Szükségem van rád 40. rész (bef.rész)

 "Kedves Olvasóim!

Nagy nap ez a mai... még emlékszem az első alkalomra, amikor egy kedves ismerősöm megengedte, hogy a blogján megosszam életem első irományát. Izgatottan figyelgettem a chat ablakot, vajon, milyen visszajelzéseket kapok. Nos, kaptam... olyan sok jó véleményt kaptam, hogy végül saját blogot indítottam.... és kaptam még mást is. Egy őszinte barátságot, igaz barátot, valakit, akire tudom, hogy mindig számíthatok és a hitet, hogy létezik olyan ember, akire számíthatok, aki soha nem bántana meg és aki mindig mellettem lesz. Ha semmi másért, ezért biztosan megérte elkezdenem az írást. De kaptam mást is... önbizalmat. A sok pozitív visszajelzés, a saját blog indítása, a hűséges olvasóknak hála elhittem, hogy jó vagyok valamiben és ez az érzés csodálatos volt. Élveztem az írást, a blogvezetést... eltelt pár év és én most úgy érzem, kiírtam magamból, amit lehetett. Egy ideje már más foglalja le a szabadidőmet, az írás már nem ugyanazt jelenti a számomra, mint régen. Úgy érzem, ez az érzés rányomja bélyegét a stílusomra is... úgy döntöttem, éppen ezért, hogy pihentetem a dolgot. Mennyi időre? Honnan tudhatnám? Azt sem tudtam, hogy valaha idáig eljutok, ahogy azt sem, hogy valaha be akarom majd fejezni... egy biztos, hosszú időre "leteszem a tollat". Talán örökre. Köszönöm nektek, hogy itt voltatok, olvastatok, írtatok véleményt, vártátok az új részeket. Fogalmatok sincs, milyen sokat jelentett ez nekem, milyen bátorítóak voltak a szavaitok. Hálás vagyok és örülök, ha csak egy kicsit is ki tudtalak zökkenteni benneteket a hétköznapok taposómalmából. Fogadjátok ennek a történetnek az utolsó részét sok szeretettel. :) Remélem, tetszett a történet, és abban is bízom, hogy ha valaha mégis újra írásra adnám a fejem, itt lesztek velem, és együtt folytatjuk ezt a hihetetlen utazást. :) Köszönöm!" K.B

40. rész

Jason idegesen járkált fel, s alá a kórházi folyosón. Robint már 5 órája behozták a kórházba és az óta még csak egyszer hallottak felőle híreket, amikor egy nővér kijött, és elmondta, hogy eddig minden a legnagyobb rendben zajlik. De ha rendben zajlik minden, akkor miért nem született még meg a kisfia? – tette fel magának aggodalmasan a kérdést, miközben újabb véget nem érő körbe kezdett a kihalt folyosón. Ő és Robin két éve kötötték össze az életüket, és ez a csöppség, akinek érkezésére most türelmetlenül várt, csak megkoronázta boldogságukat. Tudta, élete végéig emlékezni fog arra az estére, amikor szerelme elmondta, hogy kisbabájuk lesz. Bár korábban rettegett attól, hogy helyt tud-e állni majd apaként, hiszen sosem volt előtte követendő példa, az elmúlt kilenc hónapban egyetlen percig sem kételkedett benne, hogy az a hatalmas szeretet, amit ismeretlenül is érzett gyermeke iránt, és amely feltétlen volt, és ösztönös, elég lesz ahhoz, hogy mindent megadjon neki, amire egy gyereknek szüksége lehet. Azóta, hogy szembenézett félelmeivel, és elmondta érzéseit Robinnak, egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne adott volna hálát az égieknek, amiért útjába sodorták az orvosnőt, és ezzel lehetőséget kapott a boldogságra. Robin minden csókjával, érintésével, mosolyával szebbé tette az életét. Míg korábban a munka kötötte le minden idejét, most alig várta, hogy végre otthon legyen. Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem merültek fel problémák, nem ütköztek akadályokba, de Robin türelmességével, kedvességével, nyugodtságával és a szerelemmel, mely összefűzte őket, mindenen átlendültek. A gondolat, hogy esetleg komplikációk léphetnek fel, vasmarokként szorította össze a szívét, és bele sem mert gondolni, hogy nélküle kell folytatnia az életét. Sean, a társa, akivel időközben jó barátok lettek, magában mosolyogva figyelte kollégáját, aki, mint egy ketrecbe zárt oroszlán rótta a kilométereket fáradhatatlanul. El kellett ismernie, hogy Robin szerelme, és a születendő kisfiú jótékony hatással volt a férfira. Sokkal nyitottabbá vált, barátságosabb lett, gyakran vacsoráztak együtt, négyesben, Erin-nel, aki mellett ő is megtalálta a boldogságot. Elnézve Jason-t és Robint, már nem is tűnt olyan félelmetesnek, hogy fiatal kora ellenére házasságra adja a fejét, de először túl kellett valahogy élnie Jason mellett a szülést.

- Deeks! Ülj már le, kérlek! – próbálta csillapítani társát, miközben Erin mosolyogva figyelte közös barátjukat. Mivel éppen közösen ünnepelték egy ügy lezárását Robinéknál, amikor beindult a szülés, fel sem merült, hogy nem követik a nőt és Jasont a kórházban, már csak azért sem, mert Robin kifejezett kérése volt, hogy ne hagyják egyedül a férfit.

- Nem tudok egyhelyben ücsörögni! – morgott Jason. – Miért nem jön ki senki, és ad felvilágosítást végre, hogy mi folyik odabenn?! A hozzátartozókra nem gondolnak?! – dohogott tovább és türelmetlenül dobolt a lábával, mialatt meredten bámulta az ajtót, mintha átláthatna rajta, vagy pusztán a gondolataival el tudná érni, hogy végre kinyíljon, és megjelenjen valaki.

- Az ég szerelmére, Deeks! Jó kezekben van, ne aggódj! – nyugtatta Sean a barátját, de elég volt a mérgesen villanó szemekbe néznie ahhoz, hogy tudja, nem igazán járt sikerrel.

- Jó kezekben?! Tudod, te, mit éreztem, amikor közölték, hogy komplikációk léptek fel, és ki kell jönnöm? – kérdezte nagyot nyelve, miközben szeme megtelt könnyel. – Nem veszíthetem el, Sean!

- Ezt most rögtön verd ki a fejedből! – lépett oda hozzá Erin, és komolyan, határozottan nézett bele a szemébe. – Nem lesz semmi baj, érted? Azért küldtek ki, mert nem hiányzott az orvosoknak egy nyámnyila férfi, aki elsápad a vér látványától!

- Komolyan? – húzta fel szemöldökét Sean sértetten. – Rémlik, hogy gyilkossági nyomozók vagyunk, ugye? – emlékeztette szerelmét sokatmondón, mire Erin csak legyintett.

- Teljesen más dolog egy vadidegent vérbe fagyva látni, és azt, akit szeretünk – indokolta meg okosan, mire Jason halálsápadtan nézett rá.

- Vérbe fagyva? – nyögte nehezen, nagyot nyelve. – Gondolod, hogy Robin…

- Jézus ereje, dehogy! – kiáltott fel Erin elképedve. – Az ég áldjon meg, nem a középkorban vagyunk! Nyugodj meg végre, és hidd el, hogy minden rendben lesz! – szögezte le kemény hangon, majd felsóhajtott. – Már értem, miért ragaszkodott hozzá Robin, hogy ne hagyjunk egyedül. A fantáziád szép lassan megölne, mire megszületik a fiad! – jósolta meg rosszallón, Jason pedig már éppen nyitotta a száját, hogy csípős választ adjon, amikor végre valahára kinyílt a kétszárnyú ajtó, és egy műtősruhába öltözött férfi jelent meg, vidám mosollyal az ajkán.

- Melyikük az apuka? – kérdezte kíváncsian, mire Jason remegő lábakkal lépett előre – áh, igen! Gondolhattam volna – vigyorodott el az orvos, ahogy felmérte, milyen állapotban van a férfi. – A felesége és a kisfiai is jól vannak. A szülés közben váratlanul lassult a szívverés, ezért császármetszés mellett döntöttünk, de problémamentesen lezajlott – tájékoztatta a részletekről Jason-t, mire az érezte, ahogy a megkönnyebbülés végig áramlik az egész testén, majd szép lassan felfogta a szavak jelentését is.

- A… kisfiaim? – dadogta értetlenül, mire az orvos ártatlan arccal nézett vissza rá.

- Igen, a fiai – ismételte meg korábbi kijelentését, majd néhány másodpercig némán nézte a döbbent tekintetet és azt, ahogy Jason lassan Sean felé fordul, aki nevetni kezdett.

- Úgy érti, hogy… többen vannak? – puhatolózott tovább az újdonsült apuka, mert még mindig képtelen volt felfogni, amit hallott, mire az orvos elnézőn mosolyogva bólintott.

- Egészen pontosan ketten. Két kisfiú, mint, azt korábban mondtam. Nem is tudta, hogy ketten vannak? – tette fel a kérdést, mire amaz megingatta fejét, Erin pedig mérgesen nézett az orvosra.

- Maga szerint, úgy néz ki, mint aki tudta? – kérdezett vissza bosszúsan, de a válaszra már nem került sor, mert Jason vette át a szót.

- Ez mégis, hogyan lehetséges? Egyetlen ultrahang alkalmával sem mondták – vakarta meg fejét zavartan, de szívében egyre nagyobb boldogságot érzett. Fogalma sem volt róla, hogy a szeretet ilyen könnyen jön, és ennyi felé lehet osztani úgy, hogy nemhogy kevesebb lenne tőle az emberben, hanem még több.

- Ez ritkán, de előfordul – magyarázta az orvos nyugodtan, figyelmen kívül hagyva Erin kirohanását. – Talán úgy helyezkedtek, hogy a vizsgáló orvos nem vette észre, vagy talán…

- Hagyja! – szakította félbe Jason türelmetlenül, üdvözült mosollyal az ajkán – nem érdekel! Csak… látni akarom őket! – jelentette ki izgatottan, mire a 40-es éveinek közepén járó férfi megértőn bólintott.

- Hamarosan átviszik őket a kórterembe, akkor bemehet hozzájuk – felelte készségesen, majd fáradtan simított végig homlokán – ha most megbocsátanak, nekem mennem kell – búcsúzott el, majd a lépcsők irányába távozott.

 

Robin kimerülten feküdt az ágyon, és szeretetteljesen nézte a karjaiban alvó kis csöppségeket. Amikor az orvos azt mondta, hogy természetes szülés helyett, császármetszés lesz, és előkészítették az érzéstelenítéshez, még fel sem fogta, hogy nem egy babáról, hanem kettőről beszélnek. Gondolatait teljesen lefoglalta a félelem, hogy valami baja esik a picinek, így csak akkor jutottak el tudatáig a férfi szavai, amikor már hozzáláttak az operációhoz. Fogalma sem volt róla, hogy nem derült ki az ultrahangok alkalmával, hogy ikrekkel várandós, de már nem is érdekelte. Könnyes szemmel nézett le a két, megszólalásig hasonlító babára, akik nyugodt kíváncsisággal pislogtak fel rá, szívét pedig teljesen betöltötte a mérhetetlen szeretet. Vajon Jason tudja már, hogy nem hárman, hanem négyen lesznek? – tette fel magának a kérdést, éppen akkor, amikor nyílt az ajtó, és a szeretett férfi lépett be rajta. Egy pillanatra megtorpant, tekintete könnyezve itta magába a látványt, majd elmosolyodott, és felesége ágyához lépett, aztán lehajolt és finoman szájon csókolta, majd lenézett az apró babákra, mire azok hatalmas, kék szemekkel néztek fel rá, ő pedig úgy érezte, menten elolvad.

- Azt hiszem, sosem láttam ennél szebbet – szólalt meg halkan, mialatt egy széket húzott felesége ágya mellé, és helyet foglalt. – Mi csak egy névvel készültünk – töprengett mosolyogva, végig a babákon tartva pillantását. – Melyikük Andrew? – kérdezte, mire Robin kissé megemelte a jobb karján lévő csöppséget.

- Ő az. Andrew Robert Deeks. Apa után – válaszolta suttogva, nehogy felébressze a babákat, akik abban a másodpercben szenderedtek el – Ő pedig Aiden Hank Deeks – nézett most a bal kezén nyugvó kisfiúra, aki álmában az öklét kereste, nem sok sikerrel. – Feltéve, ha neked is megfelel – nézett kérdőn férjére, aki beleegyezőn bólintott, miközben lenyelte könnyeit. Az, hogy Robin a társa után nevezte el második fiúkat, melegséggel öntötte el, és a szerelem, amit érzett iránta, csak még erősebb lett. Mély levegőt vett, hogy visszanyerje önuralmát, majd elgondolkodva nézte egy darabig a két kisfiút.

- Hm… - ráncolta össze szemöldökét Jason – talán meg kellene jelölni őket valahogy – javasolta félig komolyan, mire Robin halkan nevetni kezdett.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz rá szükség – ingatta meg fejét mosolyogva, majd alsó ajkát beharapva gondolkodott el egy darabig. Tekintetét, hol az egyik, hol a másik babára vitte, aztán Jason-re nézett. – De azért… a biztonság kedvéért, egy darabig a csuklójukon kellene hagyni a karkötőt – tette hozzá, mire a nyomozó felnevetett és bólogatni kezdett.

- Jó ötlet! – kacsintott a nőre, majd nagyot nyelt és felállva a székről, karját nyújtotta, Robin pedig készségesen adta át neki a kis Aiden-t. Jason olyan óvatosan vette a karjaiba, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban összetörheti, vagy kárt tehet benne, miközben imádkozott, nehogy sírni kezdjen. Szíve nyugodtabb tempóba váltott, amikor látta, hogy a kisfiú szemhéja sem rebben, csak alszik tovább. Tekintete simogatón futott végig fiain, majd feleségén állapodott meg, aki ajkán szerelmes mosollyal nézett vissza rá, ő pedig úgy érezte, még sosem látta gyönyörűbbnek, mint ebben a pillanatban. – Esküszöm, hogy boldoggá teszlek benneteket, Robin – szólalt meg komoly hangon, majd hozzátette – mindhármótokat! Sosem fogok csalódást okozni, és megígérem, hogy sosem kell keresztülmenned azon, amin édesanyádnak – ígérte meg, majd lehajolt, és óvatosan, nehogy bármelyik apróságot felébressze, megcsókolta feleségét. Ajka puhán érintette meg a nőét, aki ugyanolyan gyengéden viszonozta. – Szeretlek!

- Én is téged – suttogta vissza Robin, majd újabb csókot váltottak.

 

Az alatt a néhány nap alatt, míg Robin a babákkal kórházban volt, sorra látogatták meg az ismerősök, barátok, munkatársak. Nemcsak Sean és Erin jelent meg, hanem Janett is, és a kapitányságról is egyre másra adták egymásnak a kilincset a nyomozók, akik mind kedveskedtek valami ajándékkal a babáknak és az anyukának. Amikor végre hazaengedték őket Robin úgy érezte, nem is lehetne boldogabb. Jason egy teljes hónap szabadságot vett ki, hogy minél több időt tölthessen vele és a gyerekekkel, segített az etetésben, fürdetésben, amire szüksége is volt Robin-nak, mert a két apróságot ellátni korántsem volt könnyű feladat. Szerencsére Erin, aki időközben igent mondott Sean házassági ajánlatára, megígérte, hogy ha Jason visszamegy dolgozni, gyakrabban átjön majd, hogy segítsen, de Robin szeretett volna minél hamarabb önállóan gondoskodni a kicsikről. Most a gyerekszobában állt a kiságyak fölött, s alvó gyermekeit figyelte, akik tele pocakkal, tiszta pelenkával egy sárga, törpés rugdalózóban az igazak álmát aludták.

- Minden rendben? – hallotta férje suttogó hangját az ajtóból, aki most közelebb lépett, s átölelte derekát, úgy csókolt bele felesége nyakába.

- Elaludtak – felelt Robin és fejét férje vállára hajtotta. – Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen boldog lehetek – mosolyodott el boldogan, miközben hálát adott az égnek, amiért annak idején sutba dobta a maga által felállított szabályokat, és engedve a szívének, beengedte életébe a nyomozót.

- Minden nappal jobban szeretlek benneteket! – fordította maga felé Jason Robint, úgy folytatta. – És mindent el fogok követni azért, hogy ugyanilyen boldog legyél egész életünkben!

- Ha csak annyit teszel, hogy mellettem vagy, és szeretsz, az már elég a boldogságomhoz! – nézett csillogó szemmel férjére Robin, majd karjaival átölelte férje nyakát, és lágy csókot váltottak egymással. Andrew, aki két teljes perccel mondhatta idősebbnek magát Aiden-nél, mintegy elégedettségének hangot adva, hatalmasat szusszant, magára vonva szülei figyelmét, mire eltávolodtak egymástól. Robin mosollyal az ajkán, gyengéden simított végig a kisfiú pocakján, majd átölelte Jason derekát és együtt sétáltak át a hálószobájukba, miközben mindketten tudták, hogy a nehezen megszerzett boldogságukat már senki nem veheti el tőlük. A félelem, a kétségek, melyek korábban elválasztották őket, nyomokban sem maradtak a szívükben, teljesen kiirtotta őket az egymás iránti szerelem, és a gyermekeik iránt érzett feltétlen szeretet.

 

 

VÉGE!

 

Szükségem van rád 39. rész

 

39. rész

Miközben azon dolgozott, hogy összeszedje gondolait, szíve őrült iramban dübörgött mellkasában. Még soha életében nem volt olyan ideges, mint most, de még soha nem is forgott annyi minden kockán, mint ebben a pillanatban. Tisztában volt vele, hogy okosan kell fogalmaznia, el kell érnie, hogy Robin megértse, nem azért tartotta távol magától olyan sokáig, mert nem szerette, ahogy azt is, hogy soha többé nem fogja elutasítani őt. Ahogy felemelte fejét, tekintete találkozott a rászegeződő, zöldes-barna szemekkel, melytől a legkevésbé sem lett könnyebb a helyzete. Míg korábban kedvesen, barátságos csillogással mosolyogtak rá ezek a szemek, most komolyság és elutasítás tükröződött bennük. Mégis erőt vett magán, és összekulcsolva maga előtt ujjait, belefogott, hogy elmondja élete legfontosabb mondatait.

- Nem tudok kötődni az emberekhez – szólalt meg halkan, mire Robin feszülten kezdett figyelni minden szavára. – Ez mindig is így volt. A legkorábbi emlékem hároméves koromból való. Apám az asztalnál iszik, anyám mellette ül, és valahányszor kiürül a pohara, megtölti, nehogy kiszáradjon – húzta el száját megvetőn, és arcán látszott, milyen véleménnyel van anyja rajongásáról. – Én a szobaajtóban állok, várom, hogy foglalkozzanak velem, de mindketten dühösen küldenek el a fenébe. Csak nyűg voltam, egy probléma, ami zavarta őket. Ahogy nőttem, nőtt a probléma is – beszélt tovább, maga elé meredve, Robin pedig meg sem mert szólalni, nehogy kizökkentse. Érezte, tudta, hogy ezek a szavak most hagyják el először Jason ajkát, ahogy a pillanat fontosságát is érezte. – Egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor azt mondták volna, hogy szeretnek, vagy éreztették volna velem, hogy támogatnak, fontos vagyok a számukra. Megtanultam, hogy nekem sem kell kimondani, amit érzek, és… olyan sokáig fojtottam magamba, hogy a végén teljesen eltűntek. Már nem éreztem azt a szeretet, amit egy kisgyerek az anyja iránt, csak a megvetést, amiért rajongásból mindent elviselt az apámtól – nézett fel a doktornőre, aki némán hallgatta őt. Szíve szerint, odalépett volna hozzá, hogy szorosan átölelje, de tudta, nem teheti meg. Nem tartozott Jason-höz, és a férfi világosan megmondta, hogy terápiára jött, ő pedig nem szokta ölelgetve vigasztalni a pácienseit, ezért összeszedte magát, és igyekezett pszichológusként tekinteni arra, amit hallott.

- A további kapcsolataidra is kihatott ez a tapasztalat, ugye? – kérdezte hivatalos hangon, miközben néhány szót írt le a mappába.

- Hazudnék, ha azt mondanám, megpróbáltam normális kapcsolatban élni – válaszolta őszintén a férfi, ami egy újabb szúrás volt Robin-nak, de nem tett megjegyzést, csak hallgatott. – Voltak kapcsolataim, de azok csak a testiségen alapultak, és nem is törekedtem többre, mert nem vágytam többre – tette hozzá magyarázatképpen. – Jó volt ez így, és idővel megbarátkoztam azzal, hogy képtelen vagyok bármi olyat érezni, ami emberi… ami másnak sikerül. Berendeztem az életemet a magányra, és elégedett voltam vele. Ott volt a munkám, amit jól is csináltam, nekem ennyi elég volt.

- Az ember nem élhet folyton csak a munkájának – vetette közbe az orvosnő, mire Jason örömtelenül húzta el száját.

- Emlékszel, mit mondtál aznap reggel? – kérdezte váratlanul, és arcáról jól le lehetett olvasni, mire gondol, de Robin nem válaszolt, így ő tette meg helyette. – Azt mondtad, olyan sokat mondogattam magamnak, hogy végül én is elhittem, képtelen vagyok szeretni.

- Ennél most egy kicsit bővebb szakvéleményre számíts – jegyezte meg komolyan a doktornő, mire Jason elmosolyodott.

- Igazad volt – bólintott lassan. – Olyan családban nőttem fel, ahol nem volt helye érzelmeknek, igazából azt sem tudtam, milyen érzés, ha szeretnek valakit vagy törődnek egymással. Szilárdan hittem benne, hogy ezek az érzések hiányoznak belőlem. Mivel nem tapasztaltam, fel sem ismertem őket – vallotta be őszintén, Robin pedig ráncolni kezdte a szemöldökét, de a férfi tovább beszélt. – De mindez megváltozott, amikor megismertelek. Melletted rájöttem, hogy én is képes vagyok szeretni… képes vagyok azt érezni, amit mások, és nem határozhat meg a múltam, vagy az, amit otthon tapasztaltam. Olyan dolgokat kezdtem érezni, amit nem tudtam megmagyarázni – nézett mélyen a szemébe, melyből kiolvashatta a doktornő, mennyire fontos a számára, hogy figyeljen rá, és meghallja, amit mondani akar. – Aggodalom, féltékenység, fájdalom… mindez teljesen új volt a számomra és fogalmam sem volt, mit kezdjek velük. Tudom, hogy sok őrültséget tettem és mondtam, de… szeretlek, Robin – nyögte nehezen, az orvosnő pedig érezte, hogy kihagy egy ütemet a szíve. – Mármint, azt hiszem… vagyis biztos! Biztos vagyok benne, hogy amit érzek, az a szerelem! – javította ki magát határozottan, mire Robin nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, ahogy észrevette a férfi zavartságát. – Tudom, hogy most úgy tűnik, mintha bizonytalan lennék, de nem vagyok az! Én csak… - akadt el egy pillanatra, majd tanácstalanul nézett a némán ránéző orvosnőre. – El akarom mondani, amit érzek, és nem tudom… - hallgatott el hirtelen, majd zavartan túrt bele hajába és kérdő tekintettel kereste meg a nőét. – Eddig, hogy csinálom? – kérdezte félszegen, Robin pedig könnyes szemmel mosolygott vissza rá.

- Nos… ügyetlenül – válaszolt őszintén és majdnem felnevetett, amikor meglátta Jason döbbent arcát, miközben folytatta – de… van benne valami megkapó, szóval, folytasd – biztatta mosolyogva, mire Jason nagyot sóhajtott.

- Két héttel ezelőtt, a lakásod előtt, azt mondtad, azért akarok veled lenni, mert majdnem elveszítettelek – idézte fel azt a délutánt, mire Robin nagyot nyelt, de nem szólt egy szót sem, hagyta, hogy a férfi tovább beszéljen. – De ez nem volt igaz! Már azelőtt tudtam, hogy szeretlek, és veled akarok lenni, mielőtt Chris megjelent volna! – vallotta be szenvedélyes hangon, majd a választ meg sem várva, folytatta – el akartam menni hozzád, elmondani, amit érzek, de közben Peanub-ot is be kellett hozni, és… mindegy is – túrt bele sóhajtva hajába, az orvosnő pedig gombóccal a torkában, reszketve vett mély levegőt. – Ellöktelek magamtól, mert attól féltem, nem tudom megadni neked mindazt az érzelmi biztonságot, amit megérdemelsz, de rájöttem, hogy ha hátat fordítok ennek az érzésnek, az sokkal rémisztőbb, mint bármi más egész eddigi életemben – nyelt nagyot, miközben Robin érezte, hogy szíve olvadozni kezd, és csak nehezen állta meg, hogy ne ölelje meg a férfit. – Tudom, hogy bántottalak, de esküszöm, hogy soha többé nem fordul elő! Soha többé nem löklek el magamtól a félelemeim miatt! – ígérte komoly arccal. – Talán már késő magyarázkodni, de azt akartam, hogy tudd… - állt meg egy pillanatra, majd felállt és a doktornőhöz sétált, aztán letérdelt mellé, így arcuk szinte egy magaságba került, úgy nézett mélyen a szemébe. – Tudnod kell, hogy mindegy, merre sodor tőlem az élet, örökre itt maradsz a szívemben, Robin. Ezen semmi nem változtathat – ért mondandója végére, kezét szíve fölé téve, mire Robin meghatottan nyelte le könnyeit, majd kinyújtotta kezét, és végig simított a férfi mellkasán, mintha felmérné a helyet, amit mutatott neki, aztán lassan megrázta fejét.

- Nem – szólalt meg halkan, Jason pedig úgy érezte, hogy egy világ omlik össze lelkében, de Robin folytatta – azt hiszem, itt nem férnék el – tette hozzá könnyein át mosolyogva, Jason csalódottságát és fájdalmát pedig lassan felváltotta a remény. – Jobb szeretnék… melletted lenni, és nem benned – mosolygott boldogan a nő, mire Jason megkönnyebbülten felsóhajtott, felállt és az orvosnőt is felsegítette a fotelből, aztán szorosan magához ölelte. Annyira jó volt így tartani Robint, testének melege átáramlott Jason minden tagjába, mélyen magába szívta a jázmin illatot, mely még álmában is kísértette.

- Még mindig nem tudom, milyen egy jó kapcsolat – suttogta a nő fülébe, majd folytatta – de hajlandó vagyok tanulni, és betartani minden utasítást, amit kapok, Dr. Hall – tette hozzá mosolyogva, mire Robin kissé eltávolodott tőle, úgy nézett bele a szerelmesen csillogó kék szemekbe.

- Annyit elmondhatok, hogy egész jó alapokról indulsz, ha figyelembe veszem a vallomásodat és azt, hogy megmentetted az életemet – simított végig a férfi arcán, mire az megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Ugye, tudod, hogy szeretlek? – kérdezte halkan, egészen közel hajolva a csábító ajkakhoz, mire Robin megrázta a fejét.

- Nem – felelte – nem tudtam – tette hozzá őszintén, mire Jason meglepetten nézett vissza rá.

- Hogy-hogy nem tudtad? Nem volt teljesen egyértelmű abból, ahogy viselkedtem? – kérdezte ártatlan tekintettel, mint, aki tényleg biztos volt benne, hogy ő az egyetlen, aki nincs tisztában az érzéseivel, hiszen még Sean is a fejéhez vágta, mire Robin megvonta vállait.

- Talán azért, mert sosem mondtad – adta meg a kézenfekvő választ, Jason pedig letörten sóhajtott.

- Hogyan is mondtam volna, amikor én sem tudtam, hogy ez az – felelte elesetten, Robin szíve pedig csordultig telt szerelemmel, ahogy végig nézett rajta. – Tiszta szívemből szeretem, Dr. Hall, és íme a probléma, amivel felkerestem – hagyta nyitva a mondatot, és amikor a doktornő kíváncsian nézett fel rá, folytatta – fogalmam sincs, hogy viszontszeret-e, és ez pokollá teszi a mindennapjaimat. Nem tudok a munkámra koncentrálni, nem alszom éjszaka, ingerült és türelmetlen vagyok. A társam szerint, kezeltetnem kellene magam, ezért vagyok itt. Szóval? Tud segíteni? – tette fel a kérdést vadul dobogó szívvel, mire Robin könnyes szemmel fonta át nyaka körül a karjait és egészen közel simult a férfihoz.

- Lássuk csak – emelte meg tekintetét, mintha erősen gondolkodnia kellene – a helyzet, nem teljesen reménytelen, Deeks nyomozó, de tudnia kell, hogy ez egy nagyon hosszadalmas terápia lesz. Talán évekig is elhúzódhat – vetette fel komisz pillantással, huncut mosollyal szája szegletében, mire Jason lassan bólintott.

- Hála Istennek! Ebben reménykedtem – nevetett fel halkan, majd végre ráhajolt a nő ajkára, és puhán, szerelmesen megcsókolta. Nyelve akadálytalanul, selymesen fedezte fel a mézédes ízt, mely már első csókjuk alkalmával is teljesen elvarázsolta, majd váratlanul megszakította a csókot. – Egy valamit tisztázzunk! – nézett komolyan a nőre, aki értetlenül pislogott fel rá. – Bárhogyan is alakul a terápia, nem akarok meggyógyulni! – jelentette ki, amivel elérte, hogy Robin szívből jövően felkacagott, majd magához húzta és forrón megcsókolta.

- Szeretlek! – súgta a csókba boldogan, Jason pedig megkönnyebbülten szorította magához szerelmét. Amikor levegő hiányában megszakította a csókot, kezével végig simított Robin arcán, és mélyen a szemébe nézett. Lelke legmélyén ugyan félt az elutasítástól, mégis összeszedte minden bátorságát. Szüksége volt Robinra, méghozzá örökre, ezért hajlandó volt kockáztatni.

- Mi lenne, ha megkérnélek, légy a feleségem? – kérdezte bizonytalanul, mire Robin nagyot nyelt, és alsó ajkát beharapva nézett fel rá.

- Próbáld meg, és meglátjuk – válaszolta rejtélyesen, Jason pedig nagy levegőt vett.

- Robin Hall, leszel a feleségem? – tette fel élete legfontosabb kérdését, és lelkét megkönnyebbültség járta át, amikor Robin szélesen elmosolyodott, majd szorosan hozzásimult, ujjai pedig beletúrtak hajába tarkóján. Jason elfordította fejét, finoman a nyakába csókolt, és hallotta, ahogy az orvosnő felsóhajt. – Ezt vehetem igennek? – kérdezte halkan, apró csókokkal tele szórva a selymes bőrt, mire Robin bólintott. Kissé eltávolodott tőle, és két kezébe fogva arcát, mélyen a szemében nézett.

- Határozott igennek! – jelentette ki, majd forró csókot váltottak. Amikor elváltak ajkaik, Robin az aggodalom jeleit fedezte fel Jason arcán és egy apró ráncot a homlokán, mire felemelte kezét és szeretetteljesen simította ki azt. – Mi a gond? – kérdezte, Jason pedig lassan mély levegőt vett. Kétségek gyötörték, attól félt, Robin egyszer megbánja döntését. Annyi buktató, annyi tévedés zátonyra futtathat egy kapcsolatot, ő pedig nem tudta, képes lesz-e megugrani ezt a lécet is. Mi van, ha menet közben Robin rájön, hiba volt igent mondania? Ha nem tudja neki megadni azt a biztonságot, amit megérdemel? – záporoztak fejében a kérdések. Mivel a doktornő még mindig a válaszára várt, nagyot nyelve nézett rá.

- Tudod… a jó házasságról sincs fogalmam… - válaszolta halk, bizonytalan hangon, mire Robin megkönnyebbülten mosolyodott el. Az a néhány perc, míg a nyomozó nem válaszolt a kérdésére, egy örökkévalóságnak tűnt, és rettegett a lehetőségtől, hogy meggondolja magát, és mégis inkább a menekülést és a magányt választja kettejük helyett.

- Arról nekem sincs – felelte halálos nyugalommal – de szerintem, kezdetnek megteszi, ha szeretjük egymást, a többit pedig út közben megoldjuk – tette hozzá magabiztosan, és úgy tűnt, ez Jason-nek is megfelelő válasz volt, mert elmosolyodott, és újra magához húzta, hogy megcsókolja.

Szükségem van rád 38. rész

 

38. rész

Robin nagyot sóhajtva csúsztatott egy aktát az irodájában található szekrénybe, majd bezárta, és elgondolkodva támasztotta meg hátát a faborítású ajtón. A betegek sorra váltották egymást irodájában, kisebb-nagyobb problémákkal érkeztek, és ezzel máskor sikerült elterelni a figyelmét magánéleti gondjairól, de most emberfeletti erejébe került, hogy ne Jason-re gondoljon. Két hét telt el azóta, hogy bezárta előtte lakásának ajtaját és szívét is, a férfi pedig egyáltalán nem kereste, megerősítve ezzel abban, hogy helyesen döntött akkor. Hiába tudta azonban eszével, hogy önmagát védte ezzel a lépéssel, szíve fájón jelezte minden dobbanásával, hogy beleszeretett a nyomozóba, és a hiányát nem enyhítette sem a munka, sem az, ha bizonyos időközönként emlékeztette magát arra, hogy sokkal jobban sérült volna, ha aznap enged az érzéseinek. Semmi garancia nem volt arra nézve, hogy most nem állna ugyanígy összetörten a szekrény előtt, és ostorozná magát butasága miatt. Elmélkedését halk kopogás zavarta meg, ő pedig azonnal kihúzta magát, és az ajtó felé fordult.

- Tessék! – adott engedélyt a belépésre, mire Janett dugta be fejét.

- Dr. Hall, a kapitány most szólt le – kezdett bele rögtön jövetele okába a titkárnő. – Azt mondja, leküldte az egyik emberét, nagyon fontos lenne, hogy fogadja. Azt kérdezi, ráér-e? – húzta fel kérdőn szemöldökét, mire Robin elnyomott egy sóhajt. Egyáltalán nem érezte képesnek magát arra, hogy teljes mértékben oda tudjon figyelni a betegre, de tekintettel arra, hogy sürgős esetről volt szó, nem akarta elutasítani sem.

- Persze! – bólintott mosolyogva, mire Janett is elmosolyodott.

- Rendben, visszahívom és megmondom neki – hajtotta be az ajtót, Robin pedig asztalához lépett, és kikapcsolta a laptopot. Úgy döntött, egyelőre csak a beszélgetést bonyolítja le a rendőrrel, akit a kapitány küld, a papírmunkát pedig másnap végzi majd el. Alig várta, hogy végre otthon lehessen, és bebújhasson a takaró alá, hogy egyedül, magányosan utat engedhessen a fájdalomnak, mely belsőjét mardosta. Mivel Chris és Walter sem jelentett már veszélyt, a járőr által elhelyezett kamerákat pedig összeszedték a technikusok, így végre ismét biztonságosnak érezte otthonát, egy helynek, ahol elvonulhatott, ahol nem kellett erősnek mutatkoznia, nem kellett úgy tennie, mintha nem viselné meg Jason hiánya. Annyira elmerült gondolatiban, hogy ijedten rezzent össze, amikor asztalán megszólalt a telefon. Fejét ingatva lépett oda és nyomta le a gombot. – Dr. Hall! Megérkezett a páciens – hallotta meg Janett hangját, mire nagyot sóhajtott.

- Engedd be – kérte határozottan, majd elengedte a gombot, és az ajtó felé fordult. Szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta, hogy Jason lép be rajta. A férfi semmivel sem lett kevésbé vonzó, mióta utoljára látta. Sötét haja ezúttal is homlokába hullott, kék szemében szomorúság és keserűség ült. Ugyanazokat az érzéseket fedezte fel tekintetében, ami az ő szívében is lakozott. Fekete bőrkabátja alatt, széles mellkasára feszült a hófehér ing, melyet viselt, jobb kezét pedig hanyagul zsebébe dugta, de arcán sokkal inkább zavartság, semmint flegmaság tükröződött. – Mit keresel itt? – találta meg hangját Robin, miközben a férfi beljebb sétált, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Hozzád jöttem – válaszolta halkan, mialatt perzselő tekintetét egy percre sem vette le a nőről. Robin észbontóan nézett ki halványkék kosztümjében, mely tökéletesen passzolt a fehér selyemblúzhoz. Csakúgy, mint első találkozásuk alkalmával, ezúttal is szoknyát viselt, mely ráirányította a figyelmet karcsú lábaira, tökéletes csípőjét és derekát pedig csak még inkább kihangsúlyozta a méretre szabott blézer. Haját lazán engedte, hogy a vállára omoljon, zöldes-barna szemében pedig Jason sehogy sem találta a viszontlátás örömét csillogni.

- Jason…. azt hittem, lezártuk azt, ami kettőnk között volt – sóhajtott feszülten Robin, de a nyomozó rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.

- Terápiára jöttem – jelentette ki szárazon, az orvosnő pedig zavartan kezdett pislogni, miközben szégyenkezve vett mély levegőt, amiért balga módon azt hitte, Jason miatta van itt.

- Terápiára? – húzta fel szemöldökét meglepetten. – Úgy érted, téged küldött a kapitány?

- Fogjuk rá – rántotta meg vállát hanyagul Jason, és amikor Robin sokatmondó tekintettel nézett rá, felsóhajtott. – Janett besegített egy kicsit… – vallotta be őszintén, miközben felidézte Janett derült arcát, amikor megérkezett. A titkárnő romantikus lelkületére bizton számíthatott, így amikor beavatta, hogy beszélnie kell a doktornővel, de az haragszik rá, és nem valószínű, hogy meghallgatná, Janett azonnal készen állt a mentőötlettel. Cinkosan rákacsintott, a rendelő ajtajához lépett és nyúlt is a kilincs után, ő pedig hitetlenkedve hallgatta a folyékony hazugságot egy páciensről, akit a rendőrkapitány küldött sürgősen az orvosnőhöz. Ezt követően csak várnia kellett néhány percet a váróban, mert, mint azt Janett elmondta, nem túl életszerű, hogy egy-két perc alatt leérjen az emeletről, akkor sem, ha lifttel jön. – A kapitány pedig tényleg hozzád küldött, igaz, nem most, hanem nagyjából három héttel ezelőtt, de jobb későn, mint soha – tette hozzá magyarázatképpen, Robin pedig hitetlenkedve hallgatta.

- Most akarod elkezdeni azt a terápiát, amire a kapitány utasított? – kérdezte meg a biztonság kedvéért, mire Jason határozottan bólintott.

- Így van – erősítette meg szóban is metajelzéseit, majd levette kabátját, a fogasra akasztotta, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. – Nos? Kezdhetjük? – húzta fel szemöldökét kérdőn, Robin pedig nem tudta, mit tegyen. Már anélkül is éppen elég volt elviselni a szívében keletkezett űrt, hogy nem látta a férfit, de így, hogy itt ült előtte és tekintetével szinte levetkőztette, kész kínszenvedés volt a számára. Fogalma sem lehetett, hogy a nyomozó ugyanazon a tortúrán megy keresztül, de Jason-nek kitartónak kellett lennie. Határozott céllal érkezett ide, azzal, hogy ha törik, ha szakad, Robin végig fogja hallgatni, és addig nem megy el, amíg mindent el nem mondott. Tisztában volt vele, hogy még így is megvan az esélye annak, hogy az orvosnő elküldi, de akkor legalább elmondhatja, hogy mindent megpróbált, harcolt, nem adta fel, és nem fogja gyötörni a tudat, hogy mi lett volna, ha őszintén megvallja érzéseit.

- Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha inkább másik orvost keresnél fel? – próbálkozott bizonytalanul Robin, de legnagyobb sajnálatára, Jason határozottan rázta meg fejét.

- Nem – közölte komoly arccal, azzal a komolysággal, melyet akkor is látott az arcán, amikor először érkezett meg hozzá az irodába.

- Rendben – sóhajtott nagyot az orvosnő, mert tudta, csak az időt húzná, ha tovább próbálkozna. Ismerte már annyira a férfit, hogy úgysem tágít attól, amit a fejébe vett, így asztalához lépett, felemelte fekete bőrmappáját, kezébe vette tollát, majd keresztbevetett lábakkal foglalt helyet a kanapéval szemközti fotelben. Figyelmét nem kerülte el, hogy Jason pillantása elidőzik lábain, és bosszúsan állapította meg, hogy pusztán ettől hevesebben kezdett verni a szíve. – Akkor lássunk hozzá – vett mély levegőt, igyekezve a feladatra koncentrálni. – A legutóbb, amikor itt jártál…

- Tisztázzunk valamit, doki – szólt közbe Jason, Robin szíve pedig nagyot szúrt, ahogy meghallotta, hogy a férfi visszatért a korábbi megszólításhoz, ahhoz, melyet akkor használt, amikor még semmi nem volt közöttük. Nyilván így akarta jelezni a számára, hogy részéről lezárta azt az időszakot, ő pedig ismét megállapította magában, milyen jól tette, hogy két héttel korábban nem engedte be újra a szívébe. – Pontosan tudom, mi a bajom – jelentette ki magabiztosan a férfi, mire Robin felhúzta szemöldökét, de nem szólalt meg. – Nem diagnózisért jöttem!

- Pompás – húzta el száját szarkasztikusan Robin. – Minden orvos szereti, amikor a páciense kész diagnózissal érkezik. Akkor miért vagy itt? A Google nem hallgatott meg? – kérdezte csípősen, mire Jason elnyomott egy mosolyt. Éppen erre a reakcióra számított, de nem adta fel, csak kitartóan állta a nő jeges pillantását.

- Ennél azért bonyolultabb a helyzetem – jegyezte meg Jason, mire Robin színpadiasan bólintott.

- Jó érzés, hogy hasznos lehetek – bökte oda, mialatt kinyitotta a mappát és várakozón nézett a nyomozóra.

- Tudom, mi a bajom – ismételte meg korábbi kijelentését, majd folytatta – az érdekel, tudsz-e segíteni? – húzta fel szemöldökét kérdőn, mire Robin tanácstalanul nézett vissza rá.

- Tudod, pszichológus vagyok, nem gondolatolvasó – közölte látszólag nyugodtan, bár a férfi viselkedése teljesen összezavarta. – Nagyban megkönnyítenéd a dolgomat, ha egy kicsit részleteznéd.

- Jól van… a pszichológusok szeretik, ha a páciens beszél, ugye? – vonta fel szemöldökét kíváncsian, mire Robin felsóhajtott.

- Jason… tényleg szükség van erre a színjátékra? – fogyott el türelme, miközben becsukta az ölében fekvő mappát. – Ha azért vagy itt, mert rosszul érzed magad amiatt, ami kettőnk között történt, megnyugtathatlak! Nem haragszom rád, érted? Tudtam, mibe vágok bele, és nem bántam meg – folytatta halkan, nagyot nyelve, mire Jason érezte, hogy összeszorul a szíve. – Egyszerűen csak, le kellett zárnom, hogy megóvjam magam.

- Szerinted, azért vagyok itt, mert bűntudatom van kettőnk miatt? – kérdezte Jason, Robin pedig nem tudta, mit felelhetne erre. Ha igennel válaszol, azzal azt a látszatot kelti, mintha biztos lenne benne, hogy álmatlan éjszakákat okozott a férfinak az, amit tett, másfelől azonban, semmi másra nem tudott gondolni itt létét illetően.

- Ha nem, akkor miért? – kérdezett vissza óvatosan, megkerülve az egyenes választ, mire Jason komolyan nézett vissza rá.

- Mint mondtam, Dr. Hall, terápiára jöttem, és szeretném, ha foglalkozna a problémámmal – hagyta figyelmen kívül a nő szavait, bár pokoli nehezére esett, mire Robin néhány másodpercig némán nézett rá, majd ismét kinyitotta a mappát és bekapcsolta tollát.

- Rendben, nyomozó – egyezett bele, de lábának ütemes mozgása elárulta, milyen ideges. – Hallgatom – adta meg a szót újdonsült, váratlan páciensének, mire Jason nagy levegőt vett.

Szükségem van rád 37. rész

 

37. rész

Robin a szeretkezésük utáni reggelre gondolt, arra, amit a férfi mondott neki, arra, hogy elment, és minden valószínűség szerint, fel sem kereste volna, ha nem találják holtan Waltert a motelben. Biztos volt benne, hogy csak ezért találkoztak a liftnél, nyilván el akarta neki mondani a fejleményeket. Nem a szíve vezette, nem az, hogy elmondja, mennyire szereti, ahogy azt is tudta, hogy most csak az átélt izgalmak beszélnek belőle. Szomorkás mosolyra húzta száját, úgy nézett fel a férfira.

- Nekem az volt a benyomásom, hogy nagyon is tudnál – válaszolta ugyanolyan halkan, mire Jason bólintott.

- Azért, mert reggel elmentem? – kérdezte nagyot nyelve. Rettegett attól, hogy hiába ismerte fel a szerelmet, amit a doktornő iránt érez, és hiába akarja megnyitni neki a szívét, végzetes baklövést követett el akkor reggel.

- Nem – ingatta meg fejét Robin lassan – nem azért, mert elmentél – egészítette ki válaszát. – Azért, ahogy elmentél – magyarázta az orvosnő, miközben szíve a torkában dobogott, de Jason gyámoltalanul vonta meg széles vállát.

- Nem akartam összezavarni az életedet – felelte nehezen, mialatt felemelte kezét és finoman megérintette az arcát, Robin pedig halványan elmosolyodott.

- Azt hiszem, ezen már túl vagyunk – jegyezte meg félig komolyan, mire Jason zavartan bólintott.

- Igen, tudom – értett egyet sóhajtva, miközben még közelebb lépett, és finoman simított végig a doktornő arcán, majd tarkóján állt meg a keze. – Hiányzol Robin… borzasztóan hiányzol – vált szinte suttogóvá a hangja, mire az orvosnő szeméből kibuggyant egy könnycsepp.

- Te is nekem – csuklott el a hangja, mert bármennyire megbántotta is aznap reggel a férfi, azt nem tagadhatta le, amit ennek ellenére is érzett iránta. Jason szíve megkönnyebbülten dobbant, ahogy meghallotta a szavakat, majd lehajolt, és puhán megcsókolta a mézédes, kívánatos ajkakat. Nyelvét lágyan húzta végig a nő alsó ajkán, és vette birtokba teljesen, amikor érezte, hogy Robin szája elnyílik az övé alatt. Kezét derekára fonta, és szorosan magához húzta, de a következő pillanatban az orvosnő megtámasztotta kezét a mellkasán, és eltolta magától megrázva fejét. – Nem – nyögte gombóccal a torkában Robin, mialatt nagyot kellett nyelnie, hogy erős tudjon maradni.

- Nem? – kérdezte döbbenten, elszorult szívvel Jason, ahogy belenézett a könnytől fátyolos szemekbe, Robin pedig eltávolodott tőle, mintha a kísértéstől is meg akarná óvni magát, hogy ismét a karjaiba simuljon.

- Ma megmentetted az életem – fogott bele nagy levegőt véve Robin – vigyáztál rám…

- És mindig vigyázni is fogok rád – szólt közbe Jason, mialatt minden porcikája remegett a félelemtől, amit a zöldes-barna szemekben megbújó fájdalom generált benne.

- Amíg nem döntesz megint úgy, hogy a saját érdekemben összetöröd a szívem – nézett rá, miközben remegve sóhajtott. Mindennél jobban szeretett volna hinni a férfinak, álomba ringatni magát, és elhinni, hogy boldogok lehetnek, de kétszer már elutasította a nyomozó a szerelmét, ő pedig képtelen volt ismét kockára tenni a szívét. – Ezúttal túléltem valahogy… ahogy mondtad, túltettem magam rajta – hazudta sajgó szívvel, majd nagyot nyelt, és belenézett a kétségbeesetten csillogó kék szemekbe. – De nem biztos, hogy még egyszer sikerülne – vallotta be őszintén, Jason pedig elgyötörten sóhajtott fel. Megértette az orvosnőt, tudta, hogy ő szúrta el, nincs joga abban reménykedni, hogy megbocsát neki, mégsem volt képes beletörődni a helyzetbe. – Az, hogy megmentetted az életemet, nem jogosít fel arra, hogy éld is helyettem. Ehhez senkinek nincs joga. Csak nekem. Nem sétálgathatsz ki és be az életembe – potyogtak ki ismét a könnyek szeméből, de hangja határozott maradt. – Nem játszhatsz senki szívével – suttogta elhaló hangon, mire Jason közelebb lépett hozzá.

- Ha most azt akarod, hogy elmenjek… - vett mély levegőt, miközben szemét egy pillanatra sem vette le az orvosnőről, aki kész gyötrelemnek élte meg az eltelt perceket – elmegyek, de kérlek… - akadt el egy pillanatra és szeméből jól kiolvasható volt a félelem, amikor folytatta – ne taszíts el magadtól, Robin.

- Meg kell védenem magam – remegett meg a hangja, mialatt kezével a kilincs felé nyúlt háta mögött, és kinyitotta az ajtót. – Elhiszem, hogy most velem akarsz lenni, de nem akarom újra és újra azt érezni, amit ma reggel.

- Azt hiszed, csak azért vagyok itt, mert majdnem elveszítettelek? Hogy ez csak egy múló szeszély? – kérdezte elszoruló torokkal Jason, mire Robin keserűen elmosolyodott.

- Lássuk be, reggel még határozottan meg akartál védeni magadtól – emlékeztette a férfit nehéz szívvel, bár kész gyötrelem volt szembenézni a valósággal. Sokkal könnyebb lett volna hinni a férfinak, de túl friss volt még a seb, amit akkor okozott, amikor kisétált az ajtaján.

- Megértem, hogy nem bízol bennem – bólintott lassan Jason, majd nagy levegőt vett és kihúzta magát. – Minden okod megvan rá, hogy azt hidd, ez is csak olyan, mint a múlt éjjel, de kérlek…

- Jason – szakította félbe Robin lágy, mégis határozott hangon. Úgy érezte, nem tud többet elviselni, nem tud tovább erős maradni, nem tudja tovább hallgatni őt. – Hálás lennék, ha nem nehezítenéd meg – kérte szinte már könyörgő hangon, és ahogy a férfi pillantása végig vándorolt arcán, szívébe fájón mart bele a felismerés, hogy elveszítette. Lassan távolabb lépett a szeretett nőtől, és bólintott, miközben úgy érezte, mintha az egész világ összeomlott volna körülötte. Nem tudta, mit mondhatna, csak azt, hogy még soha életében nem érzett ilyen fájdalmat. Robin egy másodpercre lehunyta szemét, majd elfordult és belépett a lakásba, aztán bezárta maga mögött az ajtót. Jason még percekig állt az ajtó előtt, lábai nem akartak mozdulni. Nem akart elmenni, hiszen az ténylegesen a végét jelentette volna mindannak, ami közöttük volt, végül nehezen sóhajtott, és a kocsija felé indult.

 

Sean némán figyelte társát, aki komoran gépelte számítógépébe a legújabb ügyükkel kapcsolatos jelentést. Két hét telt el azóta, hogy lezárták a sorozatgyilkosságokat, és bár megnyugtatón zárult az ügy, hiszen a doktornőnek nem esett baja, a belső ügyosztály nyomozói tisztázták Jason nevét, és hivatalosan is megállapították, hogy helyesen cselekedett, amikor lelőtte Chris O’Neill-t, mégsem látta az elégedettség legkisebb jelét sem kollégája arcán. A szokottnál is türelmetlenebb volt, zárkózottabb lett, alig lehetett rávenni, hogy kommunikáljon, és többször is észrevette, hogy elkalandoztak gondolatai. Ha ösztönei nem csaltak, tudta is az okát nyomott hangulatának, de jobban féltette az életét annál, hogy ezt szóvá tegye a férfinak. Helyette más módszerhez folyamodott, amit éppen kipróbálni készült, így felállt és óvatosan közelebb sétált társához.

- Én végeztem – jelentette be, nem mintha Jason egyszer is kíváncsi lett volna ilyesfajta információra, miközben letelepedett asztalának sarkára. – Erin-nel elmegyünk vacsorázni, csatlakozol hozzánk? – kérdezte barátságos hangon, mire a férfi felemelte fejét. Bár őszintén örült neki, hogy vele ellentétben, a fiatal rendőrnyomozónak szerencséje volt, és megtalálta boldogságát az utolsó áldozat, Julia barátnőjének oldalán, de nyomorult helyzetében, a Robin utáni vágyakozástól való szenvedés közepette, a legkevésbé sem szeretett volna együtt vacsorázni egy fülig szerelmes párral, hogy közben azon gondolkodjon, ő és Robin is ilyen boldogok lehetnének, ha nem szúrja el.

- Kösz, de kihagyom – rázta meg fejét, mire Sean nagyot sóhajtott. Bár megfogadta, hogy óvatosan közelíti meg a témát, mert nem akarta társát felbosszantani, de elfogyott a türelme. Sosem volt erénye a megfontoltság, sokkal inkább hirtelen és ösztönösen cselekedett, most pedig határozottan időpocsékolásnak tartotta, hogy arra várjon, Jason majd magától megnyílik.

- Talán elhívhatnád Dr. Hall-t is – kockáztatta meg a megjegyzést, és elég volt Jason villanó tekintetét látnia, hogy tudja, nem tévedett. – Tényleg, hogy van a doktornő? Azóta nem láttam, hogy hazavitted az erdei házból.

- Nem tudom – közölte zárkózott, morcos arccal Jason, és mivel nem mondott többet, Sean türelmetlenül felsóhajtott.

- Szerinted, jó ez így? – húzta fel kérdőn szemöldökét, mire Deeks értetlenül nézett rá. – Ugyan már! Szereted, nem?

- Honnan tudjam? – rántotta meg vállát bizonytalanul Jason. Igen, valóban azt hitte, hogy szerelmes, teljes mértékben meg volt győződve erről, egészen addig, amíg Robin rá nem világított arra, hogy talán csak a félelem vonzotta hozzá, amiért majdnem elveszítette. Honnan is tudhatta volna, hogy amit érez, valóban szerelem?

- Jó kérdés – nevetett fel halkan Sean, de elkomolyodott, amikor meglátta, hogy Jason nem nevet vele. – Egy pillanat… te komolyan kérdezted ezt, ugye? – kerekedtek ki szemei meglepetten, és amikor a nyomozó összezárta ajkát, és elkapta róla tekintetét, hirtelen megsajnálta. – Várj, segítek kideríteni – kacsintott rá cinkosan, majd leugrott az asztalról és odahúzott magának egy széket, aztán egészen közel ült le a férfi mellé.

- Told magad arrébb! – morrant rá Jason, aki úgy érezte, túl közel helyezkedett el mellette ifjú társa és egy-két kollégája is érdeklődve fordult feléjük, mire Sean azonnal engedelmeskedett.

- Bocsi – nevetett fel vidáman, majd egy hosszú lépésnek megfelelő távolságra tolta magát. – Szóval, szerelmes vagy-e… - gondolkodott hangosan, miközben töprengve rágcsálta alsó ajkát. – Ezt csak egyféleképpen tudhatod meg! – jelentette ki, mire Jason érdeklődését palástolva nézett rá, amit bátorításnak vett és folytatta. – Vele akarsz lenni, de miért? A miért kérdésre adott felelet, megmutatja, hogy szerelmes vagy-e, vagy csak kanos – közölte könnyed hangon, mire Jason összeráncolta szemöldökét. – Mert, ha csak az tart mellette, hogy jó az ágyban, akkor ne ígérj neki házasságot, és máris megoldódik a lelkiismereti problémád – fűzte tovább gondolatmenetét, Jason pedig érezte, hogy harag keríti hatalmába. Már azt is sértőnek találta, hogy Sean azt feltételezi, csak a szexuális vágyai hajtanák a doktornő felé, belegondolni ilyen lehetőségbe pedig nem is volt hajlandó.

- Honnan a fenéből szeded ezt a baromságot?! – háborodott fel látványosan és észre sem vette, hogy Sean elmosolyodik orra alatt. – Sosem használnám ki őt! Sokkal többet érdemel ennél! – emelte fel ujját figyelmeztetőleg. – Ne merészelj róla még egyszer ilyen szövegkörnyezetben beszélni! – kelt ki magából, de hirtelen elhallgatott, amikor meglátta Sean szemében a vidám szikrákat.

- Érted már? – húzta fel szemöldökét sokatmondón Sean, mire Jason meglepetten mosolyodott el. Igen, értette. Értette, mire gondol társa, ahogy azt is értette, hogy mi a válasz a feltett kérdésre. Szerette Robint, a bátorságát, a humorát, a kedvességét és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy Chris elragadta tőle. Nem azért akart vele lenni, mert majdnem elveszítette, hanem azért, mert szerette, és erre már sokkal korábban rájött, azelőtt, hogy Chris képbe került volna. Szerette és tudta, az érzései sosem fognak változni. – Gondolom, most sürgős dolgod van – jegyezte meg somolyogva Sean, miután Jason arcának minden rezdülését figyelte, és pontosan tudta, mi zajlik le benne.

- Eltaláltad! – pattant fel székéről, és magára kapta kabátját. – Mennem kell!

- Sok sikert! – kiáltott utána társa, miközben elégedetten dőlt hátra a székben, és alig várta, hogy elmesélhesse Erin-nek, milyen nagy tettet hajtott végre, hogy két szerelmes egymásra találjon. Jason kettesével szedte a lépcsőfokokat a földszintig, szíve a torkában dobogott, de tudta, nem a fizikai megterhelés miatt, agyában pedig vadul kergették egymást a gondolatok. Fogalma sem volt, mit fog mondani, ha odaér céljához, csak azt tudta, hogy mindent meg kell próbálnia annak érdekében, hogy Robin megértse, el tudja hinni, hogy őszintén, tiszta szívből szereti, és nem kell attól félnie, hogy még egyszer megbántja.