Szükségem van rád 30. rész

 

30. rész

Bármennyire is fájdalmas volt, nem hagyhatta, hogy ismét elgyengüljön, hogy utat engedjen az érzéseinek, és elnyomja a kérdéseket, és kétségeket, melyek gyötörték. Már így is túl messzire ment, jobban sérült a lelke, mint bármikor.

- Mégis, hogyan képzeled a folytatást, Jason? – tette fel a kérdést lenyelve könnyeit – nem akarsz velem lenni, de időnként, ha nagyon hiányzom, felkeresel? – kérdezte felszegett állal. Elhatározta, nem fogja kimutatni, mennyire hiányozna Jason, ha az mégis úgy dönt, véget vet a kapcsolatnak, ami talán nem is volt annak nevezhető. Elvégre neki is van önérzete, büszkesége, még ha ez nem is pótolja a szerelmet, amit a nyomozó iránt érez.

- Nem tudom, mit mondhatnék – válaszolta Jason, mely azonban nem teljesen fedte a valóságot. Eszével pontosan tudta, mit kellene felelnie erre a kérdésre, ahogy azt is tudta, örökre békén kellene hagynia a nőt, de képtelen volt megtenni, képtelen volt kimondani.

- Én igen – szólalt meg Robin, miközben felsóhajtott, és ujjaival végig gereblyézett hosszú haján, melynek selymességét Jason még mindig az ujjai között érezte. – Nekem ez így nem megy. Nem tudom, és nem is akarom ezt csinálni – vett erőt magán, hogy lezárja a vitát és ezzel a férfival közös kapcsolatot is. – Legalábbis… így nem – tette hozzá egészen halkan, mire Jason elgyötörten sóhajtott fel.

- Kérlek, Robin… - kezdett volna bele, bár ő maga sem tudta, mit szeretne tőle, mire Robin ráemelte könnyes tekintetét.

- Amit kérni szeretnél, azt nem tudom megadni, Jason – vágott a szavába a doktornő, majd kihúzta magát és karját összefonta mellkasa előtt, arcáról pedig eltűntek az érzelmek. – Szeretném, ha most elmennél – bökött fejével az ajtó felé, Jason pedig érezte, hogy nem szállhat vitába vele. Nem volt hozzá joga. Nem tehette meg, hogy megkéri, hadd maradjon, noha tudja, sosem adhatja meg neki, amit szeretne. Néhány másodpercig szótlanul nézte az orvosnőt, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni gyönyörű vonásait, majd lassan bólintott, és elhagyta a szobát. Robin minden erejével azon volt, hogy visszatartsa a könnyeit, mialatt hallgatta, hogy a nyomozó felöltözik, de amint becsukódott a lakás ajtaja, elfogyott az ereje. A könnyek végig folytak arcán, fejét a párnába fúrta, és zokogva adta ki magából a fájdalmat, mely lelkét mardosta.

 

Emberfeletti volt a gyötrelem, a férfi mégsem tudott elmenni onnan. Figyelte, ahogy a nyomozó kora reggel elhagyja Robin lakását, mialatt biztos volt benne, hogy megint szeretkezett a nővel. Este látta, amint együtt megérkeztek, ő pedig, mint egy önmagát kínozni kész, bűnbánó vétkes, ott maradt egész éjszaka a saját maga által teremtett pokolban, és a nő hálószobájának ablakát figyelte. Pontosan tudta, mit művelnek, szinte hallotta a két ember szerelmének hangjait, Robin sóhajait, ahogy odaadja magát annak a mocskos zsarunak. Haragja gyötrelmes féltékenységgel párosult, tudta, lelke addig nem talál megnyugvást, míg nem cselekszik végre. Az első eset még lehetett tévedés, de erre a másodikra már nincs magyarázat, ezért már nem jár feloldozás Robin-nak. Ez már hiba volt, a doktornő túl ment minden határon! Annyit készült, hogy együtt legyenek, a közös otthonuk várta őket, Robin pedig kész lett volna mindent tönkre tenni! Olyan kevésen múlt előző nap, az irodájában. Érezte, ahogy csökkent az ellenállása, látta a szemében, hogy figyel rá, amíg meg nem jelent az a rendőr! Mindent elrontott! Ha csak néhány percet kapott volna még vele kettesben, biztosan meg tudta volna győzni, hogy egymás mellett a helyük.

- Eljött az idő! – dobta el cigarettáját, mialatt ökölbe szorult a keze. Robin-nak meg kell tudnia, hogy őhozzá tartozik, egyedül hozzá és nem ehhez az álszent zsaruhoz. Cselekednie kell, méghozzá azonnal. Képtelen volt tovább várni. Már a puszta gondolata is annak, hogy vége lesz a várakozásnak, kéjes boldogsággal töltötte el, miközben nagyot sóhajtott. – Majd én megmutatom neked, milyen, amikor egy férfi igazán szeret – motyogta fél hangosan, mialatt elszánt pillantást vetett a nő lakására, és elindult felé.

 

Jason bűntudattal küzdött egész délelőtt. Rossz hangulatban váltak el egymástól Robin-nal, és ez rányomta bélyegét a napjára. Nem mintha elfelejtette volna aggodalmait, vagy az okokat, amiért távol kell maradnia a nőtől, hiszen tudta, hogy ha része marad az életének, azzal talán csak árt neki, de a gondolat, hogy többé ne lássa, vagy egyáltalán ne legyen része, elviselhetetlennek tűnt. Csak néhány órája döntötte el, hogy nem fognak találkozni többé, mégis minden sejtje azt súgta, hagyja ott az irodát, és meg se álljon a nő rendelőjéig. Az első alkalom után még azt gondolta, nagyobb szívfájdalom nélkül leléphet, de két nap elég volt hozzá, hogy teljesen megtörjön. Egyfolytában Robin-ra gondolt és kínjainak ellenszerét csak abban látta, ha még többet találkozik vele. Képtelen volt uralkodni magán, találkoznia kellett vele, látnia, hallania, csókolnia, ölelnie, érezni, ahogy a karjaiba simul, de ezzel csak azt érte el, hogy még többet akart belőle. Azt akarta, hogy élete végéig vele legyen, hogy soha ne kelljen elválnia tőle. A fenébe is, hát ez a szerelem? Mintha apró darabokra szaggatnák az embert? Aki szerelmes, egyfolytában csak arra vágyik, hogy lássa a másikat, hogy újra vele legyen, még ha kínszenvedés vár is rá az út végén? – tette fel a kérdést, melyre nem tudta a választ, csak a kérdések szaporodtak egyre jobban.

- Szerelmes vagyok… - motyogta maga elé mosolyogva, majd hitetlenkedve ingatta meg fejét. Akkor miért volt ilyen ostoba mégis reggel? Miért lökte el magától, ahelyett, hogy szorosan átölelte volna, és szembe nézett volna a félelmeivel? Hol van az megírva, hogy a szülei sorsa jut neki is? – ostorozta magát mérgesen. A vágyakozás egyre nőtt benne Robin után, olyannyira, hogy azt hitte, menten elemészti. Látni akarta, elmondani neki, hogy szereti, és hajlandó küzdeni azért, ami kettőjük között van. Négy óra hosszat tartott ez az állapot, végül az ötödik órában azon kapta magát, hogy felpattant a székről és kabátja után nyúlt.

- Készülsz valahova? – jelent meg Sean az asztala mellett, aki egész délelőtt úgy kerülte, mint a pestist. Nem kellett sok idő, hogy felmérje, a szokottnál is harapósabb kedvében van társa, ezért jobbnak látta, ha inkább egyedül hagyja. Most viszont döbbenten húzta fel szemöldökét, amikor észrevette a változást, amin keresztülment az elmúlt néhány órában.

- Igen! El kell mennem! – bújt bele a kabátba, majd oldalára csatolta fegyverét.

- Várj, mondani akartam valamit – állította volna meg, de Jason túl izgatott volt a terveit illetően, hogy figyelni tudott volna rá.

- Később! Ez most tényleg nagyon fontos nekem! – nézett komolyan a fiatal férfira, aki hirtelen elmosolyodott, és bólintott.

- Rendben, akkor majd ezt én elintézem! Menj! – bökött fejével a lift felé, de amikor amaz elindult volna, megszólalt asztalán a telefon.

- Deeks! – morrant bele nem túl kedvesen, amiért feltartják élete legfontosabb beszélgetése előtt, de azonnal érdeklődőbb lett, amikor meghallotta, hogy a törvényszéki informatikus van a vonal végén.

- Nyomozó, sikerült! – jelentette be boldogan, majd azonnal folytatta – ne kérdezze, hogyan, de sikerült visszakövetni az IP-címeket. A fickó nem kezdő, ez egyértelmű, mert jócskán megdolgoztatott minket!

- Ki az? – markolta meg szorosabban a kagylót a férfi, és a másodpercek óráknak tűntek, mire végre ismét megszólalt a másik.

- Walter Peanub – válaszolta, Jason pedig érezte, hogy elfogja a düh, ugyanakkor elégedettséggel is eltöltötte, hogy jó nyomon jártak. – Elég kusza hálózatot épített ki, de miután feltörtünk minden kódot, egyértelműen az ő cégénél lévő hálózathoz jutottunk.

- Kösz! Jó munkát végeztek! – dicsérte meg őket, majd bontotta a vonalat, aztán Sean felé fordult – Walter Peanub Julia-hoz köthető az IP-cím alapján! Most már behozhatjuk a rohadékot! – tájékoztatta a férfit, de az legnagyobb meglepetésére, nyugodtan bólintott.

- Tudom, azért indultam – felelte és amikor látta az értetlenséget Jason arcán, folytatta – még éjszaka telefonáltak a nyomszakértők, hogy a furgonban vérnyomokat találtak, ami megegyezett Julia vércsoportjával, ezen kívül a cigarettásdobozon ott volt Walter ujjlenyomata. Gondoltam, ez már elég ahhoz, hogy beszélgessünk vele – húzta fel szemöldökét büszke magabiztossággal Sean. – Az imént telefonált egy motel tulajdonosa. Felismerte a hírekben Peanub fotóját, nála vett ki egy szobát ma reggel.

- Akkor ne várakoztassuk tovább! Hozzuk be! – jelentette ki Jason határozottan, de amikor indulni akart, Sean megfogta a karját.

- Várj! Nem azt mondtad, hogy fontos ügyben el kell intézned valamit? – emlékeztette a férfit korábbi kijelentésére, mire Jason egy másodpercig hezitálni látszott.

- Társak vagyunk – válaszolta komolyan – ott a helyem melletted! – tette hozzá. Tudta, hogy fontos lenne Robin-nal beszélnie, de nem akarta még egyszer azt a hibát elkövetni, amit Hank esetében. Félt, hogy a történelem megismétli önmagát, és megint elveszíti egy társát, akit már kezdett megkedvelni. Úgy gondolta, először zárják le a sorozatgyilkosságot, Robin-nal később is beszélhet, így legalább ő közölheti vele, hogy elfogták azt a nyomorultat. Alig várta, hogy végre pontot tehessen az ügy végére, és a doktornővel lehessen.

 

Robin számára lassan telt a délelőtt. Kétségek gyötörték és rég nem tapasztalta már, hogy nincs hatalma az érzései fölött. Mérges volt Jason-re. Ő készen állt, hogy feláldozza a maga által felállított szabályokat, kész volt beengedni a férfit a szívébe, de ma reggel úgy tűnt, a nyomozó köszöni szépen, de nem kér belőle. Talán valóban ennyi volt az egész, gondolta szomorúan. Jason egyáltalán nem úgy viselkedett, mintha kész lenne folytatni a kapcsolatot, neki pedig már semmilyen befolyása sincs a dolgok alakulására, ezzel sajnos meg kellett békülnie. A munka sem segített, mert amilyen zsúfolt volt egy-egy napja, ma csak lassan szállingóztak a betegek. Ugyan ráfért a pihenés, de még jobban jött volna, ha nincs ideje gondolkodni. Hogy elterelje figyelmét, bement az irodába, és úgy döntött, nekiáll pótolni a papírmunkát, amivel mindig elmaradása volt, de sehogy sem tudott odafigyelni. Folyton eltévesztette a sorokat, melléütött a billentyűzeten, nem győzte javítani a hibáit, így aztán pár óra múlva feladta. Szemét lehunyva nyújtóztatta ki elgémberedett gerincét, és éppen azon gondolkodott, hogy harapnia kellene valamit, amikor halkan kopogtattak. Meglepetten pillantott a nyitott ajtóra, ajka pedig mosolyra húzódott, amikor meglátta, ki a váratlan vendége.

Szükségem van rád 29. rész

 

29. rész

Jason ajka forró volt, nyelve puha és érzéki, ahogy végig siklott Robin alsó ajkán. Robin kétségbeesetten küzdött a józan ésszel és a saját maga által felállított korlátokkal szemben, de közben érezte, hogy belül elolvad. Ajka önkéntelenül nyílt meg a férfi előtt, és lágyan fogadta a csókját, mialatt tudta, túl messzire megy és minél messzebbre jutnak Jason-nel, annál kisebb lesz az esélye arra, hogy ép lélekkel kecmeregjen ki ebből az egészből. Nyelvük finom lassúsággal ízlelgette a másikat, miközben Robin karjai átölelték a férfi nyakát, és egészen közel simult hozzá. Jason reszketve sóhajtott bele a csókba, amikor megérezte a törékeny testet. Bár nem így tervezte, sőt, kifejezetten tudatában volt, hogy ostobaságot művel, amikor szája megérintette a nőét, agyában nem maradt többé hely az értelemnek. Robin ajka édes volt, akár a bor, bőre bársonyosan sima, ahogy végig húzta ujjait a karján, majd nyakára vándorolt keze, és beletúrt sűrű, selymes hajába. Fogalma sem volt, hogyan tudta az elmúlt napokban távol tartani magát tőle, és már azt sem értette, miért.

- Várj… - szakította meg a csókot Robin, szaporán kapkodva a levegőt, miközben tenyerét megtámasztotta a széles mellkason. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte nagyot nyelve. Mindennél jobban vágyott a férfira, de azt is tudta, hogy ha ismét ellöki magától, azt már képtelen lenne megbocsátani neki. Szíve kihagyott egy ütemet, amikor belenézett a vágytól egészen sötétté váló kék szemekbe, miközben Jason lassan nemet intett fejével.

- Nem tudom – vallotta be őszintén, halkan, majd végig simított Robin arcán – de azt tudom, hogy belepusztulok, ha most elküldesz. Szükségem van rád, Robin. Jobban, mint bármi másra egész eddigi életemben – tette hozzá, mire az orvosnő halványan elmosolyodott a vallomást hallva.

- Tudod… ahhoz képest, amilyen keveset beszélsz, időnként egész kedves dolgokat mondasz – jegyezte meg félig komolyan, Jason pedig vágyakozva futtatta végig rajta pillantását, mialatt ujjai még mindig tarkóját cirógatták.

- Biztos a társaság teszi – válaszolta somolyogva, mire Robin határozottan bólintott.

- Meghiszem azt! – jelentette ki magabiztosan, egészen közel hajolva a férfihoz, aki megkönnyebbülten sóhajtott fel, lehajtotta fejét és megcsókolta. Nyelve akadálytalanul siklott az édes barlangba, és lágy táncra csábította a nőt, aki ugyanolyan puhán viszonozta az érintést. Már nem számított semmi, sem a jövő miatti aggodalom, sem a magány, amely már teljesen felemésztette a lelkét. Csak a pillanatnak élt, az éltette, hogy Robin a karjai között van, belesimult az ölelésébe, érezte finom illatát, kezének puha simogatását, ő pedig csak arra vágyott, hogy elmerülhessen a szenvedély örvényében.

Egyre szenvedélyesebben csókolta, mialatt keze önálló életre kelt, és bejárta a karcsú termet minden porcikáját, úgy simogatta le róla a pólót. Ajka elégedett mosolyra húzódott, amikor meghallotta a halk sóhajokat, ahogy keze rátalált a telt keblekre és becézni kezdte azokat. Robin teste szinte lángolt, szíve vadul dörömbölt mellkasában, élvezettel adta át magát a pillanatnak, és vágyát csak fokozta, amikor megérezte, hogy Jason megremeg az érintésétől. Anélkül, hogy a férfi megszakította volna a csókot, a karjaiba emelte, és meg sem állt vele a hálószobáig, ahol finoman az ágyra fektette, majd fölé magasodva csókolta tovább. Ajka nyakára vándorolt, puhán csókolta végig selymes bőrét, majd egyre lejjebb haladva szabadította meg a rövidnadrágtól, hogy aztán ismét felemelje fejét, és forró csókban forrjanak össze, de keze egy pillanatig sem maradt tétlen. Robin perzselő szenvedéllyel viszonozta a csókokat, a simogatásokat, ujjai türelmetlen vágyakozással futottak végig a kidolgozott mellkason, le egészen a férfi csípőjéig, aztán egy mozdulattal rántotta le róla az alsót. Alig kapott levegőt, amikor Jason ajka elhagyta száját és testét csókolta végig, majd rátalált mellére és érzéki gyengédséggel kezdte becézni. Amikor már úgy érezte, nem bírja tovább elviselni, ujjai beletúrtak a férfi hajába, és magához húzta, hogy forró csókot váltsanak, háta pedig ívben megfeszült. Minden porcikája Jason után sóvárgott, eggyé akart válni vele, Jason pedig azonnal megértette, mit szeretne. Testük összekapcsolódott, és egymásba kulcsolódott kezük is, aztán lassan, finoman kezdtek el mozogni, hogy minél tovább elnyújtsák a beteljesülés pillanatát. A nyomozó Robin nyakához hajtotta fejét, csókokkal szórta tele, Robin ujjai pedig végig szántottak haján, mialatt a szoba megtelt sóhajaik lágy hangjával. Az első alkalom tökéletes volt, de meg sem közelítette a mostanit. Az érintések, az érzések rendkívüliek voltak Robin számára. Egy olyan világot ismert meg, amit soha nem tapasztalt azelőtt, és amiről tudta, hogy csak és kizárólag Jason karjaiban látogathat el oda. A beteljesülés minden mozdulattal egyre közelebb került hozzájuk, és amikor elérkezett, egyszerre lépték át a kapuját. Ahogy szenvedélyük lecsillapodott, Jason felemelte fejét, belenézett a ragyogó zöldes-barna szemekbe, mely egészen különleges színben játszott. A felkelő nap sugarai játszottak az íriszében, ahogy a függöny résein át utat találtak maguknak. Finoman megcsókolta az orvosnőt, aki ugyanolyan puhán viszonozta, majd legördült róla, de egy percre sem engedte el, hanem szorosan magához vonta. Jason fülében még sokáig ott csengett Robin hangja, ahogy a nevét suttogta, miközben lelkét édes érzés töltötte el. Nem tudta, mi lehet ez, csak azt, hogy Robin műve. Fenekestől felforgatta az életét, az ő hatására olyan dolgokra vágyott, amilyenekre nem lett volna szabad még gondolnia sem. Mint például az otthon, a család, a békés, kiegyensúlyozott élet. Egyikről sem volt saját tapasztalata, és most felmerült benne a kérdés, van-e egyáltalán joga ehhez? Megérdemli-e, hiszen lelőtte a saját apját. Kiteheti-e mindannak Robin-t, ami várna rá mellette? – záporoztak fejében a kérdések, éppen akkor, amikor érezte, hogy Robin hozzábújik, és ujjait lágyan húzza végig mellkasán. – Talán, ha a te ötletedet alkalmaztuk volna, elkerült volna a rémálom – törte meg a csendet halvány mosollyal a szája szegletében a doktornő, mire Jason meglepetten nézett le rá.

- Szóval, hallottad, amit mondtam? – kérdezte döbbenten, mivel akkor valóban úgy tűnt, hogy a nő figyelmét elkerülte a megjegyzése arról, hogy neki is volna egy ötlete, ami segítene az elalvásban.

- Pszichológusként tudom, mikor kell meghallanom, amit a másik mond – kacsintott rá komiszul Robin, mire elnevette magát és fejét ingatva lehelt puha csókot a homlokára, majd nagyot sóhajtva hanyatlott vissza a párnára. Úgy érezte lehetetlen helyzetbe került. Nem volt joga itt lenni, nem viselkedhetett úgy, mintha a világ leghétköznapibb dolga lenne, hogy itt fekszik Robin mellett, a karjaiban tartja, élvezi ujjainak finom érintését. Mintha egy angyallal szeretkezni mindennapos lenne a számára, nem pedig egyszeri csoda. Amikor hazahozta a doktornőt, nem állt szándékában maradni, nem állt szándékában később megcsókolni és a legkevésbé sem tervezte, hogy szeretkezni fog vele, de úgy tűnt, a sors nem vette figyelembe az elképzeléseit. Be kellett látnia, hogy becsapta magát, amikor azt hitte, ő irányítja az életét. Azóta nem volt ura önmagának és a tetteinek, mióta belépett az irodájába. Lelke legmélyén tudta, hogy el kell hagynia, hitte, hogy ezzel szolgálná legjobban a nő érdekét, de képtelen volt megtenni. Tisztában volt vele, hogy ha ezt megteszi, kiszakítja és nála hagyja énje egy darabját is. Egy olyan darabját, amelynek a létezéséről sem tudott: a szívét. Robin is érezte, hogy megváltozott a hangulat, szinte tapintani lehetett a feszültséget, ami körbevette a férfit. – Miért nem mondod ki? – szólalt meg halkan, mialatt torkában gombóc keletkezett, hiszen sejtette, mi fog következni.

- Képtelen vagyok rá – nyögte nehezen Jason, mire Robin elnyomott egy sóhajt, és felemelte fejét, hogy a kék szemekbe tudjon nézni.

- Akkor, hogyan tovább? – tette fel a kérdést, mely mindkettejüket egyaránt foglalkoztatta, mire Jason megrázta fejét.

- Nem tudom… - válaszolta halkan, majd hosszan nézett rá, mielőtt folytatta – idő kell, hogy túltegyük magunkat ezen az egészen – nyelt nagyot, miközben szívére mázsás súly nehezedett, Robin pedig érezte, hogy sötét felhők gyülekeznek a fejük felett.

- Most nem Walter-ről és a zaklatásról beszélsz, ugye? – kérdezte vadul dobogó szívvel, Jason pedig megrázta fejét.

- Nem – válaszolta csendesen, mire Robin úgy döntött, kockáztat. Valahol azt hallotta, hogy amiért érdemes, azért harcolni kell, és ő úgy érezte, az, ami kettőjük között van, megéri.

- Gondolod, hogy ez olyasmi, amin túl kell tennünk magunkat? – kérdezte visszafojtott lélegzettel, miközben magában azon imádkozott, hogy Jason is érezze azt, amit ő, hogy merje elengedni a félelmeit, de minden reménye odalett, amikor a férfi komoly, fájdalmas tekintetébe nézett.

- Nem, de neked az az érdeked, hogy túltegyem magam – felelte alig hallhatóan, mialatt tudta, sosem lesz rá képes. Örökké emlékezni fog minden pillanatra, amit az orvosnővel töltött.

- Deeks, verd ki a fejedből, hogy helyettem kell gondolkodnod! – paprikázódott fel Robin. Érezte, tudta, hogy Jason sem közömbös iránta, és nehezen tudta elfogadni, hogy lemond kettejükről a félelmei miatt. – Nem te fogod eldönteni, mi a legjobb nekem! – tette hozzá, mialatt eltávolodott a férfitól és a takarót mellkasáig húzta, úgy nézett le rá.

- Lehet, hogy ebben az esetben mégis ez a helyzet – tartotta magát kijelentéséhez Jason, akit a nő kitörése nem ingatta meg elhatározásában.

- Nem – szögezte le Robin csendesen, de nagyon határozottan. Olyan csendesen, hogy szinte hallotta, ahogy megreped a szíve. – Nem hagyom, hogy egyedül dönts ebben…

- Kénytelen leszel – ült fel Jason is, és magára kapta alsónadrágját, Robin pedig könnyekkel a szemében nézte, de nem szólt egy szót sem, amaz pedig folytatta – meg kell értened, hogy nem tudok nyújtani neked semmit! Csak szenvednél mellettem!

- Az ég szerelmére! – csattant a hangja mérgesen Robin-nak. – Ez van az ágyad fölé írva?! Annyit mondogattad magadnak az elmúlt években, hogy nem vagy képes a szeretetre, míg magad is elhitted!

- Ez a pszichológusi szakvélemény, doktornő? – kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában Jason, mire Robin állta a pillantását.

- A rövidebb verzió! – vágott vissza még mindig bosszúsan, Jason pedig szomorúan nézett vissza rá.

- Te magad mondtad, hogy nem akarsz olyan életet, mint édesanyádnak volt – emlékeztette halkan egyik beszélgetésükre, mire Robin lassan bólintott.

- Így van… én hajlandó voltam szembenézni a félelmeimmel – válaszolta nyugodtan, annak ellenére, hogy egész bensője remegett az idegességtől. – Te miért nem vagy rá képes? – kérdezte nagyot nyelve, mire Jason fájdalmas arccal elmosolyodott, majd közelebb hajolt hozzá, annyira, hogy Robin jól láthatta a kék szemekben megjelenő bánatot.

- Még mindig nem érted, ugye? – kérdezte keserű mosollyal szája szegletében – nem magamat féltem, Robin… hanem téged – simított végig arcán lágyan, de Robin elhúzódott tőle és komolyan nézett rá.

Szükségem van rád 28. rész

 

28. rész

Robin nyitott szemmel feküdt az ágyán, és elgondolkodva rágcsálta alsó ajkát. Bármennyire is fáradtnak érezte magát, szemére nem jött álom. Nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Jason alig pár lépésre fekszik tőle a kanapéján. Az együtt töltött éjszaka képei kíméletlenül sorakoztak fel előtte, valahányszor lehunyta szemét, így inkább a biztonság kedvéért nyitva tartotta őket. Még most sem értette, miért éppen Jason-be szeretett bele. Ha már úgy hozta a sors, hogy megszegi a saját szabályait, tanácsosabb lett volna Chris-t választania, ő legalább viszonozná az érzéseit. De, ahogy a mondás is tartja, melynek nagy igazságtartalmára csak most döbbent rá, a szívnek nem lehet parancsolni, és nem mi választjuk meg, kibe szeretünk bele. Nagyot sóhajtva fordult oldalra, aztán ismét a hátára, próbálva megtalálni azt a pozíciót, amit kényelmesnek talál, de gyorsan rá kellett jönnie, hogy álmatlanságának nem ez az oka. Fogalma sem volt róla, mikor szenderült végül álomba, de már pirkadt, amikor furcsa zajra lett figyelmes. Mintha valaki fojtott hangon kiabált volna, mire azonnal kipattant szeméből az álom. Nagyot nyelve lépett az ajtóhoz, és kukucskált ki rajta. A nappaliban félhomály uralkodott, a sötétítő függöny résein át még nehezen vágott utat magának a felkelő nap erőtlen sugara, de a város már ébredezett. Robin másodpercek alatt beazonosította, hogy a hangok a kanapé felől jönnek, ahogy azt is észrevette, hogy Jason még alszik, bár abból, ahogy feje jobbra-balra mozgott, homlokán izzadság gyöngyözött és nehezen vette a levegőt, az is egyértelmű lett, hogy nyugtalan álmok gyötrik.

- Jason – szólította meg halkan a férfit, miközben leült mellé a kanapéra, és finoman simított végig arcán, mire az hirtelen kinyitotta szemét, és döbbenten meredt rá. Arcán látszott, szüksége van néhány másodpercre, amíg felfogja, hol van. Amint ez megtörtént, kék szeméből eltűnt a gyanakvás, és nagyot sóhajtva túrt bele sűrű hajába.

- Mi történt? – kérdezte, mialatt mellkasa fel-le emelkedett, ahogy szaporábban vette a levegőt.

- Valószínűleg rosszat álmodtál – válaszolta Robin együttérző hangon, mialatt egyikük sem vette észre, hogy keze önkéntelenül simogatja a széles vállat.

- Akkor csak a szokásos – húzta keserű mosolyra ajkát Jason, mivel azonban nem folytatta, Robin törte meg a beállt csendet.

- Ha beszélnél róla… - vetette fel lehetőségként, de nem számított beleegyező válaszra. Mivel Jason némán szorította össze ajkát, megértette, hogy még mindig nem tud nyitni felé a férfi. Nem is értette, miért hitte, hogy képes lesz elmondani, mi nyomasztja, mi nem hagyja aludni. – Hozok egy pohár vizet – ajánlotta fel, majd a választ meg sem várva, felállt és a konyhába sietett. Jason elnyomott egy sóhajt, miközben lehunyta szemét, de ahogy a képek ismét előjöttek álmából, gyorsan kinyitotta, éppen akkor, amikor Robin megérkezett a vízzel. – Tessék – nyújtotta felé, mire elfogadta és nagyot kortyolt a hűsítő folyadékból.

- Elmondhatjuk, hogy a langyos tej-elméletet megcáfoltuk – jegyezte meg Jason félig komolyan, amikor Robin a szobája felé indult, mire amaz megtorpant, és halványan mosolygott le rá.

- Csak elaludni segít, és ez bevált – javította ki a nyomozót, majd folytatta – azt nem mondtam, hogy a rémálmoktól is megvéd – tette hozzá megértő hangon, mire Jason elhúzta száját.

- Attól mi véd meg? – kérdezte és arcán látszott, valóban érdekli a válasz.

- Ez attól függ, kit kérdezel – vont vállat könnyedén Robin, mert nem akarta túl komolyan venni a kérdést, nehogy elijessze a férfit, és az megint bezárkózzon előtte. – Az Észak-Amerikai indián törzseknél álomfogót használnak, ami a legenda szerint, az ágy fölé akasztva, távol tartja a rémálmokat. Esetünkben ez nehezen lenne megvalósítható – harapta be alsó ajkát töprengve Robin, Jason pedig döbbenten vette észre, hogy néhány perccel ezelőtti rémes hangulata ellenére, mosolyog. – Nem lehet felakasztani sehova, ráadásul álomfogóm sincs – húzta el száját bánatosan, de Jason csak a csábító ajkakra tudott koncentrálni. – A magam részéről jobban hiszek a tudományban – jelentette ki magabiztosan, mire Jason érdeklődve nézett vissza rá.

- Valóban? Mit mond a rémálmokról a tudomány, Dr. Hall? – kérdezte kíváncsian, mire Robin ismét helyet foglalt mellette, és néhány másodpercig némán gondolkodott.

- A rémálmokat külső és belső tényezők is kiválthatják – fogott bele komolyan, óvatosan megválogatva szavait, miközben minden pillanatban azt várta, hogy Jason meggondolja magát, és elküldi, de legnagyobb meglepetésére, a férfi figyelmesen hallgatta. – Okozhatja stressz vagy lelki megrázkódtatás, esetleg egy esemény, amit nem sikerült feldolgozni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy gyakran az is elég, ha az illető beszél ezekről az álmokról, vagy arról, amitől fél.

- Ez nem félelem – szólalt meg halkan Jason, mire Robin várakozón nézett rá. – Sokkal inkább… bűntudat – bökte ki nehezen, majd nagyot sóhajtott.

- Hank? – kérdezte óvatosan a pszichológusnő, a nyomozó pedig lassan bólintott.

- Együtt dolgoztunk a sorozatgyilkos ügyön, de a halála előtt nem sokkal megfigyelői szolgálatra osztották be – fogott bele, hogy elmondja, ami a szívét nyomja, Robin pedig levegőt sem mert venni, miközben hallgatta. – Az egyik kolléga lebetegedett, Hank bevállalta. Mivel a gyilkosságokban nem haladtunk, azt mondta, valami hasznosat akar tenni.

- Nem mentél vele? – kérdezte finoman Robin, minden számonkérés nélkül, mire amaz megrázta fejét.

- Addigra már legalább 36 órája talpon voltam, alig álltam a lábamon, így hazamentem – vallotta be szégyenkezve, majd folytatta – rossz előérzetem volt, így aztán amikor nem tudtam elaludni, úgy döntöttem, csatlakozom hozzá. Alig pár saroknyira voltam, amikor meghallottam a rádión a hangját. Erősítést kért… - akadt el egy másodpercre, mielőtt folytatni tudta. – A gyanúsított menekülni próbált, ő utánament. Mire odaértem, már haldoklott. Ott lett volna a helyem! – emelte pillantását a nőre, melyből annyi fájdalom és bűntudat áradt, hogy Robin szívéig hatolt. – A társa voltam, és hazamentem aludni! Ha ott vagyok, megmenthettem volna!

- Te is tudod, hogy erre nincs garancia – jegyezte meg halkan Robin, mialatt kezét a férfiéra tette, és megszorította.

- Nincs – értett egyet Jason szomorúan, majd felemelte fejét és könnyes szemmel nézett a pszichológusnőre – de a kétség és a mi lett volna, ha kérdés életem végéig bennem lesz! – tette hozzá, amire Robin sem tudta, mit feleljen. Teljes mértékben megértette a nyomozót, azt, hogy milyen kétségek, kérdések gyötörték, és erre valóban nem adhatott választ a tudomány.

- Tudom, közhelynek hangzik, de… - vett mély levegőt, majd folytatta – te mindenkinél jobban ismerted Hank-et – futott neki máshogy annak, amit mondani szeretett volna, mert ő maga is érezte, hogy nem jelenthet túl nagy vigaszt. – Szerinted, ő azt akarná, hogy magadat okold? Szerinted, nem hívott volna magával, ha nem lett volna biztos benne, hogy boldogul? – tette fel a kérdést, mire Jason értetlenül nézett vissza rá.

- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezett vissza válasz helyett, bár sejtette, mire utal az orvosnő.

- Csak annyit, hogy ez Hank döntése volt – válaszolta Robin. – Ő döntött úgy, hogy elvállalja a megfigyelést, ahogy az is az ő döntése volt, hogy a gyanúsított után megy. Felnőtt ember volt, Jason, aki fel tudta mérni a kockázatot, amit vállalt.

- Szerinted, az ő hibája, hogy meghalt? – nézett rá döbbenettel vegyes haraggal a férfi, mire Robin határozottan rázta meg fejét.

- Nem! Annak a hibája a halála, aki lelőtte! Nem Hank-é és nem a tiéd! – szögezte le magabiztosan, és megnyugodva látta, hogy eltűnnek a kemény vonások a férfi arcáról. – Te magad mondtad, hogy a rendőri munkával együtt jár az is, hogy meghalhattok. Ezt Hank is tudta, de azt biztosan nem akarná, hogy magadat okold! – tette hozzá, mivel azonban Jason nem válaszolt, taktikát váltott. – Hadd kérdezzek valamit! Mit válaszolt volna, ha azt mondod, vele mész? Vigyázni akarsz rá? – kérdezte érdeklődve felhúzott szemöldökkel, mire Jason váratlanul elmosolyodott.

- Elküldött volna a francba – nyelt nagyot, hogy a könnyek ki ne potyogjanak szeméből, ahogy maga elé idézte társa arcát, és szinte hallotta a hangját, ahogy kikéri magának, amiért azt hiszi, nem boldogul egy megfigyeléssel.

- Társak voltatok, megvédtétek a másikat, de felelősséget nem vállalhattok a másik döntéséért – jegyezte meg halkan Robin, mire a nyomozó nagyot sóhajtott. Még sosem gondolt ilyen szemszögből a történtekre, és most roppant hálás volt az orvosnőnek, amiért más megvilágításba helyezte az eseményeket. Ugyan a fájdalma nem lett kisebb társa halála miatt, de a lelke kis megkönnyebbülést érzett. Mivel szavakkal nem tudta kifejezni, amit érzett, sosem volt jó ebben, lassan közelebb húzódott hozzá, és szorosan átölelte. Fejét nyaka vonalába fúrta, átkarolta derekát és mélyen magába szívta a jázmin illatot, mialatt érezte, hogy földöntúli nyugalom szállja meg, amit csak az orvosnő közelében érzett. A nő kezének finom érintése, ahogy végig simított hátán, borzongató volt, ő pedig egyre inkább kezdte felfogni a törékeny test közelségét. Robin-t váratlanul érte az ölelés, de nem volt szíve elhúzódni a nyomozótól, akinek minden bizonnyal óriási szüksége volt rá.

- Azt hiszem, igazad volt ma… az irodádban… egyszerre voltam dühös és csalódott – emelte meg fejét kissé, hogy így suttogjon a nő fülébe, aki meglepetten hallgatta a szavakat. – Meg tudtam volna fojtani, amiért hozzád ért. Bosszant a vigyora, az, ahogy rád néz, hogy minden alkalmat megragad, hogy elhívjon valahova, és… rettegek, hogy egyszer igent mondasz… - suttogta tovább, mire Robin értetlenül ráncolta össze szemöldökét, úgy húzódott el Jason-től kissé távolabb. Amikor belenéztek egymás szemébe, Jason nagyot nyelt. – Ez a féltékenység? – kérdezte kíváncsian, mire Robin elmosolyodva bólintott.

- Azt hiszem, valami ilyesmi – simított végig a férfi arcán, mire az kihúzta magát, és mélyen a szemébe nézett.

- Akkor féltékeny voltam ma az irodádban – ismerte be komolyan, miközben ismét egymásba kapcsolódott a tekintetük. Robin szíve hevesen vert, nem számított erre a vallomásra, mely veszélyeztette korábbi elhatározását, miszerint távol tartja magát a férfitól. Hogy sikerüljön összeszednie magát, kissé elhúzódott a nyomozótól.

- Azt hiszem, aludnod kellene még egy kicsit – ajánlotta fel, hallgatva józan eszére, mely azt súgta, ne engedjen a csábításnak, ne simuljon ismét az ölelő karok közé, de Jason megrázta fejét.

- Nem akarok aludni – jelentette ki határozottan, miközben pillantását egy percre sem vette le a nőről.

- Igazad van, hamarosan reggel lesz – bólogatott zavartan, mert Jason tekintete szinte perzselte bőrét. – Hozok egy kávét…

- Nem akarok kávét inni, Robin – jegyezte meg komoly hangon a nyomozó, Robin pedig nagyot nyelt.

- Akkor mit akarsz? – kérdezte, mire Jason finoman megérintette az arcát.

- Téged – felelte halkan, miközben közelebb hajolt, és puhán megcsókolta.

Szükségem van rád 27. rész

 

27. rész

Robin fürkészőn nézett bele a mélykék szemekbe, mintha onnan próbálná kiolvasni, mit is jelenthet, amit a férfi mondott, miközben amaz némán állta a tekintetét. Szíve azt súgta, engedje meg, hogy nála töltse az éjszakát, esze azonban óva intette egy újabb baklövéstől. Nem engedhette meg magának, hogy elgyengüljön, hogy ismét a karjaiban töltsön egy felejthetetlen éjszakát.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha maradnál – erőltette ki magából az ésszerű, de annál fájdalmasabb választ, mire Jason egyetértőn bólintott. Tudta, mire gondol az orvosnő, hiszen neki sem járt semmi más a fejében azóta, hogy a szenvedélyes éjszaka után kilépett a lakásából, mégsem volt képes megfordulni és elmenni. Egyáltalán nem vonzotta az üres, hideg lakás, sokkal csábítóbb volt a nő közelsége, illata, mosolya, mely elfedtette vele a keserű hétköznapokat.

- Nem, valóban nem – értett egyet, majd azonnal folytatta – de Peanub szabadon van, és ha megjelenik a lakásodnál, tanácsosabb lenne, ha itt volnék – tette hozzá, az egyetlen olyan érv mögé bújva, mely elég biztonságosnak tűnt, hogy a doktornő ne jöjjön rá, mi is a valódi oka annak, hogy maradni szeretne. – Talán nyugodtabb lennél, ha… odabent vigyázna rád valaki – köszörülte meg torkát zavartan, mire Robin mély levegőt vett.

- Mint mondtad, járőrök parkolnak a lakásom előtt – emlékeztette korábbi kijelentésére, fejével az autó felé bökve, melyben két, civilruhás rendőr ült. – Nekem ez elég biztonságot ad és meg is nyugtat.

- Akkor fogalmazzunk úgy, hogy én nyugodnék meg tőle – válaszolta Jason komolyan, Robin pedig nem tudta eldönteni, mit tegyen, de azt érezte, hogy egyre gyengül az ellenállása. A nyomozó tekintete rabul ejtette, és azt sem titkolhatta maga előtt, hogy ő sem érezte senki mellett olyan biztonságban magát, mint Jason közelében. Megbízott az erejében, az ösztöneiben, tudta, hogy kiváló rendőr, ráadásul olyan nyugalmat sugárzott, amit még sosem érzett korábban. Tisztában volt azonban a veszéllyel is, amit magában rejtett, ha beengedi a lakásba, hiszen a levegő csak úgy izzott körülöttük, valahányszor kettesben maradtak. Éppen ismét elutasította volna az ajánlatot, amikor hirtelen, az utca végén lecsapódott egy szemeteskuka fém fedele, ő pedig ijedten rezzent össze. – Csak egy macska volt – hallotta meg Jason nyugtató, mély hangját, aki már fegyveréért nyúlt volna, végül a tokban hagyta, amikor látta, hogy nem egy idegen kóboról az utcán.

- Egy macska – ismételte meg Robin nagyot nyelve, majd mély levegőt vett és felnézett a férfira – a kanapé megfelel? – kérdezte visszafojtott lélegzettel, mire Jason halványan elmosolyodott.

- Tökéletes lesz – bólintott megkönnyebbülten, majd követte a nőt a lakásba. Két órával később a kanapén ültek, előttük pizzásdoboz hevert a dohányzóasztalon, mellette a félig elfogyasztott pizzaszeletek tányéron, ők pedig a sörüket kortyolgatták. Robin már egyáltalán nem bánta, hogy beengedte a nyomozót a lakásba. Biztonságban érezte magát, a tudat, hogy itt van, megvédi mindentől, felszabadulttá tette, nem érezte azt a félelmet, mely hatalmában tartotta Walter megjelenésétől fogva. El kellett ismernie, hogy Jason igazi úriemberként viselkedett, egyetlen mondattal vagy mozdulattal sem sugallta, hogy bármit akarna tőle, ő pedig nem tudta, hogy emiatt csalódottságot vagy inkább megkönnyebbülést kellene éreznie. A vacsora is kellemes hangulatban telt, mindennapi dolgokról beszélgettek, főként a doktornő gyermekkoráról, egyetemi emlékeiről, de kivételesen Jason is mesélt önmagáról. Arra kínosan ügyelt, hogy az ő gyerekkori megpróbáltatásai ne kerüljenek szóba, a floridai évekről nem beszélt, de megosztott néhány történetet az akadémiáról, mellyel sikerült megnevettetnie az orvosnőt.

- Az ember azt hinné, hogy egy akadémián nem követnek el diákcsínyeket – kortyolt újabbat söréből Robin, miközben mosolyogva ingatta fejét, ahogy felidézte a történetet, amikor Jason néhány bajtársával együtt téglával emelte meg az őrvezetőjük gépkocsiját, de csak néhány milliméterrel, ami fel sem tűnt a férfinak, miközben ők jót nevettek a bokor mögött, ahogy a hadnagy körbejárta az autót, és próbált rájönni, miért nem tud elindulni, noha sebességbe tette. – Végül megkönyörültetek rajta? – kérdezte kíváncsian, Jason pedig megvonta a vállát.

- Szerettünk volna, mert alapjáraton kedveltük a fickót – válaszolta sokat sejtetőn, Robin pedig örömmel figyelte, mennyivel lazább, könnyedebb a nyomozó, mint általában. Ezúttal nem érezte rajta a feszültséget, a komolyságot, mintha felengedett volna. – De, ha előbújunk, és leszedjük az autót, rájött volna, hogy ki tette – húzta komisz mosolyra ajkát – így aztán megvártuk, amíg bement az épületbe, hogy segítséget hívjon. Akkor eltüntettük a téglákat, és mire visszajött a karbantartóval, az autó már a talajon volt. Ezzel persze, még nagyobb balhéba keveredtünk, mert ettől kezdve azt hitte mindenki, szegény hadnagynak elment az esze és képzelődik – ért a történet végére, mire Robin elképedve az ötletességen, újra felnevetett.

- Sosem derült ki? – kérdezgetett tovább, Jason pedig elgondolkodva helyezte sörét az asztalra.

- Sosem vontak felelősségre érte – helyesbített komolyan, majd hirtelen elmosolyodott, ahogy felidézte őrvezetője arcát. – De biztos vagyok benne, hogy tudta. Az utolsó napon, amikor már túl voltunk a vizsgákon, és megkaptuk a kinevezést is, behivatott az irodájába. Miután elmondta a szokásos intelmeket, egy csomagot adott át – mosolygott tovább, mialatt Robin felé fordult, aki érdeklődve figyelte minden szavát.

- Mi volt benne? – kérdezte kíváncsian, mire Jason még szélesebben mosolygott.

- Egy tégla – válaszolta halkan nevetve – azt mondta, legközelebb ezzel veri szét a fejemet, ha még egyszer kibabrálok vele – tette hozzá, Robin pedig hitetlenkedve hallgatta.

- Egy pillanat! – emelte fel ujját, majd gyanakvón nézett a vidáman csillogó kék szemekbe, miközben megállapította, hogy a férfi sokkal jóképűbb és vonzóbb, ha mosolyog. – Miért van az az érzésem, hogy te voltál az ötletgazda? – húzta fel szépen ívelt szemöldökét, és elég volt Jason arcára néznie ahhoz, hogy tudja, nem tévedett.

- Csak szórakozni akartunk egy kicsit a srácokkal, és a felmerülő ötletek közül, hidd el, ez volt a leghumánusabb – védekezett mosolyogva, Robin pedig elgondolkodva figyelte. – Mi az? – kérdezte Jason, amikor észrevette, milyen áthatóan szegeződnek rá az orvosnő szemei.

- Semmi csak… sosem gondoltam volna, hogy ilyen is tudsz lenni – bukott ki belőle az őszinte felelet, mire a nyomozó is elkomolyodott. – Úgy értem, amióta ismerlek, komoly vagy, zárkózott… az ember hajlamos azt hinni, hogy mindig ilyen voltál – tette hozzá őszinte, nyílt tekintettel, Jason pedig úgy érezte, ő is tartozik annyival a nőnek, hogy ugyanilyen őszintén válaszol.

- Nehezen nyílok meg, és nehezen engedek közel magamhoz bárkit, de Hank-nek sikerült elérnie, hogy felengedjek, hogy néha elfelejtsem, honnan jövök, és mit hoztam magammal… hogy élvezzem az életet – felelte halkan, mire Robin visszafojtott lélegzettel hallgatta. – Az akadémián ismertem meg, szobatársak voltunk, aztán barátok lettünk. Ő volt az egyetlen, aki ki tudta hozni belőlem ezt – jegyezte meg mosolyogva, majd hirtelen elkomolyodott, és Robin-ra nézett – legalábbis… eddig – tette hozzá nagyot nyelve, mialatt pillantása simogatón futott végig a gyönyörű arcon. Robin érezte, hogy nagyot dobban a szíve, ahogy tekintete találkozott a kék szemekkel. A hangulat megváltozott, már nyoma sem volt a könnyedségnek, a levegő megtelt feszültséggel. Szinte tapintani lehetett az erőt, mely egymás felé vonzotta őket, de mielőtt ostobaságot követett volna el, hirtelen megtörte a varázst, és felállt a kanapéról.

- Hozok párnát és takarót – jelentette ki olyan hévvel, hogy még önmagát is meglepte, majd a hálószoba felé indult, de még visszaszólt. – Ha le akarsz tussolni, a fürdőben találsz tiszta törölközőt a szekrényben – mutatott ujjával a fürdőszoba felé, melyet az előző tulajdonosok követhetetlen logikájának köszönhetően, nemcsak a szobájából, hanem a folyosóról is meg lehetett közelíteni. Jason csalódottan nyomott el egy sóhajt, bár eszével tudta, a legjobb döntést hozta a doktornő, amikor eltávolodott tőle. Ha még egyetlen másodpercig a szemébe néz, biztosan megcsókolja, akkor pedig ismét hibát vétett volna. Ezúttal sem tudna többet ígérni a számára, de nem akarta újra megbántani. Még mindig nem felejtette el a szomorúságot és fájdalmat a zöldes-barna szemekben, melyet akkor látott, amikor az együtt töltött éjszaka után elhagyta a lakást. Elnyomva buta gondolatait, ő is felállt a kanapéról és zuhanyozni indult, remélve, hogy egy hideg zuhany el tudja űzni fejéből a képeket, melyek előtörtek. Húsz perccel később, amikor frissen és üdén, de a legkevésbé sem nyugodtan, kijött a fürdőből, a kanapén már ott volt egy párna és egy takaró, a dohányzóasztalról pedig eltűnt a pizzásdoboz, a tányérok és a maradék, felmelegedett sörök, az orvosnőnek azonban hűlt helye volt. Nyilván a szobájában várta, hogy ő végezzen, és letussolhasson.

- Szabad a fürdő! – kiáltott a háló felé, mialatt még egyszer végig dörzsölte nedves haját a törölközővel, majd az egyik székre tette száradni. Mivel biztos volt benne, hogy Robin nem jön elő a szobából, lekapta magáról pólóját, és egy szál alsónadrágban bújt a takaró alá, éppen akkor, amikor meghallotta, hogy Robin megnyitja a zuhanyt. Szemét szorosan lehunyva igyekezett elérni, hogy ne képzelje maga elé a látványt, ahogy a vízcseppek végig gördülnek a karcsú testen, a kecses nyakon, a telt kebleken, mivel azonban nem járt sikerrel, morogva sóhajtott nagyot, és nyomta fejére a párnát. – Jó ég, meddig zuhanyozik még?! – tört fel belőle elgyötörten, és megkönnyebbülten nézett fel a plafonra, amikor elállt a víz, és csend borult a lakásra. Agya azonban csúfot űzött belőle, mert most meg azt vetítette elé, ahogy Robin szárazra törli magát, majd belebújik az apró nadrágba és a pólóba, amit akkor viselt, amikor először együtt töltötték az éjszakát. – Gratulálok, Deeks! Remek ötlet volt bekéredzkedni hozzá!  - ostorozta magát mérgesen, miközben ismét fejére nyomta a párnát.

- Mondtál valamit? – hallotta meg Robin hangját, aki a nappali és fürdőszoba közötti folyosón állt. Ahogy leemelte fejéről a párnát és felnézett, nagyot kellett nyelnie. Sejtése beigazolódott, az orvosnő valóban csak egy kis rövidnadrágot viselt és egy bő szabású pólót.

- Semmit – rázta meg fejét gyorsan, majd feszengve elmosolyodott – csak… magamban motyogtam… elalvás előtt mindig motyogok – köszörülte meg torkát, mialatt arra gondolt, még sosem érezte magát ilyen ostobának, és remélni merte, hogy Robin elhiszi. – Rosszul alszom… általában – tette hozzá a biztonság kedvéért, mire a doktornő megértőn bólintott.

- Ha gondolod, van egy ötletem, ami segít elaludni – lépett hozzá kissé közelebb mosolyogva, mire Deeks tekintete észrevétlenül vándorolt végig karcsú alakján, és észre sem vette, hogy rámarkolt a párnára.

- Ötletem az nekem is volna – motyogta maga elé nagy levegőt véve, de szerencsére Robin nem hallotta, csak elment mellette egyenesen a konyháig, majd pár perccel később egy pohárral a kezében tért vissza.

- Tessék – nyújtotta át a férfinak, de szája kiszáradt, amikor Jason felemelkedett, hogy elvegye a poharat, ő pedig meglátta, hogy a nyomozó csak egy szál alsónadrágot visel. – A… ez tej – dadogta zavartan, igyekezve figyelmen kívül hagyni az izmos, meztelen mellkast és a kockás hasat, mely csak még inkább kirajzolódott, ahogy félig ülve tartotta magát a férfi. Nedves haja a homlokába hullott, kék szeme szinte világított napbarnított bőrén, keskeny ajkán pedig mosoly játszott. – Langyos tej… régi praktika, állítólag segít.

- Köszönöm – mosolygott rá Jason, mire Robin gyorsan bólintott, és szinte bemenekült a hálóba, majd magára zárta az ajtót. Nem attól félt, hogy a nyomozó utánamegy, sokkal inkább azt akarta elkerülni, hogy ő visszamenjen a nappaliba. Jason három korttyal megitta a tejet, melynek erejében nem igazán hitt, majd nagyot sóhajtott, feje alá gyűrte a párnát, tarkóját megtámasztotta behajlított kezein, és hanyatt fekve figyelte a plafont. Gondolatai Robin körül jártak, képtelen volt rájönni, mi vonzza benne ennyire, miért nem tud szabadulni tőle, miért vágyik rá ilyen erővel annak ellenére is, hogy tudta, nem lenne szabad. Fejében egymást kergették a gondolatok, olyan érzésekre próbált magyarázatot találni, amilyeneket még sosem tapasztalt korábban, egészen addig, amíg lassan elnehezedtek szempillái és elnyomta az álom.