Nem menekülhetsz 44. rész

 

44. rész

Dean elnyomva egy sóhajt, türelmetlenül nézte meg óráját, miközben Karen véget nem érő monológját hallgatta barátságról, őszinteségről, és még ki tudja, miről. A nő nem sokkal az előtt lépett be az iroda ajtaján, amikor ő indulni készült Randy-hez, hogy mindent előkészítsen a vacsorához, amit Kate-nek ígért, és most bosszankodva állapította meg, hogy késésben van. Átöltözni már biztosan nem lesz ideje, ha ügyes, és elég gyors, a virágcsokorért még el tudna menni, de ehhez az kellett volna, hogy Karen végre távozzon. Csak remélni merte, hogy Kate is késni fog, így nem fog teljesen rosszul elsülni az este, mint, ahogy eltervezte.

- Untatlak?! – hallotta meg Karen számon kérő hangját, mire nagy levegőt vett, és mosolyt erőltetve magára, ránézett.

- Dehogy – hazudta szemrebbenés nélkül, majd megköszörülte a torkát – csak tudod, éppen egy találkozóra kellene sietnem, szóval, ha megtennéd… - próbálta kitessékelni finoman a nőt a helyiségből, mire Karen bocsánatkérőn emelte mellkasához szépen ápolt, lakozott körmökben végződő kezét.

- Te jó ég, ne haragudj! – kért azonnal elnézést – ha tudtam volna, hogy dolgod van, nem tartalak fel – szabadkozott kényelmetlenül magas hangon, Dean pedig megrázta a fejét.

- Nem tesz semmit – hárította el a bocsánatkérést, mialatt egyre közelebb értek az ajtóhoz, de amikor már kinyitotta, és arra várt volna, hogy Karen átlép rajta, ő pedig végre a dolgára indulhat, a nő szomorúan sóhajtott.

- A városban azt pletykálják, hogy te és Kate Reynolds egy párt alkottok – tört fel belőle végre jövetelének igazi oka, amivel elérte, hogy Dean megtorpant és azonnal távolságtartás ült ki arcára – igaz ez? – kérdezte, mint, aki nem akarja elhinni, amit hallott, mire a férfi bólintott.

- Így van – közölte nyugodt hangon, és meg sem lepte, amikor a nő sértetten szorította össze telt, vörösre rúzsozott ajkát.

- Tudod, már tinédzser korunkban sem értettem, mit eszel azon a senkin – emelte meg hangját bosszúsan – de betudtam a hormonoknak, annak, hogy kihívásnak élted meg, amiért olyan megközelíthetetlen volt! Most viszont elképeszt a tudat, hogy felnőtt ember létedre képes vagy összeállni egy ilyen kis… - folytatta volna a mocskolódást, de Dean közbevágott.

- Ha azt akarod, hogy megőrizzem a jómodoromat, akkor csendben maradsz – figyelmeztette összeszűkült szemmel, halkan Dean. – Tíz évvel ezelőtt beleszerettem Kate-be, és ez azóta sem változott, csak még erősebb lett! – jelentette ki megmásíthatatlan hangon. – Pontosan tudom, mit tettél a bálon, mit mondtál neki, amiért elhagyott engem, és csak azért nem fojtalak meg érte, mert visszatart a jól neveltségem – jelentette ki határozottan, mire Karen kínosan feszengve elmosolyodott.

- Ugyan, Dean – legyintett látszólag könnyedén – tényleg képes lennél haragudni egy ostoba kölyökként elkövetett baklövés miatt? – húzta fel kérdőn szemöldökét, elbagatellizálva a történteket, mire a férfi nagy levegőt vett, de nem szólt semmit. – Borítsunk fátylat a múltra – javasolta békülékenyebb hangon, Dean pedig néhány másodpercig hezitált, majd bólintott. Semmi kedve nem volt Karen-nel harcolni, ráadásul, ha ők ketten békében válnak el, azzal Cedrick-nek is szívességet tesz. – Sajnálom, amit Kate-ről mondtam… vagy mondani akartam – folytatta Karen, miután látta, hogy Dean haragja elszállt. – De egy kicsit nehezen emésztem, hogy őt választottad, és fogalmam sincs, hogy ezek után mi lesz kettőnkkel – nyelt nagyot, és szemében könnyek jelentek meg, Dean pedig értetlenül nézett vissza rá.

- Kettőnkkel? – kérdezett vissza, majd hitetlenkedve elmosolyodott. – Karen, köztünk soha nem volt és nem is lesz semmi! Én Kate-et szeretem, és ez életem végéig így is marad! – jelentette ki határozott hangon, mire Karen bánatosan emelte rá őzike szemeit, megrebegtetve szempilláit.

- Mi lesz, ha úgy dönt, mégis visszamegy Bostonba? – vetette fel csak úgy, mellékesen – ha úgy érzi, hiányzik neki a nagyvárosi pörgés, az élet?

- Akkor én is vele megyek – válaszolta azonnal, a bizonytalanság vagy hezitálás legkisebb jele nélkül, mire Karen gonoszkodva húzta fel szemöldökét.

- Na, és ha nem kellesz neki? Ha nem akarja, hogy vele menj? – folytatta tovább az elméletek gyártását, mire Dean megvonta a vállát, és arcán semmi jele nem volt annak a félelemnek, amit szívében érzett erre a gondolatra, a nő pedig folytatta – akkor talán elgondolkodhatnál azon, hogy én…

- Karen – szakította félbe Dean. – Ne értsd félre, amit most mondok, de ha Kate elmegy, köztünk akkor sem lesz semmi! Ha bármikor is akartam volna tőled valamit, lett volna rá lehetőségem – közölte nyugodt hangon, Karen pedig egyre kényelmetlenebbül kezdett feszengeni. – Tíz éven át megtettél mindent, hogy az ágyadba csábíts, sikertelenül – világított rá egy nem éppen elhanyagolható tényre, mire Karen nagyot nyelt, és szomorúan elmosolyodott.

- Igaz – értett egyet halkan, Dean pedig kezdte megsajnálni, amiért ilyen nyers volt vele – azt hiszem, ideje lenne ezt elfogadnom, igaz? – kérdezte, komolyan a férfira nézve, aki lassan bólintott, és figyelmét elkerülte, hogy Karen tekintete az ablak felé vándorol. – Nem örülök neki, hogy éppen Kate az a nő, aki elvesz tőlem, de megértem, hogy a szívnek nem lehet parancsolni – folytatta nyugodtan, majd hirtelen lágyan elmosolyodott. – Sok boldogságot Dean! – ölelte meg a férfit, aki meglepetten viszonozta a gesztust, de a következő pillanatban Karen ajka váratlanul az övére tapadt, és szenvedélyesen megcsókolta. Dean a másodperc tört része alatt lökte el magától a nőt, de túl későn. Ahogy tekintete az ajtóra tévedt Kate-et látta meg Cedrick-kel az oldalán, ahogy hitetlenkedve ingatja fejét. Zöldes-kék szemében könny csillogott, szája keserű mosolyra húzódott.

- Van, ami sosem változik – szólalt meg halkan, fájdalommal a hangjában. – Mindegy, hány év telik el – tette hozzá, mire Dean kétségbeesetten ingatta fejét. Képtelen volt elhinni, hogy ez megtörténik, hogy a legboldogabb estéje helyett a legszörnyűbbet kell átélnie.

- Kate! Hadd magyarázzam meg! – lépett közelebb a nőhöz, mialatt háta mögött Karen élvezettel figyelte az eseményeket, és kezét a szája elé téve próbálta elrejteni örömét, tekintete pedig Cedrick elégedett pillantását kereste, aki, mint, aki jól végezte dolgát, hanyagul támaszkodott meg az ajtófélfában.

- Nem kell! – távolodott el tőle elutasítón a nyomozónő és szemében félreérthetetlen kifejezés jelent meg. – Cedrick már mindent elmondott – tette hozzá, majd sarkon fordult, és a választ meg sem várva, elhagyta az épületet. Dean érezte, ahogy a harag eluralkodik lelkében, elnyomva a fájdalmat, mely egész testét megbénította, miközben szikrázó szemekkel nézett bátyjára.

- Mit mondtál neki? – kérdezte halkan, visszafojtott indulattal a hangjában, de amikor Cedrick nem válaszolt, csak mosolyogva nézett vissza rá, egyetlen mozdulattal markolta meg zakójának gallérját, és rántotta magához olyan közel, hogy amaz tisztán láthatta a düh lángjait felcsapni a kék szemekben. – Mit mondtál neki?! – ismételte meg a kérdést már emeltebb hangon, erősen megrázva fivérét, aki összerezzent.

- Azt, hogy rájöttél, meg kell mentened a céget, és mivel ő előbb-utóbb úgyis visszamegy Bostonba, le akarod zárni a múltat – vallotta be, Dean pedig észrevette, ahogy pillantása Karen-re vándorol. Követve tekintetét, még időben elkapta a másodpercet, ahogy összemosolyognak, és azonnal rájött, hogy Karen itt léte sem véletlen, az egészet ketten tervelték ki, hogy elszakítsák Kate-től.

- Az egészet megrendeztétek – sziszegte indulatosan, mire bátyja megrántotta a vállát.

- Mivel képtelen voltál józanul gondolkodni, és az érzelmeid vezéreltek, kénytelen voltam közbe avatkozni – magyarázta halálos nyugalommal, és arcán látszott, egyáltalán nem bánta meg, amit tett, Dean pedig undorodva nézett testvérére, aki folytatta – ezt kell tenned Dean! Lezárni a múltat, és a család, a cég érdekeit nézned!

- Van róla fogalmad, mit tettél? – kérdezte halk, elgyötört hangon, továbbra sem eresztve fivérét. – Tönkretetted az életemet! – tette hozzá könnyes szemmel, dühösen, mire Cedrick unottan húzta el száját.

- Ugyan, ne túlozz, öcsikém! – sóhajtott fel. – Szívességet tettem neked! Bármikor kapsz különbet! – jelentette ki érzelemmentes hangon, mire Dean szeme elsötétült a haragtól.

- Te rohadék! – szűrte fogai között, majd egyetlen, lendületes mozdulattal vágta arcon testvérét, aki olyan erővel vágódott az egyik szekrénynek, hogy annak leszakadtak a polcai. Karen felsikoltott rémületében, Cedrick káromkodva nyúlt vérző ajkához, Dean-t azonban már semmi sem érdekelte. Fittyet hányva rá, hogy mi történik a továbbiakban, elhagyta az épületet, aztán beült autójába, és eszeveszett tempóban vette az irányt a Reynolds birtok felé, miközben azért imádkozott, hogy időben érkezzen, és Kate-et még otthon találja. Csak remélni merte, hogy legalább egyetlen esélyt kap szerelmétől, hogy megmagyarázza a történteket, és bízott benne, hogy hinni fog neki, mialatt megfogadta, hogy ha ez sikerül, a világ végére is képes lesz elköltözni azért, hogy maguk mögött hagyják Karen-t és Cedrick-et.

 

Kate tűnődve bámulta a csillagokat a felhőtlen, egyre sötétebbé váló égbolton. A nap már lenyugodott a látóhatár mögött, de a hold még nem állt készen, hogy teljesen birtokba vegye az eget, így szürkés szín uralkodott a tájon. A tücskök ciripelése összefolyt a kabócák esti zenéjével, az istállóból a szél elhozta a lovak nyerítését, és az egész olyan volt, mint egy jól megkomponált nyár esti koncert. Mialatt a veranda lépcsőjén üldögélt, sorra vette mindazt, ami az elmúlt néhány napban történt vele, a Dean-nel való kapcsolatát, legvégül pedig újra lejátszotta az este eseményeit. Amikor annyi év után visszatért Lakeville-be, legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy újra át fogja élni azt, amit a bál estéjén, hogy látja, ahogy Karen Dean-t csókolja.

- Ha jól sejtem, nem úgy alakult az este, ahogy elképzeltem – hallotta meg maga mögött Helen hangját, mire szomorúan elmosolyodott.

- Hidd el Nanny, ezt egyikünk sem képzelte – válaszolta rejtélyesen, mire nagyanyja értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

- Mi történt? – kérdezte, de Kate-nek nem maradt ideje válaszolni, mert egy autó fényszóróját látták meg, ahogy rákanyarodik a poros útra, és ahogy közelebb ért, már azt is látták, hogy a seriff szolgálati autója az. Kate szíve a torkába ugrott, amint leparkolt a kocsi, és Dean ugrott ki belőle, majd megállt előtte.

- Kate! Beszélnünk kell! – jelentette ki, és hangján jól lehetett hallani, addig nem fog elmenni innen, amíg a nő meg nem hallgatja. Kate rezzenéstelen arccal állta a szomorúan csillogó szemek pillantását, miközben nem tudta, mit tegyen. Esze azt súgta, küldje el a férfit. Sokkal egyszerűbb lett volna, mint végig hallgatni, így talán a fájdalom is kevesebb lett volna, szíve azonban azt mondta, tartozik mindkettőjüknek annyival, hogy beszél vele.

- Akkor gyerekek, irány a nappali! – szólalt meg Helen határozottan, majd szélesre tárta a bejárati ajtót. – A mi családunkban nem szokás az udvaron kitárgyalni a személyes dolgokat! – tette hozzá magyarázatképpen, mire a két fiatal szó nélkül, némán követte a házba.

Nem menekülhetsz 43. rész

 

43. rész

Kate lassan kortyolt bele hideg sörébe, melyet néhány perccel korábban rakott elé Randy, aki kora ellenére, még mindig aktívan kivette részét a kocsma fenntartásához szükséges munkából, igaz, csak a pult mögött. Keményebb fizikai munkát már nem vállalt, de szívesen szolgálta ki a város lakóit, az irodában ücsörgés és papírmunkával való szöszmötölés helyett. Mint mondta, így legalább első kézből jutott hozzá a friss információkhoz, és sértetten vonta össze bozontos szemöldökét, amikor Kate megjegyezte, hogy ezek inkább pletykák.

- Elég gyér a forgalmad, Randy – jegyezte meg Kate, miközben újabbat kortyolt az italból, melyet jó vidéki lány módjára, üvegből fogyasztott, és körbe futtatta pillantását a kocsmában, ahol gyakorlatilag ő volt az egyetlen vendég, annak ellenére, hogy még csak fél hat múlt. Tisztában volt vele, hogy jóval korábban jött, mint, ahogy Dean-nel megbeszélték, de Helen-nek dolga volt a városban, és felajánlotta, hogy elhozza, annyi ideje pedig már nem volt, hogy hazamenjen a találkozó előtt, ezért úgy döntött, megiszik egy sört, és beszélget régi jó barátjával, akivel a bálon nem volt rá alkalma.

- Tudod, hogy van ez – rántotta meg vállát szokatlanul idegesen az idős férfi, ami Kate-nek is feltűnt – hétköznap este mindenki igyekszik korán hazakerülni – magyarázta nem túl meggyőzően, mire Kate felhúzta szemöldökét.

- Péntek van – közölte halálos nyugalommal, így jelezve, hogy az már szinte hétvége, és szeme gyanakvón szűkült össze, amikor Randy idegesen nevetett fel.

- Nahát, tényleg – simított végig zavartan homlokán, miközben már sokadjára pillantott az órájára. Azon túl, hogy majdnem infarktust kapott, amikor meglátta, hogy Kate több mint fél órával hamarabb jött, mint, amit Dean mondott neki, most még azon is aggódhatott, hogyan készíti elő az asztalokat, a gyertyákat, és minden mást is, amivel a seriff megbízta, úgy, hogy a nő itt ül a pultnál. Fogalma sem volt róla, mi fog ebből kisülni, de azt előre látta, hogy amit Dean eltervezett, abból nem lesz semmi. – Nos, vannak vérszegény napok – tette hozzá feszengő mosoly kíséretében, mire Kate újfent körülnézett.

- Mondd csak Randy – kortyolt megint bele a sörbe, mire a férfi, aki éppen egy poharat állt neki eltörölni, kíváncsian és mit sem sejtve nézett vissza rá – gondoltál már arra, hogy ha nem lenne kint az ajtón a „zárva” tábla, esetleg több vendéged lenne? – kérdezte ártatlan tekintettel, és gyanakvása csak még nagyobb lett, amikor a férfi kezéből hangos csörömpöléssel esett ki a pohár, és darabokra törött a padlón.

- A francba! – káromkodta el magát, miközben nem győzte szidni a jó szívét, amiért belement ebbe az egész marhaságba. Kénytelen volt elismerni, hogy nem való már neki ennyi izgalom, ráadásul nem számolt azzal, hogy Kate semmit sem változott gyerekkora óta. Most is legalább olyan jó megfigyelő, mint annak idején.

- Minden rendben? – nyújtogatta nyakát Kate, hogy láthassa, amint a férfi a pult mögött, egyesével szedi össze az üvegdarabokat, magában pedig jót mosolygott.

- Persze, persze! – bizonygatta Randy, majd, amikor végzett, kiürítette a szemétszedő lapátot a kukába, és nagyot sóhajtva emelte a nőre pillantását.

- Ki vele! Mi folyik itt? – dőlt hátra a magasított, háromlábú széken karba font kezekkel Kate, aki szinte biztos volt benne, hogy Dean és Randy szervezkedtek a háta mögött, mire a férfi megjátszott döbbenettel nézett vissza rá.

- Fogalmam sincs, mire gondolsz! – húzta ki magát, miközben nagyot nyelt, ahogy pillantása találkozott a fürkészőn rátapadó szemekkel, és már éppen folytatni akarta, amikor nyílt az ajtó, ők pedig egyszerre kapták oda a fejüket. Randy meglepetten ráncolta össze szemöldökét, amikor meglátta a vendéget, Kate pedig elhúzta száját, ahogy Cedrick beljebb sétált, és megállt mellette, hanyagul megtámasztva könyökét a bárpulton. – Sajnálom, Mr. Lakewood, de zárva vagyunk! – jegyezte meg neki a kocsmatulajdonos, mire a férfi megrántotta a vállát.

- Sebaj, úgysem kérek semmit – vetette oda, mire Randy összeszorította száját, és éppen válaszolt volna, amikor egyik beosztottja a nevét kiabálta az iroda felől, így gyorsan elnézést kért, és távozott. – Ms. Reynolds – üdvözölte visszafogott hangon a nőt Cedrick, mire az, anélkül, hogy ránézett volna, ismét belekortyolt a sörbe.

- Pedig, milyen jól indult ez a nap! – sóhajtott fel gúnyosan, miközben figyelmét nem kerülte el, hogy Cedrick végig futtatja tekintetét teste vonalán. Tisztában volt vele, hogy teljesen más öltözékben ül itt, mint, amihez a férfi szokott. Az elegáns kosztüm és selyem ing helyett, amiben a Cedrick által ismert nők szoktak lenni, ő farmert és kockás inget viselt, haját lófarokba kötötte, lábára pedig körömcipő helyett cowboy-csizmát húzott, mellyel nyilván nem váltott ki sok elismerést a férfiból, de ez nem is állt szándékában. Figyelmét az sem kerülte el, hogy Cedrick tekintete megakadt a forradáson, nyakán, melyet ezúttal nem takart el kendővel, és ugyanazt az undorodó fintort látta meg feltűnni arcán, amelyet Clyde-nál is tapasztalt, de egy kicsit sem érezte rosszul magát. Akik igazán fontosak voltak a számára, elfogadták a heggel együtt, más pedig már nem érdekelte.

- Tegyen féket a nyelvére, békével jöttem – szakította el pillantását nyakáról Cedrick, erőnek erejével, és kihúzva magát, folytatta – bocsánatot akarok kérni! – jelentette ki, mire Kate meglepetten húzta fel szemöldökét. – Azt hiszem, félreismertem magát – tette hozzá halkan, a nyomozónő pedig gyanakodva mérte végig.

- Tényleg? – kérdezte kétkedéssel a hangjában, Cedrick pedig határozottan bólintott.

- Igen – erősítette meg szóban is válaszát. – Sőt, hálával tartozom, amiért annak ellenére segített nekem, ahogy viselkedtem magával – jegyezte meg, Kate pedig már semmit sem értett.

- Segítettem? – ismételte meg értetlenül. Már az sem volt teljesen világos előtte, honnan tudta a férfi, hogy itt keresse, de amit mondott, végképp összezavarta.

- Igen – bólintott határozottan, majd folytatta – nem tudom, hogyan érte el, de Dean hajlandó bocsánatot kérni Karen-től – mosolyodott el megkönnyebbülten, Kate pedig úgy érezte, mintha kirántották volna alóla a széket, miközben Cedrick tovább beszélt. – Azt mondta, biztos benne, hogy maga előbb-utóbb visszamegy Bostonba, és ideje, hogy lezárja ő is a múltat – tette hozzá, mialatt egyenesen Kate szemébe nézett, és elégedetten látta, hogy az nagyot nyel, ő pedig érezte, hogy itt a vissza nem térő alkalom arra, hogy végérvényesen eltávolítsa öccse közeléből. – Ha minden jól megy, talán el is kezdődik valami közte és Karen között, és azt hiszem, ezt magának köszönhetem – mosolygott a nyomozónőre már-már kedvesen, de Kate csak a fejét rázta.

- Nem – nyögte nehezen, vadul dobogó szívvel – én nem tettem semmit – tette hozzá gombóccal a torkában, miközben nem tudta kiverni a fejéből a kora délutáni telefonhívást, Dean zavartságát, idegességét, és csak arra tudott gondolni, hogy talán éppen ezt akarta közölni vele a férfi, ezért nem akart kettesben lenni vele.

- Akárhogy is, valami meggyőzte Dean-t, hogy a család és a vállalat mindennél fontosabb – rántotta ki gondolataiból Cedrick elégedett hangja, ami elég volt Kate-nek ahhoz, hogy kételkedni kezdjen. Tudta, hogy szerelmét sosem érdekelte a pénz, és nem tudta róla elképzelni, hogy ilyet tenne vele, ezért erőt vett magán, és elűzve félelmeit, nyugodtan nézett bele a hidegen csillogó szemekbe.

- Nem hinném! – jelentette ki, felvértezve magát egy újabb átverés ellen. – Ő sosem… - kezdett volna bele, hogy kifejtse ellenérveit, de Cedrick közbe szólt.

- Biztos benne? – húzta fel szemöldökét magabiztosan – a saját fülemmel hallottam, amikor felhívta Karen-t és találkozót beszélt meg vele – tette hozzá, de amikor Kate hitetlenkedve nézett rá, folytatta – maga erről nem is tudott, igaz? – kérdezte együtt érző hangon, majd hirtelen lehunyta szemét. – Te jó ég! – sóhajtott fel bűntudatosan – délután mondta, hogy meghívta magát vacsorázni, mert tisztázni akarja a kettőjük dolgát. Bizonyára személyesen akarta elmondani a fejleményeket – gondolkodott hangosan, Kate pedig lenyelve könnyeit idézte fel a férfi szavait. Kettőjükről akart beszélni, a jövőjükről, és azt is hozzátette, hogy személyesen akarja elmondani, ráadásul Cedrick ezzel arra is magyarázatot adott, honnan tudta, hogy ő itt lesz, így pedig lassan összeállt fejében a kép. – Nem lesz boldog, hogy eljárt a szám – ingatta fejét bánatosan, mire Kate utálkozva húzta el száját.

- El tudom képzelni, mennyire gyötri a bűntudat miatta – jegyezte meg gúnyosan, mire Cedrick érdeklődve nézett bele a zöldes-kék szemekbe, és halványan elmosolyodott.

- Nem hisz nekem, ugye? – kérdezte nyugodtan, mire Kate megrántotta a vállát.

- Mi tagadás, vannak kétségeim – válaszolta őszintén, Cedrick pedig bólintott.

- Megértem a gyanakvását, azok után, amit tettem – értett egyet. – Bőven adtam rá okot, hogy kételkedjen a szavamban, de nem vagyok olyan szívtelen, mint, amilyennek hisz – tette hozzá komolyan. – Nem akarom, hogy hamis reményeket tápláljon – lépett kissé közelebb a nőhöz és a szemében együtt érzés csillogott, ami meglepte a nyomozónőt, miközben ő tovább beszélt. – Maga és Dean… sosem volt igazán jó ötlet, és be kell látnia, hogy hosszú távon sosem működött volna – próbált a lelkére beszélni. – Nyilvánvaló, hogy ezt az öcsém is belátta, és biztos vagyok benne, hogy a tőle megszokott, becsületes módon akarta ezt közölni magával, amit sajnálatos módon én elrontottam… - sóhajtott mélyet, mire Kate keserűen elmosolyodott.

- Tudja, mit? – vonta fel szemöldökét nyugodtan – húzzon innen a fenébe, én pedig megvárom, amíg Dean személyesen mondja el nekem ugyanazt, amit maga az imént – javasolta, mire Cedrick látszólag elgondolkodott a lehetőségen, majd elmosolyodott.

- Attól tartok, Dean késni fog – válaszolta érzelemmentes hangon – ő és Karen éppen a seriff hivatalban tisztázzák kettőjük dolgát – fűzte mellé, és amikor Kate rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, égnek emelte a szemét. – Azt hiszi, nem mondok igazat? – kérdezte, mire egy vállrándítás volt a felelet, ő pedig kihúzta magát. – Jöjjön velem! – mutatott az ajtó felé, így jelezve, hogy bármikor kész bizonyítani az állítását, Kate azonban hezitálni látszott. Egy belső hang azt súgta, hibát követ el, ha Cedrick-kel tart, de annak magabiztossága elbizonytalanította, ráadásul Dean valóban nem jelent meg, így végül győzött a kíváncsisága, és egy ötdolláros bankjegyet dobva a pultra, felállt, és a férfi nyomába eredt, aki már kint is volt a kocsmából. Randy mosolyogva lépett ki az irodai folyosóról, mely mosoly azonnal lehervadt az arcáról, amikor meglátta, hogy a kocsma teljesen üres. Nyomozói ösztönei azt súgták, semmi jót nem jelent, hogy Kate Cedrick-kel beszélgetett, majd nyomtalanul eltűnt, így automatikusan nyúlt telefonja után, és a seriff hivatalt tárcsázta, hogy kiderítse, változott-e esetleg a lánykérés programja, miközben nem győzte ostorozni magát, amiért kettesben hagyta a nőt a férfival.

Nem menekülhetsz 42. rész

 

42. rész

Dean ajkán halvány mosollyal, elgondolkodva forgatta ujjai között a kis, gyémántkővel díszített aranygyűrűt, miközben gondolatai Kate körül forogtak. Az elmúlt napokban számtalan alkalommal próbálta feltenni élete legfontosabb kérdését a nőnek a kórházban, de vagy megzavarták őket a látogatók, vagy ő nem érezte elég meghittnek a pillanatot a lánykérésre. Azt szerette volna, ha varázslatos lesz, ha Kate később is úgy emlékszik rá vissza, mint életének egyik legcsodálatosabb pillanatára, ezért erőt vett magán, és úgy döntött, megvárja, amíg szerelme teljesen felépül, kijöhet a kórházból, és egy meghitt, gyertyafényes vacsora mellett kérheti meg a kezét. Most, hogy ehhez már minden előkészületet megtett, zsebébe csúsztatta az ékszert, és nagy levegőt véve a telefon után nyúlt, hogy az este főszereplőjét is elcsábítsa egy romantikus vacsorára. Keze idegesen megremegett, amikor a telefon után nyúlt, és a farm számát tárcsázta, ő pedig hitetlenkedve rázta meg fejét. Életében nem volt még ennyire izgatott, rettegett tőle, hogy elrontja, dadogni fog, de még inkább félt Kate válaszától.

- Reynolds birtok – hallotta meg felcsendülni a lágy hangot a vonal végén, mire pulzusa felgyorsult, és nagy levegőt véve igyekezett nyugalmat erőltetni magára.

- Kate? – szólt bele látszólag nyugodtan, de hangja megremegett, ahogy folytatta – Dean vagyok – mutatkozott be teljesen feleslegesen, hiszen biztos lehetett benne, hogy a nő azonnal megismerte hangját, miközben grimaszolva nyomott el egy szitkot orra alatt. Úgy érezte, úgy viselkedik, mint egy szerencsétlen kamasz, aki életében először próbál meg randevúra hívni egy lányt. – Velem vacsoráznál ma este? – tért gyorsan a lényegre, mielőtt teljesen hülyét csinál magából, mire Kate elmosolyodott.

- Úgy érted, hogy nálad? – kérdezett vissza a nyomozónő, mire Dean hangtalanul csapott a homlokára, amiért ez eszébe sem jutott. Mennyivel meghittebb lett volna az este, ha csak kettesben vannak, távol a város hivatásos pletykafészkeinek figyelő tekintete elől, de már nem tudta lemondani az asztalt, amit Randy kocsmájában lefoglalt, az egyetlen helyen, ami étteremként is üzemelt a kis városban.

- Nem – húzta el száját csalódottan – a kocsmára gondoltam… - vallotta be, mire Kate meglepetten húzta fel szemöldökét. Azt hitte, miután kiengedik a kórházból, a férfi, aki addig mindennap bejárt hozzá, alig várja majd, hogy kettesben legyenek, így váratlanul érte, hogy az első közös programjukat a helyi kocsmába tervezi meg. – Szeretnék egy nagyon fontos dologról beszélni veled – rántotta ki gondolatai közül Dean hangja, melyből feszültséget hallott ki, ami őt is idegessé tette.

- Valami baj van? – kérdezte aggodalmas hangon, mire Dean sietve rázta meg a fejét.

- Nem, nem! Dehogy! – adta meg a gyors, talán túlságosan is gyors választ, amivel korántsem sikerült megnyugtatnia a nőt, aki érezte, hogy a válasz ellenére, valami nem stimmel a férfival. – Csak szeretnék veled vacsorázni, és… megbeszélni néhány dolgot a jövőnkkel kapcsolatban – tette hozzá rejtélyesen, ami elég volt ahhoz, hogy Kate szíve gyorsabb ütemre váltson, és remegő gyomorral várta a folytatást. – A kórházban nem igazán volt lehetőségünk rá, hogy beszélgessünk – magyarázta döntésének okát, miközben úgy érezte, ideje lenne bontani a vonalat, még mielőtt elszólja magát, és az egész meglepetést elszúrja.

- Ez igaz – értett egyet Kate, majd mosolyt erőltetve arcára, folytatta – gondolod, hogy Randy kocsmája alkalmasabb lesz erre? – kérdezte sokatmondón, mire Dean idegesen nevetett fel, Kate pedig értetlenül ráncolta össze a homlokát. Dean teljesen más volt, mint, amilyen lenni szokott. Érezhetően ideges volt, feszült, mint, akinek fogalma sincs, mit is akar mondani pontosan, vagy inkább olyan volt, mint, aki tudja, csak azt nem, hogyan mondja el, és ez aggodalommal töltötte el. – Nem akarod elmondani inkább, hogy mi a baj? – ajánlotta fel halkan, mert úgy érezte, a legrosszabb hír is jobb annál a bizonytalanságnál, amiben jelen pillanatban érezte magát, de Dean megköszörülte a torkát.

- Nem – jelentette ki határozottan, majd azonnal folytatta – személyesen szeretném, nem telefonon keresztül – tette hozzá. – Szóval? Velem vacsorázol? – tette fel ismét a kérdést, mire Kate nehezen bólintott.

- Persze – egyezett bele nem túl boldogan, mert fogalma sem volt róla, mit akarhat mondani neki Dean, de abból, ahogy viselkedett, úgy érezte, nem lesz tőle boldog.

- Csodás! – villanyozódott fel a választól a férfi, amivel csak még inkább összezavarta a nőt. – A hivatalból nem tudok esténél előbb elszabadulni, szóval, mi lenne, ha Randy-nél találkoznánk hat körül? – ajánlotta fel, hiszen még a virágcsokorért is el akart menni a vacsora előtt, ezen kívül beszélni akart a férfival, hogy zárjon be valamivel korábban, így legalább tényleg kettesben lehettek volna Kate-tel. Már előre örült, ahogy elképzelte, milyen romantikus lesz majd az este. Rajtuk kívül senki nem lesz ott, az asztalon gyertya ég majd, a zenegépből halk, lágy zene szól, ő pedig elmondja végre Kate-nek, milyen nagyon szereti, és feleségül kéri.

- Rendben, ott leszek – állt rá Kate, mire Dean elégedetten mosolyodott el.

- Akkor ott találkozunk! Szia – köszönt el, és már bontotta is a vonalat, Kate pedig szemöldökét ráncolva, belső ajkát harapdálva nézte a kezében lévő kagylót, miközben fejében rosszabbnál rosszabb lehetőségek játszódtak le arra nézve, mit akar mondani neki a férfi.

- Minden rendben, kicsim? – hallotta meg Helen hangját, aki kezeit éppen egy konyharuhába törölgetve lépett be a nappaliba a konyhából, és most aggodalmasan nézte unokáját, ahogy tűnődve ácsorgott a telefon mellett.

- Fogalmam sincs – adott őszinte választ, mialatt helyére illesztette a kagylót. – Dean volt az, meghívott vacsorázni – magyarázta a nőnek, amikor az értetlenül nézett vissza rá – elég… furcsa volt. Szokatlanul ideges… azt mondta, beszélni akar velem a jövőnkről, de azt nem árulta el, hogy mit – tette hozzá, mire Nanny szeme elkerekedett, arcára pedig boldog mosoly költözött.

- Édesem! Lehet, hogy meg akarja kérni a kezedet! – vetette fel izgatott örömmel a hangjában, mire Kate először elmosolyodott, aztán elkomorult.

- Nem hiszem – rázta meg fejét tagadólag, mert véletlenül sem akarta beleélni magát egy ilyen lehetőségbe. Abból, ahogy Dean viselkedett, egyáltalán nem erre lehetett következtetni, ő pedig nem akart csalódni. Úgy döntött, inkább felkészül a legrosszabbra, de Helen nem tágított elmélete mellől.

- Miért nem? – akadékoskodott tovább – gondolj csak bele! Egy romantikus vacsoránál nem is kell tökéletesebb alkalom a lánykérésre! – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire Kate keserűen húzta el száját.

- Az elméleteddel mindösszesen egy probléma van – lépett közelebb nagyanyjához, miközben kivette kezéből a törlőruhát – Dean egy szóval sem említette, hogy romantikus vacsorát tervez! – világosította fel a nőt, majd folytatta – pusztán annyit mondott, hogy beszélni akar velem, ráadásul megkért, hogy Randy kocsmájában találkozzunk. Még csak nem is igazi randi lesz, mert értem sem jön – tette hozzá kissé neheztelő, csalódott hangon, mert úgy érezte, azok után, ami kettőjük között történt, legalább egy rendes, hagyományos randevú dukált volna a férfitól. – Ez így olyan, mint egy üzleti találkozó – húzta el száját szomorkásan, majd bánatosan nézett Helen-re – vagy inkább, mint egy búcsú… - jegyezte meg halkan, mire Nanny bosszúsan fújtatott.

- Miket beszélsz te lány! – csapta össze tenyerét határozottan – miért akarna elbúcsúzni tőled, amikor bevallotta, hogy szeret, te pedig úgy döntöttél, hogy Lakeville-ben maradsz? – kérdezte, amire Kate nem tudott válaszolni.

- Jogos – értett egyet a kijelentéssel, majd nagyot sóhajtott – és miért nem akar kettesben lenni velem az első este, amikor végre kijöhettem a kórházból? – kérdezett vissza, amivel viszont ő adott sakkot nagyanyjának, de a választ nem várta meg, hanem elindult a konyhába, hogy befejezze a törölgetést, amit a telefon csörgése félbeszakított.

 

Dean elégedetten dörzsölte össze tenyerét, miután letette a telefont, és kényelmesen dőlt hátra a fotelben, miközben az órájára pillantott. Örömmel állapította meg, hogy bőven lesz ideje elmenni a csokorért, és Randy-hez is be tud ugrani, hogy megbeszélje vele a vacsora körüli részleteket. Tisztában volt vele, hogy az illendőség azt diktálná, hogy menjen el Kate-ért, de azt akarta, hogy teljes legyen a meglepetés. Ott akarta várni az étteremben, elképzelte, ahogy belép az ajtón, ő pedig rózsákkal a kezében áll majd a terem közepén, melyet hangulatos félhomályba borítanak az asztalokon álló gyertyák, és abban a pillanatban elindul a lágy zene is. Szinte látta maga előtt, ahogy Kate meglepetten, könnyekkel a szemében néz körül. Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy egy sötét árnyék lapult végig az ajtó résénél, és a telefonbeszélgetés minden mondatát hallotta. Mialatt ő a telefonért nyúlt, hogy megrendelje a virágokat, a titokzatos alak ellépett az ajtótól, és tisztes távolságba vonulva nyúlt zakójának belső zsebébe, ahonnan elővette telefonját.

- Karen? – szólt bele a készülékbe, amint meghallotta, hogy a túlvégen felvették a telefont. – Cedrick vagyok – mutatkozott be, majd azonnal folytatta – érdekel még az öcsém? – kérdezte nyugodt hangon, mire Karen egy másodpercnyi csönd után megszólalt.

- Nem is tudom… - nyafogta vékony, drámai hangon – még soha senki nem alázott meg úgy, mint Dean a bál estéjén – panaszkodott sértetten, mire Cedrick égnek emelte a szemét. Ha őszinte akart magához lenni, nem tudta hibáztatni öccsét, amiért képtelen volt tovább elviselni Karen ostobaságait, de a vállalat mindennél többet jelentett neki, így nem lehetett tekintettel arra, mi szolgálja fivére érdekeit.

- Kell vagy nem? – fogta rövidre, úgy igazítva hangját, hogy véletlenül se hallja meg senki, mire Karen nagyot sóhajtott.

- Persze, hogy kell – morogta bele duzzogva a telefonba – tudod jól, hogy már a középiskola óta fenem rá a fogam – tette hozzá, mire Cedrick elmosolyodott.

- Ez esetben, ma este, ha ráérsz, tálcán kínálom fel neked az öcsémet, egy feltétellel! – emelte fel ujját, és szinte látta maga előtt, hogy Karen érdeklődve húzza össze élénken kifestett szemeit. – Beszélj az apáddal, hogy hagyja bent a tőkét a cégben!

- Rendben – állt rá azonnal Karen, egy másodpercig sem gondolkodva – de hogyan éred el, hogy Dean az enyém legyen? – kérdezett rá arra, ami a leginkább érdekelte, mire Cedrick magabiztosan elmosolyodott.

- Van egy tervem – válaszolta rejtélyesen – neked csak annyi a dolgot, hogy azt teszed, és akkor, amit és amikor mondom! – tette hozzá, majd folytatta – találkozzunk nálam, nagyjából… - nézett rolex karórájára – úgy fél óra múlva, és mindent elmondok! Ha ügyes leszel, Kate Reynolds még ma visszamegy Bostonba, Dean pedig olyan elesett lesz, hogy szüksége lesz két ölelő karra, aki megvigasztalja – nevetett fel önelégülten, Karen pedig vele kacagott, anélkül, hogy tudta volna, mi is lesz pontosan a dolga.

Nem menekülhetsz 41. rész

 

41. rész

Kate unottan kapcsolgatta a televíziót a kétágyas kórteremben, melynek ő volt az egyedüli lakója. Miután beértek a kórházba, egy fiatal, 30-as éveinek közepén járó doktornő keze közé került, aki első ránézésre is több bizalmat ébresztett benne, mint, amit Dr. Maxwell valaha képes lett volna. A karján lévő sérülést ügyes, aprólékos gonddal varrta össze, majd a röntgenbe küldték, ahonnan pedig a kórterembe szállította egy magas, legalább 190 centis, 120 kilós betegszállító. A doktornő nemsokkal korábban hagyta el a szobát, miután elmondta, mekkora szerencséje volt. A bordái csak zúzódtak, azt ígérte, néhány nap pihentetés után helyre is jön, és semmi akadályát nem látta, hogy hamarosan munkába álljon, az állán éktelenkedő lilás foltra pedig egy jéggel teli zacskót küldetett az egyik nővérrel, amit Kate most hanyagul dobott az ágy melletti, hófehér éjjeliszekrény tetejére, miközben karórájára pillantott. Legalább négy óra eltelt már azóta, hogy behozták, Dean pedig azt ígérte, hogy amint elintézte, amit akart, utána jön, de ez még mindig nem történt meg. Fogalma sem volt, hol késlekedhet ennyi ideig, és gyomra görcsbe rándult a félelemtől, ha belegondolt, hogy talán mégsem akar vele maradni. Mi van, ha megijedt a lehetőségtől, hogy valóban Lakeville-ben marad? Mi van, ha rájött, tényleg nem őt, hanem a tizenhat éves énjét szereti? – záporoztak fejében a rosszabbnál rosszabb lehetőségek, mire nagyot sóhajtott, de a bordái közé hasító fájdalom rögtön emlékeztette rá, ez miért nem jó ötlet egy darabig. Tisztában volt vele, hogy rendeznie kell a férfival a kapcsolatát, hogy bőven van, mit megbeszélniük, hiszen valahányszor szóba jött a közös jövő, csak árnyalva beszéltek róla, egyikük sem mondta ki nyíltan, mit is szeretne a másiktól. Kate tudta, mit akar. Dean-nel akart lenni, leélni vele az egész életét, de abban bizonytalan volt, hogy a férfi is így érez-e. Rettegett annak a lehetőségétől, hogy csak a tinédzserkori emlékek, vagy a veszély, amibe került, tartotta mellette eddig. Éppen itt tartott gondolatban, amikor lassan nyílt az ajtó, ő pedig összehúzott szemmel fordította oda a fejét. Zavara csak még nagyobb lett, amikor valaki egy csokor vörös rózsát dugott be rajta, majd hirtelen elmosolyodott, amikor meglátta Dean bűnbánatos arcát, ahogy megjelent a virág mellett.

- Fehér zászlót nem találtam – szólalt meg komiszul mosolyogva, üdvözlés helyett, majd beljebb lépett, és megállt az ágy mellett. Tekintete aggodalmasan futott végig a nőn, aki mosolyogva nézett vissza rá. – Sajnálom, hogy késtem – kért bocsánatot, mialatt átnyújtotta a virágot, Kate pedig boldogan vette át, és fúrta arcát az illattenger közé, mélyen beszívva azt. – Tudom, hogy sokáig tartott, de nem az én hibám – emelte fel kezét védekezőn Dean, és amikor Kate értetlenül nézett rá, folytatni akarta, ám váratlanul ismét nyílt az ajtó, és Nanny vágtatott be rajta türelmetlenül.

- Nem bírok tovább várni! Látni akarom a saját szememmel, hogy semmi baja! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Donald-nak, aki finoman próbálta meggyőzni, hogy legyen még egy kis türelemmel, mire Kate meglepetten nézett Dean-re, aki mosolyogva vonta meg széles vállait.

- Hosszú az út Bloomington-ból – sóhajtott fel drámaian, majd folytatta – nagyon-nagyon hosszú, főleg egy olyan emberrel, akinek meggyőződése, hogy nem mondod el neki az igazat, és az unokája élet-halál között lebeg – vázolta fel a történéseket, amiből Kate azonnal rájött, hogy Dean elment Nanny-ért, hogy itt lehessen vele, és megpróbálta elmondani neki, hogy jól van, amit azonban a nő nyilván nem hitt el.

- De… miért? – kérdezte meghatottan, Dean helyett azonban, Nanny válaszolt.

- Miért? Majd én megmondom! – lépett előre mérgesen összehúzott szemmel – mert te képes lettél volna megint kihagyni ebből! – tett szemrehányást az unokájának, mire Kate könnyes szemmel nézett szerelmére.

- Köszönöm – artikulálta némán, mire Dean rámosolygott, majd elvette a virágokat, hogy vázába tegye, Kate pedig Nanny felé fordult. – Hívtalak volna – válaszolta ártatlan arccal, mire Helen szkeptikusan húzta el a száját.

- Hogyne – bólintott a meggyőződés legkisebb jele nélkül, hangjából pedig jól érezhető volt, hogy egy szavát sem hiszi el. – Én pedig tibeti szerzetes lettem volna! – tette hozzá, mire Kate pimaszul elmosolyodott.

- Jól állna a narancssárga – utalt a szerzetesek által hordott ruhára, de Helen nem volt jókedvében, mert mérgesen vonta össze szemöldökét.

- Ne szemtelenkedj! – emelte fel ujját figyelmeztetőleg, majd folytatta – szerencsére Dean-ben volt annyi jóérzés, hogy telefonált, mert úgy gondolta, itt a helyem melletted – lépett közelebb, aztán leült Kate mellé, és két kezébe fogta annak jobb kezét, arcáról pedig eltűnt a méreg, és aggodalomnak adta át a helyét. – Hogy vagy? Mikor jöhetsz haza? – faggatta, mialatt Donald elnyomott egy mosolyt, és Dean felé fordult.

- Megiszunk egy kávét? – kérdezte, mire a férfi bólintott, és néma egyetértésben hagyták őket magukra.

- Jól vagyok, csak zúzódásokat szereztem. A doki szerint, néhány nap múlva haza is mehetek – adott választ nagyanyjának Kate, Nanny pedig hitetlenkedve ingatta meg fejét.

- Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy Clyde ezt tette veled – sóhajtott letörten, hiszen a fiút mindig is pótunokájának érezte. Mélyen együtt érzett vele, amin keresztül kellett mennie szülei válásakor, és bármikor szívesen látta az otthonában. Tudta, hogy unokája és Clyde olyanok egymásnak, mintha testvérek lennének, és soha egyetlen percig sem gondolta, hogy Clyde képes lenne bántani Kate-et.

- Ezzel nem vagy egyedül – húzta el száját a nyomozónő – végig szerelmes volt belém, és bosszantotta, amiért én Dean-t választottam. Amikor visszajöttem, azt hitte, esélyt kaphat, de nem így történt. Én megint Dean mellett kötöttem ki, ami felbőszítette – mesélte el röviden, amit megtudott, Nanny pedig döbbenten hallgatta. – Mivel másképp nem tudott megkapni, letette az óvadékot Messer-ért, és alkut kötöttek… - akadt el egy pillanatra, mert képtelen volt elmondani nagyanyjának, mit akart tenni vele régi barátja, de elég volt a nőre néznie ahhoz, hogy tudja, nem is kell folytatnia. Helen egy másodpercre lehunyta szemét, hogy fel tudja dolgozni a hallottakat, és megnyugodjon kissé, majd váratlanul elmosolyodott.

- Dean mellett kötöttél ki? – húzta fel szemöldökét mókásan – ez azt jelenti, hogy hivatalosan is egy pár vagytok? – kérdezte izgatottan, mire Kate aprót sóhajtott, hogy elkerülje a korábbi, nyilalló fájdalmat.

- Fogalmam sincs – válaszolta őszintén, és amikor Helen értetlenül nézett vissza rá, folytatta – az elmúlt napokban közel kerültünk egymáshoz, de nem tudom, mit vár tőlem. Úgy értem, sosem beszéltünk nyíltan a kapcsolatunk jövőjéről – fonta össze ujjait ölében tanácstalanul, mire Nanny elnézőn elmosolyodott, de válaszolni nem volt ideje, mert nyílt az ajtó, és Dean jelent meg, Donald-dal az oldalán, de még mielőtt beljebb léphetett volna a férfi, Helen felpattant, megmarkolta a karját, és kifelé kezdte tessékelni.

- Hagyjuk magukra egy kicsit a gyerekeket – jelentette ki megmásíthatatlan hangon, Donald pedig azonnal értett a szóból, mert hátrafelé kezdett araszolni. – Úgy érzem, bőven van, mit megbeszélniük – tette hozzá, és a következő másodpercben már be is csukódott mögöttük az ajtó. Kate és Dean kettesben maradtak, a szobára pedig nehéz, feszült csend telepedett. Egyik sem tudta, mit mondhatna, de mindegyikük tisztában volt vele, mit érez a másik iránt.

- Mit mondott az orvos? – törte meg a csendet Dean, mire Kate csalódottan nyelt nagyot. Valamiért abban bízott, hogy ha végre kettesben lesz a férfival, akkor az beszél az érzéseiről, és arról, hogyan látja a jövőjüket, de e helyett egy jóval biztonságosabb, hétköznapibb témát választott.

- Megmaradok – vont vállat óvatosan – zúzódások, néhány nap az egész – tette hozzá halkan, miközben ölében összekulcsolt ujjait tanulmányozta, és meglepetten kapta fel fejét, amikor megérezte, hogy Dean leül mellé az ágyra.

- Ezek szerint, néhány nap múlva már szabad leszel? – puhatolózott tovább, miközben agyában vadul kergették egymást a gondolatok. Még soha nem volt annyira ideges, mint ebben a pillanatban, amikor arra készült, hogy megvallja érzéseit a nőnek, és elmondja, hogy az egész életét vele akarja tölteni. Fogalma sem volt róla, mennyire volt komoly a kijelentése, miszerint végleg hazaköltözik, és rettegett a lehetőségtől, hogy meggondolta magát. Most, hogy Messer halott volt, bármikor dönthetett volna úgy, hogy mégis Bostonban folytatja az életét. Meg akarta kérni a kezét, de először tudni akarta, hogy azért marad-e Lakeville-ben, ha egyáltalán marad, mert itt akar élni, vagy csak ő miatta, mert ez utóbbit nem szerette volna. Képtelen lett volna boldog lenni a tudattal, hogy megfosztotta Kate-et attól, amit szeret.

- Igen – bólintott Kate, és szíve gyorsabb ütemre váltott, ahogy megérezte Dean feszültségét, aki most megfogta a kezét, és komolyan nézett a szemébe, majd mély levegőt vett.

- Kate, én nem akarlak itt tartani – jelentette ki egy szuszra, Kate pedig döbbenten elnyíló ajkakkal hallgatta, miközben úgy érezte, mintha a szívét tépte volna ki a helyéről.

- Tessék? – kérdezte halkan, és csak remélni merte, hogy rosszul értette, amit mondott, de minden reménye elszállt, amikor Dean folytatta.

- A te életed eddig Bostonban volt – nyelt nagyot idegesen, miközben lepillantott kezükre, és ujjai ösztönösen kezdték simogatni a selymes bőrt. – Megértem, ha vissza szeretnél menni, és nem foglak visszatartani – tette hozzá, majd felemelte fejét, és belenézett a könnyes szemekbe. Kate nem akart hinni a fülének. A tény, hogy Dean nem akarja, hogy maradjon, fájóbb volt mindennél. Ezúttal nem félreértésről volt szó, nem más állt közéjük, hiszen maga Dean közölte vele, hogy elengedi, mire Kate lassan kihúzta kezét a férfiéból.

- Értem – köszörülte meg torkát, és nagyot nyelt, hogy folytatni tudja – ez nagyon… kedves tőled… - kereste a megfelelő szavakat, hogy méltóságát megőrizve, minél kevesebb megaláztatás árán kerüljön ki a helyzetből, de Dean váratlanul elkáromkodta magát.

- Kedves?! – kérdezett vissza gyötrődő arckifejezéssel – bele fogok pusztulni Kate, ha elmész! – tört fel belőle fájdalmas hangon, Kate pedig zavartan nézett vissza rá. – Szeretlek, és semmit sem szeretnék jobban annál, hogy maradj, de nem tarthatlak itt, miközben tudom, hogy a munkád, az életed, minden, amit szeretsz Bostonban vár rád! – hadarta egy levegővel, Kate pedig minden egyes szó után egyre boldogabb lett, és elmosolyodott, mialatt Dean felpattant az ágyról és fel-alá kezdett járkálni a kis kórteremben. – Azt kívánom, bárcsak visszamehetnénk az időben! Soha nem engedném, hogy elmenj…

-  Minden, amit szeretek, itt van, Dean. Lakeville-ben – szólalt meg halkan Kate, szerelmesen mosolyogva, de a férfi annyira belemerült a bánatába, hogy meg sem hallotta, csak tovább beszélt.

- Nem kényszeríthetlek, hogy itt maradj velem, és megfogadtam magamnak, hogy türelmes leszek, megvárom, amíg eldöntöd, mit szeretnél, de el kell fogadnom, ha úgy döntesz, Bostonban akarod folytatni az életedet – sóhajtott fel, beletúrva sűrű hajába, mire Kate halkan nevetni kezdett.

- Dean… - szólította meg a férfit, aki elhallgatott, és értetlenül nézett le rá.

- Mi olyan vicces? – kérdezte összevont szemöldökkel, mert korántsem esett jól neki, hogy amíg ő kiönti a szívét, Kate jót mulat rajta.

- Édes vagy, ahogy egyre jobban belelovallod magad, hogy elutazom, de… - harapta be alsó ajkát mosolyogva – de felesleges – tette hozzá, és amikor Dean gyanakodva lépett hozzá közelebb, folytatta – amit a birtokon mondtam, komolyan gondoltam – idézte fel a kijelentését, miszerint itt marad, mire Dean megkönnyebbülten elmosolyodott, és ismét leült mellé az ágyra.

- Várj! – komolyodott el hirtelen – miattam? – kérdezte óvatosan, Kate pedig bólintott.

- Miattad, Nanny miatt, Phil miatt… - sorolta a szívének kedves személyeket Kate – ez az otthonom! – tette hozzá halkan, mire Dean elmosolyodott, és megcsókolta. Ajka puhán érintette meg a nőét, aki ugyanolyan finoman viszonozta, és amikor elváltak egymástól, nagy levegőt vett.

- Nos… khm… - köszörülte meg torkát, hogy végre bátorságot gyűjtsön, és megkérje szerelme kezét, de amikor belefogott volna, nyílt a kórterem ajtaja, és az a doktornő lépett be rajta, aki korábban megvizsgálta Kate-et.

- Itt az ideje, hogy pihenni hagyjuk a beteget – figyelmeztette halk, mégis határozott hangon Dean-t, aki megértőn bólintott, a doktornő pedig nesztelenül távozott.

- Holnap találkozunk – halasztotta el csalódottan a lánykérést egy alkalmasabb időpontra, majd ismét finoman szájon csókolta szerelmét, és boldog mosollyal hagyta el a kórtermet. Végre úgy érezte, véget ért a hosszú, keserves, magányos út, amin eddig járt, és optimistán tekintett a jövőbe, Kate pedig szerelmes mosollyal ajkán hunyta le szemét, és ezúttal, amikor az álom utolérte, nem Carl Messer-rel találkozott. Dean várt rá, ő pedig úgy érezte, sosem volt ennél boldogabb.