A félelem árnyékában 26. rész

26. rész

Kate adrenalin szintje az egekbe szökött, miközben agya rémesebbnél rémesebb képeket vetített elé, hogy vajon, mi történhet az íróval, és átkozta magát, amiért ellökte a nyomozástól. Hiába próbált józanul gondolkodni, tudván, hogy csak így segíthet a férfin, akit szeret, csak is arra tudott gondolni, hogy az egész az ő hibája. Az apjának igaza volt. A saját félelmeit előtérbe helyezve hozott meg egy döntést, amivel nem csak boldogtalanná tette mindkettejüket, de egy olyan szituációt is generált vele, aminek hála Castle most nagyobb veszélyben van, mintha mellette maradt volna. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy, ha nem távolítja el a nyomozásból és maga mellől a férfit, akkor most itt állna mellette, biztonságban. Ahogy pillantása találkozott Javi tekintetével, a mély barna szemekből kiolvashatta, hogy társának is bűntudata van, akárcsak neki, csak teljesen más okból.

-          Tudja, hova mehetett az édesanyja? – zökkentette ki gondolatai közül Javi ideges hangja, mire a nő gyanakvó tekintettel mérte végig a nyomozókat, mint, aki megfontolja, hogy válaszoljon-e, végül legnagyobb megkönnyebbülésükre, bólintott.

-          Igen. Azt mondta, haza kell ugrania valamiért – felelte még mindig kissé bizalmatlanul, mire Kate azonnal az ajtó irányába indult, és mobiljával már Castle számát tárcsázta, miközben azon imádkozott, hogy a férfi felvegye. Ryan villámsebességgel írta le a címet, melyet a szőke nő bediktált, és figyelmen kívül hagyva az anyjáért aggódó lány záporozó kérdéseit, felettesük után indultak, akit a parkolóban értek utol.

-          Castle-t hívtad? – kérdezte Javi, miközben figyelte, hogy Kate beugrik a volán mögé.

-          Igen, kicsengett, aztán hangpostára kapcsolt – felelte a nő idegesen, megremegő hangon, miközben bekapcsolta a biztonsági övet. Éppen az ajtót rántotta volna be maga után, amikor meglepetésére, Javi keze megállította.

-          Nincs semmi baja, Beckett! Ez biztos! Castle tud magára vigyázni, hidd el! – próbálta megnyugtatni a nőt, de Kate ingerülten vágta be a kocsiajtót, és a letekert ablakon keresztül szólt vissza neki.

-          Igen?! Ebben is olyan biztos vagy, mint abban, hogy nincs semmi a kezében, amiért bajban lehetne? – szúrta oda társának, és az annak arcán végig suhanó árnyékból láthatta, hogy övön alul ütött, és szinte azonnal megbánta, amit mondott, ahogy a szavak elhagyták a száját. Tisztában volt vele, hogy társának anélkül is bűntudata van, amiért elaltatta gyanakvását, hogy ezt az orra alá dörgölné, ahogy azzal is tisztában volt, hogy amit most tett, nem más, mint saját bűntudata miatt érzett mérgének kivetítése a férfira – ne haragudj! – kért rögtön elnézést, és fejét a kormányra hajtotta, hogy kissé megnyugodjon, miközben hallotta, ahogy Ryan telefonon a taktikai egységet Faith házához vezényli – tudom, hogy az én hibám. Ha nem küldöm el magamtól, most biztonságban lenne…

-          Nem lesz semmi baja! Mindketten hibáztunk, de még helyrehozhatjuk – nézett mélyen a nő könnytől csillogó szemébe Javi megértőn, majd félmosolyra húzta a száját – én azzal, hogy többé nem becsülöm le Castle határtalan hülyeségekre való képességét, te pedig azzal, hogy az elkövetkezendő néhány évre magad mellé láncolod! – kacsintott a nőre, és Kate már éppen válaszolni akart volna, hogy szíve szerint, ezt is tenné, amikor Ryan jelent meg mellettük.

-          Az egyik járőr most szólt be, hogy Duvall kocsija a ház garázsa előtt parkol – jelentette felettesének, majd folytatta – a taktikusok már úton vannak.

-          Húzzunk bele, nem akarok lemaradni semmiről! – vetette oda látszólag könnyedén Kate, mintha egy mindennapos akcióról lenne szó, miközben agyában folyamatosan az zakatolt, vajon kap-e a sorstól lehetőséget arra, hogy Javi szavaival élve, jóvá tegye a hibáját.

 Alig negyed órával később fék csikorgatva fékezett le a megadott címtől nem messze, ahol már a taktikai egység várakozott. A fekete egyenruhába, fekete, S.W.A.T felirattal ellátott mellényt viselő férfiak közül kivált egy, és feléjük tartott. A magas, legalább 185 centis, őszülő halántékú, 40-es éveinek végén járó férfi büszke testtartásán, markáns arcán, mely rezzenéstelen maradt, ahogy közeledett, és szigorúan összevont szemöldökén jól látszott, hogy ő a vezetőjük. Amikor odaért Beckettékhez, akik szintén akcióra készen csatolták fel éppen a mellényt, bólintott.

-          Ki a vezetőnyomozó? – kérdezte köszönés helyett, és várakozón nézett a két férfira.

-          Én! – lépett előrébb Beckett, és a férfi magasba szaladó szemöldökéből elégedetten, mégis kissé bosszúsan vette tudomásul, hogy sikerült meglepnie. Még mindig nehezen hitte el, hogy a 21. században léteznek még férfiak, akiknek ennyire idegen legyen, hogy egy nő is elérhet vezető pozíciót, főleg a rendőrségnél – Kate Beckett nyomozó, Ryan és Esposíto nyomozó – mutatta be társait is, mire a férfi ismét bólintott.

-          Ted Marker hadnagy vagyok, a taktikai egység vezetője – viszonozta a gesztust ő is, majd azonnal folytatta, miközben Beckettékkel a nyomában az egyik kisteherautóhoz ment – a házat körbevettük, és infrakamerával átvilágítottuk. Két személy tartózkodik bent, az egyik egy széken ül, valószínűleg megkötözték, mert egyáltalán nem mozdul – folytatta beszámolóját, és Kate-nek nagyot kellett nyelnie, hogy a félelem szülte gombóc, mely a tudatra keletkezett torkában, hogy a megkötözött illető Castle lehet, eltűnjön, és ő, az akcióra tudjon koncentrálni. Tudta, hideg fejre, és profizmusra van szüksége, nem hagyhatja, hogy érzelmei irányítsák, és ezzel még nagyobb bajba sodorja a férfit.

-          Életben van? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára, és rettegve várta a választ.

-          Igen! A hőkamera szerint, 95%, hogy életben van – felelte a hadnagy, majd folytatta – a másik vele szemben áll, és egy pisztoly van a kezében. Mindkét kijárathoz rendeltem embereket, esélye sincs a menekülésre, nyomozó! – biztosította hozzáértéséről a nyomozónőt, majd kis idő múlva hozzátette – amennyiben készen állnak, indulhatunk. – csengett kissé sürgetőn a hangja, mire a nő bólintott.

-          Rendben! – nyögte ki Kate, majd erősen markolva Glockját, szorosan a taktikai egység tagjai mögött haladva közelítette meg két társával egyetemben a bejárati ajtót. A következő pillanatban, miután Marker hangtalanul jelt adott a fekete ruhásoknak, az egyikük egy határozott mozdulattal rúgta be az ajtót, és dobott be egy füstgránátot.

-          Rendőrség! Dobja el a fegyvert! – üvöltöttek egyszerre, több oldalról is az előszobában lévőkre, mire a pisztolyt tartó azonnal a földre hajította a fegyvert, és mindkét kezét a magasba emelve, fuldokolva a gáztól jelezte, hogy megadja magát.

-          Ne lőjenek!! Ne lőjenek, én a jófiú vagyok! – kiáltozta Castle, mire Kate kezében döbbenten hanyatlott le a fegyver, a kommandósok azonban, nem túl gyengéden csavarták hátra az író mindkét karját, aki felváltva sziszegett, és bizonygatta, hogy nem csinált semmi rosszat, Faith Duvall pedig, a széken ülve, mélyről jövő köhögéssel hagyta, hogy Espo és Ryan kioldozza, majd ugyanazzal a lendülettel bilincsre cserélje a kötelet.

-          Hagyják! Ő a mi oldalunkon van! – lépett a kommandósok és Castle közé Kate, mire azok kissé zavartan ugyan, de elengedték az írót, aki most mosolyogva fordult a nyomozónő felé.

-          Becky! Épp most akartalak hívni! – villantotta rá elbűvölőnek szánt mosolyát, és Kate nem tudta, dühös legyen, amiért ő a poklot élte át, a férfi pedig, jól szórakozott, és egyáltalán nem volt veszélyben, vagy ugorjon a nyakába, amiért nem esett semmi baja. Végül az első mellett döntött, és kicipelve a lakásból a friss levegőre, hagyva, hogy a kommandósok és a nyomozók átnézzék a lakást, csípőre tett kézzel fordult felé.

-          Elárulnád, mi a fenét keresel itt?! Tudod, mit? Ne válaszolj! Pontosan tudom, mit keresel itt, csak azt nem tudom, miért! – zúdította rá haragját, mely a megkönnyebbülés helyére költözött, mire Castle védekezőn emelte fel kezét, éppen úgy, ahogy a lakásban tette.

-          Követtem a nyomokat! Amúgy pedig, jelenleg tényleg ártatlan vagyok! Hívni akartalak, de nem vetted fel, és gondoltam… - próbálta megmagyarázni tettét, de Kate beléfojtotta a szót.

-          Mit gondoltál? Hogy visszamész, és kikérdezel egy tanút egy olyan nyomozásban, amihez semmi közöd? Amivel kapcsolatban világosan megmondtam, hogy maradj ki belőle? – jött a következő sortűz a nő részéről, mire Castle nagyot sóhajtott, és érdeklődőn nézett a nőre, aki hirtelen kezdte kényelmetlenül érezni magát a bőrében. Nem is bírta sokáig a kutató kék szemek vizslatását – mi van?!

-          Nem is az a bajod, hogy nyomoztam, ugye? Hanem az, hogy megint veszélyben voltam, te pedig, aggódtál, hogy valami bajom esett, igaz? – tapintott rá azonnal a lényegre, mire Kate először tagadni akarta az elhangzottakat, végül nagyot sóhajtott, és közelebb lépve a férfihoz, bólintott.

-          Igen! Ez a bajom! Elküldtelek, hogy ne legyél veszélyben, te mégis mintha keresnéd azt! – nézett rá értetlenül, mire Castle kisfiúsan mosolyogva rántotta meg a vállát.

-          Melletted is kerestem, Kate, csak akkor mindig ott voltál, hogy megvédj – vallotta be halkan, majd hirtelen elkomolyodott, és úgy szólalt meg – de most nem voltál itt, magamnak kellett boldogulni.

-          Sikerült. – ismerte el Kate elismerőn villanó tekintettel, mely azonban olyan rövid ideig tartott, hogy az írónak komoly kétségei támadtak a felől, hogy nem csak képzelte-e, majd folytatta – egész ügyesen megoldottad a helyzetet… De miért nem hívtál, hogy tudjam, nincs semmi bajod? – szegezte neki a kérdést a férfinak, és magában azért fohászkodott, hogy a válasz ne az legyen, amire gondol.

A félelem árnyékában 25. rész

25. rész

Kate jól leolvashatta társa arcáról, hogy amit talált, talán az egész ügyet más irányba fogja vinni, miközben a férfi a fehér táblához lépett, és a híváslista mögül egy fényképet húzott elő, és a táblára tette, mire Kate szája elnyílt a csodálkozástól.

-          Faith Duvall? A titkárnő? – kérdezte meglepetten, mire a nyomozó elégedetten bólintott.

-          Pontosan! Ha megnézed a listát – nyújtotta felettesének a lapot, aki szemöldök ráncolva, összehúzott szemmel futtatta végig tekintetét a nyomtatott sorokon – láthatod, hogy gyakran hajnalig beszélgettek, és a hívások minden esetben legalább 10 percig tartottak, vagy még tovább.

-          Ennyire belemerültek volna a kollégiumi munkába? – húzta el a száját szkeptikusan Kate, mire a férfi megrázta a fejét.

-          Kötve hiszem, hogy a munkarend, vagy a kollégiumi költségvetés lett volna a téma – értett egyet a ki nem mondott gondolattal Javi, Kate pedig, nagyot sóhajtva huppant le székére, és hajította asztalára a híváslistát.

-          Bármi is volt a téma, csak annyit tudunk bizonyítani ezzel, hogy a szükségesnél többet beszélt telefonon az áldozattal – állapította meg lehangoltan Kate, miközben ujjait álla alatt összekulcsolva, töprengve próbált rájönni, merre induljanak tovább – arra mindenestre elég, hogy felkeressük, és beszéljünk vele.

-          Ha beszéltek vele, kérdezzetek rá erre is – jelent meg mellettük fülig érő, büszke mosollyal ajkán Kevin, és átnyújtott egy papírt.

-          Te merre jártál? – kérdezte társától Javi, aki meglehetősen rosszul viselte, hogy amíg ő a listát kutatta, addig társa szőrén-szálán eltűnt, ráhagyva a munka nagyját.

-          A laborban voltam. Utánanéztem, hogy jutottak-e valamire a technikusok a levéllel, amit a hamvak mellett hagytak, és voala!– mutatott kinyújtott tenyérrel, diadalittasan a nyomozónő kezében lévő papírra. – Elmondtam volna korábban is, de nem tudtalak elérni telefonon – nézett kérdőn a nyomozónőre, akinek azonnal eszébe jutott, hogy édesapja látogatása előtt éppen a pihenőbe indult mobiljáért. Miközben felállt, hogy bemenjen érte, sietve futott végig szemével a papíron, amit kapott.

-          Női nyálat találtak a papíron? – döbbent meg Kate, mire Kevin vadul bólogatni kezdett.

-          Így van. Lefuttatták a DNS tesztet, de nem dobott ki találatot, de ez még nem minden – kapta elő jegyzetfüzetét, majd olvasni kezdte a leírtakat – a laborosok szerint, nemcsak női nyál, hanem hajszálhoz hasonló anyag is ragadt a borítékra, az azonban, állati szőr…

-          Állati szőr? Miféle? – kérdezte elhúzott szájjal Javi, mire Kevin megrántotta a vállát.

-          Kutya… vagy macska – felelte töprengve, Kate pedig, ravaszkás mosolyra húzta a száját.

-          Fiúk, azt hiszem, ideje visszamenni a kollégiumba, és elbeszélgetni a titkárnővel, Ms. Duvall-al – jegyezte meg, miközben a pihenő felé indult, de egy pillanatra még megtorpant, és visszafordult – kerítsetek elő mindent a nőről, felkészülten akarom kihallgatni. Amíg nincs ellene konkrét bizonyíték, addig csak megszorongatni tudjuk – fűzte hozzá, majd belépett a helyiségbe, és magához ragadta a készüléket. Ujjai fürgén hívták elő a híváslistát a készüléken, és rutinos mozdulattal törölte ki a nem fogadott hívások közül Ryan nevét. Amikor azonban ki akart lépni, megakadt a tekintete még egy néven, szíve pedig, őrült iramot kezdett diktálni. Világosan látható volt, hogy az író alig 20 perce kereste, nyílván abban az időben, amikor ő az apjával beszélgetett a társalgóban. Szemöldökét összeráncolva töprengett, vajon, mit akarhatott, mialatt igyekezett elűzni a rossz érzést, mely hatalmába kerítette. Éppen rányomott volna ujjbegyével a gyorshívón Castle nevére, hogy megkérdezze, miért kereste, amikor Javi lépett be a pihenőbe.

-          Megvan minden! – lobogtatott meg egy mappát a kezében – akár indulhatunk is! A kocsiban majd elolvasod! – sürgette izgatott türelmetlenséggel a hangjában felettesét, Kate azonban tanácstalanul nézett először rá, majd a kezében lévő telefonra. – Valami baj van? – kérdezte meglepetten a férfi, mire Kate megköszörülte a torkát.

-          Castle hívott… vagyis próbált, de nem ért el, akárcsak Ryan – magyarázta, miközben remélte, hogy a gombóc, ami a torkában keletkezett, csak az idegességnek tudható be, hogy a férfi kereste, és nem előérzete valami tragédiának.

-          Biztos megint információkat akart kunyerálni – vonta meg vállát nem törődöm módon Javi, de Kate megrázta fejét.

-          És ha belekeveredett valamibe, és segítségre volt szüksége? – osztotta meg társával legnagyobb félelmét, de Javi szkeptikusan húzta el a száját.

-          Mibe keveredett volna bele? Elvégre az ügyfeléhez ment, nem? – kérdezett vissza, de arcán látszott, ő is eljátszik a gondolattal, hogy nincs-e valami baj.

-          Úgy ismered, mint, aki feladja? – válaszolt kérdéssel a nő, mire Javi megrázta a fejét.

-          Nem. De lássuk be, hogy nincs semmije, ami alapján bajba kerülhetne. Annyit tud, hogy Darell tisztázódott, és a hamvak a laborban vannak. Nincs semmi a kezében, amivel tovább nyomozhatna. Ha pedig, a híváslistára fáj a foga, azt Faith Duvall-tól szerezheti meg…

-          Akit gyilkossággal gyanúsítunk – vágott közbe aggódó hangon Kate, de Javi leintette.

-          Amiről Castle nem tud, és a nő sem. Ha ő is az emberünk, nincs miért Castle-től tartania, így két lehetőség lesz. Vagy átadja neki a híváslistát, amiből Castle is csak arra következtet, amire mi, és maximum, később visszamenne a nőhöz, vagy pedig, elhajtja, hogy semmi köze hozzá. Mindkét esetben megelőzzük őket! – jelentette ki nyugodt hangon, és racionális, logikus eszmefuttatása úgy tűnt, Kate-t is megnyugtatja, aki hirtelen szégyellni kezdte, amiért hagyta, hogy esze helyett félelmei irányítsák.

-          Talán igazad van. – hagyta rá a férfira, miközben követte és felcsatolva jelvényét, és Glockját, a lift felé vették útjukat. Szívéből azonban nem tudta kiűzni a nyugtalanságot, mely még mindig uralta gondolatait.

Alig 20 perccel később parkolt le a piros, és sötétkék Dodge a kollégium parkolójában, és az évek során összehangolódott rutinnal pattantak ki, és indultak el az épület felé, miközben Javi felettese felé nyújtotta a mappát, Kate azonban megrázva fejét utasította el.

-          Inkább szóban – kérte a férfit, aki nagy levegőt véve fogott bele a dokumentum tartalmának ismertetésébe.

-          Faith Duvall, 44 éves, Michiganben született. 20 évesen ment férjhez, született egy lánya, de öt évvel később elvált, és New York-ba költözött. Egy nagyvállalatnál helyezkedett el, mint irodai asszisztens, de alig két évvel később munkahelyet váltott.

-          Miért? – kérdezte Kate, miközben gyorsan szaporázta lépteit a hatalmas épület felé, pillantásra sem méltatva a fiatalokat, akik a padokon üldögélve, érdeklődve nézték a triót.

-          Ez érdekes sztori – húzta el a száját Javi, majd a reakciót meg sem várva, folytatta – létszámleépítésre hivatkoztak, de Faith a kirúgását követő napon feljelentette a főnökét, szexuális zaklatás miatt. A bíróságon Ron Davidson azzal védekezett, hogy Faith volt az, aki többet akart munkakapcsolatnál, és amikor visszautasította, fenyegetni, és zaklatni kezdte, ezért bocsátotta el. Végül peren kívüli megegyezés született, Faith 50 000 dollárt kapott, és cserébe egy ígéretet adott, hogy nem zaklatja tovább a főnökét. Ezt követően majdnem 10 éven át dolgozott egy illatszereket gyártó vállalatnál, de amikor megüresedett a kollégiumi titkári hely, váltott. Azóta itt van. Ennyi. – ért mondandója végére Javi, éppen akkor, amikor megérkeztek az iroda ajtaja elé.

-          Úgy tűnik, ezúttal nem elégedett meg azzal, hogy feljelentse a főnökét, amikor az, visszautasította – jegyezte meg Kate, miközben erőteljesen bekopogott az irodába, és néhány másodperc múlva szélesre tárta az ajtót. Legnagyobb meglepetésére, üresen találta a helyet.

-          Talán kávészünet – gondolkodott hangosan Ryan, mialatt mindhárman beljebb léptek, és körülnéztek a szobában. Kate töprengve emelt fel egy fekete, aranyozott szélű, ránézésre is drágának tűnő tollat, és finoman forgatta meg ujjai között, majd hümmögve olvasta el a gravírozást az oldalán.

-          „Örökké. A.G” – nyújtotta át társainak a tollat, majd hozzáfűzte – ezek szerint, Arthur Gelling nem tudott ellenállni Faith vonzerejének.

-          Ha Gelling megcsalta a feleségét a titkárnőjével, talán mással is megtette… - vette át a szót Ryan, aki éppen egy papírhalmot nézegetett, mire Javi gúnyosan húzta el száját.

-          Faith múltját ismerve pedig, ő valószínűleg jobban a szívére vette a dolgot, mint a nej – kontrázott rá társa elméletére, de Kate nem figyelt rájuk. Csak az, járt a fejében, hogy vajon sikerült-e megelőzniük Castle-t. Annak ellenére, hogy egyetértett Javival abban, hogy a férfinak nem sok információja volt, hogy a titkárnőt gyanúsítottként kezelje, tisztában volt vele, hogy ahogy neki feltűnt a toll, és a gravírozás, nyilván Castle-nek is szemet szúrt, ha itt járt. Penge éles eszét ismerve pedig, hamar összerakhatta a kockákat, akkor viszont, Faith fenyegetve érezhette magát az író miatt. Mi van, ha azért akarta felhívni, mert veszélyben van? – tört utat magának gondolatai közé ismét a balsejtelem, mely már a pihenőben is kínozta, mire nagy levegőt véve húzta elő zsebéből a telefont, hogy felhívja az írót. Az sem érdekelte, ha a végén kiderül, tényleg csak információ morzsákat akart lopni a férfi, de hallani akarta, hogy minden rendben van.

-          Maguk meg mit művelnek itt?! – torpant meg az ajtóban egy szőke, vállig érő hajú nő, és összevont szemöldökkel várta a magyarázatot. Sötét nadrágkosztümjéből, mely tökéletesen szabva állt rajta, egyértelmű volt, hogy nem a diákok közül való, annak ellenére, hogy korát tekintve, akár egy is lehetett volna közülük.

-          Kate Beckett nyomozó vagyok, ők pedig, Ryan és Esposíto nyomozók, NYPD - villantotta meg jelvényét a Beckett, miközben ismét zsebre vágta a mobilt – Faith Duvallt keressük, szeretnénk feltenni neki néhány kérdést – adott magyarázatot jelenlétükre, de a nő válaszától minden vér kifutott az arcából.

-          Az anyám alig fél órája ment el egy pasassal, valami magánnyomozónak mondta magát, nem is értettem, mi dolga van vele! – felelte a nő, Kate pedig, fejét rázva, hitetlenkedve nézett vissza rá.

A félelem árnyékában 24. rész

24. rész

Kate töprengve forgatta kezében a kávés bögréjét a pihenő asztalának támaszkodva. Noha, tekintete az ablakon át a kapitányság nyüzsgő életét figyelte, abból nem látott semmit. Agya újra és újra lepörgette az íróval korábban folytatott beszélgetést, szeretkezésüket, azt, ahogy kijelentette, hogy soha nem fogja feladni, majd a hirtelen hangulatváltozást, ahogy engedékenyen elhagyta az őrs épületét azzal az indokkal, hogy beszélnie kell a megbízójával a hamvakról. Bármennyire is szerette volna elhinni, hogy a férfi végre leáll a nyomozással, túl jól ismerte ahhoz, hogy most ne keltsen benne gyanút a látszólagos beletörődése. Szemöldökét ráncolva harapdálta ajka belső felét, miközben ismét végig pörgette fejében, miről is beszélgettek a fiúk, amikor aztán Castle úgy döntött, hogy hagyja őket dolgozni, és közben arra próbált rájönni, onnan merre indulhatott a férfi, mert, hogy nem a lakására ment, és nem is az ügyfeléhez, arra mérget mert volna venni. Egyetlen dolog jutott eszébe, a híváslista, hiszen arra állította rá a fiúkat, most már csak azt kellett kitalálnia, honnan próbálná meg Castle beszerezni ugyanezt az információt.

-          A titkárnő! – szólalt meg akaratlanul is hangosan, ahogy rájött a megoldásra, és elégedetten mosolyodott el, miközben bögréjét az asztalára tette, és kilépett a pihenőből, hogy a kollégiumhoz sietve, fülön csípje az írót, aki, biztos volt benne, hogy már ott szaglászik. Ahogy asztalához ért, eszébe jutott, hogy mobilját a pihenőben felejtette, és éppen visszament volna érte, amikor kattant a liftajtó, és legnagyobb meglepetésére, apja sétált ki rajta, egyenesen felé tartva – apa? Mi szél hozott erre? – ölelte meg a férfit, amit Jim szeretetteljesen, mosolyogva viszonzott.

-          Csak erre jártam, gondoltam, meglátogatlak – felelte nyílt, őszinte tekintettel, hangjában azonban bujkált valami, amitől Kate úgy érezte, más is van a látogatás mögött.

-          Tényleg? Még sosem látogattál meg az őrsön, vagy legalábbis, nagyon ritkán – jegyezte meg, emlékeztetve apját arra, hogy egy kezén meg tudta számolni, hányszor jelent meg a férfi a munkahelyén. Tisztában volt vele, hogy Jim még a gondolatát is utálta annak, hogy ő rendőr lett, és nyomós indok nélkül, sosem jelent meg itt.

-          Ez így van, és most is volt rá okom – vallotta be mindenféle mellébeszélés nélkül Jim, mire Kate elmosolyodott. Apjával való kapcsolatában az őszinteséget becsülte a legjobban, a sok más apró dolog mellett, és megnyugodott, hogy van egy olyan ember az életében, aki akkor sem hazudna neki, ha az igazsággal fájdalmat okoz – beszélhetnénk valahol nyugodtan? – fordult kérdőn a nyomozónő felé, mire Kate bólintott, és mobiljáról megfeledkezve, mely tudta nélkül, kitartóan rezgett a pihenőben, a társalgó szoba felé intett kezével, így mutatva apjának az utat, ahol az áldozatok hozzátartozóival szoktak beszélgetni. Jim bólintott, és belépett a kis, barátságosan berendezett helyiségbe, ahol a kanapén foglalt helyet, majd szomorú mosollyal az ajkán nézett körbe. – látom a berendezés nem sokat modernizálódott az évek során – jegyezte meg halkan, mire Kate nagyot nyelt a tudatra, hogy apja is azok között volt, akik egy ilyen, vagy ehhez hasonló szobában ültek egy rendőrrel szemben, aki kérdéseket tett fel nekik.

-          Beülhetünk a pihenőbe is, de ott mindig nagy a nyüzsgés – felelte készségesen, de Jim megrázta a fejét.

-          Nem kell, kicsim, jó lesz itt – helyezkedett el kényelmesen a kanapén, hátradőlve a támlának, majd várakozón nézett lányára – fáradtnak tűnsz – jegyezte meg, miközben fürkésző tekintetével végig pásztázta lánya arcvonásait.

-          Sok a munka, kevés időm jut pihenésre, alvásra – hárította el apja aggódó megállapítását egy legyintő kézmozdulat kíséretében Kate, miközben ő is helyet foglalt apja mellett.

-          Az alvászavarodnak gondolom, semmi köze ahhoz, hogy szakítottatok az íróval, ugye? – tért a lényegre Jim nyugodt, tárgyilagos hangon, mire Kate döbbenten nézett vissza rá, és levegő után kapkodott.

-          Mi? Te… honnan? De… mikor, és… - dadogta szavak után kutatva, mire Jim felemelte jobb kezét, így fojtva lányába az amúgy sem találó szavakat.

-          Katie, attól még, hogy nem avatkozok folyton az életedbe, és nem látlak el kéretlen tanácsokkal, még tudom, hogy mi folyik körülötted. – mosolyodott el Jim, miközben kezébe vette lánya kezét, és most elkomolyodva nézett rá – kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy másként hangzik a szádból a neve, másképp csillog a szemed, amikor róla beszélsz. De amikor rájöttem, miért is a változás, örültem neki. Tényleg! - bizonygatta, mire Kate is elmosolyodott, a férfi pedig, folytatta – azt hittem, ő lesz az, aki mellett biztonságban érzed magad annyira, hogy vele maradj.

-          Még soha senki mellett nem éreztem magam olyan biztonságban, mint mellette - vallotta be Kate halkan, mire Jim összeráncolta szemöldökét.

-          Akkor, mi volt a baj? – kérdezett rá, és hangjában nyoma sem volt a kíváncsiskodásnak, sokkal inkább az aggodalomnak, Kate pedig, érezte, hogy végre ki kell öntenie valakinek a szívét, így nehezen, de belekezdett. Elmesélt apjának mindent, beszélt Larry-ről, a félelmeiről, az érzéseiről Castle-el kapcsolatban, és nem titkolta el azt sem, hogy a férfi még így sem akarja feladni, ami az őrületbe kergeti. Miután befejezte, várakozón nézett apjára, és tekintetéből jól kiolvasható volt, hogy megerősítést vár, valamit, amivel biztosítja Jim a felől, hogy helyesen döntött, és ki kell tartania. Legnagyobb csalódására, apja csak szomorúan elmosolyodott, és megrázta a fejét, porrá zúzva ezzel a nő egyetlen reményét – Tudom, hogy azt várod tőlem, azt mondjam, igazad van, és jól tetted, hogy szakítottál vele, de nem fogok hazudni neked. Butaságot követtél el, kicsim – jegyezte meg halkan, majd a választ meg sem várva, megelőzve Kate önigazoló monológját, azonnal folytatta – amikor anyád elkezdett jogászként dolgozni, és védeni kezdte azokat a lecsúszott alakokat, nagyon aggódtam érte. Egy darabig kérleltem, hogy hagyja abba, helyezkedjen el egy jó nevű irodánál, de ő hallani sem akart róla. – idézte fel az emlékeket mosolyogva Jim, Kate pedig, feszülten figyelt, hiszen még sosem hallotta ezeket a történeteket – rettegtem, hogy elveszítem, de be kellett látnom, hogy ez az élete. Ő ilyen volt, kereste, hogy hol tud segíteni, és nem számított, mibe tenyerel bele közben.

-          Ez volt a munkája, apa, akárcsak az enyém – szólalt meg Kate is halkan, de Jim megrázta a fejét.

-          A munkája az volt, hogy embereket védjen, de, hogy kiket, azt ő választhatta meg. Az ő döntése volt, hogy olyan ügyeket vállalt el, amiről messziről bűzlött, hogy több is van mögötte, mint, ami látszott. – magyarázta nyugodtan Jim, mire Kate nagyot sóhajtott.

-          Mire akarsz kilyukadni, apa? – kérdezte kissé türelmetlenül, mire a férfi megszorította a kezét.

-          Arra, hogy nem vállalhatsz felelősséget mások döntéséért, de a sajátjaidért igen. Most szakítottál Castle-el, mert azt hiszed, nem tudod megvédeni, de mi lesz akkor, ha egyszer azért sérül meg az új munkája miatt, mert nem vagy ott mellette? Mi lesz azzal a bűntudattal, ami azért kínoz majd, mert miattad vállalta el ezt a magánnyomozósdit?

-          Szóval, az én hibám, hogy képtelen megülni a fenekén, és állandóan veszélybe sodorja magát?! – paprikázódott fel Kate, akinek túl sok volt mára a feszültségből, de Jim nyugtatólag emelte fel a kezét.

-          Ezt nem mondtam, csak azt, hogy így fogod érezni. Ismerlek, Katie, olyan vagy, mint édesanyád. Szeretnél mindenkit megvédeni, akit szeretsz, de ez képtelenség!

-          Szeretem őt, apa! Túlságosan szeretem ahhoz, hogy végig nézzem, ahogy megölik, és elveszítsem! – buggyant ki egy könnycsepp a nő szeméből, mire Jim közelebb húzódott hozzá, és mellkasára vonva lánya fejét, kezdte simogatni a hátát, úgy beszélt tovább.

-          Tudom, hogy szereted, kicsim… én is szerettem édesanyádat, és tudod, mit? Még így, hogy olyan fiatalon ragadta el tőlem a sors, még így sem változtatnék semmin. Nem kérném, hogy változtasson a munkáján, mert ő ilyen volt, ez volt az élete. Helyette, boldog vagyok, hogy azt a kis időt vele, és nem nélküle éltem le – fűzte hozzá halkan, remélve, hogy lánya érti, mire gondol, majd nagyot sóhajtott, és amikor Kate felemelve fejét, a szemébe nézett, megértőn mosolygott le rá – senki sem tudhatja, mennyit szabott ki rá a sors, de nem élhetjük magányosan az életünket csak azért, mert attól félünk, hogy elveszítünk valakit, akit szeretünk. Ki kell használni minden alkalmat, hogy amikor eljön az a pillanat, ne bánjunk meg semmit. Te így éled az életed? - kérdezett rá nyíltan, mire Kate nagyot sóhajtott, ő pedig, felállt és az ajtóhoz sétált - mennem kell, de gondolkodj el azon, amit mondtam. Egyszer azt olvastam valahol, hogy az életben nem az számít, hányszor veszel levegőt, hanem az, hányszor akad el a lélegzeted – mosolyodott el az emlék hatására, amit keltettek benne a szavak, majd hozzáfűzte – ha találsz valakit, aki ezt váltja ki belőled, azt nem szabad merő félelemből elűzni magad mellől, Katie. Meg kell fogni a kezét, és együtt legyőzni a félelmet – ért mondandója végére, majd közelebb sétált, és lágyan megpuszilta egyetlen lánya homlokát, majd távozott. Kate még percekig nézett apja után, miközben lassan felfogta, és megértette szavainak súlyát, jelentőségét. Rá kellett döbbennie, hogy igaza van. Ellökte magától az írót, hogy biztonságban tudja, ehelyett egy olyan helyzetet generált, amiben a férfi újra és újra bajba keveredik, de ezúttal nincs mellette, hogy megvédje. Ki tudja, most is merre kószálhat éppen, miben sántikál, miközben mellette is lehetne, biztonságban. Éppen itt tartott gondolatban, amikor Javi jelent meg az ajtóban.

-          Láttam, hogy elment édesapád, nem akartam zavarni – magyarázta, miközben egy papírt lóbált a kezében – lefuttattam Gelling híváslistáját, és tippelj, kivel cseverészett órákon át, néha még éjjel is? – húzta fel szemöldökét rejtélyesen, mire Kate, visszarántva magát a munkához kusza magánéletéből, érdeklődőn ráncolta össze szemöldökét.

A félelem árnyékában 23. rész

23. rész

Akárcsak Castle, a titkárnő is azonnal mozdult a fekete töltőtollért, mely hangos koppanással követte a fehér lapot a padlóra, és amelyről már első pillantásra is látszott, hogy méreg drága lehetett. Az író volt gyorsabb, ő ragadta magához a tollat, és elismerő csillogással a szemében, forgatta meg ujjai között friss szerzeményét, melyen megcsúszott az ablakon beáramló napfény.

-          Gyönyörű toll! Ha jól látom, ez egyedi példány – húzta le a toll kupakját, így megvizsgálva annak hegyét, mely aranyozott bevonatot kapott, majd visszatéve a fekete kupakot, még egyszer megforgatta ujjai között – még hozzá, egy eredeti Montblanc. – mosolyodott el elismerőn, és még bólogatott is hozzá, végig húzva ujjait az aranyozott betűkön – egy Montblanc 334-es. Elég ritka darab, és meglehetősen régi is, szinte antiknak számít. Ha jól tudom, Németországban gyártottak ilyet, 1939-ben, ugye? – nézett várakozón a nőre, aki csodálkozva nézett vissza rá.

-          Nem tudom, gondolom – rántotta meg a vállát, mint, akit egyáltalán nem foglalkoztat a dolog, de arcán látszott, pontosan tisztában van vele, milyen értékes holmi birtokában van.

-          Bizony, 1939 – erősítette meg saját magát az író, majd folytatta – flexibilis hegy, Diamine tinta, Christophe Nieman grafikájával ellátva. Gondolom a havi fizetése bánta, és mégsem tudja, hol gyártják? – nézett töprengve a nőre, aki most hirtelen mozdulattal kapta ki a kezéből a tollat, és rejtette a zsebébe.

-          Ajándékba kaptam, ha annyira érdekli – felelte szúrós tekintettel, mire Castle elrejtette a félmosolyt, mely ajkára kívánkozott. – ha feldolgozta, hogy milyen tollat használok a munkámhoz, talán mehetne is, Mr. Castle, és legközelebb…

-          Tudom, végzéssel, vagy rendőrrel jöjjek vissza – fejezte be a mondatot a nő helyett, majd az ajtó felé indult, és ezúttal megengedte magának, hogy győzelemittas mosolyt öltsön arcára, ahogy eszébe jutott a kupak oldalán látható gravírozás: „Örökké – A.G.” Kiérve az épületből, szinte azonnal meglátta a négy lányt, akiket az előtérben hallott, és akik még mindig ugyanannak a fának a tövében, egy pléden ücsörögtek, könyvekkel körülvéve, melyekre azonban, láthatólag rá sem hederítettek. Magabiztosan szaporázta meg lépteit feléjük, és amikor odaért, sármos mosolyt felvéve köszönt rájuk. – sziasztok lányok!

-          Jó napot! – köszönt halkan, meglepetten a barna hajú lány, míg társai gúnyosan futtatták végig pillantásukat az írón.

-          Kopj le öreg! Keress korodbelit! – bocsátotta volna útjára a vörös hajú lány, mire Castle jókedvűen kacagott fel.

-          Nem akarlak felszedni benneteket, csak beszélgetni jöttem – magyarázta nyugodtan, mire ezúttal a szőke hajú lány pillantott fel rá.

-          Szánalmas, és régimódi dumát nyomsz! Tényleg kopj le! – támogatta barátnője véleményét a lány, mire Castle arcáról lehervadt a mosoly, de a döbbenete és sértettsége csak egy pillanatig tartott, hogy aztán elővéve ellenállhatatlan stílusát, leguggoljon.

-          Talán igazatok van! Le kellene kopnom, elvégre, melyik híres író pocsékolná az idejét buta lánykákra, hogy a következő könyvében írjon róluk, amikor vannak itt sokkal kedvesebb, okosabb lányok is – jelentette ki magabiztosan, és elégedetten látta, hogy mindkét, korábban ellenséges lány, leveszi a napszemüvegét és hirtelen támadt érdeklődéssel pillant végig rajta – megyek is, sürget az idő – állt fel készen arra, hogy távozzon, de csak egy lépést tudott tenni, amikor a szőke lány hangja megállította.

-          Hé! Várjon már! – tért vissza azonnal a magázódáshoz, majd felállt, és közelebb lépett – Diana vagyok, ő itt Rosie – mutatott a barna hajú lányra, aki illedelmesen bólintva üdvözölte az írót – ő Bridget – mutatta be a vörös hajú barátnőjét, majd egy másik szőke lány felé fordult, aki molettebb volt társainál, és velük ellentétben, orrkarikát, és szemöldök percinget viselt – ő meg Libby. Maga tényleg író?

-          Igen – fordult vissza most már teljes testével Rick, és folytatta – Richard Castle vagyok, a Nikki Heat könyvek és a Storm regények írója. 27 bestseller… legalább… - vonta meg a vállát nagyképűen, ahogy azt elvárták tőle, hogy elvarázsolja a lányokat – vagy több. A Nikki könyvek óta nem számolom… - fűzte hozzá, és nyugodtan könyvelte el, hogy bár a lányok valószínűleg sosem olvasták egy könyvét sem, a felsorolás elég volt ahhoz, hogy minden szavát elhiggyék – most is éppen anyagot gyűjtök, és gondoltam, segítenétek nekem. Cserében persze, a következő regényemben felismerhető formában szerepeltek majd – kacsintott rájuk, mire a három vadabb lány viháncolva kezdett nevetni, Rosie azonban, csak elhúzta a száját.

-          Miben tudnánk mi segíteni? – vette át a szót Libby, akinek mély, karcos hangja meglepte az írót.

-          Hallottam, hogy történt itt egy gyilkosság, állítólag megölték a kollégiumvezetőt, vagy kit. Próbáltam bejutni, de a titkárnőnél nem jutottam tovább, ő viszont elhajtott, és csak rendőrökkel engedne vissza… - hajtotta le durcásan a fejét Castle, mint, akit vérig sértettek, mire Diana horkant fel, nem túl nőiesen.

-          Ha azt várja, hogy Ms. Duvall a segítségére lesz, nagyon téved. Az a nő olyan, mint egy anyatigris. Úgy védelmezi ezt a helyet, és a kollégiumvezetőt, mintha az élete múlna rajta – mesélte készségesen, mire Castle látványosan jegyzetfüzetet vett elő, és letelepedett melléjük a plédre.

-          Meséljetek az igazgatóról, milyen ember volt? – kérdezte látszólag ártatlanul, mire Rosie szólalt meg.

-          Végtelenül kedves, jó ember volt, aki törődött a diákokkal. Ha megkérdezte, hogy vagyunk, biztosak lehettünk benne, hogy érdekelte is a válasz – felelte halkan, tisztelettel a hangjában, de folytatni már nem tudta, mert Bridget vágott közbe.

-          Igen, főleg a lányok hogyléte érdekelte! – szúrta oda gúnyos kacaj kíséretében, mire Castle értetlenül, Rosie pedig, rosszallón nézett rá – mindenki tudta, hogy szoknyapecér, még a felesége is, de nem hagyta el, mert szerette a pénzt, amit hazavitt.

-          Gondoljátok, hogy esetleg az asszony tette el láb alól? – kérdezte kíváncsian, izgatott hangon, mire Libby megvonta a vállát.

-          Még az is lehet… bár, egyszer láttam a nőt, és egyáltalán nem olyan, mint, aki le tudná lőni a férjét. Élet is alig van benne. Inkább az a szuicid fajta, tudja, akik öngyik lesznek – magyarázta okoskodva, mire Castle bólintott.

-          Igazából, bármelyik macája lehetett, volt néhány. Még hallgatók is, legalábbis ezt pletykálták az egyetemen – vette át a szót ismét Diana, mire Rosie megint rosszallón rázta meg a fejét – jaj, Rosie! Hagyd már az álszenteskedést! Úgy teszel, mintha nem akart volna rád mozdulni a pasi!

-          Megkörnyékezte magát? – döbbent meg újfent Castle, mire Rosie csak lesütötte a szemét, és hagyta, hogy Bridget válaszoljon helyette.

-          Ja, képzelje! A vén kéjenc! – húzta el a száját, és látványosan megrázkódva folytatta – behívatta magához a csajszit, hogy valami szabálysértésről beszéljenek, aztán meg udvarolni kezdett neki! Ekkor belépett Faith, és villámokat szóró szemmel zavarta ki Rosie-t…

-          Faith? A titkárnő? – állította meg egy pillanatra a lányt, mire az, bólintott, és folytatta.

-          Persze, mi azt hittük, hogy a nő majd mellénk áll, ehelyett rátámadt Rosie-ra, azzal vádolta, hogy el akarta csábítani a kollvezetőt. Hiába mondtuk neki, hogy nem így történt, hallani sem akart róla. Tiszta zakkant az a nő – húzta el a száját Bridget, mire Castle agyában vadul kezdték el egymást kergetni a gondolatok. A szoknyavadász igazgató, kisírt szemű titkárnő, akinek az ajándékba kapott tollán éppen az a monogram található, mely az igazgató monogramja is, és a tény, hogy milyen vadul védte a híváslistát. Mindezek egyre inkább azt sugallták neki, hogy az igazgató szeretője nem más volt, mint Faith Duvall, a titkárnője. Úgy érezte, ismét beszélnie kell a nővel, csak még azt nem tudta, mit is találjon ki, hogy rávegye az őszinteségre.

-          Köszi, lányok, nagyon sokat segítettetek! – hálálkodott mosolyogva, miközben felállt, és a kollégium bejárata felé indult volna, de Diana hangja megállította.

-          Várjon! Mi lesz a címe a könyvnek, amiben rólunk is mintáz karaktereket? – kérdezte izgatottan a ténytől, hogy szerepelhet egy regényben, mire Castle kínosan kezdett feszengeni. Még sosem volt rá példa, hogy rákérdeztek volna ilyesmire, de hirtelen felderült az arca.

-          Tudjátok, ez nem is klasszikus regény lesz, inkább egy dokumentum munka, ahol felvázolom a társadalmi rétegek közötti szociális szakadék mibenlétét, és bemutatom, hogy a különböző kasztokból származó generációk, hogyan boldogulnak ebben a heterogén környezetben – magyarázta látszólag lelkesen, és örömmel konstatálta, hogy a lányok arcáról, hogyan olvad le az érdeklődés legkisebb szikrája is.

-          Aha, tök jó – mondták szinte egyszerre, unottan, míg Rosie szelíden elmosolyodott, és a férfira emelte hatalmas barna szemeit, melyből Castle kiolvashatta, hogy a négy lány közül, egyedül ő jött rá, mire is ment ki a játék. Futólag visszamosolygott, majd elköszönt, és a bejárati ajtó felé indult. Alig várta, hogy közelebb kerüljön az ügy felderítéséhez, és Kate végre belássa, hogy nekik egymás mellett a helyük. Remélte, hogy, ha a nő rájön, hogy megint egyedül nyomozott, veszélybe sodorva ezzel magát, megtörik végre, és megengedi, hogy a védelme érdekében, mellette maradjon. Ahogy az irodához ért azonban, megtorpant. Ryan szavai csengtek a fülébe, amikor azt kérte, ne így akarja meggyőzni Kate-t, hogy egymás mellett a helyük. Be kellett látnia, hogy igaza van, így zsebébe nyúlt a telefonjáért, hogy értesítse a nőt a legújabb fejleményekről. Amikor a sokadik kicsengésre sem vette fel, megunta, és erőteljesen bekopogva az ajtón, belépett. Faith, az ablak előtt állva, maga előtt tartva kezeit, háttal az ajtónak bámult ki a parkra, ahonnan éppen oda látott, ahol az író korábban a lányokkal beszélgetett. Amint hallotta, hogy nyílik az ajtó, megfordult, és kezében egy 45-ös pisztolyt tartva nézett az íróra.

-          Miért nem ment el, amikor még esélye lett volna rá, Mr. Castle? – kérdezte halkan, nyugodt hangon, majd a választ meg sem várva folytatta – volna kedve kocsikázni velem? – kérdezte, és hogy nyomatékot adjon szavainak, leheletnyit megmozdítva a fegyvert, motiválta az igenlő válaszra az írót, aki megszívta fogát, és elátkozta magát, amiért nem próbálkozott többször a hívással Beckettnél.

A félelem árnyékában 22. rész

22. rész

Castle precíz pontossággal állította le kocsiját a New York Műszaki Egyetem kollégiumának széles terű parkolójában, melyben drágábbnál drágább autók sorakoztak. Még a vak is észrevehette, hogy az egyetem matricáját viselő autók tulajdonosainak nem kell a pénz miatt aggódnia, és az író számára már kezdett kétségessé válni, hogy ha Donald fia ösztöndíjjal be is jutott volna az egyetemre, és a kollégiumba, vajon élvezte volna-e az itt létet. Ahogy átvágott a parkon, tekintete lopva futott végig a padokon ücsörgő diákokon. Lányokon, akik sminken, vagy a legújabb divaton, esetleg az azt meggyalázó popsztárok viseletéről vitatkoztak, srácokon, akik ugyanolyan kört alkotva, öten, hatan, egymás szavába vágva vitatták meg az előző napi, egyetemi bajnokság aktuális fordulóját, és magányos, stréber tanulókon, akik egyedül, szemüveggel orrukon magolták a tételeket, hogy aztán évek múlva, magabiztosan nevethessenek a rögbi eredményen most még hangosan vitázó, és őket tanulási mániájuk miatt kicikiző srácokon, amikor azok, munkáért kilincselve kopogtatnak majd irodájuk ajtaján. Töprengve állapította meg, hogy a kollégium vezető halála nem kavart túlságosan nagy port a diákok körében, legalábbis abból ítélve, hogy ahogy közeledett a nagy, barna bejárati ajtó felé, egyetlen társaságból sem tudott elcsípni semmit, ami arra utalt volna, hogy az alig két nappal korábbi gyilkosságról beszélgettek volna. Csalódottan vette tudomásul, hogy a mai fiatalokat még egy gyilkosság sem tudja kizökkenteni mindennapi rutinjukból, melyet átsző a trendnek való megfelelni akarás, az, hogy minél vagányabbak legyenek. Fejét rázva lépett be az ajtón, és haladt egyenesen az áldozat irodája felé, amikor megcsörrent zsebében a telefon. Szíve hatalmasat dobbant a lehetőségre, hogy talán Kate keresi, és annak ellenére, hogy esze figyelmeztette, ne kergessen illúziókat, izgatottan halászta elő a mobilt. Arcára volt írva a csalódottság, amikor meglátta, hogy nem a nő keresi, hanem az ügyfele.

-          Castle! – szólt a telefonba szomorkás hangon, miközben kissé félre állt, hogy a legalább négy lányból álló, hangosan nevetgélő társaság el tudjon mellette menni a lépcső irányába. Akaratlanul is hallotta beszélgetésüket, miközben a vonal túl oldalán, Mrs. Tate érdeklődött, hol tart a nyomozásban.

-          Ugyan már! Mindenki tudja, hogy sosem volt egy szent! – rántott egyet a vállán a magasabb, szőke hajú, 19-20 év körüli lány, mire a mellette elhaladó, barna hajú, szolidabb sminket viselő, szemüveges társa nagyot sóhajtott.

-          Akkor sem érdemelt halált – jegyezte meg halkan, mire a harmadik, vörös, legalább 180 centi, modell alkatú lány horkant fel.

-          Én meg azt mondom, minden pasi golyót érdemel, aki félrekefél! – jelentette ki határozottan, majd hozzáfűzte – lehet, hogy éppen a felesége nyírta ki a drága igazgató urat, miután rájött, hogy az irodában nem a könyvelés az egyetlen, amin olyan veszettül dolgozik – hahotázta el magát nyersen, megrázva vörös fürtjeit, melyek rendezetlenül adták meg magukat a nyitott bejárati ajtón át beáramló szélnek, miközben kiléptek, és a park felé vették útjukat. Castle bármennyire fülelt, a beszélgetés további részét már nem hallotta, így durcásan szorította össze a száját. Biztos volt benne, hogy fontos információ birtokába juthatna a lányoktól, ugyanakkor az irodába is be kellett jutnia, hogy megszerezze azt a híváslistát, amihez Javi már valószínűleg gond nélkül hozzájutott, ő azonban kénytelen lesz a titkárnőnél kilincselni érte. Tekintete tanácstalanul cikázott az iroda, és a bejárati ajtó között, miközben azon vacillált, melyik vihetné előrébb a nyomozásban. Gondolatai közül Mrs. Tate hangja rántotta ki.

-          Mr. Castle! Itt van még? – hallotta meg a nőt, mire minden erejével azon volt, hogy felidézze a mondatait. Nem kellett nagyon erőlködnie, a sors ismét kegyes volt hozzá, és maga Mrs. Tate sietett a segítségére azzal, hogy megismételte azokat. – Talált már valamit? Annyira hiányzik az én Donaldom! – csuklott el a hangja, mire Castle nagy levegőt vett.

-          Megtaláltam a férjét – jelentette be szándékosan egyes szám első személyt használva, mivel úgy gondolta, ügyfelének nem számít, hogy ki találta meg, így felesleges a részletekkel untatnia.

-          Micsoda? Megtalálta? Nem viccel? Mikor hozza haza nekem? – záporoztak a nő izgatott kérdései, és Castle megértőn mosolyodott el. Mindig is ez volt az a dolog, amit a rejtélyek megoldása mellett élvezett a Beckett-tel való közös munkában, amikor megnyugvást hozhatott az áldozatoknak, még akkor is, ha ők többnyire nem ilyen izgatottan reagáltak, inkább csak néma beletörődéssel, és megkönnyebbült sóhajjal, amiért az, aki elvette tőlük a szerettüket, rács mögé kerül.

-          Nos, a hazavitellel van egy kis probléma… - fogott hozzá óvatosan, mire aggodalmas csend támadt a vonal végén, ő pedig, folytatta – igazából, nem is olyan kicsi. – ismerte el, és mivel Mrs. Tate még mindig hallgatott, tovább beszélt – mivel a férje hamvait egy olyan tölténybe töltötték, amivel gyilkosságot követtek el, a rendőrség nem adja ki azokat, csak miután a törvényszéki labor megvizsgálta. De, amint meglesznek vele, már szállítom is haza Donaldot! Megígérem! – fűzte hozzá gyorsan, mire hatalmas, meggyötört sóhajt hallott.

-          Ez annyira szörnyű! Hogy éppen az én férjemmel történt ez, aki még a légynek sem ártott volna soha! – pityeregte el magát az asszony, majd halk szipogások közepette köszönte meg az író munkáját, és bontotta a vonalat, megállapodva abban, hogy türelmesen várakozik. Castle nagyot sóhajtva csúsztatta zsebébe vissza a telefont, majd miután kipillantva a bejárati ajtón, megállapította, hogy a lányok, akiket hallott, a parkban találtak maguknak helyet egy árnyékos fa tövében, határozottan bekopogott az irodában. Csak néhány másodperc telt el, máris hallotta, ahogy a titkárnő, Faith szabad belépésre szólítja fel.

-          Jó napot, Ms. Duvall!  - olvasta le az asztalon álló, rézből készült névtábláról a nő nevét az író – Richard Castle vagyok, magánnyomozó, és Arthur Gelling halála miatt jöttem – mutatkozott be, ahogy belépett a helyiségbe, felvillantva jelvényét, mire a nő értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

-          Azt hittem, abban a New York-i rendőrség nyomoz. Ki bérelte fel magát? – kérdezte gyanakodva, miután felállt az asztaltól, és megkerülve azt, egyenesen a férfi szemébe nézett, magyarázatot várva.

-          Besegítek nekik – vágta rá Castle azonnal, behízelgő mosollyal ajkán, melyről tudta, hogy a legtöbb női szívet meglágyítja, legnagyobb meglepetésére azonban, Faith arca komoly maradt, így folytatta – nagyon sok munkájuk van, és néha, szabadúszóként a rendelkezésükre állok. Nem kell sokat beleképzelni, csak amolyan kulimunka, tudja? – szerénykedett látványosan az író – adatokat veszek fel, elkérek ezt, azt…

-          Ezt, azt? Mint például? – fonta karba mellei előtt kezét a nő, miközben kontyba fűzött, tökéletes frizurájából, elszabadult egy tincs, és ő türelmetlen mozdulattal tűrte azt füle mögé.

-          Mint például híváslista, programfüzet… tudja, a szokásos holmik, amikből kiderül, hogy az áldozat kikkel beszélt, merre járt, vagy merre kellett volna járnia – felelt készségesen a férfi, még mindig rendíthetetlenül mosolyogva – ezzel nagy terhet veszek le a vállukról, és nekem sem kopik fel az állam. – hazudta szemrebbenés nélkül, majd azonnal a tárgyra tért – nem is rabolnám sokáig az idejét, csak a híváslistáért jöttem, és a kollégiumvezető napi programjára is szükségem volna, aztán már itt sem vagyok – emelte esküre a kezét, és örömmel látta, hogy a nő elbizonytalanodva pillant hátra íróasztalára.

-          Nem is tudom… még sosem láttam ilyen kisegítőket – tanácstalanodott el a titkárnő, és Castle érezte, hogy nyert ügye van.

-          Ms. Duvall! Látott már egy millió dollárt kézpénzben? – kérdezte minden átmenet nélkül, amivel sikerült teljesen kizökkentenie a nőt korábbi beszélgetésükből, és az, most zavartan nézett vissza rá.

-          Nem! De, hogy jön ez most ide? – értetlenkedett, mire Castle kissé közelebb hajolt, és magabiztos mosollyal kacsintott rá.

-          Attól még, hogy maga nem látta, létezik, nem igaz? – húzta ki magát frappáns megoldásáért jutalomként, majd azonnal meg is magyarázta, látva a nő döbbent, mégis még mindig értetlen arcát – Én is ilyen vagyok! Attól még, hogy nem látott, létezem. Szóval, megkaphatom a listát? – nyújtotta ki kezét várakozón, legnagyobb meglepetésére azonban, Faith arca hirtelen hideg lett, és elutasítón egyenesedett ki.

-          Nem! Túl sok furcsaságról, és aljasságról lehet hallani a világban ahhoz, hogy hivatalos papír nélkül kiadjak bármit is! – rázta meg a fejét, mire most Castle-ön volt a sor, hogy értetlenkedjen.

-          Mégis, miféle aljasságot követhetnék el egy híváslistával, és egy programfüzettel? – kérdezte döbbenten, mire a nő megrántotta a vállát.

-          Lehet, hogy maga újságíró, és írna valami hazug cikket szegény emberről! Nem, Mr. Castle! Ha kell az a lista, hozzon végzést, de minimum egy rendőrrel jöjjön vissza, akinek igazi jelvénye van! – jelentette ki határozottan, majd asztala mögé sétált. Útközben, a heves mozdulatnak hála, elsodorta a hófehér lapot, melyen éppen dolgozott, és amelynek széle lelógott az asztalról, így az, megadva magát a gravitáció erejének, a pillanat tört része alatt landolt a földön. Castle a koppanásra kapta fel a fejét, és szemét összehúzva guggolt le a hang forrásáért.