Lebilincselő büszkeség 21. rész

21. rész

Időközben a gép felemelkedett a magasba, és a fedélzeten kivillanó lámpa jelezte az utasok számára, hogy a biztonsági övet kikapcsolhatják. Andrew rutinos mozdulattal engedelmeskedett, miközben agyában vadul kergették egymást a gondolatok, vajon, hogyan kérje meg a nőt a szívességre, amit valószínűleg csuklóból fog visszautasítani, de ami számára jelen pillanatban mindennél fontosabb volt. A következő pillanatban az első pilóta mély baritonjának felcsendülése adott még néhány percet a gondolkodásra, ahogy elmondta, hány ezer méteren fognak repülni, milyen időjárás várható az elkövetkezendő 3 órában, majd kellemes utat kívánt, és elköszönt.

- Ugye nem valamelyik szervemre pályázik? – rántotta ki gondolatai közül Melanie hangja, miközben ajka szegletében mosoly bujkált. Láthatólag, fogalma sem volt róla, mire készül a férfi, és most, hogy a felszállás zökkenőmentesen megtörtént, a feszültsége is oldódni látszott.

- Tessék? – hökkent meg Andrew, mire Melanie felnevetett, ő pedig megbabonázva lubickolt a csilingelő nevetésben.

- Tudja, ezt a szívességet olyan komoly ábrázattal konferálta fel, hogy attól tartok, az egyik vesémre fáj a foga – magyarázta még mindig mosolyogva a nő, de ő is elkomolyodott, amikor látta, hogy Andrew csak halványan elhúzza száját. - ne húzza az idegeimet! Bökje már ki, mit akar! – kereste a férfi tekintetét, mire az, nagyot sóhajtott.

- Rendben! Először is, szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem ez volt a szándékom… sajnos, néha előfordul velem, hogy fejjel megyek a falnak, és azt hiszem… - fogott hozzá nem túl röviden, mire Melanie értetlenül ráncolta össze szemöldökét, amit Andrew is észrevett, és nagyot sóhajtott – a szívesség a következő…

- Mogyorót? Frissítőt? – állt meg mellettük egy magas, barna hajú stewardess, akinek ruhájánál csak tekintete volt kihívóbb, ahogy végig mérte a férfit. Kacér mosolyától még egy jéghegy is megolvadt volna, Andrew azonban, rá sem pillantott, csak Melanie-t nézte, miközben nemet intett fejével. – Esetleg tudok szolgálni egyébbel is – búgta negédes hangon a nő, mire mindketten meglepetten néztek fel rá. Melanie hitetlenkedve szántott végig tekintetével a nőn, akire úgy feszült a sötétkék-fehér egyenruha, mintha ráöntötték volna. Telt keblei szinte kibuggyantak a szűkre szabott fehér ingből, barna haját pedig szoros kontyba fűzve hordta, de néhány tincs csábítón keretezte kerek arcát. Amint észrevette, hogy Andrew figyelmét is sikerült magára vonnia, azonnal elszállt korábbi jókedve. Ismét szembesülnie kellett vele, mennyire jelentéktelennek számít az ilyen és ehhez hasonló nők között, és azzal is, hogy pont az effajta nőket keresi Andrew.

- Kér valamit? – intézte most Andrew hozzá szavait, mire megrázta fejét – köszönjük, nem óhajtunk semmit! – válaszolta a nőnek a férfi, de az láthatólag nem adta fel, mert ekkor benyúlt kis, kék mellénykéjének zsebébe, és egy papírost vett elő.

- A nevem Melody – villantott fel egy igéző mosolyt – ha bármire szüksége van, csak hívjon – hajolt át Melanie előtt csábosan, hogy odaadhassa Andrew-nak a cetlit, mire az ügynöknő égnek emelte tekintetét. Amikor távozott, Andrew töprengve forgatta meg kezében a nevet és telefonszámot tartalmazó kártyát. Arra gondolt, hány olyan repülőútja volt, ami kivétel nélkül ilyen kis cetlikkel, és egy szenvedélyes éjszakával záródott, most azonban, egyáltalán nem hozta lázba a gondolat, hogy ezzel a nővel tölthetné az estét. Jelen pillanatban egyetlen nő érintésére, közelségére vágyott, arra, aki itt ült ugyan mellette, mégis áthidalhatatlan távolság volt kettejük között. Figyelmét mégsem kerülte el Melanie hangulatváltozása, amiből arra következtetett, hogy a nő talán mégsem olyan közömbös vele szemben, mint azt mutatja. Mintha enyhe féltékenységet látott volna átsuhanni arcán, amikor észrevette, hogy a stewardess átadja a kis kártyát.

- Szép neve van, ugye? Mint egy pillangónak – mosolyodott el Andrew, csak azért, hogy meggyőződjön róla, valóban lát-e érzelmet a nyomozónő arcán.

- Igen, mint egy éjszakai pillangónak – helyeselt rezzenéstelen arccal Melanie, amivel azonban nem tudta becsapni Andrew-t, aki elégedetten vonta meg vállát. – Rátérne végre a szívességre? – kérdezte kissé élesebb hangon, mint szerette volna, de csak nagyon nehezen tudta palástolni csalódottságát. Mérges volt, de nem tudta, kire haragszik jobban. Andrew-ra, amiért csalódást okozott, és mégsem olyan, mint amilyennek gondolta, vagy magára, amiért megint elhitte, hogy a gazdag úri fiú, egy szemernyit is különbözhet bármiben Danieltől.

- Igen, sajnálom – komolyodott el azonnal Andrew – szóval, tudom, hogy ezt az egész galibát én okoztam. Mármint, azt, hogy most itt ülünk egy repülőn, és Nashville-be tartunk. Azt is tudom, hogy azt mondtam, a családomról gondoskodom, de… - köszörülte meg torkát, és ismét zavartan túrt hajába. Látszott rajta, nem szokott hozzá, hogy bárkitől szívességet kérjen, végül mégis folytatta – tudja, az apám nem azért hagyta ott a céget, mert úgy érezte, pihenni akar – váltott hirtelen témát a férfi, és Melanie nem tudta, miért tartozik ez rá, de nem szólt közbe, csak hallgatott – az orvos javaslatára döntött így. Néhány éve szívrohama volt, elég súlyos. Anyám választás elé állította. Vagy nyugalomba vonul, vagy elhagyja. Talán, más házaspár esetében ez üres fenyegetésnek hangzana, de nem ismeri anyámat. Határozott nő, aki mindig pontosan tudja, mit akar. Mindig kimondja, amit gondol, amit érez – mosolyodott el lágyan, ahogy édesanyjáról beszélt, amivel megint sikerült elérnie, hogy Melanie másként gondoljon rá, mint egy elkényeztetett újgazdag ficsúrra – kicsit hasonlít rá – tette hozzá olyan hangsúllyal, hogy Melanie érezte, erre büszkének kell lennie, annak ellenére, hogy még sosem látta az asszonyt.

- Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de nekem mi közöm ehhez? – kérdezte óvatosan, nehogy belegázoljon a férfi lelkébe. Noha, sokszor az agyára ment, és kifejezetten idegesítőnek találta pimaszságát, és azt, hogy nem hagyott fel a meghódításával, és kétértelmű megjegyzéseivel, az egyértelműen látszott, hogy fontos számára a családja.

- Nos, anya nem véletlenül választotta ezt az ultimátumot – köszörülte meg torkát Andrew – az orvos egyértelmű volt, apa szíve nem bírna ki még egy infarktust. Végül megkaptam a cég irányítását, apa pedig elvonult anyával a Nashville melletti birtokra. Bízott bennem, és abban, hogy amit ő kemény munkával létrehozott, tovább építem. Ha megtudja, mi történt… – vallotta be halkan Andrew, és Melanie először látott a szemében szégyent, amiért csalódást okozhat az apjának.

- Mr. Wright, sajnálom – válaszolta őszinte együtt érzéssel a hangjában Melanie, miközben kezét finoman a férfiére tette, aki halvány mosoly kíséretében élvezte a puha kéz érintését – azt hiszem, tudom, mit szeretne kérni, és bár a kettőnk dolga nem alakult túl fényesen az elmúlt napokban, szívesen segítek.

- Valóban? – nézett rá döbbenettel, vegyes örömmel Andrew, mint aki nem akar hinni a fülének, mire Melanie megadón bólintott. – Ez egyszerűen csodálatos! Nem tudom, hogyan köszönjem meg! – villanyozódott fel a férfi, miközben úgy érezte, legszívesebben megcsókolná a nőt – tudom, én szúrtam el, amikor meggondolatlanul felajánlottam, hogy a szüleimnél rejtsenek el, de esküszöm, nem fogok visszaélni a helyzettel! Az egész pusztán csak szerepjáték lesz, és én ezt tiszteletben is fogom tartani! – emelte esküre a kezét, mire Melanie zavartan nézett rá. Egyáltalán nem tudta követni a férfit, aki papírt és ceruzát halászott elő, és tovább beszélt – lássuk csak, mit kell tudnia rólam. 30 éves vagyok, Kanadában születtem, 8 éves voltam, amikor a szüleimmel ideköltöztünk Bostonba – mesélte, miközben minden adatod felfirkantott a papírosra.

- Ki mondta, hogy érdekel az élettörténete? – kotyogott közbe Melanie – az, hogy védenem kell, nem jelenti azt, hogy igényt tartok az önéletrajzára. És egyáltalán, miféle szerepjátékról hadovál itt? Agyára ment a légnyomás különbség?

- De az imént azt mondta, hogy segít nekem – érvelt Andrew, mire az ügynöknő bólintott.

- Így is van, de ehhez nincs szükségem erre a sok felesleges adatra – válaszolta, miközben a korábban magát felkínáló stewardess haladt el mellettük, ő pedig egy mozdulattal kényszerítette megállásra – elnézést! Ugyan én nem kaptam személyi hívót – utalt a nő elérhetőségeit tartalmazó kis kártyára – de jól esne egy pohár kóla, és valami rágcsa! – mosolygott bájosan, mire az, összeszorította száját, és eltűnt.

- Úgy érti, hogy az eddigi párkapcsolataiban sosem érdekelte, hogy a barátja, honnan jött, kik a szülei, vannak-e testvérei? – lepődött meg a férfi érezhetően, mire Melanie teljesen összezavarodott.

- Miről hablatyol itt? – kérdezett vissza, mire Andrew türelmetlen mozdulattal túrt bele sötét, sűrű hajába, amitől homlokába hullott egy tincs.

- Az imént beszéltük meg, hogy tekintettel apám állapotára, hajlandó a barátnőmnek kiadni magát, hogy véletlenül se jöjjenek rá, mi folyik a cégnél! – magyarázta egy levegővétellel, Melanie-nak pedig elkerekedtek a szemei, amikor rájött, milyen szívességre is akarta kérni őt Andrew.

- Magának eggyel kevesebb kereke forog, mint az átlagnak! – tört fel a nőből ingerülten - ha tudtam volna, hogy erre céloz, előbb ugrottam volna ki a gépből ejtőernyő nélkül! – vágta rá mérgesen, és pont ez volt az a reakció, amire Andrew számított. Nem is értette, miért nem kezdett már akkor félreértésre gyanakodni, amikor az ügynöknő olyan simán igent mondott.

- Azt mondta, tudja, mit szeretnék kérni, és boldogan segít! – ismételte meg a nő korábbi mondatait, mire Melanie mély levegőt véve igyekezett csillapítani, feltörni készülő mérgét.

- Először is, nem boldogan, csak emberségből segítettem volna, másodszor, azt hittem, azt akarja, hogy mint ügynök, biztosítsam az apját a felől, hogy maga mindenben ártatlan, és a tudtán kívül csalták csapdába! – vázolta az ő szemszögéből az eseményeket Melanie, mire Andrew nagyot sóhajtott.

- Remek! Mi lenne, ha legközelebb nem játszaná, hogy maga a Google, hanem megvárná, amíg egy-egy mondatom végére érek? – vágott sértett képet Andrew, miközben az ablak felé fordult. Ebben a pillanatban jelent meg a stewardess, maga előtt egy tálcát tolva, rajta egy pohár, egy doboz kóla, és egy csomag mogyoró.

- A frissítő, és a rágcsálnivaló – helyezte az ügynöknő elé, aki még mindig ingerülten fordult felé.

- Tudja, mit? Hozzon inkább egy vodkát! Sok jéggel! – közölte indulatosan, mire Andrew odapillantott.

- Legyen kettő, de nekem dupla! – szólt közbe, mire a stewardess elnézést motyogva, eltűnt – nézze, segítenie kell! Kérem! – kereste tekintetével Melanie barna szemeit, és reménykedve tartotta vissza lélegzetét, amíg annak válaszára várt.

Lebilincselő büszkeség 20. rész

20. rész

Andrew lapos pillantást vetett a mellette álló nőre, miközben a kapitány még mindig az ötleteket várta a helyzet megoldására. Tisztában volt vele, hogy Melanie-t szétveti majd a düh, amikor meghallja az ajánlatát, és ha őszinte akart lenni magához, ő sem volt biztos benne, hogy minden idők legjobb tervét eszelte ki, de meg kellett próbálnia.

- Nos, nekem volna egy javaslatom – kezdett bele halkan, mire Johnson érdeklődve húzta fel szemöldökét, Melanie tekintete pedig figyelmeztetőleg villant, ő azonban nem törődött vele.

- Hallgatom, Mr. Wright – adott engedélyt a kapitány, mire Andrew megköszörülte a torkát.

- Elég egyértelmű, hogy valaki a fejemre pályázik, és jobb szeretne holtan látni, mint élve – fogott bele, mire Melanie sokatmondón húzta el a száját, ő viszont úgy tett, mintha észre sem vette volna, csak folytatta – az is világos, hogy még az F.B.I. sem tud megvédeni… legalábbis nem a szokott módon a tégla miatt – tette hozzá, amikor meglátta, hogy mindkét ügynök mérgesen ráncolja össze szemöldökét. – Üzleti tapasztalataimból kiindulva, ha valami nem megy a szokott módon, a szokatlansághoz kell fordulni. Olyat kell tenni, amire az ellenfél nem számít…

- Ugorjuk át a marketing részét a dolognak, és bökje ki a lényeget! – veszítette el türelmét a kapitány, mire Andrew nagy levegőt vett.

- Az eddigi tendencia az volt, hogy a védett személyt kiemelték a családból, és egy, az F.B.I által fenntartott helyre vitték, így van? – kérdezte, mire a kapitány bólintott, Melanie-nak pedig rossz érzése támadt, miközben a férfi folytatta – pontosan így számolnak azok is, akik el akarnak kapni, ráadásul, ha egy ilyen házba visznek, arról elég sokan tudomást szereznek, és mint a mellékelt ábra mutatja, a tégla el is köpi, hol találnak.

- Egy pillanat! – szólt közbe most először az ügynöknő, felemelt kézzel, hogy megállítsa a gondolatmenetet – ugye, nem azt akarja mondani, hogy…

- A családomnál vagyok a legnagyobb biztonságban! – fejezte be mondanivalóját Andrew határozott hangon, mire Melanie döbbenten nevetett fel, remélve, hogy csak egy rossz tréfát hallott – gondoljanak csak bele! Senki nem keresne ott, hiszen mindenki azt hinné, az F.B.I el akar tüntetni!

- Így is van! – tört fel Melanie-ból haragosan – magának teljesen elment az esze! Eszünk ágában sincs még több civilt veszélybe sodorni! Ez őrültség! – fújtatott dühösen a nő, de amikor segítségért pillantott felettesére, legnagyobb rémületére annak töprengő arca arról árulkodott, hogy fontolóra vette, amit a férfi mondott.

- Talán nem akkora őrültség, mint elsőre hangzik – jegyezte meg halkan, Melanie pedig égnek emelte tekintetét.

- De igen! Pontosan akkora! Az ég szerelmére, gondold végig józanésszel, amit hallottál! – tenyerelt a kapitány asztalára Melanie, és könyörgőn nézett rá – Éppen elég nekem Wright-ot megvédeni, nem varrhatod a nyakamba még a családját is! Ha egy elhagyatott lakásban a nyomára bukkantak Boston legmélyebb bugyrában, gondolod, hogy nem akadnak rá a miller-negyedben? – utalt az újgazdag környékre Melanie, ahova Andrew családjának rezidenciáját képzelte. – Mégis, mi a fenét fogok kezdeni egy csapat orvgyilkossal, ha megjelennek? Kit védjek meg? Vilmos herceget, vagy a királyi udvart? – bökött hátra mérgesen fejével a férfira Melanie, mire az, kissé sértetten húzta el száját.

- A családomat nem kell féltenie, ügynök! – szólt közbe kimért hangon Andrew, majd amikor a nő ránézett, folytatta – felnőtt emberek, akik tudatában lesznek annak, mibe keveredtek, és természetesen, a felelősséget is vállalják majd.

- Amibe maga keveri őket! – javította ki élesen Melanie, aki egyáltalán nem értette, hogyan hozhatja valaki ilyen helyzetbe azokat az embereket, akiket szeret.

- Ha befejeztétek, elmondanám a véleményemet – hangzott fel a kapitány mély hangja, mire Melanie és Andrew is várakozón néztek rá – mindkettőtöknek igaza van – jelentette ki, amiből azonban még egyáltalán nem derült ki, hogyan döntött – nem járhatunk el a szokott módon, és bármilyen megoldás mellett is döntünk, minimalizálni kell azoknak a számát, akik tudhatnak róla. Helyileg, hol lenne egészen pontosan ez a búvóhely? – fordult Andrew felé, Melanie pedig csalódottan hunyta le a szemét. Ismerte a kapitányt annyira, hogy tudja, el fogja fogadni a férfi ajánlatát, most már csak abban reménykedett, hogy nem neki kell majd elkísérnie.

- Nahsville mellett van egy farmunk, több mérföldnyire a várostól – válaszolta Andrew, Melanie pedig csak a fejét rázta. Még a gondolatát is őrültségnek tartotta, attól pedig egyenesen kirázta a hideg, hogy a férfi közelében töltsön napokat, vagy akár heteket, amíg az ügy meg nem oldódik – repülőgéppel akár 3 óra alatt odaérhetünk.

- Elég messze – gondolkodott hangosan a kapitány, és egyre jobban tetszett neki az ötlet, hogy Melanie minél távolabb legyen azoktól a gazfickóktól, akik még a rendőrgyilkosságtól sem riadnak vissza.

- Pontosan! Elég messze ahhoz, hogy felmerüljön bárkiben, hogy ott lehetek – helyeselt Andrew bőszen, annak ellenére, hogy még mindig nem volt biztos a dolgában. Egyetlen dolgot tudott csak, hogy minden eszközzel meg akarta védeni a mellette álló nőt, aki csak a szerencséjének köszönhette, hogy ma nem tolták ki őt is hullazsákban az épületből.

- Biztos benne, hogy ilyen veszélynek akarja kitenni a családját? – kérdezte Johnson, még egy lehetőség adva a visszakozásra, mire Andrew bólintott.

- A családomat bízza rám! Meg tudom őket védeni – jelentette ki magabiztosan, mire Melanie hitetlenkedve, örömtelenül nevetett fel.

- Fogalma sincs, mibe keveri őket! Látta, mi történt az F.B.I szálláson, nem?! Most képzelje el, hogy a családja egyik tagját viszik a fekete zsákban! Tisztában van vele egyáltalán, mire készül?! – engedte ki dühét nő, de Andrew csak mélyen a szemébe nézett, és nem válaszolt, ő pedig folytatta, miközben a kapitány felé fordult – Harry, legalább neked legyen több eszed, kérlek! – nézett kétségbeesetten a férfira, mire az bólintott.

- Igazad van. Mindent meg kell tennünk a maximális biztonságért – jegyezte meg, mire Melanie megkönnyebbülten sóhajtott, a levegő azonban, tüdejében rekedt, amikor meghallotta a folytatást – Csak mi hárman, és Ron fogjuk tudni, hol vagytok, és miért. Semmiféle információ nem szivároghat ki, létrehozunk egy titkos vonalat. Még ma indultok, foglalok helyet az első gépre…

- Harry! Nem teheted ezt! Kérlek! Ha bármi rosszul sül el… - kapaszkodott meg az utolsó szalmaszálban a nő, de a kapitány, kérdő tekintettel nézett fel rá.

- Kiben nem bízol? Bennem? Ronban? Vagy talán magadban? – záporoztak a kérdések, mire Melanie érezte, hogy sarokba szorították. Erre nem lehetett jól válaszolni, ezért inkább csendben maradt, míg Harry Andrew felé fordult. – Elvárom, hogy a legapróbb részletekben is együttműködő legyen! Ha csak egyetlen alkalommal veszélyezteti az ügynököm épségét, úgy éljek, saját kezűleg fogom megölni! – csengett komolyan a hangja, és Andrew, ahogy belenézett az elszánt barna szemekbe, egy percig sem kételkedett benne, hogy a férfi minden teketória nélkül végezne vele.

- Megígérem – bólintott ugyanolyan komolyan, mire Harry kissé megnyugodva vette tudomásul az ígéretet, bár tudta, teljesen csak akkor szűnik meg az aggodalma fogadott lánya iránt, ha már a sírban lesz. Amikor ígéretet tett barátjának, hogy vigyázni fog rá, még nem sejtette, hogy az önként vállalt szülői szerep, mennyi álmatlan éjszakával jár együtt, mégsem cserélte volna el semmiért.

- Ez kész téboly! – túrt bele szőkés-barna hajába ingerülten Melanie, miközben döbbenten figyelte, hogy felettese a telefon után nyúlt, és egy alig két óra múlva induló gépre helyet foglal mindkettejük számára. Amikor Harry letette a telefont, és várakozón nézett rájuk, így jelezve, hogy indulhatnak, Melanie dacosan szegte fel állát. – Nem megyek! Én nem veszek részt ekkora marhaságban! – jelentette ki határozottan, mire Harry nagyot sóhajtott.

- Mr. Wright, kérem, hagyjon magunkra az ügynökkel – kérte gyanúsan nyugodt hangon a férfit, akinek eszébe sem jutott ellenkezni, csak néma csendben elhagyta az irodát.

- Ó, igen, most jön az, hogy vagy megyek, vagy felfüggesztesz! – jósolta meg a jövőt gúnyosan Melanie, és abban a pillanatban kabátja alá nyúlt, és elővette Glock-ját – tessék! A fegyverem, és a jelvényem! Inkább egy felfüggesztés, mint… - helyezte volna aranyigazolványát a pisztoly mellé, de a kapitány halk hangja megállította.

- Tévedsz, ezúttal teljesen más jön – dőlt hátra a fotelben a férfi, és barna szemei a távolba révedtek, ahogy beszélni kezdett – Tudod, hogy mennyire hasonlítasz édesapádra? Éppen olyan makacs vagy… kiszámíthatatlan, forrófejű… Ő és én nemcsak barátok voltunk. Sokkal inkább testvérekként szerettük egymást. Láttuk egymásból a legjobbat, a legrosszabbat… mindig ott voltunk, amikor a másiknak szüksége volt ránk. Kivéve egy alkalommal… - csuklott el a hangja a férfinak, és a meleg, barna tekintet csillogni kezdett a könnytől. Melanie szótlanul ereszkedett le a székbe. Mióta elveszítette apját, most fordult elő először, hogy Harry önszántából mesélni kezdett kettejükről, és arról a napról, amikor meghalt. – egyszerű megfigyelés volt, de a fickó olajra akart lépni. Könyörögtem, hogy hívjunk erősítést, de apád meg volt győződve róla, hogy azzal értékes időt veszítünk, és meglép előlünk. Ő bement… én hezitáltam. Nem sokat, talán egy percet – sóhajtott fájdalmasat, egészen a lelke legmélyéről, majd megrázta a fejét, mintha így akarná kiűzni az emlékképeket, melyek leperegtek szeme előtt – de túl soknak bizonyult. Mire bementem, már a padlón feküdt, lőtt sebbel. Azóta nem telik el úgy nap, hogy ne kérdezzem meg magamtól, mi lett volna, ha csak egy kicsit is erélyesebb vagyok? – tette fel a kérdést, melyre tudta, már sosem kaphatnak választ, majd hirtelen Melanie-ra nézett – két okból ígértem meg apádnak, hogy vigyázok rád. Egyrészt, mert úgy szerettelek, mintha a saját lányom lennél, másrészt azért, mert gyötört a lelkiismeret, hogy azért halt meg, azért nem lehet többé része az életednek, mert én túl gyenge voltam. Szóval, az ördög vigyen el, ha még egyszer elkövetem ezt a hibát! – jelentette ki határozott, kemény hangon, mire Melanie felkapta a fejét – Az egyetlen módja, hogy távol tartsalak ettől az ügytől, hogy elutazol Nashville-be ezzel a fickóval, és Istenemre mondom, ezt is fogod tenni! Fel fogsz ülni a gépre, és amíg Ron nem göngyölíti fel ezt az ügyet, a színedet sem akarom látni Boston környékén! – ért mondandója végére, és amikor Melanie még mindig nem válaszolt, megkerülte az asztalt, megállt a nő előtt, és finom, atyai szeretettel a szemében nyúlt álla alá, így kényszerítve, hogy rá nézzen – nem engedhetem meg, hogy elveszítselek téged is. Te vagy az egyetlen, aki Josh-ból maradt nekem – tette hozzá halkan, mire Melanie nagyot sóhajtott, és felállt, majd szorosan magához ölelte az idős férfit.

- Szeretlek – súgta könnyeivel küszködve, majd morcosan a kapitány szemébe nézve, folytatta – de ezért még csúnyán megfizetek neked! – fenyegette meg félig komolyan, miközben magában arra gondolt, hogy fogadott apja bár megvédi a rendőrgyilkosoktól, de a szívére leselkedő veszélytől nem tudja megóvni.

Melanie szorosra húzta a biztonsági övet derekánál, éppen úgy, ahogy a stewardess mutatta, miközben lehunyt szemmel várta, hogy a gép felszálljon, és elhagyják Boston területét. Azóta nem volt hajlandó kommunikálni a mellette ülő férfival, mióta eljöttek az őrsről. Még mindig haragudott rá, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe kényszerítette nemcsak őt, hanem Harry-t is.

- Fél a repüléstől? – törte meg a csendet Andrew, aki alig várta, hogy végre valamilyen okot találjon, és szólhasson az ügynökhöz. Melanie azonban, kitartóan lehunyva tartotta a szemét, és semmiféle jelét nem adta annak, hogy hallotta volna a kérdést – talán el tudom terelni a figyelmét – vélte a férfi, miközben érezte, hogy enyhén megmozdul a repülőgép – mesélhetnék a farmunkról, például, vagy mesélhetne maga is…

- Nem jártam a farmjukon, nem tudok róla mesélni – felelte unott hangon Melanie, szándékosan félreértve a férfi szavait, aki elnyomott egy mosolyt, hogy a nőt végre szóra bírta.

- Megértem, hogy haragszik rám – bólintott Andrew megértőn, mire Melanie elhúzta a száját, de még mindig nem nyitotta ki szemét – teljesen jogos a mérge, de be kell látnia, sem magának, sem a kapitánynak nem jutott jobb ötlet az eszébe.

- Nem is nagyon hagyta, hogy gondolkodhassak! – vágta oda a férfinak, aki komiszul elvigyorodott.

- Legalább egy percet kapott, máskor gyorsabban szokott vágni az esze – jegyezte meg csipkelődve, mire a szépen ívelt szemöldök haragosan húzódott össze – jól van, nem feszítem tovább a húrt, csak elnézést szerettem volna kérni, ez minden – tette hozzá békülékenyen, mire Melanie résnyire nyitotta egyik szemét, és gyanakodva mérte végig a férfit.

- Jól értem, hogy az imént bocsánatot kért? – kérdezte meglepetten, de a gyanakvás még mindig nem tűnt el a mogyoróbarna szemekből, mire Andrew látszólag ártatlanul bólintott.

- Persze! Elvégre, ezt teszik az emberek, ha tévedtek valamiben, nem? – kérdezte nyugodtan, miközben Melanie néhány percig csak szótlanul nézte, majd hirtelen a felismerés szikrája villant fel szemeiben.

- Ó, már értem! Maga akar valamit, igaz? Ezért olyan kedves, udvarias – sorolta a nő, mire Andrew sértetten nézett vissza rá.

- Én mindig kedves vagyok, és udvarias, csak a mélyről jövő utálat miatt, amit felém táplál, eddig nem vette észre – válaszolta nagyképűen, de amikor Melanie csípős választ akart adni, kezét felemelve állította meg – tudom! Nem utál… - találta ki, amit a nő mondani szándékozott, majd hirtelen elkomolyodott, és zavartan túrt bele hajába – tudja, mit? Igaza van, tényleg szeretnék kérni valamit – sóhajtott nagyot, mire Melanie érdeklődve nézett rá.

Lebilincselő büszkeség 19. rész

19. rész

Melanie döbbenten nézte, ahogy a kis utcában, ahol a védett lakás állt, elzárta az utat két mentőautó, három rendőrautó, és a kommandósok. A mentősök fekete egyenruhájukban fel-alá rohangáltak, és bár külső szemlélő számára összevisszaságnak tűnhetett, arcukon látszott, mindannyian pontosan tudják a dolgukat. A kommandósok vezetője, egy magas, szikár termetű férfi éppen telefonált, miközben vadul gesztikulálva adta ki utasításait embereinek, akik a másodperc tört része alatt szóródtak szét a szélrózsa minden irányába. Melanie idegesen fékezte le az autót, és pattant ki a volán mögül, nyomában Andrew-val, hogy aztán egyenesen a kommandósok vezetőjéhez siessen.

- Mi történt? – kérdezte levegő után kapkodva, miközben gyomra görcsbe rándult, amikor meglátta, hogy a mentősökön kívül, a hullaszállító autó is megjelenik, és az uniformist viselő férfiak, komoly arccal nyitják ki annak hátsó ajtaját, és vesznek ki belőle zsákokat.

- Maga ki a rossebb? – kérdezett vissza válasz helyett a férfi, miközben a szájában rágcsált szivart laza mozdulattal lökte egyik oldalról a másikra, és ellenséges pillantással mérte végig a nőt.

- Melanie Stanford ügynök – kapta elő jelvényét amaz, és dugta a férfi orra alá, akinek viselkedése azonnal megváltozott, és együtt érző tekintet váltotta fel elutasító pillantását.

- Rajta ütöttek a védett lakáson. Három ügynököt megöltek, kettőt megsebesítettek – vázolta röviden a tényeket, mire Melanie érezte, hogy émelyegni kezd. – Mire ideértünk, már eltakarodtak, de bízunk benne, hogy valahol a környéken lehetnek. Átfésülünk mindent, és ha a nyomukra bukkanunk… - kezdett bele, hogy felvázolja a támadókra váró sötét jövőt, de Melanie már nem hallotta mondata végét. Éppen abban a pillanatban tolták ki hordágyon egyik kollégáját, akiben Andrew az előző esti hajléktalanok egyikét vélte felfedezni. Ezúttal öltöny volt rajta, aminek színét azonban nehéz lett volna megállapítani a sok vértől, mely eláztatta.

- Jimmy! Hogy vagy? – kérdezte aggódó hangon, mire a vékony férfi halványan elmosolyodott.

- Jobban, mint a többiek… - nyögte halkan, majd köhögni kezdett, és arca fájdalmasan rándult össze – Randy, Peter, Joel… mind meghaltak, Stanford – súgta könnybe lábadt szemmel, mire Melanie érezte, hogy torka elszorul, és düh keríti hatalmába, amiért nem volt itt, és nem tudott segíteni. – Kathleen… úgy tudja, csak papírmunkát intézek a központban – hunyta le szemét fáradtan a férfi, mire a mentős diszkréten köhinteni kezdett.

- Muszáj bevinnünk a kórházba – jegyezte meg sokat mondón, mire Melanie bólintott, és támogatón szorította meg Jimmy kezét.

- Felépülsz, haver! Minden rendben lesz – súgta halkan, majd némán figyelte, ahogy a mentősök munkájukat teljesítve, beteszik kollégáját az autóba, és elhajtanak vele a kórház felé. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ha itt lett volna, talán segíthetett volna, talán megmenthette volna társai életét. Mérges volt magára, amiért önfejű módjára cselekedett, és elment, ahelyett, hogy itt maradt volna.

- Sajnálom a kollégáit – rántotta ki gondolatai közül Andrew hangja, aki megtörten állt meg mellette, és láthatólag a megfelelő szavakat kereste.

- Itt kellett volna lennem – csuklott el a hangja Melanie-nak, és minden erőfeszítése ellenére, hogy erős maradjon Andrew előtt, szeméből kigördült egy könnycsepp. Arcát kezébe temetve rogyott le a járdaszegélyre, és még azt sem érzékelte, hogy Andrew is mellé telepszik, fittyet hányva rá, hogy koszos lesz méregdrága farmernadrágja – Segíthettem volna… talán, ha itt vagyok, és nem megyek a saját fejem után, mint annyiszor, akkor…

- Akkor talán mi is halottak lennénk – vélte halkan Andrew, mire Melanie döbbenten meredt rá. Valóban. Erre a lehetőségre nem is gondolt. Mi van, ha nem mennek el, és ő nem tudja megvédeni a férfit. Vagy választania kellett volna, hogy társai segítségére siet, vagy a férfit óvja. – Az én hibám, nagyon sajnálom – folytatta Andrew, ő pedig, meglepetten ráncolta össze szemöldökét. Hihetetlen volt számára, hogy a férfi saját magát okolja társai halála miatt, és fogalma sem volt miért, de úgy érezte, meg kell értetnie vele, hogy téved.

- Nem a maga hibája. Azé a szemétládáé, aki elárult minket! – szűrte fogai között undorodva, majd nagyot sóhajtott, miközben hirtelen megérezte, hogy Andrew megfogja a kezét, és finoman megszorítja. Ebben az egyetlen mozdulatban annyi gyengédség, annyi együttérzés volt, amit még soha nem tapasztalt egyetlen férfitól sem. Tekintete először kezükre, majd a férfi arcára vándorolt. A zöldes-kék szemekben szomorúság csillogott, és valami, amit nem tudott meghatározni, de fogva tartotta.

- Melanie, én… - kezdett volna bele Andrew, hogy elmondja, mennyire sajnálja a nő kollégáit, és azt, amit történt, ugyanakkor, mennyire hálás mégis a sorsnak, hogy ők ketten nem voltak itt, és nem veszítette el, de ebben a pillanatban, megszólalt a nő zsebében a telefonja. A pillanat szertefoszlott, Melanie azonnal kihúzta kezét a férfiéből, és zavartan nyúlt a készülék után.

- Stanford – szólt bele a szokásosnál gyengébb hangon a nő, és meg sem lepődött, amikor meghallotta Johnson hangját a vonal végén.

- Melanie! Hála Istennek! Jól vagy?! – tört fel a férfiból, amint meghallotta legkedvesebb ügynökét, miközben a sokadik imát mormolta el, mióta megérkezett a bejelentés a központba a támadásról.

- Igen, nincs semmi bajom – válaszolta Melanie, aki már tudta, nem kerülheti el a számonkérést, amiért elhagyta a védett lakást, még akkor sem, ha így talán a haláltól menekült meg.

- Azonnal várlak az irodámban! Az úri ficsúrral együtt! – váltott át felettese aggódó apából határozott főnökké, mire Melanie rezignáltan bólintott, majd amikor rájött, hogy a férfi ezt nem láthatja, szóban is kifejezte egyetértését.

Johnson hol lágyan, hol dühösen futtatta végig tekintetét az előtte álló fiatal nőn, attól függően, hogy milyen érzés kerekedett felül szívében. Hol megkönnyebbültség és öröm áramlott szét sejtjeiben, amiért megúszta a támadást ép bőrrel, hol pedig, a düh és harag, amiért nem értesítette telefonon azonnal, hogy jól van, nem esett bántódása.

- Van fogalmad róla, mit álltam ki, amíg arra vártam, hogy felvedd azt az átkozott telefont?! – kérte számon ügynökét visszafogott indulattal a hangjában, mire Melanie bólintott.

- Én… nem tudtam, hogy… - fogott volna bele a magyarázkodásba, de felettese elhallgattatta egyetlen kézmozdulattal.

- Nem tudtad, hogy megtámadtak?! Nem tudtad, hogy értesülök róla?! Vagy azt nem tudtad, hogy aggódom miattad? – sorolta kérdéseit, mint egy ideges apa, akinek lánya később ér haza egy buliból a megbeszéltnél.

- Az első – kotyogott közbe Andrew kéretlenül, aki egyre inkább érzékelte, hogy a két ember között sokkal mélyebb a kapcsolat, mint egy beosztott és egy főnök között. Úgy döntött, ismét a nő segítségére siet, és ebbéli küldetése olyannyira lefoglalta, hogy nem látta, Melanie mennyire igyekszik a tudomására hozni, hogy inkább ne tegye, csak zavartalanul folytatta – igazából, mi ott sem voltunk.

- Ezt meg, hogy értsem?! – emelkedett fel bőrfoteljéből döbbenten a férfi, mire Melanie lemondón hunyta le szemét – elhagytad a védett házat?! A parancsom ellenére?! – kiabált most már a kapitány, aki úgy érezte, minden nap egy kisebb szívrohamot kell túlélnie, mióta legjobb barátja a halálos ágyán rábízta egyetlen gyermekét.

- Nem akarom megbántani, de ha magára hallgat, talán már halott lenne – jegyezte meg finoman Andrew, mire Johnson olyan tekintettel nézett rá, ami bárkit elhallgattatott volna, ő azonban folytatta – tudja, megkívántam a kínait, és mivel az ügynöke kijelentette, hogy ott kell maradnom, házhoz meg nem szállítanak, megléptem, amíg a társával beszélt telefonon. Ő utánam jött… így esett, hogy nem voltunk ott, amikor… - hagyta félbe a mondatot, és tekintete összekapcsolódott a nő döbbent pillantásával. Melanie-t lenyűgözte, hogy Andrew hajlandó volt magára vállalni a felelősséget, ugyanakkor, egyáltalán nem tetszett neki ez az újabb oldala, amit megismert, és ami csak még inkább szimpatikussá tette a szemében. Sokkal jobban örült volna, ha önző módon csak azzal lett volna elfoglalva, hogy túlélte, és nem érdekelné semmi más. Mennyivel egyszerűbb lenne utálnia, vagy legalábbis közömbösnek lennie iránta, ha a gazdagságon kívül más közös vonása is lenne Daniellel – sóhajtott magában Melanie.

- Értem – hümmögött Johnson, mire Melanie is egyetértőn bólogatni kezdett. – Mi történt a homlokoddal? – bökött ujjával az időközben beragasztott sérülésre, mire az ügynöknő kínosan mosolyogni kezdett.

- Ó… hát az… - kereste a megfelelő szavakat a nő – Én… nekimentem a… az ajtónak – dadogta ki nehezen, mire Johnson gyanakodva húzta össze a szemöldökét.

- Az ajtónak? – kérdezett vissza olyan hangsúllyal a hangjában, mint aki az utolsó esélyt adja meg, hogy őszinte legyen hozzá, de Melanie-nak nem volt esélye válaszolni, mert Andrew ismét a segítségére sietett.

- Így van, még az este – bólogatott bőszen, majd vigyorogva folytatta – elég vicces volt, ahogy koppant – toldotta hozzá, de azonnal lehervadt az arcáról a mosoly, amikor a kapitány mérgesen majdnem keresztüldöfte pillantásával – akkor… most nem – fűzte hozzá elkomolyodva, mire Johnson megint némán figyelte őket egy darabig. Nyomozóként éppen elég tapasztalatot gyűjtött ahhoz, hogy tudja, mikor akarják átverni, az előtte álló két emberről pedig, szinte ordított, hogy valamit eltitkolnak előtte, de úgy döntött, nem töri magát tovább. Örült, hogy Melanie jól van, és ha őszinte akart lenni magához, az is jó érzéssel töltötte el, hogy a két fiatal láthatóan szimpatizált egymással. Bízott benne, hogy Daniel után, fogadott lánya végre talál egy rendes embert, aki megbecsüli, és felismeri, milyen szerencsés, ha egy olyan lány szerelmét tudhatja magáénak, mint Melanie Stanford. A percek óráknak tűntek, míg arra vártak, hogy a kapitány végre megszólaljon, aki most már egyre biztosabb volt benne, hogy akkor sem adná át másnak Andrew Wright védelmét, ha az élete múlna rajta.

- Abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a védett lakás nem biztonságos többé, és abban is, hogy tégla van az F.B.I-nál. Tehát, várom az ötleteket! – jelentette ki, miközben kényelmesen hátradőlt a fotelben, és várakozón nézett a fiatalokra, Melanie-nak pedig, rossz előérzete támadt, amikor meglátta, hogy a zöldes-kék szemekben felcsillan a vidámság szikrája, és a magabiztosság, ami kivétel nélkül minden esetben eddig azt jelentette, hogy olyan őrültség jutott a férfi eszébe, aminek nem, hogy nem fog örülni, de egyenesen az őrületbe kergeti majd.

Lebilincselő büszkeség 18. rész

18. rész

Melanie szembefordult az ajtóval, elővette fegyverét, és egyenesen az ajtónak szegezve, ránézett Andrew-ra.

- Maga itt marad! – utasította kemény hangon, mire a férfi komolyan bólintott, Melanie pedig, a következő másodpercben egy erőteljes rúgással törte be az ajtót, mely azonnal engedelmeskedett, és hangos reccsenéssel tárult fel előttük. Az ügynöknő egy percet sem tétovázott, bízva abban, hogy Andrew szót fogad, és nem ered a nyomába, beljebb hatolt a lakásban. Az előszobát, ahonnan több ajtó nyílt a további helyiségekbe, üresen találta, ezért óvatosan, éppen ahogy az akadémián tanulta, minden halk rezzenésre fülelve, tolta be maga előtt az első ajtót, hogy egy kényelmesen berendezett hálószobába érkezzen. Tekintete gyorsan pásztázta végig a szobát, majd egyesével nyitogatta ki a szekrényeket. Kissé csalódottan, hogy nem sikerült a fickó nyomára bukkannia, indult ki a szobából, de még éppen időben ahhoz, hogy lássa, Drew Calwoy minden igyekezetével azon van, hogy kimásszon az előszobából a tűzlépcsőre nyíló ablakon. – Azonnal álljon meg! – kiáltott rá Melanie, mire a legalább 180 centiméter magas, vékony, kopaszodó fejű férfi meglepetten fordult hátra. Nyílván nem számított rá, hogy a nő ilyen hamar kijön a szobából, és azt remélte, lesz még lehetősége kereket oldani. Mivel nem reagált a felszólításra, Melanie közelebb lépett, Calwoy pedig, a pillanat tört része alatt kapott fel egy porcelánfigurát, és hajította a nő felé, akinek egyenesen a homlokához csapódott a műremek. Melanie éles fájdalmat érzett szemöldöke felett, miközben elvesztette egyensúlyát, és a földre zuhant. A szoba forogni kezdett vele, és csak homályosan látta, hogy Calwoy az ablak helyett, az ajtó irányába kezd futni. Minden erejét összeszedve kapott annak lába után, és amikor elérte, teljes erejével húzta le maga mellé a földre, hogy aztán fölé kerekedjen, és jobb kezét ökölbe szorítva, egy hatalmas pofont osszon ki támadójának. Drew fájdalmasan rándult össze, de még mindig nem adta fel a reményt, hogy megmenekülhet, és a következő pillanatban erőteljesen térdelt Melanie bordái közé, aki azonnal összegörnyedt a fájdalomtól, így a férfinak lehetősége adódott rá, hogy fordítson a helyzeten. Olyan erővel vágta a nőt a padlóhoz, hogy annak hirtelen még a lélegzete is elakadt, azonban, hiába várta az újabb ütést, helyette azt érezte, hogy megszabadul a ránehezedő súlytól. Döbbenten figyelte a jelenetet, ahogy Andrew dühtől szikrázó szemmel emeli le róla Calwoy-t, és először gyomorszájon csapja, majd két hatalmas ütést mér az arcára, szintén ököllel. Drew megtántorodott a támadás erejétől, és váratlanságától, de nem esett el, mert Andrew szorosan tartotta gallérjánál fogva. Melanie mélyeket lélegezve állt fel a padlóról, és csúsztatta helyére fegyverét, melyet a váratlan támadás során ejtett el, miközben a férfi ezúttal a falhoz taszította Calwoy-t.

- Te utolsó senkiházi, nyomorult! – sziszegte dühtől remegő hangon Andrew, akinek szíve még mindig vadul dobogott az adrenalintól. Amikor meghallotta a dulakodást, azonnal érezte, hogy be kell mennie, segíteni a nőnek, de azzal is tisztában volt, hogy ha megteszi, Melanie mérges lesz rá. Végül győzött a szíve az esze felett, és mit sem törődve a következményekkel, belépett a lakásba. A látványtól földbe gyökerezett a lába, és szívét jeges kéz markolta össze, amikor meglátta, hogy Drew a nő felett térdel, és éppen ütésre emeli kezét, miközben az ügynöknő homlokából vér szivárog. Átkozta magát, amiért nem előbb szegte meg szavát, és minden indulatát szabadjára engedve, szedte le a férfit a nőről. Éppen ismét megütötte volna, amikor Melanie hangja hatolt el a tudatáig, és érezte, hogy átveszi tőle az irányítást.

- Drew Calwoy, letartóztatom! – hallotta meg a nő határozott hangját, miközben Melanie a pillanat tört része alatt fordította arccal a fal felé a férfit, és kattintott bilincset a kezére.

- Nem csináltam semmit! – morogta alig érthető artikulációval a férfi, miközben arcának bal fele egészen hozzálapult a barack színűre festett falhoz.

- Hatóság elleni erőszak… például – felelte Melanie látszólag nyugodt hangon, és gondolatban gratulált magának, amiért nem érződik hangján, mennyire felkavarták a történtek. Mialatt kemény mozdulattal ültette le a férfit egy székre, mélyet sóhajtott, és Andrew felé pillantott, aki most megállt mellette, és aggódva futtatta végig rajta tekintetét, majd zsebébe nyúlva, zsebkendőt vett elő, és óvatosan törölte le a vért a homlokán ejtett sebből.

- Jól van? Orvoshoz kellene mennie… talán varrni is kell – vélte gyengéd hangon, mire Melanie érezte, hogy melegség önti el a testét, és bőre bizseregni kezdett ott, ahol a férfi megérintette. Egyáltalán nem volt ínyére mindaz, amit Andrew kiváltott belőle, és haragudott magára, amiért nem képes uralkodni testének reakcióin. Mérgesen fújtatva kapta ki a zsebkendőt a férfi kezéből, és nyomta homlokára.

- Tökéletesen jól vagyok! De maga, mégis, mi a fenét képzelt, hogy utánam jött?! Világosan megmondtam, hogy maradjon a folyosón! – tört fel belőle, miközben bele sem mert gondolni, mi történhetett volna, ha Calwoy-nál fegyver van, és rálő Andrew-ra.

- Hallottam, hogy nem ment minden simán idebent, gondoltam, elkél a segítségem – emelte fel védekezőn mindkét kezét Andrew. Annak ellenére, hogy már akkor tudta, ezt a reakciót fogja kiváltani a nőből engedetlensége, most mégis meglepte, hogy ilyen ellenséges vele szemben.

- Megvagyok a segítsége nélkül is! Maga viszont meg is sérülhetett volna! – szegezte neki a lehetséges következményeket a nő, mire Andrew türelmetlenül sóhajtott.

- Elnézést, Ms. Önérzet! De amikor beléptem a szobába, nem úgy tűnt, mintha kézben tartaná az eseményeket – vágott vissza Andrew, most már ő is dühösen, miközben egyiküknek sem tűnt fel, hogy Calwoy érdeklődve figyeli őket – ezen kívül, nem tudom, feltűnt-e kegyednek, de kettőnk közül maga vérzik, nem én… - hagyta nyitva a mondatot jelentőségteljesen, mire Melanie szikrázó szemmel nézett vissza rá.

- Elnézést kérek, hogy nem esek hanyatt az akciójától, amivel veszélybe sodorta magát – húzta el a száját gúnyolódva a nő, így utalva rá, pontosan tudja, hogy azok a nők, akikhez Andrew szokott, hogyan reagálnának hasonló helyzetben.

- Nem is számítottam rá, de egy köszönöm kicsúszhatott volna – feleselt vissza sértetten Andrew, mire Melanie negédesen mosolygott vissza rá.

- Köszönöm! – préselte ki magából kényszeredetten, mintha a fogát húznák, és Andrew már éppen nyitotta volna a száját, hogy lereagálja, amikor Drew szólalt meg.

- Szerintem, a hölgynek van igaza. Nem kellett volna bejönnie – húzta el a száját unottan, hiszen joggal feltételezte, hogy elbánt volna vele, így megszökhetett volna.

- Kussoljon! – pirítottak rá mindketten, tökéletes összhangban a férfira, aki rémülten húzta be vékony nyakát csontos vállai közé. – Ha mindenképpen jártatni akarja a száját, kezdje azzal, hogy hol van William Clark – vette át a szót Melanie, az ügy felé terelve a beszélgetést a meddő vita helyett, mire Calwoy makacsul szorította össze száját, így jelezve, hogy egy szót sem hajlandó mondani. – Így akar játszani? Be is vihetem a központba…

- Oda cipel, ahova akar, akkor sem mondok semmit – jelentette ki Drew, mire Melanie ravaszkásan elmosolyodott.

- Az lehet, de én úgy fogom bevinni, hogy lehetőség szerint az egész környék lássa. Mit gondol, mennyi időbe telik, amíg Clark fülébe jut, hogy nálunk vendégeskedett? – kérdezte ártatlanul mosolyogva, majd azonnal folytatta – és vajon, mit fog gondolni, ha alig néhány óra múlva szabadon távozhat? – jött a következő költői kérdés, mire Calwoy riadtan rázta meg a fejét.

- Nem… az nem lehet! Nem engedhetnek el csakúgy! Úgy értem, vádat kell emelniük! - jelentette ki kétségbeesetten, mire Melanie értetlenül nézett vissza rá.

- Ugyan miért? – kérdezte kíváncsian, mire Drew a homloka felé bökött fejével, ahol a sebből már nem szivárgott a vér, de körülötte már lilás színben játszott a bőre – ja ez! – nyúlt Melanie a sebhez, majd érdektelenül rántott egyet a vállán – kis karcolás, a zsarukkal gyakran előfordul az ilyesmi, nem fújjuk fel.

- De csak fújja fel! Kérem! – könyörgött most már a férfi, és közel ülő, barna szemeiből olyan őszinte félelem áradt, hogy Melanie szinte megsajnálta.

- Kössünk alkut! Elmond mindent, amit tud, cserébe biztosítom a védelmét – ajánlotta fel komolyan, mire Drew néhány másodpercig gondolkodni látszott, majd nagyot nyelve bólintott.

- Will nagyjából egy évvel ezelőtt keresett meg – köszörülte meg torkát, hogy a rekedtséget eltüntesse, majd ugyanolyan halkan folytatta – azt mondta, jól megszedhetem magam a Wright Industries-nél, cserébe csak tartanom kell a szám, és bizonyos esetekben szemet hunyni. – mesélte tovább, miközben Andrew keze ökölbe szorult a gondolatra, hogy mióta lophatta meg apját is az alelnök – először csak néhány számla jött, aztán egy egész könyvelést kellett átdolgoznom, végül komoly összegeket kellett utalnom egy bahamai bankszámlára. Clark már korábban összeköttetésben állt egy fickóval, akinek a nevét nem tudom, és beszállt a Casino üzletbe. Attól kezdve, már a pénzmosást is én intéztem – fészkelődött idegesen a székben Drew, miközben bizonyos időközönként kitekintgetett az ablakon, mintha attól tartana, hogy figyelik. – Pár héttel ezelőtt Stanley keresett meg azzal, hogy átnézte a könyveléseket, és néhány adat nem stimmel – utalt a halott férfira Drew, akit pár nappal korábban találtak – beparáztam, féltem, hogy kiderül, mit csinálunk, így azonnal jeleztem Clark-nak. Nemrég pedig, hallottam, hogy Naftali halott… most már értik, miért féltem a bőrömet?! Fogalmam sincs, kikkel paktált le Will, de egy biztos, kemény fickók ezek!– jegyezte meg verejtékező homlokkal.

- Ki van még benne a cégtől? – szólalt meg most először Andrew, mire Drew megrázta a fejét.

- Nem tudom, én csak kis hal voltam a tengerben. Az egész ügy Clark kezében futott össze, és amikor jelentettem neki, hogy Stanley szaglászik, azt mondta, elintézi… hozzátette, hogy engem is, ha eljár a pofám… - nyögte nehezen a férfi, majd együtt érző pillantást vetett Andrew-ra – a maga helyében, nem lennék nyugodt. Clark egy elhízott ostoba disznó, de a kapcsolatai megvannak hozzá, hogy bárkit eltegyen láb alól, akiről úgy érzi, hogy az útjában áll – jósolta meg a sötét jövőt Andrew számára, aki felszegett állal, undorral a szája szegletében, büszkén állta a tekintetét, Melanie pedig, elnyomva aggodalmát a férfi iránt, felállt, és a telefonja után nyúlt. Alig csengett ki néhányat, Ron mély hangját hallhatta.

- Ron, néhány emberrel gyere a Fifth Avenou 64-be, 6. emelet 112-es lakás. Drew Calwoy, vedd őrizetbe – kérte társát, majd pár mondatban beszámolt neki arról, amit megtudott – igen, tanúvédelmet ígértem neki – bólintott, majd határozottan megrázta a fejét – nem! Johnson nem tudhatja meg, szóval arasd le nyugodtan a babérokat. Én visszamegyek az óvóhelyre. Oké, köszi – tette le a kagylót, majd egy újabb számot tárcsázott – Itt Melanie Stanford ügynök, F.B.I. A jelvényszámom 622358. Kérek egy járőr kocsit a Fifth Avenou 64-be – közölte a diszpécserrel, majd Drew felé fordult – két rendőr idejön, és vigyáznak magára, amíg a társam megérkezik. Bemegy az őrsre, és jegyzőkönyvbe mondja mindazt, amit nekünk az imént – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Drew szorongva bólintott.

Alig 20 perc múlva Melanie és Andrew némán ültek az autóban, és az óvóhely felé tartottak, miután a két járőrnek átadták Calwoy-t. Egyikük sem akarta megtörni a csendet, ami rájuk telepedett, és nem is igazán tudták, mit mondhatnának a másiknak. Ahogy közeledtek Boston külvárosi negyede felé, ahol a védett lakás állt, Melanie-t rossz érzés kerítette hatalmába.

- Itt meg mi a fene folyik? – kérdezte Andrew döbbenten, miközben egészen előrehajolt, hogy jobban lásson, mire Melanie értetlenül rázta meg fejét.