Kérdések nélkül 55. (bef.rész)

"Kedves Olvasóim! 

Elérkeztünk ennek a történetemnek is a végéhez. Nagyon szerettem írni, remélem, ti is annyira megkedveltétek a két főszereplőt, amennyire én. :) Köszönöm nektek, hogy nyomon követtétek, olvastátok, azoknak külön köszönöm, akik időt szántak rá, és írtak véleményt. :)

Nem tudom, mit szólnátok hozzá, de arra gondoltam, hogy itt még nem érne teljesen véget Meghan és Eric története. Szívesen folytatnám, amennyiben van rá igény. Kérlek titeket, írjátok meg nekem a chat-ablakban, szeretnétek-e még olvasni róluk. :) 

Még egyszer köszönöm, hogy velem voltatok! :) " K.B

55. rész

Meghan azt hitte, nem jól hallott. Szemöldökét összeráncolva, hitetlenkedve nézett bele a kétségbeesetten csillogó kék szemekbe, miközben igyekezett még csírájában elfojtani a reményt, hogy igaz lehet, amit a nyomozó mond, és valóban szereti őt. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen, és ő nem volt hozzászokva, hogy jó dolgok történjenek vele, így aztán nem is merte beleélni magát.

- Tessék? – kérdezett vissza, és hangjából jól kivehető volt a kétkedés, mire Eric nagyot nyelt, és bátorságot merítve abból, hogy a doktornő nem hagyta faképnél, nagy levegőt vett, és életében először kockázatot vállalva a magánéletében, újra megszólalt.

- Szeretlek! – ismételte meg hangosabban, határozottabban a vallomást, mire Meghan érezte, hogy kiszárad a szája, és vadul kezd verni szíve a mellkasában. Ezúttal tisztán hallhatta, amit a nyomozó mondott, aki közben tovább beszélt – az első pillanatban beléd szerettem, amikor megláttalak, de még magamnak sem mertem bevallani – tárta fel szívét teljesen, mindent egy lapra feltéve, de úgy érezte, nincs veszítenivalója. – Ha a közelemben vagy, olyan gyorsan ver a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről… Ha megérintesz, eláll a lélegzetem… - hadarta szinte egy levegővel, mert még az esélyt sem akarta megadni a doktornőnek, hogy közbe szóljon, és meggátolja abban, hogy végre kimondja, ami a szívét nyomja. Meghan érezte, hogy a félelem megkönnyebbülésnek és boldogságnak adja át a helyét lelkében, és lassan közelebb lépett a férfihoz, akinek elkerülte figyelmét az apró mosoly, mely megjelent a nő ajkán. – Állandóan te jársz a fejemben, veled akarok lenni, hallani a hangodat, látni a mosolyodat… és ez ijesztő! – vallotta be őszintén, de mielőtt Meghan aggódni kezdett volna, hogy a szerelmi vallomás egészen más irányt vehet, folytatta – ijesztő, hogy annyira a részemmé váltál, hogy levegőt sem kapok nélküled, és én mégis ezt akarom érezni egész hátralévő életemben! – jelentette ki határozott, elszánt hangon, melyben nyoma sem volt a kételkedésnek, vagy a bizonytalanságnak, a doktornő pedig könnyeit nyelve mosolyodott el. – Tudom, hogy hibáztam – hajtotta le a fejét Eric egy pillanatra, hiszen most jött el talán a legnehezebb pillanat, amikor megadja a lehetőséget Meghan-nek, hogy elutasítsa, és ettől rettegett a legjobban. – Fogalmam sincs, mit tegyek, hogy elhidd, sosem kételkedem benned többé. Mégis itt vagyok és arra kérlek, adj egy esélyt… - akadt el egy másodpercre, miközben Meghan még közelebb lépett hozzá, és már csak egy karnyújtásnyira állt tőle - … mert… a gondolat, hogy nem vagy velem, sokkal félelmetesebb, mint bármi, ami eddig távol tartott tőled – tárta szét kezeit tehetetlen tanácstalansággal, és szemében bizonytalanság vibrált, ahogy a doktornő válaszára várt, aki könnytől csillogó szemekkel lépett elé, és puhán megcsókolta. Ajka finoman tapadt a férfiéra, aki döbbenten hunyta le szemét, és adta át magát a pillanatnak. Amikor elváltak egymástól, nagyot nyelve, félve nézett le a nőre. – Ez… mit jelent? – kérdezte bizonytalanul, még mindig attól tartva, hogy élete utolsó csókját kapta meg a doktornőtől, mire az, mélyen a szemébe nézett, és végig simított arcán.

- Elmondtam a véleményem arról, amit mondtál – válaszolta mosolyogva, és szemében szerelem csillogott, mire Eric megkönnyebbülten lélegzett fel, ahogy megértette, hogy Meghan nem akarja elküldeni.

- És én reagáltam rá? – kérdezte kópésan, mire a doktornő elgondolkodva harapta be alsó ajkát.

- Hm… motyogtál valamit… - felelte hamiskás huncutsággal, miközben érezte, hogy a nyomozó keze a derekára vándorol, és egészen közel húzza magához.

- Ez esetben… - hajolt rá ismét ajkaira a férfi – had ismételjem meg érthetőbben – suttogta fojtott hangon, majd hosszan megcsókolta, de ezúttal nyelvük selymesen találkozott, és érzéki lustasággal fedezték fel a másik ízét. Meghan boldogan simult bele a férfi ölelésébe, mialatt karjai átfonták annak nyakát, és játékosan húzta végig ujjait tarkóján. Lélegzete elakadt, amikor megérezte, hogy Eric ajkai a nyakára vándorolnak, és apró csókokkal szórja tele. – Szeretlek – súgta fülébe, és forró lehelete szinte égette a bőrét, majd visszatalált ajkához, és újra birtokba vette. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Meghan szerelmesen simított végig a kissé borostás arcon, majd ahogy eljutottak füléig a kórház folyosójáról beszűrődő zajok, szomorkásan húzta el száját.

- Vissza kell mennem dolgozni – sóhajtott, mialatt Eric nyakát kényeztette ajkával.

- Mikor végzel? – motyogta bele kérdését a doktornő nyakának ívébe, mire Meghan felemelte kezét a férfi tarkója mögött, hogy megnézhesse óráját, majd csalódottan fintorodott el.

- Még legalább öt óra – válaszolta, miközben elkeseredetten fúrta fejét a nyomozó vállgödrébe, majd hirtelen ötlettől vezérelve, kissé eltávolodott tőle – várj meg itt! – nyomott gyors csókot annak ajkára, és a választ meg sem várva, elviharzott. Eric meglepetten nézett utána, aztán lassan elmosolyodott, ahogy felidézte csókjuk emlékét. A tudat, hogy Meghan megbocsátott neki, és kapott egy esélyt, határtalan boldogsággal töltötte el, és elűzött a lelkéből minden félelmet, ami eddig gúzsba kötötte. Az egyetlen felhő csak az volt boldogságának kéklő egén, hogy a doktornő nem viszonozta a szerelmi vallomást, de ezt igyekezett elfojtani magában. Biztos volt benne, hogy ha nem érezne iránta ugyanúgy, nem simult volna olyan odaadóan a karjai közé. Éppen itt tartott gondolatban, amikor ismét nyílt az ajtó, és ő belenézhetett a doktornő mosolygó barna szemébe, aki most közelebb lépett hozzá, és kezét az övébe csúsztatta. – Gyere velem! – húzta maga után kifelé, Eric pedig kíváncsian követte. Meghan egyenesen az orvosi pihenő szobába lépett, ahol Kenneth üldögélt, és komótos lassúsággal szürcsölgette a kávéját. Arca felderült, amikor meglátta az orvosnőt, de azonnal elkomorult, ahogy azt is felfedezte, hogy nem egyedül érkezett. Tekintete szúrósan találkozott a nyomozóéval, aki rezzenéstelen arccal állt a pillantást, miközben érezte, hogy Meghan megszorítja kezét, ő azonban magabiztosan mosolygott vissza rá, így jelezve, hogy nem kell többé aggódnia, feltétel nélkül bízik benne. – Kenneth! Át tudnád venni a műszakomat? El kell mennem – szegezte az orvosnak a kérést, aki néhány percig szótlanul nézett rá, majd amikor tekintete lejjebb vándorolt, és meglátta összefonódott ujjaikat, unottan fordította el fejét.

- Sajnálom, nem megy – hárította el a kérést, így próbálva borsot törni a szerelmesek orra alá, de a doktornő nem hagyta, hogy a férfi elrontsa élete legboldogabb időszakának kezdetét.

- Tartozol nekem – emlékeztette az orvost, de amikor az még mindig nem adta jelét, hogy meggondolta volna magát, folytatta – az éjszakai ügyeletek nagy százalékát végig alszod, miközben én kifulladásig dolgozom! Ha most nem ugrasz be helyettem, többé fél órát sem lesz alkalmad pihenni, ezt garantálom – húzta fel szemöldökét, és szeméből jól kiolvashatta az orvos, hogy nem viccel, mire összeszorította száját, és nehézkesen bólintott, de arcán jól látszott, egyáltalán nem örül a kialakult helyzetnek, Meghan pedig negédesen mosolygott rá. – Köszönöm! Kedves tőled – szúrta oda, majd a választ meg sem várva, kiléptek a pihenőből. – Szabad vagyok – nézett a nyomozóra csillogó tekintettel, várakozón, mire az, nagyot nyelve nézte a mosolyra húzódó, csábító ajkakat.

- Talán… elmehetnénk enni valamit… - köszörülte meg torkát zavartan Eric, akinek minden erejét össze kellett szednie, hogy úriember tudjon maradni, és Meghan ne érezze meg, mennyire szeretné végig csókolni minden porcikáját, és hogy nem az evés az, amire jelen pillanatban gondolni tudott.

- Délután három óra van… - húzta fel szemöldökét sokatmondón a doktornő, miközben mindennél jobban vágyott rá, hogy végre kettesben lehessen a férfival, és ajkán érezze csókját, bőrén a simogató kezeket, mire a nyomozó megrántotta vállát.

- Késői ebéd… vagy korai vacsora – magyarázta Eric, mialatt ujjai ingerlőn simogatták a doktornő tenyerének belső felét, tekintetéből viszont kiolvashatta ugyanazt a vágyat az orvosnő, ami őt is majd’ szétfeszítette.

- Nekem van egy sokkal jobb ötletem – harapta be alsó ajkát Meghan, miközben lehúzta oldaláról a csipogót, és kikapcsolta, a nyomozó pedig nagyot nyelt, amikor kézen fogta őt – gyere! – mosolygott rá sejtelmesen, és maga után húzta, ő pedig képtelen volt letörölni ajkáról a széles mosolyt. Alig öt perccel később a doktornő megállt egy ajtó előtt, mely az orvosoknak fenntartott helyiséget rejtette, ahol éjszakai ügyeletben lepihenhettek. Jól tudta, hogy nap közben sosem használják, így nyugodtan tudnak kettesben maradni, de amikor odaértek, elbizonytalanodott. Ez azonban csak addig tartott, amíg pillantása nem találkozott a nyomozóéval, melyből egyértelműen kiolvashatta a vágyat. Eric azonnal megértette, hogy az orvosnő fejében is ugyanazok a gondolatok járnak. Kérdés nélkül nyitotta ki az ajtót, és amikor bezárult mögöttük, ajka éhesen tapadt a mézédes ajkakra. Mialatt nyelve kutatón barangolta be a nő száját, érzéki táncra hívva, kezei már türelmetlen simogatással hámozták le róla a köpenyt, tökéletes összhangban a doktornővel, aki ugyanolyan sietősen tolta le válláról simogatások közepette a bőrkabátot, miközben csókjuk egyre szenvedélyesebbé és követelőzőbbé vált. A sztetoszkóp és a csipogó halk koppanással ért földet, melyet aztán követett a férfi jelvénye, és bőrtokban tartott Glock-ja is, de egyikük sem foglalkozott most ezzel. Semmi másra nem tudtak gondolni, csak arra, hogy végre minden akadály elhárult előlük, és átadhatják magukat a szerelemnek, a szenvedélynek, mely azóta izzott körülöttük, hogy először találkoztak. Meghan érezte, hogy háta az ajtónak feszül, mire egy gyors mozdulattal, anélkül, hogy ajka elvált volna a férfiétól, háta mögé nyúlt, és bezárta azt. Eric keze végig vándorolt a karcsú alakon, és derekáról felkúszva hátáig, lassan bújtatta ki a zöld műtősruha felsőrészéből, hogy aztán ajkával végig csókolja a selymes bőrt, és a melltartóba bújtatott formás melleket. Amikor bordái mentén húzta végig ujjait, jól érzékelhetően tapintotta ki a heget, mire kissé eltávolodott a nőtől, majd lehajolt, és forrón megcsókolta. Meghan lehunyt szemmel élvezte ajkának érintését, majd felhúzta magához a férfit. – Szeretlek – súgta szájába a várva várt szót, mire az, megkönnyebbülten, hogy hallhatta végre a doktornő szájából, mit érez iránta, felsóhajtott, és boldogan mosolygott le rá, miközben az magához vonta, hogy újra összeforrjanak egy szerelmes csókban. Ujjai egyesével pattintották ki a férfi ingén a gombokat, miközben érezte, hogy annak minden izma megremeg az érintésétől, és belesóhajt a csókba, amikor centiméterről centiméterre haladva simította végig az izmokat, a széles hátát, és a kockás hasat. Nyelvük édes táncot járt, felkorbácsolva vágyaikat, vérük felforrósodva száguldott ereikben, mialatt eltávolodtak az ajtótól, és a csók megszakítása nélkül araszoltak a helyiségben található egyetlen ágy felé. Eric óvatosan, magabiztosan tartva a nőt, lassan fektette el az ágyon, majd fölé magasodott, és ajka bebarangolta testének minden porcikáját. Kikapcsolva a melltartót, azt a földre hajítva, hosszan elidőzött a telt melleken, keze pedig combján simított végig, mire Meghan háta megfeszült, hogy így érezze magát még közelebb a férfihoz, ujjai pedig türelmetlenül oldották ki annak nadrágszíját, és elégedetten mosolyodott el, amikor meghallotta, hogy Eric fojtott hangon felnyög, majd ismét megcsókolja. A pillanat tört része alatt szabadultak meg az egyetlen ruhadarabtól, ami elválasztotta őket egymástól, szívük vadul dobolt fülükben, Meghan átkarolva a férfit húzta szorosan magához, amikor lassan eggyé váltak, és finoman mozogni kezdtek. Ahogy azonban egyre inkább elragadta őket a szenvedély, úgy gyorsult fel mozgásuk is, és nem sokkal később együtt lépték át a gyönyör kapuját. Eric megremegett a nő karjaiban, és fejét annak vállgödrébe fúrva simult hozzá egész közel.

- Elképzelni sem tudod, mennyire szeretlek – mormolta nyakába a szavakat Eric, szaggatottan véve a levegőt, még mindig a nemrég átélt gyönyör hatása alatt állva, miközben ő elmosolyodott, és tarkóját cirógatták ujjai, majd az, felemelte fejét, és mélyen belenézett a barna szemekbe. – Hiányoztál – vallotta be őszintén csengő hangon, és Meghan kiolvashatta tekintetéből mindazt a szenvedést, amit az elmúlt egy hétben átélt, mire megemelkedett kissé, és puhán megcsókolta, de meglepetésére, a nyomozó eltávolodott tőle. – Nem akarom, hogy azt hidd, csak ez hiányzott – mutatott kettejük összefonódott testére, mire Meghan halkan felnevetett.

- Abból, ahogy magam után vonszoltalak ide, inkább neked kellene ezt gondolnod rólam – jegyezte meg könnyed hangon, miközben Eric az oldalára gördült, de karjaival átkarolta, így akadályozva meg benne, hogy távolabb kerüljön tőle a doktornő, aki elégedetten sóhajtva hajtotta fejét a széles mellkasra. Ujjai játékosan rajzolgattak a meztelen felsőtestre, és mosolyogva figyelte, hogy az izmok minden alkalommal megfeszülnek, majd elernyednek, ahogy hozzáér a bronzbarna bőrhöz.

- Lássuk be, nem nagyon ellenkeztem – húzta mókás grimaszba ajkát Eric, mire Meghan felemelte fejét, és látszólag szigorúan nézett a kék szemekbe.

- Ez volt a szerencséd – csókolta meg röviden, de amikor el akart távolodni, a nyomozó nem engedte. Karjai szorosan fonódtak köré, és újra megcsókolta, hosszan, szenvedélyesen.

- Szegény Mrs. Winston – motyogta apró csókok és simogatások közepette, és majdnem felnevetett, amikor meglátta Meghan döbbent arckifejezését, hogy a legmeghittebb pillanatukban ő az idős asszonyt emlegeti. – Ő még mindig arra vár, hogy visszamész hozzá és a lábához – tette hozzá, mire a doktornő kényelmesen helyezkedett el a széles mellkason, úgy, hogy melle a férfi meztelen bőréhez préselődött. Állát megtámasztotta kezén, úgy nézett fel rá.

- Tévedés – rázta meg fejét, amitől hullámos haja ingerlőn csiklandozta meg a nyomozó arcát, mire az felemelte kezét, és szeretetteljesen tűrte el füle mögé a tincseket, hogy aztán hátára simuljon, és finoman simogatni kezdje. – Mielőtt elraboltalak, elláttam. Semmi pénzért nem adnám Kenneth kezei közé – jelentette ki határozottan, és arcára volt írva, mit gondol az orvosról, mire Eric komolyan nézett rá, ő pedig hirtelen elbizonytalanodott az átható kék szemek fürkésző pillantásától. – Mi az? – kérdezte ideges mosollyal, miközben eltűrt egy kóbor tincset a férfi homlokából, óvatosan végig simítva a hegen, ahonnan nem olyan régen eltávolította a varratokat.

- Annyi mindent szeretek benned, hogy fel sem tudnám sorolni – válaszolta halkan, mire Meghan közelebb hajolt hozzá, és finoman megcsókolta.

- Én is szeretlek – suttogta bele a csókba, majd hagyta, hogy nyelvük egymásra találjon, és lehunyt szemmel élvezte, ahogy érzékei ismét életre kelnek a férfi érintése nyomán. Még soha életében nem tapasztalt olyat, hogy egyetlen csók felforrósítsa vérét, és soha nem is gondolta, hogy éppen Taylor nyomozó lesz az, aki ezt megmutatja neki, de semmi pénzért nem cserélte volna el az elmúlt napokat, amik hozzájárultak ahhoz, hogy átélhesse mindezt. Amikor ajkaik elváltak egymástól, Eric sóhajtva ölelte magához.

- Szeretnék örökre így maradni – suttogta halkan, komoly hangon, mire a doktornő elmosolyodott.

- Itt? Az ügyeletes orvosi szobában? – vonta fel kérdőn szemöldökét, Eric pedig megrántotta a vállát.

- Nekem teljesen mindegy, hol vagyok, ha közben téged tarthatlak a karjaimban – válaszolta, miközben lehajtotta fejét, és újra megcsókolta a nőt, aki azonban kibontakozott az ölelésből, és ő meglepetten nézte, ahogy felcsatolja melltartóját, majd belebújik a zöld műtős nadrágba is.

- Ez nagyon romantikus, de… - állt fel, és magára kapta felsőjét, majd köpenyét, miközben Eric szíve gyorsabb ütemre váltott, amikor látta, hogy sztetoszkópját is nyakába akasztja a földről, és oldalára csatolja a csipogót. – De… - sétált vissza hozzá lassan, leült mellé, és karjaival átfonta nyakát. Mialatt ujjai sűrű hajában matattak, mélyen a szemébe nézett – én csak annyi időt töltenék ezután a kórházban, amennyit feltétlenül szükséges. Szeretem a munkámat – jelentette ki magabiztosan, miközben Eric szerelmesen mosolyogva várta a folytatást. – De a magánéletemet a kórház falain kívül akarom élni! Azt csak veled akarom megosztani – súgta lágyan, és elnyílt ajkakkal fogadta a férfi csókját.

- Elképesztően szeretlek! – sóhajtotta bele a csókba Eric, miközben megkönnyebbülten ölelte magához a nőt, olyan szorosan átfogva derekát, mintha soha többé nem akarná elengedni, és így is érezte. Még soha életében nem érezte magát ilyen boldognak, mint ebben a pillanatban. Minden korábbi kétely, félelem nyomtalanul eltűnt, ahogy Meghan megérintette, megcsókolta, és most már biztos volt benne, hogy soha többé nem fog kételkedni a szerelmében. Húsz perccel később kéz a kézben léptek ki a kórház főbejáratán, hogy elinduljanak közös jövőjük felé, miközben Diane elégedetten mosolyogva nézett utánuk, és az elmúlt egy évben, mióta először együtt látta a két fiatalt, már sokadszorra állapította meg magában, hogy náluk tökéletesebben összeillő párt még nem teremtett az ég.

 

 

VÉGE!

Kérdések nélkül 54. rész

54. rész

Eric egy pillanatra sem tudta levenni szemét a doktornőről, akinek hívogató ajkai, melyek olyan finoman és lágyan tudták visszacsókolni, hogy beleremegett minden sejtje, elnyíltak a meglepettségtől. Amikor elviharzott a kapitányságról, fogalma sem volt róla, hogy dolgozik-e egyáltalán a nő, de Diane, ahogy meglátta, automatikusan intett a vizsgálószoba felé, így jelezve, hol találja. Még most sem volt teljesen biztos benne, hogy jól döntött, amikor eljött, de képtelen volt tovább élni a „mi lett volna, ha…” kérdésekkel a fejében. Biztosra akarta tudni, hogy valóban minden elveszett, hogy semmi reménye sem maradt arra, hogy elnyerje Meghan szerelmét.

- Te mit keresel itt? – kérdezte az orvosnő, miközben tekintete észrevétlenül pásztázott végig a férfin. Eric ezúttal is a szokásos bőrkabátját viselte a sötét ing felett, mely ráfeszült izmos felsőtestére. Sűrű hajából homlokába hullott néhány tincs, kék szeme pedig olyan áthatóan nézett vissza rá, hogy Meghan úgy érezte, menten felperzseli a pillantásával. Az elmúlt egy hétben másra sem tudott gondolni, csak a nyomozóra, munka közben is gyakran kalandozott el figyelme, éjjel pedig szinte fájt a hiánya, ahogy rátelepedett a sötétség, és a magány. Mindennél jobban vágyott rá, hogy újra lássa, a karjaiba zárja, megcsókolja, de álmában sem merte remélni, hogy még egyszer valóban találkozhatnak.

- Én csak… - túrt bele zavartan hajába Eric, miközben azon gondolkodott, mit is mondhatna, hiszen a legkevésbé sem akart ajtóstul rontani a házba, és amikor ujja hozzáért a sebtapaszhoz, hirtelen ötlettől vezérelve folytatta – varratszedésre jöttem – jelentette ki, bár arról fogalma sem volt, hogy letelt-e a két hét.

- Értem – bólintott Meghan, igyekezve elrejteni csalódottságát, miközben átkozta magát ostobaságáért, amiért egy percig is remélni merte, hogy miatta jött a férfi, mert látni akarta, mert ugyanúgy hiányzott neki. – Szólok egy gyakornoknak – húzta ki magát, mialatt levette gumikesztyűjét, de amikor a telefonhoz lépett, Eric megfogta a csuklóját, így akadályozva meg, hogy leemelje a kagylót. A doktornő pillantása az alkarjára fonódó erős ujjakra tévedt, miközben bőre lángolni kezdett ott, ahol a nyomozó megérintette.

- Én egy orvost akarok – szólalt meg halkan Eric, mialatt tekintete fogva tartotta a nőét, ujjbegyével pedig finoman simított végig csuklójának belső felén, Meghan pedig érezte, hogy felgyorsul a pulzusa.

- Akkor ülj le a váróban! – húzta ki kezét, miközben idegesen nyalta meg alsó ajkát, ami odavonzotta Eric tekintetét, ő azonban észre sem vette, csak folytatta – amint lesz szabad orvos, szólítani fognak.

- Én egy bizonyos orvost akarok, Dr. Altman – lépett közelebb a nyomozó, és figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan nagyot nyel – téged – tette hozzá halkabban, mire Meghan kihúzta magát, és távolabb lépett a férfitól, aki túl nagy kísértést jelentett a számára.

- Amint látod, éppen beteggel vagyok – mutatott Mrs. Winston felé, aki élénk érdeklődéssel, és szentimentális mosollyal vörösre rúzsozott ajkán figyelte az eseményeket. Arról ugyan fogalma sem volt, ki lehet a fiatalember, aki szóval tartotta orvosát, de éppen eleget élt már ahhoz, hogy lássa, csak úgy vibrál a levegő a fiatalok között, tőle pedig mi sem állt távolabb, mint hogy az igaz szerelem útjába álljon.

- Azt hittem, azok után, ami történt, élhetek egy kis protekcióval – jegyezte meg szomorkásan Eric, és Meghan éppen válaszolni akart, amikor idős páciense szólalt meg.

- Ugyan, kedveském! Én igazán ráérek, nyugdíjas vagyok! – legyintett hamiskás mosollyal – lássa el az ifjút! Ahogy elnézem, nem a varratok a legnagyobb problémája – kacsintott a nyomozóra, aki hálásan mosolygott felé, de a doktornő hajthatatlannak bizonyult. Bár minden vágya volt, hogy ismét ajkán érezze a férfiét, hogy a karjaiba simulhasson, de esze ágában sem volt esélyt adni arra, hogy kettesben legyenek, elragadják az érzelmei, aztán megint fájdalmat okozzon bizalmatlanságával.

- Ez nem ilyen egyszerű! – rázta meg fejét határozottan. – Először is, be kell jelentkezni a pultnál, aztán…

- Ugyan már! – szólt közbe Mrs. Winston – a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket! Na! Eredjen, én itt megvárom, és ha bárki keresi, majd azt mondom, egy sürgős eset miatt hívták el! – jelentette ki cinkosan, mire Meghan nagyot sóhajtott, és megadva magát a sorsnak, az ajtó felé mutatott.

- Csak utánad! – küldte ki a férfit a vizsgálóból, aki némán artikulált köszönömöt az idős asszonynak, majd a szomszédos helyiség felé vette útját. Amikor beértek, a doktornő becsukta az ajtót, lehúzta a reluxát, mely egyezményes jele volt a kórházban annak, hogy a vizsgáló foglalt, és az ágy felé bökött fejével – ülj le! – utasította a férfit kimért, hivatalos hangon, és amíg az, engedelmeskedett, ő a fal melletti készenléti tálcáról steril kesztyűt húzott, és a tálcát az ágy mellé tolta. Miután Eric kényelmesen elhelyezkedett, egészen közel lépett hozzá, és az orvosi lámpát felkapcsolva hajolt fölé. – Milyen gyakran cserélted a kötést? – kérdezte szemöldök ráncolva, ahogy észrevette, nem a legtisztább a fehér ragtapasz.

- Nem is tudom… - próbált a válaszra koncentrálni a férfi, de figyelmét minduntalan elvonta a nőből áradó barackillat, és nagyot kellett nyelnie, amikor megérezte, hogy annak combja az övéhez ér. – Azt hiszem…

- Én cseréltem utoljára, igaz? – jött a következő kérdés, mely inkább hangzott számon kérő kijelentésnek, majd a következő pillanatban érezte, hogy a doktornő egy határozott mozdulattal szabadítja meg a kötéstől, melyet ezúttal egy pisszenés nélkül tűrt el. – Óriási szerencséd van, hogy nem fertőződött el! – jegyezte meg rosszallón a nő, majd kissé eltávolodva tőle, felemelt egy csipeszt, és egy ollót a tálcáról, hogy aztán aprólékos gonddal, precíz mozdulatokkal, egyesével távolítsa el az öltéseket. Amikor végzett, fehér gézlapot vett elő, amit átitatott jóddal, és óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon, végig húzta a férfi homlokán található seben. Miközben keze finoman dolgozott, tekintete észrevétlenül simított végig a markáns arcon, a kék szemeken, a keskeny, érzéki ajkakon. Orrába bekúszott a már jól ismert arcvíz kissé fanyar illata, és szíve szerint, beletúrt volna sűrű hajába, miközben mindennél jobban vágyott rá, hogy az erős karok átöleljék derekát, és szorosan magához húzza. Megrémülve saját érzéseitől, és gondolataitól, hirtelen eltávolodott a férfitól. – Kész! – jelentette ki torkát köszörülve, majd elfordult és egyetlen mozdulattal rántotta le a kesztyűt.

- Köszönöm – szállt le a vizsgálóasztalról ruganyos mozgással a nyomozó, miközben fejében kétségbeesetten kutatott, hogyan tarthatná még szóval a nőt, hogy az ne hagyja magára. – Örülök, hogy már jól vagy – jegyezte meg sután, mire Meghan azonnal elszégyellte magát, ahogy rájött, még meg sem köszönte a férfinak, amiért az megmentette az életét.

- Jól vagyok, és ezt neked köszönhetem – válaszolta halkan, miközben felé fordult – megmentetted az életem – tette hozzá, Eric azonban megrázta fejét.

- Ha nem segítettél volna… - akadt el mondat közben, mert képtelen volt kimondani, hogy elveszíthette volna a doktornőt, mire az halványan elmosolyodott. Pontosan tudta, mit akart mondani a férfi, és tekintetét nem tudta levenni a szeméről, melyben fájdalom és félelem suhant át, de olyan rövid ideig tartott, hogy egyáltalán nem volt biztos benne, hogy valóban látta.

- Vissza kell mennem – dugta zsebre kezeit, így elrejtve zavarát, miközben a levegő megtelt feszültséggel. Mindketten tudták, hogy ez a búcsú pillanata, az utolsó alkalom, hogy látják egymást, kettesben vannak. Amikor a nyomozó csak bólintott, Meghan nehéz szívvel vett mély levegőt, és lenyelve a torkában keletkezett gombócot, elindult az ajtó felé, ahogy azonban el akart haladni a férfi mellett, az hirtelen megfogta a karját, és magához húzta. Szabad keze a nyakára vándorolt, és érzéki lassúsággal simított végig rajta, mialatt Meghan érezte, hogy elakad a lélegzete és felgyorsul a pulzusa.

- Emlékszel, mit mondtam az első együtt töltött éjszakánk után? – kérdezte suttogva, és forró lehelete szinte égette a nő ajkát, aki lehunyt szemmel bólintott.

- Egy évet pazaroltál el az életedből – ismételte meg a nyomozó akkori szavait, melyek olyan boldogsággal töltötték el abban a pillanatban, amit még sosem érzett korábban, és nem is hitte, hogy néhány szónak ilyen ereje lehet.

- Többé egy percet sem akarok elvesztegetni – szólalt meg Eric, majd lehajtotta fejét, és ajkát a nőére tapasztotta. Meghan elnyíló ajkakkal fogadta a csókját, és amikor nyelvük selymesen, puhán találkozott, felsóhajtott, miközben keze átkarolta a férfi nyakát, és szorosan hozzásimult. Ujjai lágyan túrtak a sűrű tincsek közé tarkóján, mialatt érezte, hogy Eric karja a derekára vándorol a köpeny alatt, és úgy szorítja magához, mintha soha nem akarná elengedni. Ajkuk szomjasan forrt össze, egyre inkább felkorbácsolva érzékeiket, ők pedig gondolkodás nélkül adták át magukat a pillanatnak. Amikor levegő hiányában elváltak egymástól, Meghan szaporán lélegezve távolodott el a férfitól. Bár mindennél jobban vágyott a nyomozóra, és annak csókjára, érintésére, félt újra közel engedni magához. Nem tudta elfelejteni, hogy egyetlen alkalommal sem látogatta meg a kórházban, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ezúttal is csak vágyai vezérelték, amikor megcsókolta. Neki azonban ez kevés volt, és tudta, sosem lenne boldog egy olyan kapcsolatban, ami csak a testiségen alapul, így bármennyire is fájt, hogy el kell engednie a férfit, erőt vett magán, és távolabb lépett tőle.

- Ne csináld ezt kérlek… soha többé! – jelentette ki halk, mégis határozott hangon, mire Eric érezte, hogy szíve összeszorul a gondolatra, hogy legnagyobb félelme valóra válik, és Meghan nem érzi azt, amit ő.

- Képtelen vagyok lemondani rólad, Meghan – szólalt meg halkan, de amikor újra magához akarta húzni, a doktornő kezét felemelve állította meg a mozdulat közben.

- Sajnálom – csuklott el a hangja a doktornőnek, miközben az ajtó felé indult, mert úgy érezte, ha még egy percig bele kell néznie a kék szemekbe, minden büszkeségét feladja, és az észérveknek ellentmondva, átadja magát a szerelemnek, amit a férfi iránt érez, de amit az sosem fog tudni viszonozni. Eric kétségbeesetten nézte, ahogy az orvosnő eltávolodik tőle, miközben semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy nem engedheti el. Fejéből nem tudta kiverni, amit Bruce mondott neki, hogy mindent meg kell próbálnia, hogy helyrehozza, amit elrontott, hiszen biztos volt benne, hogy csak ő tehet arról, hogy a doktornő ellöki magától, és fél ismét a közelébe engedni. Bár rettegett attól, hogy Meghan nem viszonozza az érzéseit, attól, hogy még inkább megnyíljon neki, úgy érezte, meg kell tennie. Amikor a doktornő keze a kilincshez ért, és már éppen kinyitotta volna az ajtót, összeszedte minden bátorságát, és nagyot nyelve szólt utána.

- Szeretlek! – tört fel belőle a vallomás, mire Meghan megtorpant, és döbbenten fordult Eric felé, aki vadul dobogó szívvel, komolyan nézett rá.

Kérdések nélkül 53. rész

53. rész

Meghan idegesen törölte meg nyirkos tenyerét fehér köpenyében, miközben a kardiológiai osztály kórtermének ajtaja előtt állt. Miután megtudta, hogy apja még mindig itt fekszik, gyorsan átöltözött, hogy a látogatást követően azonnal fel tudja venni műszakját, majd az emeletre jött. Az ajtó előtt azonban megtorpant, és egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem tudta, képes lesz-e rá, hogy annyi év, annyi fájdalom után a szemébe tudjon nézni, el tudja mondani, amit akar, végül mégis erőt vett magán. Le akarta zárni végre a múltját, nem akarta, hogy továbbra is kísértse, ennek pedig az egyetlen módja az volt, ha szembe néz az apjával, és a szemébe mondja, amit érez.

- Dr. Altman! – hallotta meg maga mögött Camden atya meglepett hangját, aki egy szendviccsel és egy kávéval a kezében nézett rá meglepetten, de szeméből jól ki lehetett olvasni az örömöt is. – El sem hiszem, hogy itt van!

- Ezzel nincs egyedül – húzta el száját örömtelenül a doktornő – mondja, maga ideköltözött? – kérdezte meg csípősen, mert jelenlegi idegállapotának a legkevésbé sem hiányzott az atya, mire a férfi elnézőn mosolyodott el.

- Thomas-nak szüksége van a lelki megerősítésre ebben a nehéz időszakban – válaszolta nyugodtan, mire Meghan rezzenéstelen arccal hallgatta. – Hosszú utat járt be, amíg rátalált a békére, és elfogadta, hogy ő is jó ember, aki csupán eltévedt az élet kanyargós ösvényén – tette hozzá, a doktornő pedig cinikusan felnevetett.

- Tudja atyám, egy üveg whisky vagy tequila után még a legegyenesebb ösvény is kanyargóssá válik – jegyezte meg epésen, Camden atya azonban csak komolyan nézett rá.

- Nagyon felkavarta ez a találkozás – szólalt meg halkan – azóta is csak magát emlegeti, és azért imádkozott, hogy legalább egyszer meglátogassa. Örülök, hogy itt van – mosolyodott el lágyan, és szemöldöke a magasba futott, amikor meglátta a doktornő kezében a leveleket, melyeket olyan erővel szorított, hogy belefehéredtek az ujjai. – Elolvasta őket? – kérdezte izgatottan, de reményei azonnal szertefoszlottak, amikor Meghan nemet intett fejével.

- Nem – válaszolta tömören, Camden atya arca pedig szomorúságot tükrözött, amint rájött, hogy a nő korántsem azért jött, hogy megbocsásson apjának.

- Nézze… tudom, hogy Thomas bűne hatalmas… - sóhajtott mélyet a tiszteletes, mire Meghan összeszorította ajkát, nehogy kicsússzon egy meggondolatlan megjegyzés, miközben amaz folytatta – de nincs olyan tett, amit a Mindenható ne értene, vagy ne bocsátana meg…

- Nem kétlem! – szólt közbe határozott hangon a doktornő – én viszont csak egy orvos vagyok, nem mindenható! – válaszolta keményen, majd a választ meg sem várva, megkerülte az atyát, és belépett a szobába. Idegessége csak fokozódott, amikor meglátta apját, ahogy lehunyt szemmel feküdt az ágyon. Hihetetlen volt a számára, hogy az a magas, erős, szálkás izomzatú férfi, aki olyan hangosan tudott kiabálni, hogy megremegtek kis lakásuknak falai, és olyan erővel tudott ütni, hogy minden porcikája megfájdult egyetlen pofonjától, ugyanaz, mint aki most itt fekszik vékonyan, kiszolgáltatottan, erőtlenül, elesetten. A tudat, hogy már soha többé nem lesz képes bántani őt, elemi erővel tört rá. Hirtelen úgy érezte, most ő az erősebb, az ő kezében van a hatalom, már semmi oka rá, hogy féljen ettől az embertől. Thomas, mintha megérezte volna, hogy nézik, lassan kinyitotta szemét, és ránézett. Fáradt tekintete élettel telt meg, arca szomorúságot és bűntudatot árasztott, ahogy végig futtatta könnyes szemét a lányán, aki merev testtartással, büszkén felszegett állal állt előtte.

- Kislányom – sóhajtott halkan, mialatt kezét lassan felemelte az ágyról, és magához intette a nőt, de az, egy tapodtat sem mozdult, csak továbbra is némán nézte apját. – Milyen gyönyörű lettél – mosolyodott el lágyan a férfi. – Orvos vagy – állapította meg, és hangjából jól kivehető volt a büszkeség, mely azonban semmit nem jelentett a nőnek.

- Ezeket visszahoztam – szólalt meg először a doktornő, mióta belépett a kis szobába, miközben az apja által írt leveleket az ágy mellett álló éjjeli szekrényre hajította.

- Neked írtam őket – csuklott el a hangja Thomas-nak, és tekintetéből könyörgés áradt lánya felé. – Reméltem, hogy ha elolvasod… hidd el, borzasztóan sajnálom, amit elkövettem ellened, Meghan – hallotta meg évek óta először apja szájából a nevét, és a férfin látszott, hogy neki is ugyanolyan felkavaró volt kimondani. – Bocsáss meg nekem! Kérlek! – telt meg könnyel a férfi szeme. – Tudom, hogy nem tisztességes, amit kérek, azok után, amit tettem… azt is tudom, hogy nincs mentségem, mégis…

- Éveken át próbáltam rájönni… - találta meg hangját Meghan, és maga is meglepődött, milyen nyugodtan cseng a lelkében dúló vihar ellenére is – mit követhettem el ellened, amiért ezt teszed velem. Sok időbe telt, mire felismertem, hogy ez nem az én hibám… hanem a tiéd – tette hozzá, majd közelebb lépett apjához, és lenézett rá. Azt akarta, hogy emlékeiben így maradjon meg. Elesetten, megtörten, olyannak, aki már nem tud ártani neki többé. – Nem arra van szükséged, hogy én feloldozzalak a bűneid alól. Ezt nem tudom megtenni! – jelentette ki határozottan, de hangjában nyoma sem volt a gyűlöletnek, vagy az indulatnak. – Neked kell megbocsátanod magadnak – közölte rezzenéstelen arccal – én lezártam a múltat – tette hozzá, majd megfordult, és az ajtó irányába indult, de Camden atya hangja megállította.

- Dr. Altman – szólította meg, mire anélkül, hogy ránézett volna, megállt – legyen hozzá könyörületes… - kérte halkan, szinte már könyörögve, Meghan pedig lassan felé fordult.

- Ennél több könyörületet ne várjon, atyám! – válaszolta, mire Thomas szólalt meg.

- Ez is több, mint, amit megérdemeltem – jegyezte meg halkan, a doktornő pedig nagyot nyelt, és távozott a kis helyiségből, maga mögött hagyva a múlt árnyait.

 

Bruce szemét összehúzva figyelte, ahogy társa ingerülten üt rá a tűzőgépre, miután sokadjára sem sikerült a három, jelentéssel telegépelt lapot összekapcsolnia. Egy hét telt el, mióta eljöttek a kórházból, és ő azóta kerülte, hogy felhozza a doktornőt a nyomozó előtt, de azt nem tudta nem észrevenni, mennyit változott barátja, amióta nem látta a nőt. Idegesebb lett, türelmetlenebb, gyakran elkalandoztak gondolatai, olykor még a kihallgatások alkalmával is azon kapta, hogy fogalma sincs, milyen választ adott a gyanúsított a feltett kérdésre. Nem kellett briliáns elmével rendelkeznie ahhoz, hogy tudja, ennek Meghan Altman-hoz van köze. Az elmúlt egy évben számtalanszor megfigyelhette ezeket a változásokat társán, kivétel nélkül mindig akkor, amikor a kórházban volt dolguk, és összefutottak a doktornővel, ahol aztán ők ketten szópárbajba keveredtek. Az ilyen esetek után szokott ennyire elviselhetetlen lenni kollégája, csapkodott, indulatos volt, és minden második mondatában a doktornőn mérgelődött.

- Szólj, ha sikerült kivégezned – bökte oda társának nyugodt hangon, mire Eric értetlenül, mérgesen nézett rá.

- Mi van? – kérdezett vissza, majd ahogy szemével követte Bruce pillantását, azonnal megértette, mire célzott – átkozott vacak! Már régen ki kellett volna cserélni! – dohogott hangosan, mire kollégája közelebb lépett, óvatosan kivette kezéből a tűzőgépet, és egyetlen mozdulattal összekapcsolta a lapokat, hogy aztán sokatmondó tekintettel vissza adja neki. – Csak szerencséd volt! – morogta orra alatt, miközben kelletlenül vette el az irodai eszközt, a lapokat pedig egy barna mappába helyezte, és az asztalán lévő halom tetejére hajította.

- Szerencse – ismételte meg Bruce, lassan ízlelgetve a szót – vagy csak én nem vagyok tiszta ideg – vélte elgondolkodva, és amikor Eric összeráncolt szemöldökkel nézett rá, úgy téve, mintha fogalma sem lenne róla, miről beszél, vállon ütötte társát. – Ugyan már! Mindketten tudjuk, mi a bajod, és ennek semmi köze a tűzőgéphez! Amióta nem láttad a doktornőt, nem lehet veled bírni! Ingerült vagy, feszült, és csak egy szikra kell, hogy felrobbanj!

- Semmi közöd hozzá!  - vetette oda mérgesen Eric, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, társának igaza van. Egész álló nap nem tudott másra gondolni, csak Meghan-re. Folyton az járt a fejében, vajon, mit csinálhat, ő is hiányolja-e a csókokat, öleléseket, ahogy ő. Éjjel valahányszor lehunyta szemét, megjelent előtte mosolya, vágytól elsötétülő barna szeme, és szinte ajkán érezte forró leheletét.

- Hogyne lenne! Nekem kell elviselnem a képedet, meg a hangulatodat! – kérte ki magának Bruce, és a legkisebb mértékben sem zavarta, hogy Eric gyilkos pillantással néz vissza rá. – Menj és beszélj vele! Tegyél végre pontot az ügy végére!

- Már megtettem! – jelentette ki a nyomozó vállat vonva, mire Bruce megrázta fejét.

- Nem tetted! Egyszerűen csak elmenekültél! Fogalmad sincs, mit gondol a doktornő! – ellenkezett továbbra is, majd a választ meg sem várva folytatta – Az életedről van szó! Eleget tököltél, csinálj végre valamit!

- Azt mondta, nem akar beszélni velem – játszott látszólag nyugodtan a tollával – ehhez tartom magam!

- Legalább próbáld meg! – ütötte tovább a vasat kitartóan Bruce, mire Eric csüggedten nézett rá, ő pedig folytatta – nincs veszítenivalód! Ha elutasít, akkor legalább biztosra fogod tudni, hogy ennek vége, és tényleg lesz okod sajnáltatni magad, meg dühöngeni, amiért elcseszted életed lehetőségét! – vett mély levegőt, ahogy mondandója végére ért, mire Eric percekig csak némán nézett rá, és próbálta emészteni a hallottakat, majd hirtelen felugrott a székéről, magára rántotta bőrkabátját, és elviharzott, Bruce pedig megkönnyebbülten dőlt hátra saját forgószékében. – Na, végre! – sóhajtott mélyet, majd telefonja után nyúlt, hogy feleségét is értesítse a fejleményekről, aki szinte minden este azzal a kérdéssel fogadta, hogy beszélt-e már Eric a doktornővel, és kivétel nélkül a fejére koppintott, amiért nemleges választ adott, mert szerinte, legjobb barátjaként, neki lenne kötelessége felnyitni barátja szemét.

 

Meghan óvatosan hámozta ki a kötésből a 70-es éveinek végén járó Mrs. Winston lábát, aki halkan sziszegve tűrte a fájdalmat, mire a doktornő együtt érző pillantást vetett rá.

- Meg is vagyunk – mosolygott rá biztatón, ahogy lekerült a kötszer, és szemöldöke ráncba futott, amikor észrevette, hogy az elmúlt két hét alatt, szinte alig javult valamit a seb. – Magával hozta a laboreredményt, amit kértem? – kérdezte, mire az ősz hajú, ápolt, elegáns ruhában üldögélő hölgy azonnal belenyúlt fekete táskájába, mely színben tökéletesen passzolt sötét kosztümjéhez, amit a szövetkabát alatt hordott, és egy hófehér, gépelt lapot nyújtott át neki.

- Le kell vágni a lábam? – kérdezte aggodalmasan, és világítóan kék szemébe a rémület költözött.

- Ne szaladjunk annyira előre – érintette meg nyugtatón a törékeny vállakat Meghan, majd minden figyelmét az eredményre koncentrálta, és figyelmesen futotta át a sorokat, miközben az egyik ápolónő finoman tisztogatni kezdte a nyílt sebet. – Csinálunk egy cukorterhelést, rendben? – nézett a nőre, mire az, megilletődötten pillantott vissza rá, ő pedig már a nővérhez intézte szavait. – Vegyen vért, és küldje fel a laborba! S.O.S az eredmény! – adta ki az utasítást, mire az bólintott, és néhány perc leforgása alatt, szinte észrevétlenül vette le a kívánt mennyiségű vért az asszony karjából, miközben a doktornő tollért nyúlt a zsebébe, és rutinos mozdulatokkal vezette fel a kórlapra az adatokat, az ápolónő pedig távozott a kémcsővel. – Most pedig, Mrs. Winston… - fordult ismét az idős asszonyhoz, de annak tekintete válla fölött a vizsgáló ajtajára szegeződött, ő pedig kíváncsian nézett hátra, hogy megtudja, mi kötötte le annyira betege figyelmét.

Kérdések nélkül 52. rész

52. rész

Eric, állát megtámasztotta összekulcsolt kezein, miközben a kórház folyosóján elhelyezett, kényelmetlen székek egyikén ült. Cipője ütemes kopogással járt a padlón, így próbálva csökkenteni a benne lévő feszültséget, miközben körülötte a megszokott kórházi élet zajlott. Orvosok, ápolónők haladtak el előtte, laboreredményekkel, vérmintákkal, röntgenképpel, vagy kávéval a kezükben. Némelyikük gondterhelten ráncolt homlokkal tanulmányozta menet közben a felvételeket, mások kedélyesen beszélgettek a közelgő hétvégi programjaikról, de a nyomozó ebből semmit nem fogott fel. Gondolatai távol jártak, és szemét nem tudta levenni az ajtóról, mely mögött eltűntek a mentősök Meghan-nel. Amikor a doktornő elveszítette eszméletét, és nem reagált semmire, a félelem vasmarokkal szorította össze szívét. Olyan félelem volt ez, amit még soha nem érzett. A gondolat, hogy ő rontott el valamit, ami a nő életébe kerülhet, mint egy sötét árnyék vetült rá, és tudta, hogy soha nem lenne képes megbocsátani magának. A percek ólomlábakon jártak, a tehetetlenség, hol dühöt, máskor kétségbeesést generált szívében, miközben legszívesebben betörte volna az ajtót, hogy saját szemével láthassa, Meghan jól van.

- Van valami hír? – rántotta ki merengéséből Bruce hangja, akinek fel-le emelkedő mellkasa elárulta, hogy futva tette meg az utat, hogy mielőbb értesülhessen a doktornő állapotáról.

- Semmi – szólalt meg nehezen Eric, mire társa csalódottan bólintott, és helyet foglalt mellette az egyik széken – több mint egy órája bent van – sóhajtott a nyomozó, tanácstalanul végig simítva homlokán. Keze megérintette a sebtapaszt, és felidéződött benne a pillanat, amikor Meghan ellátta sérülését. Szinte újra érezte, ahogy ujját finoman végig húzza bőrén, melybe most is beleborzongott.

- Jeremy mindent bevallott – szólalt meg Bruce, az ügyre terelve a beszélgetést, remélve, hogy el tudja terelni társa figyelmét arról, ami az ajtó mögött zajlik – középiskolás volt még, amikor a bátyja belekeveredett egy bandaháborúba. Lelőtték, de a rendőrség alkut kötött a gyilkosokkal – tájékoztatta társát a fejleményekről, és figyelmét nem kerülte el, hogy az nem is figyel rá, de ő csak tovább beszélt. – Orvos akart lenni, de nem bírta cérnával, így a laborban kötött ki. Mindig is bosszút akart állni, csak a módját nem tudta. Egészen addig, amíg rá nem lelt a kísérleti gyógyszerekre – húzta el száját undorodva – jól a körmére nézünk, az is elképzelhető, hogy több áldozat is van – tette hozzá, de amikor Eric még mindig nem reagált, halkabban szólalt meg – erős nő! – jelentette ki határozottan – nem lesz semmi baj! – tette hozzá olyan hangon, mint, aki nem is hajlandó más lehetőséget elfogadni, mire Eric nagyot nyelve nézett rá.

- Mi van… - kezdett bele, és amikor társa összeráncolt szemöldökkel, várakozón fordult felé, mélyet sóhajtott, hogy folytatni tudja, hogy ki tudja mondani, amitől a legjobban félt – mi van, ha mégsem? – kérdezte olyan halkan, hogy Bruce szinte nem is értette, de a szeméből kiolvashatta a félelmet, így megrázta a fejét.

- Erre még csak ne is gondolj! Muszáj hinned benne, hogy felépül! Nem adhatod fel a reményt! – fogta meg társa vállát bátorítólag, de az lehajtotta fejét.

- Azt mondják… - szólalt meg halkan, mintha csak magának mondaná, Bruce pedig előre hajolt, hogy jobban értse, amit társa mond – el kell jutni a kétségbeesés legmélyebb pontjáig, hogy újra reménykedni tudjunk – nyelte le a torkában keletkezett gombócot Eric, miközben barátja együtt érző pillantással hallgatta. Még sosem látta ilyen elveszettnek a férfit, és most már egészen biztos volt benne, hogy teljes szívével szereti a doktornőt. – De én nem tudom… hogy a kétségbeesésemnek van-e még mélyebb, még sötétebb pontja, mert bevallom… - akadt el egy másodpercre a nyomozó, ahogy próbálta megfogalmazni, mit is érez – a lehetősége annak, hogy elveszíthetem, olyan félelmet generál bennem, amit még soha nem éreztem! – fedte fel érzéseit barátja előtt őszintén, akit szinte testvéreként szeretett, és Bruce éppen válaszolni akart, amikor nyílt az ajtó, ők pedig egy emberként pattantak fel a székből, amikor meglátták a kilépő orvost. Eric némán nyomott el egy megkönnyebbült sóhajt, amikor felismerte benne Dr. Lyon-t, Meghan felettesét, akivel ugyan csak egyszer találkozott, mégis szimpatikusnak találta, és úgy érezte, jó kezekben volt a doktornő. – Hogy van? – lépett elé, miközben idegesen túrt bele hajába, mire az orvos komolyan nézett vissza rá.

- Az erős ütés hatására, mely a hátát érte, részleges, zárt légmell alakult ki nála – fogott hozzá a férfi, hogy ismertesse a helyzetet. – Ennek során levegő kerül a mellkashártya lemezei közé, és a tüdő részlegesen összeesik. Minden levegővételkor egyre több levegő kerül be, és fokozatosan a légköri nyomásnál nagyobb nyomás alakul ki a mellkasüregben – magyarázta tovább, mire Eric türelmetlenül kezdett toporogni, amit az orvos is észrevett. – Azonban, hála magának, időben érkezett a segítség! A mellkascsapolásnak köszönhetően, átmenetileg csökkentette a belső nyomást, ezzel elegendő oxigénhez juttatta addig, amíg a mentősök megérkeztek – dicsérte meg a nyomozót, aki azonban, megvonta vállát.

- Nélküle azt sem tudtam volna, mihez kezdjek – vallotta be nyugodtan, és arcán látszott, fel sem fogta még, hogy megmentette a doktornő életét.

- Igen, az egyik legjobb orvosom – mosolyodott el büszkén Dr. Lyon, majd a nyomozóra nézett – de ebben a helyzetben, nem sokra ment volna a tudásával, egyedül – húzta fel sokatmondón a szemöldökét, mire Eric nagyot sóhajtott, ő pedig tovább beszélt. – Utólagos engedelmével, eltávolítottuk az alkalmi drént, amit használt – vette elő zsebéből a nylonba csomagolt tollvéget, és mosolyogva a nyomozó felé tartotta, aki fejét megrázva jelezte, hogy nem tart rá igényt – és inkább egy speciális eszközzel helyettesítettük. A furulya-drént egy-két napig a mellkasában hagyjuk, amíg a levegőürülés meg nem szűnik, és a tüdő ki nem tágul. Amint ez megtörténik, eltávolítjuk a csövet, még néhány napig megfigyeljük, aztán távozhat – ért mondandója végére, de Eric csak az utolsó néhány szót volt képes felfogni abból, amit hallott.

- Ez… azt jelenti, hogy teljesen felépül? – kérdezte hitetlenkedve, de hangjából jól kivehető volt a megkönnyebbülés, mire Dr. Lyon bólintott.

- A rossz emléken, és egy kis hegen kívül a bordái mentén, semmi nem fogja emlékeztetni erre a borzalomra – erősítette meg határozottan az orvos, majd elgondolkodva nézett végig a nyomozón, akin egyértelműen látszott, mennyire megviselte érzelmileg az elmúlt néhány óra. – Általában nem szoktam engedélyezni, hogy aznap látogatót fogadjon a beteg, de tekintettel arra, hogy a kedvenc orvosomról van szó, és, hogy a vőlegénye mentette meg az életét, azt hiszem, kivételt teszek. Néhány percre bemehet hozzá, de ne fárassza ki nagyon – kacsintott rá hamiskásan, és Eric-nek csak ekkor jutott eszébe, hogy a férfi még mindig úgy tudja, hogy ők ketten a doktornővel egy párt alkotnak.

- Köszönöm, Dr. Lyon – bólintott hálásan mosolyogva, mit sem törődve Bruce döbbent tekintetével, majd kezet fogott az orvossal. Egy percig némán meredt a kórházi szoba ajtajára, mely mögött a doktornő lábadozott, végül nagyot nyelt, és elszakítva onnan pillantását, elnyomva a vágyat, hogy belépjen, és utoljára láthassa, erőt vett magán, és felvéve kabátját a székről, a liftek felé indult.

- Megállj! – ragadta meg karját Bruce határozottan – hova az ördögbe mész? – kérdezte meglepetten, mert szentül hitte, hogy Eric alig várja, hogy bemehessen a doktornőhöz.

- El – adott tömör választ, de társa nem érte be ennyivel, továbbra is várakozón nézett rá, ő pedig megvonta vállát. – Már tudom, hogy jól van, és minden rendben lesz. Nekem ennyi elég.

- Francokat elég! – tört fel Bruce-ból – alig várod, hogy lássad! Mi tart vissza? Menj be hozzá, és beszéljétek meg a dolgokat!

- Próbáltam – tárta szét tehetetlenül a kezeit Eric – nem kíváncsi a magyarázatomra, és igaza is van! Hogyan várhatnám el tőle, hogy velem legyen, ha úgy érzi, nem tudok megbízni benne? – kérdezte, majd elindult, barátja azonban nem követte, csak összeráncolt szemöldökkel nézett utána.

- Gyáva vagy! – kiáltotta olyan hangosan, hogy nemcsak Eric, hanem mások is felé fordultak, mire a nyomozó először megtorpant, majd lassan visszasétált és mélyen a szemébe nézett.

- Mit mondtál? – kérdezte halkan, fenyegető hangon, Bruce azonban állta a tekintetét.

- Azt mondtam, gyáva vagy! Sokkal könnyebb úgy elmenned, hogy meghagyod magad abban a hitben, talán összejöhetett volna, ha bemész hozzá – válaszolta nyugodtan, és mit sem törődve Eric elsötétülő tekintetével, folytatta – Rettegsz tőle, hogy a szemedbe mondja, nem akar téged! Félsz, hogy nem lennél képes elviselni, ezért inkább meg sem próbálod!

- Rendben – bólintott rezzenéstelen arccal Eric, miközben igyekezett elnyomni magában szíve hangjait, melyek azt súgták, barátjának teljes mértékben igaza van. – Gyáva vagyok. Most jobb? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, de Bruce megrázta fejét.

- Úgy akarod leélni az életedet, hogy… - próbálta volna meggyőzni a férfit érvekkel, de az egészen közel lépett hozzá.

- Az én életem! Az enyém! – szólalt meg halk, határozott hangon – a döntés is az enyém, hogy akarom élni! Világos? – húzta össze szemét elszántan, mire legjobb barátja csüggedten fogadta el, hogy veszített.

- Világos – morogta orra alatt rosszallón, és pillantása a szoba ajtajára tévedt, ahogy elhaladt mellette.

 

Meghan óvatos mozdulattal állította fel a kis, pásztorlányt formázó szobrot a polcra, a szakkönyvek mellé, majd elégedetten nézett végig a lakáson. Még csak néhány napja engedték ki a kórházból, így meglehetősen elfáradt, mire rendet rakott a rablás után, de most megkönnyebbülten lélegzett fel, hogy végre ismét otthon kezdte érezni magát. Ahogy tekintete körbefutott a nappaliban, szeme megakadt a levélkupacon, melyet Camden atya nyomott a kezébe, és ez ismét felidézte Eric emlékét, ahogy karjaiba zárta a parkolóban, ahogy együtt érző tekintettel hallgatta meg történetét. Az első egy-két napban még reménykedett benne, hogy a nyomozó meglátogatja majd, aztán szép lassan beletörődött, hogy nemcsak Lisa ügyét, hanem kettejük kapcsolatát is lezárta a férfi. Miközben igyekezett elhitetni magával, hogy így a legjobb, nem illettek volna egymáshoz, hirtelen ötlettől vezérelve, felkapta a leveleket, majd magára rántotta kabátját, és elviharzott a lakásból, hogy ő is lezárjon egy fejezetet az életében.