszinte hangon, és figyelmét nem kerülte el, hogy Kate nagyot nyel, amit jó jelnek vett. Bízott benne, hogy a nő sem közömbös iránta, és nagy levegőt véve, állt meg, így kényszerítve, hogy amaz is kövesse a példáját, és ránézhessen. – Mi lenne, ha újra kezdenénk? – kérdezte, majd azonnal folytatta – szia Kate! – köszönt a nőnek úgy, mintha most találkoznának annyi év után először – jó újra látni! – mosolygott rá, miközben kék szemét az övébe fúrta, Kate pedig érezte, hogy egyre melegebb lesz a férfi egyetlen pillantásától az ing, amit viselt. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy figyelmen kívül hagyja a gesztust, de ha őszinte akart lenni magához, nem akart harcolni Dean-nel. Úgy érezte, jobb a békesség, úgyis csak pár hétig marad, azt pedig miért ne tölthetnék nyugalomban, főleg, ha ő és a nagyanyja tényleg olyan jó barátok, és többször is el kell majd viselnie a jelenlétét. Így lassan mély levegőt vett, majd mosolyt erőltetett magára.

- Helló! – köszönt ő is a férfinak, aki lenyűgözve nézte a kis gödröcskét a nő arcának jobb felén, miközben arra gondolt, szinte már el is felejtette, milyen gyönyörű Kate, amikor mosolyog. Ez fogta meg a középiskolában is, amikor egyik délután kint sétált az udvaron, és meglátta a lányt, ahogy magányosan üldögélt egy padon. Clyde-ot kivéve, senki nem barátkozott vele, a város lakói nehezen fogadták el a múltja miatt, így többnyire egyedül volt, de aznap délután mellé csapódott egy kölyökkutya, az, amelyik most is a lábuknál rohangált, Kate pedig azonnal megfelezte a kezében tartott szendvicset, és mosolyogva tette le a kutyus elé, aki rögtön hozzá is látott az ingyen ebédhez. Dean percekig némán figyelte a két számkivetettet, ahogy összebarátkoznak, miközben tekintete csodálattal futott végig a karcsú alakon, a hosszú, lágyan leomló barna hajzuhatagon. Meg sem lepődött, amikor iskola után látta, hogy Kate a kölyök társaságában indul haza, és azon kívül, hogy megállapította, milyen gyönyörű, arról is meggyőződhetett, milyen jó szíve van. Abban a percben beleszeretett, és attól fogva semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogyan hódíthatná meg. Hetek teltek el, mire ő, akinek egyébként soha nem okozott gondot szóba elegyedni egy lánnyal, kellő bátorságot merített magában ahhoz, hogy megszólítsa. Szíve a torkában dobogott, tenyere izzadt, torka kiszáradt, és úgy érezte, két értelmes mondat sem hagyta el a száját, de Kate nem gúnyolta ki, hanem igent mondott a randevú meghívásra, ami egy moziból és egy turmixból állt a helyi gyorsétteremben, ő pedig a legboldogabb tizennyolc éves srác volt a környéken, akit csak látni lehetett. Minden nap alig várta, hogy találkozzanak, átölelhesse, megcsókolhassa az édes ajkakat, melyek ugyanolyan lágyan és finoman viszonozták az érintést, amikor pedig először egymáséi lettek a fakunyhóban, elhatározta, hogy Kate Reynolds lesz a felesége, vagy senki más. Azzal nem számolt, hogy alig néhány nappal később a lány fogja magát, összecsomagol, és magyarázat nélkül tűnik el az életéből, olyan keserűséget és fájdalmat hagyva maga után, amit életében nem érzett még, amely sosem múlt el, és amely megtanította arra, hogy soha többé ne legyen szerelmes. – Minden rendben? – zökkentette ki emlékei közül Kate hangja, és csak most vette észre, hogy percekig csak némán nézte a nőt, aki most is ugyanolyan hatással volt rá, mint tíz évvel ezelőtt.

- Persze – erőltetett magára egy mosolyt Dean, miközben egyre közelebb értek az istállókhoz, ahonnan már hallani lehetett a lovak türelmetlen nyerítését. – Helen mesélte, hogy nyomozó lettél – jegyezte meg csak úgy, mellékesen, mire Kate bólintott. – Emlékszem, hogy ez volt minden vágyad – idézte fel korábbi beszélgetéseik egyikét, amikor Kate bevallotta neki, mire készül, bár akkor még úgy volt, hogy együtt fognak elutazni a városból.

- Igen, végül sikerült megvalósítanom – felelte Kate, majd bizonytalanul nézett a férfira – remélem, jól is csinálom – tette hozzá, mire az határozottan bólintott.

- Biztos vagyok benne! Az akadémiát jelesre végezted, és azt hallottam, hogy a legjobbak között tartanak számon Bostonban – közölte nyugodt hangon, Kate pedig meglepetten húzta fel szemöldökét, ahogy rájött, mennyi mindent tud róla Dean.

- Milyen jól informált vagy – jegyezte meg cseppnyi éllel a hangjában, és szinte biztos volt benne, hogy Nanny volt az, aki készséggel világosította fel a férfit az életéről egy-egy kávé mellett.

- Nos, jól dolgozik az összekötőm – válaszolta mosolyogva Dean, ő pedig igyekezett figyelmen kívül hagyni a melegséget, mely elárasztotta lelkét a mosoly láttán, amivel már tinédzserként is elvarázsolta. – Azt is tudom például, hogy jelenleg nincs senki az életedben – tette hozzá halkabban, Kate pedig érezte, hogy veszélyes vizekre eveznek, ezért felvértezve magát a vonzerő ellen, felszegte állát és elismerőn húzta el száját.

- Nem mondom, Nanny tényleg alapos munkát végzett – bólogatott és elég volt a férfi arcára néznie ahhoz, hogy tudja, nem tévedett, valóban nagyanyja látta el információkkal – visszafele már nem működött ilyen jól a rendszer, mert én semmit nem tudok rólad – fűzte hozzá, mire Dean megállt előtte, és várakozón nézett rá.

- Mit szeretnél tudni? Az életem nyitott könyv előtted – mosolyodott el megnyerőn, de mivel Kate nem kérdezett semmit, folytatta – az érettségi után egyetemre mentem, közgazdasági szakra, de egyáltalán nem tetszett – húzta el száját grimaszolva, melyből azonnal levonható volt, mi a véleménye az üzleti világról, Kate pedig nem állta meg mosolygás nélkül. Ezzel a férfi ismét a tizennyolc éves Dean-re emlékeztette őt, aki számtalan alkalommal nevettette meg, miközben a férfi folytatta – ha hiszed, ha nem, én is a törvény mellett tettem le a voksom végül.

- Jogász lettél? – hökkent meg Kate, aki elképzelni sem tudta, mit csinálhat egy ilyen kis városban egy jogász, de zavara csak még nagyobb lett, amikor Dean nemet intett a fejével.

- Rendőr vagyok – vallotta be, és majdnem felnevetett, amikor meglátta a döbbenetet Kate arcán. Pontosan erre a reakcióra számított, hiszen ahogy a városban mindenki, úgy a nő is tudta, hogy a szülei elvárják az egyetemi végzettséget mindkét fiú gyermeküktől. – A helyi seriff irodát vezetem – tette hozzá, és hangjából büszkeség és elégedettség csendült ki, jelezve, mennyire elégedett az életével.

- Azta! – ingatta meg fejét Kate hitetlenkedve, majd összeráncolt szemöldökkel nézett a férfira – hadd találjam ki! Apád kitagadott, anyád pedig minimum érvágással fenyegetőzött, amikor megtudta – tippelte meg a szülői reakciót, hiszen ő is ismerte a férfi szüleit, igaz, csak látásból. Addig sosem jutottak, hogy Dean a barátnőjeként mutassa be otthon, és ez nem a férfi hibája volt. Kate jól tudta, mit gondolnak róla a városlakók, ahogy azt is, hogy szerelme szülei nem nézik jó szemmel a kapcsolatukat, ezért valahányszor Dean felajánlotta, hogy vacsorázzanak náluk, ő határozottan elutasította ezt. A háta közepére sem kívánt egy kínos, minden szempontból megalázó estét olyan emberek társaságában, akik, amikor csak lehetett, éreztették vele felsőbbrendűségüket.

- Nagyjából igen – rántotta ki gondolataiból Dean szomorkás hangja – sokáig nem tudtak haragudni, mert egy évvel később autóbalesetben meghaltak – tette hozzá, mire Kate azonnal elszégyellte magát néhány perccel korábbi gondolatai miatt.

- Ó, Dean – lépett közelebb, és együttérzőn tette kezét a férfi alkarjára, akinek tekintete kezére vándorolt, és érezte, hogy szinte ég a bőre ott, ahol a nő megérinti. – Sajnálom, nem tudtam…

- Semmi baj – mosolygott rá a férfi – már több mint hét éve. A családi üzletet most Cedrick vezeti – említette meg bátyját is – én pedig jól érzem magam a bőrömben – ért mondandója végére, de amikor Kate tovább akart sétálni, finoman megfogta a kezét, és megállította. – Arra nem is vagy kíváncsi, hogy nekem van-e valaki az életemben? – kérdezte halkan, és vadul dobogó szívvel várta a választ, mire Kate nagyot sóhajtott, és kihúzta kezét a férfiéból.

Nem menekülhetsz 3. rész

 

3. rész

Kate elhúzott szájjal figyelte, ahogy Helen boldog mosollyal az ajkán fogadja el a virágokat, és helyezi őket egy vázába, miközben igyekezett meggyőzni magát arról, hogy amit érez, nem féltékenység, pusztán undor, amiért nagyanyja és Dean összeszűrték a levet a háta mögött. Még most sem tudta elhinni, hogy Nanny ezt tette vele, azok után, hogy pontosan tudta, min ment keresztül Dean és az iránta érzett szerelem miatt.

- Én szégyenkezem helyetted, kislányom – folytatta a kioktatást Helen, miközben a konyha felé indult, hogy hűtőbe tegye a vörösbort, Dean pedig a fogasra akasztotta kalapját – még soha életemben nem hallottalak így beszélni senkivel!

- Ez komoly?! – hökkent meg Kate, miközben hitetlenkedve felnevetett – tényleg úgy érzed, hogy nekem lenne szégyellnivalóm? – mutatott jelentőségteljesen Dean-re, aki bűnbánó képpel fordult Helen felé, aki értetlenül nézett vissza unokájára.

- Rendben, talán el kellett volna mondanom, hogy Dean és én… - fogott volna bele, de Kate közbevágott.

- Talán?! Nem értem a feltételes módot! Mégis, mit hittél? – tárta szét kezeit feldúltan – egyáltalán, hogy a fenébe jutott ilyesmi az eszedbe? Pontosan tudod, hogy Dean és én jártunk a középiskolában! Ahogy gondolom, az sem érdekelt, hogy harminc évvel fiatalabb nálad! – fonta keresztbe karját mérgesen mellkasa előtt a nyomozó, mire Helen mérgesen nézett vissza rá.

- A kor csak egy szám! – ellenkezett unokájával, aki döbbenten ingatta fejét, és látszott rajta, hogy nem akarja elhinni, amit hall, ő pedig folytatta – másfelől, nyilván gondoltam, hogy kissé feldúl majd, ha találkoztok, de azt hittem…

- Mit? Hogy gratulálok hozzá?! – tört fel Kate-ből indulatosan, mire Helen közelebb sétált hozzá, és bűntudatosan emelte rá szemét.

- Nem – ingatta meg fejét – azt semmiképpen sem gondoltam, de reméltem, hogy megérted. Dean sokat segített nekem nagyapád halála után, és észre sem vettük, egyszer csak barátok lettünk – tárta szét kezét tanácstalanul. – Fogalmad sincs, mennyit rágtam magam lelkiismeret-furdalástól gyötörten…

- Helen – szólt közbe Dean, először, mióta a nő és Kate vitatkozni kezdtek. Először jó ötletnek tűnt bosszantani volt szerelmét, mostanra azonban már inkább kínosnak érezte az egész jelenetet. Helen-t nem akarta ilyen helyzetbe hozni, és úgy érezte, időt kell hagyni, hogy kettesben megbeszéljék a dolgot. – Azt hiszem, Kate is jobban reagált volna, ha előre szólsz neki, hogy jövök – jegyezte meg, mire Helen bólintott. – Talán, jobb, ha inkább elmegyek.

- Végre egy remek ötlet! – jegyezte meg Kate, de Helen rendreutasító pillantást lövellt felé, majd Dean felé intézte szavait.

- Semmi szükség rá, hogy elmenj! Igazad van, szólnom kellett volna előre Kate-nek rólad, de annyira ideges voltam Donald miatt, hogy az teljesen kiment a fejemből, hogy téged is meghívtalak – simított végig homlokán letörten, és arcán már nyoma sem volt annak a boldogságnak, mellyel felment a szobájába átöltözni korábban. – Csak arra koncentráltam, hogy Donald-ot elfogadod-e, és eszembe sem jutott figyelmeztetni téged, hogy Dean-t is meghívtam – nézett Kate-re, aki zavartan ráncolta össze szemöldökét, és úgy érezte, elveszítette a fonalat, melyet addig szorosan a kezében tartott.

- Donald? – kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva a kis hangot, mely azt súgta, élete legkínosabb pillanata fog következni néhány másodperc múlva.

- Igen – bólintott Helen, miközben leült az egyik székre, és nagyot sóhajtott – Donald Green, a férfi, akiről meséltem… aki… hogy is mondják ezt manapság? – nézett segélykérőn Dean-re, aki szelíden mosolygott vissza rá.

- Aki meghódította a szíved – segítette ki a nőt, aki pirulva bólintott, Kate pedig nagyot nyelve rágcsálta belső ajkát.

- Donald a te udvarlód? – kérdezte kínosan feszengve, mire újabb bólintás volt a felelet, ő pedig megköszörülte a torkát – Dean pedig a barátod – összegezte pár szóban a lényeget, és amikor mindketten bólintottak, azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld, hogy elsüllyedhessen. – Szóval, ti ketten jó barátok vagytok – mutatott rájuk a biztonság kedvéért, hogy megerősítést kapjon, mire Helen ráemelte tekintetét.

- Igen – vallotta be szemlesütve, majd ismét felnézett, úgy folytatta – tudom, hogy furcsa, és nem is gondoltam, hogy ennyire rosszul fog neked esni a barátságunk, de Dean tényleg sokat segít nekem, és jó vele beszélgetni – magyarázta, rámosolyogva a férfira, aki azonban nem rá figyelt, sokkal inkább Kate-et figyelte gyanakvó tekintettel. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjön, miért volt olyan ellenséges vele az első perctől fogva. Abból, hogy Helen csak az udvarlójáról beszélt vele, ahogy most puhatolózott kettejük kapcsolatát illetően, és az elejtett mondatokból kiderítette, mit is gondolt valójában, ami mosolygásra késztette. Még a feltételezést is nevetségesnek találta, hogy ő és Helen alkossanak egy párt, főleg azért, mert az ő szíve balga módon még mindig Kate után sóvárgott.

- Nem… hidd el, megértem – bólogatott bőszen Kate, óriási megkönnyebbültséggel, ugyanakkor szégyellte is magát azért, hogy egyáltalán ezt feltételezte róluk, miközben újabb kopogás törte meg a beállt csendet, Helen pedig idegesen ugrott talpra.

- Jó ég, ez Donald! – simított végig izgatottan ruháján, majd az ajtó felé indult, Dean pedig kérdőn fordult Kate felé.

- Mondd csak, te tényleg azt hitted, hogy Helen és én egy pár vagyunk? – kérdezett rá, így mutatva, hogy ő rájött arra, amit Kate élete végéig eltitkolt volna, és még csak nem is palástolta jókedvét, mire a nyomozónő égnek emelte a szemét, Dean pedig szélesen mosolygott. Határozottan élvezte, hogy Kate kínosan érzi magát, bár azt maga sem tudta, miért.

- Te ezt élvezed, ugye? – kérdezett vissza egyenes válasz helyett a nyomozónő, mire Dean könnyedén villantott rá egy mosolyt, abból a fajtából, mellyel tinédzser korukban is el tudta varázsolni.

- Mindenesetre, az elméletedet ne osszad meg szegény Donald-dal – bökött fejével az ajtó irányába, ahol Donald és Helen meghitten beszélgettek, Kate pedig morcosan fordult Dean felé.

- Fogd be! – bokszolta vállon, majd a választ meg sem várva faképnél hagyta volna, de a férfi mellé szegődött, és egészen közel hajolt hozzá.

- Tudod, amikor dühös vagy, még mindig ugyanúgy szikrákat szór a szemed, mint régen – súgta a fülébe, hogy senki más ne hallja rajtuk kívül, Kate pedig érezte, hogy bizsergés indult el gerince mentén, ahogy a férfi forró lehelete megcsiklandozta fülét, de válaszolni nem volt ideje, mert időközben Helen és Donald beljebb léptek, és megálltak előttük.

- Katie, ő itt Donald – mutatott a mellette álló férfira nagyanyja, aki a 60-as éveinek közepén járhatott. Ősz, dús haját régimódi stílusban hátra fésülte, hófehér zakója, világoskék ingével tökéletesen állt szikár termetén, melyen látszott, hogy fizikai munkával alakította. Szürke szeme barátságosan nézett Kate-re, miközben hatalmas tenyerét üdvözlésre nyújtotta.

- Donald Green – mutatkozott be, kihúzva magát, amitől még magasabbnak tűnt, Kate pedig háttérbe szorítva Dean miatti feszültségét, kedvesen mosolygott vissza rá, és fogadta el a kezét. – Örülök, hogy végre megismerhetlek – váltott tegezésre a férfi, Kate figyelmét pedig nem kerülte el, mennyi szeretettel néz a férfira nagyanyja.

- Részemről a szerencse – viszonozta a gesztust Kate, miközben átsétáltak az étkezőbe, és helyet foglaltak. A nyomozónő figyelmét nem kerülte el, hogy Helen úgy terített, hogy ő kénytelen legyen Dean mellett ülni az ebéd során, de úgy döntött, figyelmen kívül hagyja ezt a bosszúságot, és inkább minden figyelmét a finom ételeknek, és a jó társaságnak szentelte. Donald-ról hamar kiderült, hogy kedves, őszinte, jóravaló ember, akinél jobbat keresve sem találhatott volna Kate a nagyanyja számára. Akárcsak Helen, Donald is özvegy volt, hat évvel ezelőtt veszítette el a feleségét, és azóta magányosan élt. Már az első pár mondat után kiderült, hogy ő és Helen tökéletesen egy hullámhosszon vannak, neki pedig nem is esett nehezére megkedvelni a férfit, aki szinte egy maga vitte előre a beszélgetést, és számtalanszor fakasztotta őket nevetésre egy-egy történetével. Abból, ahogy olykor tétován megérintette Helen kezét, ahogy ránézett, melegséggel a szemében, Kate számára egyértelmű lett, hogy szereti a nagyanyját, és ez neki bőven elég volt ahhoz, hogy elfogadja a férfit. Ugyanez korántsem volt elmondható róla és Dean-ről. A kettőjük közötti feszültség szinte kézzel tapintható volt, mely azonnal szemet szúrt Helen-nek is, aki észrevétlenül figyelte a fiatalokat. Bár tudta, tisztában volt vele, hogy kockázatos lépés meghívni a fiatal férfit, akibe unokája szerelmes volt évekkel ezelőtt, de ahogy akkor, úgy most sem értette, miért szökött el annak idején Kate. Sosem mesélte el, mi történt, egyszerűen csak hazajött a bál estéjén, és közölte, hogy másnap Bostonba utazik, hogy részt vehessen az akadémia képzésén, ő pedig hiába próbálta faggatni, azóta sem volt hajlandó elárulni semmit. Dean nemsokkal azután jelent meg a farmon, hogy Frank kivitte egyetlen unokájukat a repülőtérre, és teljesen összetörve, reménytelen kétségbeeséssel próbálta kideríteni, hova ment a lány. Helen úgy emlékezett arra a napra, mintha tegnap lett volna. A fiún egyértelműen látszott, fogalma sincs róla, mi történhetett, és amikor elmondta neki, hogy Kate Bostonba utazott, azonnal utána akart menni, szülei azonban, nem engedték. Hogy is engedték volna, amikor ő és Kate nem egy társadalmi rétegből származtak. Helen úgy sejtette, még örültek is neki, amiért a sors így a kezükre játszott. Végül Dean látszólag beletörődött a dologba, de az asszonyt nem tudta becsapni. Valahányszor találkoztak, mindig úgy alakította a beszélgetést, hogy Kate-ről kérdezhessen, ő pedig most bízott benne, hogy ha újra találkoznak, ismét egymásra találnak, már csak azért is, mert sosem látott még náluk összeillőbb párt. Frank és ő határozottan meg voltak győződve róla, hogy Dean lesz az unokavejük, így mindketten meglepődtek, amikor Kate magyarázat nélkül elutazott, és a ritka látogatások alkalmával gondosan ügyelt rá, hogy véletlenül se futhasson össze a férfival. – Nanny, el sem tudod képzelni, mennyire hiányzott már a főztöd – dőlt hátra jóllakott elégedettséggel az arcán Kate, kirántva ezzel nagyanyját a gondolatai közül, aki szerényen mosolyogva fogadta a bókot, majd tekintete elidőzött a vele szemben ülő fiatalokon.

- Köszönöm, kicsim – simogatta meg unokája kezét az asztalon átnyúlva, majd hirtelen ötlettől vezérelve, folytatta – még mindig nem kávézol? – kérdezte, csak úgy, mellékesen, Kate pedig gyanútlanul rázta meg fejét, miközben nagyot kortyolt a jég hideg narancsléből, Helen pedig folytatta – micsoda véletlen, Dean sem iszik kávét – jegyezte meg, ami éppen elég volt ahhoz, hogy Kate kezében megálljon a pohár, és rosszat sejtve nézett nagyanyjára, aki tovább beszélt – Donald és én iszunk egy csészével, nincs kedvetek addig sétálni egyet? – vetette fel lehetőség gyanánt, ártatlan tekintettel, mire Kate döbbenten meredt rá.

- Nincs! Szívesen! – válaszolták egyszerre a férfival a két, ellentétes választ, mire Donald halkan nevetni kezdett, Helen pedig elégedetten csapta össze tenyerét.

- Remek! – állt fel az asztaltól, mintha unokája válaszát nem is hallotta volna – induljatok, gyerekek! – intett az ajtó felé sürgetőn, mire Dean azonnal felpattant, Kate pedig morcosan szorította össze ajkát, de amikor tekintete találkozott Helen pillantásával, mérgesen fújtatott egyet és felállt. Arcán jól látszott, a háta közepére sem kívánja a sétát, de mint általában, most sem mondott ellent nagyanyjának. Huszonhat év tapasztalata azt súgta, teljesen felesleges lenne. Amint kettesben maradtak, Donald is felállt, és Helen háta mögé állva, átkarolta derekát, a nő pedig mosolyogva dőlt neki a széles mellkasnak, mely kora ellenére még mindig feszes és erős volt.

- Ugye tudod, édesem, hogy én sem iszok kávét – jegyezte meg halkan, de hangjából jól lehetett hallani, hogy mosolyog, ezzel jelezve, hogy pontosan tudja, mire ment ki a játék, mire Helen megfordult a karjai között, és bűntudatosan nézett fel rá.

- Kell nekik egy kis segítség, mert ha rájuk bízom, elszúrják – jósolta meg pesszimistán, mire Donald bólintott.

- Magam is így vélem – értett egyet mosolyogva, majd puhán szájon csókolta a nőt, akinek tekintete közben a fiatalokat kémlelte, ahogy elhaladtak az ablak előtt.

Nem menekülhetsz 2. rész

 

2. rész

Dean Lakewood kék szemében meglepettség csillogott, ahogy összefonódott a tekintetük, miközben Kate úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. A férfi az elmúlt tíz év alatt, ha lehet, sokkal jóképűbb lett, mint ahogy emlékezett rá. A tinédzser sportosságot felváltotta a férfias izomzat, a keskeny csípőre ráfeszült a sötét farmer, széles mellkasán jól kivehetők voltak az izmok, ahogy zavartan nyúlt hófehér ingének gallérjához, hogy megigazítsa. Láthatóan ő is zavarban volt, ez egyértelművé vált abból, ahogy a cowboy-kalapot leemelte fejéről, és tétován biccentett. Sötét hajából homlokába hullott egy tincs, keskeny ajka pedig félszeg mosolyra húzódott markáns arcán. Kate szinte most is érezte, ahogy ezek az ajkak az övére tapadnak és forrón megcsókolja, ő pedig teljes odaadással simult az erős karok közé.

- Na ne! – tört fel belőle köszönés helyett – Te? Ez valami rossz vicc? – kérdezte, igyekezve legyőzni rosszullétét, mely megkörnyékezte a gondolatra, hogy élete első és egyetlen szerelme lehet nagyanyja udvarlója. Csak remélni merte, hogy ez egy ostoba véletlen, hogy a férfi éppen akkor áll az ajtajukban, amikor Helen be akarja mutatni neki, kivel találta meg újra a boldogságot.

- Helló, Kate – mosolyodott el Dean, miközben pillantása simogatón futott végig a nőn. Kate szinte semmit nem változott azóta, hogy utoljára látta, leszámítva, hogy sokkal gyönyörűbb, nőiesebb lett. Bár tizennyolc évesen is majdnem megveszett érte, és a szerelem hevében a világ végére is utána ment volna, ha szülei nem akadályozzák meg benne, most még inkább lenyűgözte a szépsége. Cseresznye ajkai hívogatón nyíltak szét, ő pedig nehezen állta meg, hogy ne hajoljon rájuk. A kissé szűk szabású ing, melyet farmerjába tűrt, kiemelte telt kebleit, és karcsú derekát. Kék szemében döbbenet csillogott, ő pedig jól tudta, miért. Egyértelmű volt, hogy Helen nem szólt neki az érkezéséről, éppen úgy, ahogy ő sem tudta, hogy Kate hazautazott. Tisztán emlékezett rá, amikor meghívta az asszony, hogy ebédeljen vele, és Donald-dal, az udvarlójával, aki az elmúlt időszakban, szinte észrevétlenül hódította meg Helen szívét, ahogy arra is emlékezett volna, ha akkor megemlíti, hogy Kate is itthon lesz. – Amikor Helen meghívott ebédre, nem mondta, hogy te is itt leszel – köszörülte meg torkát, és arcán látszott, neki legalább olyan kínos a dolog, mint Kate-nek.

- Te… te vagy a… vendég? – nyögte nehezen a nő, és minden reménye szertefoszlott arra nézve, hogy ez csak tévedés, amikor Dean bólintott.

- Mint a mellékelt ábra mutatja – emelte fel a kezében lévő virágcsokrot és a bort, melyet nyilván Helen-nek szánt, Kate pedig csüggedten simított végig homlokán.

- De ez… mégis, hogyan… vagyis… - dadogott tovább a nyomozó, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy az a férfi, akit ő teljes szívével szeretett, és aki aztán olyan csúnyán becsapta, most a nagyanyjának csapja a szelet. Az egész egyszerre volt nevetséges és gusztustalan.

- Én sem így terveztem – vonta meg vállát Dean, miközben arra gondolt, tanácsosabb lett volna, ha Helen őszintén beavatja Kate-t abba, milyen jó barátok lettek ők ketten. Tisztában volt vele, hogy furcsa lehet a nő számára, hogy a volt fiatalkori szerelme és a nagyanyja jó kapcsolatot ápol. – Azelőtt alig beszélgettünk Helen-nel, de nagyapád halála után egyedül maradt, és szörnyen magányos volt – próbálta elmondani, hogyan is alakult ki kettőjük barátsága. Annak idején ő sem gondolta, hogy éppen Kate nagyanyja lesz az, akiben őszinte, igaz barátra lel. Eleinte csak sajnálta, amiért folyton egyedül volt, így, ha tehette, beugrott hozzá megnézni, jól van-e, nincs-e szüksége valamire. Idővel egyre többet beszélgettek, ő pedig azon túl, hogy megbízhatott benne, kiönthette a lelkét, megbeszélhette vele, ami éppen nyomasztotta, alkalmanként információhoz is jutott Kate-ről, akit azóta nem tudott elfelejteni, hogy az iskolabál estéjén faképnél hagyta, és minden ok nélkül elutazott. Helen és ő hamar barátok lettek, mára pedig megszokottá vált, hogy reggelente beugrik egy kávéra, vagy a nő meghívja ebédelni. Arra azonban ő sem számított, hogy ezúttal személyesen találkozhat Kate-tel, akit évek óta csak az álmaiban látott. – Többször benéztem hozzá, hogy minden rendben van-e, beszélgettünk, ezen kívül segítek, amiben tudok – próbálta megmagyarázni ezt a különös barátságot. – Helen örül a társaságomnak, és én is szívesen töltöm vele az időmet…

- Mégis, hogy gondoltátok, hogy én erre az áldásomat adom? – nézett értetlenséggel vegyes dühvel Kate a férfira, aki ártatlan arccal nézett vissza rá, miközben kezében forgatta a virágcsokrot.

- Őszintén szólva, az elmúlt években alig jártál haza, így aztán ki se derült volna – vonta meg vállait nyugodtan, amivel csak még tovább hergelte a nyomozót, majd folytatta – nem is értem, Helen, miért hívott meg, ha tudta, hogy hazajössz. Ez így… elég kínos – húzta el száját feszengve, mire Kate hitetlenkedve szorította össze ajkát.

- Ó, ne haragudj! – vonta össze szemöldökét haragosan Kate – sajnálom, ha kényelmetlenné teszem számodra a helyzetet! – jegyezte meg gúnyosan. Felháborította a tudat, hogy ezek után még neki kellene rosszul éreznie magát, de Dean csak legyintett.

- Szó sincs róla – rázta meg fejét, és arcán jól látszott, valóban nem zavarja a nő jelenléte, sőt, mintha örült volna annak, hogy látja, ezt árulta el a mosolya, ahogy ismét végig futtatta rajta tekintetét – Örülök, hogy látlak, csak egy kicsit meglepett – vallotta be őszintén, mire Kate örömtelenül felnevetett.

- Tényleg? – kérdezte felhúzott szemöldökkel – te vagy meglepve? El sem tudod képzelni, én mit érzek! – próbált nyugalmat erőltetni magára, de a gondolat, hogy Dean és a nagyanyja egy párt alkothatnak, túlságosan felkavaró volt.

- Gondolom, váratlanul ért a dolog – húzta félszeg mosolyra ajkát a férfi, aki csak most gondolt bele igazán, milyen kínos az egész szituáció. Ő és Kate valaha szerelmesek voltak egymásba, sőt, ha őszinte akart lenni magához, részéről ez még mindig nem múlt el. Mi sem támasztotta ezt alá jobban, mint az, hogy most is úgy vert a szíve, mint a motolla, a torka kiszáradt, és tekintetét nem tudta levenni az előtte álló nőről. – Tudom, hogy furcsa ez az egész helyzet – kereste a megfelelő szavakat – Helen a te nagyanyád, és kb. 30 évvel idősebb nálam, de amikor találkozunk, ez fel sem tűnik – vont vállat ártatlan tekintettel. – Helen nagyon fiatalos… lendületes, sok harmincas nő irigyelheti a humorát, és az energiáját. Könnyű volt összebarátkozni vele, és…

- Azt hiszem, mindjárt elhányom magam… - nyelt nagyot Kate, ahogy próbálta legyőzni rosszullétét, mire Dean mérgesen vonta össze szemöldökét. Megértette, hogy kettőjük barátsága váratlanul érte a nőt, de bosszantotta, hogy ekkora ellenszenvvel viseltetik iránta, holott ő volt az, aki csak úgy, faképnél hagyta, és azóta sem adott magyarázatot a szakításra.

- Nem értem, miért okoz ekkora gondot, hogy valaki törődik a nagyanyáddal! – tört fel belőle mérgesen – tíz évvel ezelőtt leléptél, hátra sem néztél! Nincs jogod felháborodni, amiért én odafigyelek rá, és segítek, ha tudok! Ellenben megköszönhetnéd! – lépett kissé közelebb a nőhöz, aki összehúzott szemmel tartotta a szemkontaktust, úgy lépett ő is a férfi felé.

- Megköszönni? Ezt te sem gondoltad komolyan! – kapkodott levegő után Kate. - Pont az a bajom, hogy te vagy az, aki odafigyel rá! – vágott vissza, és már az sem érdekelte, ha Dean kineveti, amiért a régi szerelem ennyire befolyásolja jelenlegi hozzáállását kettőjük kapcsolatához, de képtelen volt megemészteni, és elfogadni ezt a viszonyt. – Nem találtál senki mást a környéken? Miért pont Nanny? – kérdezte hitetlenkedve, mire Dean türelmetlenül túrt bele hajába. – Ilyen egy beteges kapcsolatot… - rázkódott meg látványosan, a férfi pedig sértetten húzta össze szemöldökét.

- Azért ne ess túlzásokba! Nem így terveztem, oké? Egyszerűen csak így alakult! – válaszolta könnyed hangon, és még mindig nem értette, miért dühíti ennyire Kate-t, hogy Helen és ő összebarátkoztak. – Elhiheted, hogy én sem vágytam rá, hogy bármihez kötődjek, ami rád emlékeztet!

- Nem is ajánlom, hogy kötődj! – emelte fel ujját figyelmeztetőleg Kate – főleg ne a nagyanyámhoz! – tette hozzá mérgesen, mire Dean kihúzta magát és érdeklődve nézett végig a nőn.

- Irtó bosszantó lehet, hogy ebben nincs szavad – állapította meg, és legnagyobb meglepetésére cseppnyi elégedettséget érzett a gondolatra, hogy legalább egy kis borsot törhet Kate orra alá. Úgy érezte, ez jár neki azok után, ahogy bánt vele, így ajka magabiztos mosolyra húzódott. – Helen hívott meg ebédelni, és most, hogy látom, ez mennyire dühít téged, maradok! – jelentette ki határozottan, annak ellenére, hogy néhány perccel korábban még úgy gondolta, jobb lenne, ha inkább kimentené valamivel magát Helen előtt, és távozna, mire Kate összeszűkült szemmel nézett vissza rá.

- Mindketten tudjuk, hogy kénytelen leszek végig ülni ezt az ebédet – vett mély levegőt, hogy nyugalmat erőltessen magára, hiszen mindketten tudták, hogy Helen elég karakán ahhoz, hogy ne lehessen ellenkezni vele, de hangjából jól érezhető volt a fojtott indulat – de csak, hogy tudd – lépett egészen közel a férfihoz, akinek nagyot dobbant a szíve, ahogy megérezte a finom barack illatot, mely körbe lengte Kate-et – közben azon morfondírozom majd, hogyan nyírjalak ki! – tette hozzá, miközben zöldes-kék szemében a harag szikrái pattogtak, Dean pedig éppen szóra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor hirtelen egy határozott hang csattant a hátuk mögött.

- Katherine Elizabeth Reynolds! – hallották meg Helen hangját, amiből jól érezhető volt a felháborodás, és a rendreutasítás, Kate pedig lemondón hunyta le szemét. Az, hogy nagyanyja kimondta a teljes nevét, egyértelmű jele volt, hogy a társalgás nagy részét hallotta, ahogy annak is, hogy mérhetetlenül dühös rá, hiszen csak akkor szólította így. – Mióta szokás az én házamban így beszélni egy vendéggel? – kérte számon egyetlen unokáját, aki összeszorított szájjal fordult meg, miközben Dean teli szájjal vigyorogva bólintott Helen felé üdvözlésképpen.

- Amióta ilyen vendégeket hívsz meg! – bökött fejével Dean felé morcosan Kate, de Helen, aki időközben közelebb jött, nem díjazta a választ, mert mérges pillantást lövellt felé, éppen olyat, amilyet gyerekkorában is szokott, ha rossz fát tett a tűzre.

- Azonnal kérj bocsánatot! – utasította Kate-et, aki határozottan rázta meg fejét.

- Majd, ha fagy! – jelentette ki magabiztosan, de nagyanyja várakozón fonta keresztbe karját maga előtt, és felhúzott szemöldökkel, némán állta a pillantását, ő pedig duzzogva szorította össze ajkát.

- Na, mi lesz? Láss hozzá! – intett Dean felé Helen, de Kate büszkén szegte fel állát. Esze ágában sem volt bocsánatot kérni nagyanyja szeretőjétől, aki ráadásul az ő korosztálya volt, mi több, vele járt évekkel ezelőtt.

- Huszonhat éves vagyok, nem tíz! – vágott vissza, miközben ő is karba fonta a kezét, mire Helen közelebb sétált hozzá, és komolyan, szigorúan nézett rá, ő pedig kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát a tekintetétől, mellyel gyerekkorában is sakkban tartotta. Fogalma sem volt róla, hol tanulta ezt a technikát, de kétségtelen volt, hogy szó nélkül, pusztán a tekintetével rá tudta venni, hogy őszinte legyen, és azt is bevallja, ami csak gondolatban fogalmazódott meg benne. Ha nem ő lett volna a célkeresztben, eljátszott volna a gondolattal, hogy felajánl egy állást nagyanyjának a rendőrségen. Jó hasznát vették volna a kihallgatásoknál, most azonban egyáltalán nem volt humoránál. Néhány másodpercig még állta a pillantást, majd nagyot fújtatott, és Dean felé fordult, aki töretlenül mosolygott rá, amivel csak még inkább felbosszantotta, de úgy tűnt, ez a legkevésbé sem érdekli. – Bocsánat… - szűrte fogai között, kelletlenül, alig érthetően, mire Dean könnyedén legyintett.

- Nincs harag! – hárította el a gesztust nagylelkűen, miközben beljebb sétált a házba Kate mellett.

- Ennyi választ el tőle, hogy kinyírjalak! – súgta oda neki a nyomozónő, két ujját felmutatva, minimális helyet hagyva közöttük, mire Dean halkan felnevetett.

- Ugyan már – súgta vissza kacsintás kíséretében, majd odalépett Helen-hez, és átnyújtva a virágot, magához ölelte, Kate pedig kezdte úgy érezni, hogy egy sajátos rémálomba csöppent, és most már csak azt várta, mikor ébred fel belőle.