Kérdések nélkül 47. rész

47. rész

Eric már azt hitte, sosem kap választ a kérdésére, amikor Dr. Keller lassan, megfontoltan beszélni kezdett.

- Lássuk csak… - rágcsálta alsó ajkát bizonytalanul – magas, szőke hajú pasas volt. 30 év körüli, kék szemű, jóképű. Olyan fickó, amilyeneket csak magazinok címlapján lát az ember – mosolyodott el zavartan, miközben Eric egyre idegesebb lett, ahogy hallgatta. - Köszönetképpen meg akartam hívni egy csésze kávéra, a büfébe, de azt mondta, siet. Orvos a Montreal Megyei Kórházban, traumatológus, ha jól emlékszem, és ügyeletbe kellett mennie – húzta el száját szomorkásan, mint, aki még mindig sajnálja, hogy lemaradt élete lehetőségéről, miközben Eric szíve szerint már az autóban ült volna, hogy meg se álljon a kórházig.

- Felhívom a járőrt! – jelentette ki, Bruce pedig gondolkodás nélkül bólintott, és amíg társa kiviharzott az irodai-konyhai raktárból, ő folytatta a laborosnő kihallgatását. Eric vadul dobogó szívvel tárcsázta először Meghan számát, de amikor a sokadik csengetésre sem vette fel, elnyomott egy szitkot, és eredeti tervei szerint, a nő mellé állított járőrt kapcsoltatta a központtal. Azt a néhány másodpercet, amíg felvette, kész örökkévalóságnak élte meg, és köszönés nélkül vágott a közepébe, amikor végre meghallotta a fiatal, 20-as éveinek végén járó férfi hangját. – Hol van a doktornő?! – szegezte neki a kérdést, és baljós előérzete támadt, amikor a másik hezitálni kezdett. – Nem értette a kérdést, őrmester?! Hol van Dr. Meghan Altman? Hiába hívom, nem veszi fel!

- Nos, a helyzet az, hogy lerázott – vallotta be szégyenkezve a rendőr, mire Eric haragosan csapott öklével a falba.

- Hogy érti azt, hogy lerázta?! Azt hiszi, azért állítottam a doktornő mellé, mert olyan jól mutat mellette?! – kérdezte ingerülten, de a választ meg sem hallotta, csak folytatta – jól jegyezze meg, amit most mondok! Ha maga miatt egy haja szála is meggörbül, élete végéig fogja irányítani a forgalmat Montreal legnéptelenebb kereszteződésében, megértette?! Idióta! – nyomta ki a telefont, éppen akkor, amikor Bruce kilépett a laborból. – Meghan veszélyben van! – jelentette ki neki, mire társa bólintott, és azonnal a kórházba indultak.

- Biztos vagy benne, hogy Dr. McGee az emberünk? – kérdezte már az autóban Bruce, miközben Eric teljes erővel taposta a gázpedált, bal kezével pedig ismét a kórházat tárcsázta, és bosszúsan szitkozódott, amikor ezúttal is a várakoztató zene csendült fel.

- Teljesen! A személyleírás illik rá, traumatológus, így volt lehetősége beinjektálni a szert az áldozatokba! Ráadásul meglepően sokat kérdezgetett a nyomozásról is! – válaszolta, miközben hirtelen jobbra rántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy lehúzódni készülő autóst, Bruce-nak pedig meg kellett kapaszkodnia, nehogy eldőljön. – És vajon, miért van az, hogy ő volt az egyetlen, aki azonnal elhitte, hogy Lisa-t meggyilkolták? – vetette fel, mialatt újabb sor autót előzött ki eszeveszett tempóban, Bruce pedig nagyot nyelt, és gondolatban imádkozni kezdett, hogy épségben beérjenek a kórházba. – Persze, azonnal felajánlotta Meghan-nek, hogy költözzön hozzá! Milyen figyelmes, nem igaz?! – csapott a kormányra mérgesen, amikor az előtte álló taxis nem akart lehúzódni. – Tűnj el az útból, te barom! – sziszegte mérgesen fogai között, és amikor sikerült végre kikerülnie, a nyitott ablakon keresztül kiabált át a sofőrnek. – Ha süket vagy, nézz bele a tükörbe néha! – utalt arra, hogy ha nem is hallotta meg a sziréna hangját, láthatta volna a megkülönböztető jelzés villogását a szolgálati autójuk tetején, mire Bruce rosszallón rázta meg fejét.

- Szerinted, mennyit segítesz azzal Dr. Altman-nak, ha kinyírsz minket? – kérdezte óvatosan, mire egy szúrós pillantást zsebelhetett be, és Eric éppen csípős választ akart adni, amikor végre felcsendült egy női hang a kihangosított telefonban.

- Montreal Megyei Kórház, miben segíthetek? – kérdezte hivatalos, kimért hangon, Eric pedig megkönnyebbülten nyomott el egy sóhajt, ahogy felismerte a nővér hangját.

- Diane! Azonnal adja nekem Dr. Altman-t! – kérte idegesen, miközben újabb piros jelzésen vágtatott át az autóval, és ezúttal csak néhány centin múlott, hogy nem mentek beléjük.

- Taylor nyomozó! – csendült fel öröm az ápolónő hangjában, ahogy ő is felismerte a hívót, majd szomorkássá változott. – Sajnálom, de a doktornő házon kívül van – válaszolta, mire Eric érezte, hogy pulzusa az egekbe szökik.

- Nem tudja, hová ment? – kérdezte, próbálva leplezni idegességét, mire Diane sajnálkozva hümmögött.

- Nem – erősítette meg szóval is a válaszát – Dr. McGee-vel ment el, nagyjából 20 perccel ezelőtt – tette hozzá, és hangjából jól kivehető volt az utálat, Eric pedig érezte, hogy a félelem, mint egy jeges fuvallat, kúszik végig gerince mentén.

- Diane! Kezdje el csipogtatni a doktornőt! Fontos, érti?! – kérte nagyot nyelve a nővért, aki azonnal megérezte, hogy baj lehet, ő pedig folytatta – Ha szerencsénk van, a mobiljáról hívja majd vissza, és akkor feltűnik neki, hogy kerestem.

- Persze, értem – bólogatott hevesen, mire Eric nagyot sóhajtott.

- Kösz – nyögte nehezen, majd a választ meg sem várva letette a telefont, és ismét Meghan-t tárcsázta, miközben életében először imádkozni kezdett az égiekhez, akiknek létezésében sosem hitt, hogy még időben sikerüljön elérni a nőt, vagy megtalálni.

- Szerinted, azért nem vette fel, mert elkerülte a figyelmét, hogy hívod? – húzta fel sokatmondón szemöldökét Bruce, mire Eric gondterhelten simított végig állán.

- Gyűlöl, ez kétségtelen, de Lisa miatt felvenné a telefont – jelentette ki olyan határozottan, hogy hangjából jól kivehető volt, kétsége sem fér hozzá, hogy igaza van.

 

Meghan elgondolkodva kevergette kávéját a kis gyorsétkezdében, ahova Kenneth invitálta nem sokkal korábban. A kórháztól csak egy saroknyira lévő hely szinte zsúfolásig volt orvosokkal, ápolókkal, akik kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet, átjöttek, hogy végre iható kávéhoz jussanak, vagy rendes ételt vehessenek magukhoz az automaták szűrt löttye, és aszott szendvicse helyett. Az étkezde forgalma főként a kórház dolgozóiból állt, akiknek törzshelyéül szolgált, lévén, hogy kellő távolságra volt ahhoz, hogy kiszakadjanak a taposómalomból, de elég közel, hogy percek leforgása alatt visszaérjenek, ha megszólal a csipogójuk.

- Amikor elhívtalak ebédelni, nem pont erre számítottam – rántotta ki gondolatai közül Kenneth kissé csalódott, szomorkás hangja, miközben látta, hogy sokatmondón néz a szinte érintetlenül álló kávéjára. – Az hagyján, hogy nem eszel semmit, de legalább a kávét idd meg.

- Kenneth, eleve eljönni sem volt kedvem! – emlékeztette a doktornő arra, milyen kategorikusan mondott neki nemet, végül a férfi esdeklő pillantással könyörgött neki, és esküdözött, hogy csak baráti alapon szeretne vele meginni egy kávét. Amikor látta, hogy így sem hajlandó igent mondani, cselhez folyamodott, és kópésan jegyezte meg, hogy amennyiben nem tart vele, nem hiszi el, hogy megmarad a barátságuk és a jó munkakapcsolat, így végül Meghan nehezen, de belement. Itt ülve azonban, már egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy igent mondott. Hiába próbált az orvos beszélgetni, ő képtelen volt figyelni. Gondolatai minduntalan Eric köré kalandoztak, fejéből nem tudta kiverni az utolsó csókjuk emlékét, kezének simogatását, tekintetét, ahogy azért könyörög, hogy legalább hallgassa meg. Fogalma sem volt róla, kinek higgyen. Annak, aki szenvedélyesen ölelte, aki egyetlen érintésével elhitette vele, hogy ő a legcsodálatosabb nő a földön, és csak rá vágyik, vagy annak, aki hidegen és kimérten közölte vele, hogy az elmúlt éjszaka pusztán csak szex volt.

- Figyelsz te rám egyáltalán? – ütötte meg Kenneth hangja a fülét, mire szégyenkezve simított végig homlokán, ahogy rájött, semmire nem emlékszik, amiről az orvos percek óta beszélt.

- Nem – vallotta be őszintén, mire amaz meglepetten nézett rá – hogy őszinte legyek, nem akarok itt lenni veled! Egy csomó minden köti le a gondolataimat, képtelen vagyok arra koncentrálni, amit mondasz, ez pedig nem fair veled szemben! Jobb, ha inkább visszamegyek a kórházba! – jelentette ki határozottan, és döbbenten húzta fel szemöldökét, amikor fel akart állni, Kenneth pedig határozottan fonta rá ujjait a csuklójára, és kényszerítette, hogy visszaüljön.

- Azt hiszem… tartozol nekem egyetlen kávéval! – szólalt meg halkan, mégis határozottan, mire Meghan összehúzott szemmel nézett vissza rá. A korábban kedves, mosolygós szemek elszántan csillogtak, amit a sértettségnek tudott be a doktornő, így végül csüggedten bólintott.

- Igazad van – értett egyet, miközben kihúzta kezét a férfiéből, és a kávéja után nyúlt, hogy belekortyoljon, Kenneth pedig azonnal elmosolyodott.

- Köszönöm – hálálkodott boldogan, majd hirtelen témát váltott – na, és? Hogy halad a nyomozás? Megtudtatok már valamit? – érdeklődött látszólag könnyedén, és a doktornő figyelmét elkerülte, hogy ujjaival dobolni kezdett az asztal lapján, és tekintete a bejárati ajtóra téved.

- Erről nem beszélhetek – rázta le magáról a kérdést Meghan, majd bizonytalanul hozzáfűzte – legalábbis, azt hiszem – vélte, mivel erről sosem beszéltek Eric-kel, mégis visszatartotta valami attól, hogy beszámoljon az orvosnak a legújabb fejleményekről.

- Ugyan már! Barátok vagyunk, nem? – kacsintott rá bizalmasan Kenneth, majd elkomolyodva, szomorkásan tette hozzá – ráadásul, én is ismertem Lisa-t, nekem is fontos, hogy kiderüljön, ki ölte meg. Olyan fiatal volt még – sóhajtott nagyot, miközben belekortyolt a kávéjába, és éppen akkor, amikor a doktornő válaszolt volna, megszólalt a csipogója. Amikor lehúzta oldaláról, szemöldökét ráncolva harapta be alsó ajkát, ahogy meglátta, hogy a traumatológia nővérpultjától hívják.

- Diane? – mondta ki hangosan a nő nevét, mire Kenneth égnek emelte a szemét.

- Nem lehetne, hogy egy kicsi hanyagoljuk a munkát? – kérdezte nyafogva, mint egy óvodás gyerek, Meghan pedig szigorúan nézett vissza rá.

- Nem! Ügyeletes vagyok! – emlékeztette a férfit arra, hogy csak néhány percre hagyta ott a kórházat, miközben kezébe vette mobilját – muszáj felhívnom, lehet, hogy fontos – tette hozzá, és szíve nagyot dobbant, amikor meglátta a kijelzőn, hogy Eric már vagy tucatszor kereste, mivel azonban lenémította a készüléket, egyszer sem vette észre. Először eljátszott a gondolattal, hogy visszahívja a nyomozót, végül győzött a hivatástudat, és a nővérpult számát tárcsázta.

 

Kérdések nélkül 46. rész

46. rész

Eric szótlanul meredt Bruce-ra, miközben ujjai lassan elernyedtek, és elengedte gallérját, majd hátrébb lépett. Bármennyire is szíven ütötték társa szavai, el kellett ismernie, hogy igaza van. Az első perctől kezdve vonzódott a doktornőhöz, azóta, hogy egy évvel ezelőtt, amikor a sürgősségire kísérte legjobb barátját, kilépett a vizsgálóból, ő pedig belenézhetett a mélybarna szemekbe. Abban a pillanatban elvarázsolta, ennek ellenére ő mégis ellenséges volt, arrogáns, és minden erejével azon volt, hogy elnyomja magában azokat az érzéseket, melyeket még sosem tapasztalt korábban, és amelyek mindig rátörtek, valahányszor találkoztak. Nem akart apja hibájába esni, de csak most jött rá, hogy nem azért tartotta távol magát Meghan-től, mert orvos volt, mint az anyja, hanem azért, mert megrémült a tudattól, hogy szerelmes lehet, és képtelen lenne elviselni, ha elveszítené. A gondolat, hogy saját ostobasága miatt elpuskázta a lehetőséget, hogy boldog legyen, mint egy keserű pirula akadt meg a torkán, és nem akart szűnni a fájdalom szívében. Tekintete most találkozott Bruce együtt érző pillantásával, majd nagyot sóhajtva túrt bele hajába.

- Ezzel az őszinteségi rohammal elkéstél egy napot – jegyezte meg ironikusan – de azért kösz – veregette meg társa vállát hálásan, majd a választ meg sem várva, benyitott a laborba, mely szakasztott mása volt annak, amit a kórházban is látott. A tágas helyiségben hófehér asztalok sorakoztak egymás mellett, kivétel nélkül mindegyik felszerelve mikroszkóppal, kémcsövekkel, számítógépekkel. Az egész labor berendezése arról árulkodott, hogy nincsenek pénz szűkében. Az asztalok mögött fehér köpenyes nők és férfiak dolgoztak elmélyülten, de mindannyian az ajtó irányába fordultak, és érdeklődve néztek a nyomozókra, ahogy beléptek.

- Segíthetek? – állt meg előttük egy magas, vékony testalkatú, sötét hajú férfi, aki kezeit zsebébe rejtve kíváncsian mérte őket végig, mire egyszerre mutatták fel jelvényüket.

- Bruce Freeman nyomozó vagyok, gyilkossági csoport – mutatkozott be hivatalos hangon Bruce, és figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi ádámcsutkája nagyot ugrik – a társam, Eric Taylor nyomozó. Dr. Abigail Keller-t keressük – tért rá jövetelük okára, mire az egész labor egy emberként fordult a középső sor, ablak melletti sarkában ücsörgő, alacsony, vörös hajú, 40-es éveinek elején járó nő felé, aki zavartan pislogva tolta feljebb orrán aranykeretes szemüvegét.

- Mit követtél el? – nézett rá munkatársa, aki a nyomozók előtt állt, döbbenten, és szinte már számon kérőn, mire az kétségbeesetten kezdett dadogni.

- Én… de… én semmit… vagyis… - húzta le idegesen kezéről a gumikesztyűt, amiben addig dolgozott, miközben remegő lábakkal állt fel székéről, és vörössé vált arccal indult el az idegenek felé – van néhány kifizetetlen csekkem… az igaz – bólintott szégyenkezve, kollégái megrökönyült arcát kémlelve, majd zavartan elnevette magát. – De nem öltem meg senkit! Ez csak valami félreértés lesz… - igyekezett megnyugtatni őket, és amikor odaért a nyomozók elé, kérdőn nézett rájuk – ugye? – kérdezte aggodalmas hangon, és idegessége csak még nagyobb lett, amikor azok komolyan néztek vissza rá.

- Hol tudnánk nyugodtan beszélgetni? – kérdezte Eric, mire a nő egy, a laborból nyíló helyiség felé mutatott.

- Az ott egy iroda – magyarázta, majd elindult, Bruce és Eric pedig követte. Amint beléptek azonban, világossá vált előttük, hogy az iroda sokkal inkább egy többfunkciós, ablaktalan helyiség volt. Egyszerre használták raktárnak, étkezőnek, konyhának. Irodai szerepére csak egy íróasztal és a rajta található számítógép utalt, egyébként helyet kapott még polcok sokasága, rajta aktákkal, különböző labormintákkal, egy hűtőszekrény, mikrohullámú sütő, tányérok, poharak, kávéfőző. Ahogy Eric tekintete körbejárt, elhúzott szájjal állapította meg, hogy a cég tulajdonosai milliókat ölnek ugyan a gyógyszergyártásba, és a kísérletekbe, de vajmi keveset foglalkoznak a dolgozók kényelmével, vagy azzal, hogy egyáltalán élhető munkakörnyezetet teremtsenek a számukra. – Miben segíthetek? – szólalt meg Abigail nyugtalan hangon, és arcán jól látszott, mennyire feszélyezi a nyomozók jelenléte.

- Ismeri ezt a kódot? – nyújtotta át Eric a cetlit, melyre felírta a Lisa által talált anyag szám-, és betűjelét, mire a laborosnő hunyorgatva tartotta a lapot a gyér világítás felé, melyet a plafonra szerelt neoncső villódzó fénye adott.

- Hogyne – bólintott magabiztosan – én dolgozom ezzel az anyaggal. Szívgyógyszer lesz, ha végre sikerül átjuttatni az állatkísérleteken, és engedélyezik, hogy embereken is kipróbáljuk.

- Miért nem kapott még zöld utat? – kérdezte Eric, miközben Bruce jegyzettömböt vett elő kabátjának mellényzsebéből, és írni kezdett.

- Ezzel a gyógyszerrel szeretnénk kiváltani az Atenolol-t, ami bár egy nagyon jó készítmény, de túl sok a mellékhatása – magyarázta nyugodtabban. – A probléma ott adódott, hogy míg az Atenolol esetében normál vérnyomás során nem tapasztaltunk változást, addig ennél az új szernél drasztikus kilengéseket tapasztaltunk.

- Minek venné be valaki, ha normális a vérnyomása? – kérdezte értetlenül Bruce, mire Abigail elnézőn mosolyodott el a kérdést hallva.

- Normális vérnyomás mellett is előfordulhat szapora pulzus, ritmuszavar – válaszolta lassan, igyekezve érthetően fogalmazni – ezt a gyógyszert akkor kell bevenni, ha az illetőnél aritmia, vagy hirtelen pulzus szám emelkedés lép fel. Bár az Atenolol remekül bevált, a vele járó szédülés, hányinger, állandó köhögés, nehézlégzés miatt, felkértek minket, hogy teszteljünk ki egy hasonló hatékonyságú, de minél kevesebb mellékhatásokat kiváltó készítményt. Ez lett volna az ABHC526-os – fejtette ki a nő szolgálatkészen, majd csalódottan húzta el a száját. – Sajnálatos módon, az állatkísérleti fázisban észrevettük, hogy bár valóban csökkentette a pulzust, és stabilizálta a szívritmust, sőt, még a melléktünetek sem jelentkeztek, de megemelte a vérnyomást. Volt olyan kísérleti állatunk, amelyik el is pusztult.

- Elképzelhető, hogy a tilos jelzés ellenére, mégis piacra került? – vetette fel Eric elgondolkodva, mire Abigail határozottan rázta meg a fejét.

- Kizárt! – jelentette ki magabiztosan – amíg nem kapunk engedélyt az emberi alkalmazásra, gyártani sem kezdjük. Csak annyi anyag van készleten, ami a kísérlethez és a tesztelésekhez feltétlenül szükséges – tette hozzá, mire Bruce és Eric némán tekintetet váltottak egymással.

- Hol tartják ezt a készletet? – kérdezte Bruce, mire Dr. Keller a háta mögé mutatott, és csak akkor vették észre, hogy amit ők kis raktárnak hittek, valójában egy hatalmas helyiség. Amikor a laborosnő újabb kapcsolót nyomott fel, az egész, több méter hosszú folyosót fény árasztotta el, és láthatóvá váltak a végtelen hosszúságú üvegszekrények.

- Ezekben az üvegszekrényekben vannak a tesztelésre váró gyógyszerek – indult el az egyik sorban, ők pedig egy emberként követték. Néhány percnyi séta után meg is érkeztek. – Tessék – mutatott az egyik polcra, melyen barna üvegekben átlátszó folyadékok voltak.

- Azt hittem, pirulákról beszélünk – jegyezte meg Eric csak úgy, mellékesen, mire Abigail megrázta a fejét.

- Dehogy! Ebben a szakaszban oldatokkal dolgozunk – válaszolta, miközben belenyúlt a zsebébe, és egy kulcsot vett elő, amivel kinyitotta a szekrényt, és kiemelte az egyik üveget. – Próbáljon rávenni egy egeret, hogy nyelje le a pirulát – humorizált szégyenlősen, mire mindkét nyomozó rá villantott egy mosolyt, ő pedig fülig vörösödve, zavartan tűrte füle mögé haját, melynek színe tökéletesen passzolt bordó blúzához, amit egy masni tett még feltűnőbbé nyakánál. – Komolyra fordítva a szót – köszörülte meg torkát tudálékosan – sokkal könnyebb beinjektálni a szereket, ezért csak ilyen formában dolgozunk vele – magyarázta, miközben Eric gondolatban kilőtte a trauma gyanúsított listáiról a segédápolókat, és az alacsonyabb beosztásban lévő ápolókat. Anyja révén pontosan tudta, hogy vénás gyógyszereket csak és kizárólag orvos adhat be, így azonban csak még inkább aggódott Meghan-ért, és már alig várta, hogy felhívhassa a járőrt, minden rendben van-e.

- Az összes oldat itt van, hiánytalanul? – vetette fel Bruce, így kipuhatolva, hogy a gyilkos, akit keresnek, innen jutott-e hozzá a szerhez, mire Dr. Keller megint bólintott.

- Persze! – felelte magabiztosan, majd lábujjhegyre állva, gyorsan számolni kezdett. Eric figyelmét nem kerülte el, hogy egyszer csak fehéredni kezdett az arca, majd rémülten nézett rájuk – te jó Isten! Három üveg hiányzik!

- Ki férhet még hozzá ehhez az anyaghoz? – kérdezte Eric, mire Abigail fontossága teljes tudatában húzta ki magát.

- Rajtam kívül senki! Én vagyok az egyetlen! – felelte idegesen, kezeit tördelve, majd a kulcsot szorongatva folytatta – csak nekem van hozzá kulcsom, és azt soha nem teszem le sehova! Mindig vagy a zsebemben van, vagy a táskámban tartom! – nézett rájuk esdeklő pillantással, így kérve őket, hogy higgyenek neki, mire Bruce nyugtatólag érintette meg vállait.

- Esetleg előfordulhat, hogy valaki kivette a táskájából? – dobta fel a kérdést, hogy így biztosítsa róla a nőt, nem vádolják semmivel, mire az, megint megrázta a fejét.

- Nem! Egyedül élek, és mindig ügyelek rá, hogy… - akadt el mondat közben, és tekintetén jól látszott, hogy eszébe jutott valami – a kávézó! – kapta szája elé a kezét, mire Eric és Bruce összenéztek.

- Milyen kávézó? – csapott le a szóra Eric, Dr. Keller pedig csüggedten hunyta le szemét.

- Nagyjából két hónappal ezelőtt beültem egy kávézóba – mesélte szégyenkezve – figyelmetlen voltam, és ott felejtettem a táskámat. El tudják képzelni, mennyire megrémültem, ugye? – nézett rájuk, és tekintetéből ki tudták olvasni a választ. Amikor mindketten bólintottak, folytatta – igazából hirtelen azt sem tudtam, hol veszítettem el. Másnap megjelent egy férfi, és utánam hozta. A benne lévő tárcám alapján talált meg, és hiánytalanul visszaadta. El sem akartam hinni, hogy a mai világban ilyen még létezik!

- Hogy nézett ki? – vált kissé türelmetlenné Eric hangja, mire Abigail gondolkodni kezdett.

Kérdések nélkül 45. rész

45. rész

Meghan gondolataiba mélyedve rakta egymás fölé a hófehér, nyomtatott lapokat, és észre sem vette, hogy Eric megáll mögötte, csak akkor, amikor annak keze ráfonódott az övére, így állítva meg munkájában. Meglepetten fordult hátra, és szíve vadul kezdett dörömbölni mellkasában, amikor észrevette, milyen szorosan simul hozzá a férfi. Orrába bekúszott arcvizének illata, érezte, ahogy erős tenyere, mely mégis annyi gyengédséggel simított végig testén, derekára vándorol a köpeny résén át, és elakadt a lélegzete, amikor Eric lehajtotta fejét, és puhán belecsókolt a nyakába. Pulzusa felgyorsult, amikor a nyomozó ajka végig vándorolt nyaka ívén, ujjai pedig önálló életre kelve túrtak bele annak sűrű hajába tarkóján. Fejét kissé hátrahajtva, elnyílt ajkakkal fogadta a férfi csókját, és felsóhajtott, amikor nyelvük végre találkozott, és lassú, gyengéd csókot váltottak, miközben mindkét karját annak nyaka köré fonta, és hagyta, hogy olyan szorosan ölelje magához, amennyire csak tudja. A pillanat magával ragadta őket, kételyek és félelmek nélkül merültek el a csók édes ízében, szenvedélyesen, mégis olyan lágyan forrt egybe ajkuk, mintha csak egy törékeny álom részesei lennének, amelynek bármikor vége szakadhatna. Eric érezte, hogy minden porcikája beleremeg, amikor Meghan tenyere végig simított mellkasán, majd a kabát alatt hátára vándorol, és végig simogatja, fogai pedig megkarcolják alsó ajkát, épp úgy, ahogy elképzelte, vagy, ahogy azt korábban is tette. Hirtelen, mint egy villámcsapás hasított belé az érzés, hogy képtelen lenne tovább élni a nő nélkül, anélkül, hogy megcsókolja, megérintse, hallja a hangját, lássa a mosolyát. Amikor elváltak ajkaik, szaporán kapkodva a levegőt érintette homlokát a nőéhez. Percekig csak így álltak, összeölelkezve, miközben Meghan lehunyt szemmel próbált rájönni, hogyan lehetséges az, hogy a történtek ellenére még mindig úgy vágyik a nyomozó érintésére, mint egy szomjazó a frissítő vízre. Ahogy egyre inkább kitisztult az elméje, és az érzelmek helyett átvették az uralmat a józanész hangjai, nagyot nyelt, és összeszedve minden erejét, kezét megtámasztotta a széles mellkason, és eltolta magától a nyomozót, aki elnyomott egy sóhajt, ahogy rádöbbent, hogy Meghan ismét elutasítja.

- Fel kell hívnod Bruce-t – találta meg nehezen a hangját a doktornő, és gondolatban gratulált magának, amiért még csak meg sem remegett a hangja, mire Eric csalódottan nézett vissza rá.

- Én inkább veled szeretnék beszélni – jegyezte meg halkan, de legnagyobb sajnálatára, Meghan nemet intett a fejével, ő azonban folytatta – ez a csók…- fogott bele, hogy elmondja, mit érzett, mire jött rá, és miért szeretne mindent helyrehozni, de meglepetésére, a doktornő elmosolyodott.

- Ne aggódj! – vett mély levegőt – helyén kezelem a dolgot – lapogatta meg a férfi mellkasát könnyedén, de a szemében csillogó könnyek elárulták, és amikor ki akart slisszolni a nyomozó és az asztal fogságából, Eric átölelte a derekát, és visszahúzta.

- Nem értettél meg… - simult a keze a doktornő nyakára, de az kihúzta magát, és szemében büszkeség csillogott, amikor ránézett.

- Nem! Te nem értettél meg engem! – jelentette ki halkan, mégis határozottan, miközben kibújt az ölelésből, és eltávolodott a férfitól. – Nem minden orvosnő egyforma! – jelentette ki határozottan. – Nem minden orvosnő... – akadt el egy pillanatra, ahogy a megfelelő szavakat kereste, hogy úgy tudja elmondani az érzéseit, hogy ne váljék teljesen védtelenné a férfi előtt – nem minden orvosnőt elégít ki csak a testi kapcsolat… - nyelt nagyot, hogy eltüntesse a torkában keletkezett gombócot, mire Eric nehezen bólintott.

- Tudom – suttogta halkan, hiszen valóban tudta, mit akar neki mondani Meghan, de az keserűen húzta el száját.

- Lehet, hogy tudod, de nem hiszed el – állapította meg látszólag nyugodtan, és semmit nem lehetett észrevenni abból a fájdalomból, ami szívét mardosta a tudatra, hogy a nyomozó csak játékszernek tekinti, az anyja után ítéli meg, és élt a lehetőséggel, hogy vele töltsön egy éjszakát. Hogy testileg vonzotta a férfit, afelől nem volt kétsége, ennek számtalan bizonyítékát adta az elmúlt napokban, de neki a gyomra forgott a gondolatra, hogy érzelmek nélkül csókolják, simogassák, aztán nyíltan közöljék vele, hogy ennél több nincs benne. – Van róla fogalmad, mi a véleményem magamról a múlt éjszaka után? – kérdezte halkan, és annyi keserűség volt hangjában, hogy Eric lelkéig hatolt, amikor pedig belenézett a könnytől csillogó barna szemekbe, átkozta magát minden egyes kimondott szóért, ami elhagyta a száját.

- Engedd, hogy megmagyarázzam – könyörgött ugyanolyan halkan, de amikor közelebb akart lépni a doktornőhöz, az egy lépést távolodott, és felemelte kezét, úgy jelezte, hogy maradjon tőle távol.

- És arról, hogy rólad mi a véleményem? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a férfi kérését, mire Eric bólintott, de fogalma sem volt róla, mit mondhatna. – Had kérdezzek valamit! – szólalt meg ismét, és amikor a nyomozó ránézett, folytatta – hogyan lehetséges az, hogy Dale Collins azonnal kapott két járőrt maga mellé? – kérdezte komolyan, így utalva rá, hogy előző este még Bruce sajnálkozva közölte vele, hogy nem tudnak egyetlen embert sem nélkülözni az őrsről, Eric pedig képtelen volt válaszolni. Megtehette volna, hogy letagadja, de nem akart hazudni. Noha ő nem értett egyet Bruce ötletével, nem is akadályozta meg, és be kellett látnia, hogy Meghan joggal hiszi azt, hogy előre kitervelték a csábítást. Mivel nem szólalt meg, csak lehajtotta fejét, a doktornő beismerésnek vette, és hitetlenkedve, keserűen nevetett fel, ahogy rájött, hogy becsapták. – Azta! – húzta fel szemöldökét gúnyos elismeréssel, mialatt könnyeivel küszködött. – Egészen új szintjére emeltétek a rendőri lojalitást! – vetette oda epésen, és dühösen tépte fel az ajtót, de Eric néhány lépéssel utolérte, és válla felett átnyúlva, egyetlen mozdulattal csapta be, miközben karja ráfonódott derekára, és egészen szorosan húzta magához.

- Nem gondolhatod komolyan, hogy előre kiterveltem! – súgta a fülébe fojtott hangon, mire Meghan szemét lehunyva hajtotta le fejét, és minden erejére szüksége volt, hogy ne dőljön neki az erős mellkasnak, hogy érezhesse a nyomozó testéből áradó meleget, miközben annak forró lehelete végig perzselte a nyakát.

- Nem – rázta meg fejét, de mielőtt Eric megkönnyebbülhetett volna, folytatta – csak éltél a kínálkozó lehetőséggel – tette hozzá, mire a nyomozó egyetlen mozdulattal fordította meg a karjaiban, hogy belenézhessen a szemébe, és szíve összeszorult a fájdalomtól, amikor Meghan határozottan eltolta magától. – A továbbiakban nem tartok igényt a védelemre – jelentette ki, majd kinyitotta az ajtót, de mielőtt kiléphetett volna, Eric hangja megállította.

- Ez nem így működik! – szólalt meg hivatalos hangon. Azt hajlandó volt elfogadni, hogy nem akarja többé látni, de azt esze ágában sem volt hagyni, hogy védtelenül maradjon a traumatológián, főleg azok után, hogy rájöttek, valaki innen ölte meg Lisa-t, és a betegeket. – Kötelességem megvédeni téged, amíg le nem zárjuk az ügyet!

- Ó, igen! – fordult felé Meghan gúnyos mosollyal szája szegletében – és mindketten tudjuk, milyen profi vagy – bólintott elismerőn, majd hozzátette – legalábbis… többnyire – húzta el száját, így utalva arra, amit a nyomozó mondott neki néhány órával korábban, majd a választ meg sem várva, kilépett a pihenőből. Eric néhány percig szótlanul nézett utána, majd bosszúsan megfogta telefonját, és a kapitányságot tárcsázta.

 

Bruce némán lépkedett társa mellett a New Age Generation gyógyszeripari vállalat kihalt folyosóján, amelynek fehér és zöld színben pompázó falai rideg közönnyel verték vissza lépteik zaját. A plafonra erősített neonfények kísérteties hangulatot varázsoltak köréjük, ahogy az igazgató irodájától az alagsorba értek, ahol a fő gyógyszerészeti kísérletek zajlottak.

- Mit mondott az igazgató? Kit keressünk? – kérdezte, hogy megtörje az egyre inkább elviselhetetlenné váló csendet, mely azóta telepedett rájuk, hogy Eric megjelent a kapitányságon, nem kis meglepetést okozva ezzel társának, aki addig azt hitte, a férfi Dr. Altman mellett marad egészen a nyomozás végéig.

- Dr. Abigail Keller – válaszolta komoran a férfi, és arcáról jól le lehetett olvasni, hogy nem óhajt beszélgetni, de barátját nem tudta ilyen könnyen lerázni.

- Elárulod végre, hogy miért kértél járőrt a doktornő mellé? Azt hittem, a te oltalmad alatt áll – kacsintott vidáman Eric-re, és meglepetten torpant meg, amikor az, szúrós tekintettel nézett vissza rá. – Mégsem úgy sült el a dolog, ahogy hittem? – jött az újabb kérdés, mire a nyomozó is megállt, és rezignáltan nézett vissza rá.

- Van valami a gyűlöleten túl? – kérdezett vissza válasz helyett, majd azonnal folytatta – mert Meghan jelenleg azt érzi irántam – közölte látszólag nyugodtan, de szeméből jól kiolvashatta legjobb barátja a keserűséget és a fájdalmat.

- Mit műveltél? – rázta meg fejét hitetlenkedve Bruce, mire Eric felháborodottan nézett rá.

- Miből gondolod, hogy én követtem el valamit? – kérte ki magának a feltételezést, de amikor társa sokatmondón húzta fel szemöldökét, nagyot sóhajtott, és elkeseredve túrt bele sötét hajába. – Bizalmat ígértem neki, de az első megmérettetésnél kudarcot vallottam – vallotta be halkan, és Bruce azonnal megérezte, hogy nincs helye a viccelődésnek.

- Gondolod, hogy az a megoldás, ha kirendelsz magad helyett egy járőrt, te meg elhúzod a csíkot? – nézett rá kérdőn, mire Eric elhúzta a száját, és nehézkesen beszélni kezdett. Miután röviden beszámolt arról, ami történt, kezdve a félreértett beszélgetéstől egészen addig, amit a doktornőnek mondott, Bruce néhány percig szótlanul meredt rá.

- Próbáltam vele beszélni, de nem akar meghallgatni – dugta zsebre kezét zavartan, majd hozzátette – nem is hibáztatom érte. Talán jobb is így. Eleve kár volt belekezdeni – rántotta meg vállát látszólag könnyedén – nem vagyunk egymáshoz valók. Mindenki a saját fajtájával keveredjen – ismételte meg anyja szavait, mire társa egyet nem értőn ingatta meg fejét.

- Tudod, Taylor, éveken át figyeltem, hogy olyan nők társaságát kerested, akikkel semmi kockázat sem volt – szólalt meg halkan, komolyan. – Nulla értelem, nulla bonyodalom – minősítette egyszerre barátja kapcsolatait, és a nőket is, akikkel dolga volt addig. – Most végre itt egy gyönyörű, okos nő, akinek egyetlen bűne, hogy orvos, és te elszúrsz mindent csak azért, mert képtelen vagy továbblépni apád árnyékán! Mondok neked valamit! Nem anyád hibája, hogy apád öngyilkos lett, hanem az övé! – jelentette ki kemény hangon, és figyelmét elkerülte, hogy Eric tekintete elsötétül a dühtől. – Nem azt volt képtelen feldolgozni, hogy anyád lelépett, hanem a büszkeségét nem tudta legyőzni! – tette hozzá, mire a nyomozó megmarkolta a gallérját, és határozottan taszította a falhoz, jobb kezét pedig ökölbe szorítva emelte ütésre, miközben szeme szikrákat szórt a haragtól. – Tessék! Üss meg! Nem fogok visszaütni, de akkor is elmondom, amit gondolok! – hadarta tovább Bruce, mialatt Eric még mindig erősen fogta kabátját. – Nem akkor fogod úgy végezni, mint apád, ha harcolsz Meghan Altman-ért, hanem ha hagyod, hogy kisétáljon az életedből! – ért mondandója végére, majd türelmes nyugodtsággal várta társa reakcióját.

Kérdések nélkül 44. rész

44. rész

Meghan türelmetlen sietséggel lapozta végig a papírokat, mialatt szeme sarkából látta, hogy Eric előveszi a telefonját, őrizetet kér Dale mellé, és megállapodik a vonal túlfelén lévő Bruce-szal, hogy az orvosi pihenőben várják meg a járőröket. Amikor befejezte a beszélgetést, ismét közelebb hajolt a doktornőhöz, és tekintete észrevétlenül futott végig annak arcán.

- Szóval, mi ez a kód? – kérdezte, mire Meghan felé fordult, de meglepetten nyílt el ajka, amikor észrevette, milyen közel van hozzá a nyomozó. Tekintete akaratlanul vándorolt lejjebb a keskeny, érzéki ajkakra, miközben érezte, hogy melege lesz a fehér köpeny alatt.

- Ez… egy… - nyelt nagyot, de amikor pillantása találkozott a férfiéval, már fogalma sem volt róla, mit is akart mondani.

- Egy mi? – kotyogott közbe Dale, mialatt szeme hol a nyomozóra, hol az orvosnőre tévedt, ami kirántotta Meghan-t a pillanatból, és bosszúsan, amiért megint Eric hatása alá került, fordította minden figyelmét a dokumentumokra.

- Egy kísérleti szakaszban lévő gyógyszer. Az Atenolol-hoz hasonló hatású készítmény – vett mély levegőt, hogy arra tudjon összpontosítani, ami a legfontosabb, a nyomozó helyett. – Ez egy kalcium-antagonista szívgyógyszer. Csökkenti a magas vérnyomást, és megakadályozza  a szapora pulzust, ezen kívül minimalizálja az anginás rosszullétek számát. Ezt akarták kiváltani az ABHC526-ossal. A New Age Generation gyógyszeripari vállalat nyújtott be igényt arra, hogy megkezdhessék a teszteket embereken. Azt állítják, hogy az új gyógyszer, hasonlóan hatékony, mint az Atenolol, de ellentétben azzal, itt nincsenek olyan mellékhatások, mint fáradtság, köhögés, szédülés… – forgatta ujjai között a lapokat. – A papírok szerint, elutasították.

- Akkor mégis, hogyan lehet forgalomban? – kérdezte értetlenül Eric, mire Meghan tanácstalanul túrt bele hajába.

- Talán nincs is – harapta be alsó ajkát, mire Eric erőnek erejével szakította el pillantását a hófehér fogakról, melynek érzéki érintésétől még mindig bizsergett, ahogy eszébe jutott, milyen finoman karcolták meg alsó ajkát néhány órával ezelőtt. – Az, hogy nem kapták meg az engedélyt, még nem jelenti azt, hogy nem dolgozhatnak vele tovább, csak nem léphetnek a következő szakaszba addig, amíg meg nem oldják azokat a problémákat, amiért elkaszálták – magyarázta tovább a doktornő, kirántva ezzel gondolataiból a nyomozót. – Legalább négy fázison kell átmennie egy készítménynek, mielőtt szabadalmaztatják, és gyártani kezdik. Valószínűleg az utolsóelőtti szakaszban csúszhatott félre valami.

- Mi az utolsóelőtti szakasz? – kérdezte Eric kíváncsian, mire Meghan komolyan nézett vissza rá.

- Az állatkísérlet – válaszolta, majd folytatta – adott két csoport. Az egyik megkapja az Atenolol-t, míg a másik az új készítményt. A teszt során figyelik a két gyógyszer hatékonyságát, a kezelés során felmerülő mellékhatásokat, az állatok szervezetének reakcióit. Ha ez simán megy, és az állatok jól reagálnak, következhet az engedélykérés. Ha az is megvan, akkor önként vállalkozó betegeken próbálják ki a készítményt.

- Szóval, ha jól értem… - simított végig homlokán fáradtan Eric, Meghan figyelmét pedig nem kerülte el, hogy óvatosan kerüli ki a ragtapaszt, melyet azóta nem cserélt le, mióta a kapitányság pihenőjében véletlenül összefejeltek, és levette, hogy megnézze, nem szakadtak-e fel az öltések. – adott egy kísérleti stádiumban lévő gyógyszer, ami nem kap zöld lámpát, hogy embereken is kipróbálják. Valaki viszont nagyon türelmetlen, ezért úgy dönt, mégis leteszteli a készítményt… de nem a laborban, hiszen ott szemet szúrhat, hanem…

- Itt a kórházban… - fejezte be a megkezdett mondatot a doktornő, mire Dale kétségbeesetten hunyta le szemét. – Olyan pácienseket választ, akiknek nincsenek hozzátartozói, így elkerülheti a boncolást, és nem derül ki, hogy milyen szert kaptak.

- De miért traumás esetek? Miért nem a kardiológiáról választott? – kérdezte elgondolkodva Eric, mire Meghan tanácstalanul vont vállat, miközben találkozott pillantásuk, és szinte egyszerre jelent meg tekintetükben a felismerés.

- Itt dolgozik! – hangzott fel mindkettőjüktől a válasz összhangban, és akaratlanul is egymásra mosolyogtak. – Bármikor hozzáférhetett feltűnés nélkül a betegekhez… - folytatta Eric, majd Meghan vette át a szót.

- …ráadásul, ahogy Dr. Baker is mondta, egy traumás esetnél bármikor felléphet nem várt komplikáció, ami halálhoz vezet – vette át a szót Meghan, majd hozzátette – akárki is tette, tisztában volt ezzel, ahogy azt is tudta, hogy senki nem fog belepiszkálni az esetekbe… megbízunk egymásban – halkult el a hangja, ahogy rájött, ez a bizalom végképp eltörött, és már fogalma sem lehet róla, melyik kollégája él vissza a hatalmával, és taszítja halálba a betegeket.

- Nem számolt Lisa-val – jegyezte meg Eric lágy hangon, és amikor Meghan ránézett, felemelte kezét, és finoman tűrte el füle mögé haját. Meghitt pillanatukat Dale hangja szakította félbe, aki reményvesztetten nyögött fel.

- Azt a rohadt! – motyogta remegő hangon – mi a jó Istenbe keveredtem?! – feküdt le az asztal lapjára, fejét ingatva – miért nem volt jó nekem magányosan, antiszociálisan? Mennyivel könnyebb volt az életem, amíg nem álltam szóba senkivel! Anyám mondta, ismerkedj! Anyám mondta, meglátod, milyen jó lesz! – dohogott magába, és hangján jól lehetett érezni, milyen közel áll a síráshoz. – Remélem, most boldog vagy! – nézett fel a plafonra mérgesen – a szociális életembe fogok beledögleni! – jelentette ki kétségbeesetten, mire Eric és Meghan meglepetten néztek össze, majd a nyomozó megrántotta a vállát, és figyelmen kívül hagyva a magánszámot, amit Dale produkált, tovább folytatta a megkezdett gondolatmenetet.

- Meg kell találni a kapcsolatot a kórház és a gyógyszervállalat között – nyúlt telefonja után, hogy felhívja társát – ha megtaláljuk azt, aki mindkét helyhez köthető…

- Meglesz a gyilkos – fejezte be ismét a nyomozó helyett a mondatot Meghan, mire Eric bólintott, és épen tárcsázott volna, amikor Kenneth lépett be a pihenőbe. Szemöldöke meglepetten futott a magasba, amikor meglátta az asztal mellett ülőket, és tekintetét egy pillanatra sem vette le róluk, miközben a kávéfőzőhöz sétált, és egy fehér bögrébe forró feketét töltött magának. Eric figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan zavartan temetkezik bele a dokumentumokba, mintha szándékosan kerülné, hogy az orvosra kelljen néznie. Amikor a férfi cukorral és tejjel is ízesítette az italt, lassan odasétált hozzájuk.

- Mi ez a kupaktanács? – kérdezte vidáman mosolyogva, miközben érdeklődve nézett végig Collins-on, aki lehunyt szemmel dőlt hátra a széken, és ajka sírásra görbült, mintha a végítéletet várná.

- Ha köze lenne hozzá, kapott volna meghívót – jegyezte meg Eric közönyös hangon, és egy másodpercig úgy tűnt, Kenneth reagálni fog, végül meggondolta magát, és Meghan felé fordult.

- Beszélhetnénk? – kérdezte komolyan, mire a doktornő csüggedten hunyta le szemét egy másodpercre. Először el akarta utasítani az orvost, de be kellett látnia, nem volt szép dolog tőle, hogy telefonon mondta meg neki, nem akar tőle semmit. Úgy érezte, tartozik annyival, hogy négyszemközt beszéljék meg, ezért lassan bólintott, és felállt, hogy néhány méterrel távolabb kerüljenek Dale-től és Eric-től. – Nézd, felfogtam, amit reggel a telefonban mondtál – kezdett bele halkan Kenneth, még mielőtt Meghan bármit szólhatott volna, miközben Eric összehúzott szemmel figyelte a két orvost. Mindent megadott volna érte, ha hallhatta volna, amiről beszélgetnek, de semmi nem jutott el a füléhez.

- A doki éppen azt regéli, hogy mennyire sajnálja, hogy a doktornő kirakta a szűrét, és nem akarja, hogy ez a munkakapcsolat rovására menjen – hallotta meg Dale unott hangját, akinek tekintete szintén az öltözőszekrény felé kalandozott.

- Hogy? Ezt meg honnan… - húzta fel szemöldökét meglepetten Eric, mire a férfi rántott egyet a vállán.

- Tudok szájról olvasni – válaszolta közönyösen, mintha azt vallotta volna be, hogy szereti a spagettit – ez csak akkor nagy kaland, ha szereted az embereket, meg a társaságot. Otthon egyedül nem nagy hasznát veszem – tette hozzá pesszimista hangon, majd hirtelen elvigyorodott, és sokatmondón nézett a nyomozóra. – Érdekel a doki néni válasza is? – kérdezte cinkosan kacsintva, letegezve a nyomozót, mire Eric látszólag nem törődöm módon vonta meg vállait, Dale-t azonban nem tudta becsapni – szóval, ott tartottak, hogy a szőke ipse baromira el van kenődve, amiért a szépség lepattintotta. Dr. Altman meg sajnálkozik, és biztatja, hogy majd talál olyat, aki viszonozni tudja az érzéseit – közvetítette nagy vonalakban az eseményeket Dale, miközben Eric egyre ostobábbnak érezte magát, amiért nem bízott a nőben, és a föld alá süllyedt volna szégyenében, ha belegondolt, miket mondott neki alig egy órával korábban. – Na, kezd érdekes lenni! – vigyorodott el Jeges, és csak még szélesebb lett a mosolya, amikor meglátta, hogy a nyomozó türelmetlenül néz rá. – A fickó most rákérdezett, hogy van-e másik pali a doki néni életében… oh… sajnálom pajtás, de nemmel válaszolt – fordult együtt érzőn a férfi felé, aki dühösen szorította össze ajkát. Bár ő tudta, hogy miért így felelt Meghan, bosszantotta, hogy Dale azt hiszi, képtelen lenne meghódítani egy nőt. – Nyugi, én átérzem. Tudom, milyen szar érzés, amikor odáig vagy egy nőért, az meg le se tojja a fejedet… - csendült ki szánalom a hangjából, mire Eric mérgesen ráncolta össze szemöldökét.

- Ez ennél egy kicsit bonyolultabb –  húzta el száját, mire Dale bólogatni kezdett, ő pedig fejével a két orvos felé bökött, így buzdítva a további információszerzésre.

- A pasi most elhívta ebédelni – közölte nyugodt hangon, mire Eric láthatta, hogy Meghan nemet int a fejével – neme mondott – tette hozzá kissé unottan.

- Köszi, erre magamtól is rájöttem – morogta a nyomozó ingerülten, mert annak ellenére is bosszantotta, hogy ilyen sokáig tart a beszélgetés, hogy Collins-nak hála, pontosan tudta, miről folyik a csevely, mégis rossz érzés kerítette hatalmába, valahányszor Meghan közelében látta az orvost.

- Most fogadkozik, hogy csak baráti alapon akarja elvinni kajálni, és hogy semmi hátsó szándéka sincsen – ásított bele a mondat felébe Dale – de a doki néni hajthatatlan – fűzte hozzá vigyorogva, majd Eric-re nézett. – Azért, meg tudom ám érteni, hogy odáig vagy érte – jegyezte meg hamiskás csillogással a szemében. – Ha ez a Lisa eset nem vette volna el végleg a kedvem az emberektől, komoly ellenfeled lennék – húzta ki magát büszkén, mire Eric úgy nézett rá, mint egy esze hagyottra.

- Persze, hogy az – bólintott rezignáltan, majd vadul kezdett dobogni a szíve, amikor meglátta, hogy Kenneth az ajtó felé indul, és még egy utolsó mondat után, elhagyja a helyiséget, éppen akkor, amikor két, fekete egyenruhába öltözött járőr jelent meg, és tekintetükkel a nyomozót keresték, aki azonnal felpattant, és eléjük ment. – Dale Collins – bökött fejével újdonsült ismerőse felé, mire a rendőrök bólintottak, és azonnal a férfi felé indultak. Határozott lépteikből egyértelműen látszott, hogy tisztában vannak a feladatukkal, amikor azonban el akartak haladni Eric mellett, Dale megállt.

- Nem sokat értek az emberekhez, de abból, ahogy a doktornő lerázta az orvost, és ahogy ti ketten egymásra néztek, még az is levonná a megfelelő következtetéseket, akit farkasok neveltek – húzta fel sokatmondón szemöldökét. – Nem látszol pancsernek… - mérte végig nyugodtan a nyomozót, majd mielőtt az megszólalhatott volna, folytatta – hozd helyre, amit elcsesztél! Mindketten tudjuk, hogy megéri! – tette hozzá komolyan, majd hagyta, hogy a két járőr elvezesse, Eric pedig nagyot sóhajtva nézett a doktornőre, aki az asztalhoz sétált, és elkezdte összepakolni a dokumentumokat, melyeket Dale-től kaptak.