Kérdések nélkül 10. rész

10. rész

Meghan-t annyira váratlanul érte, amit a férfi mondott, hogy hirtelen megszólalni sem tudott, miközben Eric szemét összehúzva, kíváncsian nézett a doktornőre. Szíve legmélyén remélte, hogy azonnal elutasítja az orvost, de amikor néhány másodperc elteltével sem szólalt meg a nő, csalódottan könyvelte el, hogy egyáltalán nem tévedett a doktornővel kapcsolatban, amikor múltbéli tapasztalatai alapján ítélte meg.

- Látom, kissé megleptelek – vakarta meg állát félszegen mosolyogva Kenneth, majd tekintete a nyomozóra siklott – mindkettőtöket – tette hozzá, miközben kék szeme kutatón fürkészte a nyomozó arcát, aki most látszólagos unalommal vonta meg vállait.

- Nekem aztán semmi közöm hozzá, kivel bútorozik össze a doktornő – válaszolta hanyagul, de amikor Kenneth megnyugodva elmosolyodott, hozzátette – gusztus dolga – jelent meg utálkozó villanás a szemeiben, mire a fiatal orvos összeszűkült szemmel nézett vissza rá, ő azonban tartotta a szemkontaktust.

- Köszönöm az ajánlatot, Kenneth, de nem fogadhatom el – találta meg végre hangját Meghan, mire az orvos most felé fordult.

- Miért nem? – kérdezett vissza, miközben mélyen a nő szemébe nézett, és közelebb lépve hozzá, finoman megfogta felkarját – egyedül élek egy négy szobás, három fürdőszobás házban – sorolta otthona előnyeit, mire Eric elhúzva száját, égnek emelte szemét, ahogy meghallotta, hogyan használja ki a lehetőséget a doktor arra, hogy dicsekedjen vagyonával. – Van hely bőven, elférnénk, hidd el! Ha nem akarsz, még találkoznunk sem kell, olyan hatalmas az a ház – ígérte mosolyogva, majd hirtelen elkomolyodott. – Aggódom érted, Meg – simogatta meg ujjbegyével a nő karját, mire az, nagyot nyelt, Eric pedig keserűen állapította meg, hogy a doktornő távolságtartása láthatóan csak addig tartott, amíg meg nem tudta, micsoda vagyon van a férfi mögött. – Ha Lisa-t valóban megölték, te is veszélyben lehetsz. Biztonságban akarlak tudni! Fogadd el az ajánlatomat, vagy legalább ígérd meg, hogy megfontolod! – kérte szinte már könyörgő hangon, mire Meghan nagyot sóhajtott.

- Rendben, megígérem – adta meg magát a sorsnak, kibontakozva az orvos kezei közül, mire Eric gúnyosan húzta el száját, de nem szólt semmit, miközben Dr. McGee elégedetten mosolyodott el.

- Most mennem kell, de remélem, a költözés mellett döntesz – nézett mélyen a doktornő szemébe, mintha így akarná hipnotizálni, mire Meghan kényszeredett mosolyt öltött fel, az orvos pedig távozott.

- Még, hogy hozzá költözni! – rázta meg hitetlenkedve a fejét Eric – remélem, egy percig sem gondolkodtál el rajta! – nézett kérdőn a doktornőre, mire az, rejtélyesen vonta meg vállát.

- Miért ne? Nagyon kedves tőle, hogy felajánlotta– válaszolta nyugodtan, Eric pedig morcosan fonta keresztbe karjait.

- Kedves? – ismételte meg a jelzőt utálkozó hangon – inkább olyan, mint egy kígyó! Simulékony és nyálas – tette hozzá megrázkódva, amivel Meghan-nek is egyet kellett értenie, de a világ minden kincséért sem mondta volna ki hangosan.

- Mint korábban mondtad, semmi közöd hozzá, kivel bútorozok össze – jegyezte meg Meghan rezzenéstelen arccal, Eric pedig bólintott.

- Azt is mondtam, hogy gusztus dolga – igazította helyre a doktornőt – ha neked imponálnak az ilyen címlapfiúk, a te dolgod.

- Miért baj az, ha egy férfi felvállalja az érzéseit, és a nő szemébe mondja, hogy aggódik érte? – kérdezte Meghan kíváncsian, miközben vállával megtámaszkodott a polcnál, és keresztbe fonta karját mellkasa előtt, de barna szeme kutatón fürkészte a férfit.

- Ha szerinted ez a Kenneth férfi, akkor neked még nem volt dolgod igazi férfival – nevetett fel magabiztosan Eric, mire Meghan gúnyos érdeklődéssel húzta fel szemöldökét.

- Kérlek, világosíts fel, milyen egy igazi férfi! – fordította kissé oldalra a fejét, majd a választ meg sem várva, folytatta – harsány, magabiztos, arrogáns, beképzelt, erőszakos? Olyan, akinek mindig igaza van? – sorolta a nem éppen hízelgő jelzőket megvetőn, és figyelmét elkerülte, hogy Eric meglepetten néz vissza rá. Most már egészen biztos volt benne, hogy a nő múltjában kell keresnie a választ arra, miért ilyen ellenséges vele, és józan esze ellenére, meg akarta győzni arról, hogy ő nem ebbe a csoportba tartozik.

- Nem! – rázta meg a fejét, majd hirtelen közelebb lépett a nőhöz, és mélyen a szemébe nézve folytatta – egy igazi férfi szavak nélkül is ki tudja fejezni, ha fontos neki egy nő – válaszolta halkan, miközben figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan nagyot nyel, és tekintete az ajkára vándorolt, mialatt ő beszélt. – Egyetlen érintéssel – húzta végig ujjbegyét a doktornő állán, amelyet korábban még a jeges zacskó érintett csupán. – Úgy tud gyengéd lenni, hogy a nő mégis érzi az erejét, és a biztonságot – beszélt tovább halkan, Meghan pedig érezte, hogy felgyorsul a szívverése, és egyre melegebb lesz a fehér köpeny, amit visel. – Nem ígér négy hálószobát, vagy márvánnyal lerakott lépcsőt, de neki ígéri a szívét, és azt, hogy élete végéig boldoggá teszi, és megóvja mindentől – ért mondandója végére, mire Meghan szomorkásan elmosolyodott.

- Még saját magától is? – kérdezett vissza ugyanolyan halkan, és Eric szíve összeszorult a gondolatra, hogy a doktornő átélhetett egy bántalmazó kapcsolatot, ahol az emelt rá kezet, akiben a legjobban megbízott, aki szerelmet ígért neki. Éppen válaszolni akart, amikor megszólalt a nő derekára erősített csipogó, mire Meghan összerezzent, és remegő kézzel nyúlt a kis fekete eszközhöz. Miután leolvasta a számot, a telefonhoz lépett, és tárcsázott. – Dr. Altman! – mutatkozott be, ahogy felvették, majd hallgatott néhány másodpercig – Adams? Tanulja meg átkötni a sebeit, utána kiadhatjátok – utasította a vonal túlvégén lévőt, majd ismét csend következett. – Nem, nem! Allis csináltasson röntgent! Nem tetszik a bokája! Ki van még? – kérdezte, miközben futólag karórájára pillantott, és igyekezett még a lehetőségét is elkerülni, hogy Eric-re kelljen néznie, aki otthonosan mozogva járta be az orvosi pihenő minden négyzetcentiméterét. – A vérképe alapján húgyúti fertőzése van, ami heveny vesegyulladást okozott. Kerüljön fel az osztályra! – simított végig homlokán fáradtan, majd miután nem volt több kérdés, bontotta a vonalat. Bármilyen kellemetlen is volt a számára, ezúttal nem kerülhette el, hogy szóba álljon a nyomozóval. – Megtudhatnám végre, miért jöttél? – kérdezte zsebre dugott kézzel, remélve, hogy ezzel elkerülheti, hogy a korábbi beszélgetést folytassák, mire Eric, aki eddig a szakkönyveket tanulmányozta, felé fordult.

- Kíváncsiságból lefuttattam Lisa híváslistáját – válaszolta a nyomozó, és figyelmét nem kerülte el a döbbenet, mely kiült a nő arcára, melyről jól leolvasható volt, hogy nem akar hinni a fülének.

- Hiszel nekem, hogy nem öngyilkosság volt? – kérdezte meglepetten, mire Eric kényszeredetten vonta meg vállát.

- Nem – hazudta feszengve – csak biztosra akarok menni – köszörülte meg torkát zavartan, majd benyúlt bőrkabátjának belső zsebébe, és egy lapot húzott elő, melyen nevek és telefonszámok sorakoztak. Közülük több is szövegkiemelővel volt kihúzva, ahogy a doktornő felé mutatta – két szám szerepelt gyakran. Az egyik egy eldobható telefonhoz tartozik, nem tudtuk lenyomozni.

- Ő lehet a tettes? – vált izgatottá Meghan hangja, de Eric megrázta a fejét.

- Nem feltétlenül – válaszolta nyugodtan – az is lehet, hogy csak csóró, és nem tudja megengedni magának, hogy előfizetést vásároljon – magyarázta szkeptikusan – mindenesetre gyanús. A másik egy bizonyos Jeremy Nelson száma. Itt dolgozik a kórházban, laborasszisztensként. Ismered? – kérdezte, mire Meghan alsó ajkát rágcsálva, szemöldökét ráncolva kezdett gondolkodni, végül sajnálkozva rázta meg fejét.

- Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna – felelte töprengve – ha itt dolgozik a kórházban, talán ő volt Lisa titkos szerelme. Talán éppen ezért nem akarták elmondani, hogy ne szolgáltassanak témát a kórháznak – gondolkodott hangosan, mire Eric bólintott.

- Erre én is gondoltam, éppen ezért szeretnék vele beszélni, és kikérdezni – tette el zsebébe a lapot, miközben Meghan várakozón nézett rá.

- Akkor ne hagyd, hogy megakadályozzalak ebben – tárta szét kezeit, miközben tekintetéből jól ki lehetett olvasni, nem érti, a nyomozó miért nem Jeremy-vel beszélget inkább.

- Igen… elhiheted, hogy nem módszertani tanácsokért jöttem – ráncolta össze szemöldökét kényelmetlenül feszengve Eric – de van egy kis probléma, aminek a megoldásához szükségem van a segítségedre – bökte ki nehezen, mire Meghan szemöldöke a magasba szaladt.

- Egy tízes skálán, mennyire volt ezt nehéz kimondani? – kérdezte csipkelődve, mire Eric bosszúsan nézett rá.

- Pont annyira, mint rávenni magam, hogy a kapitány engedélye nélkül kezdjek el egy nyomozást, amire, ha rájön, felnégyelve lógat ki a körzet négy pontjára! – bukott ki belőle, mire Meghan elkomolyodott, és hitetlenkedve nézett vissza rá, ő pedig mérgesen folytatta – hálás lennék, ha kivételesen kibírnád pökhendi megjegyzések nélkül, és inkább arra figyelnél, amit kérni akarok!

- Pökhendi? Én vagyok pökhendi, amikor neked minden egyes szavadból süt a lenézés? – kérdezett vissza felháborodva Meghan, mire Eric égnek emelte szemét.

- Bocsánat! Nem lehet mindenki olyan tenyérbemászóan simulékony, mint ez a Dr. McGee – ejtette ki gúnyosan az orvos nevét, Meghan bosszúsan nézett vissza rá.

- Az nem! De egy kis jó modorba még te sem halnál bele! – vágott vissza, majd hozzátette – próbáld ki! Megígérem, hogy ha rosszul leszel tőle, segítek rajtad! – emelte esküre a kezét, mire Eric kérdőn húzta fel szemöldökét, majd magabiztos mosolyt öltött fel.

- Szájból szájba lélegeztetésre gondoltál? – kérdezte kihívón, mire Meghan negédesen mosolygott vissza rá.

- Eutanáziára – felelte villámgyorsan, villanó tekintet kíséretében, és Eric akaratlanul is elmosolyodott a frappáns választ hallva. Éppen szóra nyitotta a száját, hogy reagáljon, amikor nyílt a pihenő ajtaja, és néhány orvos lépett be rajta.

Kérdések nélkül 9.rész

9. rész

Eric a kanapén ült, szorosan mellette, olyan közel, hogy érezte a testéből áradó meleget, miközben tekintete még mindig fogva tartotta és a válaszára várt. Meghan először őszintén akart felelni, végül meggondolta magát. Félt megbízni benne, megosztani vele titkát, mely hosszú évek óta nyomta lelkét, és a legkevésbé sem akart sajnálatot kiváltani belőle. Bár tekintetéből együtt érzést és aggodalmat olvasott ki, nehezen hitte el, hogy megértené, milyen démonok kísértik.

- Nem – rázta meg fejét az igazság felfedése helyett, és még egy könnyed mosolyt is sikerült magára varázsolnia, noha Eric gyanakodva figyelte – de láttam már el olyan nőket, akiket a férjük megvert – tette hozzá, így próbálva elaltatni a nyomozó kételyeit, mire az, jobb kezét hanyagul átvetette a nő válla felett, és megtámasztotta a kanapé támláján, majd közelebb csúszott.

- Van egy olyan érzésem, hogy most nem mondtál nekem igazat – jegyezte meg halkan, és figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan zavartan nyalja meg alsó ajkát.

- Érzés? Mégis hallgatsz az érzéseidre, bizonyítékok hiányában? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, kihívón, de Eric-et nem tudta becsapni. Pontosan látta, hogy a magabiztos viselkedés csak egy álca, amivel nyugtalanságát próbálja leplezni a nő.

- Nevezzük nyomozói ösztönnek – rántotta meg hanyagul a vállát Eric, mire Meghan elhúzta ajkát – ezen kívül, árulkodó volt a szemedben megjelenő félelem, amikor megfogtam a karodat ma a vizsgálóban. Határozottan azt láttam, hogy rettegtél tőlem – tette hozzá, és hangjából jól kivehető volt a bűnbánat, de Meghan csak mély levegőt vett, hátrahajtotta fejét, miközben lehunyta szemét, hogy ne kelljen a nyomozóra néznie. Túlságosan jó emberismerő volt, túl jól olvasott a jelekben, és félő volt, hogy akaratlanul is rátapint a lényegre, és rájön a titkára.

- Váratlanul ért, mindössze ennyi történt – felelte nyugodt hangon, és nem láthatta, ahogy Eric finoman megrázza a fejét. Biztos volt benne, hogy más is van a félelem és a korábbi kijelentés mögött, de megértette, hogy a doktornő nem akarja elmondani. Talán jobb is így – nyugtatta magát, elvégre, mi köze neki Dr. Altman magánéletéhez, ahhoz, hogy mitől fél, vagy ütötte-e meg már korábban férfi. A tény, hogy ennek még a gondolatától is elemi erővel tört rá az indulat, érthetetlen volt a számára, de betudta annak, hogy mindig is elítélte, amikor valaki nálánál gyengébbet bánt, többek között azért is lett rendőr, hogy meg tudja védeni az ártatlanokat. Szilárdan hitt benne, hogy amit érez, pusztán empátia, amit minden ember iránt érezne, és semmi köze a doktornőhöz.

- Nem akartalak megijeszteni – szólalt meg a nyomozó, mire Meghan résnyire nyitott szemmel nézett rá, majd felemelte fejét, és a jeges zacskót az asztalra dobta.

- Talán tényleg nem – értett egyet, de még mielőtt Eric megkönnyebbülhetett volna, hogy sikerült tisztázniuk az incidenst, folytatta – csak nyomatékot akartál adni a mondandódnak. Gyakran megesik, hogy érvek helyett győz az indulat.

- Ezt gondolod rólam? – kérdezte meglepetten, és fogalma sem volt róla, miért esik ennyire rosszul neki, hogy ilyen véleménye van a mellette ülőnek, mire Meghan nagyot sóhajtott, és halvány mosollyal fordult felé.

- Fontos, hogy mit gondolok rólad? – kérdezett vissza válasz helyett, és maga sem értette, miért ver gyorsabban a szíve a választ várva.

- Nem – hazudta szemrebbenés nélkül Eric, mire a doktornő elfojtotta a csalódottságát és megtapogatta állkapcsát, mialatt finoman megmozgatta, így ellenőrizve, hogy nem tört-e el.

- Én is erre tippeltem – jegyezte meg látszólag könnyedén, majd nagyot sóhajtva állt fel a kanapéról, hogy minél távolabb kerüljön a férfitól, úgy nézett le rá. – Csak ezt szeretted volna tisztázni, vagy egyéb okod is volt, hogy bejöttél a kórházba?

- Először otthon kerestelek – követte a példáját Eric és ő is felállt. Figyelmét nem kerülte el, hogy amint közelebb lépett, a doktornő úgy növelte a távolságot kettejük között. Szíve legmélyén azt remélte, talán hatással van rá, de ezt olyan gyorsan űzte el magától, amilyen hirtelen érkezett, és inkább azt találta hihetőbbnek, hogy ennyire ellenszenves neki. – Azt hittem, hazamész pihenni – tette hozzá, mire Meghan nagyot nyelve kezdett el játszani a nyakában lógó sztetoszkóppal.

- Akartam – bólintott bizonytalanul, majd fáradtan dörzsölte meg halántékát – de nem ment. Képtelen lettem volna hazamenni… - akadt el félúton mondandójában, miközben hátat fordított Eric-nek, hogy az ne lássa meg a könnyeket a szemében, és szórakozottan kezdte el kihúzogatni az orvosi pihenőben található polcokon sorakozó szakirodalmakat. – Ott minden Lisa-ra emlékeztet, leginkább arra, ami ma reggel történt – fejezte be halkan, miközben Eric egy pillanatra sem vette le róla szemét. A fehér köpeny eltakarta ugyan előle a tökéletes alakot, de agyába beleégett a kép, ahogy a doktornő lekapja magáról blúzát a hálószobában. A sűrű, sötét haj, ezúttal is copfba kényszerítve, kislányos bájt kölcsönzött viselőjének, mely szöges ellentétben állt azzal a tűzzel, mely fel tudott lobbanni a barna szemekben. Nem értette, hogyan találhatja ennyire vonzónak, mindazok ellenére, ami kettejük között történt. Semmi más magyarázatot nem talált, csak azt, hogy megérintette az az elesettség, amit a doktornőnél látott a lakásban, és a kapitányságon. – Inkább bejöttem dolgozni, legalább elterelem a figyelmemet – rántotta ki merengéséből Meghan hangja, mire rendre utasította gondolatait.

- Sajgó állkapoccsal nehéz is lenne másra koncentrálni – jegyezte meg tréfásan, mire Meghan égnek emelte szemét.

- Megtudhatnám végre, miért jöttél? – kérdezett rá ismét, miközben szembe fordult a férfival, és keresztbe tett karokkal várta a választ. Eric-nek azonban nem volt lehetősége megadni azt, mert abban a pillanatban nyílt az ajtó, és Dr. McGee vágtatott be rajta, egyenesen a doktornő elé.

- Jól vagy? – csendült ki aggodalom a hangjából, mialatt egészen közel állt meg előtte, és jobb kezével finoman simított végig a nő állkapcsán, aki kínosan feszengve húzta el fejét, Eric pedig összeszűkült szemmel, féltékenyen figyelte az eseményeket.

- Köszönöm, Kenneth, jól vagyok – lépett hátrébb a férfitól a doktornő, mire az, idegesen dugta zsebre kezét, mintha így akarná megakadályozni magát benne, hogy újra hozzá érjen.

- Nekem kellett volna ott lennem, nekem kellett volna azt a pofont kapnom – ostorozta magát szégyenkezve, mire Eric elhúzta a száját.

- Ebben tökéletesen egyetértünk – jegyezte meg halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy mindkét orvos hangja. Meghan meglepetten húzta fel szemöldökét, ahogy felfigyelt a nyomozó hangjából kicsendülő utálatra, Kenneth pedig gyilkos pillantást lövellt felé.

- Éppen egy másik esetnél voltam, amikor rámcsipogtak – magyarázkodott, válasz nélkül hagyva a megjegyzést, mialatt tüntetőleg hátat fordított a nyomozónak, úgy beszélt tovább Meghan-hez. – Megröntgeneztetted már? – érdeklődött kissé hivatalosabb hangon, mire Meghan megrázta a fejét.

- Nem szükséges, nem tört el – válaszolta nyugodtan – szinte már nem is érzem – tette hozzá, hogy Kenneth végre békén hagyja, de nem volt szerencséje, az orvos ugyanis továbbra sem tágított a helyiségből.

- Ennek igazán örülök – sóhajtott megkönnyebbülten, majd néhány másodpercig csak csendben simogatta tekintetével a doktornő arcát, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Amikor már szóvá is tette volna, hirtelen megszólalt. – Hallottam, mi történt Lisa-val. Annyira sajnálom szegényt – csendült ki szomorú sajnálkozás a hangjából – életvidám, szerethető lány volt. Vajon, mi vitte rá, hogy ezt tegye? – tette fel a kérdést, szinte csak úgy, magának, mire Meghan mérgesen vonta össze szemöldökét.

- Semmi! Lisa-t megölték! – jelentette ki határozottan, miközben igyekezett elkerülni, hogy Eric-re kelljen néznie. Tisztában volt vele, hogy mi a véleménye az esetről, ahogy azzal is tisztában volt, hogy nem tudja elérni, nyomozni kezdjen az ügyben, de azt nem volt hajlandó hagyni, hogy Lisa kollégái is abban a tévhitben legyenek, hogy önkezével vetett véget az életének.

- Megölték? – döbbent meg Kenneth, majd mindkét kezét a szája elé téve, egy pillanatra lehunyta szemét – ez borzasztó! Én tényleg azt hittem… - akadt el egy pillanatra, majd nagy levegőt vett, és nyugodtabban folytatta, miközben Eric némán figyelte a beszélgetést – a kórházban mindenki azt beszéli, hogy szegény öngyilkos lett.

- Tévednek! – közölte határozott hangon, mire Kenneth bólogatni kezdett, majd tűnődve simított végig homlokán.

- Igen, ennek valóban több értelme lenne, mint az öngyilkosságnak – gondolkodott hangosan, mire Meghan meglepetten nézett rá.

- Hiszel nekem? – kérdezte döbbenten, Kenneth pedig lágy mosolyt küldött felé, kék szemében pedig megértés csillogott, ahogy a nőre nézett.

- Természetesen! Ismerlek, Meg! – becézte le a nőt, mire Eric érezte, hogy fortyogni kezd benne a méreg. Zavarta, hogy a férfi olyan mézes-mázos a doktornővel, zavarta, hogy becézi, ezzel azt sugallva, hogy közel állnak egymáshoz, zavarta, hogy ellentétben vele, ő látszólag azonnal, kételkedés nélkül elhitte, amit Meghan a gyilkosságról mondott, zavarta, hogy ezt neki tehetetlenül kell végig néznie. Ami azonban a legjobban zavarta, éppen az volt, hogy őt ez zavarta. – Nem mondanál ilyet, ha nem lenne rá okod! – lépett ismét közelebb az orvos a nőhöz, és együtt érzőn fogta meg kezét, mire Meghan félszegen rámosolygott. Szíve szerint, kihúzta volna a férfiéból kezét, nemcsak azért, mert Eric előtt kényelmetlennek érezte a helyzetet, hanem azért is, mert egyáltalán nem váltott ki belőle jó érzést. Össze sem lehetett hasonlítani azzal, amikor Eric fogta meg a kezét a kávézóban, vagy amikor ő ért a férfi bőréhez. Kenneth kissé nyirkos tenyere inkább taszította, mégsem tehette meg, hogy elhúzódzkodik azok után, hogy ő volt az egyetlen, aki hitt neki. – Ezek után nem engedhetem meg, hogy egyedül hazamenj abba a lakásba! – rántotta ki gondolatai közül Kenneth határozott hangja, aki azonnal folytatta – odaköltözöl hozzám! – tette hozzá, miközben magabiztosan mosolygott le a nőre.

- Tessék?! – kérdezte Meghan és Eric egyszerre, és mindkettejük hangján jól hallható volt a döbbenet, mire Kenneth olyan arccal nézett vissza rájuk, mint, aki nem is érti, mi a probléma kijelentésével.

Kérdések nélkül 8. rész

8. rész

Eric ütemesen csapkodta tenyerét a mappával, miközben meredten bámulta a pihenő csukott ajtaját, mintha azt várná, kinyílik, megjelenik a doktornő, és visszavonja korábbi kijelentését. Fejéből nem tudta kiverni az elszánt tekintetet, a csalódott hangot, a megvetést, melyet felcsillanni látott szemeiben. Ostobának tartotta magát miatta, de határozottan zavarta, hogy a doktornő azt hiszi, a könnyebbik utat választja, és azért nem nyomoz Lisa Fisher halálának ügyében.

- Önfejű nőszemély! – dohogott hangosan, miközben fel-alá kezdett járkálni a kis helyiségben – nyomozni fog! Mégis miben? Hogyan? – kérdezte magától, és helyet foglalt a kanapén, de rögtön fel is állt. Tétován kinyitotta az aktát, és olvasgatni kezdte Meghan vallomását. – Nem kell neki bizonyítanom semmit! – jelentette ki határozottan, mialatt mérgesen csukta össze a dokumentumot. – Azt hiszi, a rendőrségi munkához is ért – morgott tovább sértetten, majd öles léptekkel az ajtóhoz ment, és olyan hévvel tépte fel, hogy szinte kiszakította a helyéről, hogy aztán meg se álljon asztaláig, amellyel szemben társa üldögélt számítógépe előtt, és elmélyülten gépelte jelentésüket az ügyről. Miközben helyet foglalt, elgondolkodva ráncolta össze szemöldökét, és újra lepörgette fejében a doktornővel való beszélgetést. – Hol vannak a vallomások a Fisher ügyben? – kérdezte mintegy mellékesen, mire Bruce meglepetten nézett rá, és jobb kezével felemelt néhány lapot, melyet aztán társa elé dobott.

- Minek az neked? – kérdezte kíváncsian, majd elkerekedett szemekkel, túljátszott döbbenettel folytatta – csak nem kiveszed a részed a jelentés megírásából? Idén korábban lesz karácsony?

- Nagyon vicces vagy! – mordult rá Eric bosszúsan, majd futólag átlapozta a járőrök, mentősök és a halottkém vallomását – Mikorra kéri a kapitány a teljes jelentést?

- Holnapra – válaszolta gyanakodva Bruce, mire Eric bólintott.

- Dogett bíró még mindig az adósod, amiért elintézted a tilosban parkolását? – kérdezte, miközben futólag, észrevétlenül simított végig ujjával a ragtapaszon, melyet néhány perccel korábban helyezett Meghan a homlokára, és amikor Bruce összevont szemöldökkel bólintott, nagy levegőt vett – Kérj tőle végzést! Azt akarom, hogy boncolják fel Lisa Fisher-t! – jelentette ki magabiztosan, mire Bruce hitetlenkedve nézett rá.

- Az öngyilkos lányt? Minek? Teljesen egyértelmű, hogy saját kezével vetett véget az életének – értetlenkedett a férfi, mire Eric mérgesen dobta le tollát az asztalára.

- Nekem nem egyértelmű, világos? Vannak homályos részletek, aminek a végére akarok járni! – válaszolta határozottan, Bruce azonban kajánul elvigyorodott.

- Be akarsz vágódni a doktor néninél? – kérdezte pimaszkodva, de Eric gyilkos pillantást lövellt felé.

- Neki ehhez semmi köze! Egyszerűen csak biztosra akarok menni, és kész! – vetette oda, majd folytatta – csak tedd, amit mondtam! Kérj egy boncolást, méghozzá soron kívül, én addig lefuttatom a híváslistáját. Teljesen ki akarom zárni az idegenkezűség lehetőségét – tette hozzá, mire Bruce nagyot sóhajtott, és a telefon után nyúlt, de mielőtt tárcsázni kezdett volna, még megszólalt.

- Vagy inkább bizonyítani a doktornőnek, hogy neked van igazad – jegyezte meg halkan, Eric azonban válasz nélkül hagyta a megjegyzést, inkább elmerült az akták tanulmányozásában, így nem láthatta, hogy Bruce somolyogva figyeli. Bár biztos volt benne, hogy Dr. Altman téved, és Lisa Fisher öngyilkos lett, titokban reménykedett benne, hogy ez az ügy közelebb hozza egymáshoz a doktornőt és társát, akik meglátása szerint, azóta vonzódtak egymáshoz, mióta először találkoztak. Hogy a doktornő miért tagadta olyan egyértelműen, ami rajta kívül mindenki számára egyértelmű volt, azt nem tudta, de Eric óvatosságát pontosan értette. Mégis bízott benne, hogy Meghan Altman nemcsak a felületi sérülések gyógyításához ért, hanem ahhoz is, hogy egy megtört szívet összeforrasszon. Semmit nem szeretett volna jobban, mint azt, hogy társa és egyben legjobb barátja végre révbe érjen, és megtalálja azt a boldogságot, amiben neki már 10 éve része volt.

Meghan mosolyogva figyelte, ahogy az előtte ülő 3 éves forma kislány a sztetoszkópjával játszik, miközben az édesanya ezúttal már nyugodtabban telefonált az ablaknál állva. Amikor négy órával ezelőtt kilépett a kapitányság épületéből, először haza akart menni, hogy pihenjen egy kicsit, de már a gondolatra is rosszul lett, hogy belépjen a lakásba, a néma csendbe, ahol nem fogadná más, csak az emlékek, és a kép, ahogy Lisa a padlón fekszik, így végül úgy döntött, inkább bejön a kórházba. Tapasztalatból tudta, hogy a nap bármely szakában szükség van plusz orvosra, és neki is jót tett, hogy a munkával lefoglalhatta gondolatait. Többnyire igyekezett betegek között lenni, még kávézni sem ment be az orvosi pihenőbe, így próbálva elkerülni kollégáit, akik között nagyon gyorsan híre ment Lisa halálának. Túl az együtt érző pillantásokon, amiket kapott, és a sajnálkozó részvétnyilvánításokon, azt volt a legnehezebb elviselni, hogy állandó téma lett nemcsak a sebészeti, hanem a trauma osztályon is. Mindenki azt próbálta kitalálni, mi történhetett, elméleteket gyártottak az okokról, és azonnal elhallgattak, ha ő feltűnt a közelükben. Legszívesebben felordított volna tehetetlen dühében. Végtelenül bosszantotta, és bántotta, hogy még azok az emberek is elhiszik, hogy Lisa önként vetett véget az életének, akik naponta együtt dolgoztak vele, és ismerték. Ezek után már fikarcnyit sem csodálkozott, hogy Taylor nyomozó sem hitt neki.

- Hazavihetjük Amandát? – zökkentette ki gondolatai közül az édesanya hangja, akinek meleg, barna tekintete simogatón futott végig szőke, kék szemű kislányán, akit magas láz és hányás miatt hozott be a sürgősségire.

- Egyelőre megfigyelésre felkerül a gyerekosztályra – válaszolta Meghan nyugodt hangon – a hányás miatt felmerülhet a kiszáradás veszélye, és bár a vérképe úgy tűnik rendben, egy éjszakára mindenképpen bent tartanám – magyarázta, mire az édesanya bólintott, ő pedig folytatta – hamarosan érkezik egy ápoló és felkíséri Önöket – szabadította ki sztetoszkópját a kislány kis markának erős szorításából, majd a nyakába akasztotta, és elindult a nővérpult felé. Ahogy odaért, és újabb kartonért nyúlt volna, fülét hangos kiabálás ütötte meg, mire érdeklődve fordult az egyik vizsgáló felé. Egy magas, izmos, kopaszodó férfi kiabált az egyik ápolónővel, obszcén szavakat vágott a fejéhez, miközben arca alig látszott a sok vértől. A fiatal, 20-as éveinek elején járó nővér hiába próbálta nyugtatni, semmi nem használt, mialatt orvos egyetlen egy sem volt a közelben.

- Már megcsipogtattuk Dr. McGee-t, de még nem ért ide – magyarázkodott a pultnál álló Diane, mire Meghan megforgatta szemét, és azonnal a vizsgáló felé indult. A férfi láthatólag erősen ittas volt, fehér trikója szakadt volt, és koszos, melyet már jócskán átitatott az arcából folyó vér.

- Frank Dalton, 47 éves, az utcán találtak rá a mentősök egy kocsma előtt – hadarta remegő hangon a fiatal ápolónő a részleteket Meghan számára – egészen eddig bódult állapotban volt, de nagyjából 5 perccel ezelőtt magához tért, éppen akkor, amikor le akartam tisztítani az arcát. Azóta őrjöng…

- Mr. Dalton – próbált közelebb lépni a férfihoz, de az zavart tekintettel nézett rá, és kezét ökölbe szorítva hátrált egy lépést.

- Hozzám ne érjen! – kiáltott rá mély, ijesztően kemény hangon, mire Meghan igyekezett agya leghátsó zugába űzni a feltoluló emlékeket.

- Segíteni akarok, érti? El kell látni a sérüléseit, aztán mehet, ahova akar – magyarázta nyugtató hangon, mire Frank megrázta a fejét – szívjon fel félegységnyi Midazolam-ot – utasította az ápolónőt, aki meglepetten nézett rá.

- De részeg – jegyezte meg nagyot nyelve, mire Meghan bólintott.

- Igen, köszönöm, nekem is feltűnt – válaszolta, miközben próbált úrrá lenni idegességén – ekkora adagtól még nem lesz baja, de lenyugszik annyira, hogy kezelni tudjuk – magyarázta, mire az ápolónő azonnal engedelmeskedett, és néhány másodperc múlva már Meghan kezében volt a fecskendő, benne az átlátszó folyadékkal, ő pedig mély levegőt véve tett néhány lépést a férfi felé. – Mr. Dalton, le kell mosni az arcát, és ha engedné, hogy megvizsgáljam… - próbált szót érteni a férfival, aki céltalanul hadonászott, hogy így tartsa távol magától a személyzetet, de arra nem számított, ami a következő pillanatban történt. Annyira koncentrált, hogy be tudja adni a nyugtatót, hogy figyelmét elkerülte, túl közel merészkedett hozzá, és a következő pillanatban már csak az ütést érezte, mely arcának bal felén ért célba. A váratlan támadástól megtántorodott, és a háta mögött lévő készenléti tálcának esett. A steril eszközök hangos csörömpöléssel záporoztak a padlóra, miközben Meghan-nel forogni kezdett a világ. A fecskendő az ajtóig csúszott kezéből, Mary az ápolónő hangosan felsikoltott, a részeg pedig éppen felemelt egy széket, és készült, hogy lesújtson vele a doktornőre, amikor megjelent Eric. Egy másodperc tört része alatt mérte fel a helyzetet, és ahogy meglátta, hogy Meghan a padlón fekszik, elfutotta a méreg, és a düh. Gondolkodás nélkül állt Frank és a doktornő közé, majd egyetlen lendületes ütéssel a földre küldte a férfit, aki eszméletlenül terült el a kövezett padlón. Éppen akkor, amikor a biztonságiak is megérkeztek, akikre szikrákat szóró tekintettel nézett a nyomozó.

- Nem siették el! – förmedt rájuk, majd meg sem várva a magyarázkodást, hagyta, hogy azok foglalkozzanak a részeg férfival, ő pedig a doktornőhöz lépett, és legguggolt mellé – Jól van? – kérdezte aggodalommal a hangjában, és újra elemi erővel tört rá a düh, amikor meglátta, hogy a nő arcának bal felén piros foltként hagyott nyomott a „beteg” keze, és nem tudta megállni, hogy ne simítson rajta végig. Meghan megborzongott az érintéstől, de amint felfogta teste reakcióját, nagyot nyelve húzta ki magát.

- Jól vagyok – lökte el magától, mert még mindig mérges volt Eric-re, amiért az nem hitt neki a kapitányságon, és úgy érezte, nem tett meg mindent azért, hogy meggyőzze felettesét a nyomozás fontosságáról. Meglepetten nézett bele a kék szemekbe, amikor megérezte, hogy két erős kar finoman a hóna alá nyúl, és felsegíti. Egy pillanatra ismét megszédült, és ösztönösen kapaszkodott meg a férfi karjában, aki magabiztosan tartotta, ő pedig nem tudta nem észrevenni az izmok játékát a kabáton keresztül.

- Jeget kellene rá rakni, még mielőtt feldagad – javasolta előzékenyen a nyomozó, és észre sem vette, hogy még mindig karjaiban tartja a nőt. Annyira természetes volt, hogy ilyen közel van hozzá, olyan jó érzés volt magába szívni a barack illatot, hogy egy percét sem akarta elszalasztani, de Meghan kibontakozott az ölelésből, és zavartan simította hátra a copfjából kiszabadult néhány hajszálat.

- Az orvosi szobában van jég, a hűtőszekrényben – válaszolta halkan, majd a választ meg sem várva, hátat fordított és elindult. Szíve gyorsabb ütemre váltott, amikor felfedezte, hogy Eric követi, és amikor beléptek, rá sem nézett a férfira, csak egyenesen a hűtőszekrényhez lépett, elővette a jeges zacskót, és helyet foglalva a kanapén, állkapcsának bal oldalára helyezte. Ahogy a hideg hozzáért a lüktető csonthoz, fájdalmasan felszisszent, miközben Eric egy percre sem vette le szemét róla, és dühös volt magára, amiért nem érkezett korábban, hogy megakadályozza a történteket. – Honnan tudják a férfiak mind olyan pontosan, hogyan kell úgy állon vágni egy nőt, hogy annak szikrát hányjon a szeme? – zökkentette ki gondolatai közül Meghan hangja, aki lehunyt szemmel próbált megküzdeni a fájdalommal. – Hogyan csináljátok? – tegezte le akaratlanul a férfit, aki még mindig némán nézte – Vagy ezt külön megtanítják a fiúknak még az iskolában? – folytatta, mialatt fejét hátrahajtotta a kanapé támlájára, hogy így vegyen erőt a szédülésen, mely kisebb rótákban tört rá, de megnyugodva könyvelte el, hogy egyre ritkábban.

- Ütött már meg férfi korábban is? – hallotta meg egészen közelről Eric hangját, aki nem felejtette el, milyen rémületet látott a doktornő szemében, amikor megragadta a karját , mire Meghan kinyitotta szemét, és nagyot nyelve nézett bele az áthatóan csillogó kék szemekbe.

Kérdések nélkül 7. rész

7. rész

Ahogy odaért, leguggolt, és ujjbegyével finoman tűrt a nő füle mögé egy hajtincset, miközben megállapította, hogy éppen olyan selymes a tapintása, amilyennek képzelte. Szíve szerint, hagyta volna pihenni, hiszen nemcsak a kávézóban, de a kihallgatás során sem kerülte el figyelmét, mennyire fáradt, mégsem tehette.

- Dr. Altman – szólította meg halkan, de Meghan meg sem mozdult, ami csak még inkább bizonyította Eric számára, hogy holt fáradt lehet. Kezéből a kanapé előtt álló asztalra tette a mappát, és a nő fölé hajolt. Orrába bekúszott az enyhe barack illat, mely már akkor is felébresztette érzékeit, amikor a doktornő összevarrta homlokán a sebet. Tétova mozdulattal akarta megérinteni, de keze megállt félúton, és elbizonytalanodva vett mély levegőt – Khm… Dr. Altman! – próbálta meg ismét felkelteni, ezúttal kicsit hangosabban, de azon kívül, hogy Meghan összeráncolta kissé a homlokát, nem történt semmi, így végül kezét végig húzta a doktornő felkarján, majd enyhén megszorította, és finoman megrázta, mialatt egészen közel hajolt hozzá. – Ébredjen – kérte újra, mire Meghan hirtelen felijedt, és megemelte fejét, aminek következtében teljes erővel fejelt össze a nyomozóval, aki a váratlan ütéstől megtántorodott, és a pihenő padlóján, a hátsó felén landolt. – Basszus! – káromkodott mérgesen, miközben fogát összeszorítva, fájdalmasan nyomta kezét a homlokán lévő sebtapaszra – Aú! Ez fájt! – morgolódott bosszankodva, miközben Meghan sűrűn pislogva igyekezett magához térni.

- Ne haragudjon! – guggolt a férfi mellé a padlóra, miközben azonnal felülkerekedett benne az orvos – Annyira restellem – harapta be alsó ajkát, kínosan feszengve, miközben összeráncolt szemöldökkel próbálta megnézni Eric homlokán a sebet, de az továbbra is rajta tartotta a kezét. – Engedje, hogy megnézzem! – kérte szelíden, de a nyomozó megrázta fejét.

- Hogyisne! Nem tett már bennem így is elég kárt? – vágott vissza, mint egy durcás kisgyerek, mire Meghan hitetlenkedve nézett vissza rá.

- Már bocsánatot kértem! Elhiheti, hogy nem szándékosan fejeltem le! – jegyezte meg bosszúsan Meghan – ha kíváncsi rá, nekem sem volt nagy élmény! – szúrta oda, mire Eric válaszolni akart, de a doktornő folytatta – meg kell néznem, hogy nem szakadt-e fel a varrat – jelentette ki határozottan, és a választ meg sem várva, elhúzta a nyomozó kezét, és magabiztos mozdulattal rántotta le a ragtapaszt.

- Aú! Ez nem igaz! Hogy a fenébe engedhetik magának, hogy élő emberhez nyúljon?! – méltatlankodott, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a bizsergést, mely elindult gerince mentén, ahogy a nő ujjai finoman megérintették bőrét a seb körül.

- Nyomozó létére, azt hittem, ennél kicsit magasabb a fájdalom küszöbe – vágott vissza csipkelődve, mire Eric sértetten nézett vissza rá.

- Amíg aludt, szimpatikusabb volt – jegyezte meg morcosan, mire Meghan negédesen mosolygott vissza rá.

- Amíg aludtam, maga is – vágta rá rögtön a választ, mire Eric szemtelen mosolyra húzta ajkát.

- Nocsak? Velem álmodott, doktornő? – kérdezte komiszul, miközben kissé közelebb hajolt a nőhöz, és meglepetten vette észre, hogy az nagyot nyel a mozdulatra – és? Milyen volt?

- Leginkább… furcsa – válaszolta Meghan elgondolkodva, és figyelmét nem kerülte el, hogy Eric meglepetten néz vissza rá, miközben folytatta – azt hiszem, ilyet… még sosem éltem át – tette hozzá halkabban, miközben tekintetét a kék szemekbe fúrta.

- Tényleg? – kérdezett vissza gyanakodva a nyomozó, mire Meghan komolyan bólintott.

- Tényleg – ismételte meg válaszként – kedves volt, barátságos, udvarias – sorolta a pozitív jelzőket – na, innen tudtam, hogy csak álmodom! – szúrta oda gonoszkodva, és majdnem felnevetett, amikor meglátta Eric bosszús tekintetét. – Egyébként szerencséje van, nem szakadt fel a varrat. Hol találok elsősegély-ládát? – váltott témát hirtelen, mire a nyomozó fejével a pihenőben található egyik szekrény felé bökött, és morcosan figyelte, ahogy a doktornő odalép, és rutinos mozdulatokkal vesz ki a ládából kesztyűt, fertőtlenítőt, gézt, és ragtapaszt, majd visszasétál hozzá, és ismét mellé guggol. Miután felhúzta kezére a kesztyűt, a gézt átitatta a fertőtlenítő folyadékkal, amit aztán óvatosan végighúzott a seben, végül precízen leragasztotta. – Kész! – jelentette ki mosolyogva, de azonnal elkomolyodott, amikor pillantása találkozott a férfi tekintetével.

- Tudok udvarias lenni, barátságos és kedves is – jegyezte meg halkan Eric, miközben tekintete lejjebb vándorolt a csábító ajkakra, és bosszantotta, amiért annyira meg akarta kóstolni őket.

- Valóban? – húzta fel szemöldökét Meghan, miközben igyekezett úgy tenni, mintha nem gyorsult volna fel a szívverése a nyomozó közelségétől, és nem érezte volna néhány fokkal melegebbnek a helyiséget – ezek szerint, csak én taszítom ezeket a tulajdonságait? – kérdezte komolyan, és Eric éppen válaszolni akart, amikor nyílt az ajtó, és Bruce lépett be, aki azonnal megtorpant, és döbbenten nézett a földön kuporgó párosra.

- Zavarok? – kérdezte vidáman, mire mindketten úgy ugrottak fel, mintha kígyó marta volna meg őket.

- Nem! – válaszolták egyszerre, majd miközben Meghan zavartan kezdte el igazgatni kabátját, melyen sok apró gyűrődést hagyott, hogy párnaként funkcionált, Eric folytatta – csak… bekötötte a homlokomon a sebet… - magyarázkodott, mire Bruce még szélesebben vigyorgott.

- A padlón ülve? – tette szóvá a felettébb furcsa helyzetet, és figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan kerüli a pillantását, és idegesen tűri el haját füle mögé, Eric pedig ingerülten vonta meg vállát.

- Ott egy magasak voltunk! – adott kurta választ – akarsz valamit? – kérdezte, hogy elterelje a témát, mire Bruce könnyed eleganciával támaszkodott meg az ajtófélfánál.

- Több mindent is. Jó lenne egy új kocsi az asszonynak, amivel fuvarozhatja a srácokat, és azt is díjaznám, ha végre te is találnál magadnak valakit. Egy okos, kedves, gyönyörű nőt, aki történetesen ért a sebek begyógyításához – jegyezte meg félig komolyan, mire Meghan érdeklődve fordult felé, Eric pedig gyilkos pillantással jutalmazta, ő azonban csak sóhajtott – ja, és a kapitány kéri a Fisher aktát – bökött fejével az asztalon heverő mappára, melyben még mindig Meghan vallomása lapult.

- Tűnj el! – vakkantotta oda társának Eric, mire az látványosan bólintott, és elhagyta a helyiséget, ő pedig kiemelte a gépelt lapokat a barna aktából, és egy toll kíséretében Meghan felé nyújtotta. – Alá kell írnia – kérte szelíden, és miközben a nő teljesítette a kérést, ő nehéz szívvel készült fel egy újabb vitára.

- Ha a kapitány kéri az aktát, azt jelenti, hogy nyomozást indítanak Lisa ügyében? Sikerült meggyőzni? – kérdezte reményteli hangon, mialatt átadta az aláírt dokumentumot, és szíve összeszorult, amikor meglátta Eric sajnálkozó tekintetét.

- Sajnálom, de a kapitány elkaszálta az ügyet – vallotta be együtt érző hangon, miközben eltette a vallomást a mappába – úgy gondolta, nem támasztja alá elég bizonyíték a gyilkosság lehetőségét, így öngyilkosságként lezárta.

- Tessék?! – döbbent meg Meghan – Ezt nem mondhatja komolyan! Mi van a vágással? Azzal, hogy jobb kezes volt, és mégis csak a jobb kezén vannak vágások? Vagy azzal, amit Lisáról mondtam? Soha nem tett volna ilyet! – sorolta a tényeket, melyek szerinte alátámasztották igazát, de Eric csak a fejét rázta.

- Ez mind kevés! Nem elég! – tárta szét kezeit tehetetlenül, és maga sem értette, miért, de legalább olyan dühös volt a kapitány döntése miatt, mint Meghan. – Semmi nem utal arra, hogy a barátnőjén kívül, bárki más járt volna a lakásban, és a halottkém is öngyilkosságot állapított meg.

- Akkor kérjen egy másik szakértőt! Olyat, aki ért is a munkájához, és nem rutinból csinálja! – tört fel a doktornőből indulatosan, ahogy ismét megjelent előtte kép, milyen nemtörődöm módon, unott képpel vizsgálta barátnőjét a fürdőszobában. – Érzem, hogy Lisát megölték! Segítsen nekem! – nézett könyörgőn a nyomozóra, mire az türelmetlenül túrt bele sűrű hajába.

- A megérzéseivel nem mehetek a kapitány elé! Már az is elég kínos volt, hogy minden bizonyíték nélkül hülyét csináltam magamból! – jelentette ki dühösen, noha nem a nőre, sokkal inkább magára volt mérges, amiért akarata ellenére, hatással van rá a doktornő. – Megértem, hogy nehéz elfogadni a tényeket, és magát most az érzelmei vezérlik. De próbálja meg józanul végig gondolni a dolgokat! – kérte ezúttal nyugodtabb hangon a nőt, miközben közelebb sétált hozzá. – Az, hogy semmit nem vett észre a barátnőjén, még nem jelenti azt, hogy Ms. Fisher jól volt. A depresszió tünetei gyakran rejtve maradnak a hozzátartozók előtt, és a környezet nem is sejti, min megy keresztül a másik… - fogta meg vigasztalón a doktornő karját, miközben csak remélte, hogy sikerül meggyőznie, annak ellenére, hogy ő maga sem volt biztos benne, valóban öngyilkosság történt.

- Köszönöm, Dr. Freud! – rántotta ki dühösen a kezét a férfiéból Meghan – orvos vagyok, tisztában vagyok az elméleti háttérrel, és pontosan tudom, hogy felismertem volna, ha Lisának gondjai lettek volna!

- Orvos, de nem pszichológus! – vágott közbe Eric határozottan – Legyen esze! Vegye figyelembe a tényeket! Ne az érzelmei vezéreljék!

- A tényeket? Elmondom, én milyen tényeket látok! – lépett olyan közel a férfihoz, hogy az láthatta barna szemében a düh tüzét – a barátnőm boldog volt, megtalálta a szerelmet, és a jövőjét tervezte! Úgy váltunk el, hogy este randevúja lesz, és ki szeretné magát pihenni. Ehelyett, amikor hazaértem, két órával később, holtan találtam a kádban! A jobb csuklóján tökéletes, egyenes vágás volt, noha Lisa még egy csokit sem tudott kibontani bal kézzel soha! Volt egy barátja, aki valamiért titokban akarta tartani a kapcsolatukat, de magukban fel sem merül, hogy kinyomozzák, ki az, és nem ő ölte-e meg Lisát! A tények ezek Taylor nyomozó, és az, hogy maguknak sokkal egyszerűbb öngyilkosságként lezárni ezt az ügyet!

- Nekem nem! – ellenkezett Eric, miközben nem értette, miért olyan fontos neki, hogy Meghan ne gondolja, hogy nem érdekli az igazság.

- Akkor segítsen nekem! – nézett rá könnyes szemmel Meghan, néhány másodpercig farkasszemet nézett a nyomozóval. Amikor Eric nem válaszolt, lemondón sóhajtott – Én ki fogom deríteni, ki ölte meg! Ennyivel tartozom Lisának – tette hozzá halkan, majd felkapta kabátját, és köszönés nélkül távozott, Eric pedig elgondolkodva nézett utána.