Lebilincselő büszkeség 12. rész

12. rész

Melanie érdeklődve követte a férfi pillantását, és csak másodpercekre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, mire próbál célozni. Száját elhúzva állapította meg, fikarcnyit sem tévedett, amikor Danielhez hasonlította. Akárcsak annak, Andrew-nak is egyetlen dolgon járt az esze, ha nővel került egy légtérbe, még akkor is, amikor az életéért kellett volna aggódnia.

- Előbb választanék egy kobrát hálótársnak – jelentette ki mogorván, annak ellenére, hogy szíve vad dobogásba kezdett a gondolatra, hogy egy ágyban tölthetnék az éjszakát. Szinte látta maga előtt a férfit, ahogy hanyatt fekszik az ágyon, ő pedig, szorosan hozzásimul, és alig kellene mozdulnia, hogy végig simíthasson a kidolgozott felsőtesten. Saját gondolatai, fantáziája megrémítették, és feldühítették. Hogyan lehetséges, hogy a Daniellel történtek után, még mindig nem lett elég okos ahhoz, hogy a vonzalom minden szikráját kiirtsa magából az ilyen férfiak iránt? – tette fel magának a kérdést bosszúsan, miközben megköszörülte torkát, úgy folytatta – Én a kanapén alszom!

- Szíve joga – vonta meg vállát Andrew, mint akit látszólag egyáltalán nem érdekel, hogy füstbe mentek reményei, és egyedül kell töltenie az éjszakát – reggel forduljon hozzám bizalommal – tette hozzá, és amikor Melanie értetlenül ráncolta össze szemöldökét, folytatta – szívesen kimasszírozom elgémberedett izmait – mosolyodott el, majd büszkén hozzátette – kutatásaim azt bizonyítják, hogy profin csinálom. Még egy hölgy sem panaszkodott… ha érti, mire gondolok – kacsintott sokatmondón a nőre, aki unottan forgatta meg szemét.

- Ezek szerint, magánál gyakori, hogy a nők a kanapén alszanak? – kérdezett vissza, szándékosan félreértve a férfi mondanivalóját, és elégedetten fojtotta el a mosolyt, amikor meglátta annak arcán a zavartságot.

- Nem… egy pillanat… én nem pont így értettem… - próbálta megmagyarázni Andrew, aki még mindig nem vette észre, hogy az ügynöknő a bolondját járatja vele.

- Fura – fordította kissé oldalra fejét Melanie, és összehúzott szemmel mérte végig a férfit – én meg azt hittem, maga az a „röptében a legyet is” – típus – folytatta zavartalanul, mire Andrew a szavába vágott.

- Az vagyok! Vagyis nem! Egy kicsit! – kereste a megfelelő választ Andrew, Melanie pedig, alig bírta visszafojtani kacagását. Egészen üdítő volt számára, hogy sikerült zavarba hozni a férfit, aki most hirtelen kizökkent a sármos, megnyerő, öntelt, magabiztos szerepből, számára azonban, sokkal vonzóbb volt ez a zavartság, és bizonytalanság, ami megjelent helyette. – Nem tagadom, volt néhány kapcsolatom, de azért… - próbált magyarázkodni Andrew, akinek fogalma sem volt, hogyan kerülhetne ki minél előnyösebben a helyzetből. A világért sem akarta volna, hogy Melanie azt higgye, neki a világ összes nője kell, de azt sem szerette volna, ha egy szerencsétlen idiótának gondolja, akinek csak a szája nagy, egyébként pedig, fogalma sincs, mit kell kezdeni egy nővel. Számára is új volt az érzés, hogy ennyire érdekli, mit gondol róla a gyengébbik nem, hiszen többnyire nem okozott számára problémát, hogy elvarázsoljon bárkit, akit csak akart. Melanie azonban, más volt, és éppen ez tette olyan vonzóvá. Ahogy türelmetlen mozdulattal a hajába túrt, keresve a megfelelő szavakat, pillantása megakadt a rászegeződő barna szemeken, melyekben huncutság csillogott, majd lejjebb vándorolt a mosolyra húzódó cseresznyeajkakra. Hirtelen rádöbbent, hogy a nő csak játszik vele, a helyett azonban, hogy feldühítette volna, amiért rászedték, kifejezetten jó érzéssel töltötte el, hogy az ügynöknő kissé feloldódott. – Amint látom, jól szórakozik – jegyezte meg mosolyogva, miközben tekintetét a nőébe fúrta. A zöldes-kék szemekben gyengédség tükröződött, és Melanie nem tudta elszakítani pillantását róla. Érezte, hogy szája kiszárad, és ösztönei azt súgták, húzódjon vissza a távolságtartás biztonságot nyújtó menedékébe, még mielőtt túl késő lenne. Megköszörülve torkát, kihúzta magát, és arca ismét zárkózott lett, amikor megszólalt.

- Hosszú volt a nap, ideje ágyba bújni – jelentette ki határozott hangon, figyelmen kívül hagyva a kérdést, és Andrew arcán egy pillanatra csalódottság suhant át, amiért a nő ismét visszahúzódott a csigaházába, de ahogy meghallotta az elhangzott szavakat, kópés vigyor jelent meg ajkán.

- Ezt vehetem ajánlatnak? – kérdezte pimaszul, miközben szemöldöke várakozón emelkedett meg, mire egy mérges pillantást zsebelhetett be magának a nőtől.

- Jó éjt, Mr. Wright! – közölte elutasítón, majd felkapva utazótáskáját, a fürdőszoba felé vette útját. Amint becsukódott maga után az ajtó, lehunyt szemmel, nagyot sóhajtva támasztotta hátát a hideg csempének, mellyel az apró, de annál otthonosabban berendezett fürdőszobát burkolták. Nem értette sem magát, sem a férfit. Nem értette, miért nem adja fel végre Andrew a meghódítását, miért akarja mindenáron megszerezni, ahogy azt sem értette, ő miért nem találja taszítónak ezt. Miért gyorsul fel minduntalan a szívverése, valahányszor belenéz a zöldes-kék szemekbe, miért lesz melege a perzselő pillantástól, miért bizsereg meg minden porcikája egy-egy véletlen érintéstől, és miért nem képes tanulni a hibáiból. Daniel után megfogadta magának, soha többé nem hagyja, hogy a szíve irányítsa az esze helyett, és soha többé nem engedi, hogy egy-egy bók, egy sármos mosoly levegye a lábáról. Keserű tapasztalat volt, de meg kellett tanulnia, hogy a Daniel-félék csak kihasználják a nőket, és addig találják érdekesnek, amíg meg nem szerzik maguknak. Prédaként tekintenek rájuk, a hódítás pedig, nem több, mint vadászat. A kihívást szeretik, azt, ahogy sikerül megtörniük a másikat. Hirtelen, mint egy villámcsapás, hasított belé a felismerés, miért olyan elszánt Andrew. Nem azért akarja megkapni, mert szép, vagy, mert okos, még csak nem is azért, mert érdekesnek, és üdítőnek találja a személyiségét, hogy más, mint az eddig megismert nők. Az teszi vonzóvá, hogy nem kaphatja meg. Attól lett érdekes a szemében, hogy ellenáll a vonzerejének, amihez nyilván nem szokott hozzá. Melanie csalódottan húzta el a száját. Hogyan is gondolhatta egy percig is, hogy ő, Melanie Stanford, az egyszerű F.B.I ügynök egy percig is vonzalmat kelthet egy olyan férfiban, mint Andrew Wright. Noha, a Daniellel való kapcsolata óta sokat dolgozott azon, hogy ismét képes legyen értékelni saját tulajdonságait, erényeit, és ne gondoljon magára úgy, mint egy csúnya, ostoba, értéktelen emberre, azért képes volt reálisan látni magát. Tisztában volt vele, hogy az Andrew-féle férfiak sokkal elegánsabb, csinosabb nők társaságában szoktak mutatkozni, így egyértelmű volt, hogy Andrew jelen esetben csak élne egy kínálkozó lehetőséggel. Neki azonban, esze ágában sem volt ismét behódolni. Soha többé nem hagyja, hogy megbabonázzák, elhitessék vele, hogy fontos lehet, hogy ő a legszebb a világon valaki számára, hogy aztán, amikor a szívét is odaadja a másiknak, az a sárba tiporja, és közölje vele, hogy mindössze egyetlen dologban lelte örömét, abban, amikor megkapta. Az emlékek hatására, melyek felszínre törtek gondolatmenete során, könny szökött a szemébe, ő azonban, összeszorította száját, és dühösen törölte le őket. Ismét felvértezve magát Andrew és saját érzelmei ellen, dobta le magáról ruháit, hogy egy frissítő zuhany után elméje is felszabadulhasson a gyötrő gondolatok súlyos terhe alól.

Andrew elgondolkodva nézte a bezárt ajtót, ahol Melanie eltűnt a szeme elől. Percek teltek el anélkül, hogy megmozdult volna, miközben fejében egymást kergették a gondolatok. Nem tudta kiverni fejéből azt a néhány másodpercnyi pillanatot, amikor beláthatott a páncél mögé, és mosolyogni látta a nő. Az a mosoly elvarázsolta, és nem tudott szabadulni tőle. A barna szemekben a huncutság pöttyei kergetőztek, a cseresznyeajkak pedig, szinte hívogatták, hogy megcsókolja őket. Még soha életében nem érzett ehhez foghatót, pedig kamaszkora óta hódolt a gyengébbik nem oltárán. Számtalan esetben érzett vonzalmat, és többnyire nem is kellett sok munkát belefektetnie, hogy a kiszemelt hölgyet megszerezze magának, ezúttal azonban, érezte, mindent el kell követnie, hogy Melanie az övé legyen. Még mindig szilárdan hitte, hogy ez az érzés, ez a megmagyarázhatatlan vonzalom, a nyugtalanság, ami elfogja, amikor a nő nincs a közelében, csak addig fog tartani, amíg nem érezheti ajkán az övét, amíg nem simíthat végig a karcsú test vonalán, a selymes bőrön, amíg eggyé nem válhat vele. Biztos volt benne, hogy azt követően sikerül továbblépnie, már nem fogja olyan ellenállhatatlanul vonzónak találni. Nem értette, miért ilyen távolságtartó vele Melanie. Nem gondolta, hogy ő a világ legvonzóbb férfija, de azzal tisztában volt, hogy kegyes volt vele a sors, amikor a külső jegyeket osztotta. Sötétbarna haja, zöldes-kék szeme, napbarnított arca felkeltette a nők érdeklődését, ezen kívül heti rendszerességgel járt edzőterembe is. Nem kimondottan azért, hogy izmai minél feszesebbek legyenek, inkább az egészsége szempontjából, és így tudta a leginkább levezetni az irodai munkával, és a cégvezetéssel kapcsolatban felmerülő feszültségeket. Tény azonban, hogy mindez jót tett alakjának is, és legtöbb vezetőtársával ellentétben, rajta mindig úgy állt az öltöny, mintha ráöntötték volna, kihangsúlyozva izmait, széles mellkasát. Éppen ott tartott gondolatban, hogy Melanie-t próbálta megérteni, miért olyan ellenséges vele mégis, amikor nyílt a fürdőszoba ajtó, és gondolatainak tárgya lépett ki rajta. Szája elnyílt a csodálkozástól, amikor meglátta, hogy a nő egy pólóban, és egy rövid sortban közeledik felé.

- Ebben alszik? – kérdezte nagyot nyelve, miközben tekintetét nem tudta levenni a nőről. Bőre bronz barnán csillogott a mesterséges fényben, és épp olyan selymesnek tűnt, amilyennek képzelte. Karcsú lábait csak combig fedte a sort, mellei pedig, jól láthatóan rajzolódtak ki a póló alatt, miközben egy törölközővel nedves haját szárítgatta.

- Miért? Mit gondolt, hogy nagykabátban alszom? – kérdezett vissza értetlenül Melanie, de amikor meglátta, hogy a zöldes-kék szemek vágytól csillogva pásztázzák végig testét, hirtelen kényelmetlenül kezdte érezni magát, mely csak fokozódott, amikor Andrew közelebb lépett hozzá.

Lebilincselő büszkeség 11. rész

11. rész

Andrew meglepetten vette észre a könnyeket a mogyoró barna szemekben csillogni, és hirtelen, már egyáltalán nem érezte győzelemnek a tényt, hogy a nő fogja védeni. Fogalma sem volt róla, milyen beszélgetés zajlott le az ügynök és felettese között, de szívét ismeretlen érzés járta át, ahogy kiolvashatta a csalódottságot, és szomorúságot a nő tekintetéből. Legszívesebben finoman végig simított volna arcán, és csókokkal tüntette volna el a bánatot az érzéki ajkakról, mely érzés megrémítette. Még soha eddigi életében nem érzett ekkora kényszert arra, hogy védelmezzen valakit, és ez nemcsak új volt, hanem ijesztő is a számára. Hogy zavarát leplezze, félszeg mosolyra húzta ajkát.

- Látom, nem dobja fel a tény, hogy védenie kell – jegyezte meg halkan, miközben a nő egy szót sem szólt, ő pedig, folytatta – megértem. Nem indult valami jól a kapcsolatunk… - fűzte hozzá, mire Melanie szeméből eltűnt a szomorúság, ahogy rájött, nem volt elég óvatos, és a másik leolvasta arcáról érzelmeit. A barna szemekbe olyan gyorsan tért vissza az ellenállás, és a dac, mintha más érzelem sosem lett volna benne, amikor a férfira nézett.

- Kapcsolat? Mr. Wright! Jegyezzen meg valamit! Köztünk az égvilágon semmilyen kapcsolat nincs, világos?! – fordult a férfi felé büszkén, és Andrew már sem a korábbi bánatot, sem a szomorúságot nem látta rajta, csak ugyanazt a hivatalos álarcot, amit azelőtt – Maga pusztán egy tanú, akit meg kell védenem! Ennyi! – jelentette ki kissé ingerülten, mire Andrew farkasszemet nézett vele néhány másodpercig. Ösztönei azt súgták, fél tőle a nő, vagy legalábbis attól a helyzettől, hogy kettesben maradjanak. Szerette volna hinni, hogy azért, mert vonzódik hozzá, és attól retteg, nem tud ellenállni neki, de szíve mélyén érezte, hogy ennél sokkal többről lehet szó. Egyre kíváncsibbá tette az előtte álló ügynöknő, és egyre inkább úgy érezte, nem lesz nyugta addig, amíg az összes titkára fényt nem derít, amíg fel nem fedi előtte valódi személyiségét.

- Mégis fél tőlem – válaszolta halk, nyugodt hangon, mint egy ténymegállapítást, és azonnal tudta, hogy nem tévedett, amikor Melanie felháborodva nézett vissza rá, majd hirtelen gúnyosan húzta el a száját, és mérte végig.

- Hogyne! Rettegek attól, hogy amint kettesben leszünk a lakásban, a karjaiba omlok majd! – felelte olyan hangon, hogy a férfinak még csak eszébe se jusson, milyen közel jár a válasz az igazsághoz, mialatt ő sem akart erre gondolni – Mert, ugye, más oka nem is lehet annak, hogy nem akarom védeni, igaz? Hiszen, eddig bármilyen nővel találkozott, egy sem volt képes ellenállni magának! Miért én lennék kivétel? – kérdezte még mindig gúnyos hangon, mire Andrew továbbra is komolyan nézett rá. A zöldes-kék szemek olyan áthatón pásztáztak végig arcán, mintha a lelkéig látnának, és ez egyre kényelmetlenebbé tette Melanie számára a lift szűk helyiségét.

- Többnyire így szokott lenni – bólintott lassan Andrew, mire Melanie megforgatta a szemét, hallva az öntelt, magabiztos választ, a férfi pedig, folytatta – de maga, valóban kivételes. Talán éppen ez teszi olyan vonzóvá – felelte, még mindig egyenesen a barna szemekbe nézve, mire Melanie érdeklődve lépett hozzá kicsit közelebb.

- Értem. Követve a logikáját… ha nyíltan felkínálnám magam, már nem is lennék olyan érdekes? – kérdezte kissé kihívó hangon, mire Andrew egy pillanatig eljátszott a gondolattal, mit tenne, ha a nő valóban felkínálná magát, itt a liftben. Meglepetten állapította meg, hogy valóban elveszítené az érdeklődését, hiszen attól kezdve, semmivel sem lenne különb, mint azok a nők, akikkel eddig dolga volt. Azok, akik erkölcsi aggályok nélkül követelték ki maguknak a figyelmét, nem törődve azzal, mennyire alázzák meg magukat közben. El sem tudta képzelni az előtte álló nőről, hogy képes lenne erre, s noha nem ismerte régóta, mégis szilárdan hitte, hogy Melanie sokkal büszkébb ennél.

- Talán – köszörülte meg torkát bizonytalanul Andrew, ami nem kerülte el Melanie figyelmét, miközben tekintete az érzéki, keskeny ajkakra vándorolt, és orrát megcsiklandozta a férfiból áradó arcszesz illata. Csak egy lépést kellett volna tennie, egyszerűen csak ajkára tapasztani az övét, hogy megízlelje, és bár itt lett volna a lehetőség, hogy véget vessen a közöttük cikázó feszültségnek, képtelen volt megtenni, hogy olyannak mutassa magát, amilyen valójában nem.

- Majd, ha a Föld visszafelé forog, Mr. Wright! – távolodott el hirtelen a kísértéstől Melanie, mialatt igyekezett szívének vad dobogását csillapítani, Andrew pedig, lassan engedte ki tüdejéből a megkönnyebbült sóhajt. Bár minden vágya volt, hogy ajkán érezze a cseresznye ajkakat, csalódásnak élte volna meg, ha Melanie felkínálja magát, neki pedig, rá kellett volna jönnie, hogy tévedett, amikor azt hitte, más, mint a többi nő.

- Ennek tényleg kisebb a valószínűsége, mint annak, hogy Whoopy-ból aktív klán tag legyen – húzta el a száját látszólag csalódottan, miközben mindennél erősebben érezte, hogy akarja az előtte álló nőt. – Ezt értsem úgy, hogy egyáltalán nem vonzódik hozzám? – kérdezte kihívó hangon, miközben a lift megállt, de Melanie nem szállt ki, csak felé fordult, és végig mérte.

- A legkevésbé sem! – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Andrew mindent tudón elmosolyodott, és csökkentve kettőjük között a távolságot, kérdezte.

- Akkor miért fél kettesben maradni velem? – jött az újabb kérdés, majd a választ meg sem várva, azonnal folytatta – láthatólag megkönnyebbült, amikor rám lőttek, és tudta, hogy megszabadulhat tőlem, ezen kívül az irodában is mindent elkövetett, még a felettesével is hajlandó volt szembeszállni annak érdekében, hogy valaki más védjen! Miért? Mondjon egyetlen más okot!

- Mondok kettőt! – nézett bele egyenesen a most magabiztosan csillogó zöldes-kék szemekbe – egy, nem félek magától, nincs rá okom! Kettő, nem annak örültem, hogy magára lőttek, hanem annak, hogy kaptam egy nevet, amivel ki tudok kerülni a zsákutcából, ahova a nyomozás során kerültünk! – válaszolta, miközben igyekezett nem foglalkozni azzal a rémisztő ténnyel, milyen könnyedén átlát rajta, és érzésein a férfi.

- Csalódott volt, amiért védenie kell – kötötte az ebet a karóhoz Andrew, mire Melanie mélyet sóhajtott, és amikor be akart csukódni az ajtó, türelmetlen mozdulattal állította meg tenyerével.

- Egy ügynök sem örül, ha leveszik a nyomozásról, és arra kényszerítik, hogy egy szobában ücsörögjön, és a lábát lógassa, azt remélve, hogy talán akcióba kerülhet, ha a rossz fiúk rátalálnak a tanúra – felelte nyugodt, érzelemmentes hangon, mire Andrew kérdőn nézett vissza rá.

- Ezt reméli? Hogy lelőnek? – kérdezte kissé szomorkás hangon, mire Melanie negédesen elmosolyodott.

- Inkább azt remélem, hogy nem én lövöm le – felelte sokat mondón, így jelezve, hogy vékony jégen táncol a férfi, majd a választ meg sem várva, kilépett a liftből, Andrew pedig, vidáman követte.

Alig egy óra múlva Melanie leparkolta autóját Boston külvárosának ipari negyedében, egy többszintes téglaépület előtt. Amikor kiszállt, Andrew elhúzott szájjal nézett végig a koszos, sötét sikátorokkal körülvett környéken, orrába orrfacsaró bűz kúszott be, miközben látta, hogy két hajléktalan egy kuka körül halkan beszélget, és időközben feléjük néznek.

- Kellemes környék. Ha nem Clark lő agyon, majd elvisz egy fertőzés, amit itt szedek össze – jegyezte meg undorodva, mire Melanie, felnyitva a csomagtartót, kiemelte mindkettejük táskáját, és a férfiét a kezébe nyomta.

- Sajnálom, hogy az F.B.I nem tud hilton-i körülményeket biztosítani – válaszolta, de hangjában nyoma sem volt a sajnálkozásnak, Andrew pedig, még mindig hitetlenkedve követte a téglaépület bejárati ajtaja felé.

- Tudom, hogy mostanában nem megy jól a szekér az igazságszolgáltatásnak, de azért ezt mégis túlzásnak érzem – felelte, figyelmen kívül hagyva a csípős megjegyzést, majd aggodalommal telve nézte, hogy a két hajléktalan feléjük indul. Melanie is felfigyelt rájuk, de arcán inkább nyugalom, semmint gyanakvás látszott, ahogy a férfiak közelebb értek.

- Kész a lakás? – kérdezte a magasabb, vékony testalkatú férfitól, akinek arcvonásai felismerését megnehezítette az éjszaka sötétsége, és a rárakódott kosz.

- Minden patent, ahogy Johnson kérte – felelte kissé rekedtes, náthás hangon, miközben zsebkendőt halászott elő a zsebéből, és megtörölte orrát – fél óra múlva itt a váltás, akkor végre hazamehetek.

- Ahogy bűzlesz, kizárt, hogy Kathleen beengedjen – vigyorodott el a mellette álló, köpcös, kopott, foltozott ballonkabátot, és hasonlóan rongyos nadrágot viselő kopasz férfi, mire a vékonyabb gúnyosan nézett rá.

- Nekem legalább van kihez hazamennem – vágott vissza, a kopasz pedig, megrántotta a vállát, majd Melanie felé fordult.

- Ketten fent vannak, a szemközti lakásból figyelnek majd. Kizárt, hogy ezt a helyet felfedezzék, de…

- Fő a biztonság – bólintott Melanie, befejezve a mondatot, majd elköszöntek, és a két álruhás ügynök távozott. Andrew érdeklődve figyelte a távolodó alakokat, majd ahogy rájött, hogy egyedül maradt, sietős léptekkel érte utol a bejárati ajtónál álló nőt.

- Tehát nem a szegényes gazdasági helyzet miatt rendezték be itt a búvóhelyet – állapította meg mindent értőn Andrew, mialatt Melanie kinyitotta az ajtót, és a lépcső felé vette az irányt.

- Ez a környék az utolsó, ahol a tanúkat keresik. Többnyire mindenki azt hiszi, bérlakásban, hotelben, vagy egy kietlen erdei kunyhóban rejtjük el az ügy szempontjából fontos személyeket. – felelte Melanie, miközben felfelé baktattak a harmadik emeletre. – Senki sem gondolja, hogy egy lepukkant külvárosi lakás a védelmi övezet. Itt mindenki zsaru! A szomszéd, a hajléktalanok, a kukás… egy szóval mindenki. Ha idegen téved ide, mi tudjuk meg először! – állt meg egy barnára lakozott, de színében már erősen kopott ajtó előtt, majd zsebéből előhalászta a kulcsot, és behelyezte a zárba.

- Szóval… két okból jön ide valaki – kezdett bele Andrew, mire Melanie ránézett, és bólintott.

- Védeni, vagy ölni – fejezte be helyette, mire a férfi nagyot sóhajtott. Szeméből látszott, most értette meg csak igazán, hogy amibe belekeveredett, az életét is elveheti. Melanie szélesre tárta az ajtót, és Andrew, ahogy belépett, meglepetten nézett körül. A nappali, ahova érkeztek, egyszerű, de kényelmes, tiszta bútorokkal volt felszerelve. Helyet kapott egy kanapé, egy dohányzóasztal, egy könyvespolc, különböző folyóiratokkal. A nappaliból boltíves átjáró vezetett a kicsi, de látszólag jól felszerelt konyhába, és két ajtó vezetett a fürdőszobába, illetve vélhetően a hálószobába.

- Egész tűrhető – jegyezte meg elismeréssel a hangjában, mire Melanie a kanapé mellé hajítva táskáját, levette kabátját, és fáradtan ropogtatta meg gerincét, amitől telt keblein megfeszült a fehér ingblúz, odavonzva Andrew pillantását, aki érezte, hogy melege lesz a látványtól.

- Mit gondolt? Hogy patkányokkal kell majd aludnia? – kérdezte kissé sértett hangon, amiért a férfi fejében egyáltalán megfordult, hogy az F.B.I olyan körülmények közé kényszerítené, mire Andrew elmosolyodott.

- Reméltem, hogy nem – felelte őszinte tekintettel, majd pillantása a hálószoba ajtó felé siklott – de ahogy nézem, mindenképpen lesz társaságom az ágyban – húzta fel szemöldökét sokatmondón.

Lebilincselő büszkeség 10. rész

10. rész

Andrew gyanakodva húzta össze szemét. Nem régóta ismerte Melanie-t, de ilyen rövid idő alatt is óvatossá tették a barna szemekben megjelenő sejtelmes szikrák. Tarkója bizseregni kezdett, mint mindig, valahányszor úgy érezte, megpróbálják csapdába csalni. Az üzleti életben számtalanszor vette hasznát, eme kis figyelmeztető jelnek, így most sem siklott át felette. Szemöldökét ráncolva nézett a nőre, majd mindenre felkészülve sóhajtott.

- Kezdje a rossz hírrel, hogy legyen időm emészteni – adta meg magát, miközben igyekezett elhitetni magával, hogy ösztönei ezúttal becsapják, és csak képzelődik, amikor a győzelem szikráit véli felfedezni a nő szemében.

- Úgy néz ki, nemcsak velem nem fog együtt vacsorázni, hanem a közeljövőben egyáltalán nem fog randevúzni – felelte nyugodt hangon, mialatt minden erejével azon volt, hogy elhallgattassa a kis belső hangot, mely azt suttogta, milyen szívesen találkozna a férfival.

- Ennyire biztos benne, hogy sikerül megölniük? – kérdezte kissé csalódott hangon Andrew, és Melanie nem tudta, hangjának furcsa csengése annak szól, hogy nem megy vele vacsorázni, vagy annak, hogy esetleg felmerül a lehetősége, hogy megölhetik.

- Kétségem sincs a felől, hogy sikerülne – válaszolta azonnal, gondolkodás nélkül, ezúttal is őszintén, mire Andrew lehangoltan húzta el a száját.

- Kivételesen hazudhatott volna – jegyezte meg sértetten, majd tanácstalanul túrt bele sötét hajába, ismét elindítva a vágyat a nőben, hogy a homlokába hullott tincseket félresimítsa. - Ezek után izgatottan várom, mi lehet a jó hír? – fűzte hozzá, amivel sikerült kizökkenteni Melanie-t a gondolataiból, hogy vajon, milyen érzés lehet végig simítani a selymes tincseken, mélyen beletúrni a férfi tarkóján összefésült, sűrű hajba.

- Tekintettel a körülményekre, az F.B.I minden valószínűség szerint, védelem alá helyezi. Visszamegyünk az irodába, és a felettesem majd kirendel maga mellé egy ügynököt – felelte hivatalos hangon, igyekezve elrejteni abbéli örömét, hogy végre megszabadulhat a férfitól, és attól a belső feszültségtől, érzelmi hullámzástól, melyet a jelenléte váltott ki belőle, és amely felett úgy érezte, nem képes uralkodni.

- Magát? – kérdezte reményteli hangon Andrew, mire Melanie úgy érezte, ha ez megtörténne, azzal a legrosszabb rémálma válna valóra. El sem tudta képzelni, mit kezdene egy olyan helyzettel, amikor egy légtérbe lenne zárva napokig a férfival, és minden alkalommal meg kellene küzdenie a vonzalommal, amit iránta érez, és amelyről tudja, hogy csak a vesztébe vezetné.

- Sajnálatos módon, ez ki van zárva. Én a nyomozással foglalkozom majd – válaszolta komoly tekintettel, de ajka akaratlanul is mosollyá húzódott, és hálás volt a sorsnak, amiért ösztönei nem csapták be, a férfi valóban ártatlan. Szégyellte, de még örült is a lövöldözőknek, mert így már semmi oka nem volt rá, hogy a közelében legyen. Gyanúsítottként megszűnt a számára, tanúként nem az ő dolga lesz majd, hogy védje, férfiként pedig, nem érdekelhette, hiszen azt Daniel-ből okulva, megtiltotta magának.

- Hihetőbb lenne a sajnálkozása, ha nem mosolyogna olyan elégedetten mellé – jegyezte meg Andrew fintorogva, miközben Melanie-val ellentétben, ő átkozta a sorsot kegyetlenségéért. Kénytelen volt elismerni, hogy a nő túl makacs ahhoz, hogy találkozzon vele, annak ellenére, hogy most már egyértelmű volt, hogy ártatlan, ugyanakkor, ha védelem alá helyezik is el kell távolodnia tőle. Minden terve dugába dőlt ettől az egyetlen mondattól arra vonatkozóan, hogy a váratlanul jött kényszerhelyzet esetleg közelebb hozhatja őket egymáshoz. Biztos volt benne, hogy ha lehetősége lenne kettesben maradni hosszabb ideig az ügynöknővel, nem tudna ellenállni neki, ahogy a többi nő sem volt képes soha. – Most már csak azt nem értem, mi ebben a jó hír? – kérdezte fanyalogva, értelmet keresve arra, amit a nő korábban mondott, mire Melanie értetlenül nézett vissza rá.

- Mondtam talán, hogy mindkét hír a magáé? – kérdezett vissza válasz helyett, mire Andrew bosszankodva sóhajtott, Melanie pedig, le sem tagadhatta volna, mennyire élvezi a kialakult helyzetet. Végre úgy érezte, ő irányítja az eseményeket, a férfi már nem tud fölé kerekedni vonzó mosolyával, csábító zöldes-kék szemével, érzéki szájával, és búgó hangjával. Vidáman, és felszabadultan gondolt arra, hogy már csak egy-két órát kell kibírnia a közelében, ellenállni a kísértésnek, és ismét ugyanaz a magabiztos nő lesz, aki volt, mielőtt ez az idegen beférkőzött a gondolataiba.

- Optimista ember vagyok, így nem csüggedek. Még az is lehet, hogy tényleg maga fog a védelmébe venni. Míg élünk, remélünk! – húzta ki magát Andrew, lerázva magáról a borús gondolatokat, amiért minden reménye elveszett arra, hogy közelebbről megismerje Melanie-t. Úgy döntött, ugyanazt az elvet vallja, mint az üzleti életben, ahol alapelve volt, hogy nincs veszve semmi, amíg ki nem mondták, hogy vége, amíg akár egyetlen másodperc, vagy egy hajszál reménye van arra, hogy változtatni tudjon a dolgok menetén. Már pedig, ő biztos volt benne, hogy nem fogja feladni, és mindent elkövet annak érdekében, hogy legalább egyszer életében ajkán érezze a nőét, belefúrhassa ujjait a lágyan leomló, szőkés-barna tincsekbe, és láthassa a vágyat fellobbanni a mogyoró barna szemekben.

- Szíve joga hinni a csodákban, de ennek nagyjából annyi esélye van, mint annak, hogy Whoopy Goldberg lesz a Ku Klux Klán nőegyletének az elnöke – emelte meg fejét büszke elégedettséggel Melanie, aki már teljesen biztos volt győzelmében, és előre örült annak, hogy végre maga mögött hagyhatja az elmúlt napot, és a felkavaró érzelmeket.

Johnson kapitány szemöldök ráncolva hallgatta Stanford ügynök beszámolóját, miközben Andrew unottan, és kedvtelenül pöckölgette le fekete, Armani öltönynadrágjáról a nem létező szöszöket. Melanie nem hallgatott el semmit, bemutatta az összes dokumentumot, elmondta, amit Andrew mesélt neki William Clark-ról, valamint a lövöldözésről is beszámolt, olyan pontos leírást adva az autóról, amennyire csak emlékezett, és amennyit csak látott a sötét, éjszakai utcán. A kapitány, miután Melanie végzett, néhány percig szótlanul forgott fekete bőrfoteljében, miközben szürke szeme, melyben keménység csillogott, töprengve pásztázta végig kis irodájának bútorait. A hatalmas íróasztal mögött ülő, szikár termetű, 50-es éveinek végén járó férfi, elgondolkodva vakarta meg borostás állát, majd nagyot sóhajtva túrt bele ősz hajába. Tekintetén jól látszott, szeme semmit nem fog fel a mahagóni barna polcokból, melyeken roskadoztak a könyvek, és különböző akták, a falra erősített emlékplakettekből és kitüntetésből. Gondolatai távol jártak, miközben a legjobb megoldáson gondolkodott. Amikor már a csend szinte elviselhetetlenné vált, megköszörülte torkát, és megfontoltan megszólalt.

- Mit mondjak, szép kis szarba keveredett, Mr. Wright! – jegyezte meg halkan, és Andrew meglepődött, milyen karcosan szól a férfi hangja, akinek ráncokkal barázdált arca inkább egy jólelkű édesapára, vagy nagypapára emlékeztette. – Sikkasztás, pénzmosás, gyilkosság, és gyilkossági kísérlet. Nem sok ez egy napra? – kérdezte ironikusan, mire Andrew ártatlanul vonta meg vállát.

- Született maximalista vagyok. Vagy mindent, vagy semmit! – válaszolta cseppnyi humorral, de azonnal elkomolyodott, amikor látta, hogy a kapitány egyáltalán nem találja viccesnek.

- Főnök! Mr. Wright-nak védelemre van szüksége – szólt közbe Melanie, aki sürgetni akarta az elválást, és vissza kellett tartania a megkönnyebbült sóhajt, amikor Johnson egyetértőn bólintott.

- Magam is így vélem! – válaszolta hivatalos hangon, miközben a telefonért nyúlt, és fürge ujjakkal egy számot kezdett tárcsázni. Néhány pillanatot várt, majd amikor a vonal végén felvették, megszólalt – készítsék elő a védelmi lakást! Egy óra múlva ott lesz egy ügynök! – utasította a másik felet, majd letette a kagylót, és ismét Melanie-ék felé fordult – pakolj össze néhány holmit, és Mr. Wright-ot is vidd haza, hogy ugyanazt tehesse. Néhány napra a Fork Street-i lakásba költöztök – tette hozzá, mire Andrew arca látványosan felderült, Melanie pedig, levegő után kezdett kapkodni, ahogy megértette, mire is kapott utasítást.

- Kapitány! Én… nem vállalhatom! Enyém a nyomozás! – próbálta megvédeni magát nemcsak a feladattól, de a férfitól is, és az azzal járó feszültségtől, mire a kapitány érdektelenül pillantott rá.

- Ron egyedül is képes lesz végig vinni a feladatot. Kezdetnek utánanéz majd ennek a William Clark-nak, vagy, hogy a rossebbe hívják! Te pedig, megvéded Mr. Wright-ot, ahogy kértem!

- Harry! – használta a férfi keresztnevét ezúttal Melanie – nem teheted ezt velem! Nem vehetsz le az ügyről! – támaszkodott meg az asztalon, és figyelmét elkerülte, hogy Andrew érdeklődve figyeli a helyzetet.

- Nem leveszlek róla, csak más feladatot kapsz! – felelte Harry Johnson nyugodt hangon, miközben tisztában volt vele, hogy Melanie teljes joggal háborodott fel. Eddig sosem volt szokás, hogy egy adott ügynököt a nyomozásról a védelemre állítsanak rá, de nem tréfált, amikor azt mondta, veszélyes ügybe keveredett Andrew Wright. A fickók, bárkik is legyenek azok, hatalmas kockázatot vállaltak azzal, hogy a nyílt utcán, a lakása előtt próbálták megölni a férfit, és éppen elég tapasztalata volt már bűnözőkkel ahhoz, hogy tudja, az ilyenek semmitől nem riadnak vissza. Nem hagyhatta, hogy Melanie veszélybe kerüljön, nem kockáztathatta, hogy elveszítse, hiszen ígéretet tett az apjának, hogy megvédi, még az élete árán is, még akkor is, ha ezért a döntéséért, Melanie haragudni fog rá. Úgy szerette, mintha a lánya lett volna, hiszen 13 éves kora óta nevelte, és ezért hajlandó volt megszegni még a szabályokat is.

- Más feladatot? El akarsz távolítani! – paprikázódott fel a nő, aki más esetben bosszankodva ugyan, de szó nélkül vette volna tudomásul az új feladatkört. Ezúttal azonban, nem engedhette, hogy a kapitány, akit apjaként szeretett, ilyen helyzetbe sodorja, és napokra összezárja Andrew Wright-tal, akinek egyetlen pillantása, egyetlen véletlen érintése képes volt kizökkenteni magabiztosságából.

- Mr. Wright! Kérem, várakozzon odakint a továbbiakban! – intézte most szavait a kapitány Andrew-hoz, aki leheletnyi tétovázás után, bólintott, és távozott az irodából, majd Johnson felemelkedett a székből, és Melanie felé fordult – megtiltom, hogy megkérdőjelezd a parancsaimat! A lányomként tekintek rád, de ebben az irodában a felettesed vagyok, megértetted?! – csattant keményen a hangja, és amikor Melanie szóra nyitotta a száját, egy kézmozdulattal némította el – Ha azt mondom, te fogod védeni Andrew Wright-ot, akkor két lehetőséged van! Az egyik, hogy azt mondod, értettem, Uram, a másik, hogy ideadod a jelvényedet, a fegyveredet, és kisétálsz az ajtón, egy felfüggesztéssel a nyakadban, parancsmegtagadás miatt! Világos voltam?! – villant szeme ellentmondást nem tűrő hangon, miközben szívét összefacsarta a fájdalom, ahogy meglátta a nő szemében a csalódottság, a keserűség és a dac könnyeit.

- Igen! – nyelt nagyot Melanie, hogy véletlenül se potyogjanak ki a könnyek.

- Elmész a lakásba, és védelmed alá vonod ezt a pasast! – adta ki még egyszer az utasítást, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a nőről.

- Értettem, Uram! – szűrte fogai között a választ Melanie, mire Johnson mélyet sóhajtott, és megtörölve homlokát, ereszkedett vissza székébe.

- Helyes! Várom a folyamatos jelentéseket, Ügynök! – tette hozzá, majd, amikor a nő látta, hogy felettese nem mond mást, feltartott fejjel távozott az irodájából. Andrew kíváncsian pattant fel a székből, ahogy asztala felé közeledett, de hiába remélte, hogy Melanie bármibe beavatja, a nő szótlan maradt, csak mozdulataiból látszott, mennyire ideges, ahogy felkapta a székről kabátját, és a lift felé indult.

- Mi lett a végeredmény? – kérdezte Andrew, szapora léptekkel utolérve a nőt, akinek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne rajta vezesse le indulatát. Mivel nem válaszolt, a férfi érdeklődve vizsgálta meg arcát, összeszorított száját, dühtől csillogó szemét. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjön, megkapta a sorstól a kegyet, és mégis Melanie fogja védeni. – Szóval… - kezdett bele, miközben megérkezett a lift, és ők beszálltak – Whoopy Goldbergnek biztosan remekül áll a fehér csuklya. Kiemeli a szemét – utalt szemtelen mosollyal a nő korábbi kijelentésére, így utalva rá, pontosan tudja, mi lett a kimenetele a beszélgetésnek. Melanie ebben a pillanatban, hirtelen felé fordult, és attól, amit a barna szemekből kiolvashatott, Andrew a másodperc tört része alatt bánta meg pimasz kijelentését.