Jogodban áll szeretni 3. rész

3. rész

Elizabeth cipőjének kopogása ütemesen visszhangzott a szinte kihalt folyosón, ahogy lassan rótta a métereket, fel és le, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Időközönként aranyozott karórájára pillantott, majd mélyet sóhajtott és ismét folytatta céltalan sétáját. A tárgyalóterem mellett elhelyezett, ránézésre is kényelmetlennek tűnő, műanyag széken Mick alsó ajkát harapdálva figyelte ügyvédjét.

- Ideges? – kérdezte halkan, bizonytalansággal a hangjában, mire Elizabeth megtorpant, és mint, akinek csak most tűnik fel, hogy nincs egyedül, ránézett a fiatalemberre, akinek sötét szeméből félelmet olvasott ki.

- Inkább türelmetlen – válaszolta nyugodt hangon, így is érzékeltetve, hogy annak nincs oka aggodalomra – csipkedhetnék magukat odabent! – nézett megint az órájára, melyen a mutató már elhagyta a delet – kettőkor egy másik tárgyalásom is lesz! – morogta orra alatt bosszúsan, majd égnek emelve tekintetét fordította fejét a másik irányba, amikor észrevette, hogy az egyik teremőr leplezetlenül végigméri, és rámosolyog. Éppen ez volt az oka, hogy noha elmúlt 30 éves, még mindig szingli volt. A férfiak többsége pontosan ilyen sóvárgó tekintettel nézett rá, és a legkisebb jelét sem adták annak, hogy meg akarnák ismerni, kíváncsiak lennének arra, mi lakozik a szívében, vagy a gondolataiban. Ha mégis el tudtak szakadni idomaitól, és beszédbe elegyedtek vele, többnyire azonnal visszavonulót fújtak, amint megtudták, hogy ügyvédként dolgozik, ha pedig még ez sem tántorította el őket, akkor apja nevének említése elég volt ahhoz, hogy átgondolják életüket, és nyúlcipőt húzzanak. Elizabeth sosem kesergett emiatt. Tökéletesen elégedett volt életével, és biztos volt abban, hogy egy kapcsolat csak kellemetlen, és felesleges bonyodalmakat hozna magával. Ettől függetlenül akadt egy-két futó kalandja, de mindig vigyázott arra, hogy érzelmileg teljesen elzárkózzon, és ne kövesse el azt a hibát, amit tíz évvel korábban. Még mindig szívében égett a seb, melyet saját apja okozott neki azzal, hogy le kellett mondania szerelméről. Az egyetlen férfiról, akit tiszta szívéből szeretett, és aki előtt igazán önmaga lehetett. Akit nem érdekelt, ki az apja, nem félt támogatni őt a tanulmányaiban, sőt, büszke volt rá, és aki minden rezdüléséből érezte, mire van szüksége. Még most sem tudta megbocsátani magának, hogy nem mert szembe szállni az apjával, és hagyta, hogy zsarolással szétválassza őket.

- Ugye, maga elhiszi nekem, hogy ártatlan vagyok, és nem én tettem? – zökkentette ki a keserű, fájdalmas múltból Mick hangja, mire azonnal összeszedte magát, és rezzenéstelen arccal nézett a fiatal fiúra.

- Nem számít, én mit hiszek – válaszolta kimért, hivatalos hangon – az a lényeg, hogy az esküdtek mit gondolnak, és ejtsék az ügyet.

- Nekem számít! – jelent meg büszkeség a sötét szemekben, mire Elizabeth mélyet sóhajtott.

- Ha nem ezt hinném, nem lennék itt – válaszolta kényszeredetten, ügyelve arra, hogy semmi érzelem ne látszódjon az arcán.

- Igazából nem is értem, mit keres itt – húzta el száját keserűen Mick, és amikor az ügyvédnő értetlenül ránézett, folytatta – ahol én felnőttem, esély sincs arra, hogy megfizessünk egy olyan ügyvédet, mint maga. Mégis, miért csinálja? – kérdezte kíváncsian, őszinte érdeklődéssel a szemében, amivel sikerült elérnie, hogy Elizabeth megint visszarepüljön a múltba, és felidézze Bryan-t és az apjával lefolytatott vitát. A férfi hallani sem akart róla, hogy szakot váltson, ő azonban úgy érezte, csak így teheti jóvá, ami Bryan-nel történt. Amint kilépett a házból, apja zároltatta a számláit, így kénytelen volt munkába állni az egyetem mellett. Bár nagy volt a kísértés, hogy a 21. születésnapját követően hozzányúljon anyai örökségéhez, nemet mondott a csábításra, helyette tovább dolgozott éjszakánként, egy szupermarketben, mint árufeltöltő. Annyit spórolt, amennyit csak tudott, így a diploma megszerzése után, és a gyakornoki idő leteltével, megalapította ügyvédi irodáját, melynek keretén belül olyan fiataloknak nyújtott jogi védelmet, mint az előtte ülő Mick Gregory. Pusztán egyetlen feltétele volt annak, hogy elvállaljon egy ügyet: biztosan kellett tudnia, hogy védence ártatlan.

- Ártatlan, és a kirendelt védővel kitörölhetné a hátsófelét – vont vállat elegáns mozdulattal Elizabeth – nekem ennyi elég, hogy itt legyek.

- Sokat jelent a számomra, hogy segít, és hisz nekem – vallotta be szemlesütve Mick, így nem láthatta, hogy Elizabeth döbbenten vonja össze szemöldökét – ahonnan én jövök, nem számíthat másra az ember, csak megvetésre, és előítéletre. A gettóban élsz, tehát bűnöző vagy – sóhajtott fájdalmasan Mick, és Elizabeth-nek azonnal Bryan jutott eszébe. Bár soha életében nem követett el semmit, csak azért, mert szegény volt, majdnem rács mögé került apja zsarnoksága miatt. – Tudja, az apám korán elhagyott minket, és…

- Ne haragudjon, ez mennyiben tartozik rám? – vágott a szavába Elizabeth, még mielőtt a fiú belemélyedhetett volna a történetbe. Bár nem akart érzéketlennek tűnni, Mick életéről sem akart többet tudni, mint amennyi szorosan az ügyhöz kapcsolódhat. Nem akart érzelmileg kötődni egyetlen védencéhez sem, nem akart álmatlanul forgolódni éjszaka, azon gondolkodva, vajon sikerül-e kitörniük reménytelen helyzetükből. Az évek során, amíg eljutott addig, ahol most tartott, megkeményítette a szívét, és még a lehetőségét is kizárta annak, hogy bárkihez közel kerüljön. Szilárdan hitt benne, hogy csak így kímélheti meg magát attól a fájdalomtól, amin keresztül ment 10 évvel korábban.

- Én csak… - nyelt nagyot Mick szégyenlősen – csak azt szerettem volna, ha tudja, milyen vagyok igazából…

- Az ügyvédje vagyok, nem a pszichológusa – zárta rövidre a beszélgetést Elizabeth nyersen –de ha mindenképpen tanácsot vár tőlem, szívesen adok! Legközelebb, ha nem akar itt ülni velem, és nem akarja, hogy mindenki bűnözőnek nézze, akkor javaslom, ne a gettó leghírhedtebb bandájából szedje fel a soron következő barátnőjét! – tört fel belőle mérgesen, de alig találkozott tekintete Mick döbbent, szégyenkező pillantásával, már meg is bánta kirohanását. Első gondolata az volt, hogy elnézést kér, végül elvetette ezt az ötletet. Semmi szükségét nem érezte, hogy bocsánatot kérjen, és visszakozzon. Ha valamit megtanult ebben a szakmában, és az elmúlt évek könyörtelenségéből, az éppen az volt, hogy mindenki kihasználja a másik gyengeségét, amint észreveszi, és ez alól saját apja sem volt kivétel. Végül mégis megszánta a görnyedten, magába roskadva ülő fiatalembert, és elhúzta száját – amíg önmagát nem tiszteli, és nem értékeli, nem várhatja el másoktól – tette hozzá lágyabb hangon, mire Mick bólintott, de válaszolni nem volt ideje, mert nyílt a tárgyalóterem ajtaja, és egy magas, sötét hajú, izmos férfi lépett ki rajta, egyenruhában.

- Gregory kontra állam! – harsant fel a hangja ijesztő mennydörgésként a kihalt folyosón, mire Elizabeth felemelte a székről aktatáskáját, és jobb kezével a terem felé mutatott. Amikor Mick felállt, és idegesen elindult, elé állt, és mélyen a szemébe nézett.

- Húzza ki magát! – parancsolt rá ellentmondást nem tűrő hangon, és kék szeméből olyan határozottság áradt, hogy Mick egy percig sem gondolkodott, csak engedelmeskedett, mire Elizabeth bólintott – nincs miért szégyenkeznie, ne is viselkedjen úgy! – tette hozzá lágyabb hangon, majd belépett a terembe, nyomában védencével. Alig 20 perc múlva elégedetten nyugtázta újabb győzelmét, és fogadta el a vidáman mosolygó fiatalember kezét, aki nem győzött hálálkodni, amiért segített neki.

- Gratulálok! Nyilván nagyon elégedett magával – állt meg mellettük az ügyész, akinek haragos pillantásából, és összeszorított ajkából egyértelműen kiolvasható volt, mennyire bosszús.

- Lássuk csak – húzta fel szemöldökét Elizabeth elgondolkodva – a bíróság ejtette a védencem ügyét bizonyítékok hiányában, magáról ismét bebizonyítottam, hogy alkalmatlan ügyésznek, mert képtelen felismerni, ha veszett ügyért harcol, ebédelni is lesz időm a következő tárgyalás előtt, és még egy óra sincs – sorolta a nő, miközben komótosan pakolta iratait aktatáskájába. – Igen, azt hiszem, maximálisan elégedett lehetek.

- Minden Góliátra jut egy Dávid! – jósolta meg a nő bukását vágyakozással a hangjában Roscow, így érthetővé téve, hogy alig várja, legyőzze valaki a nőt a teremben, mire Elizabeth elismerő mosolyra húzta ajkát.

- Nos, figyelemreméltó, ahogy kezeli a vereséget, de kicsit túlzásnak érzem, hogy Góliáthoz hasonlítja magát – jegyezte meg ártatlan arccal, mintha nem értette volna, mire céloz a férfi, mire amaz, mérgesen lépett hozzá kissé közelebb.

- Figyelmeztetem, Harrison – halkult el a hangja az ügyésznek, hogy még fenyegetőbbé váljon – ne álljon le disznókkal harcolni! Mindketten mocskosak lesznek, de a disznó még élvezi is! – szívta meg fogát indulatosan, mire Elizabeth rezzenéstelenül mérte végig.

- Köszönöm. Legalább tudom, milyen állattal állok szemben – nézett mélyen a férfi apró, közel ülő szemeibe, melyből csak úgy sütött a düh, majd a választ meg sem várva, nyomában ügyfelével, távozott a tárgyalóteremből.

Trevor Larson nagyot fújtatva dobta le magát az ütött-kopott bőrszékbe, miközben ingén pattanásig feszültek a gombok, ahogy kényelmesen hátradőlt. Sötétbarna zakója valamikor a ’70-es években lehetett divatos, akárcsak kordbársony nadrágja, és bordó nyakkendője, melyet szorosan kötött meg nyakán. Az íróasztal mögött ülő fiatal kollégája abbahagyta a teniszlabda ütemes pattogtatását a falon, és érdeklődve fordult felé.

- Új ügy? – kérdezte kíváncsian, mire Trevor elé hajított egy barna mappát.

- Semmi extrém – köszörülte meg torkát, melynek rekedtségét a sok éves dohányzásnak köszönhette – Barry Kolansky, bandaháborúba keveredett, állítólag rálőtt az egyik srácra a másik bandából – tájékoztatta ideiglenes társát, miközben végig simított gyér, ősz haján, amit tökéletesen hátrafésülve hordott.

- Megszorongattad? – kérdezte a fiatalabb férfi 50 év feletti kollégáját, aki bár jelentős túlsúllyal rendelkezett, még mindig a legjobb rendőrnek tartották számon a szakmában.

- Próbáltam, de a kis nyomorult lakatot tett a szájára – válaszolta elhúzott szájjal, és amikor társa felállt, hogy átvegye a mappát, folytatta – nyugodtan ülj vissza, újonc! – parancsolt rá a férfira, mire az, haragosan húzta össze kék szemét.

- Attól, hogy áthelyeztek, még nem vagyok újonc! – emlékeztette az idősebb férfit, mire az, megrántotta a vállát.

- Ennél az egységnél az vagy! – válaszolta nyugodtan, miközben erőt vett magán, és hangos sóhaj közepette előredőlt, hogy elérje a fánkos dobozt.

- Elmúlt este 7! Ilyenkor akarsz magadba fánkot tömni? – kérdezte hitetlenkedve társa, akivel mindössze két hete osztotta meg a munkáját, amíg régi társa felépült egy lövöldözésből, mire Larson megvonta a vállát, ő pedig rosszallón rázta meg fejét -–téged nem egy golyó, hanem a koleszterined fog kinyírni -–jegyezte meg sötéten, majd ismét elindult, hogy átvegye a kihallgatást, de Larson ezúttal is megállította.

- Mondtam, hogy nyugodtan tedd le magad! Ez a kis patkány egyetlen alkalommal jártatta a pofáját, amikor ügyvédet követelt – magyarázta Trevor bosszúsan, két falat között, majd megfogott egy dobozos kólát, és alaposan meghúzta. – Amilyen rohadt szerencsénk van, Elizabeth Harrison lesz az ügyvédje, mi meg cseszhetjük! – tette hozzá pesszimista hangon, mire fiatal kollégája döbbenten meredt rá.

- Milyen nevet mondtál az előbb?! – torpant meg, miközben két kézzel támaszkodott meg társa asztalán, és egészen közel hajolva hozzá várta a választ.

Jogodban áll szeretni 2. rész

10 évvel később…

2.      rész

A tárgyalóteremben a légy zümmögését is hallani lehetett, miközben a tanúk padjára idézett, 20-as éveinek elején járó, barna, lilás melírral tarkított hajú lány unottan forgatta szájában rágógumiját. Rubint vörösre lakozott körmei színben tökéletesen passzoltak a fekete miniszoknyához, mely éppen csak eltakarta combját, és ami sokkal inkább kecses lábára, mintsem mondandójára irányította a teremben lévő férfiak figyelmét. Élénk piros topjának mély dekoltázsa láttatni engedte telt kebleit, melyek fel-le hullámoztak minden színpadias levegővételnél, miközben könnybe lábadt szemekkel ecsetelte, hogy a vádlottak padján ülő 18 éves Mick Gregory, milyen gonosz módon rabolta ki a benzinkutat, ahol dolgozott. Vallomásának tárgya szürke öltönyben, falfehér arccal, összekulcsolt kézzel ült, és alsó ajkát rágcsálva csóválta a fejét. Sötét hajából néhány tincs a homlokába hullott, de mit sem törődött vele, mialatt sötét, szinte fekete szemét kétségbeesetten fordította ügyvédje felé.

- Nem így volt! Esküszöm! – suttogta elgyötört hangon, mire az ügyvéd bal kezének felemelt ujjával, szó nélkül intette csendre, ő pedig gondolkodás nélkül fogadott szót. Még most sem igazán értette, miért segít neki, ráadásul ingyen, de a környéken, ahol lakott, azt pletykálták, ő a legjobb a szakmában. Már az első beszélgetésük során világossá vált előtte, hogy igazi profival van dolga. Kimért, hideg, szigorú kék tekintete magabiztosságot sugallt, kérdései célratörők voltak, és kétséget sem hagyott a felől, hogy amennyiben elvállalja az ügyet, a végletekig fog harcolni érte, és az igazáért.

- Aztán, amikor már bezártam volna a kasszát, hirtelen belépett ez a fickó –mutatott ujjal a vádlottra a nő szemrehányón – és fegyvert fogott rám! Követelte, hogy adjam oda neki a pénzt.

- Ms. Doogen – lépett közelebb a vád képviselője a fiatal nő felé, mire az, abbahagyta a túljátszott szipogást, és kevés értelmet sugárzó tekintetét a magas, barna hajú, 40-es éveinek közepén járó férfira függesztette. – Elképzelhetőnek tartja, hogy ha nem engedelmeskedik, Mr. Gregory lelőtte volna? – tette fel a kérdést, de mielőtt még válaszolhatott volna rá, az ügyvéd emelkedett fel a székből.

- Tiltakozom! Spekuláció! – csapott le a kérdésre azonnal Elizabeth, és ajkára elégedett mosoly költözött, amikor Karter bíró megfontoltan bólintott.

- Helyt adok! Fogalmazza át a kérdést, ügyész úr! – utasította a férfit, aki először szúrós pillantást vetett fiatal kolleginájára, majd ismét nekiveselkedett.

- Maga szerint, mi történt volna, ha nem engedelmeskedik? – próbálta meg újra, de ezúttal sem kaphatott választ, mert Elizabeth ismét a magasba emelte fémszínű, gravírozott tollát.

- Tiltakozom! Találgatásra készteti a tanút! – szúrta közbe, mire Karter bíró és az ügyész egyszerre sóhajtottak fel.

- Elfogadom – szűrte fogai között a 60-as éveinek elején járó, ősz hajú, szigorú tekintetű férfi, miközben keményen nézett rá az ügyészre – fogalmazza meg másként!

- Féltette az életét? – kérdezte meg szinte fogcsikorgatva a férfi, miközben tekintetével szinte felnyársalta Elizabethet, aki magabiztosan dőlt hátra bőr székében. Annak ellenére, hogy alig múlt 30 éves az egyik legjobb ügyvédnek számított a büntetőjogban, és abból, ahogy egy-egy tárgyaláson ránéztek kollégái, biztosra vette, hogy számtalan kellemetlen percet okozott már nekik a teremben.

- Naná, hogy féltettem! Fegyver volt nála, és megfenyegetett! – háborodott fel értetlenül a tanú, aki láthatólag nem nagyon értette, miért kellett végül ilyen sután megfogalmaznia az ügyésznek a kérdést.

- Nincs több kérdésem – sóhajtott fel alig hallhatóan a férfi, majd a helyére ment, átadva a terepet kolléganőjének. Ahogy Elizabeth felállt, az ügyész pillantása észrevétlenül vándorolt végig testén. A világos, krémszínű kosztüm úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. A zakó szűkített szabása kihangsúlyozta karcsú derekát, és odavonzotta a férfiak tekintetét keblére, mely sejtelmesen és sokat ígérőn domborodott a fehér blúz alatt, míg a térd fölötti szoknya kecses lábaira irányította a figyelmet. Szőkés-barna hajával, és kék szemével bárkit képes lett volna elvarázsolni, mégis bár szinte minden kollégája szívesen elhívta volna egy randevúra, egyikük sem akart a tárgyalóteremben találkozni vele, ahol szigorú volt, könyörtelen, és nem késlekedett ízekre szedni az ellenfelét, ha meggyőződése volt, hogy az ügyfele ártatlan.

- Ms. Doogen – szólította meg Elizabeth hivatalos, kimért hangon a nőt, aki nagyot nyelt, ahogy pillantása találkozott a keményen megvillanó kék szemekkel, miközben az ügyvédnő hanyag eleganciával támaszkodott meg a tanúk emelvényének korlátján, közvetlenül a nővel szemben. – Elmondaná, milyen időbeosztásban dolgozik a kúton? – kérdezte nyugodt, látszólag csupán érdeklődő hangon, mire a nő bólintott.

- Hogyne! Mivel járok ilyen sminkes suliba, tudja, szeretnék profi sminkes lenni, mert ez a kutas cucc nem az én idegrendszeremnek való…

- Szorítkozzon a tömör válaszra, legyen szíves! – szakította félbe Elizabeth a fiatal nőt, aki azonnal elharapta mondata végét, és kényszeredetten sóhajtott.

- Délelőtt 9 órától 12-ig. Utána suli van – válaszolta sértetten, mire Elizabeth elgondolkodva bólintott.

- A benzinkút non-stop nyitva tart, ugye jól tudom? – jött a következő kérdés, mire a nő megrántotta a vállát, de amikor Elizabeth ránézett, égnek emelve szemét válaszolt.

- Ja! Vagyis… igen!

- Tiltakozom! Ez teljességgel lényegtelen! – próbált meg közbeszólni az ügyész, de mielőtt a bíró reagálhatott volna, Elizabeth szólalt meg.

- Egy pillanatot kérek, és bizonyítom, mennyire nem az! – jelentette ki határozottan, és gondolatban gratulált magának, amikor Karter bíró bólintott, így engedélyt adva arra, hogy folytassa. – Mondja, Ms. Doogen, hogyan lehetséges az, hogy egy éjjel-nappal nyitva tartó kúton már délben kasszát zárjon? – kérdezte, és a választ meg sem várva, visszasétált a helyére, és egy papírlappal a kezében fordult az esküdtszék felé. – Kövezzenek meg érte, tisztelt esküdtek, de én az a fajta ember vagyok, aki ha nem ért valamit, annak utánajár. Így sikerült kiderítenem azt is, hogy a kúton, ami egy gyér forgalmat bonyolító töltőállomás, mindössze egyetlen kassza van. Ezt kivétel nélkül műszakváltás során zárják. Ms. Doogen a szóban forgó incidensnél nem zárhatott kasszát, ugyanis a váltótársa még nem érkezett meg, a kút pedig egész nap nyitva tart. Aztán itt egy másik dolog – emelt fel még egy papírt, miközben elégedetten látta, hogy az ügyész előveszi zakója mellényzsebéből hófehér zsebkendőjét, megtörli homlokát – a tanú azt vallotta, hogy a támadója csuklyát viselt és eltakarta az arcát. Kérdem én, hogyan ismerte fel benne Mick Gregory-t?

- Tiltakozom, bíró úr! Dr. Harrison azt próbálja bizonyítani, hogy szava-hihetetlen a koronatanúm! – pattant fel helyérő dühtől szikrázó szemmel az ügyész, mire Elizabeth összeráncolt szemöldökkel nézett vissza rá.

- Dehogy próbálom, kolléga! Be is bizonyítom! – válaszolta büszkén, mire Karter égnek emelte szemét. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, amikor meglátta, hogy a védelmet Elizabeth Harrison képviseli. Nem egyszer volt már szerencséje a fiatal nőhöz a teremben, és amellett, hogy kiváló szakembernek tartotta, azt is be kellett látnia, hogy pimasz, szemtelen magabiztosságával, és szarkasztikus humorával a végletekig feszítette az ügyészek idegrendszerét, így nem egy alkalommal szabadult el a pokol a tárgyalásokon.

- A vak is látja, hogy mit csinál! – csapott az asztalra Gil Roscow ügyész – semmi nincs a kezében, amivel bizonyíthatná a védence ártatlanságát, ezért megpróbálja az én tanúmat besározni, és ezért köt bele minden kérdésbe, amit felteszek! – háborgott a férfi, mire Elizabeth lekicsinylőn húzta el a száját.

- Bárki, aki egyetlen részt is látott az Esküdt ellenségekből, bele tudna kötni a kérdéseibe. Nem rakja túl magasra a mércét – fúrta átható kék tekintetét az ügyész szürke, közel ülő szemeibe, mire hangos nevetés tört fel a teremben, a bíró pedig mérgesen húzta össze bozontos szemöldökét, miközben kalapácsával többször is rácsapott a fából készült kis lapra, így próbálva csendet teremteni. – Bíró úr, Ms. Doogen nem mondott igazat, amikor azt állította, kasszát zárt éppen, amikor a védencem megjelent, és a pénzt követelte. -–sorolta érveit az ügyvédnő, és örömmel látta, hogy sikerült felkeltenie a bíró figyelmét, így tovább beszélt, szinte levegővétel nélkül. - Mick Gregory úgy került a képbe, hogy Ms. Doogen őt azonosította, mint támadóját, de ezen kívül semmiféle bizonyítékot nem tudtak felhozni ellene, ami lássuk be, kimeríti a közvetettség fogalmát! Valamint nem elhanyagolható tény, hogy védencem és Ms. Doogen romantikus kapcsolatban álltak, egészen egy hónappal ezelőttig, amikor is szakítottak, és közös barátaik szerint, a tanú bosszút akart állni Mr. Gregory-n.

- Meglehetősen érdekes fordulatot vett az ügy – mormogta orra alatt az idős férfi, majd nagyot sóhajtott – szünetet rendelek el, az alatt átnézem az összes dokumentumot, és utána határozok róla, hogy őrizetbe veheti-e a rendőrség Mr. Mick Gregory-t – jelentette ki a bíró határozottan, majd lecsapott kalapácsával, így berekesztve a tárgyalást. Elizabeth elégedetten mosolyogva lépett asztala mellé, és aktatáskájába pakolt néhány holmit, amikor Gil Roscow jelent meg mellettük.

- Nem bánom, Harrison! Alkut ajánlok – jelentette ki nagyvonalúan, mire Elizabeth, anélkül, hogy hátrafordult volna, húzta fel szemöldökét, és kémlelt körbe, mintha nem lenne biztos benne, hogy valóban hozzá beszélnek, Gil pedig folytatta – elismeri, hogy ő tette, és 15 év helyett 5 évet kérek rá.

- Hallja ezt, Mr. Gregory? – kérdezte Elizabeth Mick felé intézve szavait – Istenemre, mintha egy szúnyog zümmögne a fülembe. Roppant bosszantó – rázta meg fejét, mire Roscow mérgesen horkantott.

- Tényleg ki akarja tenni a védencét annak a procedúrának, ami egy tárgyalással jár? - kérdezte szinte már együtt érző hangon az ügyész, mire Elizabeth végre felé fordult, és ajkán magabiztos mosoly jelent meg.

- Roscow, nem lesz itt semmiféle tárgyalás, mert az ügye olyan gyenge lábakon áll, hogy egy lágy szellő elfújná. Ha csak fele annyira lenne jó a szakmájában, mint amilyen profi módon nyalja Winslow hátsóját – utalt az államügyészre pimasz bátorsággal az ügyvédnő - akkor most itt sem lennénk! – tette hozzá, mire az ügyész levegő után kezdett kapkodni, Elizabeth pedig magához vette barna bőr aktatáskáját, és nyomában ügyfelével, kisétált a tárgyalóteremből.