Nem menekülhetsz 21. rész

 

21. rész

Random néhány méterrel az ól mellett feküdt, mellkasa fel-le hullámzott, ahogy zihálva próbált levegőhöz jutni. Szájából oldalra lógott halvány rózsaszínűvé vált nyelve, körülötte pedig hófehér hab gyöngyözött.

- Random – csuklott el Kate hangja, miközben az állat mellé térdelt, aki olyan gyenge volt, hogy képtelen volt felemelni a fejét, bár minden erejével megpróbálta. Csak annyival tudta jelezni, hogy érzékeli a nyomozónő jelenlétét, hogy lassan megmozgatta farkát, meleg barna szeme pedig könnyben úszott – mi történt veled? – nyelte le könnyeit, miközben lágyan simogatta nyakát, majd erőt vett magán, és körbefuttatta tekintetét a birtokon. – Phil! – kiáltotta el magát olyan hangosan, ahogy csak bírta, miközben lerángatta magáról ingét, és az állat köré tekerte. – Phil! – ismételte meg a férfi nevét, mire végre az intéző kidugta fejét az istállóból, és a hang irányába kémlelt. Amint felfedezte őket, korát meghazudtoló fürgeséggel szaladt oda hozzájuk.

- Kate! Mi történt? – zihálta levegő után kapkodva, miközben tekintete elborzadva futott végig a kutyán, aki kissé megnyugodni látszott attól, hogy a segítségére siettek.

- Fogalmam sincs – rázta meg fejét könnyes szemmel Kate, miközben betakarta szeretett kutyáját, és minden erejét összeszedve, felemelte – rendel még Dr. Zachary Landon? – kérdezte ideges türelmetlenséggel a hangjában, mire Phil, aki átvette tőle az állatot, bólintott.

- A rendelő még megvan, de már a fia a helyi állatorvos – igyekeztek a furgon felé, mely ott parkolt nem messze az istálló mellett. Miután Phil óvatosan behelyezte az állatot a hátsó ülésre, a vezető oldal felé indult, de Kate az útját állta.

- Kérem a kulcsokat! – nyújtotta tenyerét és hangjában annyi határozottság vibrált, hogy az intézőnek esze ágában sem volt vitatkozni vele, csak benyúlt farmerjának zsebébe, és a kezébe nyomta, Kate pedig azonnal bepattant a volán mögé. – Ha Helen keres, mondd neki, hogy beugrottam a városba! Ne említsd neki Random állapotát, érted? – figyelmeztette a férfit, aki idegesen törölte meg kockás zsebkendőjével verejtékező homlokát cowboy-kalapja alatt, miközben bólintott, majd nyugtalanul figyelte, ahogy Kate vastag porfelhőt hagyva maga után, elhajtott. Alig egy órával később Kate türelmetlenül járkált a kis állatorvosi rendelő várótermében. Az ifjabb Zach Landon, aki iskolás korukban olyan balhés volt, hogy mindenki szentül hitte, a börtönben fogja végezni, azonnal fogadta az állatot, Kate pedig elcsodálkozott, mennyit komolyodott a férfi az eltelt tíz év során. Az akkor alacsony, kissé tömzsi fiú, aki úgy kompenzálta önbecsülésének hiányát, hogy mindenkibe belekötött, ragasztót kent a tanárok székére, vagy éppen kidobálta az ablakon osztálytársai könyveit, most sem volt túl magas, de arányos testalkatúvá vált. Erősen kopaszodó fejét simára borotválta, de az arcán elterülő borosta férfiassá varázsolta kissé hosszúkás arcát, melyen kerek szemüveget viselt. Az ujján megvillanó karikagyűrű pedig arról árulkodott, hogy a szerelem is rátalált, Kate pedig keserűen gondolt arra, hogy úgy tűnik, rajta kívül mindenkire rámosolygott a boldogság.

- Kate? – rántotta ki gondolatai közül Zach hangja, aki fehér köpenyének zsebébe dugva kezét lépett ki a vizsgálóból. Szomorú, barna szemei nem sok jóval kecsegtettek, Kate pedig nagyot nyelt, ahogy megállt előtte. – Mindent megpróbáltam, kimostam a gyomrát és kapott gyógyszereket is, de… - tárta szét kezeit együttérzőn, Kate pedig érezte, hogy a könnyek, melyeket addig visszatartott, lassan peregni kezdenek arcán. – Sajnálom – simított végig karján Zach, majd várt néhány percig, hogy páciensének gazdája elsirathassa az állatot.

- Mégis… mi történt? – nyögte nehezen Kate, miután kissé megnyugodott, miközben leült egy hófehér székre a váróban, és hálásan fogadta el a zsebkendőt, amit az orvos adott neki.

- Van valaki, aki esetleg ártani akart Random-nak? – tette fel a kérdést Zach, megkerülve az egyenes választ, mire Kate egy másodpercig értetlenül nézett vissza rá.

- Ugyan, dehogy! Random olyan volt, mint egy kezesbárány! Soha senkit nem bántott! – rázta meg fejét határozottan, majd hirtelen megértette, miért tette fel ezt a kérdést az állatorvos – egy pillanat! Azt mondod, talán megmérgezték? – kérdezett rá egyenesen, mire Zach lassan bólintott.

- Minden tünet erre utalt – felelte nyugodtan – ezen kívül lefuttattam néhány tesztet, és úgy tűnik, valaki patkánymérget csempészett az ételébe – magyarázta hivatalos hangon, Kate pedig ismeretlenül is gyűlöletet kezdett érezni a tettes iránt.

- Nem értem – ingatta meg fejét hitetlenkedve – ő olyan jó kutya volt… mégis, miért akartak ártani neki? – tette fel a kérdést, miközben kezébe temette arcát.

- Talán nem neki, hanem neked akartak ártani – hallott meg egy jól ismert, mély baritont, mire felemelte fejét, és Dean-t látta meg, aki kezében kalapját fogva, együttérző tekintettel állt mellette.

- Mit keresel itt? – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést, bár azonnal eszébe jutott a levél, amit reggel talált a küszöbön, mire Zach feszengve kezdte igazgatni sztetoszkópját a nyakában. Ahogy mindenki a városban, ő is tudta, hogy Dean és Kate valaha egy pár voltak, ráadásul ott volt előző este a bálon, és szemtanúja volt a szópárbajnak Kate és Karen között, ahogy azt is látta, amikor Dean faképnél hagyta a céklavörössé váló Karen-t, és Kate után sietett. Ha őszinte akart lenni magához, nem értette, a férfi miért Karen-nel érkezett, és miért nem Kate-tel, akit középiskolás koruk óta szeretett. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint az, hogy az elmúlt években egyetlen tartós kapcsolata sem volt.

- Én hívtam – szólalt meg Zach zavartan egyik lábáról a másikra állva – szándékos mérgezés történt, ilyenkor kötelességem értesíteni a hatóságokat és… nos, itt Dean az egyetlen hatóság – tette hozzá torkát köszörülve, mire Kate megértőn bólintott. Bár a legkisebb porcikája sem kívánt Dean-nel találkozni, főleg azok után, ami történt kettejük között, az ellen nem tehetett semmit, hogy Zach-nek be kellett tartania a protokollt.

- Szóval, a kérdés még mindig ugyanaz, van-e valaki, aki ártani akarna neked? – tette fel a kérdést Dean, mire Kate elhúzta a száját.

- A lista nem lesz rövid. Csomagoltál ebédet? – kérdezte, így jelezve, hogy sokáig tudná sorolni, mire Dean halványan elmosolyodott – de, ha csak egy embert kellene megneveznem, aki elég aljas ahhoz, hogy a kutyámon keresztül próbáljon meg ártani nekem, akkor Karen-re tippelnék! – jelentette ki, de mielőtt Dean reagálhatott volna, keserűen folytatta – persze, csak akkor, ha képes lenne megkülönböztetni a patkánymérget a mályvacukortól – tette hozzá gúnyosan. – Tekintettel arra, hogy életében még mirelit csirkével sem találkozott soha, nemhogy élő kutyával, kötve hiszem, hogy Random közelébe ment volna. Ráadásul, Random okos kutya, messziről kiszúrná az ördögöt – jegyezte meg csípősen, mire Zach halkan kuncogni kezdett, de azonnal elkomolyodott, amikor mindketten ránéztek.

- Bocsánat – kért elnézést bűnbánó képpel, majd nagy levegőt vett – most mennem kell, de még muszáj megkérdeznem, hogy mi legyen Random-mal – nézett együttérzőn Kate-re, aki egy másodpercre lehunyta szemét. – Ha gondolod, van rá lehetőség, hogy itt…

- Nem! – vágott közbe azonnal, mert egyáltalán nem akarta, hogy hűséges kutyája idegen helyen maradjon. – Hazaviszem a birtokra, és ott temetem el – csuklott el hangja, és észre sem vette, hogy Dean vigasztalón öleli át a vállát, és lágyan simogatni kezdi. – Az volt az otthona, ott a helye – tette hozzá, mire Zach megértőn bólintott.

- Szólok Hank-nek, hogy vigye ki a kocsiba – szólalt meg halkan, majd eltűnt a vizsgálóban, Kate pedig a kijárat felé indult, de meglepetten torpant meg, amikor látta, hogy Dean követi.

- Hazakísérlek – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd lágyabban hozzátette – nekem is fontos volt Random, szeretnék tőle elköszönni – vonta meg vállait szomorkásan, mire Kate bólintott, és hagyta, hogy negyedórával később a férfi a birtokig kövesse hivatali autójával. Miután hazaértek, Dean kiemelte az autóból a kutyát, Phil pedig két lovásszal gödröt ásott, amibe lassan, óvatosan belehelyezték a pokrócokba csavart állatot. Kate, bár megfogadta, hogy nem mutatja magát gyengének Dean előtt, aki végig átölelte, mégsem tudta visszatartani a könnyeit, amikor Phil és a fiúk temetni kezdték. Könnyei megállíthatatlanul potyogtak, úgy érezte, egy igaz barátot veszített el, valakit, aki mindig meghallgatta, aki feltétel nélkül szerette, aki sosem rótta fel neki hibáit, csak a társaságára vágyott. Dean elszorult szívvel szorította magához szerelmét, miközben elképzelni sem tudta, ki tehetett ilyen kegyetlenséget szegény állattal, aki soha nem bántott senkit. Miután végeztek, virágot helyeztek a sírra, majd Dean visszakísérte Kate-et a házba, aki rezignáltan huppant le az egyik székbe, miközben hálás volt a sorsnak, amiért Donald éppen ma hívta el Helen-t egy egész napos kirándulásra. Fogalma sem volt, hogyan mondja majd meg nagyanyjának, mi történt, de jelen pillanatban képtelen volt ezzel foglalkozni.

- Köszönöm – nyögte nehezen, amikor Dean egy pohár hideg vizet rakott le elé. Miközben nagyot kortyolt az italból, látta, ahogy a férfi is helyet foglal vele szemben, majd tekintete megakadt egy bontatlan, fehér borítékon, éppen olyanon, ami reggel is fogadta a küszöbön. Nyilván Nanny a postával együtt hozta be, és elkerülte a figyelmét, mert az, az újságok között volt.

- Sorra kellene vennünk, hogy kinek állhat érdekében ezt tenni veled – szólalt meg Dean, miközben ő kihúzta a levelet a borítékból, és szíve őrült iramba kapcsolt, amikor meglátta, hogy arra a betűk ugyanúgy ragasztva vannak, mint a reggeli üzenetnél.

- Nyilván annak, aki ezt is küldte – dobta Dean elé a lapot, mire az meglepetten nyúlt érte, és szemöldöke ráncba szaladt, amikor meglátta, hogyan készült a levél.

- Előlegnek megteszi a kutya, de még mindig tartozol – olvasta fel hangosan a sorokat Dean, Kate szemében pedig düh cikázott, és legszívesebben felkiáltott volna mérgében, ha belegondolt, azért kellett meghalnia hűséges kutyájának, mert valaki rá haragszik. – Hogy értetted, hogy ezt is? Kaptál már ilyet azóta, hogy itt vagy? – szegezte neki a kérdést, Kate pedig elhúzta a száját, ahogy rádöbbent, Dean még mindig olyan, mint régen, nem kerüli el a figyelmét egyetlen szó sem.

- Ma reggel, olyan hét körül – nyúlt bele farmerje zsebébe, és azt is átadta, Dean pedig bizonyítéktároló zacskót vett elő.

- Beküldöm a laborba, talán van rajta ujjlenyomat – vetette fel, majd kérdőn nézett a nőre – megfogta a borítékokat rajtad kívül más is?

- Nem, mivel az újságok között volt, és ha Nanny látta volna, biztosan kibontja, mivel nincs rajta címzés – válaszolta elgondolkodva, majd eszébe jutott, hogy Clyde elkérte tőle az első levelet. – De, amit reggel kaptam, azon az én ujjlenyomatomon kívül, Clyde-ét is megtalálod – vallotta be, és meglepetten húzta fel szemöldökét, amikor látta, hogy Dean mérgesen szorítja össze ajkát.

- Clyde? Mit keresett itt már reggel hétkor? Nem tudott aludni? – csendült ki hangjából féltékenység, mire Kate büszkén emelte fel állát.

- Miből gondolod, hogy egyáltalán hazament tegnap? – vágott vissza egyenes válasz helyett, mert roppantul bosszantotta, hogy éppen Dean játssza ki a féltékenységi kártyát, amikor ő jelent meg Karen-nel az oldalán a bálon, végül nagyot sóhajtott, úgy folytatta – egyébként, ha annyira érdekel, benézett egy kávéra. Úgy látszik, ebben a városban nem szokás otthon meginni a feketét! – jegyezte meg csípősen, így utalva rá, hogy Dean is Helen-hez szokott járni kávézni, mire a férfi kissé nyugodtabban bólintott.

- Ne haragudj, én csak… - próbált szabadkozni, de Kate egyetlen kézmozdulattal megállította.

- Hagyd! Nálad van mindkét levél, indulhatsz a laborba – bökött fejével az ajtó irányába, így jelezve a férfinak, hogy szeretne egyedül maradni. – Ha találnak valamit, értesíts! – kérte, miközben felállt és a nappaliba indult, de Dean mozdulatlanul ült tovább, és amikor kérdőn fordult felé, kényelmesen hátra dőlt a székben.

- Szólok az egyik emberemnek, hogy ugorjon ide a levelekért, én pedig itt maradok – jelentette ki határozottan, Kate pedig hitetlenkedve felnevetett, de arcáról eltűnt a jókedv, amikor látta, hogy Dean teljesen komolyan beszél.

Nem menekülhetsz 20. rész

 

20. rész

Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette, ahogy a férfi autója megállt a ház előtt, majd Clyde fellépett a verandára.

- Szia! – villantott kényszerű mosolyt, miközben beljebb lépett a házba, Clyde pedig levette fejéről hófehér kalapját, és követte a konyháig. – Nem számítottam rá, hogy ilyen korán benézel! Kérsz egy kávét? – kérdezte előzékenyen, remélve, hogy nem látta meg a papírost, mire amaz bólintott.

- Köszönöm – foglalt helyet az asztal mellett álló székek egyikén, Kate pedig hozzá is látott, hogy elkészítse a feketét. – Tegnap este elég rossz bőrben voltál. Aggódtam érted, gondoltam, megnézem, hogy vagy – adott választ arra, mit is keres ilyen korán náluk. – Kilovagolsz? – nézett végig sokatmondón a nőn, aki farmerjához ezúttal fehér trikót, fölé pedig kockás inget húzott. A lábán lévő cowboy-csizma és a fején lévő kalap előrevetítette, hogy megint lovagolni készül, mire Kate bólintott.

- Igen, de egy kis beszélgetésre még van időm – foglalt ő is helyet Clyde-dal szemben, a mellette lévő székre dobva kalapját, és maga elé vette csészéjét.

- Hogy érzed magad? – kérdezte a férfi, miközben cukrot és tejet rakott a kávéjába, és kevergetni kezdte, Kate pedig megvonta a vállát.

- Nem sokat aludtam – vallotta be őszintén, mialatt tekintetével kerülte, hogy Clyde-ra kelljen néznie – egész éjjel a történteken töprengtem.

- El kellene engedned – sóhajtott együttérzőn legjobb barátja, amikor azonban Kate nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét, gyanakodva húzta össze szemét – Kate – szólította meg a nőt, mire Kate letörten simított végig homlokán.

- Szeretném, de nem olyan egyszerű – kortyolt bele teájába, mire Clyde is követte a példáját, de pillantását egy perce sem vette le róla.

- Még mindig szereted, igaz? – kérdezte meg azt, ami már azóta foglalkoztatta, amióta Kate visszatért Lakeville-be, mire Kate nagyot nyelt, és könnyes szemmel nézett a férfira.

- Ha azt mondanám, igen, bolondnak tartanál? – kérdezett vissza egyenes válasz helyett, mire Clyde megértőn, halványan elmosolyodott, és átnyúlva az asztal felett, szorította meg a kezét.

- Tudom, mi az, szeretni valakit – felelte halkan – úgy szeretni, hogy azon semmi nem változtat, bármit is tesz a másik – nézett le karikagyűrűjére mosolyogva, Kate pedig irigyelte, amiért ő nem tapasztalhatta meg azt a boldogságot, amiben legjobb barátjának nyilván része volt. – De még mindig azt mondom, hogy Dean nem érdemel meg téged, Kate – sóhajtott szomorkásan, majd folytatta – ő nem szeret téged! – jelentette ki határozottan, mint, aki teljesen biztos a dolgában. – Lássuk be, társadalmilag is Karen illik hozzá, a családja sosem fogadná el, hogy együtt legyetek, ráadásul te magad mondtad, hogy hamarosan visszautazol Bostonba – sorolta érveit, melyek Kate-et is nyugtalanították, mire a nő hirtelen felállt az asztaltól.

- Nem beszélhetnénk másról? – kérdezte, miközben teás csészéjét a mosogatóba helyezte, és megtámaszkodott a szélén, így próbálva legyűrni könnyeit. A gondolat, hogy ő és Dean sosem lehetnek együtt, még akkor sem, ha a tíz évvel ezelőtti események valóban csak Karen fondorlatos tervének részét képezték, fájdalmas volt, szinte már elviselhetetlen, így inkább jobb szeretett volna nem beszélni róla.

- Gondolod, hogy ha homokba dugod a fejed, és úgy teszel, mintha nem léteznének a vagyoni különbségek, vagy Karen, akkor jobb lesz? – tapintott rá a lényegre Clyde, mint már annyiszor barátságuk alatt, mire Kate megvonta vállát.

- Vagy csak nem akarom az egész napomat elrontani azzal, hogy Dean-ről beszélgetünk – jegyezte meg keserűen, mire Clyde beleegyezőn bólintott, bár arcán látszott, nem nagyon akar hinni neki, mégsem erősködött.

- Rendben – értett egyet, miközben újabbat kortyolt a feketéből – akkor beszéljünk a cetliről, amit a zsebedbe dugtál, amikor megjelentem – bökött fejével a nő farmerjának zsebére, mire Kate meglepetten nézett rá. – Mi az? Csak azért, mert nincs jelvényem, még lehetek jó megfigyelő – villantott rá egy büszke mosolyt, miközben várakozón húzta fel szemöldökét, de Kate csak legyintett.

- Nem érdemes szót pazarolni rá – bagatellizálta el az üzenet fontosságát, annak ellenére, hogy őt is nyugtalanította a tartalma, de leginkább az, ahogy megírták, pontosabban ragasztották. Nyomozóként sosem jelentett semmi jót, ha ehhez hasonló levelekkel találkozott, és csak remélni merte, hogy ezúttal tévednek az ösztönei, melyek azt súgták, legyen óvatos, és tartsa nyitva a szemét. – Csak marháskodik valaki!

- Megnézhetem? – nyújtotta ki kezét Clyde, ő pedig néhány másodpercig hezitált, mielőtt előhúzta zsebéből a cetlit, és átadta. Amint kézhez kapta, és szétnyitotta, Clyde arcára először meglepettség, majd aggodalom költözött. – Miféle beteg állat szórakozik ilyennel?! – tört fel belőle mérgesen. – Be kellene vinned a seriffhez! – javasolta ösztönösen, mire Kate sokatmondón húzta fel szemöldökét.

- Úgy érted Dean-hez? – kérdezte gúnyosan, így jelezve, hogy ez lenne az utolsó, amire vágyna, mire Clyde elhúzta száját.

- Basszus! Ő a seriff… – morgott orra alatt, majd megrázta fejét – félre kell tenned az ellenérzésedet, és mégis el kell hozzá menned! Ez komolynak tűnik, Kate! Akárki is küldte, a hátamon feláll a szőr attól, ahogy felragasztotta ezeket a betűket! És mégis, mit jelent, hogy tartozol neki? – lobogtatta meg a papírt, mire Kate kikapta a kezéből, és megint zsebre vágta.

- Először is, nem biztos, hogy nekem címezték – világított rá egy fontos tényre, de amikor Clyde sokatmondón nézett vissza rá, elhúzta a száját – na jó, azért elég nagy a valószínűsége… - tette hozzá, majd folytatta – másodszor, ha ki akarnám nyomozni, ki küldözget leveleket nekem, egyedül is meg tudnám tenni, lévén, hogy nyomozó vagyok, rémlik? – mosolygott a férfira magabiztosan, mire az bűnbánón húzta el száját.

- Igen, igazad van – bólintott egyetértőn – teljesen elfelejtettem, hogy mi a munkád – mosolyodott el szégyenlősen, majd kérdőn nézett a nőre – mi a terved? Utána jársz a dolognak?

- Nem – rázta meg fejét határozottan Kate, és amikor Clyde értetlenül nézett vissza rá, folytatta – valószínűleg a városiak közül csípem valakinek a szemét, nekem viszont nem áll szándékomban arra pazarolni azt a kevés időt, amit itt töltök, hogy egy hibbant eszelős után kajtassak! – zárta rövidre a dolgot, de amikor legjobb barátja arcáról nem tűnt el az aggodalom, közelebb lépett hozzá, és mélyen a szemébe nézett. – Te is felejtsd el, oké? Ennél durvább üzeneteket is kaptam gyerekkoromban – kacsintott rá, ahogy felidézte, milyen gonosz és bántó leveleket dobtak név nélkül a postaládájukba a felső tízezer állítólagosan jól nevelt gyerekei, Karen Gilbert-tel az élen.

- Mi van akkor, ha Helen-nek küldték? – vetette fel Clyde, mire Kate elgondolkodott néhány másodpercig, majd határozottan rázta meg fejét.

- Nem – válaszolta nyugodtan – nagyobb a valószínűsége, hogy én vagyok a célpont. Nanny-t mindenki szereti, az én ellenségeimet viszont egy klubba gyűjtötte a gyűlölet, amint hírét vették, hogy visszajöttem – húzta el száját unottan, amivel legjobb barátja is egyetértett. – Azt hiszem, kivárok még, hogy lesz-e folytatása. Ha szerencsém van, hamar lelohad a lelkesedése, ha nincs… - torpant meg egy kissé, majd tekintetébe elszántság költözött. – Akkor igazából neki nem lesz szerencséje – fogalmazta meg másként, magabiztos mosolyt küldve Clyde felé, aki elismerőn mosolyodott el.

- Ahogy akarod – sóhajtott mélyet Clyde, de arcán jól látszott, egyáltalán nem szívesen egyezik bele – de nagyon vigyázz magadra! – figyelmeztette kedvesen, és Kate már éppen szóra nyitotta volna a száját, hogy elmondja, tud magára vigyázni, amikor megszólalt a férfi telefonja. – Loren? Jó reggelt, kedvesem! – lágyult el azonnal a hangja, és arcára szerelmes mosoly költözött, ahogy hallgatta, mit mond felesége a vonal másik végén, majd bólogatni kezdett. – Persze, ne aggódj, megoldom! – jelentette ki magabiztosan, majd néhány kedves szó után bontotta a vonalat, és Kate felé fordult. – Mennem kell, Loren még mindig nincs jól, beugrom a patikába – magyarázta, mire Kate mosolyogva bólintott.

- Tudod, sosem gondoltam volna, hogy egyszer megnősülsz – jegyezte meg, csak úgy, mellékesen – a szüleid rossz házassága után mindig azt mondtad, hogy örökre agglegény maradsz – emlékeztette barátját fogadalmára, mire az zavartan mosolyogva vakarta meg feje búbját.

-  Hogy őszinte legyek, engem is váratlanul ért – tréfálkozott, miközben fejébe nyomta kalapját, és az ajtóhoz lépett – jó lovaglást, és még egyszer, vigyázz magadra! Ha bármi van, hívj nyugodtan! – kérte szelíd, mégis határozott hangon, majd szorosan megölelte Kate-et, beszállt az autóba, és sűrű porfelhőt hagyva maga után, távozott. Kate lassan visszasétált a házba, halkan, nehogy felébredjen a nagyanyja, elmosogatta a csészéket, majd fejébe nyomta kalapját, és elindult, hogy végre felszerszámozza Acapulco-t. Már alig várta, hogy a szél az arcába csapjon, ő pedig ellazuljon és átadja magát a semmihez sem fogható szabadságnak, melyet csak lovaglás közben érzett. Az istállóig tartó úton megint elővette a cetlit, és alsó ajkát rágcsálva próbált rájönni, kitől érkezhetett, ahogy arra is, hogy ő vagy Nanny tartozik valakinek, aki ilyen beteges formáját választotta, hogy a tudomására hozza. Végül úgy döntött, nem foglalkozik vele és remélve, hogy csak egy rossz tréfa lesz, ismét zsebre tette a papírt, és tekintetét körbefuttatta a tágas birtokon. Furcsállotta, hogy Random, a németjuhász, aki azért kapta a véletlen nevet, mert a véletlen hozta össze őket, és aki azonnal a nyomába szegődött, ha csak kitette a lábát a házból, ezúttal nem futott eléje, ezért hangosan fütyülni kezdett a kutyának.

- Random! – kiáltotta el magát, de amikor erre sem jött elő, aggódni kezdett. Korábbi terveivel ellentétben, nem az istállóknál kezdett, hanem inkább elfordult, és a ház mögé sétált, hogy megnézze, mi történhetett kutyájával, aki azóta a leghűségesebb barátja volt, hogy az iskola udvarán, kölyökként mellé szegődött, és megosztoztak az ebédjén. Amikor odaért a kutyaházhoz, melyet még az intézővel fabrikáltak neki, lába a földbe gyökerezett, és döbbenten próbálta befogadni, amit látott.

 

Nem menekülhetsz 19. rész

 

19. rész

Dean már akkor sejtette, milyen okból jelent meg bátyja az irodában, amikor meglátta, hogy ő áll az ajtóban, de most már egészen biztos volt benne. Nem kellett hozzá komolyabb nyomozói ösztön, hogy tudja, Karen nyilván panaszkodott az apjának az estével kapcsolatban, aki nem habozott felhívni üzleti partnerét, követelve, hogy utasítsa rendre fiatalabb testvérét, és érje el, hogy bocsánatot kérjen Karen-től, amire viszont ő egyáltalán nem volt hajlandó, annak tükrében, amit Kate-től megtudott.

- Tíz évvel ezelőtt sem voltam feldobva a lehetőségtől, hogy Kate Reynolds-nak csapod a szelet, de nem szóltam bele – túrt bele türelmetlenül sűrű hajába Cedrick, miközben fel-alá rótta a köröket az apró helyiségben. – Gondoltam, fiatal vagy, kiszórakozod magad – legyintett érdektelenül, majd hirtelen megtorpant, és mérgesen összehúzott szemöldökkel, villámokat szóró tekintetettel nézett öccsére. – De azt nem hagyom, hogy elszúrj egy gyümölcsöző üzleti kapcsolatot Karen Gilbert apjával csak azért, mert megint meg akarod fektetni azt a kis senkit! – tört fel belőle indulatosan, mire Dean felpattant a székből.

- Vigyázz a szádra, Cedrick! – figyelmeztette mérgesen testvérét – Kate sokkal többet jelent nekem annál, mint amit gondolsz! – tette hozzá, mire Cedrick hitetlenkedve ingatta meg fejét.

- Többet jelent, mint a családi cég, amit apa épített fel? – kérdezte, lelkiismeret-furdalást próbálva kelteni fivérében, de Dean határozottan állta a pillantását.

- Mindennél többet! – jelentette ki magabiztosan, mire az idősebb testvér megvetőn horkantott fel.

- Nem érdekelnek az érzelgős baromságaid! – vetette oda foghegyről, miközben mindkét kezét zsebébe dugta, úgy állt meg Dean asztala előtt. – Most azonnal felhívod Karen-t, és bocsánatot kérsz tőle a tegnap történtek miatt! – utasította öccsét, aki azonban büszkén felszegte állát.

- Eszemben sincs, azok után, hogy a hazugságai miatt veszítettem el Kate-et! – rázta meg fejét makacsul, mire Cedrick néhány másodpercig némán nézett rá, majd hirtelen eltűnt a harag a szeméből, és tanácstalanságnak adta át a helyét.

- Te tényleg nem érted, mi forog kockán? – kérdezte letörten, mire Dean értetlenül nézett rá, ő pedig folytatta – Karen apja a legnagyobb befektetője a vállalatnak! Ha kiveszi a pénzét, nagyjából egy hónapom lesz rá, hogy új partnert találjak, különben lehúzhatjuk a redőnyt! – magyarázta csüggedten, mire Dean megvonta a vállát.

- Akkor javaslom, ahelyett, hogy engem utasítgatsz, kezdj el kutatni a piacon – bökött fejével az ajtó felé, mert bár tisztában volt vele, hogy a családnak fontos a vállalat, de nem volt hajlandó feláldozni élete szerelmét és a boldogság lehetőségét a pénz oltárán. Cedrick döbbenten meredt rá, mint, aki nem akarja elhinni, amit hallott, aztán dühösen vonta össze szemöldökét.

- Nem hiszem el, hogy ezt mondod! – tárta szét kezét hitetlenkedve. – Tartozol nekem, Dean! Te is tudod! – mutatott vádlón ujjával fivérére, aki értetlenül nézett rá, ő pedig folytatta – amikor apa és anya meghaltak, szó nélkül vettem át az üzletet! Nem kértem, hogy csatlakozz, hagytam, hogy azt az életet élhesd, amit szeretnél! Cserébe csak annyit kértem, hogy ne haragítsd magadra Karen-t és vele együtt az apját! – vetette öccse szemére, mire az örömtelenül felnevetett.

- Ezt ne, Cedrick! – rázta meg fejét ellenkezve, mialatt megkerülte az asztalt, és megállt bátyja előtt – ne tegyél úgy, mintha áldozatot hoztál volna értem! Mindketten tudjuk, hogy örömmel vetted át a céget, és még jól is jött neked, hogy én soha nem akartam részt venni ebben!

- Akkor is tartozol ennyivel a családnak! – szúrta közbe mérgesen Cedrick, amikor rájött, hogy érzelmi zsarolással nem ér célt, mire Dean bólintott.

- Így van! – értett egyet a fiatalabb férfi látszólag megadón, de mielőtt Cedrick megkönnyebbülhetett volna, folytatta – éveken át elviseltem Karen hisztijeit, elkísértem a helyi rendezvényekre, mint egy hűséges öleb, és megtartottam magamnak a véleményemet, amikor megállás nélkül dőlt belőle az ostobaság! – emelte meg egyre jobban a hangját, miközben testvére meglepetten hallgatta. – Úgy érzem, eleget törlesztettem a családnak, a vállalkozásnak, neked! – bökte meg Cedrick mellkasát erősen. – Tegnap este betelt a pohár, Cedrick! Ha annyira szíveden viseled a sorsát, és azt, hogy az apja az üzleti partnered maradjon, akkor ezen túl viseld el te! Sőt, ha van hozzá idegrendszered, vedd feleségül! – javasolta gúnyosan, miközben hátat fordított, Cedrick villámló tekintete pedig szinte átszúrta a hátát.

- Azt hiszem, más hangot kell megütnöm veled szemben, öcsikém – vett mély levegőt, ahogy nyugalmat erőltetett magára, és amikor Dean továbbra sem fordult felé, folytatta – még a mai nap folyamán bocsánatot kérsz Karen-től, Kate Reynolds-al pedig nem találkozol többé! – jelentette ki, amivel elérte, hogy Dean összeszűkült szemmel ránézzen, mégis kitartóan folytatta – ha a fülembe jut, hogy együtt vagytok, sétáltok, beszéltek, ügyvédekkel fogom elintézni, hogy többé egy centet se láss a vállalat pénzéből! – fenyegette meg Dean-t, mire az megvetőn húzta félmosolyra ajkát.

- Tényleg azt gondolod, hogy érdekel a pénzed? – kérdezte, miközben lassan közelebb sétált a testvéréhez, és keményen nézett vele farkasszemet – menj a fenébe, Cedrick, és vidd magaddal Karen-t, az apját, és a vállalat összes vagyonát! – sziszegte indulatosan, majd folytatta – az egyetlen dolog, amire szükségem van az életben, egy karnyújtásnyira van tőlem, és átkozott legyek, ha hagyom elveszni!

- Tudod te, mit beszélsz? – tört fel türelmetlen dühvel Cedrick-ből, aki képtelen volt elhinni, hogy még a teljes elszegényedés sem tántorítja el öccsét attól, hogy Kate-nek udvaroljon. – Mindent veszni hagynál egy olyan fattyúért, mint ez a Reynolds?! – kérdezte mérgesen, mire Dean keze ökölbe szorult, és villámokat szórt kék szeme, amikor egészen közel lépett a bátyjához.

- Ha még egyszer a szádra veszed a nevét, ajánlom, hogy tisztelettel beszélj róla! – szűrte fogai között fenyegetőn, Cedrick pedig meglepetten nyelt nagyot, amikor észrevette, milyen közel áll hozzá öccse, hogy megüsse.

- Próbálj józanul gondolkodni, Dean! – kísérelt meg újra a testvére józan eszére hatni Cedrick – ez a lány egy senki! Talán gyönyörű, és vonzó, de akkor is egy senki! Nem bánom, feküdj le vele, élvezd a helyzetet, amíg itt van, de lehetőleg titokban, hogy Karen ne tudja meg! – javasolta engedékeny hangon, Dean pedig fejét ingatva, elhűlve hallgatta. El sem tudta képzelni, hogy ilyen gusztustalan módon kihasználja Kate-et, már csak azért sem, mert ő az egész életét vele akarta tölteni, maga mellett akarta tudni az utolsó percig, Karen pedig a legkevésbé sem érdekelte. Mivel nem szólt semmit, Cedrick azt hitte, végre sínen van, így tovább beszélt. – Én is férfiból vagyok, nem ítéllek el, amiért élsz az alkalommal, és ha egy kicsit is hasonlít az anyjára, talán nem is kell sok munkát fektetned bele, amíg eljuttok az ágyig, de…

- Takarodj! – vágott közbe Dean halk, mégis erélyes hangon, mire Cedrick meglepetten húzta fel szemöldökét.

- Tessék? – kérdezte értetlenül, mert azt hitte, nem jól hallott, mire Dean az ajtóhoz sétált, és nagy levegőt véve, nyugalmat erőltetett magára, úgy tárta szélesre azt.

- Tűnj el az irodámból, amíg még tudok uralkodni magamon! – figyelmeztette bátyját határozott, kemény hangon, melyből jól kivehető volt, milyen komolyan gondolja, mire Cedrick néhány másodpercig még álldogált, majd az ajtó felé indult. Amikor azonban meg akart szólalni, Dean tekintetének egyetlen villanása meggyőzte róla, hogy jobb, ha nem teszi, így végül távozott, a fiatalabb fivér pedig nagyot sóhajtva csapta be az ajtót.

 

Kate halkan osont le a lépcsőn a kora reggeli órákban, mivel nem akarta felébreszteni nagyanyját, aki csak hajnalban jött haza a bálról. Mivel egész éjszaka csak forgolódott az ágyban, és alig aludt valamit, úgy döntött, a reggelt egy erős fekete teával kezdi, remélve, hogy a benne lévő koffein felébreszti majd egy kicsit, így útját azonnal a konyha felé vette, ezt követően pedig lovaglást tervezett, míg Nanny alszik. Már előre örült, hogy ismét Acapulco hátára ülhet, és bízott benne, hogy a lovaglás elűzi kétségeit és nyomasztó gondolatait, melyek nem hagyták nyugodni az éjjel. Ezúttal nem Carl Messer kísértette, hanem Dean, akinek csókja, és mondatai a fejében kavarogtak. Fogalma sem volt, mit higgyen, és ez a zavarodottság a legkevésbé sem hiányzott az életéből. Ha végig gondolta a kapcsolatukat, azt, hogy milyen szenvedélyesen tudta ölelni, csókolni, hányszor a fülébe súgta, mennyire szereti, vagy megjelent előtte szomorúságtól és fájdalomtól csillogó tekintete az előző esti bálon, ahogy kérleli, hogy higgyen neki, elbizonytalanodott, és úgy érezte, tévedett, amikor elhitte Karen-nek egyetlen szavát is. Annak a nőnek hitt, akiről mindenki tudta, hogy odáig volt Dean-ért, és aki bármit megtett volna azért, hogy szétválassza őket. Amikor azonban már kezdett bűntudatot érezni, amiért nem beszélte meg Dean-nel azonnal a történteket, eszébe jutott a csók, aminek tanúja volt, és amire azóta sem kapott magyarázatot, ahogy az is, hogy ők ketten egy párként jelentek meg a bálon. Talán Clyde-nak valóban igaza van, és most sem akar tőle mást a férfi, csak szórakozni. De akkor miért jött utána az udvarra? Miért hagyta faképnél Karen-t? – záporoztak fejében a kérdések, mire nagyot sóhajtva megrázta fejét és forró vizet töltve a csészébe, belehelyezte a filtert, miközben a bejárati ajtóhoz lépett, hogy kivegye a reggeli újságot. Ahogy szélesre tárta, szeme megakadt egy kis borítékon a küszöbön. Nem volt rajta címzés, ő pedig kíváncsian vette magához, mialatt egy vajas kekszet majszolgatott. Először eljátszott a gondolattal, hogy nem bontja fel, végül győzött a kíváncsisága, és feltépte a borítékot, természetesen úgy, hogy később vissza tudja ragasztani, ha kiderülne, hogy nem neki, sokkal inkább Nanny-nek hagyott valaki, például Donald, egy szívhez szóló üzenetet. Ahogy kiemelte a lapot, szemöldöke ráncba szaladt, amikor meglátta, hogy kézírás helyett, újságokból kivágott betűket ragasztottak a papírosra, és már egyáltalán nem bánta, hogy ő találta meg Helen helyett. Szíve a torkában dobogott, amikor kinyitotta.

- Tartozol nekem – olvasta fel hangosan az egyetlen sort, és rossz érzés kerítette hatalmába.

- Mivel? – hallotta meg Clyde hangját, aki ezúttal szürke öltönyben állt előtte, mire ijedten rezzent össze, és egyetlen mozdulattal gyűrte farmerjának zsebébe a levelet, borítékkal együtt.

Nem menekülhetsz 18. rész

 

18. rész

Clyde futó pillantást vetett Kate felé, aki egész úton egy szót sem szólva bámult ki az ablakon, annak ellenére, hogy a vak sötétben saját tükörképén kívül semmit sem láthatott. Miután rákanyarodott a birtok poros földútjára, és leparkolta az autót Helen házának verandája előtt, nagyot sóhajtott, leállította a motort, és kérdőn fordult Kate felé, aki végre elszakította pillantását az üvegről, és összekulcsolt ujjaira irányította minden figyelmét.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte halkan, megértő hangon, mire Kate látszólag érdektelenül rántotta meg vállát. A Hill birtoktól idáig a csókon és azon járt az esze, amit Dean mondott. Teljesen összezavarodott, fogalma sem volt, hogy mit higgyen, mit érezzen, és amíg ő nem tudta, addig Clyde-nak sem tudott mondani semmit.

- Nincs miről – válaszolta az igazságnak megfelelően, mire a férfi elmosolyodott.

- Ugyan már! – vetette át karját a nő ülésének támláján, másik kezével pedig finoman nyúlt Kate álla alá, így kényszerítve, hogy ránézzen. A sötétség ellenére is jól láthatta a szomorúságot, mely a hold fényében megcsillant a nő szemében, és szíve összeszorult, hogy megint ilyen bánatosnak látja, pont, mint azon az estén, az iskola bálon. – A legjobb barátod vagyok, emlékszel? Talán a távolság elszakított minket egymástól, de még mindig ismerlek annyira, hogy tudjam, ha baj van – húzta fel szemöldökét sokatmondó mosoly kíséretében, így jelezve, hogy nem tudja becsapni, tudja, hogy történt valami a pajta udvarán közte és Dean között, majd folytatta – a bál elején még jókedvű voltál és vidám. Aztán kimentél sétálni, Dean utánad ment, és azóta egy szót sem szólsz. Szóval? Hallgatlak – kacsintott rá cinkosan, Kate pedig akaratlanul elmosolyodott. Nem értette, miért nem Clyde hódította meg a szívét évekkel ezelőtt. Kedves volt, vicces, megértő és mindig ott állt mellette, ha szüksége volt rá. Ha akkor a szíve jól választ, talán már a felesége lehetne és boldogan élnének. Mégis, sehogy sem tudta elképzelni magukat, mint egy pár. Számára Clyde egy jó barát volt, az a testvér, akit sosem kapott a sorstól, arról pedig igazán nem tehetett, hogy Dean-be lett szerelmes.

- Megcsókolt – bökte ki halkan, mert úgy érezte, valakivel muszáj megbeszélnie, és Nanny sajnos túlságosan Dean oldalán állt.

- Hogyan? – hökkent meg Clyde, annak ellenére, hogy valahol sejtette, hogy Dean közeledni próbált a nőhöz, de azt nem gondolta, hogy meg is csókolja. – Na, és te? Ellenkeztél? – kérdezte még mindig döbbenten, mire Kate kínosan feszengve húzta el ajkát.

- Az attól függ, mit értünk ellenkezés alatt… - simított végig tarkóján zavartan – ha arra gondolsz, hogy határozottan nemet mondtam, vagy eltoltam magamtól, akkor… nem egészen – tette hozzá, miközben eszébe jutott, milyen odaadón csókolta vissza a férfit, milyen élvezettel simult az erős karok közé, és milyen erővel támadt fel benne a vágy, mire megköszörülte torkát. – Őszintén szólva, nem gondolom, hogy a reakcióm alapján úgy érezhette volna, hogy abba kéne hagynia… - vallotta be bűntudatosan, mert még ő sem értette, hogyan hagyhatta ismét, hogy eluralkodjanak rajta érzelmei.

- Kate, az Istenért! – sóhajtott kissé bosszúsan Clyde, tanácstalanul hátra dőlve az ülésben – mégis, hogyan lehetséges az, hogy még mindig ekkora hatással van rád? – kérdezte hitetlenkedve, mire Kate megvonta a vállát, miközben könnyek gyűltek a szemébe.

- Szerettem őt, Clyde – válaszolta szinte alig hallhatóan – ez nem csak egy tinédzserkori fellángolás volt, érted? Igazán szerettem, vele akartam leélni az egész életemet – próbálta megmagyarázni érzéseit, de Clyde csak megrázta a fejét.

- De azok után, amit veled tett a bálon… - értetlenkedett tovább, mire Kate nagyot sóhajtott.

- Azt mondta, Karen találta ki az egészet – szólt közbe, és meg sem lepődött, hogy Clyde döbbenten elhallgatott, ő pedig folytatta – tagadja, hogy bármilyen fogadást kötött volna Karen-nel, vagy bárkivel. Azt mondta… - akadt el egy másodpercre, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a szívében eluralkodó melegséget, ahogy felidézte a férfi szavait, melyet a csók előtt suttogott neki. – Azt mondta, hogy szeretett engem – tette hozzá, mire Clyde megvetőn horkantott fel.

- Mégis, mi mást mondhatott volna? – kérdezte gúnyosan, és hangjából jól kivehető volt, hogy egy szavát sem hiszi el Dean-nek.

- Mi oka lenne annyi év után hazudni? – kérdezett vissza Kate, és meglepetten vette észre, milyen rosszul esik neki, amiért Clyde a benne is felmerülő kétségeket hangosan is kimondta.

- Ugyanaz, ami tíz éve, Kate! – emelte meg hangját bosszúsan Clyde – az Isten szerelmére, vedd már észre, hogy mit művel veled! Ahogy akkor, most is csak szórakozni akar, te pedig bedőlsz neki! – vetette legjobb barátja szemére, mert nem akarta, hogy megint fájdalmat okozzon neki a férfi, így még mielőtt Kate válaszolhatott volna, folytatta – ha valóban szeretett, miért Karen-nel csókolózott? Ha most is fontos vagy neki, miért Karen-nel ment a Hill-i bálba? – záporoztak a kérdések, melyek Kate-et sem hagyták nyugodni, mire a nyomozónő nagyot sóhajtva simított végig homlokán.

- Nem tudom – ingatta meg fejét tanácstalanul – elég őszintének tűnt, és mi van, ha mindenre van magyarázat? Mi van akkor, ha az egészet csak Karen találta ki? – válaszolt kérdésekkel, miközben szeme előtt lepergett az összes olyan pillanat, amikor kettesben volt a férfival, és ami egyáltalán nem azt mutatta, hogy csak számításból vagy szórakozásból töltötte volna vele az időt.

- Kate, megértem, hogy ezt akarod hinni – simított végig arcán kedvesen Clyde, miközben közelebb hajolt hozzá – szeretted őt, és nehéz lehet elfogadni, hogy ilyen csúnyán becsapott, akiben megbíztál, de a legjobb barátod vagyok, és nem hagyhatom, hogy megint elkövesd ugyanazt a hibát! – jelentette ki határozottan. – Tegyük fel, hogy igazat mond, és a fogadás valóban nem létezett – vetette fel és amikor Kate bólintott, tovább beszélt – de akkor is mást csókolt, és azóta is Karen-nel jelenik meg mindenhol! Én csak azt kérem, hogy legyél óvatos! – kérte halk, mégis határozott hangon, mire Kate bólintott.

- Talán igazad van – sóhajtott mélyet, miközben lenyelte a gombócot a torkából – felesleges a múlton rágódni, ahogy annak sincs értelme, hogy megint közel engedjem magamhoz. Pár hét múlva úgyis visszamegyek Bostonba! – jelentette ki eltökélt hangon, mire Clyde lassan bólintott, jelezve, hogy egyetért az elhatározással. – Kösz a fuvart – nyitotta ki az ajtót, de mielőtt kiszállt volna, Clyde hangja megállította.

- Ne maradjak itt veled, amíg Helen és Donald hazaérnek? – kérdezte aggodalmas hangon, de Kate megrázta fejét.

- Nem szükséges! Szeretnék inkább egyedül lenni– hárította el az ajánlatot, majd kiszállt, és hátra sem nézve, sietősen lépkedett fel a veranda pár lépcsőfokán, aztán tűnt el a férfi szeme elől, aki együttérző tekintettel ingatta meg fejét, majd sebességbe tette az autót, és elhajtott. Csak remélni merte, hogy Kate valóban nem követ el nagy hibát, és nem fogja hagyni, hogy Dean Lakewood megint az ujja köré csavarja, hogy aztán eldobja, mint egy használt rongyot.

 

Dean elgondolkodva dobolt tollával egy akta tetején a seriff irodában, miközben lélekben még mindig az előző esti bálon járt. Amikor megtudta, hogy Karen azt hazudta Kate-nek, csak egy fogadás miatt vallott neki szerelmet, és az egészet csak szórakozásból csinálta, legszívesebben a két kezével fojtotta volna meg azt a szőke démont, de józan esze, hála Istennek, meggátolta benne, hogy botrányt csináljon a bálon. Ehelyett köszönés nélkül beült az autójába és meg sem állt hazáig, ahol egy gyors zuhany után, egész éjszaka forgolódott, és csak az járt a fejében, hogyan érhetné el, hogy Kate higgyen neki, hogy elhiggye, tiszta szívéből szerette, szereti, sosem tudta volna bántani. Abban szinte teljesen biztos volt, hogy Kate sem közömbös iránta, ezt mutatta, ahogy hozzásimult, ahogy ugyanolyan forrón és szenvedélyesen viszonozta a csókját, mint tíz évvel korábban, csak azt nem tudta, hagyja-e, hogy ismét meghódítsa a szívét. Ráadásul az is elbizonytalanította, hogy Kate világosan megmondta, hamarosan visszamegy Bostonba, ami egy másik akadályt gördített szerelmük elé. Elképzelni sem tudta volna az életét a nagy városban, jól érezte magát Lakeville-ben, ahol mindenki ismert mindenkit, és bár ez néha bosszantó is tudott lenni, mégis jó érzés volt, hogy őszintén figyeltek egymásra az emberek. Gondolataiból erőteljes kopogás rántotta ki, mire nagyot sóhajtva dobta az aláírt aktát az asztalán sorakozó halom tetejére.

- Szabad! – kiáltott ki, hátra dőlve bőr foteljében, mire nyílt az ajtó, és bátyja jelent meg, ő pedig meglepetten húzta fel szemöldökét. Az elmúlt években egy, legfeljebb két alkalommal látogatta itt meg testvére, aki hét évvel volt idősebb nála, és sosem titkolta, hogy ellenzi, amiért társadalmi köreikhez méltatlanul, nem öltönyben, nyakkendőben és lakkozott cipőben rója egy bársony szőnyeggel letakart iroda padlóján a köröket, nagy haszonnal kecsegtető üzletek után kutatva, hanem egyenruhát húzott, és nevetséges összegért védi a várost. – Mi járatban erre? – kérdezte fivérét, aki szürke öltönyében, fehér ingében, és sötétkék nyakkendőjével ezúttal is árasztotta magából az eleganciát, melyet csak még inkább kihangsúlyozott felsőbbséget sugárzó arckifejezése, és a kék szemekben megvillanó megvetés, ahogy körbenézett.

- A tegnap esti bál miatt jöttem – tért azonnal a lényegre Cedrick, miközben megfogott egy széket, hogy leüljön öccsével szemben, de undorodva húzta el száját, és nyúlt zakójának belső zsebébe, ahonnan egy hófehér ruhazsebkendőt húzott elő, abban törölte meg kezét, miközben úgy döntött, inkább állva marad. – Van róla fogalmad, milyen érzés reggel hatkor arra kelni, hogy Howard Gilbert magából kikelve ordít a telefonban? – kérdezte látszólag nyugodt hangon, miközben kihúzta magát, amitől szikár termetén megfeszült a zakó. Ő és Dean külsőre szinte a megszólalásig hasonlítottak egymásra, ugyanolyan izmosak voltak mindketten, sötét hajukat apjuktól, míg kék szemüket anyjuktól örökölték, de ami a természetüket illette, az ég akarva sem teremthetett volna két ilyen különböző embert. Cedrick egész életében arra készült, hogy átvegye a családi vállalkozást, elvégezte a közgazdasági egyetemet, és már tinédzser korában is bejárt apjával a vállalathoz. Akárcsak annak, neki is a pénz és a hatalom volt az elsődleges érték, míg Dean sokkal inkább hasonlított apai nagyanyjára. Sosem érdekelte sem a vállalat, sem a pénz, ahogy a társadalmi rangját is csak felesleges nyűgnek érezte, mely mindig megakadályozta abban, hogy azt tegye, amihez éppen kedve volt, és ez gyakran szült ellentétet és heves vitát a két testvér között. – Mégis, hogyan hagyhattad Karen-t ott a bálon, minden szó nélkül? – kérte számon öccsét Cedrick, mire az megrántotta a vállát.

- Megvolt rá az okom! Egyébként pedig, hidd el, mindenkinek jobb volt úgy, hogy nem szóltam hozzá, mert amit mondtam volna, nem tűrné a nyomdafestéket – válaszolta rejtélyesen, de hangjából jól kivehető volt az indulat, mire Cedrick rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.

- Pontosan tudom, mi okod volt rá! – emelte meg hangját az idősebb férfi – vagyis inkább, ki! – javította ki magát, miközben megvetőn húzta el száját, figyelmét pedig elkerülte, hogy Dean szeme összeszűkül.