B.U.É.K

"Boldog, sikerekben, békében, boldogságban, és Castle-ben, Caskett pillanatokban gazdag új évet kívánok minden kedves olvasómnak! Ezt az évet különösen köszönöm a páromnak, aki mellett minden sokkal egyszerűbb volt, vagy legalábbis annak tűnt, és Drága Barátomnak Tinének. Ők ketten voltak azok, akik minden kínomat, gondomat, hóbortomat elviselték, és ezért nagyon hálás vagyok nekik! :) KÖSZÖNÖM! Remélem, a jövő évben is megmaradunk egymásnak! <3 " K.B

BOLDOG KARÁCSONYT!!

"Minden kedves Olvasómnak, békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok!" K.B

Regénybe illő élet 40. bef.rész

"Kedves Olvasóim! Ennek a történetnek is a végéhez érkeztem. Remélem, elnyerte tetszéseteket, és jól szórakoztatok, amíg tartott :) Köszönöm mindenkinek, aki olvasott, és időt nem sajnálva, véleményével támogatott, és buzdított a további munkára :) Kérlek, nézzétek el nekem, ha néha csak ritkán hoztam, nehéz időszak van mögöttem, sok munka, stressz, és csak a családommal töltött idővel voltam képes feltöltődni :) Éppen emiatt, mivel meglehetősen sok, és megterhelő feladatom volt, most egy időre leteszem a virtuális tollat, és pihenek egy kicsit :) Bízom benne, hogy hamarosan megszáll az ihlet, és új történettel jelentkezem :) Addig is, kérlek, legyetek türelemmel :) Köszönöm még egyszer :)" K.B

40. rész (bef. rész)

Levegő után kapkodva kezdett hátrálni, miközben dadogva próbálta társát szólítani, egészen addig, amíg neki nem ment háttal egy fának, mire feleszmélve rázta meg fejét, hogy aztán a következő pillanatban, elnézőn elmosolyodjon. Hirtelen rájött, hogy ennél jobb, nem is történhetett volna. Az a két ember talált egymásra, akit családja részének tekintett, és akik határozottan jó hatással voltak a másikra. Éppen ott tartott gondolatban, hogy Jenny mit fog majd szólni, amikor Javi állt meg mellette.

-          Beckett még az autóban van? – kérdezte a nyomozó, mire Ryan bólintott, de amikor az, elindult a kocsi felé, hirtelen visszafogta.

-          Hagyd csak, még kötözik. – hazudta szemrebbenés nélkül. Maga sem értette, miért, de úgy érezte, oka van annak, hogy Kate nem szólt nekik arról, hogy Castle és ő egy párt alkotnak, és úgy döntött, segít megtartani a titkukat, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy legjobb barátjának, és társának sem mondhatta el.

-          De Simon… - akadékoskodott Javi, mire Ryan látszólag lazán legyintett.

-          Már szóltam neki. Arra kért, hogy mi menjünk be a kórházba kihallgatni – folytatta meséjét rendületlenül Kevin, mire Javi elhúzta a száját – na, gyere! – húzta maga után társát határozottan, aki nem túl lelkesen, de követte a kocsihoz.

-          A jelentést ne írjuk meg helyette? – kérdezte gúnyosan bosszankodva Espo, mire Ryan megrántotta a vállát.

-          Még az is előfordulhat – felelte sejtelmesen, miközben mosolyogva gondolt arra, hogy, amit látott, nagyon is azt vetíti előre, hogy két barátjának jobb elfoglaltsága is lesz az este folyamán, mint jelentést pötyögni az ügyről.

Castle morcosan dobálgatta egyik ceruzát a másik után a Beckett asztalán található, kör formájú tartóba, több-kevesebb sikerrel, miközben néha oda-odasandított a nőre, aki összeráncolt szemöldökkel, minden figyelmét a monitorra koncentrálva, villámsebességgel, pergő ujjakkal gépelte a jelentést, hogy mihamarabb Gates asztalára tehesse. Amikor azonban Castle ceruzái már sokadik alkalommal landoltak a rossz célzásnak köszönhetően a billentyűzeten, aminek következtében neki javítania kellett, türelmetlenül fordult a férfi felé.

-          Abbahagynád? – kérdezte figyelmeztető hangsúllyal, mire Castle pimaszul fonta karba kezét, látványosan megsértődve.

-          Ezt én is kérdezhetném tőled – vágott vissza, majd azonnal folytatta – nem ebben állapodtunk meg! Hol van itt romantika? Hol van itt illóolaj? Hol a finom vacsi? – sorolta a kérdéseket, így rávilágítva, hogy semmi nem lett abból, amit a nőnek ígért, és amibe az, beleegyezett, mire Kate égnek emelte a tekintetét.

-          Castle, megértem, hogy csalódott vagy, de két lehetőségünk van. – próbálta nyugodtan megmagyarázni döntése okát, mint egy kisgyereknek – egy, hazamegyünk, élvezzük a vacsit, illóolajat, és egymást, és reggel, Gates telefonjára ébredünk, aki üvöltve rendel be jelentést írni. Kettő, megírom most, hazamegyünk, élvezzük az illóolajat, vacsit, de reggel egymás karjában alhatunk, ameddig…

-          Ameddig meg nem szólal a telefonod, hogy megöltek valakit – fejezte be durcásan a nő helyett a mondatot Castle, majd hozzáfűzte – amúgy pedig, az első verziónál, csak veled üvöltene Gates, és csak neked kellene korán kelned, hogy jelentést írj. Én akkor is alhatnék tovább, lévén, hogy nem vagyok rendőr, amit a kapitány nem is felejt el alkalmanként az orrom alá dörgölni. Egy tanácsadó nem ír jelentést. – jelentette ki elégedetten magyarázatával, mire Kate összehúzta szemét, és belső ajkát rágcsálva, töprengve figyelte egy ideig, majd közelebb hajolt.

-          Először is, egy tanácsadó valóban nem ír jelentést, de mint áldozatot, és mint Simon célpontját, berángatlak magammal, hogy vallomást tegyél, ezzel kiegészítve, és pontosítva a jelentésemet…

-          Nem tennéd meg… - hökkent meg az író, mire Kate kihívón húzta fel egyik szemöldökét – de. Megtennéd – húzta el a száját csalódottan Castle, a nyomozó pedig, folytatta.

-          Másodszor. Ha jól értettem, te szívesebben alszol egyedül, mint velem? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, látszólag értetlenül, mire Castle azonnal rázni kezdte a fejét.

-          Én… nem! Vagyis, én csak… azt akartam mondani, hogy… - dadogta zavartan, majd mérgesen fújtatott – ne forgasd ki a szavaimat! Én csak azt akartam mondani, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Ha most rögtön is élvezhetnénk egymás társaságát, miért halasztanánk későbbre? – kérdezte duzzogva, és Kate éppen válaszolni akart, amikor Ryan és Espo jelentek meg asztala mellett.

-          Beszéltünk Simonnal – fogott bele Espo, miközben Ryan vidám mosollyal nézett végig két barátján – szerintem, gyógyiba viszik, mert nem komplett. A vallomása olyan kusza, hogy ember legyen a talpán, aki ebből kihámoz bármit! Legalább két órán keresztül hallgattuk, hogy az anyjáról mesél…

-          A nőt egyébként… vagyis, ami lett belőle, szóval, a bábut, vagyis a viaszbábut, vagy micsodát, a bizonyítékraktárba vitték a helyszínelők. Simon fél órán át, hullajtott krokodilkönnyeket, amikor közöltük vele, hogy nem viheti magával a börtönbe.

-          Mondom, teljesen flúgos! – mutatott halántékához Espo – a gyilkosságot viszont beismerte, nagyjából ugyanazt az okot mondta, ami a levélben is szerepelt. Egy biztos, mondott annyit, hogy a bíróság elítélje, ráadásul a házban további bizonyítékokat is találtak, szóval, ennek az ügynek vége. – ért mondandója végére a férfi, miközben nem kis örömmel konstatálta, hogy felettese éppen a jelentés ráeső részét írja, így nekik, csak sajátjukkal kell foglalkozni. Ryan volt az egyetlen, aki értetlenkedve nézte, és meglepetten tapasztalta, hogy Rick és Kate is itt van. Abból, amit látott, azt hitte, be sem jönnek a kapitányságra, nemhogy még a jelentés megírásával is bajlódni fog a nő. Talán félreértett valamit? Ahogy azonban ránézett Castle durcás arcára, Kate türelmetlenül doboló ujjaira, azonnal tudta, hogy mindössze annyi történt, hogy a nőnél győzött a felelősségérzet, és éppen azon van, hogy mielőbb letudja azt, hogy aztán élvezhesse a szerelmet.

-          Gyere, menjünk mi is gépelni, mert Gates átharapja a torkunkat – hívta Espo-t, hogy így hagyja dolgozni felettesét, mire Kate kissé meglepetten, de hálás tekintettel nézett vissza rá. Noha az okát nem tudhatta, de kifejezetten örült, hogy Ryan, a maga empatikusságával, és érzékenységével, felismerte, hogy sietni szeretne. Espo dünnyögve csatlakozott hozzá, Kate pedig, nagyot sóhajtva fordult ismét a monitor felé. Éppen az utolsó mondat végére tette a pontot, amikor Gates jelent meg.

-          Mindketten az irodámba! – utasította őket köszönés helyett a maga határozott modorában, mire Rick rémülten kapott a szívéhez.

-          Jesszus! Úgy jár, mint egy macska! – motyogta orra elé, de engedelmeskedve követte az irodába. Amint beléptek, megálltak szokásos helyükön, onnan figyelték, hogy a Vaslady az asztala mögé sétál, és büszke testtartással helyet foglal.

-          Mr. Castle, örülök, hogy épségben sikerült megmenekülnie – nézett az íróra átható tekintettel, mire Castle halványan elmosolyodott, ő pedig, folytatta – remélem, ennyi izgalom elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, nem magának való a rendőri munka. Most már láthatja, milyen veszélybe sodorhatja magát, ha a nyomozók után mászkál. Itt az ideje, hogy…

-          Hogy újra ringbe szálljak! – fejezte be teljesen ellentétesen a mondatot Castle, mire Gates döbbenten hallgatott el.

-          Azt akartam mondani, hogy itt az ideje, hogy szépen hazamenjen, és elfelejtse a kapitányságot – javította a férfit, de az, csak megrázta a fejét, és komolyan kezdett magyarázni.

-          Dehogy! Tudja, arra jöttem rá, hogy ebben a három hónapban, amíg nem dolgoztam Beckett nyomozó mellett, a rajongóim azt hitték, csak a lábamat lógatom! Ezért született az a téveszméjük, hogy ráérek róluk könyvet írni. De ha látják, hogy megint belevetem magam az anyaggyűjtésbe, békén hagynak! Na, mit szól? Milyen elmélet? - kacsintott a nőre szemtelenül, mire Gates először hitetlenkedve nézte, majd lassan rázni kezdte a fejét, mint, aki nem hisz a szemének.

-          Eszement – felelte döbbent hangon, mire Castle elégedetten bólintott.

-          Köszönöm! Szóval, visszajövök! – jelentette ki magabiztosan, és amikor a kapitány meg akart szólalni, folytatta – ne is mondjon semmit! Tudom, hogy örömmel fogad! Jut eszembe, említettem már, hogy a barátom a polgármester? – vigyorgott teli szájjal a nőre, akinek résnyire szűkültek a szemei.

Kate, hátát a falnak támasztva, félig lehunyt szemmel várta, hogy Castle kinyissa az ajtót, és amikor ez megtörtént, a lakásba beljebb sétálva futtatta körbe szemét a berendezéseken. Annak ellenére, hogy már számtalanszor járt itt, most mégis úgy érezte, mintha minden más lenne. Az óra fél 11-et mutatott, és ő már nem vágyott másra, csak arra, hogy ágyban lehessen. Minden fáradtságát elűzte azonban, amikor megérezte, hogy Rick hátulról átöleli a derekát, és finoman a nyakába csókol.

-          Sajnálom a jelentés dolgot – búgta a fülébe halkan, ezzel utalva arra, hogy Gates, bosszúból, amiért az író kerekedett felül, számtalan részt újragépeltetett a nyomozónővel a jelentésben, ezért sem végeztek, csak három órával később.

-          Semmi baj, Castle, majd kárpótolsz érte – simult szorosan a férfi karjaiba, aki most maga felé fordította, és egészen közel hajolva, ajka szinte súrolta az övét.

-          Talán el is kezdhetném, nem gondolja, nyomozó? – kérdezte halkan, finom csókot hintve a telt, érzéki ajkakra, mire Kate belemosolygott a csókba.

-          Ez eddig a leghasznosabb ötlete, Mr. Castle, amit megismerkedésünk óta hallottam a szájából – csókolt vissza lágyan, majd hagyta, hogy a férfi a karjába vegye, és meg se álljon vele a hálószobáig, hogy ott aztán átadják magukat az érzékiségnek, és szerelemnek, elrepülve abba a világba, ahol senki mással nem jártak azelőtt.

VÉGE!

Regénybe illő élet 39. rész

39. rész

A mentőautó nyitott ajtajából jól látszott, ahogy Castle egy odvas, több tízéves fa törzsének támaszkodik, melynek hatalmas lombja jótékony árnyékot húzott feje fölé a késő délutáni nap sugarai elől, miközben pillantását egy percre sem vette le a kocsiban ülő nőről, akinek még mindig a válaszára várt az orvos. Amikor nem jött a felelet, fejét abba az irányba fordította, amerre a nő nézett, és ajkára szomorú mosoly költözött.

-          Ez az én formám. Valahogy mindig lecsúszom a jó lányokról, maradnak a rosszak – rántott egyet a vállán, mire Kate értetlenül nézett vissza rá, ő pedig, fejével intve Castle felé, kérdezte – a barátja, nem igaz? – bökött fejével az egyre türelmetlenebbül ácsorgó író felé, mire Kate elmosolyodott.

-          Igen, de több annál – nézett most az orvosra – a legjobb barátom, a társam. Minden tekintetben – felelte őszintén, mire Peter bólintott.

-          Akkor szólok neki, hogy végeztünk, és idejöhet. Látszik rajta, hogy alig bír magával – ugrott ki ruganyos mozdulattal az autóból a férfi, majd mielőtt elment, még visszanézett – ne feledje, amit a kötésről mondtam! Tartsa szárazon! Ó, és még valami! – nyúlt a zsebébe, és egy receptkönyvet húzott elő – a hegesedés miatt, felírok egy krémet. Ezzel minden este kenje be, ha kivették a varratokat, és akkor szebb lesz a heg. – adta oda a nyomozónak, aki bólintva megköszönte, majd elgondolkozva figyelte, ahogy az orvos Castle-höz lép, mire az író arcáról egy szemvillanás alatt tűnt el az aggodalom, és adta át a helyét annak a széles, gyermeki örömtől ragyogó mosolynak, amit ő annyira szeret, hogy aztán a következő másodpercben már elinduljon felé. Amint odaért, azonnal felugrott a kocsira, és két keze közé vette a nő karcsú ujjait.

-          A doki mondta, hogy minden rendben – mosolygott rá megkönnyebbülten az író. Szeméből szerelmet, és felszabadultságot olvashatott ki a nyomozó, miközben megbizsergett a férfi cirógató ujjaitól.

-          Mondtam, hogy csak horzsolás – felelte halkan, mire Castle óvatosan ajkához emelte kezét, és gyengéd csókot lehelt rá.

-          Aggódtam érted, Kate. Azt hittem, megint át kell élnem, amit…

-          Castle! Akkor, mit hittél, amikor egyedül belementél ebbe az őrültségbe? – szakította félbe a férfi vallomását, csak azért, hogy ne idézzék fel mindkettejük legfájóbb emlékét, mire Castle, kizökkentve gondolatai közül, először meglepetten nézett rá, majd bűnbánón hajtotta le fejét.

-          Csak azt gondoltam, így könnyebb lesz elkapni. Semmi nyomunk nem volt, az idő sürgetett, és veszélyben voltál… vagyis azt hittem, veszélyben vagy. Védeni akartalak, de hamar rájöttem, hogy az egész csak egy trükk volt. Pontosan tudta, hogy ha veled fenyeget, akkor gondolkodás nélkül belemegyek bármibe, csak megvédjelek. – vallotta be őszintén az író, mire Kate elnyomta az elnéző mosolyt, mely szája szegletébe kívánkozott, és helyette, továbbra is szigorú maradt, annak ellenére, hogy a férfi minden szava balzsam volt szívének.

-          Ha vártál volna pár órát, akkor ez az egész cirkusz elkerülhető lett volna! A fantomkép kidobta a rendszerből a nevét, megtaláltuk volna! – szembesítette a tényekkel az írót Kate keményen, mire az, még kényelmetlenebbül kezdte érezni magát.

-          Sajnálom. Nem kellett volna ezt tennem, most már tudom. Főleg azért nem, mert miattam megsérültél – emelte bűnbánó kék szemeit a nőre Rick, mire Kate együtt érzőn vette két kezébe annak arcát, és egészen közel hajolt hozzá.

-          Még mindig nem érted, ugye? – suttogta egészen halkan, miközben homlokát a férfiéhoz érintette – nem érdekel a sérülésem! Nem ezért vagyok rád dühös, hanem azért, mert veszélybe sodortad az életed, és majdnem elveszítettelek! Még sosem féltem ennyire -–vallotta be olyan halkan, hogy az író először azt hitte, csak képzelte, majd kissé eltolva magát a nőtől, fúrta mélyen tekintetét a nőébe.

-          Sosem fogsz elveszíteni! Esküszöm! Szeretlek, Kate, és semmi nem választhat el tőled! Az ilyen Simon-félék meg végképp nem! – ígérte komolyan, majd beletúrva a hullámos, barna hajba, közelebb húzta magához a nőt, és lágyan megcsókolta. Ajka épp csak súrolta, kiélvezve annak ízét, miközben nyelve finoman siklott végig a nő alsó ajkán, ami engedelmesen nyílt meg előtte, és fogadta azt be, hogy belekezdjenek édes koreográfiájukba.

-          Én is szeretlek! – mormolta a csókba Kate, mire Castle lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtva húzta magához még szorosabban, mélyen magába szívva a cseresznye illatot, mely már első találkozásuk alkalmával megbabonázta. Amikor ajkaik elváltak, Kate mosolyogva simított végig a kócos tincseken, melyekből néhány az író homlokába hullott. – de még egy ilyen húzás, és én magam nyírlak ki! – fenyegette meg játékosan a férfit, mire az, rémült tekintettel emelte esküre a kezét.

-          Esküszöm, hogy nem lesz több ilyen – ígérte meg szenteskedő ábrázattal, lehunyt szemmel, majd pár másodperc múlva, félig résnyire nyitva jobb szemét, komiszul hozzátette – legfeljebb csak ehhez hasonló – vigyorgott a nőre, aki mérgesen bokszolt a vállába, de legnagyobb sajnálatára, éppen a fájós karjával tette azt, mely azonnal húzódó, égető érzéssel jelezte neki, hogy legközelebb jobban meg kellene gondolnia, mit tesz, ő pedig, felszisszenve kapott oda a kötéshez. – Látod? Ha engem bántasz, magadnak okozol fájdalmat! – próbált viccelődni az író, miközben gyengéden simított végig a kötésen, Kate pedig, magában mosolyogva állapította meg, mennyire másabb érzés, amikor a szeretett férfi keze siklik végig a sérülésen, mint, amikor a doktor tette ugyanezt – ez a szerelem átka. Egymásnak okozunk fájdalmat.

-          Jössz még te az én utcámba! – húzta össze szemét fenyegetőn Kate, majd, mint aki máris tudja, hogyan állhatna bosszút, diadalittas mosollyal fűzte hozzá – Jut is eszembe! Mattie csontig rághatta már a körmeit miattad. Megígértem neki, hogy felhívom, ha megmentettelek, talán még ma be tud jönni az őrsre, hogy meglátogasson, és szorosan megölelgessen – gonoszkodott Beckett, miközben látványosan előhalászta a mobilját, és tárcsázni kezdett.

-          Vagy… ehelyett, inkább kettesben hazamegyünk, csinálok neked egy finom, ínycsiklandó vacsorát, korán ágyba fekszünk, ahol minden porcikádat bekenem illatos olajjal – fejtette ki a másik lehetőséget a nap folytatására Castle, miközben óvatosan kihúzta Kate kezéből a telefont, és abban reménykedett, hogy a nő csak megtréfálta, és esze ágában sincs újra Mattie közelébe engedni.

-          Elnézést, de lassan indulnunk kell – lépett oda hozzájuk az orvos, aki eddig a kommandósok vezetőjével beszélgetett, elmondva, hogy milyen állapotban van Simon, és mikor lesz kihallgatható.

-          Kaphatnánk még néhány percet? – nézett kérlelőn az író a férfira, akiről fogalma sem volt, hogy nem olyan régen éppen szerelmét akarta elvinni vacsorázni, és Kate úgy látta jónak, ha nem is szerez róla tudomást.

-          Nem is tudom, sietnünk kellene… - vakarta meg fejét tanácstalanul az orvos, mire Rick minden meggyőzőképességét elővéve, magabiztosan nézett vissza rá.

-          Nézze, most tettem fel életem egyik legfontosabb kérdését, melyen a jövőm boldogsága múlik, érti? Adja meg nekem azt a néhány percet, hogy választ kapjak rá! Kérem! – könyörgött az orvosnak, mire az, hirtelen mindentudón elmosolyodott.

-          Ó, értem! Megkérte a kezét? Ez nagyszerű, ilyen még úgysem volt! – örvendezett őszinte örömmel, mire Kate meglepetten rázta meg a fejét.

-          Mi? De… - próbált ellenkezni, de az orvos meg sem várta, csak, miután kifejezte abbéli reményét, hogy Beckett igent mond, közölte, hogy két percet kapnak, és távozott. – Életed egyik legfontosabb kérdése? A jövőd boldogsága? – ismételte meg a férfi által elhangzott szavakat Kate számonkérőn, mire Castle ártatlanul vonta meg a vállát,  ő pedig, akaratlanul is elgondolkozott a lehetőségen. Legnagyobb döbbenetére, tetszett neki a gondolat, hogy először a férfi jegyese, majd felesége legyen, már csak azért is, mert el sem tudta képzelni az életét nélküle, de még nem most. Most még túl korai lett volna.

-          Miért? Elvégre, nekem egy nagyon fontos kérdés, hogy Mattie-vel találkozom-e, és a közeli jövőm boldogsága valóban azon múlik, hogy látom-e. Ha nem, boldog leszek, ha igen, nos… - magyarázta könnyedén, okosan eltitkolva, hogy nem is áll tőle messze, hogy megkérje a kezét, mire Kate beléfojtotta a szót.

-          De ő most azt hiszi, hogy megkérted a kezem! – bökött fejével abba az irányba, amerre az orvos távozott, aki éppen ugyanannál a fánál várakozott, ahol nemsokkal korábban Castle, mire az író, vidáman integetett felé.

-          Akkor gyorsan válaszolj, nehogy hiába szemezzen felénk – súgta a nőnek, majd folytatta – nos? Mattie, vagy egy illatos masszás? – tette fel a kérdést újra, mire Kate először gondolkodni kezdett, majd kacéran felhúzta a szemöldökét.

-          Áll az alku! Mattie majd elolvassa az újságot! – kacsintott Kate a férfira, majd ép karjával megmarkolta az ingét, és magához húzta egy forró csókra. Annyira belemerültek édes játékukba, hogy észre sem vették, Ryan érkezett meg az autóhoz, aki döbbenten hallgatta a szócsatát, a szerelmes évődést, majd tátott szájjal nézte, ahogy két barátja, gyengéd csókban egyesül.

Regénybe illő élet 38. rész

38. rész

Beckett a másodperc tört része alatt döntött és cselekedett, utólag úgy gondolta, talán túl elhamarkodottan, de már nem volt visszaút. Amikor meghallotta, hogy Simon vissza akar menni az anyjáért, amit hirtelen nem is értett, és Castle-t fogja páncélként használni a betörő kommandósok ellen, gondolkodás nélkül lépett elő rejtekéről, és kihasználva az alkalmat, hogy Simon nem számít rá, és háttal áll neki, először ellökte a férfi elől az írót, majd rávetette magát, és a földre teperte. A férfi azonban erősebb volt, mint gondolta, esélyt sem hagyott neki, hogy elővegye a Glockot, saját pisztolyát azonban mindenáron felé akarta fordítani, és miközben térdével erőteljesen rúgott a nő amúgy is sajgó bordájába, kihasználva a pillanatnyi összerándulását, egyenesen a szíve felé irányította a fegyvert. Kate éppen az utolsó másodpercben fejelte le Simon orrnyergét ahhoz, hogy az, kiessen a ritmusból, és félreránduljon, de a fegyver így is elsült, ő pedig, szinte azonnal érezte az égő érzést, mely végig száguldott a karján, és amelyet tompa zsibbadás követett. Ideje azonban nem volt átadni magát a fájdalomnak, mert a következő percben érezte, hogy Simon kissé felemelkedik, tüdejét már nem nyomta súlya, és a pisztolyt egyenesen az arca felé fordítja. Kate-nek éppen csak annyi ideje maradt, hogy utolsó erejét megfeszítve, és a fájdalmát elnyomva, ágyékon rúgja a férfit, majd kezét rákulcsolta Simon pisztolyt szorongató ujjaira. A következő pillanatban ismét hallotta elsülni a fegyvert, majd elviselhetetlen súlyt érzett ránehezedni a mellkasára, és levegő után kapkodott.

-          Kate! – lépett kétségbeesetten közelebb a két, mozdulatlanul fekvő testhez Castle, miközben csak arra volt képes, hogy suttogja a nő nevét, és agyában újra lejátszódott a temetőbeli jelenet, amikor a nyomozó a karjai között haldoklott. Csak az, zakatolt a fejében, hogy nem élheti át újra, ezt nem teheti vele a sors. – Kate…, kérlek… - nyögte nehezen, miközben letérdelt, és a sötétben próbálta kivenni, mi történhetett, mennyire sérülhetett meg szerelme.

-          Szedd le rólam! – zihálta a nyomozó, miközben minden erejével azon volt, hogy az eszméletlenül rajta fekvő Simon nehéz testét lelökje magáról, de már az első mozdulatnál tudta, hogy képtelen lesz rá. Jobb karjában ismét jelentkezett az égető fájdalom, mely arra intette, hogy jobban tenné, ha nem terhelné izmait, tüdeje azonban kétségbeesetten kiáltott levegő után.

-          Máris! – eszmélt Castle, és egy gyors mozdulattal gördítette le a nőről Simont, majd segített neki talpra állni. Megkönnyebbültsége, melyet akkor érzett, amikor rájött, hogy Kate jól van, egy pillanat alatt szállt tova, amikor ujjai között megérezte átszivárogni a nyomozó karjából csordogáló vért – megsérültél! – kiáltott fel, miközben néhány másodperc múlva nemcsak a pinceajtó vágódott ki, de a lépcső tetejéről is lábdobogásokat lehetett hallani, ahogy a kommandósok nagy erőkkel vonultak lefelé. – a legjobbkor, mint általában – húzta el gúnyosan a száját, majd mit sem törődve velük, ismét a nő felé fordította minden figyelmét. – orvosra van szükséged…

-          Csak egy kis karcolás – próbálta elbagatellizálni a dolgot Kate, miközben sziszegve tűrte, hogy az író kihámozza a golyóállómellényből, melyet viselt.

-          Nekem nem úgy tűnik – vette alaposan szemügyre a sérülést az író, amely még mindig erősen vérzett, és a vér komótos egyhangúsággal csepegett a padlóra.

-          Jól vagy? – lépett közelebb hozzájuk Javi, mialatt tekintetével egy perc alatt mérte fel a helyzetet. – megvárhattál volna minket! – fűzte hozzá rosszallón, mire Kate rántott egyet bal vállán.

-          Én sem így terveztem – felelte látszólag hanyagul – Au! – szisszent fel, amikor Castle felhúzta a felkarján az inget, és előtűnt a mély horzsolás, melyet a pisztolygolyó okozott.

-          Ez nagyon csúnya – ráncolta össze szemöldökét Castle, miközben egy zsebkendőt húzott elő, és erősen a sebre nyomta, miközben motyogva kért elnézést, a száját fájdalmasan összeszorító nőtől.

-          Már úton van a mentő – lépett hozzájuk Ryan, aki szintén aggódó arccal nézte felettese karját.

-          Srácok! Ez csak egy horzsolás! Úgy néztek rám, mint akit felravataloztak! – pirított rájuk Kate, akinek kezdett kényelmetlen lenni a sok figyelő tekintet.

-          Vele, mi van? Halott? – bökött fejével undorodva Javi Simon felé, mire Beckett megrázta a fejét.

-          Inkább csak elájult a sokktól, a golyó nem ért létfontosságú szervet – felelte, miközben látta, hogy a lassan magához térő Simont két kommandós segíti talpra, mit sem törődve fájdalmas jajgatásával, ahogy meglőtt vállára fittyet hányva vezetik kifelé a pinceajtó irányába.

-          Mr. Castle! Ugye, azért megírja rólam a könyvet? – fordult az író felé Simon reménykedő arccal, mire a férfi úgy tett, mint aki elgondolkozik a dolgon, majd komolyan bólintott.

-          Hogyne! A következő Nikki könyvemben számíthat egy elmebetegre, aki az anyja holttestével élt együtt – kacsintott csúfolódva Simonra, mire annak résnyire szűkült a szeme, de reagálni nem volt ideje, mert az egyik fekete ruhába öltözött, álarcot viselő kommandós, nem túl gyengéd mozdulattal lökött rajta egy hatalmasat.

-          Megérkeztek a mentősök – lépett oda hozzájuk egy, S.W.A.T feliratú, golyóállómellényt viselő, izmos, szigorú tekintetű, de már őszülő halántékú férfi, akinek egész testtartásán, és megjelenésén látszott, hogy ő a csapat vezetője – az eszehagyottat már elvitték, nem ért csontot a golyó, még ebben is szerencséje volt. A másik kocsi magát várja, Beckett nyomozó! – nézett sokatmondón a nőre az őrmester, mire Kate először társaira, majd Castle-re pillantott, végül nagyot sóhajtva adta meg magát a sorsnak, és indult az udvaron várakozó mentőautó felé, már csak azért is, mert a fájdalom, mely az óta szaggatta a karját, mióta meglőtték, nem akart szűnni, sőt, egyre erősebb lett, és legnagyobb bánatára, a vérzés sem csillapodott.

Alig fél órával később Beckett a mentőautó hordágyán üldögélt, és figyelmesen hallgatta a vele szemben ülő, fiatal, 30-as éveinek elején járó, barna hajú, meleg tekintetű, és barátságos mosolyú orvos szavait, aki éppen az utolsó simításokat végezte a varratokkal, és most a kötést helyezte fel gondos óvatossággal.

-          Holnap keresse fel a kórház baleseti osztályát, hogy átkössék a sebet, és ügyeljen rá, hogy ne érje víz a kötést. A varratokat két hét múlva kell kiszedni, addig kímélje a karját – sorolta az utasításokat a fiatal orvos, miközben ügyes, rutinos mozdulatokkal ragasztotta le a kötést, és finoman végig simított rajta, mintegy ellenőrizve munkáját, majd mélyen a nyomozó szemébe nézett – mindig elcsodálkozom, milyen bátran végzik a munkájukat. Nem irigylem magukat! – mosolygott barátságosabb, közvetlenebb hangra váltva, mire Kate szerényen mosolygott vissza.

-          Bátorság, vagy hülyeség? – kérdezett vissza, miközben kedvenc ingének csonka ujjára nézett, melyet az orvos vágott le róla, hogy könnyebben a sebhez férjen.

-          Talán egy kicsit mindkettő kell hozzá, nem igaz? – húzta el száját szarkasztikusan az orvos, mire Kate megrántotta vállát.

-          Talán – hagyta helyben, főként, ha belegondolt, mekkora botorság volt a részéről egyedül nekimenni Simonnak, főleg úgy, hogy még nem igazán volt 100%-os a temetőbeli támadás után.

-          Az, bátorság, vagy hülyeség lenne a részemről, ha meghívnám vacsorázni? – tette fel következő kérdését merész mosollyal az orvos, mire a nyomozó meglepetten húzta fel szemöldökét, ő pedig, szégyenlősen vakarta meg feje búbját, összekócolva ezzel sűrű haját – elnézést, hogy csak így, de a munkámból kifolyólag, kevés lehetőségem van ismerkedni.

-          Ezért felcsípi a betegeit? – kérdezett vissza válasz helyett Kate, miközben arra gondolt, a sármos, kedves mosolyú orvos, évekkel ezelőtt talán még rá tudta volna venni egy vacsorára, vagy egy italra, de amióta megismerte az írót, csak az ő pimasz mosolyára, fanyar humorára, kék szemének csillogására vágyott, amióta pedig, megismerte vele a szerelmet, szeretkezéseik varázslatosságát, már egyáltalán nem tudta elképzelni, hogy bárkivel megossza meghitt pillanatait rajta kívül. Most is, kizárólag csak arra tudott gondolni, mikor szabadulhat ki az autóból, hogy végre kettesben lehessen szerelmével.

-          Ön, igazából nem a betegem, legalábbis, jogilag. Csak elláttam a sebét – magyarázta ráérősen az orvos, majd hirtelen megköszörülte a torkát – tudja, mit? Kezdjük újra! A nevem Peter Gallagher, elhívhatom a rend őrét egy italra, ma este? – ismételte meg a meghívást, de Kate már nem figyelt rá, tekintete a vele szemben álló íróval nézett farkasszemet.

Regénybe illő élet 37. rész

37. rész

Simon tekintete vadul cikázott körbe a ház előtti udvaron, a poros, megfakult játékokon, a korhadt deszkalépcsőn, a hiányos, omladozó léckerítésen, és a kihalt környéken, miközben magában suttogott. Castle megfeszült idegekkel figyelte minden mozdulatát. Kétsége sem férhetett hozzá, hogy a férfi hallhatott valamit, és most azt hiszi, a rendőrök jöttek érte. Míg ő éppen ebben reménykedett, Simon csőre töltötte a fegyvert, és arcán látszott, nem egyre vágynak az élettől.

-          Valami nem stimmel, felállni! – utasította az írót, majd, amikor az, engedelmeskedett, a szobaajtó felé kezdte rángatni, egyenesen le a lépcsőn – úgy tűnik, alábecsültem a barátnőjét, Mr. Castle.

-          Ezt hogy érti? – kérdezte az író, miközben igyekezett lépést tartani az őt lökdöső Simonnal, aki egyre hevesebben rángatta egy pinceajtó felé.

-          Eljött magáért, legalábbis biztos vagyok benne, hogy ő is itt van – bökött fejével az udvar felé, mire Castle kíváncsian kezdett nyújtózkodni, de hiába erőlködött, egyik ablakon sem látott semmit – annyi esze viszont lehetett volna, hogy ne olyanokat hozzon, akik még lopakodni sem tudnak! Tudja, én itt nőttem fel, minden árnyékot, minden bokrot, minden rohadt fűszálat ismerek, és ha az embernek ilyen helyismerete van, akkor feltűnik neki, ha valaminek nem ott van az árnyéka, ahol lenni szokott – okoskodott nagyképűen Simon, majd zsebéből egy kulcsot halászott elő, és kinyitotta a pinceajtó zárját – lefelé! – mutatott az alagsorba vezető lépcsőre, mely legalább olyan korhadt lehetett, mint a verandán lévő, és amely egyáltalán nem árasztott bizalmat magából.

-          Én ezen le nem megyek! – rázta meg a fejét határozottan Castle, aki élénk fantáziájának köszönhetően, már látta magát a lépcső alján feküdni törött nyakkal.

-          Úgy látom, még mindig nem érti, hogy itt én parancsolok! Mindenképpen le fog jutni oda! A kérdés az, hogy magától, vagy a segítségemmel? Érthető voltam? – húzta fel a szemöldökét Simon sokatmondón, miközben a nyomaték kedvéért meglóbálta a fegyvert a kezében, mire Castle nyelt egy nagyot, és bólintva, apró, lassú léptekkel indult lefelé a rozoga fadeszkákon, melyek minden lépésénél olyan hangosan recsegtek, mintha azt kiáltozták volna, hogy hamarosan úgyis leesik. Minden egyes lépcsőfokra úgy lépett rá, hogy közben imádkozott, az ne szakadjon le a súlya alatt, és amikor leért, magában gyorsan elmormolt egy hálaimát. A pince alján vaksötét volt, azt sem tudta merre menjen, de a hátának nyomódó pisztoly csövéből érezte, hogy fogva tartója szorosan mögötte van.

-          Nem kapcsol villanyt? – próbálkozott Castle nyugodt hangon, mire halk kuncogás volt a válasz.

-          Minden tartóoszlopot ismerek, ne aggódjon Mr. Castle, nem fogunk eltévedni. Menjen egyenesen – jött a következő utasítás, és miközben engedelmeskedett a felszólításnak, az egyetlen, alig 10x10 centiméteres kis ablak nyújtotta homályban egy sötét alakot vett észre, mely éppen a mögött a fal mögött várakozott, amerre elindultak, és amerre az író egy ajtót sejtett. Szinte azonnal felismerte a karcsú, kecses alakot, és szinte orrában érezte az összetéveszthetetlen cseresznyeillatot. A megkönnyebbülés helyett azonban, amit éreznie kellett volna a tudatra, hogy Kate eljött érte, inkább félelem kerítette hatalmába a gondolatra, hogy a nő egymaga néz majd szembe Simonnal.

Kate torkában dobogó szívvel várakozott a fal mögött, miközben fegyverét rutinos mozdulattal, kibiztosítva tartotta maga előtt. A következő pillanatban azonban, meggondolta magát, és halkan a helyére csúsztatta Glockját. Nem így tervezte a támadást, amikor belépett a kis helyiségbe, még azt hitte, lesz ideje fellopakodni a lépcsőn, a sors, és Simon azonban megtréfálta. A férfi eléjött, és itt túl sötét volt ahhoz, hogy biztonságban célba vehesse, ráadásul, mint egy pajzsot tartotta maga elé az írót, akinek látványától először nyugalom, és megkönnyebbültség szállta meg a nyomozót, a tudatra, hogy időben érkeztek, és még életben van, majd nem sokkal később, már az aggodalom járta át, hogy hogyan fogja hatástalanítani Simont, ilyen közel az íróhoz. Amikor Gates másfél órával ezelőtt tudomást szerzett a történtekről, azonnal engedélyt adott a ház átkutatására, Espo pedig, addigra tervet készített a kommandósokkal, melyben nagy segítségére volt egy műholdfelvétel, és térképek tömkelege, de a dolog nehézsége csak akkor derült ki, amikor ideértek. Közösen úgy döntöttek, hogy a csapat kettéválik, mivel előröl és hátulról is megközelíthető volt az épület, és az egyik kommandós, aki hasonló házban nőtt fel, elmondta, hogy az ilyen épületekben található egy pince, amelynek a hátsó udvarra nyílik a kijárata. Miközben Espo és Ryan a ház két oldalánál várakozott a jelre, melyet megbeszéltek, a kommandósok, előröl, vették fel pozícióikat. Kate egy puma hangtalanságával nyitotta ki az ajtót, és lépett be a sötét helyiségbe, miközben fegyverét kibiztosította. Szíve a torkában dobogott, és hirtelen elállt a lélegzete, amikor meghallotta először Castle, majd Simon hangját, és világossá vált előtte, hogy éppen lefelé jönnek, oda, ahol ő lesben áll. Először eljátszott a gondolattal, hogy szól a fiúknak, aztán rájött, hogy nincs annyi ideje. Ha elindulna kifelé, az ajtóból beáramló fény azonnal odavonzaná Simon figyelmét, és elhamarkodottan, ösztönösen cselekedne, ami az író életébe is kerülhet. Az, hogy a pince felé indultak, és amit hallott a beszélgetésből, azt sejtette vele, hogy Simon valahogy rájött, hogy ők itt vannak, de remélte, hogy arról sejtése sincs, hogy már a házban is. Miközben a két férfi felé közeledett, ő minden erejével a következő lépésére koncentrált.

-          Mégis, hová megyünk? – torpant meg hirtelen Castle, így próbálva több időt hagyni a nyomozónőnek, hogy felkészülhessen, miközben hátrafordult, és remélte, hogy Simon nem veszi észre a sötétben megbújó alakot.

-          El innen – jött a tömör felelet – nem ez a ház az egyetlen, ami a birtokomban van.

-          Miből gondolja, hogy ha itt megtalálták, akkor arról a lakásról nem lesz tudomásuk? – kötekedett tovább Castle, miközben egy lépést sem mozdult tovább.

-          Higgye el, arról senki sem tud! – mosolygott magabiztosan Simon, és tovább indult volna, de Castle-nek még mindig nem akarózott a haladás.

-          Na, és mi lesz anyuval? Itt hagyja? – szemtelenkedett az író, és elégedetten látta, hogy Simon szája sarka megrándul. Egy pillanatra, mintha a férfi is elgondolkozott volna, aztán megrázta a fejét.

-          Nem hagyom magára, és ezt ő is tudja! – beszélt úgy a nőről, mint egy élő személyről, ami csak még betegesebbé tette az egészet, majd enyhe bűnbánat jelent meg a szemében – amint lecsitulnak a dolgok, visszajövök érte… - fűzte hozzá úgy, mintha magának a nőnek tenne ígéretet, de Castle elhúzta a száját.

-          Ugyan! Maga is tudja, milyenek a zsaruk! Ha beteszik valahova a lábukat, mindent apró darabokra szednek, főleg akkor, ha egy híres írót kell megtalálniuk – bocsátkozott jóslatokba merészen, majd amikor látta, hogy Simon még inkább elbizonytalanodik, azonnal folytatta – nekik sem tesz jót a negatív visszhang, tehát maximális erővel vetik majd bele magukat az ügybe, hogy engem megtaláljanak. Ehhez viszont, mindent tudniuk kell magáról. Profilozókat hívnak majd az F.B.I-tól, jut eszembe, van is ott egy ismerősöm – mosolyodott el kajánul, ahogy eszébe jutott Jordan Shaw ügynök, aki emlékei szerint, olyan volt, mint egy vadászkutya, ha szagot fogott – na, ő aztán nem lesz kíméletes szegény anyuval. Alig beteszi ide a lábát, már viteti is a laborba, hogy nyomokat keressenek rajta, és amikor maga visszajön ide, csak…

-          Elég legyen! Fogja már be! – üvöltött fel hirtelen Simon elborzadva, majd pillantását aggódva emelte a lépcső irányába. Arcán látszott, azt fontolgatja, amire Castle számított, hogy visszamegy anyja testéért, ezzel akaratlanul is időt hagyva a nyomozónőnek, hogy segítséget hozhasson. Castle nem szólt többet, hagyta, hogy a férfi megeméssze a hallottakat, miközben tekintete néha a nyomozónő felé vándorolt – nincs időm visszamenni érte! -–szakította ki gondolatai közül Simon kétségbeesett, meggyötört hangja.

-          Volna ideje, és ezt maga is tudja! Csak azt kell eldöntenie, mi fontosabb magának. A saját szabadsága, vagy az anyja? – tette fel a kérdést Castle, mire Simon beharapta alsó ajkát.

-          Természetesen, az anyám! – jött a felelet, majd elkeseredetten rázta meg a fejét – de mindegy is! Ha visszamegyek és letartóztatnak, akkor sem lehetek vele, igaz? Ha viszont itt hagyom, hogy mentsem az irhám, sosem bocsátom meg magamnak, hogy prédaként vetettem a zsaruk elé, merő önzőségből…

-          Akkor? Mi legyen? – kérdezte egyre türelmetlenebbül az író, mire Simon arcáról hirtelen eltűnt a tanácstalanság, és magabiztosan nézett rá.

-          Visszamegyek érte, de nem egyedül! Maga is velem jön, és ha bármi gebasz lesz, aprókra lyuggatom! – nyomta orra alá a fegyver csövét, mire Castle nagyot nyelt, és némán engedelmeskedve fordult ismét a lépcső irányába. A következő pillanatban azonban, amikor éppen megtették volna felfelé az első lépést, hirtelen erőteljes lökést érzett, és kezével épphogy meg tudott támaszkodni a falnál, hogy egyensúlyát veszítve el ne essen, miközben hunyorogva ki tudta venni, ahogy Kate leteperi a földre a megilletődötten ellenálló Simont. Éppen odalépett volna, hogy valahogy segítsen a földön birkózó nyomozónőnek, amikor meghallotta az első lövést, majd közvetlenül ezután a másodikat, a szíve pedig abban a percben hagyott ki egy ütemet.

Regénybe illő élet 36. rész

36. rész

Vele szemben Gates állt, csípőre tett kézzel, szúrós tekintettel várva a magyarázatot, melyet ő egyáltalán nem akart megadni neki. Mattie hangosan felszisszent, Ryan és Espo pedig, tanácstalanul néztek először egymásra, majd felettesükre.

-          Elmondaná, mégis hova készülnek egészen pontosan? – kérdezte vészjósló hangon a kapitány, ami sejteni engedte, hogy nagyjából tudja a választ, mégis megadja nekik a lehetőséget, hogy őszintén valljanak.

-          Utána nézünk néhány nyomnak – hazudta Kate szemrebbenés nélkül, mire Mattie felhorkant.

-          Nem is igaz! Ki akarják szabadítani Ricky boyt, és nem akarja a fekete ruhásokat vinni! – mártotta be azonnal a nőt, mint egy óvodás, aki fenyegetőn villantotta rá zöldes-barna szemét, de a férfi csak kiöltve rá nyelvét tudatta vele, hogy egyáltalán nem veszi komolyan. Meg volt győződve róla, hogy az életét menti meg, és bármire hajlandó lett volna ezért.

-          Nem bizonyított, hogy Castle ott van! Éppen ennek akarunk utánajárni! – vágta ki magát szemfülesen Beckett, de Gates felemelt kézzel némította el.

-          Egy pillanat! Mr. Castle-t elrabolták, és fogva tartják valahol? – kérdezett rá baljós hangon, mire Mattie elhúzta a száját.

-          Pfh! Ezt sem tudta? – kérdezte lekicsinylő hangon – mégis, milyen kapitány maga? Az emberei ki-be járkálnak, titkolóznak, magánakciókat folytatnak… - sorolta a negatívumokat Mattie, mire Gates szeme minden egyes szónál még inkább összeszűkült, és látszott rajta, hogy mindjárt felnyársalja.

-          Mégis, mit képzel magáról, kicsoda, hogy kritizáljon engem és azt, ahogy az őrsöt vezetem? – csengett vészjóslóan halkan a kapitány hangja, miközben Kate még mindig a liftajtóval szemezett. Úgy érezte, minden porcikája bizseregve hajtaná a tanyára, hogy kiszabadítsa Castle-t, de utólag belegondolva, Mattie-nek igaza van. Ki tudja, milyen csapdákkal készül ellenük Simon, nem kockáztathatnak.

-          Én? Csak egy egyszerű kívülálló, aki mellesleg jó megfigyelő is – válaszolta meg azonnal a költői kérdést Mattie, kizökkentve ezzel gondolataiból Beckettet, és még jobban feldühítve a kapitányt.

-          Nos, akkor, mint kívülálló, a jó megfigyelőképességével, és a barátjával együtt, hordja el magát innen! – mutatott kinyújtott karral a kijárat felé Gates, mire Mattie sértetten húzta fel az orrát.

-          Ő nem csak a barátom, hanem az élettársam! – javította ki a nőt, aki most egy leheletnyivel közelebb lépett, és szinte fekete szeméből csak úgy sütött az indulat, amikor megszólalt.

-          Ha nem takarodnak el most rögtön, hamarosan az özvegye lesz! – jósolta meg a sötét jövőt Gates, mire Mattie döbbenten hőkölt hátra, és a következő pillanatban a kijárat felé kezdte húzni élete szerelmét.

-          Te dög! – morogta orra alatt a választ, majd visszafordulva, Kate felé pillantott - értesíts, ha megmentetted! – kérte könnyekkel küszködve, majd néhány másodperc múlva folytatta – akkor is, ha nem sikerült. Mondjuk, ha te halsz meg, nem tudsz hívni, akkor Ricky boy hívjon… - variálta megint túl a dolgokat, mire Beckett felhúzott szemöldökkel nézett vissza rá, Gates pedig, türelmetlenül dobbantott a lábával.

-          Tűnjenek már el innen! – emelte meg hangját határozottan, mire Steve karon ragadta szerelmét, és a lift helyett, a lépcsőt választotta távozásuk eszközének. – maga pedig – fordult most a kapitány Kate felé – bejön az irodámba, és részletes vallomást tesz mindenről!

-          De, Uram… - próbálkozott Kate, aki úgy érezte, már így is túl sok időt vesztegettek el, de a Vaslady kemény maradt.

-          Amíg maga beszámolót tart, Esposíto nyomozó felhívja a kommandósokat, és tervet kovácsol velük! – nézett a detektívre, aki engedelmesen bólintott – nélkülük ugyanis, nem megy sehova! – fűzte még hozzá magabiztosan, mire Kate sóhajtva nézett az órájára. Csak remélni merte, hogy Castle lassan írja a könyvet, amit Simon kér tőle.

Castle már legalább három órája egyfolytában gépelt. Az ujjai elgémberedtek, nem akartak engedelmeskedni, minden második szóban hiba volt, és kénytelen volt visszatörölni, miközben gondolatai is folyton elkalandoztak. Képtelen volt a Simon által diktált történetre koncentrálni, csakis Kate járt a fejében. Vajon a nő tudja már, hogy fogva tartják? Ha igen, mit szólt? Őt hibáztatja? Nyilván – tette fel, és válaszolta meg magának a kérdéseket szinte azonnal, miközben azon rágódott, hogyan magyarázza meg Kate-nek ezt az újabb hülyeséget. Csak abban bízhatott, hogy a nő megérti majd, hogy szerelemből és aggodalomból tette, hogy így akarta megóvni őt. Arra persze, nem számíthatott, hogy Simon elrabolja, és most csak abban reménykedett, hogy Mattie vagy Steve már rég telefonált a nyomozónőnek, hogy mi történt, aki nyilván majd kikérdezi a bár dolgozóit, akik azonban semmit nem tudnak majd mondani arról, hova vihette Simon. A férfit egyáltalán nem ismerősként üdvözölték, látszólag olyan volt, akár a többi vendég, így pedig, sosem jön rá Kate, hol tartják fogva. Vajon a fantomképpel, amit a nyomozónő adott Simonról, mennek valamire? Mi van, ha nincs is nyilvántartásban? – forogtak fejében a gondolatok, miközben ismét visszatörölt egy szót, és gyors tempóban javította.

-          Ekkor fordultam a könyvei felé – szakította ki gondolataiból Simon megtört hangja, aki a három óra alatt még csak az egyetemi éveinek elejéig jutott, pontosabban addig, hogy anyja halála után nem vették fel az egyetemre, rejtélyes módon azért, mert túl labilisnak találták, Castle-nek azonban volt egy olyan sejtése, hogy ez egyedül Simon számára volt rejtélyes – minden összeesküdött ellenem! Anyám halála, az egyetemi eltanácsolás… de a maga könyvei! – mosolyodott el először, mióta diktált Simon – olyan világba repítettek el, ahol én voltam Derrick Storm! Minden akadályt legyőztem, minden ellenséget elpusztítottam! Tényleg, miért ölte meg? – fordult érdeklődve az író felé, de a választ nem várta meg – had találjam ki! Amiatt a szuka miatt, ugye? Mégis, mit tud az a nő, amit Derrick Storm nem tudott?! - háborodott fel őszinte haraggal, mire Castle-nek réveteg mosolyra húzódott a szája, ahogy eszébe jutott első találkozásuk. Már akkor teljesen lenyűgözte a nő, amikor a kihallgató szobában hatástalan maradt a sármja, amikor egyetlen mondattal képes volt őt helyrerakni, majd elméjében utat tört magának számtalan meghitt pillanatuk, közös élményük. Pillanatok, amikor életveszélyben voltak, amikor a nyomozónő apránként fedett fel magából kis morzsákat, amikor tanúja lehetett kitartásának, és igazságszeretetének, amikor majdnem elveszítette, amikor először látta a zöldes-barna szemekben a féltékenység, majd a szerelem szikráit, és amikor először szerethette őt.

-          Azt maga elképzelni sem tudja! – sóhajtott szerelmesen, mire Simon undorodva húzta el a száját.

-          Mindegy, a lényeg, hogy most itt van, és az én történetemet írja, nem az övét! - rántotta meg a vállát hanyagul, majd megköszörülve torkát folytatta – szóval, ott tartottam, hogy Derrick Storm lett az a karakter, akinek a bőrébe bújva megélhettem azokat a dicsőségeket, amik az életemből kimaradtak. A rabja lettem a könyveinek, Mr. Castle, és egyre csak az járt a fejemben, hogy olyan akarok lenni, akikről ír.

-          Ne haragudjon, hogy megzavarom a krónikákat, de még mindig nem látom, mitől regénybe illő az élete – fordult a férfi felé pimaszul az író – vagyis, amit most elmondott, azt számtalan rajongóm elmondhatja magáról, mégsem gyilkol meg ártatlan nőket, vagy rabol el, hogy írjak róla könyvet…

-          Hány rajongója tartja viaszba öntve az anyját a házában? – jött a kérdésre kérdés válasz gyanánt, mire Castle úgy tett, mint aki gyorsan fejszámolást végez, majd lemondón sóhajtott – na, látja! És hány rajongója mondhatja el magáról, hogy valóban gyilkolt? Azt akarom, hogy írja meg, mi vezetett odáig, hogy öltem! Érezni akartam az ízét, és azt akartam, hogy figyeljen rám! Írja meg, hogy mindent elterveztem, és sosem kaptak el!

-          Ebben nem lehet biztos – kotyogott közbe Castle, mire Simon lenézőn horkantott.

-          Ó, persze, a kis barátnője! A zseniális Kate Beckett! – fújtatott gúnyosan, miközben egészen közel hajolt az íróhoz – mindketten tudjuk, hogy ha egy csepp esély is lenne arra, hogy megtalálja magát, már régen itt lenne. Kivéve persze, ha örül, hogy végre megszabadult magától – gonoszkodott Simon, mire Castle megrázta a fejét, így jelezve, hogy ennek még a gondolatát is elveti – de ne fecséreljük az időt, írjon!

-          Tartsunk egy kis szünetet! Több órája gépelek, és az ujjaimat már nem is érzem a sajátjaimnak! – panaszkodott Castle, így remélve, hogy tovább húzhatja az időt. Simon láthatólag elgondolkozott a dolgon, majd néhány pillanat múlva bólintott.

-          Rendben. Kap egy órát, addig pihenjen le. Kér egy kis kenyeret? Házi. – kínálta étellel a férfit, aki azonban úgy érezte, egy falat sem menne le a torkán, annak ellenére, hogy régen volt már a reggel, amikor a nyomozónő ágyba hozta neki a reggelit. – ahogy gondolja. Egy óra múlva itt vagyok, és folytatjuk – indult az ajtó felé Simon, majd hirtelen megtorpant, és fegyverét előhúzva lopakodott a szobában lévő egyetlen ablakhoz, mely egyenesen az első udvarra nézett.

Regénybe illő élet 35. rész

35. rész

Nem Kate, Ryan és Espo volt az egyetlen, akik az ismerős hang irányába fordultak. Csatlakozott hozzájuk a fél őrs, akik mind azt figyelték, hogy a Steve oldalán a liftből kilépő Mattie hangos kiabálással keresi a nyomozónőt. Néhányan döbbenten, mások elnéző, vagy még inkább vidám mosolygással követték tekintetükkel a furcsa párost, miközben Steve apró ütögetésekkel próbálta csitítani élete párját, akinek úgy forgott a feje körbe a helyiségben, mint a malomkerék, hogy mielőbb észrevehesse Beckettet. Kate lemondón sóhajtva hunyta le szemét, miközben rá sem nézett a szélesen vigyorgó társaira. Éppen elég volt neki a feszültség, melyet Castle eltűnése okozott, és egyáltalán nem hiányzott még mellé két újdonsült barátja, akiknek valahogy érzékük volt hozzá, hogy a legrosszabbkor tűnjenek fel. Éppen azon morfondírozott, hogy felkapva az aktákat, elbújik a pihenőben, amikor hirtelen Mattie örömkiáltása ütötte meg a fülét.

-          Megvan! Nyuszi, ne forgolódj, megtaláltam! Hívd vissza a kereső kutyákat, mert Mattie orra kiszimatolta! – csapta össze tenyerét diadalittasan, miközben nem törődve Steve háborgásával, miszerint, kettejük közül nem ő volt az, aki feltűnően kereste a nőt, sőt, inkább le akarta beszélni róla, hogy idejöjjenek, nőies csípőringatással igyekezett a keresett alany felé. Amint odaért, színpadiasan tette mellkasára a kezét, és hatalmasat sóhajtott – hál’ Istennek, hogy megvagy, és hogy itt vagy! Már azt hittük…

-          Khm! – köszörülte meg torkát figyelmeztetőleg Steve, mire Mattie rosszallón ránézett, majd elhúzva száját, korrigálta mondandóját.

-          Vagyis, hittem, én azt hittem… - hangsúlyozta ki erőteljesebben a személyes névmást, mialatt gúnyos mosolyt küldött párja felé, „így megfelel?” tekintettel – hogy elkéstünk, és nem találunk itt!

-          Mégis, hol lennék? – tette fel az egyértelmű kérdést Kate unott hangon. A legkevésbé sem akart a nyomozás idejéből Mattie-re pazarolni akár egy percet is, mire Mattie értetlenkedve nézett vissza rá.

-          Hogy, hogy hol? Ricky boy nyomában, természetesen! – közölte halálos nyugalommal, mire Kate szeme összeszűkült, Steve pedig, halkan felszisszent.

-          Nem lehetek a nyomában, mert gőzöm sincs róla, hol van! Elvesztettétek a nyomát, rémlik? – szűrte a fogai között visszafojtott indulattal – talán, ha felhívtatok volna akkor, amikor az egész eszement ötlet kipattant a fejéből, hogy egyedül találkozzon Simonnal, ahogy kértem, akkor most valóban éppen azon lennék, hogy kiszabadítsam! – emelte meg egyre jobban a hangját, miközben érezte, hogy mindaz a félelem, és feszültség, mely eddig belülről feszítette, és marta, most hirtelen a felszínre tör.

-          Oki, van benne igazság – gondolkozott el ártatlan tekintettel Mattie, mint akinek semmi nem jött át abból, amit hallott, mire Steve égnek emelte a szemét.

-          Van benne igazság? Minden szava igaz! – értett egyet a nyomozónővel, aki reménykedni kezdett, hogy talán a páros elmegy végre az őrsről, ő pedig, tovább dolgozhat. – Nem is kellett volna idejönnünk, és én ezt előre megmondtam neked! De neeem! Belőled megint előtört a mazo éned, és helybe mész az oltásért! – fordult szembe szerelmével Steve, mire az, éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Kate szólalt meg.

-          Srácok! Nekünk erre nincs időnk! – zárta rövidre a helyzetet a nő – menjetek haza, és hagyjatok minket dolgozni! Meg kell találnunk Castle-t, és most minden perc drága. – igyekezett hatni rájuk, de Mattie csak a fejét rázta.

-          Ezért vagyunk itt mi is! – jelentette ki határozottan, mire mindenki értetlenkedve nézett rá, ő pedig, folytatta – elcsesztük, amikor hagytuk, hogy eltűnjön a szemünk elől. Vagyis, nem is mi csesztük el, inkább csak Steve, mert ugye, én figyeltem erősen, ő meg nem tud vezetni, szóval…

-          Értem, tehát ez is az én hibám! – szakította félbe a másik dühösen, miközben egészen közel lépett szerelméhez – Igazad van! Neked kellett volna figyelned, de te azzal voltál elfoglalva, hogy a zsebemben kotorászva simogasd a…

-          Fiúk! – kiáltotta el magát Kate idegesen, miközben Espo és Ryan döbbenten kapkodták a fejüket. – Elég legyen! Nem érek rá a családi perpatvarotokra! Ha tudtok valamit, ki vele, ha nem, akkor tűnés!

-          Milyen morci – húzta el a száját Mattie, miközben duzzogva lépett arrébb, a tábla elé –igazából, csak arra gondoltunk, hogy elmondjuk, merre is jártunk pontosan, és akkor talán… - magyarázkodott csendesen, mint akit vérig sértett Kate, hirtelen azonban elakadt, és tekintete most egyenesen a nő mellett álló Espora siklott – nini, egy ismerős arc – kacsintott a férfira, aki látványosan undorra húzta a száját, de Mattie ezzel, mit sem törődött – még mindig áll a múlt esti ajánlatom, te spanyol csődör!  - kacarászott kihívóan, mire Steve tátogva kapkodott levegő után, Ryan kajánul, kárörvendve fordult Javi felé, aki magabiztosan rázta meg a fejét.

-          Ő is? Már rá is nyomulsz?! Neked semmi se szent?! – tört fel Steve-ből, mire Kate égnek emelte a szemét, ahogy egy újabb Mattie-Steve harcra készült fel.

-          Jaj, nyugi már! Csak viccelődtem. A spanyol jött letartóztatni, amikor azt a tengerész fiút Lulu-Kate nyakára küldtem, és hát, ja, bejön! És akkor? – tárta szét kezeit vállrándítva Mattie, majd azonnal folytatta – azért a tengerész csávó nagyon jó ötlet volt, ugyi? – kacsintott most Kate-re, aki érezte, hogy kezdenek veszélyes vizek felé evezni. A legkisebb porcikája sem kívánta, hogy a férfi elárulja, együtt töltötte az éjszakát az íróval. Persze, nem akarta örökké titkolni barátai és társai elől, de egyelőre még nem akart beszámolni róla.

-          Mattie, elég volt! – szólt rá a férfira, kissé erőteljesebb hangon, mint szerette volna, mire az, azonnal elnémult, és riadtan nézett rá, ő pedig, lágyabb hangon folytatta – jól esik, hogy segíteni akarsz, de őszinte leszek hozzád. Semmi hasznodat… - kezdett volna bele, de hirtelen elakadt a szava, és most már nem is tudta, hogyan akarta folytatni. Csak a táblára volt képes koncentrálni, és a helyre, ahol Mattie állt. Hirtelen, minden összeállt, már semmi kétsége sem fért hozzá, hogy igaza van.

-          Jól van, na! Tudom én, mit akarsz mondani! – görbült le Mattie szája, miközben karba fonta a kezét – hogy semmi hasznomat nem veszed! Hát jó! Gyere, Nyuszi, elmegyünk – szipogott hangosan, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy megbántódott, miközben ellépett a tábla mellől, de legnagyobb meglepetésére, Kate visszatolta.

-          Állj! Ott maradsz! – parancsolt rá az értetlenül rábámuló férfira, majd az asztalán lévő, fekete, alkoholos filc után nyúlt, és egy laza, gyors, rutinos mozdulattal rajzolt egy hatalmas x-et a térképre, oda, ahol a férfi állt – oké, eljöhetsz. – adott engedélyt a távozásra, de Mattie kíváncsisága már felülírta sértettségét, és most érdeklődön várakozott, hogy mi fog történni – ezt nézzétek! – mutatott az x-re Kate, miközben egy fekete vonallal kötötte hozzá a gyilkosság helyszínét, a fodrász üzletet, valamint a könyvesboltot.

-          Egyforma távolságra vannak! – jött az azonnali válasz Espo-tól, mire Kate elégedetten bólintott – De mi lehet az a hely, és egyáltalán, hány kilométer lehet?

-           Fogalmam sincs, de az, biztos, hogy a városon kívül van – tippelt a nyomozó, mire Ryan egyszer csak eltűnt, és egy barna borítású, vaskos mappával a kezében tért vissza.

-          A hely, ahova a nyíl mutat, egy tanya! Tagerty nevelőanyja élt ott – felelte Ryan, felolvasva a mappából, mely a gyanúsított adatait tartalmazta – amikor a nő meghalt, a bank lefoglalta a rajta lévő hatalmas, kifizetetlen jelzálog miatt, és ahogy az lenni szokott, hagyták az egészet elenyészni. Egészen tavaly augusztusáig lakatlan volt, de akkor megvásárolta egy idegen.

-          Ki? – lépett közelebb izgatottan Kate, mire Ryan győzelemittasan mosolygott.

-          Simon Rodgers! – bökte ki a nevet, mire Steve elnyomott egy káromkodást.

-          Rodgers? Úgy, mint Castle valódi neve? – kérdezte Espo meglepetten, mire Ryan bólintott.

-          Pontosan! – erősítette meg szavakkal is válaszát, mire Mattie megrázta a fejét.

-          Ez, öcsém, tényleg nagyon beteg! – rázkódott meg látványosan, miközben Kate türelmetlenül csettintett ujjával.

-          Hol a tanya, Ryan? – kérdezte egyre izgatottabban, mire Ryan lapozott néhányat az aktában, és már mondta is a címet, Kate pedig, kabátjáért nyúlva indult a lift felé.

-          Ohó! Hova-hova vadmacska? – állt elé azonnal Mattie, mire Kate szeme résnyire szűkült.

-          A megadott címre megyek, és a srácok is velem jönnek – intett a fiúknak, akik már eleve, kérés nélkül is kabátban álltak mellette, de Mattie megrázta a fejét.

-          Neked sincs minden rendben odafenn, mi? – böködte meg ujjával Kate halántékát, majd azonnal folytatta – ebből a szempontból is tökéletesen összeilletek a fiúddal - kotyogta tudálékosan, majd tovább beszélt – gondolod, hogy az az elmebeteg állat, nem vár rád? Biztos lehetsz benne, hogy számít a megjelenésedre, és kihasználva az alkalmat, azonnal szitává lő – válaszolta meg azonnal a feltett kérdést, majd Espo felé fordult – a te formás popódat is kilyuggatná ám! – fenyegette meg játékosan, mégis komolyan a férfit, majd folytatta – szerintem, vigyétek azokat a palikat, akik a múltkor úgy ránk törtek limbózás közben. Na, ha egy olyan térdel ennek a Simonnak a nyakára, azt tuti megérzi! – jelentette ki büszkén, mire Kate megrázta a fejét.

-          Gondolod, hogy azt nem szúrja ki, ha egy csapat kommandóssal érkezem? Nem! Több esélyem van, ha csak hárman megyünk – felelte meg a kérdést, majd amikor megfordult, riadtan nyelt egy nagyot.