Soha többé! 10. rész

10. rész

Edward Lyon most kinyitva szemét, kiegyenesedett, precíz, lassú mozdulattal orrára helyezte a vastag keretes szemüveget, majd idegesen igazította meg legalább egy számmal nagyobb öltönyét. Ahogy Rick pillantása végig futott az ügyintézőn, akaratlanul is az jutott eszébe, hogyan lehetséges az, hogy valaki ilyen trehány külsővel egy bankban dolgozzon. Aztán pillantása körbefutott a szerényen berendezett irodán, az aktahegyeken az asztalon, és rezignáltan állapította meg, hogy nyilvánvalóan nem egy magas beosztású banki tisztviselővel van dolguk, csupán valakivel, akit elrejtettek egy irodába, az épület szűk folyosóján, hogy ott magányosan, elszigetelve a többi, jóval dekoratívabb kollégától, rendezgethesse a papírokat.

-          Mégis, miből lesz baj? – rántotta ki töprengéséből Kate hangja, ahogy magabiztosan, a férfi zavarával, mit sem törődve, rákérdezett a kicsúszott mondatra.

-          Foglaljanak helyet! – mutatott a két bőrfotelre kinyújtott tenyérrel Lyon, miközben ő maga megkerülte az asztalt, és arrébb tolva a papírhegyeket, elhelyezkedett mögötte. – Tudják, nekem erről az egészről nem is szabadna tudnom… úgy értem, semmi közöm hozzá! Csak belecsöppentem, és… – remegett meg a hangja, és idegesen igazította meg nyakától kissé elálló gallérját.

-          Kezdje az elejétől! – szólította fel Kate határozott hangon, megszakítva a kétségbeesett szóáramlatot, és úgy tűnt, ez használt, mert Lyon most nagyot nyelt, és igyekezve úrrá lenni idegességén, nagy levegőt véve fogott bele ismét.

-          Amint azt látják, az én munkám, hogy iktassam a szerződéseket, számítógépre vigyem a banki kimutatásokat… vagyis, nem találkozom ügyfelekkel. – magyarázta most már kissé nyugodtabban, Kate és Rick pedig, hallgatagon figyeltek – Négy éve dolgozom ebben a bankban, de még sosem… na, mindegy! – legyintett Lyon, mint aki nem akarja terhelni magánéleti, vagy éppen szakmai problémájával vendégeit – Néhány hónappal ezelőtt egy bárban üldögéltem, munka után, amikor megszólított Mr. Parker. Megkérdezte, tudnék-e ajánlani neki egy biztonságos helyet, ahol elrejthetne ezt-azt…

-          Például egy térképet? – vált izgatottá Castle hangja, mire Lyon értetlenül nézett rá, Kate pedig, megforgatta a szemét, miközben magában azon imádkozott, nehogy igennel feleljen a férfi. Legnagyobb megkönnyebbülésére, Edward megrántotta a vállát, és tanácstalanul felelt.

-          Nem tudom, mit akart elrejteni, én csak meséltem neki a bankról, és a széfekről, amit viszonylag alacsony áron bérelhet bárki. – folytatta beszámolóját, ujjait tördelve, majd leemelve orrnyergéről a szemüveget, megtörölte verejtékező homlokát, és arcát, miközben tovább beszélt – nagyon izgatott lett, és azt akarta, hogy mindjárt másnap intézzük el. Így lett az ügyfelem. Az egyetlen… - sóhajtott mélyet Edward, de mielőtt Kate mondhatott volna bármit, megint folytatta – kibérelt egy széfet, én pedig, örültem, hogy segíthettem. De aztán… ahogy teltek a napok, egyre furcsább lett…

-          Hogy érti? – húzta össze gyanakodva a szemöldökét Kate, mire Edward most az ajtóra nézett, mintha attól félne, bárki hallhatja, amit mondani fog. Végül mégis válaszolt, de nagyon halkan.

-          Minden héten egyszer megjelent, és nekem el kellett vezetnem a széfhez – illesztette vissza most már tisztára törölt szemüvegét Lyon, Rick pedig töprengve gondolkozott, hogyan hasonlíthat egy ember ennyire egy megrajzolt rajfilm figurára. Már amikor először meglátta a férfit szemüvegben, nem tudta eldönteni, kire emlékezteti, de most, mint egy villámcsapás hasított belé a gondolat: Okoska! Igen, Okoska törpre hasonlított a férfi, de annyira, mintha csak róla mintázták volna a szereplőt. Szinte látta maga előtt, ahogy a bank többi dolgozója időnként fenékbe rúgja az okoskodásai miatt, Lyon pedig, egészen a szabadság szoborig száll, majd fejét csóválva értetlenkedik, amiért senki nem értékeli segítőkészségét. Magában jót mulatva fojtott el egy mosolyt, majd elszakadva képzeletbeli világától, megint minden figyelmét a férfi szavainak szentelte. – Ott kiküldött a helyiségből, és vagy negyed órát bent maradt, majd amikor kijött, arról faggatott, érdeklődött-e utána, vagy a széf után valaki. Az egész pasason látszott, hogy valami zűrbe keveredett! Úgy tűnik, igazam volt! – sóhajtott mélyet, fejcsóválva, amitől Castle-nek megint a törp jutott eszébe.

-          Mikor járt itt utoljára? – kérdezte Kate, miközben néhány szót gyorsan a jegyzetfüzetébe firkantott.

-          Hét elején. Hétfőn, vagy kedden. – válaszolta készségesen a férfi, most már teljes nyugalomban.

-          Elvitte magával a széf tartalmát? – vette át a szót Castle, aki még mindig szilárdan hitt a térkép létezésében, és egy várható kincskeresésben.

-          Nem, semmit! A forgatókönyv most is ugyanaz volt. Bement, kinyitotta, nézegette egy darabig, majd távozott. – rántotta meg a vállát Lyon.

-          Rajtunk kívül érdeklődött bárki Mr. Parker, vagy a széf után? – hallatszott most megint Kate hangja, mire Lyon megint fejrázással felelt. – Szeretnénk látni a széf tartalmát! – állt fel Beckett magabiztosan, és már éppen az ajtó felé indult volna, a gyerekesen izgatott Castle-el a nyomában, amikor észrevette, hogy Lyon ülve maradt, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki közre akarna működni a dologban.

-          Sajnálom, de nem lehet – húzta el a száját szégyenkezve a férfi, amiért nemet kell mondania egy nyomozónak, miután Kate kérdő pillantásával találkozott a tekintete – Tudja, tiltja a szabályzat, hogy a tulajdonos jelenléte nélkül nyissuk ki a széfet. Talán, ha hozna egy végzést… - javasolta szerény, csendes hangon, mire Rick, akinek sosem volt erőssége a türelem, csalódottan húzta el a száját. Kate egy pillanatig elgondolkodott, hogy a hivatalos úton jár el, az sem vett volna sok időt igénybe, talán néhány órát, de amikor meglátta szerelme fancsali ábrázatát, és eszébe jutott, mennyire odavan a férfi a rejtélyekért, és titkos kincsekért, erőt vett magán, és megköszörülte a torkát.

-          Persze, megértem! – értett egyet látszólag a nyomozó, majd amikor már a keze a kilincsen volt, és nyitotta az ajtót, még visszafordult – említettem, hogy Leon Parkert meggyilkolták a lakásában? – kérdezte úgy, mintha valóban elfelejtette volna, hogy szóba került-e, és elégedetten állapította meg, hogy Lyon ádámcsutkája fel-alá kezd cikázni vékony nyakán – ha esetleg nem érnénk vissza időben a végzéssel, és más is kérdezősködne a széfről, hívja nyugodtan a rendőrséget – fűzte hozzá halálos nyugalommal, majd kilépett a folyosóra, és bezárta az ajtót. Lassan, minden lépést megfontolva lépegetett előre, Castle pedig, értetlenül nézett rá – Három… kettő… - számolt vissza hangosan, ráérősen, majd egyszer csak kivágódott a barna ajtó, és Lyon kétségbeesett, rémült hangja állította meg.

-          Várjon! Úgy érti, hogy akik megölték Mr. Parkert, tudnak a széfről? – kérdezte remegő hangon, mire Kate elhúzott szájjal, ártatlan arckifejezéssel rántotta meg a vállát, és fordult a férfi felé, aki kezét tördelve, kissé görnyedt testtartással, nagyokat pislogva várta a választ.

-          Elképzelhető. Tudja, kevés nyom van a birtokunkban, és mi is csak találgatunk - hazudta szemrebbenés nélkül, majd bátorítón a férfira mosolygott – Most indulnunk kell a végzésért, de ígérem, hogy sietünk vissza! – igyekezett megnyugtatni az állam hű szolgáját, hogy aztán ismét elinduljon, de Lyon hangja megint megállásra kényszerítette.

-          Tudják, mit? Végül is, maguk a rendőrség, nem igaz? Szóval, ha egy nyomozó kéri, akkor megmutathatom azt a széfet, meg aztán a tulajdonos úgyis halott, szóval… - hadarta szinte egy levegővel Edward, és a következő pillanatban olyan sebességgel előzte meg őket, és indult el a folyosón, hogy Kate alig győzte követni. Elnyomva diadalittas mosolyát, huncut cinkossággal kacsintott a vidáman vigyorgó íróra, aki kezeit dörzsölve tartotta velük a lépést. Szinte látta maga előtt, ahogy kinyitva a széfet, abból előkerül egy kopott, megsárgult papíros, rajta egy ceruzával, vagy tollal rajzolt ábra, közepén egy hatalmas x-szel, mely a rabolt pénz helyét jelöli. Vajon, hova rejthette a zsákmányt Leon? – gondolkozott magában a lehetőségeken Castle, miközben kiérve a folyosóról, áthaladtak a márvánnyal borított aulán, és egy még a korábbinál is szűkebb folyosón haladtak tovább. A folyosón, amelyen vezette őket Lyon, a padló és a falak is szürke anyaggal voltak bélelve, Castle úgy vélte, hangszigetelt lehet. Talán, egy temetőben van a kincs? – terelte vissza gondolatait a rejtekhelyhez az író, majd ezt azonnal el is vetette. Túlságosan hétköznapi lett volna, minden kreativitástól mentes. Vagy elásta az erdőben? Az meg túl kockázatos. Mi van, ha kivágják a fákat, amivel megjelölte a helyét – forogtak tovább agytekervényei, de nem érhetett gondolatai végére, mert Lyon most megtorpant egy hatalmas, legalább két méter széles, és két méter magas, fém ajtó előtt, mely mellé, a falra, a jobb oldalon egy számkombinációs készüléket erősítettek. Néhány másodperc alatt bepötyögött egy négyjegyű számot, olyan gyorsan, hogy Kate-nek és Castle-nek esélye sem volt megjegyezni a kódot, mire hangos szisszenés hallatszott, olyan, mint amikor az ember először nyit ki egy lezárt kólás üveget. Ezután az ajtó hatalmas sóhajtás közepette kinyílt, megnyitva az utat előttük egy több négyzetméteres helyiségbe. Itt a falak tele voltak számozott széfekkel, legalább ezer darab volt belőlük. Lyon határozottan, és magabiztosan lépett oda a 317-es számú fém dobozkához, majd beleillesztve egy apró kulcsot, kettőt fordított rajta, és egy mozdulattal húzta ki helyéről a fém fiókot. Castle vadul dobogó szívvel lépett oda, hogy szemügyre vegye a tartalmát, de ekkor Kate ujjait érezte meg a zakóján, aki egy határozott mozdulattal húzta vissza, így kikövetelve magának az elsőbbséget.

Soha többé! 9. rész

9. rész

Kate-t először meglepte a lány hirtelen megfeszülő testtartása, az elutasító, zárkózottá váló arc látványa, aztán hirtelen eszébe jutott, ő milyen ellenséges volt a nyomozókkal szemben, akik anyja halála ügyében nyomoztak. Úgy érezte, semmit nem tesznek azért, hogy megfizessen a tettes, azon kívül, hogy folyton őt, és apját zaklatták, számára ostobábbnál ostobábbnak tűnő kérdéseket feltéve, ami véleménye szerint, semmivel sem mozdította előrébb a nyomozást. Ahogy ezt végig gondolta, azonnal megbocsátotta a lánynak a hideg tekintetet, és a feszesen zárt ajkakat, majd gyengéden, együtt érzőn rámosolygott.

-          Sue! – szólította meg lágy, megértő hangon a fiatal lányt, aki még mindig összevont szemöldökkel pillantott rá, de továbbra sem engedte el Castle kezét – Hidd el, tudom, hogy a pokolba kívánsz minket, és azt is tudom, hogy szerinted, semmit nem teszünk azért, hogy elkapjuk azt, aki ezt tette édesapáddal! De hidd el azt is, hogy amiről beszélni szeretnénk veled, az nagyon fontos, és talán segít kézre keríteni az elkövetőt! – magyarázta halkan a nyomozó, türelmesen, mire Sue tanácstalanul nézett az íróra, aki egyetértőn bólintott. Arcáról jól leolvashatta a lány, hogy maximálisan megbízik a mellette álló nőben. Még néhány másodpercig némán tétovázott, aztán hirtelen félreállt az ajtóból, és a szoba közepére sétálva adott engedélyt vendégeinek a belépésre, akik gondolkodás nélkül, apró tekintetváltás mellett, követték. A szoba, mely átmeneti otthont nyújtott a fiatalnak, legalább olyan szerényen volt berendezve, mint a saját szobája. Egy ágy, egy fésülködő asztalka, és egy, két ajtós ruhásszekrény szolgálta a kényelmet. Sue most az ablak széles párkányára telepedett, és az ablakon kibámulva, hagyta, hogy tekintete elkalandozzon a kert zöld füvén, a fák sűrű lomkoronáin.

-          Mit akar tudni? – kérdezte olyan halkan, még mindig a tájat figyelve, hogy Kate akaratlanul is közelebb lépett, hogy jól hallja.

-          Tudtál róla, hogy édesapád börtönben volt? – tette fel első kérdését szelíd, bársonyos hangon, mindenféle előítélet nélkül a hangjában Kate, mire Sue válla megint megfeszült, és arcára visszatért a komor elutasítás.

-          Tudtam! És? – kérdezett vissza flegmán, majd a választ meg sem várva, folytatta – ezért jött? Hogy porig alázza apám emlékét? Hogy a szemembe mondja, megérdemelte, amit kapott? Így már nem is olyan kiemelt az ügy, ugye? – vetette oda gúnyos éllel a hangjában, és Beckett már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de Castle megelőzte.

-          Sue! Biztosíthatlak róla, hogy Beckett nyomozó édesapád múltjától függetlenül, meg fog tenni mindent, hogy előkerítse, aki megölte! – jelentette ki határozott, mégis gyengéd hangon, és Kate meglepetten figyelte, hogy a máskor folyton viccelődő, kópés, gyerekes író, hogyan változik át gondoskodó, együtt érző férfivá, apává. Gondolataiból Castle hangja rántotta ki, aki tovább beszélt, miközben közelebb sétált a lányhoz, és leguggolt elé – Ehhez azonban az kell, hogy együtt működj velünk! Megteszed? A kedvemért? – mosolygott rá azzal az ellenállhatatlan mosolyával, amelynek Kate sem tudott nemet mondani, így meg sem lepte, amikor Sue vállai leereszkedtek, és a komorság távozva arcáról, helyet adott a lágy, beleegyező mosolynak – Tudsz arról valamit, hogy apád egy térképet rajzolt, amin megjelölte, hova rejtette a rablásból származó pénzt? – kérdezte még mindig finoman Castle, ügyelve arra, hogy véletlenül se sértse meg a halott emlékét, Kate pedig, látva, hogy a férfival, sokkal nyíltabb és együtt működőbb a lány, hagyta, hogy ő folytassa a beszélgetést.

-          Semmiféle térképről nem tudok – rázta meg a fejét Sue – sőt, azt sem tudtam, hogy volt elrejtett pénz. Látták, hogy éltünk, nem? Az egyetlen rendszeres jövedelmünk, az én keresetem volt. Komolyan azt hiszik, hogy apám százezreket rejtegetett, mi meg nyomorban tengődtünk? – kérdezte hitetlenkedve, mire Kate sokatmondón pillantott Castle-re, így jelezve, hogy neki volt igaza, ő azonban nem volt hajlandó ilyen könnyen feladni a dolgot.

-          Talán csak nem avatott be téged -–vélte óvatosan az író, majd szemöldökráncolva fordult ismét a lány felé – nem voltak furcsa látogatói apukádnak? Nem csinált mostanában semmi szokatlant, amit azelőtt soha? – kérdezte izgatottan, így felidézve a nyomozóban Sam Larow vallomását, aki azt állította, Leon magához rendelte, hogy átadja a térképet, és úgy érezte, figyelik, mire Kate is kíváncsi lett, ahogy meglátta Sue arcán, hogy elgondolkodik, majd szájának belső oldalát rágcsálva, halkan, vontatottan megszólal.

-          Nem is tudom… - sóhajtott mélyet Sue – talán… tudják, azelőtt soha nem járt sehová, még az újságért is csak akkor volt hajlandó kimenni, ha előtte legalább fél órát noszogattam miatta, de… - akadt meg, majd gyanakodva ráncolta össze szemöldökét – az utóbbi néhány hónapban, minden héten egyszer elment otthonról…

-          Tudod, hová ment? – csapott le az információra Castle, mire Sue bólintott.

-          Igen. A New York Nemzeti Bankba – felelte őszinte, nyílt tekintettel a lány, mire Kate és Castle döbbenten néztek össze, majd, miután Castle megköszönte a lány segítségét, szinte egy emberként indultak az ajtó felé, de Sue ismét megragadta a férfi karját, így visszatartva, ő pedig, döbbenten nézett le az erősen, szinte már kétségbeesetten ráfonódó, vékony ujjakra. – Mr. Castle, máskor is meglátogat még, ugye? – csendült fel a hangja reménykedéssel vegyes szomorúsággal, mire Rick nagyot nyelve, nehezen bólintott, majd Beckettel az élen, elhagyták a helyiséget.

Kate alig átlépte Castle-el a nyomában a Nemzeti Bank épületének küszöbét, amikor éles ricsajjal szólalt meg a telefonja. A hatalmas aula, mint egy sziklás hegység verte vissza a csempézett, vagy márvánnyal bevont falakról a telefon harsogó hangját. Az aulában várakozó, többnyire öltönyt, vagy kosztümöt viselő férfiak és nők, összevont szemöldökkel, rosszallóan néztek a nyomozóra, aki ezzel, mit sem törődve, ráérősen nyúlt kabátja zsebébe, és emelte füléhez a kagylót.

-          Beckett! – szólt bele a készülékbe, tiszta, határozott hangon, majd néhány másodpercnyi várakozás után már le is tette, és Castle felé fordult, aki kíváncsi tekintettel nézegetett körbe a hatalmas aulában – Lanie volt az. A halál ideje hajnali 2 és 3 óra közé tehető, és DNS-t talált a piszkavason, amivel agyonverték Leon-t – közölte a férfival a hallottakat, de az, figyelemre sem méltatta, továbbra is merengve járatta pillantását a helyiségben – Castle! Figyelsz rám egyáltalán? – bokszolta finoman vállon a férfit, aki riadtan kapta most rá a tekintetét. Arcán látszott, hogy szinte semmit nem hallott abból, amit a nő elmondott neki.

-          Ne haragudj, csak… - köszörülte meg torkát zavartan - nem szívesen járok bankba, mióta rám robbantottak egyet! - húzta el a száját Rick, és Kate-nek is azonnal eszébe jutott az eset, és vele együtt az érzés is, amit akkor érzett, amikor azt hitte, elveszítette a férfit, anélkül, hogy megmondhatta volna neki, mennyire szereti. A nyomás, mely az emlék hatására gyomrában keletkezett, megint olyan erővel tört rá, mint akkor, és hogy gondolatait elterelje, csak lágyan megszorította a férfi karját, majd nagy levegőt vett.

-          Ez a veszély most nem áll fenn! – jelentette ki magabiztosan, majd az ügyfélfogadó pult felé bökött a fejével, így jelezve a férfinak, hogy oda tartanak, és amikor Castle pár lépést távolodott tőle, ő gyanakodva nézett vissza a fotocellás ajtóra, mely éppen akkor tárult ki két belépő, öltönyös férfi előtt. – legalábbis, remélem… - fűzte hozzá halkan motyogva, majd ő is a fiatal, 30-as éveinek elején járó, barna hajú, vidáman mosolygó nőhöz lépett, akinek a hófehér, vasalt ingén, mellkasára tűzve, a Melody név díszelgett. Néhány udvarias mondatváltás, és a nyomozó jelvényének felmutatása után, már útban is voltak egy szűk, barna padlószőnyeggel borított folyosón, egy szintén barna ajtó felé. Melody itt megállt, és erőteljesen bekopogott, de a választ már nem várta meg, csak nemes egyszerűséggel belépett. Az irodának berendezett szobában, egy asztal, rajta számítógéppel, és telefonnal, valamint két fotel kapott helyet. Az asztal mögött, óriási papírhalom mögé elrejtve, egy fiatal, 20-as éveinek végén járó, barna hajú férfi ült, és csak akkor pillantott fel rájuk, amikor Melody megköszörülte a torkát.

-          Mr. Lyon! A rendőrség Önt keresi! – mutatott nyitott tenyérrel Kate-re és Castle-re a nő, majd angolosan, hang nélkül távozott. A barna hajú férfi kék tekintetében érdeklődés villant, ahogy végig futtatta pillantását a nyomozón, és kísérőjén, majd lassan felállt az asztaltól, és eléjük sétált. Magas, legalább 190 centi, de vékony, szikár testalkatú férfi volt. Az öltöny úgy állt rajta, mintha a szabó jócskán elméretezte volna, és Kate-nek csak most tűnt fel, hogy jobb kezében egy vastag, fekete keretes szemüveget szorongat.

-          Edward Lyon vagyok, miben segíthetek? – kérdezte megszeppent hangon, és kezével idegesen kezdett el játszani a szemüvegével.

-          Kate Beckett nyomozó vagyok, az úr Rick Castle! Leon Parker miatt jöttünk, az Ön ügyfele volt, igaz? – tért rá azonnal a lényegre Kate, mire Edward reményvesztetten hunyta le a szemét, és megtámaszkodva az íróasztalánál, kezébe temetve arcát, halkan felsóhajtott.

-          Tudtam, hogy ebből még baj lesz! – suttogta megtörten, mire Kate és Rick felhúzott szemöldökkel néztek egymásra.

Soha többé! 8. rész

8. rész

Castle vadul dobogó szívvel, megbabonázva nézett bele a szerelmesen, boldogságtól csillogó zöldes-barna szemekbe, miközben ismét puha csókot lehelt a telt ajkakra. Ujjaival finoman tűrt a nő füle mögé egy kóbor tincset, és mosolyogva nyitotta szóra a száját, amikor is egy gúnyolódó hang félbeszakította.

-          Most nézz rájuk! Hát nem édesek? Érzem, ahogy a szívem olvadozni kezd, ahogy nézem őket – csipkelődött Javi a mellette álló társának, és élvezettel figyelte, ahogy a szerelmesek zavarba jönnek. Kate villámgyorsan bontakozott ki az ölelésből, és torokköszörülés közben igyekezett szigorú arccal ránézni társaira, akik láthatólag egy cseppet sem jöttek zavarba attól, hogy barátaikat ilyen intim, bensőséges helyzetben találták, sőt, inkább jól szórakoztak a helyzeten.

-          Valóban azok! Eszembe juttatja azt az időszakot, amikor Jenny és én voltunk jegyesek. – helyeselt vadul bólogatva, vidáman mosolyogva Ryan – mi sem bírtunk ki egy percet sem a másik közelében anélkül, hogy…

-          Csak kukkolni jöttetek, vagy konkrét célotok van? – szakította félbe a nyomozót Beckett ingerültebben, mint szerette volna. Nem a férfira volt dühös, sokkal inkább magára, amiért hagyta, hogy a munkahelyén elragadják az érzelmei, annak ellenére, hogy megfogadták Gates-nek, ha Castle maradhat, profin fognak viselkedni. Az pedig, hogy a pihenőben csókolóztak, korántsem vallott profizmusra, és az, hogy ezt a két férfi még burkoltan az orruk alá is dörgölte, egyáltalán nem javított a hangulatán, és a szégyenérzetén.

-          Meg akartuk osztani veletek, mire jutottunk a két gyanúsítottal, de visszajöhetünk később is – vigyorgott még mindig szemtelenül Javi, mire Kate szeme résnyire szűkült, Castle pedig bólogatni kezdett, így jelezve, hogy támogatja a javaslatot. Kate csókja még mindig az ajkán égett, ujjai bizseregve követelték, hogy ismét megérintse, és most a legkevésbé sem érdekelte, mit derített ki a két nyomozó.

-          Fogjatok hozzá! – zárta rövidre a dolgot Kate, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát a szituációban. Javi arcán látszott, hogy hozzáfűzne még valamit, de ránézve felettese komor arcára, végül meggondolta magát, és nagy levegőt véve, belefogott.

-          Beszéltünk Bishoppal, és Alvarezzel is. Mindkettejük tiszta, az alibijük megáll. - tájékoztatta röviden a nőt Javi, majd Ryan vette át a szót.

-          Mióta kijöttek a börtönből, semmit nem követtek el, még csak tilosban sem parkoltak. Úgy tűnik, nagyon vigyáztak arra, hogy véletlenül se kerüljenek vissza. – rántotta meg a vállát nyugodtan, mire Kate alsó ajkát beharapva ráncolta össze szemöldökét.

-          Nos, ugyanez nem mondható el Sam Larow-ról – sóhajtott nagyot, majd tömören felvázolta a beszélgetésüket a férfival. Javi a térkép szót meghallva elhúzta a száját, hasonló reakciót mutatva ezzel, mint amit Kate-ből is kiváltott a hír, míg Ryan várakozón pillantott Castle-re, aki sokat tudón, magabiztosan bólogatott – Javi, te menj el az áldozat lakására egy csapattal. Kutassatok át mindent a térkép után! Ryan, te pedig nézz utána Leon cellatársának. Ha tudott a térképről, elképzelhető, hogy magának akarta az összes pénzt, ezért megölte. – utasította embereit Kate határozott hangon, mire azok bólintottak. – Castle és én beszélünk Sue-val – fűzte még hozzá, majd lendületesen ment az asztalához, csatolta fel pisztolyát, és jelvényét, hogy aztán Castle-el a nyomában elinduljon Sue-hoz.

Az utat csendben tették meg, egyikük sem szólt egy szót sem, csak saját gondolataikba mélyedve hallgattak. Castle bűnösnek érezte magát a pihenőben kialakult helyzet miatt, még akkor is, ha a csókból, amit a nőtől kapott, egyértelműen érezhette, hogy annak nincs ellenére egy kis romantika. Többször nagy levegőt vett, hogy megkérdezze, haragszik-e rá, végül mindig elszállt a bátorsága, és inkább a mellettük elsuhanó, forgalmas new york-i utcákat figyelte, az egymást türelmetlenül kerülgető, vagy éppen arrébb lökő, dolgukra igyekvő embereket, az ízlésesen kialakított kirakatokat, melyek nagyobbnál nagyobb akciókkal igyekeztek becsalogatni a vásárlókat. Végül mégis rászánta magát, és halkan megszólalt.

-          Kate, sajnálom, ami a pihenőben történt… - fogott hozzá, mire Kate fél szemmel oldalra pillantva, meglepetten húzta fel a szemöldökét.

-          Sajnálod? – kérdezett vissza, miközben figyelmét ismét az útra koncentrálta, és most lassan fékezve állt meg egy vörös színű Ford mögött a piros lámpánál.

-          Igen, sajnálom. Kínos helyzetbe hoztalak, annak ellenére, hogy megígértük, nem fordul elő ilyen munka közben… - motyogta bűnbánó képpel Rick, mire Kate elmosolyogta magát, és a férfi felé fordult. Meghatotta, hogy Castle hajlandó lett volna magára vállalni a felelősséget.

-          Emlékeim szerint, én is ott voltam, és én is ugyanúgy akartam azt a csókot, mint te. – emlékeztette szelíd hangon a nő az írót, miközben felé fordult, és tenyerével végig simított az izmos, sötét farmerba bújtatott combján – megakadályozhattam volna, ha akarom… - fűzte még hozzá, és mosolyogva állapította meg, hogy a férfi arcáról eltűnik a feszültség, és a szomorúság, átadva helyét a nyugalomnak, ajkára pedig visszaköltözik a kópés mosoly, ahogy rápillantott. Kék szemében megint huncutság csillogott, keze pedig az övére fonódott, amikor megszólalt.

-          Végül is, az egészet te kezdted… emlékeim szerint én csak a kávét csináltam, amikor… - idézte fel az eseményeket csibészes vigyorral Castle, mire Kate elhúzta a kezét, és összevont szemöldökkel nézett vissza rá, zöldes szeme pedig figyelmeztetőleg villant.

-          Castle! Ne feszítsd túl a húrt! – hallatszott fojtottan a hangja, mire Castle elhallgatott, és csak közelebb hajolva, gyengéden megcsókolta a nőt, aki ugyanolyan puhán viszonozta, majd amikor észrevette, hogy a lámpa zöldre váltott, egyesbe tette az autót, és folytatták útjukat.

-          Hová megyünk? – kérdezte témát váltva az író, mialatt ujjaival ritmusosan dobolt az anyósülés ajtaján.

-          A New York-i Családsegítő Otthonba – felelte Kate, miközben jobbra kormányozva az autót, befordult egy csendes, nyárfák által szegélyezett utcába, ahol családi házak sorakoztak egymás mellett katonás rendben – Sue-t itt helyeztük el addig, amíg ismét biztonságos lesz hazamennie. Tekintettel arra, hogy a gyilkos talán a pénzt kereste…

-          Vagy a térképet! – egészítette ki a nő mondanivalóját Castle izgatott hangon, mire Kate elnyomott egy gúnyos megjegyzést, és megforgatta a szemét.

-          Vagy a térképet… - ismételte meg fogai között szűrve a szót a nő, majd folytatta – nem tudhatjuk, hogy nincs-e veszélyben Sue is. – ért mondandója végére a nyomozónő, és abban a pillanatban leparkolta az autót egy impozáns, legalább két szintes, fehérre meszelt családi ház előtt, melynek falán hatalmas tábla hirdette, hogy ez egy szociális otthon kitaszított, vagy anyagi nehézségekkel küzdő családok számára. Szinte egy emberként szálltak ki az autóból, és vették útjukat a macskakövezett járdán az ajtó felé, majd Kate határozottan lenyomta a kilincset, és belépett. A ház belseje már korántsem hasonlított egy családi házra. A földszinten, ahol a nappalinak kellett volna lennie, egy hatalmas előtér volt, ahonnan három irányba nyílt ajtó, kivétel nélkül mindegyik irodaként berendezett helyiségbe vezetett. Egy molett, 50-es éveinek elején járó, ősz, haját kontyba fogó nő sietett eléjük. Ajkán barátságos mosoly játszott, fehér, vasalt inge, betűrve a drapp, térd alá érő szoknyába, és a szintén drapp félcipő a ’60-as évek benyomását keltette életre.

-          Szép jó napot! Rose McDale vagyok, az igazgatónő! Miben segíthetek? – kérdezte, miközben szürkés-kék szeme barátságosan csillogott, mégis fel lehetett benne fedezni a szigort, és határozottságot is.

-          Sue Parkerhez jöttünk, new york-i rendőrség – villantotta fel jelvényét hivatalos hangon Kate, mire a nő arcáról azonnal eltűnt a mosoly, átadva helyét a szomorú együtt érzésnek, miközben bólintva erősítette meg, hogy tudja, kire gondolnak.

-          Igen, ma érkezett hozzánk a kislány. Szörnyű, amin keresztül ment. – sóhajtott nagyot bánatosan, miközben a lépcső felé vezette a látogatókat. Járásán látszott, hogy egyre nehezebben mássza meg a fokokat, melyek ódon nyöszörgésbe kezdtek súlya alatt. – Mióta megérkezett, senkivel nem áll szóba, és enni sem hajlandó. Remélem, maguknak több szerencséje lesz vele, mint nekünk… - halkította le hangját, amikor a barnára lakkozott, fa ajtóhoz ért, majd erőteljesen bekopogott. – Sue, kincsem! A rendőrök vannak itt, és beszélni szeretnének veled! Nyisd ki az ajtót, kérlek! – kiáltott be az ajtón keresztül határozott, mégis szelíd hangon. Néhány másodpercig nem történt semmi, majd hirtelen résnyire nyílt az ajtó, és Sue, kék szemében gyanakvással kukucskált ki mögüle. Az ijedtség és a félelem azonban, azonnal eltűnt tekintetéből, amikor meglátta az írót, ahogy biztatón rámosolyog. Kate-t pillantásra sem méltatva tárta szélesre az ajtót, és ragadta meg Rick kezét.

-          Mr. Castle! Meglátogatott? – villanyozódott fel a lány, és arcára boldogság költözött, a viszontlátás öröme – ez nagyon kedves magától! – szorította meg a férfi karját, és Kate tekintete önkéntelenül is odavándorolt, de nem tette szóvá, csak megköszörülte a torkát, és megpróbálta magára vonni Sue figyelmét.

-          Sue, szeretnék feltenni néhány kérdést apáddal kapcsolatban! – kezdett bele hivatalos hangon, mire a lány arcáról eltűnt a boldogság, ismét átadva helyét a szomorúságnak, és Kate legnagyobb meglepetésére, az elutasításnak.

Soha többé! 7. rész

7. rész

Kate összeráncolt szemöldökkel, szemében élénk, de gyanakvó csillogással engedte le a kezét, hagyva, hogy az ajtó zárva maradjon, de nem ült vissza a helyére, csak lassan megfordult, és várakozón fonta karba a kezét mellkasa előtt. Sam, amint észrevette, hogy sikerült magára vonnia a nő és társának figyelmét, megköszörülte a torkát, nagyot nyelt, és arcvonásait rendezve, immár nyugodtabb, magabiztosabb hangon fogott bele mondandójába.

-          Íme az ajánlatom… elejtik ellenem a vádakat, cserébe mondok valamit, ami előrébb viheti a nyomozást! – vázolta fel ötletét lassan Sam, mire Beckett fölényes mosollyal ajándékozta meg, és arcáról jól leolvasható volt, mit is gondol az elhangzottakról.

-          Íme az én ajánlatom! Vagy elmondja, amit tud, vagy magára varrom a gyilkosságot! Nálam csak egy újabb pipa, magának az élete! – rántotta meg a vállát látszólag unottan, mire Sam töprengett egy darabig, végül nagyot sóhajtott.

-          Rendben. Van egy térkép… Leon rajzolta – vette halkabbra a hangját Sam, mintha attól tartana, hogy rajtuk kívül bárki meghallhatja. Amint kimondta a térkép szót, Kate égnek emelte a tekintetét, és lemondón felsóhajtott, Castle azonban lázas csillogással a szemében helyezkedett el ismét a férfival szemben, és állát tenyerén megtámasztva figyelt minden egyes szóra, ami elhagyta annak száját – Amikor a sitten elkalapáltam, elárulta, hogy megvan a pénz, de elrejtette. Egy térképet rajzolt hozzá, de csak ő tudja, hol lehet.

-          Ezért kereste fel? A térkép miatt? De ő nem akarta odaadni, így van? Ezért megölte? – szakította félbe a mesedélutánt Beckett unottan, mire Castle durcásan húzta el a száját, amiért közbeszólt, Sam pedig ingerülten rázta meg a fejét.

-          Dehogy! Mondtam már, hogy egy ideje nem láttam! Amikor kijöttünk a börtönből, elmentem hozzá, hogy osztozkodjunk, ahogy megígérte! Ő azonban közölte, hogy most nem mehet a pénz közelébe. Úgy érezte, valaki figyeli. – halkult el még jobban a fickó hangja, és az utolsó mondatra már Beckett is érdeklődve hallgatta tovább a most már szinte suttogó beszédet – Megkért, hogy várjak még egy kicsit. Mivel tudta, hogy ha átver, kinyírom… - akadt el hirtelen Sam hangja, ahogy észrevette, mi is csúszott ki a száján egy nyomozó jelenlétében a kihallgató szobában, majd sietve javította magát – akarom mondani, nagyon mérges leszek, így tudtam, hogy igazat mond. Vártunk, és vártunk. Egészen a múlt hétig, akkor felhívott.

-          Mit akart? – kérdezte Beckett, így sürgetve a férfit, hogy térjen a lényegre, miközben továbbra sem ült le szokott helyére.

-          Hogy keressem fel. Azt mondta, nem vezethet el a pénzhez, mert nem biztonságos, de átadja a térképet…

-          Magánál van a térkép?! – kiáltott fel Castle izgatottan, mire Beckett szúrós pillantást vetett rá gyerekes kirohanása miatt, Sam pedig, szomorúan rázta meg a fejét.

-          Nem. Amikor odamentem, tegnap éjjel, senki nem nyitott ajtót. Dühös is voltam, azt hittem, átvert… aztán másnap reggel, amikor visszamentem, remélve, hogy elkaphatom a lányát, és üzenhetek vele, láttam, hogy nyüzsögnek a zsaruk. Akkor jöttem rá, hogy kinyírták szerencsétlen lúzert. – ért mondandója végére Sam, majd lehajtotta a fejét. Kate összehúzott szemmel nézte egy darabig a férfit, majd nagy levegőt vett.

-          Vége? – kérdezte kíváncsi, gúnyos hangon – úgy értem, az északi szél becsukta végre a mesekönyvet?

-          Nem hisz nekem, ugye? – kérdezett vissza felháborodott hangon Sam, mire Kate komoly hangon felelt.

-          Dehogynem! Elhiszem, hogy miután Leon megtagadta magától, hogy megadja, amivel tartozik, első dühében agyonverte, most pedig, fél a felelősségre vonástól, ezért tücsköt-bogarat kitalál, hátha ráharapok! – fogta meg ismét a kilincset Beckett határozottan, majd amint kitárult az ajtó, kilépett rajta, így adva a férfi tudomására, hogy egy szavát sem hitte el. Ebben a pillanatban azonban, Sam hangja újfent maradásra késztette.

-          Beszéljenek Teo Hewlett-el! Ő volt Leon cellatársa, és ő volt az is, aki éveken át hallgatta tőle a térkép históriát! – jelentette ki magabiztosan, mire Kate még egy utolsó pillantást vetett a férfira, hogy aztán elhagyja a kihallgató szobát. Útját, Castle-el a nyomában egyenesen a pihenő felé vette, és amint bezárult mögöttük az ajtó, Castle győzelemittas hangja csendült fel.

-          Tudod, hogy nem szeretem az „én megmondtam” pillanatokat, de…

-          Mióta? – kérdezte meglepetten, szarkasztikus éllel a hangjában Kate, de a férfi figyelmen kívül hagyva folytatta tovább mondandóját.

-          Szóval, én megmondtam! Mondtam, hogy lesz ott egy térkép, vagy valami hasonló! – vigyorgott a nőre győzelemittasan, mire Kate fáradtan huppant le az egyik székre, és könyökével megtámaszkodva az asztalon kezdte el masszírozni halántékát.

-          Kérlek, mondd, hogy nem hiszed el ezt a térkép maszlagot! – könyörgött rezignáltan a férfinak, majd mielőtt az, válaszolt volna, kinyitotta a szemét, és figyelmeztető pillantással fűzte hozzá – és amikor válaszolsz, vedd számításba azt is, hogy csak a mennyasszonyod vagyok, ez az állapot pedig a válaszodtól függően változhat! – húzta össze a szemöldökét, mire Castle nagyot nyelve lépett a nő háta mögé, és kezdte el finoman masszírozni annak vállait.

-          Nem mondom, hogy elhiszem… - fogalmazott minél óvatosabban az író, gondosan megválogatva szavait, miközben ujjai gyengéden, mégis határozottan simultak a kecses vállakra, és apró, de annál erőteljesebb nyomással igyekeztek oldani az izmokból a görcsös feszültséget. Abból, hogy Kate egyre nagyobbakat sóhajtott, és lehunyta szemét, tudta, hogy a nő élvezi kezének érintését. – Csak azt mondom, hogy ez is egy nyom, aminek utána kell nézni. Tudod, a nyomozás során számtalan esetben feleslegesen dolgozik az ember, de ennek ellenére, utána kell járni az apróbb nyomoknak is. Tehát, ha úgy döntesz, hogy te meg én, elindulunk, és megkeressük azt a térképet, én meghajlok az akaratod előtt. – ért mondandója végére az író, és amikor Kate összehúzott szemmel hátrapillantott, ő felvéve a legártatlanabb arckifejezését, nézett vissza rá.

-          Tetszik, vagy sem, igazad van. – kulcsolta össze most ujjait Kate álla alatt - Nem hagyhatom figyelmen kívül, amit Larow mondott – sóhajtott nagyot kelletlenül a nyomozó, mire Castle száját összeszorítva, hogy hangosan fel ne kiáltson, komoly képpel bólogatott.

-          Ahogy gondolod – értett egyet a nővel látszólag érdektelenül, majd kópés mosollyal fűzte hozzá – ha esetleg ehhez mégis csak felvennéd az Indiana…

-          Castle! – morrant rá a nő, mire Castle mindkét kezét maga elé kapta védekezésül.

-          Csak kérdeztem… kávét? – vigyorgott szelíden a nőre, mire az, nagyot sóhajtva bólintott, Castle pedig lehajolt, és először a nyakára, majd az ajkára nyomott egy engesztelő csókot, amit Kate puhán viszonzott, hogy aztán bekészítse a két feketét. Kate is felállt, és az író mögé lépve figyelte annak rutinos, precíz mozdulatait, miközben felidézte a napot, amikor a férfi megjelent a kávégép csodával. Ajka lágy mosolyra húzódott az emlékre, majd közelebb lépett, és tenyerét végig húzva az izmos karokon érte el, hogy Castle keze megálljon a mozdulat közben, és meglepetten felé forduljon. – mégsem kérsz kávét? – kérdezte zavartan, mire Kate még szélesebben elmosolyodott.

-          Utasítottam én vissza valaha az általad készített kávét? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, évődve, így utalva arra, amikor a férfi minden nap kávét tett az asztalára, ő pedig minden alkalommal hálás mosoly kíséretében fogadta el. Egy rítus volt ez közöttük, egy meg nem beszélt koreográfia, egy hallgatólagos megállapodás. Így fejezték ki ők ketten, szavak nélkül, hogy mennyire fontos nekik a másik, és ezeknek a pillanatoknak később egyre nagyobb jelentőségük lett. Így kértek bocsánatot, így simították el a feszültséget, így jelezték, hogy mindig ott vannak a másiknak, történjék bármi.

-          Igen – hangzott a rövid, de annál meglepőbb felelet, mire Kate szemöldöke a magasba szaladt, és arcán látszott, nem erre a válaszra számított.

-          Mikor? – kérdezte döbbenten, mire Rick nagy levegőt véve válaszolt.

-          Amikor Nathalia volt itt, a készülő film miatt… - idézte fel az író nyugodtan, de befejezni már nem tudta, mert a nyomozó közbevágott.

-          Nem visszautasítottam, hanem az a nő ellopta! – javította ki a férfit még most is ugyanolyan ingerülten, mint akkor, mire Rick elvigyorodott, és tekintete a távolba révedt, ahogy ő is felidézte az eseményeket.

-          Igaz. – értett egyet a nővel, de pillanatokkal később már folytatta is – no, és amikor a biztonsági ügynöknővel dolgoztunk? Ott annyira féltékeny voltál rám, hogy még a kávét sem fogadtad el, amit hoztam neked! Még rajtam is keresztül néztél! – emlékeztette egy másik esetre Castle a nőt önelégülten vigyorogva, mire az, büszkén húzta ki magát.

-          Féltékeny? Ez csak a te képzelgéseid része volt, Castle! Soha nem voltam féltékeny rád! Pusztán nehezen viseltem, hogy egy nő miatt kockára tetted a nyomozás sikerét. – jelentette ki magabiztosan, mire Rick mindkét karjával átölelve a derekát, húzta magához közelebb.

-          Fogalmad sincs, akkor mennyi mindent kockáztattam, csak hogy felfigyelj rám végre! – búgta szerelmes hangon, egész közel hajolva a nőhöz, és ajkukat már csak pár milliméter választotta el egymástól. Kate érezte a férfi forró leheletét az ajkán, és már nem tudott másra gondolni, csak hogy érezni akarja az övén a keskeny, érzéki vonalú szájat. Amikor ajkuk végre összeforrt, mindkettejükből mélyről jövő sóhaj szakadt fel. Nyelvük puhán, lágyan simult a másik szájába, és ismerős, de még mindig ugyanolyan perzselő táncra hívta a másikét, mint hónapokkal ezelőtt. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, mely most is ugyanolyan erővel szította fel szunnyadó vágyaikat, apró csókok közepette mosolyogtak egymásra, mialatt Kate finoman cirógatta az író tarkóját, annak keze pedig derekán nyugodott. Olyannyira elvarázsolta őket a pillanat, hogy észre sem vették, nyílik a pihenő ajtaja, és érdeklődve szegeződik rájuk egy szempár.

Soha többé! 6. rész

6. rész

Castle hanyag eleganciával támaszkodott meg a pulton, miközben szeme gyorsan cikázott végig a pulttal szemben, a falra kiakasztott plakátokon, melyek az étterem aktuális akcióit hirdették. Amint belépett, és orrát megcsapta a kellemes sült krumpli, és hamburger ínycsiklandó illata, korgó gyomra azonnal emlékeztette, hogy a kimerítő éjszaka utáni kevés alvás, a korai ébredés, és Alexis látogatása miatt, kimaradt a napból a reggeli. Mivel a nap már magasan az égen járt, bár ereje szinte egyáltalán nem volt érzékelhető a csípős februári hideg miatt, szervezete is egyre elszántabban követelte az energiát adó ételt, az éhgyomorra elfogyasztott kávé pedig, már szinte marta üres gyomrát.

-          Egy sajtburgert kérek, kis adag sült krumplit, és egy pohár light kólát… - előzte meg a nyomozót sürgető hangon, miközben ujjával türelmetlenül kezdett dobolni a pulton – bár, ha belegondolok, nincs értelme light kólát kérni, ennyi kalória mellé – vigyorodott el kópésan, majd pillanatokkal később Beckett hangja szakította félbe.

-          Castle! Mit művelsz?! – kérdezte döbbenten, mire Rick elhúzta a száját, és bűnbánón mosolyodott el.

-          Igazad van, hova tettem a jó modoromat… te mit kérsz? – kérdezett vissza halálos nyugalommal, mire Kate még mindig megrökönyödve, az eladó viszont várakozón nézett rájuk.

-          Nem enni jöttünk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Beckett, majd a férfi durcás ábrázatával mit sem törődve, nagyot sóhajtva fordult a fiatal lány felé – Kate Beckett nyomozó vagyok, Sam Larow-ot keressük. – mutatta fel a jelvényét, mire a kiszolgáló a háta mögé mutatott, egy kis lengőajtóra.

-          Hátul van a konyhán, mosogat… - felelte megszeppenve, és a tekintetéből sugárzó riadalomból jól látszott, hogy nem mindennap érkeznek nyomozók az étterembe, akik az egyik kollégáját keresik.

-          Mit? – nézett rá értetlenül Castle, majd felhúzott szemöldökkel mutatott végig az asztalokon sorakozó, eldobható papír poharakon, és papír tányérokon, Kate azonban nem várta meg, hogy kiderüljenek a konyhai kulisszatitkok, otthagyva a férfit, rá bízva a döntést, hogy követi-e, egyenesen a konyha felé indult. Castle sem pazarolt több időt, hogy elmélyedjen a gyorséttermek világában, helyette fürge léptekkel eredt szerelme nyomába a szűk folyosón, mely aztán alig 5 lépés után, egy tágasabb helyiségbe vezetett. A konyha jobb oldalán a sütők helyezkedtek el, előttük az azonos formaruhába bújt, egyensapkát viselő alkalmazottak, gyors, rutinos mozdulatokkal készítették a hamburgerpogácsákat, vagy emelték ki a forrón sistergő olajból a ropogósra sült krumplit. Castle nagyot nyelve haladt el mellettük, hogy aztán jobbra fordulva, megérkezzenek a konyhai kisegítőkhöz. Kate összehúzott szemmel nézett végig a kötényt, és fehér pólót viselő dolgozókon, majd tekintete megakadt egy alacsony, 40 év körüli, haját copfban hordó, sovány férfin, aki sunyin a válla mögött hátrapillantva vizslatta őket, de amikor észrevette, hogy Kate figyeli, elkapta a tekintetét, és mint, akit nem is érdekel, hogy kik a látogatók, minden figyelmét a mosogatásnak szentelte. Kate ajka leheletnyit megrándult, ahogy a reakciót látta, de nem szólt, csak megköszörülte a torkát.

-          Kate Beckett nyomozó vagyok, melyikük Sam Larow? – kérdezte emeltebb hangon, hogy a tányérok, és hatalmas fém edények súrlódásától keletkezett zajban is tisztán lehessen hallani. A dolgozók egy emberként hagyták abba a munkát, és tekintettek kíváncsian érdeklődve a nőre, míg Kate szemét az egyetlen férfin nyugtatta, aki még csak meg sem fordult. Szája gúnyos mosolyra húzódott, és éppen tett egy lépést a fickó felé, hogy megszólítsa, amikor az, hirtelen megfordult, és a kezében lévő edényt a nyomozó felé hajította, ő maga pedig, futásnak eredt a hátsó kijárat felé. Kate az utolsó pillanatban hajolt el a repülő tárgy elől, mely hatalmas csattanással landolt az író lába előtt, majd pisztolyát előrántva iramodott Larow után, aki sovány testalkatához, és apró termetéhez híven, igen fürgének bizonyult, a nő alig bírt lépést tartani vele. Larow óriási lendülettel vágta ki a konyha hátsó bejáratának ajtaját, így kijutva egy sikátorba, ahol egyenesen a zsúfolt new york-i utcák felé tartott. Kate levegő után kapkodva, szúró tüdővel igyekezett utána. Tisztában volt vele, hogy még az előtt kell megállítania, hogy kiérjen a forgalmas, dolgukra igyekvő new york-iakkal megtelt utcára, mert ott már nem használhatja a fegyverét anélkül, hogy ártatlan embereket veszélybe ne sodorna. A férfi azonban nagyon gyors volt, és Kate szinte percről percre látta, hogy távolodik tőle minél messzebbre. Gondolatban már lemondott arról, hogy időben elkapja, amikor hirtelen egy sötét színű Dodge fékezett le a sikátor bejárata előtt, és a nagy lendülettel futó Larow már képtelen volt megállni, egyenesen az autó motorháztetőjén landolt, majd átbukfencezett rajta, és keserves jajgatások közepette hánykolódott a földön, mire Kate levegő után kapkodva, fújtatva megérkezett. Pisztolyát egy percre sem leengedve maga előtt, zihálva szólalt meg, miközben tekintetében elismerés csillogott, ahogy a Dodge volánja mögött büszkén rákacsintó íróra pillantott. – Sam Larow… letartóztatom… - lihegte Kate, miközben megállapította, hogy vagy a férfi volt ennyire fürge, vagy neki kell ezentúl még többet edzenie. Amíg ő pisztolyát eltéve lehajolt, és felrángatta a földről a még mindig nyöszörgő, és fájdalomról panaszkodó Larow-ot, Castle is kipattant az autóból, és vidáman harsant a hangja.

-          Majonézt vagy Ketchup-ot kérsz a krumplihoz? – kérdezte elégedett hangon, mire Kate döbbenten meredt a kezében tartott két adag sült krumplira.

-          Ez meg…? – kérdezett vissza válasz helyett hitetlenkedve, mire Castle unottan rántotta meg a vállát, és komótosan emelt a szájához egy hasábburgonyát.

-          Nem volt időm reggelizni, és tudtommal neked sem. Gondoltam, kellemest a hasznossal – harapott rá jóízűen a krumplira, és kópés vigyorral a képén kezdte rágcsálni, miközben Kate még mindig erősen tartva Larow-ot, próbálta rendezni arcvonásait. El kellett ismernie, hogy noha, az eltelt évek alatt rengeteget változott a férfi, mióta együtt dolgoztak, az alapvető gyerekes tulajdonságai, kópés huncutsága még mindig megmaradt, és ő ezt szerette benne a legjobban, még ha olykor idegesítette is vele. Gondolataiból Larow elgyötört hangja szakította ki.

-          Ellopta a konyháról? – kérdezte két sziszegés között, mivel a nyomozónő nem túl előzékenyen, fittyet hányva sérült karjára, amelyről felhámlott az esés miatt a bőr, éppen ott szorította a karját, ahol a legjobban fájt neki.

-          Magának most éppen ez a legkisebb gondja! – válaszolt Rick helyett a nő, majd miközben a férfit a hátsó ülés felé vezette, bal kezével kivett egy krumplit a férfi kezéből, és amikor beleharapott, akkor érezte meg, mennyire éhes volt már ő is – köszi! - kacsintott az íróra, aki erre még elégedettebb képet vágott, majd beszállt az autóba, hogy mielőbb az őrsre érjenek.

Kate immár a Castle által hozott sült krumplitól jól lakottan, nyugodt, határozott arckifejezéssel, nyomában szorosan az íróval lépett be a kihallgató szobába, ahol Larow idegesen, lábával ütemesen a padlót verve, haját csavargatva várta őket. A nyomozó szó nélkül foglalt helyet vele szemben, majd a kezében lévő mappát az asztalra téve, ráérősen kezdett lapozgatni benne.

-          Mikor mondják meg végre, hogy miért vagyok itt? – kérdezte idegesen nagyokat nyelve Sam, mire Kate látszólag meglepetten nézett fel rá.

-          Azt sem tudja, miért kerestük, mégis menekült előlünk? – kérdezett vissza válasz helyett, mire Larow szava egy pillanatra elakadt, majd megrántotta a vállát.

-          Nem… nem menekültem, oké? – felelte bizonytalanul, mire Castle elhúzta a száját.

-          Ezek szerint, gyakori, hogy két mosatlan edény között kocog egy kicsit? – szúrta oda a férfinak gúnyosan, mire az, megszívta a fogát, és megint csak vállrándítással válaszolt.

-          Ne húzzuk az időt! – szakította félbe a beszélgetést Beckett – tudjuk, hogy ismerte az áldozatot, akinek a halála ügyében nyomozunk! A kérdés csak az, véletlen-e, hogy miután megölik, maga menekülőre fogja, amint rendőrt lát? – húzta fel érdeklődve a szemöldökét Kate, és zöldes-barna tekintete hidegen villant.

-          Naná, hogy nem véletlen! Talán majd megvárom, míg rám varrják, nem? – fújtatott dühösen Sam, majd szinte azonnal folytatta – tudom, hogy dolgoznak a zsernyákok, volt már dolgom velük éppen elégszer! Nyilván kutattak kicsit a múltjában, rájöttek a 10 évvel ezelőtti rablásra, és az eltűnt lóvéra is! No, ebből gyorsan osztottak, szoroztak, és voala! Ki a gyilkos? Persze, hogy az egyik bandatag, és miért? Csak is a pénzért! – vezette le az ügyet precíz pontossággal, de annál ironikusabban, és gúnyosabban Sam, Kate pedig úgy döntött, nem szól közbe, hagyja kibontakozni a férfit. – De ezúttal mellé lőttek! – közölte diadalittas hangon - Nem én öltem meg, még csak nem is láttam mostanában, ráadásul én már jó útra tértem! – jelentette ki büszkén, mire Kate elhúzta a száját.

-          Valóban? Mert itt az áll – nyitotta ki a mappát, és elővett egy rendőrségi jelentést – hogy egy hónapja elkapták bolti lopásért, amiért felfüggesztettet kapott, két hete pedig kizsebelt egy férfit az utcán! – szembesítette a tényekkel Larow-ot kíméletlenül, mire az megint nagyot nyelt, és kínosan fészkelődni kezdett a széken.

-          Az semmi, pusztán egy kis tévelygés… apró megingás… - nyögte nehezen, verejtékező homlokkal.

-          Hol volt a gyilkosság időpontjában Sam? – kérdezte rezzenéstelen arccal, mire a férfi nagyot sóhajtott, és lemondón dőlt hátra a székbe.

-          Otthon… egyedül… - motyogta alig hallhatóan, mire Kate szó nélkül csapta be a mappát, és állt fel az íróval együtt. Amikor azonban megfogta a kilincset, hogy kimenjen, Larow kétségbeesett hangon állította meg – várjon! Van egy ajánlatom! Kérem! Hallgasson meg! Meglátja, nem utasítja vissza, csak hallgasson meg! – könyörgött elszántan, és tekintetéből magabiztosság áradt, mely kíváncsivá tette a nyomozót, Castle-t pedig még annál is jobban.

Soha többé! 5. rész

5. rész

Rick kíváncsian húzta fel szemöldökét, míg Kate összehúzott szemmel, várakozással nézett társaira, akik fölényesen mosolyogva, sokat tudóan vigyorogtak vissza. Az elégedettség kiült az arcukra, miközben Kate egyre türelmetlenebb lett. Ryan, mintha megérezte volna, hogy elég volt a tréfálkozásból, megköszörülte torkát és belefogott.

-          Az áldozat tíz évvel ezelőtt négy társával együtt kirabolt egy bankot, amiért hat év letöltendő börtönbüntetést kapott – hadarta egy levegővel, és nem kis örömmel nyugtázta a meglepettséget, amit kiváltott az információval feletteséből, mialatt folytatta – ebből három évet ült le, aztán jó magaviselet miatt szabadon engedték, persze, csak feltételesen.

-          A hab a tortán az, hogy ugyan elkapták őket, röviddel a rablás után, de a pénz sosem lett meg – vette át a szócsövet most Javi a társától, mire Castle tekintete megtelt élettel, és arcán látszott, alig bírja visszafogni magát, míg a nyomozó tovább beszélt – Mivel Leon-t fogták el utoljára, mindenki azt gyanította, hogy ő rejtette el a pénzt, de ezt sosem tudták bizonyítani, ő pedig nem beszélt.

-          Mennyi pénzről is beszélünk? – kérdezte érdeklődve Kate, miközben monoton egyhangúsággal kevergette kávéját. Mozdulataiból, és hangsúlyaiból világosan kitűnt, hogy őt korántsem villanyozta fel annyira az eltűnt pénz, mint szerelmét.

-          Cirka 250 000 dollárról, ami, meg kell hagyni, szép kis summa volt 10 évvel ezelőtt – hallották most megint Ryan hangját, aki vállát az ajtófélfának támasztva, ütemesen dobolt combján a jegyzetfüzettel, miközben felettese utasítására várt.

-          Kik voltak a társai? – jött a következő kérdés ehelyett Beckett-től, mire Ryan abbahagyta a ritmusos hangkeltést, és belepillantott „hangszerébe”.

-          Lawrence Bishop, Raoul Alvarez, Steve Rotter és Sam Larow – sorolta a neveket gyors egymásután – mindannyian szabadlábon vannak, utánanéztünk. Bishop újságokat szállít ki, Alvarez takarító egy vállalatnál, Rotter egy szemétszállító cégnél helyezkedett el, miután kiengedték, Larow pedig egy gyorsétkezdében mosogat. – fűzte még hozzá, mire Kate bólintott.

-          Ezek szerint, mindegyik olyan munkát végez, ahol éjjel szabad… Tiétek az első kettő, Castle és én beszélünk Rotter-rel és Larow-val – jelentette ki, miközben háta mögé tette az immár kiürült kávéscsészét, és éppen indultak volna, amikor Castle hangja állította meg őket.

-          Egy pillanat! Senki sem látja, mi folyik itt? – kérdezte hitetlenkedve, mire mindhárman értetlenül néztek vissza rá, ő pedig nagyot sóhajtva, de izgatottan folytatta – adott egy rablás, és az eltűnt szajré, most pedig halott a fickó, aki több, mint valószínű, hogy az egyetlen ember volt, aki tudta, hol a pénz! Át kellene kutatni a házát, talán rajzolt egy térképet, vagy…

-          Na, jó, én mentem! – nyögött fel Javi kínlódó arckifejezéssel, ahogy rájött, mire is akar kilyukadni az író, Kate megforgatta a szemét, és csak Ryan volt az egyetlen, aki kíváncsian várta a folytatást, amit azonban a nyomozónő az íróba fojtott.

-          Castle, először beszélünk a bűntársaival, talán már rég náluk van a pénz, vagy legalábbis az egyikőjüknél. Addig nem fogok veled kincskeresőt játszani… - igyekezett lehűteni a férfi kalandvágyát, mire Rick pajkosan elmosolyodott.

-          Kár, istenien mutatnál egy Indiana Jones jelmezben – kacsintott a nőre, miközben kék tekintete érzékien vándorolt végig a nő karcsú alakján, amitől Kate érezte, hogy melege lesz. Javi és Ryan elfojtott egy kacagást, Kate pedig látszólag dühösen szakította félbe ismét a férfit.

-          Javi, induljatok! – utasította két társát, akik még mindig jót derülve hagyták el a pihenőt. Miután kettesben maradtak, Kate lassan az író felé fordult. Arca komolyságot tükrözött, szemét kissé összehúzta, és Rick nagyot nyelt, ahogy a zöldes-barna szemek rászegeződtek. – értékelem a fantáziádat, Castle, nem is tudod, mennyire – húzódott most kissé réveteg mosolyra a nő ajka, ahogy felidéződött benne játékos szeretkezéseik emléke, miközben folytatta – de azt még jobban értékelném, ha nem a srácok előtt célozgatnál rá, miben szeretnél látni legközelebb a hálószobában… - igazította meg a gallérját művészi precizitással a nő, miközben Castle érezte, hogy kiszárad a szája, ahogy elképzelte Kate-t a jelmezben. Nyelvével megnedvesítve ajkát, torkát megköszörülve, komolyságot erőltetve magára, kérdezte.

-          Ezek szerint, felvennéd a kedvemért? – vetette fel látszólag érdektelenül, de csillogó tekintete elárulta. Kate elfojtott egy mosolyt, majd közelebb hajolt, és ajka már szinte súrolta a férfiét, úgy szólalt meg, halkan.

-          Szeretnéd? – búgta érzékien szinte a férfi szájába a szavakat, mire Castle csak bólintani tudott, miközben közelebb hajolt, és már éppen megcsókolta volna a nőt, már ajkán érezte az övét, amikor Kate hirtelen elhúzódott, és mire a férfi magához tért, ő már az ajtóból szólt vissza – Álmaidban, Castle! – mosolygott rá gonoszkodva, majd asztalához sétált, hogy magához vegye fegyverét és jelvényét. Rick leforrázva állt még néhány másodpercig a pihenőben, majd ajka csalafinta mosolyra húzódott.

-          Az álmaim mindig valóra válnak, Beckett nyomozó… - motyogta maga elé halkan, hogy a nő ne hallja, majd vidáman a már lift felé tartó Kate nyomába eredt.

Steve Rotter magas, legalább 190 centi, barna, ritkuló hajú, mackós testalkatú férfi volt, akin a narancsszínű, szemétszállító egyenruha úgy állt, mintha valaki erőnek erejével szuszakolta volna bele. A februári csípős hideg ellenére, homloka verejtékben úszott, ahogy kezét egy sárga, foltos rongyba törölgetve, állt Beckettékkel szemben, a szemétszállító autó mellett.

-          Nézze, fogalmam sem volt róla, hogy szegény flótás kinyiffant – tárta szét húsos karjait sajnálkozva Steve, miközben Rick öklendezve fordult félre. Nem tudta eldönteni, hogy a tőlük alig két méterre lévő autóból áradó bűztől, vagy a velük szemben álló férfi izzadságfoltos ruhájából feléjük áramló szagtól van-e rosszul. Csodálkozva pillantott Kate-re, akinek arcáról nem, hogy rosszullétet, de még az undor legkisebb jelét sem tudta leolvasni. – Sajnálattal hallom, tényleg, de nem értem, mi közöm a halálához?

-          Mikor látta utoljára az áldozatot, Mr. Rotter? – hagyta figyelmen kívül a kérdést Beckett, miközben észrevétlenül próbált minél apróbbakat lélegezni, fél szemmel pedig látta, hogy Rick centiméterről centiméterre araszol arrébb az autótól, melyből a rothadó ételmaradékok, és ki tudja még minek a szagát vitte feléjük a szél.

-          Tudja a rosseb! – rántotta meg a vállát unottan Rotter, miközben horkantott egy nagyot. Láthatólag, őt egyáltalán nem zavarták a körülmények. – van annak már több éve is… - gondolkozott el, majd tömzsi ujjain számolni kezdett – Talán, négy vagy öt évvel ezelőtt, amikor megkeresett, hogy ajánljam be ide a céghez. Munka kellett volna neki, de én elhajtottam, mint a magzatvizet! A szemét kurafija, először átver, aztán meg idejön nyalizni, hogy segítsek neki! – köpött undorodva a kocsi mellé Steve, mire Castle nagy levegőt vett, hogy visszafojtsa egyre inkább feltörni készülő hányingerét. Kate összeráncolt szemöldökkel figyelte a jelenetet, majd megköszörülte a torkát.

-          Hol volt tegnap éjjel? – kérdezte, hogy minél rövidebbre zárja a beszélgetést, mire Steve belső ajkát rágcsálva fontolta meg a választ.

-          Egy bárban iszogattunk a srácokkal – bökött fejével az autó elején álldogáló két másik férfira, akik eddig kíváncsian méregették a két ismeretlent, majd amikor észrevették, hogy Kate és az író is feléjük pillant, hirtelen elkapták a fejüket, és tekintetük vadul kezdett cikázni az utcán, teli szemeteskukák után kutatva, Steve pedig folytatta – ott időztem egy darabig, aztán haza teleportáltam.

-          Teleportált? – kérdezett vissza értetlenül Castle, mire a férfi ajka buta vigyorrá szélesedett, előre jót derülve saját poénján.

-          Ja, ugyanis, gőzöm sincs róla, hogyan kerültem haza – röhögött fel vidáman, majd egy pillanat alatt komorult el az arca – álljunk csak meg! Mit faggatóznak itten arról, hogy merre kószáltam az éjjel?! Csak nem rám akarják varrni? Mégis mi okom lett volna rá, hogy kinyírjam azt a nyomorultat?! – háborodott fel mérgesen, mire Castle megrántotta a vállát.

-          250 000 oka lett volna rá, amint hallottuk… - jegyezte meg finoman, mire Steve tenyerével a homlokára csapott.

-          Még mindig ez a téma?! Egek ura! – sóhajtott mélyet – arra a pénzre én már a börtönben keresztet vetettem! Nem tagadom, hogy megpróbáltam belőle kiszedni még bent, hogy hová rejtette, de azzal kábított, hogy már elszórta. – magyarázta, és tekintetén látszott, hogy még most sem hiszi el, amit akkor hallott – naná, hogy kiakadtam, el is kalapáltam érte, de hogy tíz évet várjak a kinyírására?! Nem! Egy ujjal sem nyúltam hozzá, de gratulálok annak, aki megtette – köpött megint az aszfaltra, így megalázva az áldozat emlékét, mire Kate Castle-re nézett, Steve pedig folytatta – De adok egy tanácsot! Ha mindenáron a régi banda tagjai között keresik a gyilkosát, beszéljenek Sam Larow-val. A börtönben mást sem lehetett hallani, ha kinyitotta azt a nagy pofáját, csak azt, hogy Leon kamatostul fogja neki megfizetni a tartozását – jelentette ki sokat tudón, majd megszívva a fogát várta a reakciókat.

Kate gondolataiba mélyedve vezetett egészen a gyorsétkezdéig, ahol a következő gyanúsított dolgozott. Precízen és gyorsan parkolt le az étterem előtt az út szélén, majd kipattanva az autóból, Castle-el a nyomában belépett a helyiségbe. A körben elhelyezett asztaloknál fiatal párok várták az ebédjüket, miközben a már kihozott üdítőket, söröket kortyolgatták, és halkan beszélgettek. A levegőben ezúttal Castle orrának sokkal kedvezőbb, hamburger, hot-dog, és sült krumpli illat terjengett, amibe az, jó mélyen bele is szagolt, és érezte, hogy összefut a nyál a szájában. Kate elszántan lépett egyenesen a pulthoz, és amikor a fiatal, 20-as éveinek elején járó, szőke, a cég egyenruháját viselő lány megkérdezte, mit parancsol, már éppen szóra nyitotta volna a száját, de legnagyobb döbbenetére, Castle megelőzte.