Alvilági ölelés 48. rész

 

48. rész

Alison rezzenéstelen arccal nézett ki a hatalmas ablakon, mely az F.B.I központi épületének 47. emeletén lévő irodájából nyújtott lenyűgöző látványt a new york-i városra, de agya szinte semmit nem fogott fel a képekből. Egy hét telt el a rajtaütés óta, és ez alatt az idő alatt felpörögtek körülötte az események. Nem sokkal azután, hogy beleegyezett a tanúvallomásba, az irodába hozták, ahol digitálisan is, hangfelvétellel és gépelve is rögzítették a vallomását. Engedelmesen, de érzelemmentes hangon számolt be mindarról, ami tudomására jutott az elmúlt hetekben, kezdve Paul látogatásától, a sebesülteken, akiket ellátott, és Paul megölésén át, egészen addig a napig, amikor Alvarez szabadon engedte az életéért cserébe. Nem hallgatott el semmit, arra viszont ügyelt, hogy egyetlen szóval se említse Adriano-t. Nem akarta bemocskolni az emlékét, kiteregetni a szerelmüket, melyet mindannak ellenére őszintének és tisztának élt meg, hogy az alvilág falai között bontakozott ki, egy olyan helyen, ahol a bűn mindennaposnak számított. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele, hogyan végződhet a történetük, mégis szíve legmélyén remélte, hogy a sors kegyes lesz hozzá, és happy end lesz a vége. A valóság azonban ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. Elvette tőle a szeretett férfit, ő pedig törleszteni akart a maffiavezérnek. Miután végzett, egy védett házba szállították, majd felkészítették arra, ami a további életében várni fog rá. Most nagyot sóhajtva szántott végig ujjaival rövidre vágott, barnára festett haján, mely még mindig szokatlanul idegen volt a számára, valahányszor tükörbe nézett, de nem ez volt az egyetlen, ami megváltozott rajta. Kék szemében már keresve sem találta a korábbi csillogást, telt ajka, mely gyakran húzódott mosolyra, ha Adriano a közelében volt, most mindig komoran szorult össze. Szeme ugyan a nyüzsgő forgalmat figyelte, ahogy a szinte kis pontnak látszó autók és gyalogosok tülekedtek a tömegben, hogy elérjék céljukat, mégsem azt látta maga előtt, sokkal inkább Adriano arcát, miközben Collins ügynök mögötte állt, és töretlenül beszélt tovább. Bár szíve szerint messzire elbújt volna, hogy végre kisírhassa magából a fájdalmat, a lehetőség, hogy bosszút álljon Alvarez-en, akinek egy haja szála sem görbült a rajtaütés során, túlságosan csábító volt, így hajlandó volt mindent elviselni, ami még várt rá, beleértve azt is, hogy jelenlegi életének örökre búcsút kell mondania.

- Mint koronatanú a mai nappal bekerül a tanúvédelmi programba – hatoltak el hozzá messziről Collins ügynök szavai, aki egy mappát szorongatott a kezében, onnan olvasta fel a részleteket. – Sikerült elintéznem, hogy orvos maradhasson, de ezen kívül minden megváltozik majd – folytatta, és figyelmét nem kerülte el, hogy Alison még csak rá sem néz, továbbra is kifelé bámul az ablakon, mintha gondolatban nem is lett volna a helyiségben. Zavartan vakarta meg feje búbját, végül úgy döntött, folytatja, mert tovább beszélt. – Az új neve Alexandra Silverman… remélem, tetszik. Jól hangzik, ugye? – kérdezte, megpróbálva bevonni a beszélgetésbe a doktornőt, aki végre hajlandó volt felé fordulni, de arcáról semmit nem tudott leolvasni.

- Nem érdekel – vonta meg vállait, majd ismét a kilátásra fordította pillantását – nem érdekel, hogy fognak hívni! Csak meg akarok fizetni Alvarez-nek mindenért, amit velem tett! – jelentette ki határozott, kemény hangon, mire Collins meglepetten húzta fel szemöldökét.

- Rendben… - köszörülte meg torkát, majd folytatta – azért azt javaslom, hogy figyeljen jól arra, amit most mondok, mert ha bosszút akar állni, ahhoz életben kell maradnia – figyelmeztette jószándékúan, és elégedetten látta, hogy Alison mutat egy kis érdeklődést, de továbbra sem nézett rá. – Szóval, Dr. Alexandra Silverman-nek hívják, Texasban nőtt fel, a szüleit még gyerekkorában elveszítette. Az orvosi egyetemet a Harvardon végezte, ezt követően Chicago-ban élt és dolgozott. Azért költözött el onnan, mert elege lett a nyüzsgésből, és egy kis nyugalomra vágyott – sorolta az új személyiséggel kapcsolatos történetet – megjegyezte? – kérdezett vissza, és amikor Alison lassan bólintott, folytatta. – A kórházba elküldtük a felmondását, és kiállítottuk az összes papírt erre a névre, amire szüksége lehet. Személyigazolvány, jogosítvány, orvosi diploma. A maga nevére vásároltunk egy házat Knoxville-ben, és egy kis segítséggel el tudtuk érni, hogy munkát kapjon a helyi kórházban, mint általános sebész – húzta ki magát büszkén, remélve, hogy legalább az, hogy továbbra is orvos lehet, jobb kedvre deríti a nőt, de csalódottan húzta el a száját, amikor látta, hogy semmiféle érzelmet nem vált ki az információ.

- Mikor lesz a tárgyalás? – kérdezte Alison, ezzel is jelezve, hogy őt ez az egyetlen dolog, ami érdekli, mire Collins felsóhajtott.

- Arra még várni kell – túrt bele hajába csüggedten – Alvarez kemény dió, az ügyvédjei mindent elkövetnek, hogy ne tudjunk rábizonyítani semmit – magyarázta óvatosan – beletelik néhány hónapba, mire az ügy eljut a bíróságig, addig kénytelen lesz meghúzni magát, és vigyázni, hogy senki ne jöjjön rá, kicsoda valójában.

- Nem terveztem, hogy kiplakátolom! – vetette oda félvállról Alison, sértett hangon, mire Collins békülékenyen lépett közelebb.

- Én csak azt akarom ezzel mondani, hogy türelmesnek és kitartónak kell lennie – szólalt meg megértő tekintettel nézve a doktornőre – tudom, hogy túl sok változás állt be az életébe rövid időn belül, és megértem, ha most…

- Megérti? Tényleg?! – nézett rá mérgesen villanó szemekkel Alison – nincs szükségem rá, hogy megértsen, vagy sajnáljon! Azt akarom, hogy minél hamarabb tárgyalásra kerüljön a sor! – közölte hideg, kemény hangon a doktornő – bele akarok nézni Alvarez szemébe a bíróságon, ért engem? Azt akarom, hogy tudja, én leszek az, aki élete végéig a rács mögé küldi! – tette hozzá fojtott indulattal a hangjában, mire az ügynök nagyot nyelve bólintott.

- Megértettem – felelte Collins, majd nagy levegőt vett – és annak érdekében, hogy ezt meg is tudja tenni, vigyázni fogunk magára – tette hozzá, és a választ meg sem várva, nehogy Alison ellenkezhessen, azonnal folytatta – az egyik ügynökünk folyamatosan magával lesz, mint kapcsolattartó.

- Nincs rá szükségem! – hárította el azonnal az ajánlatot Alison, miközben ismét hátat fordított az ügynöknek, mire a férfi sajnálkozva tárta szét kezét.

- Ez protokoll, független attól, hogy Ön igényli-e – válaszolta, majd az asztalon lévő telefonhoz lépett, és lenyomva az egyik gombot, beleszólt – Lisa? Küldje be Harrigen ügynököt! – utasította a titkárnőt, majd néhány másodperc múlva Alison hallotta, hogy nyílik az iroda ajtaja. – Dr. Benett, az úr Nicholas Harrigen különleges ügynök, és a továbbiakban ő fog gondoskodni a védelméről – mutatta be a férfit Collins, de az orvosnő továbbra sem fordult feléjük, csak meredten nézett ki az ablakon. Nem érdekelte, mi fog történni, nem érdekelte, ki az a férfi, aki vele fog tartani Knoxville-be. Egyszerűen csak bosszút akart állni Adriano halála miatt, és le akarta zárni végre életének ezt a fejezetét. Bosszantotta a gondolat, hogy ez még hónapokat vehet igénybe.

- Örülök a találkozásnak, Dr. Benett – hallotta meg a mély, lágy baritont, mire szíve kihagyott egy ütemet, és szemöldöke döbbenten futott ráncba, miközben fejét lassan abba az irányba fordította, ahonnan a hang jött. Esküdni mert volna rá, hogy Adriano hangját hallja, annak ellenére, hogy tudta, ez képtelenség, hiszen a férfi meghalt, a saját szemével látta, ahogy a földön feküdt. Az elmúlt napokban többször is arra riadt fel álmában, hogy szerelme hangját hallja, így felkészült rá, hogy ezúttal is csak a képzelete játszik vele, de szája elnyílt a csodálkozástól, amikor meglátta, hogy Adriano áll előtte teljes életnagyságban, épen és egészségesen. Sötét haja ezúttal is homlokába hullott, barna szeme szerelmesen futott végig karcsú alakján, keskeny, érzéki ajkán pedig enyhe mosoly játszott. – Szólítson Nick-nek – lépett kissé közelebb a doktornőhöz, aki hitetlenkedve rázta meg fejét, és arcán látszott, még mindig nem tudja elhinni, hogy amit lát, az a valóság.

- Ez… nem lehet – nyögte nehezen, miközben észre sem vette, hogy Collins érdeklődve futtatja végig rajtuk pillantását, majd mindent tudón elmosolyodik, és az ajtó felé kezdett lépkedni.

- Azt hiszem, később visszajövök – jegyezte meg, és meg sem lepődött, hogy egyikőjük sem figyelt rá. Mindketten megbabonázva, kizárva a külvilágot néztek egymásra, mialatt Nicholas egyre közelebb sétált a doktornőhöz.

- Jól áll a rövid haj – mosolygott rá félszegen, miközben keze előre mozdult és ujjai finoman túrtak a rövid tincsek közé, Alison pedig érezte, hogy könny lepi el a szemét – gyönyörű vagy – tette hozzá, mialatt tenyere a nő nyakára vándorolt, ő pedig még mindig csak fejét ingatta.

- Te élsz… - csuklott el a hangja az orvosnőnek – és most… itt vagy… - simított végig a széles mellkason, melyre ráfeszült a fehér ing és a szürke zakó. Úgy érezte, meg kell érintenie, meg kell bizonyosodnia róla, hogy nem álmodik, ez a valóság. – Istenem, tényleg te vagy az! – nyelt nagyot, hogy így szabaduljon meg a gombóctól torkában. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy Adriano él, mire a férfi egészen közel állt meg előtte.

- Hiányoztál – suttogta halkan, majd a következő pillanatban magához húzta, ő pedig gondolkodás nélkül viszonozta a csókot. A boldogság, hogy újra ajkán érezheti a férfiét egy másodperc alatt vette át a hatalmat a korábbi szomorúság és fájdalom felett, ő pedig önfeledten simult az ölelő karokba, miközben nyelvük lágyan, puhán talált a másikra, és érzéki lassúsággal idézték fel a másik ízét. Alison karjai szorosan átfonták a férfi nyakát, miközben érezte, hogy annak tenyere végig simogatja dereka vonalát, majd hátát, mialatt ajkuk egy másodpercre sem vált el a másiktól. – Szeretlek, Alison! – suttogta fülébe, miközben ajka már nyakára vándorolt, és apró csókokkal szórta tele, de amikor ismét meg akarta csókolni, Alison összeráncolt szemöldökkel tolta el magától.

- Várj! – állította meg a férfit, és mint aki csak most fogta fel, mi is történt valójában, alaposan szemügyre vette az ügynökök által hordott ruhákat viselő férfit. Miközben szemén látszott, hogy lassan összerakja a kirakós darabjait, legalábbis egy részüket, úgy távolodott el egyre messzebb Nicholas-tól. A kezdeti örömöt beárnyékolta a düh íze, mely észrevétlenül mérgezte meg a korábbi csókokat, ahogy ráeszmélt, hogy Adriano egyáltalán nem az volt, akinek hitte, nem volt bűnöző, hanem egy ügynök, aki csak megjátszotta a halálát. Ha őszinte akart magához lenni, fogalma sem volt róla, ki áll előtt jelen pillanatban. – Nicholas Harrigen… - ejtette ki megfontoltan a férfi nevét, aki vadul dobogó szívvel nézett az orvosnőre, akinek komoly arca semmi jót nem ígért. – Végig… becsaptál… - ingatta meg fejét Alison – Adriano nem is létezik! Akibe beleszerettem, nem létezik! – tört fel belőle mérgesen, de ő sem tudta, mi fáj jobban. A hazugság, vagy az, hogy Adriano képes volt megtenni vele, hogy halottnak higgye.

- Hallgass meg kérlek! – lépett volna közelebb Nicholas, de Alison egyetlen kézmozdulattal megállásra kényszerítette – Azt mondtad, szeretsz, és…

- Szeretlek?! Ezt, hogy gondolod, Adriano? Vagy… Nicholas… azt sem tudom, ki vagy! – túrt bele rövid tincseibe türelmetlenül a doktornő, mire Nick nagyot sóhajtott, és csak remélni merte, hogy legalább egyetlen esélyt ad neki szerelme, hogy mindent megmagyarázhasson.

Alvilági ölelés 47. rész

 

47. rész

Adriano tekintete szinte itta magába a nő látványát, akit azóta nem tudott kiverni a fejéből, hogy elhagyta a villát. Bár tudta, hogy türelmesnek kell lennie, és nem keresheti addig, amíg nem rendezte az életét, ahogy ígérte, mégis szinte erőszakkal kellett visszatartania magát minden egyes nap, hogy ne hívja fel, ne menjen el hozzá. Nappal még csak el tudta foglalni magát, de éjszaka pokoli erővel tört rá a hiánya. El sem akarta hinni, hogy most valóban itt áll előtte, láthatja gyönyörű kék szemét, érzéki ajkát, magába szívhatja a jól ismert illatot. Miközben a doktornő lassan felemelkedett a padlóról, és megállt előtte, ő közelebb sétált hozzá, és mintha csak egy látomás lenne, kinyújtotta felé a kezét, és finoman végig simított az arcán.

- Úristen, mennyire hiányoztál! – suttogta szinte csak úgy magának, majd a következő pillanatban magához húzta, és szorosan átölelte. Alison lehunyt szemmel simult bele az ölelő karokba, mélyen magába szívta arcszeszének ismerős, fanyar illatát, miközben karjai átölelték a nyakát. Lélegzete elakadt, amikor megérezte, hogy Adriano puhán belecsókol a nyakába, majd kissé eltávolodtak egymástól, de csak azért, hogy a férfi megkereshesse az ajkát, és szenvedélyesen megcsókolja. Nyelve türelmetlen vágyakozással kereste meg az övét, mégis lassan, érzéki gyengédséggel csókolta, ő pedig gondolkodás nélkül viszonozta, miközben ujjai a sűrű tincsek közé fúródtak a férfi tarkóján. – Nem múlt el úgy nap, hogy ne álmodtam volna erről – suttogta bele a csókba Adriano, majd ismét birtokba vette ajkát. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, a férfi, mintha csak most jött volna rá, hogy Alison-nak itt sem kellene lennie, kissé eltávolodott tőle, és értetlenül nézett rá. – Mit keresel itt?

- Alvarez hozatott ide – válaszolta Alison, végig simítva Adriano széles mellkasán – Joey-t meglőtték – tette hozzá, majd nagyot sóhajtott és lehajtotta a fejét – nem tudtam segíteni… - nyelt nagyot, mire Adriano finoman az álla alá nyúlt, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Biztos vagyok benne, hogy mindent megtettél – próbálta vigasztalni a nőt, mire az szomorkásan húzta el száját.

- Remélem, Alvarez is így fogja gondolni – jegyezte meg csüggedten, mivel tartott tőle, hogy a konok maffiavezér nem fogja elhinni, hogy emberének olyan súlyosak voltak a sérülései, hogy még egy jól felszerelt kórházban sem tudták volna megmenteni az életét.

- Én ott leszek veled, és ha…. – ígérte volna meg Adriano, hogy nem fogja hagyni, hogy bármi bántódása essen, amikor hirtelen kiabálások hangja jutott el fülükig.

- Ez meg mi? – ráncolta össze szemöldökét értetlenül Alison, de szíve azonnal a torkába ugrott, amikor meglátta, hogy Adriano előveszi a fegyverét, és felfedezte arcán az idegesség jeleit.

- Gyere velem! – fogta meg kezét, majd minden további magyarázkodás nélkül, futólépésben rohantak fel az emeletre, ahol a szobák kaptak helyet. Az udvarról egyre nagyobb hangzavar hallatszott el hozzájuk, és Alison ezúttal már tisztán kivehette azt is, hogy az F.B.I rohamozta meg a villát. Amint beléptek a szobába, Adriano bezárta az ajtót, és Alison felé fordult – figyelj rám! – fonódtak ujjai az orvosnő felkarjára, mire Alison nagyot nyelve, félelemtől csillogó szemekkel nézett rá. Nem magáért aggódott, sokkal inkább Adriano-t féltette, akinek tekintete hol az ajtó, hol a doktornő között cikázott, és minden mozdulatán látszott, hogy ugrásra kész. – Maradj itt, és semmi esetre se gyere ki innen! Itt biztonságban leszel!

- Adriano! – markolta meg a férfi bőrkabátjának szélét Alison, így megakadályozva, hogy útjára induljon – ne menj ki! Kérlek! – könyörgött a férfinak, majd azonnal folytatta – nem tartozol semmivel Alvarez-nek, az életeddel pedig végképp nem! Ha most kimész, fegyverrel a kezedben, az F.B.I…

- Nincs más választásom – simított végig szomorúan mosolyogva a nő arcán Adriano – ki kell mennem – tette hozzá nehéz szívvel. Mindent megadott volna érte, ha most az orvosnővel maradhatott volna, de nem tehetette. Teljesítenie kellett a kötelességét, még akkor is, ha ez jóval nagyobb kockázatot jelentett, mint amennyit valaha vállalt életében. Alison ijedten rezzent össze, amikor meghallotta az első pisztolylövést, melyet aztán sorban követett a többi, és úgy tűnt, odakint elszabadult a pokol.

- Kérlek… ne… - lábadt könnybe Alison szeme, amikor Adriano az ajtó felé indult, kezében a pisztolyával, mire a férfi nagyot nyelt, és közelebb sétált hozzá.

- Bármi történjék is odakint, te maradj itt! Nem eshet bántódásod, amíg idebent vagy – fogta két kezébe az arcát – ígérd meg, hogy szót fogadsz! – nézett mélyen a könnytől csillogó szemekbe, mire Alison lassan bólintott, Adriano pedig egy másodpercre lehunyta szemét. – Bárhogy is alakul, Alison, egy valamit ne felejts el – hajolt hozzá egészen közel, miközben odakint egyre inkább eldurvult a helyzet, és már szinte semmi szünet nem volt két fegyverropogás és kiabálás között. – Szeretlek, és ez életem végéig így lesz – suttogta lágyan, majd puhán, gyengéden megcsókolta, a következő percben azonban már el is hagyta a szobát. Alison idegesen túrt bele hajába, miközben mint egy ketrecbe zárt oroszlán járkált fel és alá a helyiségben. Az idő ólomlábakon járt, ő pedig úgy érezte, képtelen tovább a szobában maradni. A folyamatos lövöldözések hangjával egy ritmusban vert a szíve, gondolatai pedig csak akörül forogtak, hogy Adriano kint van abban a pokolban. Agya, mint egy könyörtelen ítéletvégrehajtó, mintha így akarna bosszút állni, amiért nem hallgatott rá, és átadta magát a szerelemnek, amit egy bűnöző iránt érzett, képeket vetített elé, ahogy Adriano sebesülten fekszik, vagy éppen eltalálja az egyik ügynök. A fegyverek hangja lassan elhalt, Alvarez emberi vagy halálos sérülést kaptak, vagy megadták magukat az F.B.I ügynököknek, és Alison már éppen azon volt, hogy fittyet hányva az ígéretére, elindul és megkeresi Adriano-t, amikor hirtelen kivágódott a szoba ajtaja, és legalább négy, talpig feketébe öltözött kommandós férfi lépett be rajta, maguk elé tartva fegyverüket.

- Kezeket fel! – üvöltötték el magukat, mire Alison azonnal engedelmesen feje fölé emelte a karját – térdeljen le, és tegye tarkóra a kezét – jött a következő utasítás, de amikor ezt is meg akarta tenni, hirtelen William Collins ügynök jelent meg. A férfi ezúttal is szokásos szürke öltönyét viselte, de a zakó helyett, fekete, hófehér F.B.I felirattal ellátott golyóállómellény volt rajta.

- Hagyják! Ő az enyém! – közölte határozott hangon – vizsgálják át a többi helyiséget! – utasította a férfiakat, akik egy emberként bólintottak és azonnal elhagyták a szobát, ő pedig beljebb lépett, és a derekára erősített fegyvertáskájába csúsztatta Glock-ját. – Micsoda meglepetés! Azt hittem, fogalma sincs róla, ki az a Diego Alvarez – jegyezte meg enyhe gúnnyal a hangjában – nem gondoltam volna, hogy éppen itt futunk össze – tette hozzá, és cseppnyi szomorúságot is kihallatszott a hangjából.

- Elhiheti, hogy erre én sem számítottam – szólalt meg remegő hangon Alison, miközben az ügynök közelebb lépett, és megfogta a karját.

- Jöjjön, kiviszem innen – sóhajtott mélyet, mialatt az ajtó felé húzta a doktornőt, akinek csak az járt a fejében, hol lehet Adriano. Ahogy végig haladtak a folyosón, majd le a lépcsőn, és át a hallon, Alison tekintete körbejárt, és mindenhol Adriano-t kereste. Szeme elborzadva fogadta be a látottakat, ahogy a fekete ruhába öltözött kommandósok vagy éppen letartóztattak valakit, vagy fekete zsákot terítettek Alvarez azon embereire, akik az utolsó leheletükig harcoltak Alvarez-ért vagy azért, hogy elkerüljék a börtönt. Valahányszor elhaladtak valaki mellett, ő megkönnyebbülten sóhajtott fel, amiért egyikükben sem ismerte fel szerelmét, de ezzel párhuzamosan nőtt aggodalma is.

- Mindenkit… elkaptak? – nyögte nehezen a kérdést, remélve, hogy talán olyan választ kap, ami reményt ad neki arra, hogy Adriano ép bőrrel úszta meg a rajtaütést, de ahogy Collins büszke mosolyára nézett, már tudta, hogy erre nem sok esély van.

- Kivétel nélkül! – húzta ki magát elégedetten – vagy bilincsben vannak, vagy zsákban – tette hozzá, Alison pedig érezte, hogy a rosszullét kerülgeti. – Senki nem úszta meg, aki a villában volt ma este! – erősítette meg még inkább Alison félelmét, éppen akkor, amikor kiértek az udvarra, és egy villogóval ellátott, szolgálati autó felé igyekeztek, de amikor Alison elfordította a fejét, legnagyobb rémületére a bekötő útnál álló fa mellett, a földön meglátott egy ismerős alakot feküdni. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy amit lát, az igaz lehet. Pulzusa felgyorsult, torkában gombóc keletkezett, ahogy kihúzva kezét Collins szorításából, lassan közelebb sétált a testhez, mely bár még mindig elég távol volt tőle, ő mégis ezer közül is felismerte volna. A földön nem más feküdt, mint Adriano, körülötte minden csupa vér volt, ő pedig remegve próbálta visszafojtani a zokogását. Lábai önkéntelenül szedték szaporábban a lépéseket, de a következő pillanatban Collins elkapta a karját, és határozottan megállásra kényszerítette.

- Engedjen el! – próbálta kiszabadítani magát indulatosan, de amaz olyan erősen szorította, hogy erre lehetősége sem volt, mire elszakította pillantását Adriano-ról, és az ügynökre nézett. – Kérem! Orvos vagyok, engedje, hogy megnézzem! – fogta könyörgőre a dolgot, miközben szeme könnybe lábadt. – Engedjen oda… könyörgöm… - vált suttogóvá a hangja, de az ügynök megrázta a fejét, ezzel is nyilvánvalóvá téve, hogy nem engedi oda. – Engedje, hogy segítsek – kérlelte tovább a férfit, mire az rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.

- Felesleges – jelentette ki érzelemmentes hangon – már meghalt, úgysem tudna, mit tenni – tette hozzá, Alison pedig úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolta volna meg a szívét, hogy aztán egyetlen mozdulattal szakítsa ki a helyéről. A fájdalom mázsás súlyként nehezedett mellkasára, és levegőt is alig tudott venni tőle.

- Nem… az lehetetlen – rázta fejét hitetlenkedve, mialatt szeméből megállíthatatlanul folytak a könnyek.

- Ne sajnálja – szólalt meg Collins ismét – csak egy bűnöző volt, lehetett rá számítani, hogy vagy így végzi, vagy a börtönben – fűzte mellé, de döbbenten hallgatott el, amikor Alison gyűlölettől izzó tekintettel nézett vissza rá. Keze ökölbe szorult, arcán látszott, nem sok hiányzik hozzá, hogy megüsse, ő pedig hirtelen megértette, hogy az elmélete helyes volt, a doktornő tényleg egy szerelem miatt nem akart tanúskodni Alvarez ellen, ahogy azt is megértette, ki volt a férfi, aki elrabolta a szívét. Miközben Adriano teste mellé is megérkeztek a fekete zsákkal, hogy letakarják, Collins elfordította a doktornőt, hogy ne kelljen látnia, amint elviszik, és az autó felé irányította, ő pedig rezignáltan követte. Szinte semmit nem fogott fel abból, ami körülötte történt, csak Adriano járt a fejében, ahogy ott fekszik, ő pedig semmit nem tehet érte. A düh elemi erővel hatalmasodott el rajta, amiért nem hallgatott rá, amiért nem szállt ki időben, amiért nem maradt vele a szobában, de mérges volt magára is, amiért nem mondta meg neki, amíg lehetett, hogy mennyire szereti. Hirtelen, mint egy villanás ugrott be neki, hogy ki a leginkább felelős mindazért, ami történt, így megtorpant, és Collins felé fordult.

- Alvarez… él? – nyelt nagyot Alison és tekintete hidegen villant, amikor az ügynökre nézett, mire az bólintott.

- A szobájában fogtuk el – válaszolta nyugodtan, Alison pedig lassan bólintott.

- Tanúskodni akarok ellene – jelentette ki határozott hangon, Collins pedig elfojtott egy mosolyt, ahogy rájött, mit értett Harrigen azon, hogy ha kiiktatják a férfit, akibe a doktornő beleszeretett, akkor hajlandó lesz nekik segíteni.

Alvilági ölelés 46. rész

 

46. rész

Nelson ügynök türelmetlenül szívta meg cigarettáját a New York központjában lévő, két utca közötti sikátorban, miközben karórájára pillantott, majd társa felé fordult.

- Hol a fenében marad már? – kérdezte bosszúsan, mialatt tekintete körbe forgott, és undorodva húzta el száját, amikor felfedezett egy hajléktalant, aki koszos, elnyűtt ruhájában éppen egy zöld szemeteskuka fölé hajolt, és egyesével szedegette ki belőle az alumínium dobozokat, melyeket aztán a mellette álló bevásárlókocsiba pakolt.

- Megszokhattad volna már, hogy mindig késik – válaszolta nyugodt hangon Collins, miközben ő is benyúlt zakója belső zsebébe, és egy doboz cigarettát vett elő.

- Bú! – dörrent fel mögöttük egy mély férfihang, mire mindketten ijedten rezzentek össze és egy emberként nyúltak fegyverük után, majd a megkönnyebbültség azonnal szétáradt arcukon, amikor meglátták, hogy Nicholas Harrigen ügynök áll velük szemben – mi a baj? Rossz a lelkiismeretetek? – kérdezte nevetve, amitől markáns arca hirtelen sokkal barátságosabbnak tűnt, és néhány másodperc erejéig eltűntek a szigorú vonások, amit megszoktak tőle.

- Nagyon vicces, Harrigen! – húzta el száját morcosan Jackman – áruld már el, miért ilyen helyeken kell veled találkozni? Miért nem beszélhetünk az irodában, mint a többi normális ügynök? – záporoztak kérdései szemrehányón, mire a magas, sötét hajú ügynök érdektelenül rántotta meg széles vállát.

- Mert nekem így kényelmes – felelte, mialatt hátát megtámasztotta az egyik ház valaha vörös, mára a sok szmogtól és portól fekete vagy szürke színűre változott téglafalán, egyik lábát pedig felhúzta, úgy fonta keresztbe karjait mellkasa előtt. – Ahhoz, hogy bemenjek az irodába, át kéne bumliznom a fél városon! Ez a sikátor csak egy köpésre van a lakásomtól – húzta mosolyra keskeny ajkát, és arcán látszott, ezzel lezártnak tekinti a témát, majd folytatta – szóval, ha jól értettem a telefonban, beszéltetek az orvosnővel és nem akar vallani Alvarez ellen – foglalta össze tömören a lényeget, mire mindkét ügynök bólintott.

- Pontosan – erősítette meg szóban is Collins – tagadja, hogy egyáltalán ismerné Alvarez-t, és esze ágában sincs segíteni nekünk – tette hozzá, majd egy pillanatra elhallgatott, mint aki nem biztos benne, hogy folytatnia kellene-e gondolatmenetét, de amikor meglátta, hogy Harrigen, aki papíron ugyan felettük állt a ranglétrán, de ezt soha nem éreztette velük, ha csak nem volt rá nyomós oka, még mindig várakozón néz rá, folytatta – úgy véljük, hogy erre csak egyetlen oka lehet… - nézett társára támogatást keresve, de Jackman határozottan rázta meg fejét.

- Csak te véled úgy! Engem hagyj ki a történetből! – szögezte le világosan, mire Collins égnek emelte a szemét.

- Rendben, akkor csak én vélem úgy… - javította ki magát, de azonnal folytatta, amikor meglátta, hogy Harrigen türelmetlenül húzza fel szemöldökét, így sürgetve a folytatást – szóval… a doktornő talpig becsületes, sosem szegte meg a törvényt, mégsem akar vallani egy férfi ellen, aki megzsarolta őt és megölte a bátyját. Mi lehet az oka? – tette fel a kérdést, mire Harrigen széttárta kezét.

- Szabad a gazda – hárította el a lehetőségét, hogy találgatnia kelljen, mire Collins nagy levegőt vett.

- Szerelmes – közölte kissé bizonytalanul, mire Harrigen elkomolyodott, de William nem adott lehetőséget a számára, hogy közbeszóljon, vagy megtámadja elméletét, mert azonnal tovább beszélt – gondolj csak bele! Semmi más logikus magyarázat nem lehet a döntésére! Biztos vagyok benne, hogy beleszeretett valakibe, és attól tart, ha Alvarez ellen tanúskodik, a fickót is rács mögé küldi – hadarta egy levegővel, és amikor mondandója végére ért, izgatottan várta, mit szól Harrigen ahhoz, amit elmondott.

- Azt is tudjátok, ki lehet a fickó? – kérdezte elgondolkodva, mire Collins sajnálkozva rázta meg fejét.

- Fogalmunk sincs – tárta szét kezeit tanácstalanul – de talán visszamehetnénk a doktornőhöz. Ha a pasasnak is felajánlanánk a tanúvédelmet, talán…

- Nem! – szólt közbe határozottan az ügynök, miközben sötét szemében elszántság vibrált, Jackman pedig győzelemittas mosolyt küldött társa felé – Több mint két éve loholunk Alvarez nyomában, és szinte semmit nem tudtunk összeszedni ellene. Itt az ideje, hogy lezárjuk végre ezt az egész rohadt ügyet! – jelentette ki határozott hangon, miközben az autója felé indult, mely nem messze parkolt onnan, ahol beszélgettek – még ma este lecsapunk a villára! Begyűjtünk mindenkit, a doktornővel pedig személyesen fogok beszélni. Ha igaz az elméleted, elég kiiktatni a szerelmét, már nem lesz rá oka, hogy ne tanúskodjon – közölte, és hangjából jól érezhető volt, ez nem egy alternatíva, nem óhajt vitatkozni róla, sokkal inkább parancs, mire mindkét férfi megadón bólintott. – Szervezzétek meg a csapatokat, este hétkor rajtaütés! – tette hozzá, majd beszállt az autójába, és elhajtott.

 

Alison mély levegőt véve igyekezett a váróterem felé, hogy az aggódva, kezüket tördelő hozzátartozókat megnyugtassa. A műtét, melyet éppen befejezett, zökkenőmentesen zajlott, ő pedig kimondottan hálás volt, amiért elterelte valami a figyelmét az ügynökök látogatásáról. Miután kissé megnyugodott az igazgató irodájában, azonnal a munkába vetette magát, és bár látszott felettesén, hogy számít valamiféle magyarázatra, azt is észrevette, hogy ezt nem most fogja megkapni, és Alison legnagyobb örömére, nem is erőszakoskodott, hanem hagyta, hogy a dolgára menjen. Alig megjelent a sebészeti folyosón, máris a kezébe nyomott az egyik nővér egy aktát, és közölte, hogy egy 16 éves fiút küldtek fel a sürgősségi osztályról, vakbél gyanújával. Miután megvizsgálta, a műtőbe vitték, egy órával később pedig már a 40-es éveinek elején járó édesanya szemébe nézhetett, aki azonnal felpattant a kemény, műanyag székről, ahogy meglátta a doktornőt belépni a váróba.

- Hogy van a fiam, doktornő? – szegezte neki azonnal a kérdést, miközben férje, aki korban elég közel állt hozzá, nyugtatólag simogatta felesége karját, de abból, ahogy idegesen simított végig kopaszodó fején, látni lehetett, hogy ő is aggódik a fiúért.

- A műtét simán ment – mosolygott rájuk megnyugtatón Alison, miközben kezét fehér köpenyének zsebébe dugta – egy hétig bent tartjuk megfigyelésre, mivel közel állt ahhoz, hogy perforálódjon, ezért is érzett olyan erős fájdalmat – magyarázta hivatalos hangon, ügyelve rá, hogy véletlenül se rémissze meg a szülőket, de tudatában legyenek, hogy miért olyan fontos a megfigyelés. – Ha minden rendben lesz, akkor jövő héten hazamehet – ígérte, és elégedetten látta, ahogy az aggodalom felhői eltűnnek az arcukról, átadva helyüket a megkönnyebbülésnek.

- Köszönöm! – hálálkodtak szinte egyszerre, ő pedig éppen szóra nyitotta a száját, hogy elmondja, csak a munkáját végezte, amikor megcsörrent zsebében a telefonja. Szíve a torkába ugrott, gyomra pedig remegni kezdett, amikor meglátta, ki keresi olyan elszántan. – Valami baj van? – kérdezte az édesanya aggodalmasan, ahogy észrevette, hogy az orvosnő arcából kifut a vér.

- Nem… semmi – dadogta Alison remegő hangon – ezt… fel kell vennem… bocsássanak meg – szabadkozott, de azt már nem is látta, amikor azok ketten bólintva engedték útjára. Amint hallótávolságon kívülre került, füléhez emelte a telefont. – Mit akar?! – szólt bele nyersen, és gondolatban gratulált magának, amiért hangján egyáltalán nem hallatszott idegessége, éppen ellenkezőleg, határozottan és magabiztosan csengett.

- Szükségem van magára! Most! – csendült fel Alvarez szigorú hangja, de még mielőtt Alison tiltakozhatott volna, lágyabb hangon folytatta – tudom, hogy mit ígértem! Tudom, hogy azt mondtam, soha többé nem fogom keresni, de ha nem jön ide azonnal, Joey meghal! – közölte idegesen, mire Alison egy másodpercre lehunyta szemét, és bűntudat gyötörte, amiért az volt az első gondolata, hogy hála Istennek, nem Adriano került életveszélybe.

- Mi történt? – nyögte nehezen a kérdést, miközben magában lelkiismeretével vívódott. Egyfelől orvosi kötelessége lett volna segíteni, másfelől nem akart ismét Alvarez közelébe kerülni. Amellett, hogy borzasztóan hiányzott neki Adriano, boldog volt, hogy sikerült megszabadulnia a maffiavezértől, és még véletlenül sem akarta megadni neki a lehetőséget, hogy ismét megzsarolja valamivel. Nem bízott benne, attól félt, hogy ezúttal képes lenne Adriano-t felhasználni ellene, csak azért, hogy maradásra bírja.

- Volt egy kis balhé, és Joey-t meglőtték – rántotta ki gondolatai közül Alvarez hangja – ide kell jönnie! Küldtem magáért egy kocsit, néhány perc múlva ott lesznek – tette hozzá, ezzel is egyértelművé téve a doktornő előtt, hogy Alison-nal ellentétben, ő számít rá, hogy igent fog mondani. – Idejön? – kérdezte meg mégis, a látszat kedvéért, mire Alison nagyot sóhajtott, és egy másodpercre lehunyta szemét.

- Igen – nyögte nehezen, majd azonnal bontotta a vonalat, és az orvosi szobába sietett, de nem bajlódott az öltözködéssel. Fehér köpenyét a szekrénybe hajította, és a zöld műtősruhára kapta fel bőrkabátját, majd a lift helyett a lépcsőt választva, futva tette meg az utat a kórház bejáratáig. Éppen akkor, amikor kiért, begördült egy fekete BMW, ő pedig kérdés nélkül pattant be a hátsó ülésre. Tizenöt perccel később a sofőr csikorgó kerekkel állt meg a villa előtt, melynek ajtaját szinte feltépte egy másik, 20-as éveinek végén járó, fekete ruhát viselő férfi.

- Levittük az alagsorba – közölte a doktornővel, miközben elvette annak orvosi táskáját, és futólépésben siettek a műtőnek berendezett szoba felé – két lövést kapott, az egyik a mellkasán találta el, a másik a combján – tájékoztatta szaporán kapkodva a levegőt a férfi, miközben Alison önkéntelenül nézett körbe az aulában, és igyekezett elnyomni csalódottságát, amiért Adriano-t nem találta tekintete. Joey már a műtőasztalon feküdt, és láthatólag alig volt magánál. Mellkasa le-fel hullámzott, ahogy próbált levegőhöz jutni, miközben körülötte minden csupa vér volt. Alison a földre dobta kabátját, és amilyen gyorsan csak tudta, megmosta kezét. Nem húzta az időt azzal, hogy maszkot húzzon, csak magára rántott egy gumikesztyűt, és azonnal Joey arcára helyezte az oxigénmaszkot, hogy elaltassa. Néhány másodperc múlva, miután a férfi elaludt, felhelyezte mellkasára az EKG tappancsait, hogy nyomon követhesse szívének munkáját, és gondterhelten ráncolta össze homlokát, amikor meglátta az alacsony értékeket. Tekintete végig futott a férfin, és a pillanat tört része alatt mérte fel, hogy a mellkasi sérüléssel kell kezdeni. Megfeszített tempóban dolgozott, keze gyorsan járt, homloka verejtékben úszott, miközben minden erejével azon volt, hogy csillapítsa a vérzést, és megtalálja a golyót, de amikor meghallotta az éles sípolást, már tudta, hogy ezúttal veszített. Hiába fecskendezett a vénájába adrenalint, alkalmazott szívmasszást, és hiába ütötte ki többször is a szívét, az nem akart munkába állni. Végül nagyot nyelve, fáradtan lépett el az asztal mellől, miközben tekintete a falra erősített órára tévedt.

- A halál ideje este hat óra negyvenöt perc – mormolta maga elé, majd lesújtva nézett végig magán. Zöld felsője csurom vér volt, keze remegett, gyomra pedig hirtelen felkavarodott, ahogy felfogta, mi is történt. Úgy érezte, szüksége van egy kis levegőre, ezért lerántva gumikesztyűjét, kisietett a műtőből. A folyosón könnyes szemmel támasztotta meg hátát a hideg falon, majd hagyta, hogy lecsússzon, és guggolva hajtotta előre térdére a fejét, mélyeket lélegezve, hogy kissé megnyugodjon.

- Alison? – törte meg a csendet egy jól ismert, mély bariton, ő pedig meglepetten kapta fel fejét, és pillantása találkozhatott Adriano sötét szemeivel, melyben döbbenet csillogott.

 

 

Alvilági ölelés 45. rész

 

45. rész

Alison értetlenül nézett végig az igazgató irodájában ülő három férfin, akik láthatóan rá vártak, mert amint belépett az ajtón, a két, szürke öltönyt, fehér inget és fekete nyakkendőt viselő, morcos tekintetű férfi azonnal felpattant, és bólintással üdvözölték, miközben az igazgató nagyot sóhajtva, gondterhelten simított végig rendezett szakállán.

- Dr. Benett! – szólalt meg Dr. McInnes elsőként, megköszörülve torkát és arcán látszott, milyen ideges, amivel csak még inkább összezavarta az orvosnőt, aki már azt sem értette, miért néz rá a férfi titkárnője úgy, mint egy halálra ítéltre, amikor megérkezett az iroda elé. – Sajnálom, hogy ki kellett rángatnom egy operáció kellős közepéből – nézett most rosszallón a vendégeire, de azok rezzenéstelen arccal fogadták a burkolt szemrehányást, majd folytatta – de a két úr mindenképpen beszélni akart Önnel, és állításuk szerint, a dolog nem tűr halasztást.

- Nelson Jackman, F.B.I különleges ügynök – lépett előrébb a magasabb, 40 év körüli, szálkás termetű, sötét hajú férfi, aki feje tetején már enyhén kopaszodott, és szürke szeme komolyan csillogott, miközben Alison orra alá dugta beosztását igazoló jelvényét – ő a társam – mutatott fejével az alacsonyabb, 30-as éveinek elején járó, világosbarna hajú férfira, akinek zöldes-kék szeme jóval barátságosabban tekintett a nőre, de ő is ugyanolyan komoly volt.

- William Collins – mutatkozott be amaz is, szintén megmutatva jelvényét, majd úgy döntött, hogy átveszi társától a szót, mert folytatta – a bátyja miatt jöttünk, Paul Benett – tért a lényegre, mire Alison érezte, hogy felgyorsul a pulzusa, és fogalma sem volt, hogyan kellene reagálnia. Ő már tudta, hogy Paul meghalt, főnökénél is erre hivatkozott, amikor szabadságot kért, és biztos volt benne, hogy Dr. McInnes ezt el is mondta a két ügynöknek, de azt nem tudta, mivel magyarázza jól informáltságát. – Néhány nappal ezelőtt holtan találták a Hudson folyóban – tájékoztatta a doktornőt, aki egy másodpercre lehunyta szemét, ahogy rádöbbent, hogyan szabadult meg testvérétől a maffiavezér. – Minden jel arra mutat, hogy a halála nem baleset volt.

- Értem – nyögte nehezen, mert fogalma sem volt róla, hogy mit mondhatna, miközben az igazgató lassan az ajtó felé indult.

- Azt hiszem, jobb, ha inkább magukra hagyom önöket – szólalt meg zavartan, mert úgy érezte, egyáltalán nem tartozik rá beosztottjának magánélete, és amikor mindannyian bólintottak, elhagyta a szobát, amire feszült csend telepedett.

- Nem érte váratlanul ez a hír, ugye? – törte meg a csendet Collins ügynök, és amikor Alison nem válaszolt, folytatta – már azelőtt tudta, hogy a bátyja halott, még mielőtt megtalálták volna. A főnöke elmondta, hogy néhány héttel korábban fizetés nélküli szabadságot kért, és arra hivatkozott, hogy meghalt a testvére… - játszott nyílt lapokkal az ügynök, de Alison rezzenéstelen arccal nézett maga elé.

- Nem értem, mit akarnak tőlem – szólalt meg látszólag nyugodt hangon, mire Collins elé állt, és pillantása szinte kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Kitől értesült a testvére haláláról? – szegezte neki az első és leglogikusabb kérdést Collins, mire Alison megrántotta a vállát.

- Egy férfi keresett meg… ő mondta el – hazudta szemrebbenés nélkül, mire a két ügynök gyors pillantást váltott egymással.

- Milyen férfi? – jött a következő kérdés, Alison pedig érezte, hogy kezdi egyre kényelmetlenebbül érezni magát, amiért hazudnia kell, de esze ágában sem volt bevallani, hogy bármi köze lehet Alvarez-hez, hiszen azzal Adriano-t is veszélybe sodorta volna.

- Nem ismerem, még sosem találkoztunk – folytatta a kitalált történetet, és önmagát is meglepte, milyen őszintén cseng a hangja – azt állította, hogy Paul barátja.

- Azonnal elhitte, amit mondott? – húzta össze gyanakodva szemöldökét Jackman, mire a doktornő megrántotta a vállát.

- Nem volt okom kételkedni – válaszolta nyugodtan – néhány héttel a halála előtt Paul meglátogatott. Elmondta, hogy tartozik egy fickónak, és féltette az életét – szőtte bele mondandójába az igazság kis részletét is – pénzt kért, de nem tudtam adni… ennek tükrében, igen… azonnal elhittem, hogy meghalt – ért beszámolója végére, mire Collins és Jackman ismét összenéztek, majd Collins nagyot sóhajtott.

- Többet tudunk, mint hinné, Dr. Benett – jegyezte meg halkan a férfi, miközben a másik néma csendben, kemény tekintettel nézett rá. – Tudjuk, hogy Paul nagyon sok pénzzel tartozott Diego Alvarez-nek, és azt is tudjuk, hogy maga orvosként próbálta ledolgozni ezt a tartozást! – tette hozzá, és figyelmét nem kerülte el, hogy az orvosnő egy pillanatra döbbenten mered rá, de szinte azonnal rendezte arcvonásait.

- Fogalmam sincs, miről beszélnek – rántotta meg vállát unottan Alison – nem ismerek semmiféle Diego Alvarez-t, ami pedig a bátyámat illeti… - akadt el egy pillanatra, majd erőt vett magán, és érzelem mentes hangon folytatta – mindig is zűrös alak volt. Állandóan balhékba keveredett, folyton a bajt kereste. Várható volt, hogy egyszer így végzi – tette hozzá, gombóccal a torkában, igyekezve lenyelni könnyeit, mire William Collins kétkedve nézett végig rajta.

- Nem hiszem el, hogy valóban így gondolja, és azt sem hiszem el, hogy nem ismeri Alvarez-t – jelentette ki magabiztos hangon, majd folytatta – ha csak azért nem akar beszélni velünk, mert fél tőle, biztosíthatom, hogy egy haja szála sem görbülhet meg! Tanúvédelmi programot ajánlok magának, Dr. Benett! Elköltözhet egy másik államba, másik névvel, és Alvarez sosem tudja meg, hol találja magát! Biztonságban lesz! Csak annyit kell tennie, hogy segít nekünk, és eskü alatt vall Alvarez ellen – győzködte Collins szenvedéllyel a hangjában, miközben Alison nem tudta, mit tegyen. Egyrészt itt lett volna a lehetőség, hogy megfizessen a férfinak törvényes kereteken belül mindenért, amit elkövetett ellene, hogy megbosszulja testvére halálát, másrészt tisztában volt vele, hogy ha Alvarez ellen vall, akkor vele együtt Adriano-t is feldobja. Minden sejtjével szerette a férfit, és képtelen lett volna börtönbe küldeni, így aztán kihúzta magát, és komolyan nézett bele William zöldes-kék szemébe.

- Sajnálom, nem segíthetek – válaszolta a lehetőségre határozottan, az ügynök arcán pedig látszott, hogy meglepte a kijelentés, és hogy nem akar hinni a fülének.

- Miért? Miért csinálja ezt? – tört fel belőle a kérdés értetlenül – ez a fickó megölte a bátyját! Golyót eresztett a fejébe, és beledobta a Hudson folyóba! – emelte meg hangját mérgesen William, Alison pedig érezte, hogy torkát fojtogatja a zokogás, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a fájdalom. – Itt lenne a lehetőség, hogy megfizessen a haláláért! Nem akar bosszút állni? – tette fel a kérdést, a nő érzelmeire alapozva az ügynök, mire Alison szenvtelen arccal nézett vissza rá.

- A bátyám és én sosem álltunk közel egymáshoz – felelte hideg, érzelemmentes hangon – évek óta csak akkor keresett fel, ha pénz kellett neki – vonta meg vállát nemtörődöm módon, miközben idegesen dugta köpenyének zsebébe kezeit, hogy ne lássák meg, mennyire remeg.

- Tényleg nem akar segíteni nekünk? – nézett rá hitetlenkedve Collins, mire Alison kihúzta magát, és nagyot nyelt.

- Mint mondtam, nem ismerek semmilyen Diego Alvarez-t, a bátyám pedig… - halt el a hangja, de erőt vett magán és folytatta – saját magának köszönheti a sorsát – tette hozzá, mire a két ügynök még néhány másodpercig némán nézett rá, remélve, hogy meggondolja magát, de amikor továbbra is csendben maradt, lassan bólintottak.

- Rendben van – sóhajtott mélyet csüggedten, beletörődőn Collins, miközben az ajtó felé indult, és társának intett fejével, így jelezve, hogy kövesse, de mielőtt elhagyták volna a szobát, még megállt Alison mellett. – A névjegyem – nyúlt be zakójának belső zsebébe, és egy kis kártyát nyújtott át az orvosnőnek. Amikor látta, hogy Alison még csak pillantásra sem méltatja, óvatos mozdulattal csúsztatta bele a zsebébe. – Ha esetleg meggondolja magát, és eszébe jut, hogy mégis ismeri Alvarez-t, akkor hívjon fel! Az ajánlatom élni fog – tette hozzá, majd néma egyetértésben távoztak társával az irodából, Alison pedig megtörten hanyatlott le az egyik fotelbe, és kezébe temetve az arcát, zokogni kezdett. Dr. McInnes halkan, szinte észrevétlenül lépett a helyiségbe, és tekintete együttérzőn siklott végig a doktornőn.

- Talán… visszajövök később… - motyogta csak úgy, maga elé, Alison azonban figyelemre sem méltatta, csak sírt tovább. Az igazgató toporgott még néhány másodpercig az ajtóban, majd nagyot sóhajtott, és lassan közelebb lépett. – Ejnye, kislány – guggolt le nehézkesen beosztottja elé, akit szinte lányaként szeretett, nem utolsósorban azért, mert nagyon emlékeztette fiatalkori önmagára. – Meglátja, minden rendbe jön – csitítgatta halkan, miközben finoman átölelte, és meglepetten futott magasba ősz, bozontos szemöldöke, amikor Alison, mint egy fuldokló kapaszkodott meg nyakában, és vállába fúrva fejét zokogott tovább, ő pedig lassan simogatta hátát.

 

Nelson Jackman bosszúsan nyomta meg a lift hívógombját, és arcán egyértelműen látszott az indulat, miközben társa elgondolkodva harapdálta ajkának belső felét.

- Fogalmam sincs, miért tagadja le, hogy Alvarez megzsarolta! – tűnődött hangosan a fiatalabb férfi, mire Jackman megrántotta vállát, ő pedig folytatta – az információink atombiztosak! Tudjuk, hogy nem önszántából vállalta, hogy a magánorvosa lett, és azt is tudjuk, hogy nem a félelem tartja vissza, mert felajánlottuk a tanúvédelmi programot! – jegyezte meg, miközben előhalászta zsebéből a telefonját, és egy számot kezdett keresgélni benne. – Itt Collins! – szólt bele, amikor a másik fél felvette a túloldalon – nemet mondott! Igen! Azt állítja, nem ismer semmiféle Alvarez-t, és esze ágában sincs tanúskodni – tájékoztatta az ismeretlent a vonal végén – nem tudom, ki kell találni valamit. Rendben – bontotta a vonalat csakhamar, majd Jackman-re nézett – egyszerűen rejtély a számomra. Az ember azt hinné, hogy kapva kap a lehetőségen, hogy bosszút álljon, de nem! Rezzenéstelen arccal közli, hogy az egész nem érdekli, miközben látni rajta az ellenkezőjét. Szerinted, miért? – dobta fel a kérdést, miközben megérkezett a lift, és beszálltak.

- Honnan tudjam? – fújtatott mérgesen társa – nőből van! Kiszámíthatatlanok! Sosem a logika vezérli őket, hanem az érzelmeik! – tette hozzá, mire Collins néhány másodpercig értetlenül nézett vissza rá, majd hirtelen hitetlenkedve felnevetett.

- Hogy én erre nem gondoltam! – csapott homlokára bosszúsan – nincs más magyarázat! Dr. Benett a becsület szobra! Soha egyetlen munkahelyi vétsége sem volt, még csak tilosban sem parkolt soha, és bevállalta, hogy egy maffiavezérnek dolgozik, hogy így próbálja megvédeni a testvérét, akit mégis megöltek! Mi lehet az egyedüli oka, ha ennek ellenére mégsem akar vallani? – tette fel a kérdést, mire Jackman unottan nézett vissza rá. – Szerelmes! Le merném fogadni, hogy beleszeretett Alvarez egyik emberébe, és azért nem akar segíteni nekünk, mert attól fél, hogy az a fickó is börtönbe kerül!

- Na és? Mit akarsz tenni? – kérdezett vissza Nelson – visszamész és a szívszerelmének is tanúvédelmet ajánlasz?

- Miért ne? – vont vállat könnyedén William, de amikor meg akarta nyomni a gombot, hogy a földszint helyett visszatérjenek a korábbi emeletre, társa egy mozdulattal állította meg a kezét.

- Mondjuk azért ne, mert nem a Máltai Szeretetszolgálat vagyunk, hanem az F.B.I! – tört fel belőle mérgesen – ha teszem fel, a szerelmén kívül még összepacsizott négy-öt kemény legénnyel, akkor azokat is felkaroljuk?! – kérdezte csípősen, de a választ nem várta meg, csak folytatta – ha nem haragszol, én inkább profi leszek, és megtalálom a módját, hogy ne legyen más választása, mint segíteni nekünk!

- A profi mióta egyenlő a szeméttel? – húzta fel kérdőn szemöldökét William, bátran állva társa szúrós tekintetét, aki fenyegetőn lépett közelebb ifjabb kollégájához.

- Évek óta dolgozom azon, hogy Alvarez rács mögé kerüljön! – sziszegte fojtott indulattal a hangjában – nem fogom hagyni, hogy egy doktornőcske mindenféle szentimentális baromság miatt a célvonalban tegyen keresztbe! Világos?! – kérdezte halkan, mire William lassan elmosolyodott.

- Persze, világos – bólogatott buzgón, majd miután kiléptek a liftből az alagsorban, és elindultak autójuk fel, hirtelen megfordult. – Kíváncsi vagyok, mit fog szólni a profi technikádhoz Harrigen – húzta el száját kárörvendő mosollyal, felemlegetve felettesük nevét, és elégedetten felnevetett, amikor meglátta Nelson fancsali képét.