Soha többé! 26. rész

26. rész

Castle cipőjének kopogását ütemesen verte vissza a lejárólapozott, kihalt folyosó, és a fehérre meszelt falak, melyek barátságtalanul tornyosultak felette. A műanyag székek szinte kiabáltak neki, hogy üljön le, de úgy érezte, egy percet sem tud nyugton lenni, amíg nem tudja meg, mi történt menyasszonyával. Miután Ryan kihívta a mentőket, azok néhány perc leforgása alatt kiértek, és azonnal oxigénmaszkot tettek a nőre. Míg az orvos Kate vérnyomását mérte, és az oxigénszintet ellenőrizte, addig az ápoló Castle-t faggatta az előzményekről, aki nagy nehezen beszámolt neki a tűzről, és arról, hogy azóta Beckett sokat köhögött. Amíg a kollégák pillantásától kísérve, Kate-t levitték a rájuk várakozó mentőautóba, Javi vette át Matthias kihallgatását, aki megrökönyödve, ledermedve ácsorgott a kanapé előtt. Most, alig egy órával később, Castle még mindig a híreket várta, de az ajtó, ami mögött eltűntek az orvosok szerelmével, nem akart kinyílni. A szituáció fájón ismerős volt a számára, felelevenítve a néhány évvel korábbi eseményeket, amikor meglőtték szerelmét a temetőben, és ő ugyanilyen kétségbeesetten csak reménykedhetett, hogy nem veszíti el. Élénk fantáziája szinte percek alatt vetített elé egy sivár képet, ahogy Kate koporsója mellett áll, kezében az eljegyzési gyűrűt szorongatva, több, díszegyenruháját viselő, szomorú rendőrtiszt mellett. Szinte hallotta, ahogy Lanie Javi karjaiban zokog, látta maga előtt Ryan könnyes szemét, ahogy tartva magát, nem engedi azokat kipotyogni, és érezte a fájdalommal vegyes ürességet, mely lelkét mardosta a nő hiányától. Szörnyű gondolataiból egy gyengéd érintés szakította ki, ő pedig meglepetten pördült hátra, hogy tekintetét a vele szemben álló, gondterhelten homlokát ráncoló, fáradt szürke szemekbe fúrja, melyek egy magas, 50-es éveinek elején járó, ősz hajú, fehér köpenyt viselő férfihez tartoztak. Castle azonnal felismerte az orvost benne, aki átvette a mentősöktől szerelmét. Épp abban a pillanatban, amikor megszólalt volna, kivágódott az ajtó, melyet egy teljes órán át figyelt megbabonázva, és két fehér egyenruhás ápoló, egy hordágyon tolta ki rajta az eszméletlen nőt, akinek szájában egy cső volt. Castle összeszorult szívvel, gyomrában gombóccal nézte, ahogy lassan a folyosó vége felé tolják, és azonnal utána akart menni, amikor az orvos ismét vállára tette a kezét, így megakadályozva, hogy kövesse őket.

-         Mr. Castle…  - szólította meg halkan az írót, de a férfi nem hagyta, hogy befejezze.

-         Doktor úr! Hogy van a menyasszonyom?! Ugye nem lesz semmi baj?– záporoztak izgatott hangon, kétségbeesve a kérdései, mire a Dr. Yellow névtáblát viselő doktor szelíden felemelve jobb kezét, fojtotta belé a szót.

-         Először is, nyugodjon meg, és haladjunk sorjában! – csitította a férfit, barátságos mosollyal, majd Castle legnagyobb rémületére, hirtelen elkomolyodott, és finoman megköszörülve torkát, nagyot sóhajtva húzta végig kezét homlokán, mintha azon gondolkodna, hogyan is fogjon hozzá mondandójához – A menyasszonya súlyos füstmérgezést kapott. – kezdett bele halkan, és arcán látszott, alaposan megválogatja a szavait, mielőtt folytatja, amivel csak még jobban megijesztette az írót – nagyon sok szén-monoxid került a tüdejébe, amely apránként elzárta a léghólyagocskákat, ezért köhögött, és kiszárította a nyálkahártyát. Végül már olyan mértékű volt az elzáródás, hogy nem jutott elég oxigénhez, ezért ájult el. A szaturációja, azaz a véroxigénszintje nagyon lecsökkent…

-         Értem… - bólintott nehezen Castle, majd nagyot nyelt – most hogy van? – kérdezte félve, miközben kutatva futtatta végig tekintetét az orvos ráncokkal barázdált arcán, egy bátorító mosoly, vagy egy bíztató jelet várva, de a férfi csak szomorúan megrázta a fejét.

-         Sajnálom, de még mindig eszméletlen. Sikerült stabilizálnunk az állapotát, de gépre kellett kötnünk, jelen pillanatban azon keresztül jut oxigénhez. – felelte őszintén, mély együtt érzéssel a hangjában az orvos, Castle pedig úgy érezte, minden erő kifut a lábából, és a falnak támaszkodva, lassan csúszott le az egyik hófehér székre, míg az orvos folytatta – nem szabad elkeseredni! A hölgy még fiatal, erős szervezete van, ami képes regenerálódni, és napok múlva képes lehet önállóan lélegezni, de egyelőre, nem kockáztatunk…

-         Bemehetek hozzá? – kérdezte szinte suttogva az író, mire az orvos beleegyezőn bólintott.

-         Addig marad, ameddig csak akar. A 427-es szobába vitték, az elkülönítőbe. – erősítette meg metajelzését a férfi, majd a folyosó végén lévő nővérpult felé indult, ahol a pult mögött álló, molett, szűk egyenruhát viselő, haját kontyba kötött nővér már egy cetlit lobogtatva várt rá. Castle nagyot sóhajtva emelkedett fel a székből, majd a megadott szoba felé vette útját. Lábai szinte maguktól haladtak előre, miközben gondolatai az orvos szavai körül forogtak. Bármennyire is szeretett volna pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és hinni, hogy szerelme néhány nap múlva magához tér, és elfelejtik az egészet, fejéből nem tudta kiverni a képeket, mely a pihenőben játszódott le előtte, ahogy Kate elsápadt, homloka gyöngyözni kezdett, és levegő után kapkodva, fuldokolva köhögött. Agya minduntalan elé vetítette a rémült zöldes-barna tekintetet, aztán ahogy eszméletlenül a karjaiba csuklik, majd, amikor kitolták a hordágyon. Olyan elesett volt, annyira sebezhető és gyenge, amilyennek csak egyetlen egy alkalommal látta eddig. Amikor odaért a 427-es ajtó elé, gondolatait ismét pozitív mederbe próbálva sodorni, nagy levegőt vett, és belépett a szobába, melyet az egyetlen ablakon félig leengedett reluxák félhomályba burkoltak. Castle szíve összefacsarodott a látványra, ahogy végig nézett a nyomozó sápadt arcán. A lélegeztető gép egyenletes pityegése ritmusosan hasított bele a szoba csendjébe, a mellette álló ballon pedig, lassan, minden lélegzetvételnél felfújódott, majd leengedett. Kate arca kisimult volna, és a külső megfigyelő számára úgy tűnt csak, mintha aludna, de Castle tudta, ennél sokkal nagyobb a baj. Ajkát összeszorítva, könnyes szemmel ült le mellé a székre, és olyan gyengéden fogta meg a kezét, és kulcsolta rá ujjait, mintha attól félne, kárt tehet benne. Néhány másodpercig csak figyelte a nőt, majd nehéz szívvel, suttogni kezdett.

-         Nem hagyhatsz itt, Kate! – mormolta maga elé a szavakat, miközben pillantását szeretettel telve, aggódva futtatta végig a törékeny, vékony testen, melyet a kórházi takaró rejtett el szemei elől – nem teheted ezt velem! Végre igent mondtál, nem fogom hagyni, hogy csak úgy kisétálj az eljegyzésből… nem engedem… - ismételte meg határozottan, mintha valóban rajta múlna, majd elakadt a szava. Torkát sírás fojtogatta, végül csak némán felemelte a nő kezét, és belecsókolt a tenyerébe. A pillanatot az ajtó nyitódása szakította meg, Castle pedig kíváncsian nézett fel a barátságosan, ugyanakkor együtt érzőn mosolygó, fiatal nővérre.

-         A menyasszonya holmiját hoztam, amit a vizsgálóban levettünk róla. Gondolom, hazaviszi… - válaszolt a ki nem mondott kérdésre a nő, és egy kisebb szatyrot nyújtott át az írónak, aki szó nélkül fogadta el, majd hagyta, hogy a nővér távozzon. Néhány percig még fogta Kate kezét, végül komótosan felemelte a szatyrot, és átvizsgálta. Szívére mázsás súly nehezedett, amikor kezei közé került az eljegyzési gyűrű. Még emlékezett rá, hogy a kunyhó előtt ő húzta fel a nő ujjára, és megígértette vele, hogy soha többé nem veszi le. Most könnyes szemmel forgatta meg a kis ékszert, hogy aztán megfogva a nő kezét, finoman ismét az ujjára húzza.

A napok gyorsan teltek, és Castle legnagyobb örömére szerelme értékei olyan ütemben javultak, hogy az orvosok azon gondolkoztak, hamarosan leveszik a lélegeztető gépről. Az egyetlen akadálya az volt, hogy még mindig nem tért magához, addig pedig, nem akartak felesleges kockázatot vállalni. Castle minden napot a kórházban kezdett, és csak enni, tisztálkodni járt haza. Lanie, Javi, Ryan, sőt még Jim is, Kate apja, is többször megpróbálták rávenni, hogy pihenjen egy kicsit, de erre nem volt hajlandó. Órák hosszat ült a nő ágya mellett, beszélt hozzá, viccelődött, de Kate továbbra sem adta jelét, hogy fel akarna ébredni, így minden nap, nehéz szívvel hagyta el a kórtermet. Egy héttel azután, hogy Kate kórházba került, Castle úgy döntött, bemegy az őrsre, és elhozza a nő asztaláról az elefántszobrocskákat, melyről tudta, milyen sokat jelentenek neki. Tudta, hogy Kate sosem hitt a babonákban, vagy a szerencse hozó tárgyakban, ő azonban annál inkább, és úgy érezte, nincs veszítenivalója. Amint kilépett a liftből, útját azonnal a nyomozónő asztala felé vette, és csak remélte, hogy senki nem tartóztatja fel, így mihamarabb szerelme mellett lehet, megszokott helyén, a kis széken ülve, kezét fogva. Éppen felemelte az asztalról a szobrocskát, amikor Ryan jelent meg mellette, Javi társaságában.

-         Hogy van? – csendült fel az első kérdés szinte egyszerre a két detektív szájából, mire Rick nagyot sóhajtott.

-         Változatlanul. A véroxigén növekszik, és gyakorlatilag már egyedül kellene lélegeznie, de még mindig nem tért magához, így várnak. Attól félnek, ha előbb veszik le a gépről, összeomolhat… - ejtette ki nehezen a szavakat, és a két férfi arcán látta, egyikük sem mer belegondolni ebbe a lehetőségbe. – Nálatok mi a helyzet? – terelte a nyomozásra a beszélgetést Castle, így elnyomva félelmeit, mire Javi megrántotta a vállát.

-         Még mindig nem tudjuk, ki lehet a pasas, akivel Sue találkozgatott. Csak a személyleírás van meg Matthias-tól, de az kevés – sóhajtott mélyet, mire Castle összeráncolta a homlokát, végül felnyögött.

-         A pasas Edward Lyon! – csapott az asztalra, amikor eszébe jutott, hogy már akkor tudta, kit keresnek, amikor Matthias leírta a férfi külsejét, de figyelmüket elvonta Kate rosszulléte, és azóta sem foglalkozott vele – Leon banki ügyintézője volt, ő rendezte neki a széfet! Nézzetek utána! – utasította ösztönösen a két nyomozót, mire azok kérdőn vonták fel szemöldöküket, de ő nem is foglalkozott vele, csak a lift felé indult, hogy mielőbb szerelmével lehessen, és elújságolhassa neki az ügy menetét. Remélte, hogy ha a munkáról hall néhány szót, talán előbb magához tér. Amikor azonban felvette a kórházba érve a steril ruhát, és benyitott a szobába, szíve szinte megállt félelmében. Az ágy, melyben egy hétig őrizte szerelmét, üres volt.

Soha többé! 25. rész

25. rész

Kate először kíváncsian nézett fel az író kék szemeibe, majd amikor látta benne a bűnbánatot, érezte, hogy ideges lesz. Fogalma sem volt róla, mit akarhat mondani neki az író, de igyekezett nyugodt maradni.

-          Szóval? – próbálta noszogatni a férfit, mire Rick kissé eltávolodott tőle, és lehajtott fejjel, halkan szólalt meg.

-          Nem tudom, hogy este… vagyis tudod, én még azért sértve érzem magam… - nyögte nehezen Castle, miközben nem nézett a nő szemébe, így nem láthatta, hogy annak ajka elnéző mosolyra húzódik, de továbbra is csendben várta, hogy az író folytassa – úgy értem, lehet, hogy te valami romantikus dolgot terveztél, de…

-          Castle! – állította le a férfit Kate most már egyre szélesebben mosolyogva, mire az morcosan emelte rá durcás tekintetét – elismerem, hogy nem volt szép tőlem, amiért kihagytalak a kincskeresésből. Sajnálom! – lépett közelebb a férfihoz, és ezúttal komolyan nézett bele a ragyogó kék szemekbe, amelyben a sértettség mellett már megjelent a megbocsátás halvány szikrája is, de úgy tűnt, Rick nem könnyíti meg a helyzetét.

-          Tessék kárpótolni! – jelentette ki dacosan az író, de a szája szegletében megjelenő mosoly megnyugtatóan jelezte a nőnek, hogy már nem olyan mérges, sokkal inkább csipkelődik vele.

-          Mégis mire gondoltál? – húzta fel érdeklődve szépen ívelt szemöldökét a nyomozó, mire Castle tanácstalanul rántotta meg a vállát.

-          Nem tudom – dünnyögte megbántottan az orra alatt, mint egy gyerek, aki a szülei hibájából maradt le kedvenc rajzfilmjéről, és most azt várja, hogy jóvátegyék. Kate nagyot sóhajtott, majd közelebb lépett, és megfogva a férfi kezét, derekára húzta azokat, ő maga pedig, átkarolta a nyakát.

-          Megígérem, hogy kitalálok valamit! Addig is – lehelt puha csókot a férfi ajkára – vállalom a büntetést, és ma otthon alszom – suttogta bűnbánón, Castle pedig, riadtan kapta fel fejét az utolsó mondatra.

-          Ne! – tiltakozott azonnal, Kate pedig, igyekezett elfojtani mosolyát, a reakciót látva, mely éppen az volt, amire számított – Annyira nem vagyok megsértve… úgy értem… nem kell száműzetésbe vonulnod, vagyis…

-          Sss! – némította el határozottan, mégis gyengéden a férfit Kate, majd a következő pillanatban lágyan vette birtokba a keskeny, érzéki vonalú szájat, és puhán megcsókolta. Nyelve akadálytalanul hatolt beljebb, és lassan fedezte fel az édes mélységet, melyre a férfi halk nyögéssel felelt, és azonnal felvette a már ismerős táncuk ritmusát, miközben keze finoman cirógatta a nő derekát. Ahogy azonban elmélyítette volna a csókot, Kate hirtelen eltolta magától, és köhögni kezdett. Száraz, hallhatóan fojtogató köhögés volt ez, miközben a nő levegő után kapkodva igyekezett pótolni az oxigént tüdejében, kezével pedig az ásványvizes palack után nyúlt, és nagyot kortyolt belőle. A második korty után kezdett jobban lenni, már csak egyet-egyet köhintett, és a torkát mardosó érzés is csillapodni kezdett. Ahogy nagyokat lélegezve felnézett, tekintete Castle aggódó pillantásával találkozott.

-          Kate! Kérlek… - kezdett bele a férfi mondandójába, de a nyomozó egy intéssel elhallgatatta.

-          Ne! Nem megyek orvoshoz! Nincs semmi bajom! – tiltakozott a még kimondott tanács előtt a nő – csak sok füstöt lélegeztem be, ennyi! Holnapra kutya bajom lesz! - jelentette ki magabiztosan, majd még egyet kortyolt a vízből. Castle éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Ryan lépett be az ajtón.

-          Utánanéztünk Sue múltjának! – halászta elő zsebéből jegyzetfüzetét, miközben Kate torkát köszörülve figyelt rá – mindig is zárkózott gyerek volt, a szomszédok szerint, soha nem mozdult ki otthonról, kivéve, ha dolgozni ment. Amikor középiskolás volt, az egyik tanára feljelentette, mert túlságosan ragaszkodó volt… - fogalmazott finoman a férfi, mire Castle elhúzta a száját.

-          Vagyis zaklatta! – javította ki a nyomozót, mire Ryan lassan bólintott, majd folytatta.

-          Akkor megvizsgálták, egy pszichológus kezelte, bizonyos Ralph Ortega. Javi felkereste, állítása szerint, a kényszergyógykezelésről csak azzal a feltétellel engedték ki, ha szedi a gyógyszereit, és havonta megjelenik a kontroll vizsgálatokon, amit a múlt hónapig Sue be is tartott, de a legutóbbin nem jelent meg. Próbálta hívni, de egy férfi vette fel, és közölte, hogy Sue nem megy többet.

-          Leon? – kérdezte kissé rekedt hangon Kate, mire Ryan megrázta a fejét.

-          Nem! Ismeretlen férfi volt. – nézett most tanácstalanul a nőre a nyomozó. Kate összeráncolt szemöldökkel gondolkozott, majd nagyot sóhajtott.

-          Hívjátok be a kávézó tulajdonosát egy beszélgetésre, ahol dolgozott. Talán ő tud nekünk mondani valamit Sue magánéletéről – vélte bizonytalanul, majd amikor Ryan bólintott, és távozott, Castle felé fordult – ne vágj ilyen képet, Castle! Olyan szemekkel nézel rám, hogy kedvem lenne végrendeletet írni!

-          Ezzel még csak ne is viccelj! – morgott az író, de hangjából nem tudta elrejteni a félelmet. A rendszeres köhögési rohamok, melyek a nyomozónőre törtek, nem hagyták nyugodni, és egy hang azt súgta neki, joggal aggódik, de Kate láthatólag, mint mindent, ezt is félvállról vette. – Miért baj az, hogy aggódom érted?

-          Nem baj. Egyszerűen csak, feleslegesen teszed! – nyomott gyors csókot a férfi ajkára Kate lazán, majd megmarkolva az ásványvizes palackot, asztala felé indult, apró köhintések kíséretében, melyet most már igyekezett elfojtani, nehogy még jobban ráijesszen szerelmére. Annak ellenére, hogy látszólag könnyen vette, csak remélte, hogy igaza lesz. A kaparó érzés egyáltalán nem akart múlni, hiába ivott meg már legalább egy liter vizet, és a köhögések is egyre gyakrabban, és egyre súlyosabban törtek rá, olyankor pedig, kivétel nélkül minden alkalommal, alig kapott levegőt. Figyelmét az ügyre terelve telepedett le az asztalhoz, szinte kényszerítve magát, hogy ne foglalkozzon száraz torkával, és a fájdalommal, mely a nyeléssel járt.

Alig egy órával később Ryan és Javi egy magas, legalább 180 centi, barna hajú, 40-es éveinek elején járó, egyenes testtartású, öltönybe bújt férfival jelentek meg, majd miután a pihenő szoba felé irányították, intettek Beckettnek, aki megfogva a mappát, és az immár elmaradhatatlan ásványvizet, Castle-el az oldalán belépett. A férfi kényelmesen, nyugodtan üldögélt a kanapén, majd a belépőkre felfigyelve, azonnal felpattant, és udvariasan bólintott.

-          Matthias Koter? – kérdezte Kate, mire a férfi bólintott.

-          Igen! A társai mondták, hogy lenne pár kérdése hozzám Sue-val kapcsolatban. Csak nem keveredett bajba? – csendült fel a mély bariton aggódón, miközben mindhárman helyet foglaltak, Kate pedig kinyitotta fekete mappáját, és bekapcsolva tollát, válaszolt.

-          Mióta dolgozott magának Sue? – tette fel első kérdését a nő, figyelmen kívül hagyva a férfi kérdését, mire Matthias szemöldökráncolva kezdett gondolkodni.

-          Úgy nagyjából két éve. – felelte őszintén, majd azonnal hozzáfűzte – nagyon jó munkaerő volt, a vendégek szerették, és sosem volt vele probléma. Nem késett, jól végezte a munkáját…

-          A kollégák közül volt esetleg közeli barátja, vagy valaki, akivel szorosabb kapcsolatot ápolt? – jött a következő kérdés a nyomozótól, miközben néhány szót lejegyzetelt az elhangzottakból, és megint ivott egy korty vizet.

-          Senki. Úgy értem, jól kijött a kollégákkal, de senkit nem engedett magához közel, és tudtommal barátja sem volt – rántotta meg a vállát Koter, akin látszott, még mindig nem érti, miért is faggatják az alkalmazottjáról. – Tudják, ő valóban nagyon zárkózott ember volt. Amint lejárt a munkaideje, azonnal rohant haza. Ezért is lepődtünk meg annyira, amikor az a fiú elkezdett hozzá járni…

-          Milyen fiú? – csapott le a mondatra Kate izgatottan, megköszörülve kaparó torkát, hogy aztán újabb korty vízért nyúljon, de érezte, hogy ez sem segít. Tüdeje fájón szúrt, minden egyes köhintés után, torkát olyan száraznak érezte, mint a sivatag, és a nyelés is egyre nehezebben ment, miközben igyekezett minden figyelmét a vele szemben ülőre fordítani.

-          Körülbelül egy hónappal ezelőtt ismerkedhettek meg a kávézómban, és utána minden nap bejött hozzá beszélgetni.

-          Tudna… - akadt el a mondat közepén Kate, és ismét megköszörülte a torkát – tudna személyleírást adni? – kérdezte két köhintés közben, miközben ismét a vízért nyúlt, a köhögés pedig erősödött.

-          Persze! – bólintott Matthias – vékony, sötét hajú fickó. Öltönyben jött mindig, ami úgy állt rajta, mintha két számmal nagyobb lenne, és vastag keretes, ódivatú szemüveget viselt. A tekintete folyton körbejárt, mintha félne valamitől. – írta le Sue látogatóját a férfi lassan, miközben szemöldökráncolva figyelte, hogy a nyomozó egyre jobban köhög. – Jól van? – kérdezte őszintén aggódva, mialatt látta, hogy Castle felugrik a székről, és Kate elé térdel.

-          Kate! Kate! – ismételgette a nő nevét, de Beckett nem tudott válaszolni. A köhögés egyre erősebb lett, érezte, hogy verejték csorog végig a hátán, a szoba pedig forogni kezdett vele, ő pedig, hiába kapkodott levegő után, úgy érezte, hogy mindjárt megfullad, a következő percben pedig, minden elsötétült előtte. Castle rémülten kapta el az eszméletlenül összeeső nyomozót, miközben érezte, hogy szíve vadul kalapál – Mentőt! – kiáltott ki a fiúknak, akik egy emberként tépték fel a pihenő ajtaját. Fél szemmel látta, ahogy Ryan füléhez emeli a telefont, miközben semmi másra nem tudott koncentrálni, csak arra, hogy nem veszítheti el élete szerelmét.

Soha többé! 24. rész

24. rész

Castle megmarkolva a nő karját húzta hátrébb a tűz égető közelségéből, mely nemcsak bevilágította a helyiséget, ahogy először a függönybe, majd lassan a bútorokba is belekapott, hanem erős füstöt, és hőt is gerjesztett. Kate szája elé tartva kezét hátrált a férfival egyenesen a zárt ablakig, miközben tekintetük körbe cikázott a helyiségben, menekülő utat keresve. Fegyverét elővéve, az ablak felé fordult, majd kibiztosította, és tüzelt. A golyók először akadálytalanul pattantak le a lakatról, majd a harmadik lövés végre célt ért, és a zár engedett. Castle nem tétovázott, azonnal szélesre tárta az ablakot, majd a nő felé fordult.

-          Menj! – utasította a nyomozót, aki azonnal látta, hogy ő épphogy kifér majd, de az író bizonyosan nem. Néhány másodpercig kétségbeesetten nézett a kék szemekbe, melyből biztatást, és noszogatást olvasott ki, majd megrázta a fejét.

-          Nem hagylak itt! – jelentette ki határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon, miközben ismét köhögő roham kapta el, ahogy belélegezte a füstöt. Tüdeje szúrón jelezte, hogy egyre kevesebb oxigént képes felvenni, miközben ő továbbra is farkas szemet nézve az íróval, nem tágított.

-          Kate! Nincs más választásod! Kimászol az ablakon, és kinyitod az ajtót! – fogta két keze közé a nő arcát, aki először ellenkezni akart, majd latolgatva az esélyüket, végül bólintott, de mielőtt az ablakhoz lépett volna, hosszan megcsókolta az írót, majd hagyta, hogy az, bakot tartva neki, felemelje, és szinte kitolja az ablakon. A földre érkezve, Kate először néhány másodpercig levegő után kapkodott, majd nagyot nyelve, minden erejét összeszedve felegyenesedett, továbbra is köhögve elindult, hogy megkerülje a házat, és kinyissa szerelmének az ajtót. Ahogy odaért volna az ajtó elé, megdöbbentő látvány fogadta. Sue ördögi mosollyal az ajkán, szemében beteges csillogással figyelte, ahogy a lángok egyre magasabbra csapnak, miközben egy régi gyermekdalt dúdolt közben. Kate minden porcikáját elöntötte a harag. Bár tudta, hogy szorítja az idő, és mielőbb ki kell nyitnia az ajtót, azt is tudta, hogy előtte Sue-t kell lefegyvereznie, hiszen azzal nem segít Castle-nek, ha gondolkodás nélkül az ajtóhoz rohan, és lelöveti magát a lánnyal. Néhány másodpercig csak figyelt, majd a következő pillanatban a földre teperte a lányt, aki a meglepettségtől először moccanni sem tudott, de néhány másodperc múlva vad kapálózásba kezdett, mire Kate egy jobb egyenessel nyugtatta le, mellyel eltalálta a lány állát. Ebben a pillanatban érkezett meg Javi és Ryan, akik döbbenten meredtek a földön fekvő nyomozóra, és az alatta szinte már eszméletlenül fekvő Sue-ra.

-          Javi! Az ajtó! Nyisd… nyisd ki az ajtót, Castle még bent van! – kiáltott oda újabb köhögő roham kíséretében Beckett társának, így kizökkentve őt, miközben egy mozdulattal fordította hasára a lányt, és kattintott bilincset a kezére. Ahogy felpillantott, megnyugodva látta, hogy Javi kitárja az ajtót, és a gomolygó füstbe lépve, néhány perc után Castle-el az oldalán jön ki, akinek arca merő korom volt, akárcsak a nyomozónőé. Kate, Ryan-re bízva Sue-t, azonnal felpattant és a férfi elé sietett, mire Javi diszkréten hátralépve, hagyta, hogy a két szerelmes megölelje egymást. Castle olyan szorosan tartotta a nyomozót, mintha soha többé nem akarná elengedni, miközben hálát adott az égnek, hogy élve megúszták. Amikor szívük vad dobogása enyhült, lazított a szorításon, és kissé távolabb tolva a nőt, lágy mosollyal az ajkán nyúlt bele nadrágja zsebébe, és halászta elő az eljegyzési gyűrűt.

-          Ezt nálam felejtetted… - suttogta halkan, mire Kate szeme könnybe lábadt, és kinyújtotta remegő kezét, így hagyva, hogy Castle ismét felhúzza ujjára a gyémántot, oda, ahová való – soha többé ne vedd le! – érintette homlokát szerelmesen a nőéhez Rick, mire Kate felsóhajtott, miközben érezte, hogy tüdeje még mindig szurkálódva fejezi ki nemtetszését.

-          Soha többé! – ismételte meg ő is, majd mélyen belenézett a kék szemekbe, és hagyta, hogy a férfi birtokba vegye az ajkát, és gyengéden megcsókolja, ő pedig, ugyanolyan puhán csókolt vissza.

-          Az elmeháborodottat bevisszük az őrsre! – törte meg a meghitt pillanatot szokásához híven Javi, mire mindketten kissé neheztelve néztek rá, ő azonban, zavartalanul folytatta – ki akarod kérdezni, vagy inkább megnézetitek magatokat egy orvossal?

-          Kihallgatom! Én jól vagyok. – jelentette ki elszánt tekintettel Kate, mire Castle aggódva pillantott rá.

-          Biztosan? Talán mégis jobb lenne, ha látna egy orvos… - jegyezte meg óvatosan, de Kate megrázta a fejét.

-          Tényleg semmi bajom! – köszörülte meg a torkát, majd Javira nézett – menjetek előre, mi is megyünk utánatok! – utasította a férfit, mire az, bólintott.

Kate, immáron frissen zuhanyozva, akárcsak Castle, éppen nagyot kortyolt az ásványvizes palackból, melyet Rick hozott neki, hogy csillapítsa torkában a kaparó érzést, mely nem akart szűnni, amikor Javi jelent meg, és jelezte, hogy Sue a kihallgató szobában várja, de mint mondta, ne várjon túl sokat, mert az eddiginél is kattantabb. Beckett szemöldökráncolva nézett vissza rá, végül rántott egyet a vállán, és Castle-el a nyomában belépett a kihallgatóba, ahol Sue várt rájuk. Keze az asztalon pihent, összebilincselve, kék tekintete üvegesen bámult a semmibe, még az ajtó nyitódására sem nézett fel. Amikor azonban, Kate mellett Rick is helyet foglalt, ráemelte a szemét, és halvány mosoly futott át az arcán, de egy pillanattal később már tova is tűnt. Kate megköszörülte a torkát, és kényelmesen hátradőlve figyelte egy ideig a lányt, aki úgy tűnt, egyáltalán nincs velük lélekben, csak a teste volt jelen.

-          Sue, adok egy esélyt, hogy megmagyarázd – szólalt meg a nyomozónő halkan, csendesen. Hangja meglepően nyugodt volt, ahhoz képest, amin keresztül mentek a lány miatt, de Sue még csak rá sem nézett, csak az ujjait bámulta meredten. – Miért csináltad ezt? Te ölted meg apukádat? – csendült fel az újabb kérdés, de felelet ezúttal sem érkezett rá. Kate nagyot sóhajtott, majd kinyitva a mappát, amivel érkezett, lassan lapozgatni kezdte. – Öt évig voltál a zárt osztályon, mert egy tanárodról azt képzelted, hogy ő az igazi apukád, és téged csak örökbe fogadtak a szüleid – olvasta fel hangosan, hátha ezzel kivált valami érzelmet, de a lány arcáról semmit nem tudott leolvasni, így folytatta – új családot akartál, mert nem tetszett, amibe születtél, igaz? Ezért ölted meg? – kérdezgette tovább, de a lány most is néma maradt, majd néhány másodperc múlva ugyanazt a gyerekdalt kezdte dúdolni, amelyet Beckett már hallott tőle az égő kunyhó előtt. Tanácstalanul nézett Rickre, aki éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Ryan dugta be fejét az ajtón.

-          Beckett! Megjött a labor. Tiszta! A DNS nem egyezik! – súgta az odalépő nőnek, aki először bólintott, majd jelzett Castle-nek, és magára hagyva a lányt, visszasétáltak az asztalukhoz.

-          Ryan, hívd fel a pszichiátert, és vitesd el innen Sue-t! – utasította a férfit, majd, hogy megelőzzön egy újabb köhögést, még mielőtt folytatta, megint kortyolt egyet a friss vízből, amit a kezében szorongatott, Castle pedig, gyanakodva figyelte, de nem szólt semmit. – Javi, te pedig nézd át az egész ügyet újra, de ezúttal Sue-ra koncentrálj! Biztos vagyok benne, hogy köze van a gyilkossághoz! Túlságosan jól jött neki az apja halála! – fordult most másik társa felé, miközben ő a kapitány irodája felé indult, hogy tájékoztassa az ügyről.

Kate éppen a kávét készítette a gépbe, amikor Castle jelent meg az ajtóban, és szótlanul nézte őt percekig, amitől a nő kezdett zavarba jönni. Nagyot sóhajtva fordult hátra, és nézett bele mélyen a kék, aggodalomtól csillogó szemekbe.

-          Mi az Castle? – törte meg a csendet, mire Rick most beljebb jött, és bezárta az ajtót maga után, úgy állt meg a nő előtt.

-          Csak Sue-n gondolkodtam, hogy mi lesz most vele? – felelte halkan a férfi, mire Kate rántott egyet a vállán, így jelezve, hogy nem különösebben hatja meg a lánnyal történtek.

-          Gondolom beszámíthatatlannak nyilvánítják, és kényszerkezelésre küldik. Reméljük, ezúttal élete végéig benn marad – fűzte hozzá gonoszkodva, majd ismét köhögni kezdett, Castle pedig összeráncolt szemöldökkel mérte végig, ahogy megint az ásványvizes üvegért nyúl, immár ki tudja, hányadszor, mióta visszaértek.

-          Kate, meg kellene, hogy nézzen egy orvos! Amióta visszajöttünk, túlságosan sokat köhögsz… - szólalt meg halkan, miközben ujjai óvón fonódtak a nő karjaira, de Kate megrázta a fejét.

-          Nincs semmi bajom, csak kapar egy kicsit a torkom a sok füst miatt – hárította el ismét meggyőződéssel a vizsgálat lehetőségét a nyomozó, majd amikor látta, hogy ezzel korántsem nyugtatta meg szerelmét, letéve kezéből az üveget, közelebb lépett hozzá, és átkarolta a nyakát – ne aggódj, tényleg jól vagyok! Holnapra kutya bajom sem lesz… sőt… úgy érzem, már estére is nagyon jól fogom magam érezni… Indy… - húzódott kacér mosolyra a nő telt ajka, mire Castle nagyot nyelt, ahogy emlékeztette a nyomozó a szerepjátékra, és aggodalmát elnyomva, derekára fonta kezét, és szorosabban magához húzta, majd a pillanat tört része alatt komolyodott el, és bánatosan nézett bele a zöldes-barna szemekbe. Arcán látszott, hogy olyasvalamit készül elmondani, amivel talán egy újabb veszekedést indít el.

Soha többé! 23. rész

23. rész

Castle ökölbe szorított kézzel tette zsebre a gyűrűt, miközben megrökönyödött pillantással nézett a lány elégedetten, ugyanakkor félelmetesen csillogó kék szemeibe, miközben szavainak értelmét próbálta feldolgozni. A tudat, hogy ezzel az elmebajossal kell akár 100 métert is mennie, elementáris dühvel árasztotta el minden sejtjét, és eltökélten összeszorítva ajkát, rázta meg fejét.

-          Nem megyek veled sehova! – jelentette ki magabiztosan, mire Sue először meglepődött, majd sátáni mosollyá szélesedett ajka.

-          Nem vita tárgya, Mr. Castle! Vagy velem jön, vagy agyonlövöm! Én mindenképpen új életet kezdek, a kérdés csak az, hogy magával, vagy maga nélkül. – fűzte még hozzá nyugodt hangon, mely sokkal rémisztőbb volt az író számára, mintha magából kikelve ordítozott volna. A magabiztosság, és elszántság, ami belőle tükröződött, és a nyugodtság, amellyel mindez párosult, egyértelművé tette, hogy amennyiben erőszakoskodik, és továbbra sem hajlandó együttműködni, úgy lelkiismeret-furdalás nélkül lövi agyon, és még csak fel sem fogná, mit követett el. Castle a másodperc tört része alatt vonultatta fel agyában a lehetőségeket, végül nagyot sóhajtott és bólintott.

-          Rendben! Menjünk! – egyezett bele látszólag lemondón, miközben lázasan gondolkodott, és elhatározta, hogy az első adandó alkalmat kihasználja majd, hogy meglépjen. Sue önelégült mosolyra húzta ajkát, majd fegyverét az íróra szegezve mordult rá.

-          Nyomás a hálóba, és pakoljon össze magának néhány cuccot! – utasította, mire Rick szó nélkül engedelmeskedett, és egy utazótáskába néhány perc leforgása alatt bedobált néhány farmert, inget, és alsóneműt. Amikor végzett, kérdőn pillantott a lányra, aki lehajolt, és fegyverét továbbra is rászegezve, felemelt az ágy mellől egy másik utazótáskát, azt, amelyikkel hozzájuk érkezett, majd felhőtlenül rámosolygott – akkor indulhatunk! – lélegzett fel megkönnyebbülten, mint, aki már a nehezén túl van, és maga elé engedve az írót, elhagyták a lakást. Szótlanul szálltak be az autóba, majd Sue, miután az anyós ülésre száműzte az írót, egyesbe kapcsolt, és gond nélkül fordult ki a forgalmas, éjszakára még inkább felpezsdülő new york-i utcára. Észre sem vette, hogy ugyanabban az időben, amikor elindultak, a hátuk mögött egy másik autó fényszórói is kigyulladnak, és ráérős tempóban követni kezdi.

Castle reményvesztetten nézett körül a faház egyetlen helyiségében, melyben egy régi, legalább 50 éves, rozsdásodó tűzhely, rajta kopott, koszos edényekkel, egy szintén, azóta nem használt kandalló, egy asztal, négy székkel, és egy ágy kapott helyet. Az egész helyiségben áporodott levegő uralkodott, mely szinte fojtogatta. Ahogy Sue először gyertyát gyújtott, kísérteties fénybe borítva ezzel a szobát, majd az ablakhoz lépett, és szélesre tárta, beengedve ezzel azt a kevés holdfényt, mely a sűrű erdő lombjai között utat tört magának, a beáramló friss levegő meglebbentette a rongyos, foltos függönyt, és felverte a port a bútorokról, melytől Castle-nek köhögnie kellett.

-          Tudom, nem túl otthonos, de majd azzá varázsolom neked – sütötte le szemét Sue szégyenkezve, miközben áttért a tegezésre, és ledobva az utazótáskáját, egy szintén koszos rongyot felvéve sebtében törölgetni kezdett. – Ez így nem lesz jó… - állapította meg letörten, ahogy észrevette, hogy a por, melyet letörölt, ugyanúgy, engedetlenül visszaszállt. – Be kell mennem a városba, venni néhány dolgot, addig helyezd magad kényelembe, hamarosan jövök! - mosolygott a férfira, aki rezignáltan sóhajtott.

-          Sue, ne csináld ezt! Ennek semmi értelme! – próbálta megint észérvekkel meggyőzni a lányt, mire annak eltűnt a mosoly az arcáról, és haragosan húzta össze a szemöldökét, de ő kitartóan folytatta – Ha most elengedsz, beszélek a nyomozóval, és…

-          Elég! – kiáltotta el magát dühösen a lány, miközben a kezében lévő rongyot a földhöz vágta – nem akarok többet hallani arról a nőről, világos?!

-          Gondolkozz már Sue! – emelte fel a hangját most már Castle is – mi van, ha a gyilkos, aki megölte apádat, rád talál? Én nem tudlak megvédeni, hát nem érted?! – igyekezett most a veszélyekre felhívni a figyelmét, de a várt hatás elmaradt, ehelyett ő lepődött meg, amikor a lány harsány kacagásban tört ki.

-          Jesszusom! Nem gondoltam, hogy ennyire beveszitek! – nevetett még mindig teli torokból a lány, szinte alig kapott levegőt, miközben Castle-nek balsejtése támadt, mely a lány következő mondatával be is igazolódott – Én hívtam fel a lapokat ezzel a hülyeséggel! – vallotta be büszkén, és élvezettel figyelte a megrökönyödött arcot, majd folytatta – tudtam, hogy másképp nem férkőzhetek a közeledbe. Sajnos, Beckett nyomozót is el kellett viselnem, de végül megoldottam a dolgot. – rántott egyet a vállán derűsen, Rick pedig, hitetlenkedve rázta meg a fejét. Arcán látszott, képtelen elhinni, hogy ennyire félreismerte a lányt, és csak most döbbent rá, Kate-nek mennyire igaza volt, amikor azt állította, valami nem stimmel vele. – De eleget csacsogtunk, még rengeteg dolgom van, ha azt akarom, hogy otthon érezzük itt magunkat – mutatott körbe a szobában, majd nagy levegőt vett, és az ablakhoz lépett. Egy mozdulattal zárta be, lakatot téve a két deszkára, miközben a kulcsot zsebébe rejtette – nem mintha, nem bíznék benned, de fő az óvatosság – kacsintott rá, majd az ajtóból még visszafordult – jó mulatást, a kandalló mellett találsz néhány könyvet, és van ott plusz gyertya is. Sietek vissza! – csukta be maga után az ajtót, meg sem várva a választ, majd Rick hallotta, hogy ráfordul a retesz. Reményvesztetten sóhajtva dobta le kezéből az utazótáskát, és rogyott le az egyik székre, miközben azon gondolkodott, hogyan tudna megszökni még Sue visszatérte előtt. A kezdeti terve, hogy majd út közben lép meg, dugába dőlt, mert gyakorlatilag legalább egy órát utaztak megállás nélkül, és úgy tűnt, most sem talál kiutat. Lábával ütemesen kezdett dobolni a padlón, majd felállt, és a kandalló melletti könyveket vette szemügyre. A darabokon látszott, hogy nem egy-egy témára kihegyezve gyűjtötték őket. A ponyvaregénytől, az orvosi krimin át, egészen a klasszikus irodalmig, minden műfaj képviseltette magát, igaz, csak egy-egy kötettel. Mivel egyik sem nyűgözte le annyira, hogy el tudta volna terelni figyelmét a szökés gondolatáról, most megint a székeket vette szemügyre. Látszott rajtuk, hogy tökéletes asztalos munka, abból az időből, amikor még nem sajnálták az anyagot a bútorból. Miközben végig húzta ujját a szépen megmunkált fán, hirtelen ötlettől vezérelve, felkapta a széket, és teljes erőből az ablaknak vágta, remélve, hogy tud benne annyi kárt tenni, hogy kinyithassa. Ugyan fogalma sem volt, merre indulna, ha sikerülne elhagynia a házat, de bármire hajlandó lett volna, csak ne kelljen itt lennie, amikor Sue visszatér. Az ablak azonban, legnagyobb bánatára meg sem moccant. Dühösen, és elkeseredetten huppant vissza a helyére, amikor a következő pillanatban megint hallotta a reteszt, és lassan kitárult az ajtó. Csüggedten nézett oda, de elakadt a lélegzete, amikor meglátta a belépőt. Kate egyenes tartással állt előtte, szemében elszántság és erő villogott, ahogy tekintetét gyorsan végig futtatta az írón, így meggyőződve róla, hogy semmi baja, majd eltette fegyverét, és lassan közelebb lépett hozzá.

-          Minden rendben? – kérdezte halkan, de a férfi csak szó nélkül, hatalmas léptekkel előtte termett, és a karjai közé szorította, miközben arcát a nyakába fúrta, és mélyen magába szívta az üde cseresznye illatot. Kate jelenléte olyan boldogsággal töltötte el, amit még soha nem érzett, és nem csak azért, mert megmenekült Sue karmai közül, hanem azt is jelentette, hogy nem hitte el, amit Sue akart, nem nézte ki belőle, hogy megcsalta.

-          Tudtam, hogy nem csak a képzeletem játszott velem! Megszorítottad a kezem, igaz?– mormolta a nyakába megkönnyebbülten a férfi, miközben Kate szorosan átölelte a nyakát, és most egy kissé elhúzódva, lágyan megcsókolta.

-          Reméltem, hogy észreveszed! – suttogta a csókba, majd eltávolodva folytatta – nem mondom, hogy nem leptél meg a hálói jelenettel, és a későbbi kijelentéseddel, de ahogy Sue ott állt melletted, görnyedten… gyanús volt – magyarázta a nyomozó, miközben megsimogatta a férfi arcát – ezen kívül, Javi is telefonált, és elmondta, hogy Sue öt évig volt elmegyógyintézetben. Úgy éreztem, hagynom kell, hogy azt higgye, ő nyert, aztán a kocsiban ülve vártam, és követtelek benneteket. Most hova ment?

-          A városba. Otthonossá akarja varázsolni ezt a kuplerájt! – intett körbe fejével az író undorodva, majd ismét a nyomozóra nézett – ideje lenne lelépnünk, még mielőtt visszajön -–lehelt még egy apró csókot a nő ajkaira, mire az, bólintott. Éppen az ajtó felé igyekeztek volna, amikor hirtelen becsapódott előttük, és hallották, hogy a korábban a nyomozó által felemelt retesz, ismét lezárja az ajtót.

-          Nagyon romantikus, tényleg! – hallották meg kintről Sue gúnyolódó hangját – akkor pusztuljatok el együtt! – kacagott fel sátánian, mire Kate és Castle meglepetten néztek össze.

-          Mégis mit akar csinálni? Hagyja, hogy éhen halljunk? – kérdezte suttogva a nőtől Rick, mire Kate megrántotta a vállát, de a következő pillanatban választ is kaptak a kérdésükre. Az ajtó feletti ablakon ugyanis, hangos csattanással törte be a körülbelül 20 centiméter átmérőjű üveget egy flakon, benne átlátszó folyadékkal, és egy, a szájából kilógó, égő ronggyal. Kate az utolsó pillanatban rántotta félre az írót, az üveg pedig, miután széttört, azonnal lángba borította előttük a bejáratot, hatalmas füsttel elárasztva a helyiséget.

-          Rosszabb… eléget minket! – kapta szája elé kezét Beckett, miközben érezte, hogy a füst már marni kezdte a torkát, tüdeje pedig levegő után sóvárog.

Soha többé! 22. rész

22. rész

Kate elgondolkodva pörgette meg immár sokadjára eljegyzési gyűrűjét az íróasztalán, miközben elrévedő tekintettel figyelte a gyémánt ékszert, de ezúttal nem a szépségében gyönyörködött. Gondolatai elkalandoztak, de a néhány nappal korábbi szép emlékek helyett, most csak az imént látott képek kavarogtak fejében. Még most sem tudta elhinni, hogy Castle ezt tette vele. Agya, mint egy filmet vetítette elé az elmúlt öt évet, melyet egymás társaságában töltöttek, és noha először csak a férfi gyerekes, komisz pillanatai törtek maguknak utat, amikor számtalanszor tört borsot az orra alá, lassan, fokozatosan átadták helyüket azoknak a pillanatoknak, amikor mindent kockára téve vállalta be a legmerészebb helyzeteket is, csak hogy mellette lehessen, amikor a temetőben elé ugrott, így próbálva megvédeni őt, vagy amikor könnyes szemmel igyekezett lebeszélni róla, hogy anyja gyilkosának nyomába eredjen. Ahogy szép sorban haladt a jelen felé, úgy jelentek meg az együtt töltött boldog órák, szenvedélyes, vagy olykor gyengéd, szerelmes, játékos szeretkezéseik képei, látta maga előtt az író szerelemtől, boldogságtól sugárzó kék tekintetét is, ahogy elmondja, mennyire szereti, hallotta lágy, mély baritonját, ahogy a fülébe suttog, szinte érezte forró leheletét is. Fejét megrázva igyekezett visszatérni a jelenbe, hogy mintegy saját maga kínzásaként, ismét maga elé vetítse a kora esti képeket. Annak ellenére, amit látott, mégsem tudta elhinni, hogy az a valóság. Már amikor eljött a férfi lakásáról is érezte, hogy valami nem stimmelt a szituációval, de nem tudta, hogy micsoda. A tett, amit állítólag Rick elkövetett, összeegyeztethetetlen volt azzal az emberrel, akit megismert, márpedig, őt még sosem csalta meg az emberismerete. Most, mint külső szemlélő pergette végig a képsorokat, kockáról, kockára, kezdve onnan, hogy belépett a hálóba, miközben igyekezett kizárni minden érzelmet. Fejéből nem tudta kiverni Sue önelégült mosolyát, gonoszan csillogó, hideg, kék szemét, ahogy magabiztosan megtámaszkodva az ajtófélfánál, csak az ő reakcióit figyeli, és Castle zavart tekintetét, ahogy fejét kapkodva próbál magyarázatot adni a történtekre. Fülében újra és újra felcsengtek a férfi komoly, mégis kétségbeesett szavai: „Tényleg nem tudom, mi a fene történt!” – harsogott agyában szinte percenként a mondat. Fogalma sem volt, mit higgyen, ezért nagyot sóhajtva pörgette meg ismét a gyűrűt az asztalon, és olyan merev tekintettel nézte az ékszert, mintha azt remélné, hipnózisba esik, és közben rájön a megoldásra, arra, hogy mit tegyen. A következő pillanatban azonban, egy hatalmas tenyér takarta el szeme elől a látványt, ő pedig, meglepetten kapta fel fejét.

-          Már késő megbánni! – találkozott tekintete Javi meleg, barna szemével, miközben cinikusan rávigyorgott – addig kellett volna visszautasítanod, amíg még lehetett! Most már szemétség lenne visszaadni a gyűrűt.

-          Még nem állunk az oltár előtt – jegyezte meg Kate halkan, komolyan, mire Javi arcáról eltűnt a komisz mosoly, és átadta helyét az őszinte aggodalomnak.

-          Kate? Minden oké? – kérdezte óvatosan, miközben arra próbált rájönni, felettese vajon ugratja, vagy tényleg azon töprengett, amikor megzavarta, hogy lefújja az íróval való esküvőjét. Annak ellenére, hogy rengeteget piszkálta a férfit, őszintén megkedvelte az eltelt évek alatt, és tudta, hogy a gyerekes álarc alatt, egy hatalmas szívű ember lakozik, aki az életénél is jobban szereti Kate-t.

-          Javi! Tegyél meg nekem egy szívességet! – nézett fel most a nyomozóra Kate, figyelmen kívül hagyva a kérdést, és szemében elszántság villant, majd amikor Espo bólintott, folytatta – nézz utána Sue Parker múltjának! Valami nem stimmel azzal a lánnyal, és tudni akarom, hogy mi az!

-          Szóval nem csak nekem tűnik kettyósnak? – kérdezte mély megkönnyebbüléssel a hangjában Espo, mire Kate kérdőn pillantott vissza rá, ő pedig, magától értetődő mozdulattal rántotta meg a vállát – ugyan már, Beckett! Csak a vak nem látta, hogy a kiscsajnál nem kicsik a gondok, és most nem a lábára vagy egyéb testrészére gondolok… - fűzte hozzá sokatmondón, miközben ujjával halántéka mellett körözött – ne aggódj, utánajárok – kacsintott a nőre, mire az, hálásan rámosolygott, a következő pillanatban pedig, egy határozott mozdulattal húzta ujjára a korábban pörgetett gyűrűt, és a lift felé indult – Te hová mész? – kiáltotta utána Espo összeráncolt szemöldökkel, mire Kate nagyot sóhajtva válaszolt.

-          Meghallgatok egy magyarázatot! – felelte határozottan, gombóccal a torkában, majd beszállva a liftbe, azon kezdett tanakodni, vajon Castle, miért nem jött utána, vagy hívta fel, így kikönyörögve, hogy meghallgassa.

Castle türelmetlenül, és idegesen járkált fel-alá a nappaliban, miközben Sue rezignáltan figyelte, ahogy fekete cipőbe bújtatott lába hangtalanul rója a köröket a szőnyegpadlón. Az író még mindig a lánytól elhangzottakat igyekezett felfogni. Gyomra összeszorult a gondolatra, hogy Sue képes lenne megölni szerelmét, csak azért, hogy téveszméjét valóra váltsa.

-          Ezt nem teheted! Nem ölhetsz meg egy nyomozót! – torpant meg hirtelen, és kétségbeesetten nézett a lány hideg, kék szemébe, mely most csúfondárosan villant.

-          Dehogynem! És meg is teszem, ha nem tartja magát a megállapodásunkhoz! - jelentette ki magabiztosan, és kegyetlenül, mire Rick lehunyta a szemét, és percekig ki sem nyitotta. Maga sem értette, miért, de abban bízott, hogy amikor ismét kinyitja, rájön majd, hogy csak elszenderedett a kanapén, amíg Kate-re várt, és kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Sue azonban folytatta – De ne aggódjon! Ahogy elnézem, Beckett nyomozó még sincs annyira oda magáért, mint ahogy hitte! Nem hallom, hogy vadul dörömbölne az ajtón a magyarázatát várva – vihogott fel gúnyosan a lány, mire Castle érezte, hogy minden porcikáját elönti a düh. Maga sem tudta, hogy Sue-ra dühös-e jobban, amiért el akarja bizonytalanítani, saját magára, amiért ennek hatására már kezdett kételkedni, vagy esetleg a nyomozóra, amiért nincs még itt, azt mutatva ezzel, hogy elhitte róla, amit látni vélt. Végül gondolatai más irányba fordultak, maga elé képzelte, ahogy Kate megjelenik, majd Sue elvakult tévképzete miatt lelövi az arra nem számító nőt, és már nem is tudta, akarja-e egyáltalán, hogy szerelme bízzon benne, és eljöjjön. Alig ért gondolatai végére, amikor a bejárati ajtó zárjában kulcs fordult, ők pedig, egy emberként kapták oda a fejüket. Castle először örömet érzett, amiért Kate eljött, majd szinte azonnal félelem, és aggodalom kerítette hatalmába, miközben érezte, hogy Sue mellé áll, és átöleli a derekát, azzal a kezével, melyben a fegyvert tartotta, így elrejtve azt a nyomozó szeme elől, aki már beljebb is lépett a lakásba. Amint meglátta a vele szemben állókat, megtorpant, és csak néhány percnyi habozás után zárta be maga mögött az ajtót. Tekintete először az író arcára vándorolt, melyről aggodalmat, és feszültséget olvasott le, majd Sue-ra szegeződött, aki ártatlanul mosolyogva nézett rá, ő pedig, érezte, hogy gyilkos indulat keríti hatalmába, mely csak erősödött, amikor meglátta, hogy a lány jobb karja a szeretett férfi dereka körül pihen.

-          Hallanom kell… - akadt meg a nyomozó hangja, majd finoman megköszörülve torkát, ismét belefogott – hallanom kell a magyarázatodat. Tartozom ennyivel. – fűzte hozzá halkan, komolyan, mire Castle érezte, hogy Sue nem túl erősen, de figyelmeztetőleg ütögeti meg hátát a fegyverrel, így emlékeztetve őt arra, amit ígért, amennyiben nem tűnik el a nyomozónő magától az életükből.

-          Nincs mit megmagyaráznom, Kate – jött az erőtlen, megdöbbentő felelet az író szájából, olyan hangsúllyal, mintha begyakorolt szöveget mondana – láttad, amit láttál. – jegyezte még meg, mire Kate hitetlenkedve ráncolta össze szemöldökét, ő pedig, folytatta – megpróbáltam hozzád méltó lenni, olyan, amilyet elképzeltél magadnak, de nem sikerült. A csábításnak nehéz ellenállni, nekem pedig, sosem volt erősségem, hisz tudod. – mosolyodott el szomorkásan, de Kate még mindig hitetlenkedve rázta a fejét, így tovább beszélt – Sue aranyos lány, én pedig, haragudtam rád, amiért kihagytál a kincskeresésből… - halkult el hirtelen a férfi hangja. Képtelen volt tovább ilyen szemérmetlenül, és mocskos módon hazudni a nőnek, akinek tekintetében látta a fájdalmat, és az értetlenséget. Ebben a percben megcsörrent Kate telefonja, aki oda sem nézve emelte füléhez a kagylót, majd néhány másodpercig csendben figyelt, végül anélkül tette le, hogy bármit mondott volna. Amikor megszakadt a vonal, még egyszer végig nézett a vele szemben állókon. Tekintete hosszan elidőzött az író arcán, keskeny ajkán, melyet most feszülten szorított össze, kék szemén, melyben bánat csillogott, majd tovább vándorolt Sue önelégült, magabiztos arcára, és gyanakvón mérte végig a kissé görnyedt testtartást. Úgy tűnt, nem lehet valami kényelmes a lánynak így állni, mégsem mozdult egy centimétert sem az író mellől. Kate végül nagyot sóhajtott, és szomorúan mosolygott Castle-re.

-          Talán jobb is így! Inkább most derüljön ki, mekkora szemét vagy, mint 10 év múlva, amikor már gyerekünk is van – jelentette ki érzelmek nélkül a hangjában, és a férfi döbbent tekintetéből látta, sikerült meglepnie, de nem csak őt, hanem Sue-t is, aki most még szélesebben mosolygott, de továbbra sem szólt egy szót sem. – tessék! Ez még a tiéd! A cuccaimért majd eljövök, ha nem leszel itthon! – fűzte még hozzá, miközben egy mozdulattal lehúzta a gyémántot az ujjáról, és ajkát összeszorítva, igyekezve, hogy ne potyogjanak ki a könnyei, egy lépéssel közelebb ment a férfihoz. Éber tekintetét nem kerülte el, hogy a távolság csökkenésével Sue idegessé vált, de úgy tett, mint aki észre sem vette. Ehelyett, finoman megfogta az író kezét, és tenyérrel felfelé fordítva azt, belehelyezte az ékszert, majd rázárta a hosszú ujjakat, melyek olyan pontosan tudták mindig, hol és hogyan érintsék meg, hogy felizzon benne a vágy. Rick összeszorult torokkal engedte a nőnek, hogy a gyűrűre zárja ujjait, melyet olyan nagy szeretettel vásárolt neki, majd könnyes szemmel figyelte, ahogy szó nélkül megfordul, és elhagyja a lakást. Meg volt győződve róla, hogy minden összeesküdött ellene, még érzékei is. Amikor a nő a kezébe csúsztatta az ékszert, határozottan úgy érezte, mintha Kate finoman megszorította volna ökölbe húzott kezét, de tudta, ezt csak képzelete játszotta vele. Gondolataiból Sue elégedett sóhajtása, és vidám hangja rántotta ki.

-          Ez is megoldva! Végül mégsem kellett megölnöm, hála magának! Egész ügyes volt! – dicsérte meg őszinte elismeréssel a hangjában a férfit, aki hálát adott anyjának azért, amiért rákényszerítette, hogy néhány színészi leckét vegyen tőle, miközben Sue folytatta – még várunk néhány percet, amíg kisírja magát az autóban, és biztosan eltűnik, aztán mi is indulunk! - fújtatott megkönnyebbülten, majd az író értetlenkedő arcára nézve, még hozzáfűzte – új élet egy új helyen!

Soha többé! 21. rész

21. rész

Annak ellenére, hogy még csak hét óra múlt, Castle kisimult arccal, egy szál alsónadrágban az igazak álmát aludta. Kócos hajából a homlokába hullott egy tincs, ajkán lágy mosoly játszott, mintha édeset álmodna. Kate néhány másodpercig csak nézte a számára oly kedves arcot, mialatt azon töprengett, a kora esti időpont ellenére hagyja aludni, vagy inkább csókkal ébressze fel, majd végül az utóbbi mellett döntve elindult, hogy meglepje élete szerelmét. Ebben a pillanatban azonban olyan meglepetés fogadta, amire rémálmaiban sem gondolt volna. A fürdőszobából Sue sétált ki, lassan, mint aki ráér, testét egyetlen törölköző takarta el, majd amikor meglátta a nyomozót, kék szemébe riadalom költözött, és halkan sikkantva kapta szája elé a kezét.

-          Beckett nyomozó! Micsoda meglepetés, nem számítottunk rá, hogy ilyen korán hazatér a munkából! – sápadt el Sue, miközben félénken támaszkodott meg az ajtófélfában.

-          Igen, azt látom! – húzta gúnyos mosolyra a száját Beckett, miközben a fájdalmat igyekezett kiűzni szívéből, ami hatalmába kerítette a látványra. A kép, ami szeme elé tárult, magáért beszélt, nem kívánt magyarázatot, ő mégis, hallani akarta – elárulnád, mi folyik itt?! – emelte meg kissé a hangját, miközben ideges mozdulattal mutatott körbe a szobában, ahol Castle, és a lány ruhái szanaszét hevertek, azt mutatva, hogy nagyon sietősen kapkodták le magukról, vagy inkább egymásról, amitől csak még inkább fordult egyet a gyomra a nyomozónak.

-          Minek néz ki? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét Sue, miközben szája elégedett mosolyra húzódott. Kate éppen azon volt, hogy csípős választ adjon, melyben helyet kapott volna az undor, a közöttük lévő korkülönbség, és Sue elmeállapota is, amikor az ágy felől halk nyöszörgés adta tudtukra, hogy az író lassan, de biztosan ébredezni kezdett álmából. Kate csípőre tett kézzel, némán, szikrákat hányó szemmel várta, hogy a férfi teljesen magához térjen, majd amikor az, kócos hajába túrva, félig résnyire nyílt szemmel felnézett, összeszorított szájjal nézett vissza rá.

-          Kate? Máris itthon? – kérdezte rekedtes hangon, majd amikor Kate válasz nélkül intett fejével a fürdőszoba felé, végül ismét az íróra nézett, ő is követte a pillantását. Amint meglátta a lányt, csillogó szemekkel, egy szál törölközőben, mosolyogva integetni, szeme tágra nyílt a döbbenettől, majd magára kapta pillantását, és egy gyors mozdulattal rántotta fel a takarót – Ezt.. meg tudom magyarázni… - kezdett volna bele a magyarázatba, de amikor Kate várakozó tekintetével találta szemben magát, riadtan állapította meg, hogy fogalma sincs, mi történt. Az utolsó dolog, amire emlékezett, az a tea keserű íze volt, amit Sue hozott neki, és a harag, amit Kate iránt érzett, amiért kihagyta a kincskeresésből – azt hiszem… - fűzte hozzá bizonytalanul, majd a nőre emelte rémült tekintetét.

-          Ne fáradj! – csattant Kate hangja határozottan, amitől szíve vad iramban kezdett dobogni – Pontosan tudom, mi történhetett! – tette hozzá undorral a hangjában a nyomozó, mire Rick nagyot nyelt, és félénken elmosolyodott.

-          Megosztod velem is? Ugyanis nekem gőzöm sincs róla…- próbálta enyhíteni a feszültséget, de amikor tekintete találkozott a haragtól villámló zöldes-barna szemekkel, már tudta, hogy esélytelen vállalkozásba fogott.

-          Nem vagy vicces! – húzta el a száját a nyomozó, mire Castle ülő helyzetbe tornászva magát, kétségbeesetten nézett rá.

-          Jó, mert nem viccnek szántam! Tényleg nem tudom, mi a fene történt! – túrt bele megint rövidre nyírt hajába most már ideges mozdulattal a férfi, miközben ő is megemelte a hangját. Érezte, hogy csúnyán átverték, és azt is tudta, hogy az egész főként Kate ellen irányult, de remélte, hogy van esélye kimagyarázni a dolgot.

-          Kérdezd meg Sue-t! Úgyis olyan nyitott vagy a gondjaira! – vágta oda sértetten, majd még egy undorodó pillantást vetve a lányra, kisietett a szobából, és Castle már csak azt hallotta, ahogy csapódik a bejárati ajtó. Agyában lázasan kergették egymást a gondolatok, tekintete az ajtó és a fürdőszoba között cikázott, ahol néhány másodperce eltűnt a lány, Castle legnagyobb örömére, felöltözni. Nem tudta, mit tegyen. Első gondolata az volt, hogy addig nem tágít a lány mellől, amíg meg nem magyarázza, hogyan került félmeztelenül, bokszerban az ágyba, a következő pillanatban azonban, inkább a nyomozó után rohant volna, hogy megbeszéljék a dolgokat. Végül a szívére hallgatott, és alig pár percnyi gondolkodás, vacillálás után, villámsebességgel pattant ki az ágyból, és kapta magára először a nadrágját, majd az inget. Éppen cipőjébe bújt bele, amikor Sue kilépett a hálóból, ezúttal már farmerban, és egy agyonmosott pólóban.

-          Hova készül? – kérdezte ártatlan, ugyanakkor értetlen tekintettel, mire Castle a hálóból kifelé menet szólt vissza.

-          Utána megyek! Visszahozom, te pedig, szépen elmagyarázod mindkettőnknek, hogy mit kerestem az ágyban, te meg a fürdőben! – jelentette ki határozott, ellentmondást nem tűrő hangon, mire Sue rántott egyet a vállán.

-          Azt most is elmondhatom, ha nem rémlik semmi – vigyorgott úgy a férfira, mint egy jóllakott macska, mire Castle undorodva húzta el a száját, ő pedig folytatta – maga belevaló pali! Húszéveseket megszégyenítő tempóval…

-          Elég! – dörrent rá Castle dühödten. Ha csak elképzelte, hogy megtette azt, amivel a lány vádolta, felfordult a gyomra – Valamit belekevertél a teába! Igaz?! – csapott le az egyetlen dologra, amire emlékezett az estéből, és elég volt a lány önelégült arcára néznie, hogy tudja, nem tévedett. – Elkábítottál! – mutatott vádlón a lányra, mire az, megrántotta a vállát.

-          Na és? Tekintse úgy, mint a közös jövőnk ugródeszkáját – felelte nem törődöm hangon, mire Castle gyanakodva ráncolta össze a szemöldökét.

-          Közös jövő? – kérdezte lassan, így kipuhatolva, hogy jól értette-e, de amikor Sue bólintott, elakadt a lélegzete.

-          Nézze, már képem is van magáról! – nyúlt bele farmerja hátsó zsebébe a lány, és elővett egy képet, amin az író éppen az igazak álmát aludta – akkor csináltam, amikor békésen szunyókált – húzta ki magát büszkén a lány, mire Castle dühösen ütötte ki kezéből a képet.

-          Nem aludtam, hanem elkábítottál! – emlékeztette emelt hangon a lányt tettére, mire az, megint csak vállrándítással válaszolt.

-          Teljesen mindegy! A lényeg, hogy jó úton haladunk afelé, hogy egy család legyünk! – jelentette ki magabiztosan, mire Castle hitetlenkedve rázta meg a fejét.

-          Te beteg vagy! Neked kezelésre lenne szükséged! – fújtatott mérgesen, mire a lány réveteg tekintettel mosolyodott el.

-          Próbálták… mármint kezelni… - jegyezte meg halkan, de arcán látszott, hogy egyáltalán nem szégyelli, Castle pedig szánakozva húzta el a száját.

-          Ahogy látom, nem jártak sikerrel! – szúrta oda gúnyosan – apádat is te ölted meg? – kérdezte Rick, de a választ meg sem várva, azonnal folytatta – várj, had találjam ki! Öngyilkos lett, és saját magát verte agyon, amikor megtudta, milyen elmebajos lánya van! – fűzte hozzá gonoszkodva, de Sue csak megrázta a fejét, mintha így kényszerítené magát, hogy a múltból visszarázódjon a jelenbe.

-          Nem én tettem el láb alól, megtette helyettem más, amiért őszintén hálás vagyok! Az a fickó apának kész rémálom volt! – rázkódott meg látványosan Sue, ahogy előtörtek emlékei az apjáról – minden nap hullarészegre itta magát, és ha megúsztam a verést, akkor hallgathattam órák hosszat, hogy elcseszte az életét, és nem kellett volna elhagynia élete szerelmét! Mintha érdekelt volna! – köpött a padlóra Sue mérgesen – maga öt perc után jobban bánt velem, mint apám egész életemben! Ezért döntöttem úgy, hogy magát választom! – jelentette ki olyan hangon, mintha örömujjongást várna, ehelyett azonban, csak döbbent tekintetet kapott válaszul, így folytatta – nem érti? Magát választom, hogy legyen az új apukám! Olyan apuka, akit minden gyerek megérdemelne, de csak keveseknek adatik meg! Látom, milyen szeretettel beszél a lányáról, és velem is nagyon kedves volt!

-          Az apjával nem fekszik le az ember!! – tört fel az íróból haragosan, mire Sue csak legyintett.

-          Ugyan, nem történt semmi! Az egész csak arra kellett, hogy eltávolítsam a közeléből Beckett nyomozót! Irritált az a nő, és tudtam, hogy maga sosem hagyná ott, így azt kellett elérnem, hogy fordítva történjen! – húzta ki magát elégedetten, minden szégyen nélkül, mire Castle hitetlenkedve rázta meg a fejét, ő pedig, folytatta – most már semmi sem állhat közénk! – kacsintott magabiztosan az íróra, mosolyogva.

-          Vissza fog jönni! Tudja, hogy sosem tennék vele ilyet, ahhoz túl régóta szeretem, túl sokat küzdöttünk a másikért! – felelte halkan, de kissé bizonytalan hangon, mintha nem is a lányt, sokkal inkább önmagát akarná meggyőzni róla, hogy így lesz. Hinni akarta, hogy Kate-t nem lehet ilyen könnyen becsapni, hiszen annak idején, Tyson sem tudta meggyőzni róla sem levelekkel, sem más bizonyítékkal, hogy megcsalta. - Vissza fog jönni! -–jelentette ki újra, ezúttal hangosabban, és magabiztosabban, mire Sue kárörvendőn, sátáni mosollyal az ajkán húzta el a száját.

-          Én ebben nem vagyok olyan biztos, mint maga, abból kiindulva, ahogy elviharzott! – igyekezett elbizonytalanítani az írót, majd amikor belenézett annak elszánt, kék tekintetébe, elkomolyodva fűzte hozzá. – Ha azonban, mégis magának lesz igaza, és visszajön, arra is van tervem – vigyorodott el ismét, majd Castle nagyot nyelve pillantott le a lány jobb kezére, melyben egy PA-63-as típusú pisztolyt szorongatott, és melynek csövét egyenesen rászegezte.