Gyilkos kísérlet 11. rész

11. rész

Ujjai szorosan, mégis gyengéden fonódtak felkarjára, így kényszerítve a megállásra, ő pedig, kíváncsian nézett vissza rá. A kék szemekből magabiztosságot, és melegséget olvasott ki, mely azonban egyáltalán nem váltott ki belőle még csak hasonló érzelmeket sem, mint amikor Rick tekintetében merült el.

-          Hiszel a sorsban, Becks? – villantotta rá legelbűvölőbb mosolyát a férfi, majd a választ meg sem várva, folytatta – nem véletlenül találkoztunk ma…

-          Nem! Szándékosan jöttünk ide! – kotyogott közbe Rick morcosan, aki már előre tudta, mire megy ki a játék, és már a gondolattól is rosszul volt, Gary azonban elengedte a füle mellett a rosszindulatú megjegyzést, és kék szemét továbbra is a nőre szegezve, folytatta.

-          Gyere el velem ma este vacsorázni! Annyi mindent szeretnék neked mesélni, és rólad is mindent tudni szeretnék, hogy mi történt veled az elmúlt 15 évben! – kérlelte könyörgő tekintettel a nőt a férfi, aki azonban hezitált. Nem tudta, mit feleljen. Ha igent mond, azzal egyértelművé teszi az írónak, hogy közöttük semmi sem lehet. Ha viszont nemet, talán elszalasztja élete egyik lehetőségét, és ki tudja, hogy kell-e még egyáltalán Ricknek, hogy vár-e még rá az író.

-          Tekintettel arra, hogy egy gyilkossági ügy kapcsán találkoztunk újra, nem hinném, hogy jó ötlet lenne egy vacsora… - hárította volna el az ajánlatot Rick legnagyobb megkönnyebbülésére a nyomozó, de Gary nem adta fel.

-          Ugyan, Becks! – simított végig a nő karján bensőségesen, mire Castle féltékenyen húzta össze a szemöldökét, miközben az, folytatta – megértem az érveidet, de már olyan régen találkoztunk! Tudod, mit? Megígérem, hogy az ügyről szót sem ejtünk! Sőt! Egyáltalán nem beszélgetünk… régen sem beszélgettünk túl sokat, igaz? – kacsintott cinkosan a nőre az orvos, mire Kate kínosan feszengve mosolyodott el, majd nehezen bólintott. Úgy gondolta, semmit nem árthat, ha egy régi ismerőssel vacsorázik, és úgy érezte, tartozik ennyi revanssal az írónak azért, amit az elmúlt egy hónapban vele tett.

-          Rendben! Este nyolc, megfelel? Addig biztosan végzek… - ajánlotta fel mosolyogva, mire Gary beleegyezőn bólintott.

-          Ha nem jön közben sürgős eset, akkor nyolcra érted megyek – ígérte meg Gary boldogan, miközben Rick úgy érezte, a világ omlik össze körülötte. Egyszerre lett volna kedve hangosan felkacagni, és a csalódottságtól felüvölteni. Képtelen volt elhinni, hogy megint végig kell néznie, ahogy a nő összejön valaki mással, amikor ő is ott van mellette. Nem értette, mire volt jó a pihenőbeli meghitt pillanat, ha most minden további nélkül elfogadja a vacsorameghívást. Sokszor hallotta már, hogy a történelem ismétli önmagát, de ezt már nevetségesnek tartotta. Egy orvost már túlélt a nő mellett, és valahogy nem vágyott még egyre. Gondolataiból Kate hangja rántotta ki.

-          Inkább az étteremben találkozzunk! Ha közbejön valami, majd hívlak – javasolta Kate magabiztosan, mire Gary éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor a hangosbemondóban felcsendülő női hang a nevét kezdte harsogni, és követelte, hogy jelenjen meg a kettes kezelőben. Gary bocsánatkérőn tárta szét karjait, és mosolyogva vonta meg vállát.

-          Ilyen egy orvos élete… - jegyezte meg sóhajtozva, mire Rick fintorogva húzta el a száját.

-          Juj, de sajnáljuk, hogy máris mennie kell… - motyogta orra alatt utálkozva, miközben Gary még gyorsan megnevezte az éttermet, ahol találkoznak, majd sietve távozott. Kate még néhány másodpercig a távolodó alak után nézett, majd nagyot sóhajtott. Nem tudta kiűzni szívéből a rossz érzést, mely hatalmába kerítette, ahogy a kis hangokat sem, melyek azt suttogták, nem a legjobb ötlet volt elfogadni a vacsorát. Rick szomorúan figyelte a nőt, ahogy az orvos után néz, és szívébe a féltékenység zöld szemű szörnye egyre hatalmasabbra nőtt.

-          Hozd Hamupipőkét, visszamegyünk a kapitányságra – rántotta vissza a jelenbe Kate határozott hangja, mire elhúzta a száját, és a még mindig a bódé előtt üldögélő, újságot lapozgató szőkeségért indult, aki boldogan követte őt az autóig. Beszállva Kate éppen indított volna, amikor megszólalt a mobilja. Néhány rövid szó után letéve a kagylót, Rick felé intézte a szavait. – Lanie hívott. A halál pontos ideje hajnali két óra. A tettes óvatos volt, sem DNS, sem ujjlenyomat.

-          Vagy profi volt… - jegyezte meg óvatosan Rick, mire Kate égnek emelte a szemét.

-          El ne kezd, Castle! – figyelmeztette Beckett hangsúlyosabban az írót, mint szerette volna, mire Rick védekezőleg emelte fel a kezét.

-          El kell ismerned, hogy kicsit sok a véletlenből! Van egy halott gyógyszerészünk, akit úgy öltek meg, hogy a tettest nem vette fel a kamera, nem hagyott semmiféle nyomot, ráadásul, az áldozat, egy olyan készítmény tesztelésén dolgozott, ami, ha piacra kerül, milliókat fog érni! – merült bele egyre inkább az elméletgyártásba a férfi, mire Kate szemét forgatva indította el az autót, Bamby pedig tátott szájjal, lenyűgözve hallgatta az írót.

-          Igen? Mégis kire gondolsz? C.I.A? Nemzetbiztonság? – sorolta a Castle elméleteinek legfőbb szereplőit Beckett, mire Castle büszkén, öntelten mosolyodott el.

-          Annál sokkal durvább! Szerintem, a maffia keze van a dologban… - jelentette ki, mire Bamby felsikkantott a hátsó ülésen, de amikor Kate szúrós szemmel ránézett, tenyerével fogta be a száját, úgy fülelt tovább, míg Rick alsó ajkát rágcsálva, hirtelen felkiáltott – nem is a maffia! Lehet, hogy egy terrorista csoport, amelyik…

-          Castle! Csillapodj! – nyugtatgatta a teljesen felpörgött írót elnéző mosollyal a nő, miközben megállt a piros lámpánál – van egy olyan érzésem, hogy az ügy sokkal póriasabb lesz annál, mint képzeled – jósolta meg racionalistán a jövőt Kate – először is. A készítmény még kísérleti stádiumban van, tehát semmit nem ér. Másodszor, az áldozat csak a kísérleti állatokhoz fért hozzá, magához a szerhez nem! Harmadszor…

-          Elég lesz! Köszönöm! – állította meg a nőt feltartott kezekkel Castle morcosan – csak egyszer tennéd meg azt a szívességet, hogy nem rontod el a játékomat a logikáddal! – morgott durcásan, mire Kate megint elmosolyodott, és inkább szó nélkül vezetett tovább. Alig öt perce autóztak, amikor megint Castle törte meg a csendet – szóval, együtt vacsoráztok a doktor bácsival? – kérdezte csak úgy mellékesen, mire Kate megint elfojtott egy mosolyt. Jól esett neki az író rosszul leplezett féltékenysége, visszahozta azokat a pillanatokat, melyek az utóbbi egy hónapban teljesen elmaradtak a kapcsolatukból.

-          Igen – felelte szűkszavúan, mire Rick ajakcsücsörítve bólogatott.

-          Mégis, milyen emlékeket akar feleleveníteni veled? – kérdezgetett tovább, mire most már Bamby is előrébb csúszott az ülésben, és szemét tágra nyitva, kíváncsian hallgatózni kezdett. – Egyáltalán, mennyire közeli barát? Mert ugye, azt mondtad, egy régi ismerős, de ez lehet évfolyamtárs… mondjuk az nem lehet, mert te jogra jártál, az pedig láthatóan meglepte, hogy rendőr lettél, tehát nem is találkoztatok azóta. Szóval, ti ketten, nagyon közeli barátok sem lehettek, akkor tartottátok volna a kapcsolatot…

-          Rendben! – állította le erélyes hangon a szóáradatot Kate – ha minden áron tudni akarod, igen, jártam vele! Fél évig! Az egyetemi banketten ismerkedtünk meg, és járni kezdtünk, egészen karácsonyig, amikor hazamentem a szüleimhez… utána már nem mentem vissza, így elvesztettük egymást – fűzte hozzá halkan, és Rick azonnal tudta, mire gondol a nő. Édesanyja halálára, amikor karácsony után nem sokkal elveszítette, és abbahagyta a jogi egyetemet. Együtt érzőn hallgatott el, és hagyta volna, hogy a csend körbeölelje őket, de Bamby értetlenül kiáltott fel.

-          Elpuskázott egy ilyen fickót?! Nem látta, hogy néz ki?! Maga a görög Isten! - ájuldozott teátrálisan, majd értetlenül, megrovón fűzte hozzá – mégis mi volt annyira fontos, ami miatt egyedül hagyott kallódni egy félistent?! – kérdezte hitetlenkedve, de Kate nem válaszolt, csak némán az útra összpontosított. Megtehette volna, hogy felel a feltett kérdésre, de úgy érezte, semmi köze hozzá a nőnek, kit veszített el, és miért döntött úgy, ahogy. Bamby azonban folytatta – mindegy, most még jóváteheti az akkori baklövést! Elmegy vele vacsizni, és leteperi! Garantálom, hogy el sem fogja engedni ezután! Ha csak elképzelem, milyen lehet a teste a köpeny alatt… - hunyta le a szemét Bamby nagyot sóhajtva, mire Castle mérgesen felhorkant.

-          Köszönjük a jó tanácsot, de nem kértük! – vakkantotta oda a nőnek, aki meglepődve kapta oda először a tekintetét, majd szája sarkában mindent tudó mosollyal figyelte, hogy az író a nyomozó felé fordul, aki éppen leparkolta az autót a garázsban - Gondolom, sok megbeszélni valótok lesz, ugye? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Bizonyára kíváncsi lesz majd rá, miért hagytam el… - vélte elgondolkodva Beckett, és most már egyáltalán nem tartotta jó ötletnek a vacsorát. Semmi kedve nem volt felidézni anyja halálának estéjét, vagy az érzéseiről beszélni. Az egyetlen ember, akinek ezt megtette, és aki előtt nem szégyellte gyengeségét, az Castle volt.

-          Még jó, hogy! Tök joggal kérdezi majd meg! – háborodott fel Bamby, mire egy újabb szúrós pillantást zsebelhetett be, ezúttal mindkettejüktől, így inkább csendben maradva kikászálódott az autóból, és a lift felé tipegett.

Alig felértek, Espoék siettek eléjük. Miután Kate beszámolt róla, mit intéztek a kórházban, utasította a fiúkat, hogy nézzenek utána a labornak, és az igazgatónak is, az asztalához ülve figyelte, ahogy Bamby elfoglalja szokásossá vált helyét, és unatkozva rágcsálja ceruzája végét. Néhány perc múlva, Castle jelent meg, két kávéval a kezében. Az egyiket Beckettnek nyújtotta, aki hálás mosollyal az ajkán köszönte meg, a másikba pedig jóízűt kortyolt volna, de Bamby kikapta a kezéből, és megelőzte.

- Köszcsi, ez nagyon rámfért! Ez a fojtigáló keresés egészen kimerít! – nyafogta kényeskedve, mire Rick égnek emelte a szemét, és éppen visszaindult volna újabb kávét készíteni, ezúttal magának, amikor Bamby folytatta – arra gondoltam, hogy ha már a nyomozó kirúg a hámból, követhetnénk a példáját! Mit szólna egy közös vacsihoz, Mr. C? – rántotta fel egyik szemöldökét a szőkeség, majd ujját játékosan futtatta végig a férfi mellizmán – ne aggódjon, lesz desszert is! – kacsintott a férfira, mire Rick nagyot nyelve nézett a döbbenten ránéző Beckettre, Bamby pedig türelmesen, hatalmasra nyitott szemekkel várta a választ.

Gyilkos kísérlet 10. rész

10. rész

Kate le sem tagadhatta volna a meglepettséget, mely az arcára kiült, ahogy meghallotta a legalább 15 éve nem hallott nevet. Emlékei között felrémlett egy sötét hajú, mélykék szemű, sármos mosolyú férfi, ahogy átkarolja, ahogy bizonygatja, mennyire szereti, és sosem hagyná el senkiért. Castle összehúzott szemmel figyelte a nyomozó arcán végbemenő változásokat, a kezdeti döbbenettől, a felismerésig. Nem kellett nyomozónak lennie ahhoz, hogy rájöjjön, a nő ismeri a férfit, csak azt nem tudta, honnan. Kevin várakozón nézett felettesére, aki még mindig emlékeivel küzdött, amikor Bamby törte meg a csendet.

-          Juj… úgy tűnik, egy régi ismerős pácban van – vihogott fel harsányan, mire Kate villámló szemmel nézett rá, de éppen amikor leteremtette volna a nőt az újabb ostoba megnyilvánulás miatt, Kevin szólalt meg.

-          Ismered? – kérdezett rá az egyértelműre, mire Kate lassan bólintott, és már felállva, kabátjáért nyúlva felelt, miközben Rick kíváncsian nézett rá.

-          Igen. De már évek óta nem láttam. – helyezte közben Glockját a fegyvertáskába, majd folytatta – talán itt az ideje, hogy meglátogassam – fűzte hozzá, majd az íróval, és az ifjú reménységgel a nyomában a lift felé indult.

Útban a kórház felé, Bamby hallgatagon üldögélt a hátsó ülésen, míg Kate a gondolataiba mélyedt, észre sem véve, hogy az író feszülten figyeli arcának minden rezzenését. Miközben látszólag a forgalomra koncentrált, gondolatai a távolban jártak, visszarepültek egészen az egyetemi éveihez, amikor mindenki őt irigyelte, amiért Gary Scottdale kegyeit élvezte. Ő volt minden elsős egyetemista lány álma. Orvosnak készült, jóképű volt, udvarias, romantikus, aki bárkit levett a lábáról, és még Kate sem értette, miért éppen őt szemelte ki magának azon a bizonyos banketten. Gondolatai közül Rick torokköszörülése rántotta ki, és most érdeklődve pillantott rá, miközben fél szemmel a forgalmat figyelte.

-          Szóval… egy régi barát? – kérdezte Castle olyan hangsúllyal, mint aki csak egy ártatlan társalgást akar kezdeményezni, de Kate átlátott a szitán, és elfojtva egy mosolyt, rántotta meg a vállát.

-          Valami olyasmi! – felelte hanyagul, miközben bekanyarodott a következő utcán, és leparkolta az autót.

-          Valami olyasmi? Mégis milyesmi? – ugrott ki Castle is az autóból, majd szapora léptekkel eredt a nyomozó nyomába, Bamby-val egyetemben, aki hitetlenkedve rázta a fejét, és csak nagy igyekezet árán volt képes tartani a tempót a két emberrel – Beckett, mégis, hogy érted, hogy olyasmi? – faggatta tovább a nőt Castle, aki azonban nem válaszolt, csak belépett a kórház hatalmas előcsarnokába, ahol egyenesen a nővérpulthoz sétált, ami mögött egy megtermett, fekete bőrű, de barátságos tekintetű, mosolygós, 40-es éveinek közepén járó, fehér nővéregyenruhát viselő nő állt.

-          Kate Beckett nyomozó vagyok, és Dr. Gary Scottdale-t keresem – villantotta meg a nő előtt a jelvényét a detektív, mire az kikerekedett szemekkel nézett vissza rá.

-          Csak nem keveredett bele valamibe a doktor úr? – kérdezte válasz helyett, mire Bamby cérnavékony hangja csendült fel.

-          De igen, egy gyilkosságba! – kotyogta el, mire Kate szikrázó szemmel vonszolta félre karjánál fogva a nőt, Castle pedig együtt érzőn csóválta meg a fejét.

-          Elment az esze?! Miért nem teszi közzé mindjárt az interneten, hogy hol tart eddig a nyomozás?! – ripakodott rá erőteljes hangon Beckett a nőre, mire az, megrántotta a vállát.

-          Rövid közlemény lenne, mert eddig még nem találtak semmit! – replikázott vissza, mire Kate érezte, hogy agyát elönti a vér, és csak nehezen sikerült megőriznie a hidegvérét.

-          Ha még egyszer megszólal a jelenlétemben, úgy éljek… - kezdett volna bele, mit sem törődve Rick vigyorgó ábrázatával, amikor hirtelen a nevét hallotta a távolból, és ahogy odafordult, egy magas, sötét hajú, kigyúrt testalkatú férfi sétált vele szemben, ruganyos léptekkel. Kidolgozott felsőtestére ráfeszült az orvosok által használt orvosi köpeny, izmos combját még inkább kihangsúlyozta a világoskék farmernadrág, napbarnított bőrén majdhogynem világított a világos ing, amit a köpeny alatt viselt.

-          Katherine Beckett? Ezt nem hiszem el! – ért most oda hozzájuk a barátságos mosolyú férfi, akinek arcáról a felismerés örömének egyértelmű jelei voltak leolvashatóak. Rick féltékenyen összehúzott szemmel figyelte, ahogy az orvos egy pillanat alatt öleli magához a nyomozót, aki ugyanolyan örömmel ölelte vissza.

-          Gary Scottdale! Ha lehet, még jobban nézel ki, mint 15 éve! – mosolygott a férfira melegen Kate, miközben tekintetét a ragyogó kék szemekbe fúrta.

-          Mi szél hozott erre, Becks? – kérdezte az orvos vidáman, de amikor Kate felelt volna, Rick köszörülte meg a torkát, így magára vonva a figyelmet, Beckett pedig elpirulva fordult felé, ami az író figyelmét sem kerülte el.

-          Elnézést! Az úr Richard Castle – mutatott a férfira Kate, mire az, bólintott, és elfogadva a Gary által felé nyújtott kezet, határozottan megszorította.

-          A férjed? – kérdezte magától értetődő hangon Gary, mire Beckett megrázta a fejét.

-          Nem! Dehogy!

-          Még nem! – felelte ugyanabban a pillanatban Castle is nyomatékosan, mire Gary zavartan ráncolta össze a szemöldökét, Kate megforgatta a szemét, igyekezve közben elaltatni magában a remény halk csengettyűit, melyek azonnal lágy muzsikába kezdtek, ahogy meghallotta azt a két szót, ami jelezte, hogy talán nem késett el, míg Bamby hangosan felkacagott, magára vonva ezzel a másik három figyelmét.

-          Tök baró, amikor így egyszerre beszélnek, és mindig mást mondanak! Olyan cuki, hogy mindjárt belehalok! – viháncolt továbbra is úgy, mint egy négy éves, mire Gary még jobban összezavarodott.

-          Ő ki? – kérdezte értetlenül a szőkeséget bámulva, mire Kate nagyot sóhajtva rázta meg a fejét.

-          Senki! – felelte kurtán, mire Gary megrántotta a vállát, és a következő pillanatban nosztalgikusan mosolygott rá a nőre, gyengéden, elbűvölően, megmutatva tökéletes fogsorát, és kinyitva ezzel a bicskát az író zsebében.

-          Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy, Becks! Olyan sokáig kerestelek, miután eljöttél az egyetemről – sóhajtotta szomorúan, mire Kate is elkomolyodott, majd feszengve nézett a kíváncsian figyelő íróra, aki szemét összehúzva figyelte a jelenetet.

-          Régen volt Gary… talán igaz sem volt – fűzte hozzá mosolyogva, mire a férfi megrázta a fejét.

-          Határozottan igazi volt! Még soha semmit nem éreztem olyan igazinak azóta sem! – kacsintott a nőre bensőségesen, akinek egyre kényelmetlenebb volt a szituáció, és úgy érezte, itt az ideje, hogy hivatalos mederbe terelje a beszélgetést.

-          Gary, nem azért jöttem, hogy felelevenítsük a régi emlékeket – nyúlt közben kabátja belső zsebébe, és elővette korábban eltett jelvényét – Nyomozó vagyok, és Loren Hillarys miatt jöttem. Szeretnék feltenni neked pár kérdést róla, ismerted? – tért át jövetele okára Beckett, és Gary arcáról azonnal eltűnt a mosoly, átadva helyét a komoly érdeklődésnek.

-          Persze, hogy ismerem. Barátok vagyunk! – bólintott természetes könnyedséggel, majd szemöldökét összeráncolva, gyanakodva nézett végig a nyomozón – talán belekeveredett valamibe?

-          Ja, elég csúnyán… szerencsétlen megmurdelt – kotyogott közbe megint Bamby, mire Kate mérgesen fújtatott, és a nővérpult mellett álló újságosbódé felé mutatott.

-          Tűnés! – adta ki az utasítást röviden, tömören, mire Bamby hápogni kezdett.

-          Mit csináljak én ottan? – kérdezte nyafogva, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Nem érdekel, mit csinál, csak tűnjön el innen! Castle, kezdj vele valamit, mert… - bocsátkozott volna sötét jóslatokba a nyomozó, amit azonban Castle már nem várt meg. Finoman megfogta a szőkeség karját, majd a bódé felé irányította, magára hagyva a nyomozót a szívtipró orvossal, aki még mindig lesújtva próbálta feldolgozni a nem éppen kíméletesen közölt hírt, miközben Rick egy újságot vett a nőnek, és leültette, hogy nézegesse a képeket. Miután meggyőződött róla, hogy a szőkeséget lekötik a színes pónikról készült rajzok, hitetlenkedve rázta meg a fejét, és indult vissza a párhoz, hogy ne maradjon le semmiről.

-          Azt mondod, csak barátok voltatok? – hatoltak el füléig Kate kérdésének utolsó morzsái, ahogy közelebb ért, mire Gary bólintott.

-          Igen. Még az egyetemről ismerem. Tudod, én nemcsak itt dolgozom, hanem az egyetemre is bejárok, és hetente kétszer, háromszor órát tartok, főként anatómiát, de a gyógyszerészetbe is belekóstoltam. – magyarázta készségesen Gary, mire Castle alig észrevehetően megrázkódott a gondolatra, hogy Alexis is ki lehet téve ilyen csábító, gaz orvosok kénye-kedvének. Szinte látta lelki szemei előtt, ahogy megkörnyékezik a fiatal lányokat, kihasználják, majd elhajítják őket. Borús gondolataiból a férfi szavai rángatták vissza, aki folytatta – gyakran odajött hozzám beszélgetni, néha beültünk egy kávéra a közeli kávézóba, és barátok lettünk.

-          Tudsz bármilyen okról, amiért megölhették? – kérdezte Kate, mire Gary elgondolkodva emelte égnek a szemét, majd megrázta a fejét.

-          Nem, semmiről – szólalt meg csalódottan, amiért nem tud segíteni, majd kissé izgatottabban fűzte hozzá – de mostanában elég furcsa volt. Azt hiszem, a jelenlegi munkájával volt kapcsolatban, de nem mesélt róla bővebben. Valami kísérlet, vagy mi, de azt mondta, csak akkor mond többet, ha már biztosat tud.

-          Köszönöm! Ha bármi kérdésünk lesz még, majd hívlak! – köszönt volna el Beckett, és már éppen indult volna, amikor Gary megállította.

Gyilkos kísérlet 9. rész

9. rész

Az író másik keze lágyan simított végig a nő arcán, majd nyaka vonalán, miközben Kate megbabonázva nézte, hogy a keskeny ajkak egyre közelebb kerülnek az övéhez. Szíve vad ritmusban dübörgött mellkasában, szinte kitört a helyéről, ő pedig már nem vágyott másra, csak hogy ajkán érezze a férfiét. Szemét lehunyva, résnyire nyíló ajkakkal hajolt ő is közelebb a férfihoz, és már szinte érezte, ahogy összesimulnak ajkaik, amikor hirtelen kivágódott a pihenő ajtaja, és ők olyan gyorsan rebbentek szét, mint a gyerekek, amikor csínytevésen kapják őket. Az ajtóban Bamby állt, gyanakodva méregette őket, pillantását hol a nyomozón, hol az írón pihentette, majd összehúzott szemmel szólalt meg.

-         Belecsöppentem valamibe? – kérdezte ártatlanul, miközben a kiváltott reakciókat figyelte. Amikor egyszerre hallotta a két ellentétes választ, vastagon rúzsozott ajka, mely arról tanúskodott, hogy saját táskájában megtalálta azt, amit a nyomozó kesztyűtartójában nem, mindent tudó mosolyra húzódott – hát persze! – rázta meg a fejét úgy, mint aki egy szavukat sem hiszi, mire Kate nagy levegőt véve próbálta elterelni a nő figyelmét kettejükről.

-         Miért jött? – kérdezett rá jövetele céljára, igyekezve gondolatait más mederbe terelni a majdnem csókról. Semmi szüksége nem volt rá, hogy egy vadidegen próbálja kielemezni, vagy megérteni azt, amit ő sem értett. Fogalma sem volt, mi történt alig néhány perccel korábban ő és az író között, de szíve még mindig vadul száguldozott mellkasában, lábai remegtek, és bele sem mert gondolni, hogy milyen hatást válthatna ki belőle, ha a férfi valóban megcsókolta volna. Bamby unottan megvonta a vállát.

-         Gondoltam, iszom én is egy kávét, de azt nem gondoltam, hogy egy romantikus, titkos légyott közepébe sétálok – vihogott fel úgy, mint egy tizenéves, mire Kate indulatosan rázta meg a fejét.

-         Nem sétált semmiféle romantikus légyott közepébe! Mr. Castle és én csak az ügyről beszélgettünk! – húzta ki magát Kate büszkén, és magabiztosan. Testtartásán, és arcán is látszott, hogy nem ajánlja Bamby-nak, hogy ezt a témát tovább feszegesse, de ebből a nő vagy nem vett észre semmit, vagy nem akart tudomást venni róla, mert kitartóan folytatta.

-         Ugyan, nem most jöttem a falvédőről! – nevetett fel harsányan – már vagy negyed órája bejöttek kávét inni, de a csészék még mindig a kávéfőzőben vannak! Azt hiszik, teljesen hülye vagyok? – tette fel a költőinek szánt kérdést önelégülten, mire Rick fáradtan simított végig homlokán.

-         Csak reméltük… - motyogta orra alatt, mire Bamby szemöldök ráncolva nézett rá, de még mielőtt felelhetett volna a megjegyzésre, Kate előzte meg.

-         Egyszerűen csak belemerültünk az ügybe! Nem történt semmi! – jelentette ki határozottan, és észre sem vette a Castle szemében megjelenő fájdalmat. Rick képtelen volt elhinni, hogy a nő számára nem jelentett semmit, ami majdnem megtörtént közöttük. Nagyot sóhajtva, keserűen állapította meg magában, hogy el kellene végre fogadnia, Kate Beckett sosem lesz az övé, és nyilván csak beképzelte magának, hogy a nő vágyott a csókjára, szinte minden porcikája ezt sugallta. Ebben a pillanatban Ryan viharzott be a pihenőbe, kezében egy jegyzettömb, de amint belépett, azonnal megtorpant, és kérdőn futtatta végig tekintetét a társaságon, mint aki érzi a kialakult feszültséget.

-         Minden rendben? – tette fel a kérdést, mely megfogalmazódott benne, és Kate éppen válaszolni akart, amikor Bamby kotyogott közbe fontoskodva.

-         Persze! – vágta rá könnyed, természetes hangon, majd folytatta – a legnagyobb rendben! Én bejöttem kávét inni, ők meg romantikázni – fűzte hozzá kajánul vigyorogva, mire Kate érezte, hogy arcra elvörösödik, és szíve szerint, pisztolyt rántott volna. Kevin, látva felettese összeszűkülő szemét, azonnal közbeszólt, megelőzve, hogy a nő olyat találjon mondani, amit később megbánhat.

-         Beckett, beszéltünk az alkalmazottakkal, de nem sok mindent tudtak elmondani Lorenről. Mint mondták, nem igazán engedett közel magához senkit. Átnéztük a kamerák felvételeit is, és az egyik képen látszik az áldozat, amint a kocsija felé igyekszik, majd kis idő múlva megjelenik egy árnyék, és elrángatja onnan – terelte a beszélgetés fonalát az ügy menetére, mire Kate nehezen elszakította villámló tekintetét a bárgyún mosolygó Bamby-ról, és társára összpontosította figyelmét, aki folytatta – a technikusok szerint az árnyék egy férfié lehet, úgy 180-185 centi magas.

-         De baró! – lelkendezett Bamby elragadtatva – azt is lehet akkor már tudni, hogy ki fojtigálta? – kérdezte izgatottan, mire Kevin kezében megállt a toll, amit a beszámoló során pörgetett, szája pedig résnyire nyílt a döbbenettől.

-         Fojtigálta? – ismételte meg a szót szörnyülködve Castle, mire Kate elfojtott egy mosolyt. Úgy tűnt, Castle-t még jobban idegesíti a nő, mint őt, ez pedig különösen szórakoztatta, főleg, mivel volt egy olyan érzése, hogy a férfi elsősorban az ő bosszantására mutatkozott olyan segítőkésznek a cikk megírásában. Bamby pedig égnek emelte a szemét, és nagyot sóhajtott, mint aki nem érti, mi nem világos abból, amit kérdezett. Még mielőtt belemélyedhetett volna, hogy elmagyarázza, Kevin folytatta.

-         Nem. Nem tudjuk ki… fojtigálta – fejezte ki magát Ryan a nő által használt szóval, mire örömmel látta, hogy Castle minden izma megfeszül a szó hallatán, ő pedig vidáman mosolyogva beszélt tovább – csak annyit tudunk, hogy férfi, és a magasságát.

-         Az baromira kevés. Ilyen ipséből egy rakattal mászkerál New Yorkban, nem? - kérdezte rágóját csócsálva, szemöldök ráncolva Bamby, távolba meredő tekintettel, mint, aki teljes mértékben átérzi a nyomozók nehéz helyzetét. Kate megforgatta a szemét, és figyelmen kívül hagyva az elmés véleménynyilvánítást, Kevin felé fordult.

-         Beszéltünk az igazgatóval, de szinte semmit nem tud az áldozatról. Espoval menjetek el a lakására, és kérdezzétek ki a szomszédokat! Mindent meg akarok róla tudni, volt-e barátja, esetleg egy feldühödött, kidobott ex… - utasította a férfit, aki egyetértőn bólintott.

-         Ja, azok veszélyesek! Amikor én kidobtam a pasimat, megfenyegetett, hogy kiteszi Twitterre a smink nélküli fotómat, amit akkor készített, amikor még szunyáltam – húzta el a száját fontoskodva Bamby.

-         Addig én utánanézek a Lumitech labornak – fejezte be a megkezdett mondatot Beckett, majd hagyta, hogy Kevin útnak induljon, ő maga pedig, felmarkolva kávéját asztalához sietett. Hátra sem pillantva telepedett le a számítógép elé, miközben határozott mozdulattal tette vissza helyére az elefántszobrot, gyilkos pillantást lövellve Bamby felé, aki most Castle helyére telepedett, míg az író egy másik szék után nézett magának. Amíg Kate ujjai fürgén táplálták be a gépbe a labor adatait, a szőkeség elmélyülten írogatott a jegyzetfüzetébe, időnként felpillantott, majd néhány perc után eltette a füzetet, és kíváncsian nézte a nyomozót, akinek másik oldalára most Castle ült le. Alig egy órával később Bamby látványosan unatkozni kezdett, pakolgatott az asztalon, kellő mértékben felidegesítve ezzel a nyomozónőt, akinek most már egyre nagyobb kihívást jelentett lenyelnie a nyelvére kívánkozó megjegyzéseket.

-         Ez nagyon uncsi… - húzta el a száját unottan Bamby, miután a negyedik papírt igazította meg az asztalon, miközben teátrálisan sóhajtott – amikor Mr. C. megengedte, hogy magával töltsek egy napot, azt hittem, majd lövöldözünk, meg kergetjük az embereket. Ehelyett most itt ülök és azt figyelem, hogy olvas. Uncsi! – ismételte meg panaszos hangon, mire Kate megforgatta a szemét, és fáradtan simított végig homlokán.

-         Bizonyos időközönként, amikor untat a papírmunka, ki szoktam menni az utcára, és üldözőbe veszek ártatlan embereket – nézett most komolyan az ártatlanul, de leginkább bambán csillogó kék szemekbe, majd mosolyát elfojtva folytatta – csak azért, hogy növeljem az adrenalint…

-         Tényleg?! – ámuldozott a szőkeség, mire Kate döbbenten meredt rá. Képtelen volt elhinni, hogy még ezt is bevette.

-         Nem! – csattant a hangja határozottan, mire Bamby csalódottan húzta el a száját, Beckett pedig folytatta – a rendőri munka nem szórakozás! Tele van unalmas papírmunkával, amit viszont nem fontos végig néznie! Nyugodtan menjen haza, és ha történik valami, majd hívom! – kacsintott a szőkeségre cinkosan Kate, miközben reménykedve várta a beleegyező választ.

-         Nem is tudom… - fontolgatta a lehetőséget ajka belső oldalát rágcsálva, miközben Rick magában mosolyogva figyelte Kate furfangos próbálkozását, hogy távol tartsa az ügytől a nőt. Éppen amikor már azt hitték, beleegyezik, Bamby határozottan rázta meg a fejét. – Inkább maradok! Van abban valami izgi, hogy egy fojtigálót keresünk - vigyorgott izgatottan, mint egy gyerek, mire Kate csalódottan sóhajtott, és inkább ismét a monitorra szegezte pillantását. Rick figyelmét nem kerülte el a feszültség, ami a nyomozóból áradt, és tudta, hogy ennek legfőbb oka Bamby jelenléte. Hirtelen ötlettől vezérelve pattant fel a székből, és nézett az újságíró jelöltre, aki unottan húzogatta ki szájából a rágógumit.

-         Mi lenne, ha hagynánk a nyomozót az unalmas, érdektelen háttérkutatói munkával bíbelődni, mi pedig, elmennénk ebédelni? – ajánlotta fel a lehetőséget, hogy így mentse meg a jelenlététől a nyomozót, aki azonban félreértette a szándékot. Kate megint érezte a már ismerős, lassan megszokottá váló szúrást a szívében, de még mielőtt hallhatta volna a felcsillanó szemű Bamby válaszát, Espoék érkeztek vissza. Izgatott arcvonásaikon, csillogó szemeiken, és abból, hogy szinte futva tették meg a néhány lépést a lifttől felettesük asztaláig, látszott, hogy találtak valamit, nem üres kézzel jöttek vissza. Amint odaértek, elég volt Kate-nek rájuk néznie, és Espo már bele is vágott.

-         A szomszédok magának való lányként írták le, egyedül élt, akihez szinte sohasem jöttek vendégek. – olvasta fel a jegyzettömbjéből az információkat – a szemközti lakásban lakó néni azonban, többször is látott egy jól öltözött fickót megfordulni a lánynál. Sosem maradt sokáig, de hetente több alkalommal is felkereste, és volt olyan, hogy együtt távoztak.

-         Személyleírás van? – kérdezte Beckett, mire Espo magabiztosan vigyorogva nézett Ryan-re, aki tudta, itt jön az ő belépője. Mellényzsebéből elővéve saját jegyzettömbjét, pillanatnyi hatásszünetet tartva nézett a várakozó tekintetekbe.

-         Annál sokkal jobb! A nénike felismerte a fickót, mert abban a kórházban dolgozik, ahol tavaly operálták, miután eltörte a combcsontját. A neve Dr. Gary Scottdale, és a New York Memorialban sebész. – osztotta meg a kis csapattal, amit megtudtak, majd értetlenül figyelte, hogy Kate döbbenten mered rá, és hitetlenkedve rázza a fejét.

Gyilkos kísérlet 8. rész

8. rész

Rick tüdejét hatalmas, megkönnyebbült sóhaj hagyta el, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó. Tenyerével felszabadultan simított végig homlokán, miközben behunyt szemmel élvezte a csendet, amelyet csak a csészék halk egymáshoz koccanása, és a kanál, csilingelő hangja tört meg, ahogy Kate bekészítette a két feketét. Néhány másodperc múlva, kinyitotta a szemét, és a nyomozó háta mögé állva vette el tőle a csészéket, hogy folytassa a megkezdett műveletet, és befejezze helyette.

-         Majd én – fejezte ki szóval is a szándékát, mire Kate előzékenyen arrébb állt, és hagyta, hogy a férfi folytassa – Köszönöm – szólalt meg újra halkan Rick, miközben behelyezte a kávéautomatába a csészéket, és elindította a gépet.

-         Mit is? – kérdezte Kate összeráncolt szemöldökkel, mire Rick most megtámaszkodva a pultnál, a nő felé fordult, és mélyen a zöldes-barna szemekbe nézett.

-         Hogy kimentettél a karmai közül – intett fejével a pihenő ablakán keresztül a Beckett asztalánál ücsörgő szőkeségre, aki elmélyülten játszott az elefántszobrocskával. Kate lélegzete egy pillanatra elakadt, ahogy meglátta, amint megint a személyes holmiját tapogatja a nő, majd lemondóan sóhajtott, és megrántotta a vállát.

-         Semmiség. Hogy őszinte legyek, megérdemelted volna, hogy egész nap a nyakadon lógjon, és az életfilozófiájával fárasszon – fűzte hozzá gonoszkodva, mire Castle égnek emelte a szemét.

-         Oké, belátom, rossz ötlet volt, hogy felajánlottam a segítségemet. – ismerte el a nyomozó igazát nehezen az író, majd tanácstalanul vonta meg a vállát – De amikor beszéltünk, még nem tűnt fel, hogy ami az IQ-ját illeti, erős kihívásokkal küzd! – tette hozzá védekezőleg, mire Kate gúnyosan húzta el a száját.

-         Gondolom, nem a mondanivalójára koncentráltál! – jegyezte meg szúrósan, mire Rick felháborodva kapkodott levegő után, és sértetten fonta keresztbe karjait.

-         Ezzel azt akarod sugallni, hogy engem csak a formás idomok érdekelnek, és amint látok egy-egy csinos pofikát, máris bármire hajlandó vagyok, gondolkodás nélkül?! – kérdezte morcos hangon, mire Kate megint csak a vállát rántotta meg válaszképpen.

-         Nem én mondtam – fonta karba ő is a kezeit – egyébként pedig, akikkel az utóbbi időben dicsekedtél a srácoknak, ők sem sokkal okosabbak Bambynál – tette hozzá halkabban, miközben tekintetével a kávéfőzőt szuggerálta.

-         Ezek szerint, mégis csak figyeltél… - csapott le a mondatra Castle kaján vigyorral az arcán, mire Kate megforgatta a szemét.

-         Castle, az egész jelenet az asztalom mellett zajlott le az utóbbi egy hónapban, és bár gyakran kívántam, hogy bárcsak süket lennék, nem történt meg. Így akár akartam, akár nem, minden szót hallottam a magas fokú társalgásból… - húzta el a száját Kate unottan, miközben igyekezett, hogy arcán ne látszódjon, milyen kínszenvedés volt végig hallgatnia minden ilyen és ehhez hasonló párbeszédet. Ilyenkor Rick többnyire eldicsekedett vele melyik étterembe vitte vacsorázni aktuális partnerét, részletesen kitérve a nő előnyeire, eltitkolva hátrányait, majd sejtelmes hozzáfűzte, hogy a vacsora után természetesen desszert is dukált.

-         Nem tudtam, hogy zavar… - harapta be sajnálkozva szája szélét Castle, de arcán látszott, ha így lett volna sem érdekelte volna különösképpen, és ezt Kate is tudta. Az ok volt az egyetlen, amire nem tudott rájönni. Castle most nagyot sóhajtott, és elgondolkodva nézett a nőre – úgy tűnik, az én életem nyitott könyv volt előtted…

-         Amibe egyáltalán nem óhajtottam beleolvasni, de azért köszönöm… - kotyogott közbe Kate gúnyosan, de Rick figyelmen kívül hagyva a megjegyzést, folytatta.

-         De te még mindig olyan titokzatos vagy, mint régen… - tapogatózott finoman a nő magánéletében Rick, miközben kék tekintetét fürkészőn fúrta a zöldes-barna, ragyogó szemekbe. Kate egy pillanatig hezitált, mielőtt válaszolt volna, majd büszkén kihúzta magát, és nyugodt, könnyed hangon felelt.

-         Ha arra vagy kíváncsi Castle, hogy van-e valaki az életemben, kérdezd meg, de ne célozgass, mert azt nem szeretem! – tartotta elszántan a szemkontaktust, és egy pillanatra gyorsabb ütemet diktált a szíve, ahogy felfedezte a remény szikráját megcsillanni a kék szemekben, mely azonban olyan gyorsan távozott, ahogy érkezett.

-         Szóval… van valakid? – kérdezett rá vakmerőn Rick, és visszafojtotta lélegzetét, míg a válaszra várt. Kate hezitált egy rövid ideig, azon gondolkodott, milyen választ adjon. Egyfelől szívesen lett volna őszinte a férfival, de ha Bambykára gondolt, vagy a többi alkalmi partnerére, a hangulatváltozásra, akkor elöntötte a méreg, és inkább szenvtelenül nézett vissza a férfira.

-         Semmi közöd hozzá! – vágta oda foghegyről, majd meg akarta kerülni az írót, hogy hozzáférjen az időközben elkészült kávéhoz, de Rick útját állta, és várakozón emelte rá kék tekintetét, melyben most kíváncsiság csillogott, és úgy ragyogott, mint egy öt évesé, aki egy titkot szeretne megtudni.

-         Ne csináld már, Beckett! Te is tudsz minden vacsorapartneremről! – erősködött az író. Maga sem értette, miért ennyire fontos neki, hogy Kate-nek van-e valakije, egyszerűen csak tudni akarta. Tudni akarta, hogy csak ő nem kell a nőnek, vagy egyáltalán nem vágyik párkapcsolatra. Olyan fontos volt neki ez az információ, mintha az élete múlott volna rajta, hiszen ez volt az egyetlen mentség, amit felhozhatott a nőnek a hazugságára. Kate szíve szerint még kínozta volna egy kicsit a férfit, de aztán eszébe jutottak azok a pillanatok, amikor Rick bebizonyította, mennyire fontos neki, és noha az elmúlt időszakban megint elviselhetetlen volt, és idegesítő, mégis tartozott neki annyival, hogy most őszinte legyen.

-         Nincs. Nincs senki! – bökte ki nehezen, majd ismét a kávé felé nyúlt volna, de legnagyobb bánatára Castle nem hagyta ennyiben a dolgot.

-         Miért nincs? – faggatta tovább felgyorsuló szívveréssel a nőt, aki most nagyot sóhajtott, és megadva magát a sorsnak, halkan válaszolt, miközben kerülte a férfi tekintetét.

-         Nincs senkim, mert nem kell senki. Legalábbis, nem keresem! – felelte csendesen, olyan halkan, hogy Ricknek fülelnie kellett, hogy minden szót értsen. A férfi még levegőt venni sem mert, nehogy megtörje az olyan ritka pillanatok egyikét, amikor Kate megnyílik előtte, míg a nyomozó folytatta – Tudod, Castle, rájöttem egy nagy igazságra. Néha a társ talál ránk, és bármennyire próbáljuk eltaszítani, addig harcol értünk, amíg rá nem jövünk, mennyire szükségünk van rá – ért mondandója végére Kate, Rick pedig résnyire nyíló ajkakkal, elhűlve hallgatta. Ebben a pillanatban annyira sebezhető volt a nyomozó, hogy Castle legszívesebben a karjaiba vette volna, és a következményekkel mit sem törődve, megvallotta volna neki újfent az érzelmeit. El akarta mondani neki, hogy ő az a társ, aki rátalált, ő az a férfi, aki harcol érte, csak vegye észre, vagy csak adjon egy jelet, hogy érdemes küzdenie.

-         Szép gondolat… - jegyezte meg helyette mégis ugyanolyan halkan, mire Kate keserűen elmosolyodott, és most először nézett bele a kék szemekbe, mióta kényes témára eveztek.

-         Az. – bólintott rá helyeslően, majd cinikusan hozzátette – feltéve, ha az ember időben észreveszi, hogy megtalálták, és harcolnak érte. Ha viszont ostoba, hagyja elmenni a lehetőséget, és egyedül marad örökre… - fűzte hozzá leheletnyi fájdalommal a hangjában, és Rick nem tudta eldönteni, hogy csak a szokásos szkeptikusság szól a nőből, vagy saját életére utal a kijelentésével. Hogy oldja a feszültséget, vidáman szólalt meg.

-         Ez már megint a cinikus Kate Beckett, aki nem hisz a lelki társakban, nem hisz a sorsban, és a sírig tartó szerelemben sem, igaz? – kérdezte mosolyogva, mire Kate megrántotta a vállát, és nem felelt, ő pedig most komolyan nézett a nőre.

-         Te talán rátaláltál már a nagy, és sírig tartó szerelemre? – dobta vissza a labdát válasz helyett egy másik kérdéssel a nyomozó, mire Rick szívére mázsás súly nehezedett. Tudta, itt az idő, hogy őszinte legyen magához és a nőtől is kiharcolja ugyanezt.

-         Igen, Kate. Rátaláltam. Legalábbis, azt hittem – válaszolta csendesen, mire Kate összeráncolt szemöldökkel, vadul dobogó szívvel, szemében érdeklődéssel vegyes várakozással nézett fel rá.

-         Mi történt? – kérdezte ugyanolyan halkan, és már mindketten tudták, hogy mire vonatkozik a kérdés. Végre elérkeztek arra a pontra, amikor megbeszélhetik a változás okát, mely kapcsolatukban bekövetkezett. Kate remegő gyomorral várta a választ, melyet azonban Rick nem sietett el. Még mindig kétségek gyötörték, és az újabb visszautasítástól való félelem. Még élénken élt emlékezetében az a délután, amikor rájött, Kate mindenre emlékszik a lelövése pillanatából, és hazudott neki. A fájdalom, a keserűség, a csalódottság mélyen a szívébe égett, egy soha be nem gyógyuló sebet hagyva maga után, és nem tudta, készen áll-e újabb sebet szerezni. El tudná-e viselni az újabb megaláztatást, ezúttal szemtől szemben.

-         Először azt hittem, nem veszi észre, hogy harcolok érte – maradt válaszként a nő által korábban használt hasonlatnál, majd folytatta – később rájöttem, hogy nem akarja, hogy harcoljak érte, és ez nagy különbség. – húzta el keserű csalódottsággal a száját.

-         Talán csak… időre volt szüksége, hogy rájöjjön, szüksége van rád… talán… - felelte halkan, könnybe lábadt szemekkel Kate. Lassan kezdte érteni a férfi viselkedésének változását, de hiába kutatott agyában, nem rémlett fel neki egy olyan momentum sem, amivel ő azt üzente volna, hogy nem kell neki az író. Még mindig arra gondolt, hogy a várakozási időt találta túl hosszúnak a férfi.

-         Jelet kellett volna adnia, hogy tudjam… - lépett közelebb Rick, és forró lehelete már szinte égette a nő ajkát, akinek tekintete először a kék szemek csábító fényében veszett el, majd lejjebb vándorolt a még csábítóbb, keskeny, érzéki vonalú szájra, mely azonnal elé vetítette eddigi egyetlen csókjuk emlékét, mely megbizseregtette minden porcikáját, és amelytől egész teste megremegett.

-         Például? – suttogta halkan Kate, és lélegzete elakadt, amikor érezte, hogy Rick válasz helyett, még közelebb hajol, tenyere pedig lassan derekára vándorol, és leheletnyit közelebb vonja magához, épp csak annyira, hogy érezze a testéből áradó meleget.

Gyilkos kísérlet 7. rész

7. rész

Kate elhűlve, döbbenten figyelte, amint a szőkeség hosszú lábait keresztbetéve, a nyitott ajtajú Dodge anyósülésén kényelmesen elhelyezkedve éppen kirámolja a kesztyűtartó tartalmát. Egyik-másik tárgyat, papírt megtapogatja, megforgatja, majd unott arccal, érdektelenül hajítja a hátsó ülésre, hogy aztán ismét könyékig túrjon a rekeszben. Castle alsó ajkát beharapva figyelte a mellette álló nyomozónő vérvörössé váló arcát, és türelmetlenül várta, hogy kitörjön. Ha csak arra gondolt, mit művelt vele a nő, amikor észrevette, amint az asztalán kutat, vagy beleül a székébe, már előre sajnálta Bamby-t azért, ami rá várt.

-          Maga mégis, mi a fenét művel?! – csattant a hangja Beckettnek ingerülten, visszafojtott indulattal, miközben kezét ökölbe szorítva figyelte, ahogy a hangtól megrezzenő nő ártatlanul ráemeli kék szemét, majd szégyenlősen elmosolyodva rántja meg formás vállait.

-          Csak gondoltam, beleélem magam Nikki Heat személyiségébe, hogy még valósághűbb cikket írhassak róla! Ehhez pedig, kell egy kis kutatómunkát végeznem. Megjegyzem, nincs itt semmi, ami közelebb vihetne magához – mutatott körbe a személytelen holmikon lebiggyesztett ajkakkal, csalódott grimasszal az arcán, mire Kate nagy levegőt vett, Castle pedig tudta, most következik, amire várt.

-          Nézze, Bamby! Y-nal a végén! Kate Beckettnek hívnak, utoljára mondom el! Amennyiben problémát jelent megjegyezni, úgy szólítson csak nyomozónak! – fújtatott dühösen a nő, miközben lehajolt, és sorban dobálta vissza a kesztyűtartóba a holmikat – az egyetlen dolog, amihez közel kerülhet, az a bilincsem! Ha még egyszer kotorászni mer a holmijaim között, magára kattintom, és kidobom egy sikátorban, világos?! – fenyegette meg vészjósló hangon, Bamby pedig rémült arccal, falfehéren hallgatta – Egyébként pedig, mi lenne, ha a személyiségem helyett, inkább abba élné bele magát, hogy…

-          Oké, oké! Puskaszünet! – szakította félbe a nyomozónőt Bamby feltartott kezekkel – rendben, nem csípi, ha matatnak a cuccai között! Eztet mondhatta volna előbb is… Amúgy meg először csak rúzst kerestem… az enyém elmosódott, amikor hánytam - húzta el a száját sértetten, mire Kate undorodva, döbbenten rázta meg a fejét, majd megforgatta a szemét. – Kész agyrém, hogy magánál semmiféle piperecikk nincsen! – háborgott Bamby olyan meglepetten, mintha Kate a sivatagba indult volna víz nélkül – hogy bírja ki, hogy egész nap ne igazítsa meg a sminkjét?

-          Egyszerű! Nem kenem a képemre a teljes színpalettát! – válaszolta foghegyről Kate, mire Bamby elhúzta a száját.

-          Igen, azt észrevettem! Elég, hogy is mondjam, és tényleg nem bántásból, de kissé… szürke… - jegyezte meg magától értetődő könnyedséggel, mintha legalábbis Kate kérte volna meg rá, hogy kritizálja, vagy alkosson véleményt, de mire a nyomozó válaszolt volna, Rick hangja megállította.

-          Nem mindenkinek van szüksége sminkre ahhoz, hogy látszódjon, milyen gyönyörű! – szólalt meg halkan, és kék tekintetét szinte bársonyos puhasággal futtatta végig a nyomozó arcán. Bamby szemét összehúzva nézett először a férfira, majd a szemkontaktust tartó nyomozóra, és elhúzta a száját. Kate nagyot nyelve szakította el pillantását az őt fogva tartó kék szemekről, majd szó nélkül kerülte meg az autót, hogy mielőbb a kapitányságon lehessenek, miközben igyekezett vadul dobogó szívét nyugalomra inteni. Rick magában jót mulatva várta meg, hogy Bamby kikászálódjon az anyósülésről, miközben tekintete akaratlanul is a hosszú combokra vándorolt, melyek elővillantak a miniszoknya alól a nagy erőlködésben. Magában mosolyogva állapította meg, hogy amíg Kate-t nem ismerte, valószínűleg az első gondolata az lett volna erre a látványra, hogy feljebb akarja húzni a szoknyát, most viszont csak arra tudott gondolni, mennyivel izgatóbb, és csábítóbb a szolid elegancia, és titokzatosság, melyet Kate képvisel. Amikor a nő el akart menni mellette, hogy a hátsó ülésre üljön, Rick közelebb hajolva súgta.

-          Fegyverszünet, és nem eztet, hanem ezt! – javította ki mosolyogva, mire Bamby értetlenül rázta meg a fejét, és vállát megrántva csúszott be Rick mögé. Látszott rajta, fogalma sincs, mire gondol az író. Éppen csak annyi ideje volt, hogy becsukja az ajtót, Kate a gázra lépett, és éles fékcsikorgások közepette indult a kapitányság felé. Időnként a visszapillantó tükörbe nézve látta, hogy Bamby nyelvét kidugva, ’hello Kitty’-s ceruzáját szorongatva próbál jegyzetelni, a hasonló mintás jegyzettömbbe. Elképzelése sem volt róla, mit írhat a nő, mivel gyakorlatilag azon kívül, hogy elhányta magát a test látványától, és kitartóan flörtölt egy járőrrel, még semmiben nem vett részt. – Mi a véleményed az igazgatóról? – törte meg a csendet Rick mély baritonja, mire Kate elszakította pillantását a tükörtől, és figyelmen kívül hagyva Bamby érdeklődve felcsillanó tekintetét, nagyot sóhajtott.

-          Úgy tűnik, az egész napját az irodájában tölti, egy semmirekellő titkárnővel, az alkalmazottairól pedig halvány gőze sincs. – foglalta össze tömören véleményét a feltett kérdésre, mire Castle bólogatni kezdett. – Semmivel sem vagyunk előrébb, mint amikor ideértünk – dobolt a kormányon türelmetlenül Beckett, míg arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson, és folytathassák útjukat – remélem, a fiúk többre jutottak a kamerákkal, és a többi alkalmazottal…

-          Feltéve, ha a többi alkalmazott nem további családtag, akiknek a munkavégzés kimerül abban, hogy eljönnek otthonról! – jegyezte meg Castle cinikusan, mire Beckett is elhúzta a száját.

-          Drukkoljunk, hogy nem mindenki IQ halott a vállalatnál – toldotta meg Kate, majd csípősen hozzátette – de, mint azt gyakran tapasztaljuk, nem feltétlenül kell hozzá ész, hogy az ember, életben maradjon. Elég néhány jó kapcsolat, és máris boldogul…

-          Már megint itt tartunk? – kérdezte Rick nagyot sóhajtva, miközben figyelte, hogy a nő egyesbe kapcsol, és áthajt a zöld lámpán, elfordulva balra.

-          Hol is? – kérdezett vissza válasz helyett, tekintetét egy percre sem elszakítva a forgalomról, így nem láthatta, hogy Bamby feszülten figyeli minden szavukat.

-          Pontosan tudod, mire gondolok – emelte tekintetét a férfi a visszapillantó tükörbe, így célozva a nyomozónőnek arra, hogy potyautasukra gondol – még mindig haragszol, igaz?

-          Castle, én nem haragszom! Az elmúlt években hozzászoktam, hogy öntörvényű vagy, egoista, gyerekes, aki abban leli örömét, ha engem bosszanthat – felelte nyugodtan Beckett, miközben leparkolta az autót a kapitányság mélygarázsában, majd sietősen kiszállt, Castle pedig követte. Amikor a lifthez értek, Kate egyik szemöldökét felhúzva nézett az íróra – Törpillát nem hozod? – mutatott az autóban még mindig irogató nőre, aki úgy tűnt, észre sem vette, hogy a két ember már a liftnél várakozik. Rick égnek emelte a szemét, majd mit sem törődve Beckett kárörvendő mosolyával, visszasétált az autóhoz, és bekopogott az ablakon.

-          Feljön? Vagy lehúzzuk az ablakot? – kérdezte gúnyolódva. Amikor beleegyezett, hogy segít Bamby-nak, még jó ötletnek tartotta a nő ittlétét, amivel bosszanthatja majd a nyomozót, de néhány óra leforgása alatt hamar rájött, hogy Beckettnek megvannak a módszerei arra, hogy ne egyedül szenvedjen. Kezdve azzal, hogy a helyszínen őt parancsolta a hányó Bamby mellé gardedámnak, egészen addig, hogy most őt küldte vissza érte az autóhoz, míg a nyomozó beszállt a liftbe, és már hűlt helye volt, mire a szőkeség kikecmergett az autóból.

Kate szemét összehúzva figyelte azt a néhány, szegényes adatot, melyet a táblára felvezetett. Asztalán üldögélve, keresztbevetett lábakkal próbált rájönni, merre is induljanak, amikor kattant a liftajtó, és mókás kép tárult a szeme elé. Rick fásultan, égnek emelt tekintettel, megroggyant vállakkal lépett ki a liftből, arcára volt írva a kín, és a kétségbeesés, míg Bamby felpezsdülve, folyamatosan csiripelve tipegett mellette. Ahogy közelebb értek, Kate már szófoszlányokat is ki tudott venni. Mint rájött, a nő éppen az uborkapakolás rejtelmeibe avatta be a férfit, de mint mondta, az egésznek semmi értelme. Egy teljes délutánon át pakolta az uborkát egyik táskából a másikba, de semmi eredménye nem lett, az arcbőre egyáltalán nem lett tőle simább. Kate, amint megértette, mit mesél a nő, majdnem hangosan felnevetett, de igyekezve megőrizni komolyságát, szigorú tekintettel fordult feléjük.

-          Azt hittem, eltévedtetek a liftben – szólalt meg cseppnyi gúnnyal a hangjában, mire Rick fintorral válaszolt, Bamby pedig értetlenül meredt rá.

-          Ezt nem értem. Hogyan tévedtünk volna el? Csak felfele jött, nem? – kérdezte butácskán pislogva, mire Rick fáradtan dörgölte meg orrnyergét.

-          Beckett nyomozó csak viccelt, Bamby – világosította fel a nőt rezignáltan, mire az elhúzta a száját.

-          Az ő poénjait sosem értem – jegyezte meg durcásan, lebiggyesztett szájjal, miközben helyet foglal Castle székében.

-          Gyanítom másét sem… – mormolta Rick az orra alatt gonoszul, és Kate kezdte megsajnálni a férfit. Amikor Bamby felnézett a férfira, hogy kérdőre vonja a kijelentés miatt, hirtelen ötlettől vezérelve előzte meg.

-          Kávét? – kérdezte Rick-re pillantva, aki azonnal meglátta a lehetőséget a menekülésre, még akkor is, ha az csak néhány perc nyugalmat hozhat. Gondolkodás nélkül bólintott rá, és Bamby csodálkozó pillantásával mit sem törődve vették útjukat a pihenő felé, otthagyva a nőt az asztalnál, akinek most minden figyelmét lekötötte a Beckett asztalán található elefántokból álló szoborcsoport.