Nehéz döntés 18. rész

18. rész

Lanie döbbenten futtatta végig tekintetét az előtte álló írón, akinek kezében üres whisky-s pohár volt, melyben megcsörrent a jégkocka, ahogy az ajtót támasztotta. A máskor csillogó kék szemekből most kihunyt a fény, és rezignáltan nézett a doktornőre, aki a férfi mögé pillantva, hamar felfedezte a kanapé előtti asztalon álló, félig üres alkoholos üveget. Castle unottan várta, hogy a nő belekezdjen jövetele okába, bár voltak sejtései, miért is jöhetett. Kate nyilván már nála van, és Lanie most azt hiszi, egy beszélgetéssel helyrehozhat mindent. De mit tudna helyrehozni azon, hogy a nyomozó boldogtalan mellette? – tette fel magában a kérdést. Semmi kedve nem volt beszélgetni a nővel, vagy meghallgatni, de tudta, a nő elég kitartó ahhoz, hogy beváltsa fenyegetését, és tényleg Javi-val rúgassa rá az ajtót.

-          Mégis mit művelsz magaddal? – kérdezte meglepetten a doktornő, mire Castle most félreállt az ajtóból, és a kanapéhoz sétálva egy újabb adag italt töltött magának.

-          Minek néz ki? – kérdezett vissza válasz helyett flegmán, miközben látta, hogy Lanie beljebb jön a lakásba, és becsukja maga mögött az ajtót.

-          Mielőtt félholtra iszod magad, meghallgatnál? – lépett most a férfi elé, és kivette az üveget a kezéből, a pohárral együtt. Rick úgy kapott utána, mint egy durcás ötéves, akinek a kedvenc játékát kobozta el az anyukája.

-          Lanie! Add vissza! Meg ne sértődj, de semmi közöd hozzá, mennyit iszom! – feleselt morcosan, de a nő nem is hallgatott rá, csak a konyha felé indult, és az üveg tartalmát lelkiismeret-furdalás nélkül öntötte a csapba – Elment az eszed?! Az egy 1200 dolláros Whisky!! – háborodott fel az író, és hitetlenkedve nézte a lefolyón távozó italt – Na, jó! Mars ki innen! – mutatott az ajtó felé sértetten, de Lanie csak karon ragadta, és visszavezette a nappaliba.

-          Ülj le! – fújtatott nagyot, ahogy végre sikerült elérnie, hogy az író, aki elég nehézkesen mozgott már az elfogyasztott ital hatására, leüljön, majd mellé telepedett – Kate megjelent nálam, és közölte, hogy el fogtok válni! Elhiheted, hogy meglepődtem!

-          Na, ezzel nem vagy egyedül! – húzta gúnyos fintorra keskeny száját az író önmarcangolón – képzelheted, én hogy meglepődtem, amikor minden előjel nélkül, csomagolni kezdett, és közölte, hogy nem boldog a házasságunkban. Gyakorlatilag, ennél nagyobb pofont akkor sem kaphattam volna tőle, ha tényleg képen töröl!

-          Hidd el, Castle, meg volt rá az oka, és ha megtudod… - fogott volna bele a magyarázatba Lanie, de Rick félbeszakította.

-          Lanie! Hagyd ezt abba! – állította meg felemelt kézzel a férfi a doktornőt – ne védd, rendben? Nem neked kellene elmondani, miért ment el, hanem neki! – közölte emeltebb hangon, sértetten – De nem! Ő csak fogta magát, és elment, miközben bejelentette, hogy válni akar! Tudod, mit? Rendben! Áldásom rá! Két válást kibírtam, a harmadikba sem pusztulok bele!

-          Castle… félreértetted őt… - fogott hozzá ismét a nő türelmesen, de Rick ezúttal sem hagyta, hogy befejezze.

-          Igen, ez lesz a legjobb! Azt hiszi, nem tudom, miért nem boldog? Pontosan tudom, mi a baj! – lovallta magát bele egyre inkább sértettségébe az író, miközben felpattant, és fel-alá járkálva, hevesen gesztikulálva magyarázott tovább. – Nyilván rájött, hogy én korántsem vagyok olyan szórakoztató, mint az a Dement gyerek, én nem mentek meg éheztetett árvákat, mint a motoregér, vagy az én nevem mögött nem áll olyan kis piszok, minthogy F.B.I – gúnyolódott a férfi, felsorolva Kate összes, általa ismert korábbi kapcsolatát.

-          Castle, ez… - futott neki harmadszor a doktornő, ezúttal is sikertelenül, mert Rick töretlenül folytatta.

-          Én mindig hittem kettőnkben, Lanie, de már látom, hogy ostoba voltam! Látnom kellett volna a jeleket! Azt, hogy négy évig tartott, míg elismerte, hogy viszontszeret, aztán pedig háromszor utasította el a lánykérésemet, végül pedig, csak azért mondott igent, mert majdnem ott patkoltam el egy bevetés során! – fakadt ki egyre ingerültebben, belemerülve az önsajnálatba a férfi – talán jobb is, ha elengedem! Megkímélem magam…

-          Castle! – csattant most már ingerülten, és erőteljesen, türelmetlenül a doktornő hangja, mire Rick torkára forrt a szó, és rémülten meredt a haragosan villámló, sötét szemekbe – Befognád végre?! – kérdezte idegesen a nő, majd amikor Rick elkerekedett szemekkel bólintott, és lassan helyet foglalt, Lanie nagy levegőt véve folytatta – az egyetlen oka Kate költözésének az, hogy azt akarja, boldog légy! – tört fel a nőből, mire Rick értetlenkedve ráncolta össze a szemöldökét.

-          Hol is van ebben a logika? – kérdezte szarkasztikusan, mire Lanie, megfogta a kezét.

-          Figyelj nagyon arra, amit mondok, és jól gondold meg, mit teszel utána! – halkította le a hangját, Castle pedig, feszülten hajolt közelebb, hogy minden szót értsen. Lanie először nehezen tudott beszélni arról, amit megtudott, annál is inkább, mivel úgy érezte, elárulja barátnőjét, aki egy hétpecsétes titkot bízott rá, de végül egyre gördülékenyebben jöttek ajkára a szavak, Rick pedig figyelmesen, könnyes szemmel hallgatta – érted már? Szeret téged, te szamár! – mosolyodott el lágyan, együtt érzőn a doktornő, miközben figyelte a férfi arcán végbemenő változásokat. A dühös, haragos szikrák eltűntek a kék szemekből, a sértettséget felváltotta a szomorúság, és az apró remény csillogása. – Annyira szeret, hogy képes lenne lemondani rólad, csak boldognak lásson!

-          De én csak vele vagyok boldog! Gyerekkel, vagy gyerek nélkül, nekem ő kell! – tört fel a férfiból elkeseredetten, mire Lanie megértőn bólintott.

-          Ne nekem, Castle! Neki! Neki mondd ezt el! – mosolygott megint a férfira, majd amikor az felállt volna, egy laza mozdulattal nyomta vissza a kanapéra. – és ha egy mód van rá, először zuhanyozz le, aludd ki azt a méregdrága cefrét a szervezetedből, és aztán közöld vele, mennyire szereted – kacsintott az íróra, majd az ajtó felé menet visszafordult, és pillantását végig futtatta a kanapén ücsörgő írón, aki most kissé csalódottan emelte rá kék tekintetét.

-          Miért nem mondta el nekem? – kérdezte fájdalmas hangsúllyal a hangjában, mire Lanie csak nagyot sóhajtott.

-          Nem tudom, Castle – hazudta a nő szemrebbenés nélkül – kérdezd meg tőle te! – fűzte még hozzá, majd távozott, egyedül hagyva az írót nyomasztó gondolataival, és érzéseivel. Rick megkövülten ült továbbra is a kanapén, miközben az elmúlt fél óra eseményeit igyekezett feldolgozni. A tény, hogy Kate-nek nem lehet babája, sokkolta, és letaglózta. Emlékeiben utat tört magának a délután, amikor Gary O’Brian lakására igyekeztek kihallgatni a férfit, és az, milyen szeretettel fordult a nő a kislány felé, mennyi gondoskodással törölte meg maszatos arcát, orrát. Ugyanebben a pillanatban rémlett fel neki az is, milyen fagyossá vált az ágyban a hangulat, amikor a közös babát említette, vagy amikor a nő azt mondta neki, a hiba benne van. Lehunyt szemmel, összefacsarodott szívvel gondolt arra, milyen nehéz lehetett Kate-nek egyedül megbirkóznia ezekkel az érzésekkel, félelmekkel, míg végül rá kellett jönnie, hogy nem lehet közös gyermekük. Ezzel együtt azonban, dühös is lett. Úgy érezte, joga lett volna tudni, milyen vizsgálatra ment a nő, ott kellett volna lennie! Mint a férje, támogatnia kellett volna, fognia a kezét, biztatni, hogy nem lesz semmi baj, és még akkor is, ha tenni nem tudott volna semmit, együtt kellett volna hallaniuk az eredményt is az orvostól, a lehetőségekkel együtt. Amikor összekötötte a nyomozóval az életét, megfogadta, hogy jóban, rosszban támogatni fogja, vele marad, míg a halál el nem választja, és ezt a fogadalmat ő komolyan is gondolta. Úgy érezte, nem volt hozzá joga a nőnek, hogy helyette döntse el, mit szeretne, mitől lesz ő boldog. Ahogy ezt végig zongorázta magában, már nem is érezte olyan sürgetőnek, hogy elmenjen a feleségéhez. Sértve érezte magát, és megbántottnak, ezért egy gyors zuhany után ágyba feküdt, és hosszas forgolódás után, melynek oka leginkább az volt, hogy nem érezte maga mellett feleségének illatát, törékeny testét, melyhez az elmúlt egy évben hozzászokott, mint a levegőhöz, nyugtalan álomba merült.

Kate köntösben, fáradtan öntötte csészébe a kávét barátnője lakásán, miközben gondolatai még mindig az előző este körül forogtak. Nem sokkal azután, hogy elaludt, zaklatottan ébredt, újraélve veszekedésüket. Rick-et kereste maga mellett, és csalódottan állapította meg, hogy már sosem bújhat ölelő karjai közé, nem érezheti orrában a fanyar arcvíz illatot. Úgy gondolta, kimegy a nappaliba, talán Lanie még fent van, és egy beszélgetéssel sikerül elterelnie a figyelmét, de barátnőjét nem találta otthon. Beletörődve, hogy a nő átment Javihoz, és nála tölti az éjszakát, visszament a hálóba, és erőt véve magán, megpróbált aludni. Annak, hogy nem sikerült, ékes bizonyítéka volt a fáradtság, mely minden tagjára ránehezedett, és a fejfájás, mely megbénította. Éppen azon gondolkodott, hogy keres egy aspirint, amikor nyílt a háló ajtaja, és a doktornő lépett ki rajta, frissen, kipihenten, útra készen.

-          Szia! Várj, neked is töltök, csak azt hittem, Javinál töltötted az éjszakát – köszöntötte legjobb barátnőjét a nyomozó, mire Lanie elnézőn legyintett.

-          Hagyd csak, majd én kiszolgálom magam – lépett volna a nő mellé a pulthoz, de ebben a pillanatban megszólalt a bejárati ajtó csengője, ő pedig nagyot sóhajtva ment kinyitni. Amikor meglátta, ki a váratlan vendég, szája szegletében apró mosollyal kiáltott vissza Kate-nek – Tudod, mit? Inkább iszok a boncteremben. Mentem! – fűzte még hozzá, majd a választ meg sem várva emelte le kabátját a fogasról, és az írónak kacsintva már ki is libbent, Rick pedig nagyot nyelve lépett beljebb a lakásban, és zárta be az ajtót maga mögött.

Nehéz döntés 17. rész

17. rész

Espo unottan forgatta kezében a kis, fehér, virágmintákkal díszített lapot, melyet a jobb oldalánál lévő halomra helyezett volna éppen. Száját elhúzva állapította meg, hogy siralmasan halad, még mindig több mint a fele hátravolt, és amit eddig elkészített, azok sem nyerték el a tetszését. Alig egy órája érkezett haza menyasszonya lakására, Lanie máris munkára fogta, és nekiálltak a meghívók címzésének, aminek ő egyáltalán nem örült, már csak azért sem, mert mindig is rondán írt, melyet társai, és kollégái nem egyszer hasonlítottak hieroglifákhoz, vagy rosszabb napjaikon inkább macskakaparáshoz.

-          Ez… szánalmas! – tört ki belőle durcásan, majd a mellette ülő, és szorgalmasan betűket rajzoló kedvesére emelte mogyoróbarna szemét, Lanie pedig, érdeklődve vette szemügyre az elkészült példányt.

-          Tényleg az – értett egyet a férfival, akinek kikerekedett szeméből látta, hogy nem éppen erre a válaszra számított. Mosolyogva hajolt oda, és nyomott egy finom csókot az érzéki szájra engesztelésül – Ne aggódj, majd azt mondjuk, az öt éves szomszéd kisgyerek írta! – tréfálkozott jókedvűen Lanie, mire Javi csalódottan, és sértetten grimaszolni kezdett.

-          Nem értem, miért nem lehet nyomtatni a meghívókon a címzést is! Miért vesződünk vele, amikor sokkal jobban is elüthetnénk az időt… - hagyta félbe a mondatot csábosan mosolyogva a férfi, majd azzal a lendülettel már a nő mögött állva hajolt a selymes bőrű nyakra, és puha csókokat szórt rá.

-          Azért, Javier Esposíto, mert így… sokkal… - akadozott a hangja a doktornőnek, miközben mélyeket lélegezve próbált mondanivalójára koncentrálni a csókok helyett – sokkal… bensőségesebb… - sóhajtott mélyet, majd elejtve kezéből a tollat, megfordult a székben, és átkarolva a nyomozó nyakát, szájon csókolta. Ajkuk szenvedélyesen találkozott, nyelvük puhán simult a másik szájába, miközben Javi felhúzta a nőt a székről, és szorosan átölelte. Éppen elmélyítették volna a csókot, még inkább lázba hozva ezzel testüket, amikor az édes pillanatot, mint egy szablya szelte ketté a csengő éles ricsaja. Javi morgolódva hagyta, hogy a nő kibontakozzon az ölelésből, és ajtót nyisson, miközben visszaült a székre, és egy újabb lapot tett maga elé, hogy rákarmolja a címzetteket. Lanie nagyot sóhajtva rendezte szapora szívverését, majd mosolyogva tárta szélesre az ajtót, de azonnal elkomolyodott, amikor meglátta legjobb barátnőjét összetörten, utazótáskát szorongatva, szemében pedig kétségbeesés, és annyi fájdalom csillogott, melyet utoljára akkor látott benne, amikor a kanapéján ülve, könnyek között mesélte el, hogy visszautasította az író házassági ajánlatát – Kate? Te jó ég, mi történt? – találta meg a hangját, mire Kate megrántotta a vállát, és szeméből kibuggyant egy könnycsepp.

-          Elválunk… Lanie… el fogunk válni… - csuklott el a hangja, és arcán látszott, hogy nem sokáig bírja tartani magát.

-          Javi! Megmenekültél, szívi! Hívd el Ryan-t egy italra, és ne siess haza! – kiáltott oda az asztalnál üldögélő Espo-nak, anélkül, hogy pillantását akár egy percre is elszakította volna az előtte álló, könnyben úszó tekintettel ránéző barátnőjéről. Javi értetlenkedéssel, vegyes döbbenettel emelte fel fejét, de amikor meglátta Beckett-et, utazótáskával a kezében, azonnal a kabátja után nyúlt, és útra készen állt meg menyasszonya mellett.

-          Minden rendben? – vetett aggódó pillantást felettesére, de Kate képtelen volt arra, hogy megszólaljon, még a tekintetét is elkapta a rászegeződő, átható barna szemek elől, és inkább a padlót figyelte elmélyülten.

-          Egy kis félreértés! Menj! – érintette meg karját Lanie kedvesen, és Javi tudta, ne kérdezzen többet, így bólintott, lágyan megcsókolta a doktornőt, majd távozott, Lanie pedig egy mozdulattal rántotta be az ajtóból a nyomozónőt. Elvéve tőle a táskát, az ajtó melletti fogas alá helyezte, majd beljebb vezette a nappaliba, és leültette a kanapéra. – Ki vele! Mi a frász történt? Megcsalt?! – szegezte barátnőjének a kérdést nyíltan Lanie, mire Kate szeméből most már patakokban kezdett folyni a könny, és megrázta a fejét.

-          Dehogy! Soha, senki… nem szeretett még úgy, mint ő, Lanie – zokogta kétségbeesetten, és hangja el-elcsuklott közben, de barátnője türelmesen várt, ő pedig folytatta – ezért kell elhagynom! Ő… Ő olyan boldoggá tesz engem, és én… én egy szerencsétlen csődtömeg vagyok… - akadt el a hangja ismét, és Lanie nem tudott mást tenni, csak megölelte, és hagyta, hogy kisírja magát. Amikor kis idő múlva, egy kissé megnyugodott, nagy levegőt véve folytatta – annyira vágyik egy babára, de én… voltam egy vizsgálaton, és… nekem…

-          Értem – szakította félbe a doktornő. Látta, hogy Kate-nek micsoda küzdelem lehetett megbarátkozni az eredménnyel, melyet talán még mindig nem dolgozott fel teljesen, ezért inkább közbeszólt, így elkerülve, hogy annak, meg kelljen ismételnie, amivel küzd. Kate hálásan fogadta a gesztust, Lanie pedig, folytatta – Rosszul fogadta? Ezért jöttél ma ide hozzám? Nem úgy reagált, ahogy vártad? – záporoztak a kérdések, miközben arra gondolt, hogyan ismerhette ennyire félre az írót. Azt hitte, minden álma, hogy Kate-tel legyen, és sosem gondolta, hogy egyszer közéjük állhat bármi, leginkább az, hogy Kate-nek nem lehet babája. Amikor azonban a nyomozónő nem válaszolt, csak a kezében gombóccá gyűrt zsebkendőt gyűrögette még kisebbé, Lanie-t balsejtelem kerítette hatalmába. Hirtelen, mint egy villámcsapás állt össze számára a kép, és hitetlenkedéssel, vegyes döbbenettel bökte meg legjobb barátnője vállát – Atya ég! Katherine Beckett Castle! Mondd, hogy elmondtad neki! Ugye tudja, hogy ezért hagytad ma el! – húzta össze fenyegetőn a szemét, mire Kate szégyenkezve hajtotta le a fejét.

-          Képtelen voltam rá, Lanie! Még azt sem tudja, hogy kivizsgáltattam magam! – tört fel belőle a vallomás, szinte suttogva, és barátnőjének kellett néhány perc, hogy megeméssze a hallottakat.

-          Miért? Joga van tudni, Kate! – háborodott fel a legőszintébb hangon a doktornő, mire Kate elgyötört tekintettel nézett rá.

-          Nem érted? Ha elmondom neki, velem marad! – hadarta egy levegővel, igyekezve logikailag alátámasztani nemcsak Lanie, de önmaga előtt is döntése helyességét, de érezte, hogy nem a legjobb megfogalmazást választotta.

-          Ez olyan szörnyű lenne? – értetlenkedett Lanie, mire Kate komolyan bólintott.

-          Igen, Lanie! Szörnyű lenne mindkettőnknek! – sóhajtott fájdalmasan a nő – Castle minden álma, hogy közös gyerekünk legyen, amit én nem tudok neki megadni, de ő sosem hagyna el emiatt. Velem maradna, engem pedig felemésztene a bűntudat, és az, hogy csak szánalomból maradt velem. – magyarázta, miközben újabb könnycseppek eredtek útjukra arcán lefelé, kis patakot varázsolva maguk után, de a nő már nem foglalkozott vele, hogy letörölje azokat, miközben tovább beszélt – Szeretem őt, Lanie, és ha valaki, ő megérdemli, hogy újra apa legyen, hogy találjon valakit, aki teljes mértékben boldoggá tudja tenni! Én ezt nem tudom megadni neki… - halkult el a hangja, mire Lanie szomorúan, együtt érzőn emelte rá sötét szemét.

-          Meg fog gyűlölni… ezt te is tudod, ugye? – kérdezte szomorú hangon. Rossz volt ilyen állapotban látnia barátnőjét, és a szíve összefacsarodott a gondolatra, hogy a sors hibájából a két legösszeillőbb ember ne lehessen együtt. Kate most bánatosan emelte rá könnyben úszó zöldes-barna szemét.

-          Szükségem van rád, Lanie! – tört fel belőle olyan elgyötört hangon, ahogy még sosem hallotta a nyomozónőt a doktornő. Nagy levegőt véve bólintott.

-          Itt vagyok, és itt is leszek neked! De ne hidd, hogy egyetértek a döntéseddel! – húzta össze haragosan a szemöldökét a nő – A barátod vagyok, éppen ezért, szólok, hogy amit művelsz, marhaság! Meg kellene hagynod a kék szeműnek a jogot, hogy eldöntse, téged akar jobban, vagy egy közös gyereket! – fűzte hozzá, majd nagyot sóhajtott, és finoman megérintette barátnője karját – gyere! Pakolj ki a vendégszobában – húzta fel a kanapéról az összetört nőt, aki engedelmesen követte. Alig fél órával később, összehúzott szemmel nézte az ágyában nyugtalanul alvó barátnőjét, majd halkan, nehogy felébressze, becsukta az ajtót, és vőlegénye számát tárcsázta.

Lanie Parish nem az az ember volt, aki beleszólt barátai életébe, legalábbis tettlegességig sosem fajult a helyzet. Olykor-olykor ellátta őket, akár kéretlen, tanáccsal is, de mindig megmaradt annál, hogy a legjobb, ha csak az oldalvonalról figyeli az eseményeket, és kimarad a harcból. Most mégis úgy döntött, nem ülhet ölbe tett kézzel. Tudta, hogy Kate a lehető legrosszabb döntést hozta, amikor ahelyett, hogy megbeszélte volna férjével a vizsgálatot, és félelmeit, ellökte magától egy mondvacsinált ürüggyel. Noha arról fogalma sem volt, milyen okkal jött el a közös otthonból barátnője, azt biztosan tudhatta, hogy Rick-nek fogalma sincs a valódi helyzetről. Nagy levegőt véve állt meg most a loft ajtaja előtt, és erőteljesen bekopogott, de válasz nem érkezett. Várt néhány másodpercet, majd most már nemcsak kopogott, hanem be is csengetett. Fel sem merült benne, hogy az író nincs otthon, hiszen jól ismerte, és tudta, annyira szereti a nyomozónőt, hogy egy ilyen sokk után, biztosan nem ment sehová, legalábbis remélte.

- Castle! Lanie vagyok! Nyisd ki az ajtót! Tudom, hogy itthon vagy! – kiabált be a csukott ajtón keresztül, de a lakásból semmi mozgást nem hallott, így újra dörömbölni kezdett – Nyisd már ki, hallod?! Addig úgysem megyek el innen! – tért át a fenyegetésre Lanie, hangjából pedig düh csendült ki. – Castle, ha nem nyitod ki, leszólok Javinak, aki a kocsiban vár, és ő majd rád rúgja! – dobta be az utolsó aduját a doktornő, mire alig egy másodperc múlva halk neszezést hallott, és kitárult előtte az ajtó, a látvány pedig teljesen letaglózta.

Nehéz döntés 16. rész

16. rész

-          Igen. Egyik alkalommal meglátott minket a parkolóban, amikor az együtt töltött délután végén elköszöntünk egymástól. – magyarázta nagyot nyelve a férfi, és arcán látszott, hogy még mindig az akkori események hatása alatt áll – üvöltözni kezdett, obszcén szavakkal ócsárolta Petert, és engem is, majd bepattant az autóba, és közölte, hogy ezért a megaláztatásért még csúnyán megfizet Peter. – mesélte a szörnyű délután emlékeit a férfi, majd nagyot sóhajtott – azt gondoltam, most már nem kell titkolóznunk, de Peter még aznap délután szakított velem. Mint mondta, képtelen feláldozni az üzletét kettőnkért…

-          Ez mikor volt pontosan? – jegyzetelt szorgalmasan a nyomozó, mire Gary tekintete most a plafont szuggerálta, ahogy gondolkodni kezdett.

-          Úgy három napja – felelte őszintén, alig egy pillanattal később, mire Rick és Kate sokatmondón néztek össze.

-          Még egy kérdés, Mr. O’Brian. Hol volt tegnap hajnalban négy órakor? – tette fel az utolsó, rutinkérdést Beckett, mire a férfi ismét készségesen felelt.

-          A reptéren. Akkor szállt le a gépem, mert egy üzleti ügyben Dubai-ba kellett utaznom. – válaszolta nyugodtan, majd az immár kihűlt kávét szorongatva figyelte, hogy vendégei távoznak.

Kate amint beült az autóba, Javi számát tárcsázta, majd amikor az, a kicsengés után nem sokkal felvette, köszönés nélkül tért a lényegre, és vázolta fel, amit megtudtak. Társa legalább olyan döbbenten hallgatta a fejleményeket, ahogyan ők reagáltak a motelben, és Kate szinte látta maga előtt kikerekedő mogyoróbarna szemeit, sőt, még azt is tudta, hogy a férfi undorodva rázkódik meg a hallottak hatására.

- Nézzetek utána a házasságának, és tudjátok meg, mi igaz abból, amit O’Brian elmondott – utasította társát, majd folytatta – ha ezzel megvagytok, hazamehettek. Castle és én még leellenőrizzük az alibijét – fűzte még hozzá, majd letette, és az autót a reptér felé irányította. Alig két óra múlva már biztosan tudták, hogy Gary O’Brian nem lehet a gyilkos, mert nemcsak a reptér, akkor szolgálatban lévő munkatársa, de a biztonsági kamera felvétele is megerősítette, hogy a férfi a gyilkosság időpontjában türelmesen várt a sorára, hogy átléphesse az Egyesült Államok határát. Beckett csalódottan vezetett hazáig, és akárcsak az író, ő is szótlanságba burkolózott, de nem az ügyön jártak gondolatai. Görcsbe ránduló gyomorral, egyre szaporább szívveréssel tervezgette, hogyan valósítja meg elhatározását, hogyan adja meg a szabadságot az írónak, hogy az, boldog lehessen valakivel, aki megajándékozhatja egy babával. Mire a lakás elé ért, már kész terve volt. Tudta, hogy nem lesz könnyű, és most minden energiáját arra összpontosította, hogy végig tudja csinálni, egyetlen egyszer se gyengüljön el, ne törjön meg. Amikor a lakásba értek, Rick ledobta a kulcsokat az ajtó melletti kis polcra, majd a nappali közepére sétált, és várakozón pillantott a nőre.

-          Nos? – kérdezte türelmetlenül, és testtartásából jól kiolvasható volt az eddig elfojtott feszültség, Kate pedig, pontosan tudta, mire vár férje.

-          Az utóbbi időben, történt néhány dolog, ami megváltoztatott… nem csak engem, hanem a helyzetet is… - kezdett bele Kate nehezen, miközben még mindig kereste agyában a megfelelő szavakat. Rick azonban, sokkal feszültebb, és idegesebb volt annál, hogy ezt kivárta volna, így a szavába vágott.

-          Beszélhetnél egy kicsit világosabban, és egyértelműbben! – emelte meg kissé a hangját, de amint észrevette, azonnal nagy levegőt vett, és igyekezett megnyugodni - magyarázatot szeretnék, Kate… Tudnom kell, mi a baj? Eltűnsz sétálni a munkaidődben, aztán azt hazudod, hogy Lanie-vel találkozol, de valahol máshol jársz! Hol voltál? Valóban csak sétáltál, amikor nem mehettem veled? Tudnom kell! – lépett most közelebb kétségbeesetten a férfi, és Kate nem tudta, mit mondjon. Szótlanul hunyta le szemét, és nem nézett férje kérdő, számonkérőn csillogó kék szemébe. Képtelen volt rá, hogy elmondja, mit titkol előle. Túlságosan szerette, és esélyt akart neki adni egy olyan jövőre, amire vágyott, és amit ő nem tud megadni neki. Rick felemelte karját, hogy megérintse, de félúton lehanyatlott. – Nem válaszolsz… - állapította meg fájdalmasan, keserű mosollyal a szája szegletében. Úgy érezte, a nő szótlansága válasz a gyanújára. Szívét égette a csalódottság, torkában gombóc keletkezett a felismerésre, hogy igaza volt, Kate-nek van valakije – Mit ad neked, amire én képtelen vagyok? – kérdezte halkan, fájdalommal a hangjában, mire Kate döbbenten emelte fel a fejét, és nézett a bánatosan csillogó kék szemekbe. Hirtelen rádöbbent, mire céloz a férfi, és noha ez lett volna a legegyszerűbb módja, hogy kisétáljon az életéből, mégsem hagyhatta, hogy Rick azt higgye, valaki más képes őt boldoggá tenni rajta kívül.

-          Nincs senki, Castle, csak te! – simogatta meg a férfi arcát szerelmesen, miközben zöldes-barna szemét a férfiéba fúrta – esküszöm! Nem csaltalak meg! De nekem ez nem megy… - nyelt nagyot, majd nagy levegőt véve egyenesen a háló felé vette útját. A szekrényből egy utazótáskát vett elő, és a fiókokat szép sorban kinyitogatva, ruhákat dobált bele, épp csak annyit, amennyire két-három napig szüksége lesz. Rick döbbenten figyelte az ajtóban állva felesége minden mozdulatát. A rémület a látványra vasmarokként szorította össze a szívét, és nem is volt képes egy helyben állni néhány pillanatnál tovább. Nagyot nyelve lépett a nő elé, amikor az, két inget emelt le a fogasról, és épp a táskába készült hajítani.

-          Mégis mit művelsz? – állította meg a nőt a mozdulat közben Rick, aki már semmit sem értett. Nem olyan régen ismerte be neki, hogy csak ő van az életében, a szeméből tisztán kiolvashatta, mennyire szereti, most pedig csomagol, és úgy tűnik, el akar költözni.

-          Elköltözöm… - adta meg a rövid választ Kate, majd kihúzva kezét a ráfonódó ujjak szorításából, mindkét inget az utazóba vágta, miközben kerülte a rászegeződő, értetlen pillantást.

-          Állj már meg egy kicsit! – kiáltotta el magát kétségbeesetten Castle – Nem zavar, hogy én ebből az egészből semmit nem értek?! – kérdezte ingerülten. Úgy érezte, teljesen összezavarodott, és csak kapkodta a fejét, igyekezve megtalálni azt a pontot, ahonnan idáig eljutottak – Tartozol annyival, hogy megmagyarázd! Tudni akarom, Kate! Mi a fene folyik itt!? – kérdezte egyre idegesebben, miközben gyors léptekkel követte a nyomozót a nappaliba, ahol Kate a földre dobta a táskát, majd nagyot sóhajtva, feszülten túrt bele a hajába.

-          Nem tudok tovább színlelni! - tört fel Kate-ből elementáris erővel a vallomás, mire Rick hangja elakadt, és értetlenül nézett a nőre.

-          Színlelni? Mit? - kérdezte a férfi, miközben közelebb lépett feleségéhez, és meglepetten látta, hogy a nő kissé távolabb lép tőle.

-          Azt, hogy boldog vagyok veled... - felelte Kate halkan, és Rick azt hitte, rosszul hall. Amikor felfogta a szavak értelmét, szíve vad dobogásba kezdett, gyomra pedig görcsbe rándult.

-          Úgy érted... boldogtalan vagy a házasságunkban? - kérdezte lassan kiejtve a szavakat, miközben reménykedve figyelte a nő arcát, hogy felfedezzen rajta egy kis huncut mosolyt, mely megmutatná neki, hogy a nyomozó csak a bolondját járatja vele.

-          Nézd, azt hittem, menni fog! Azt hittem, működhet, de nem megy! Mi ketten nem ugyanazt akarjuk - záporoztak a bántó szavak Kate szájából, és Rick szíve minden egyes szónál fájdalmasan dobbant, ahogy rájött, a nyomozó nem tréfál, mindent komolyan gondol - én már nem tudok úgy tenni, mintha olyan lennék, amilyennek látni akarsz!

-          Mégis miről beszélsz?! - vált most már az író hangja is ingerültté, miközben tekintetében félelem csillogott.

-          Arról az életről, amit megálmodtál nekünk! Házasság, gyerek, talán még egy kutya is... de ez nem az az élet, amit én szeretnék! Belefáradtam, hogy olyasmiért küzdjek, amit nem is akarok igazán! - emelte fel a hangját most már Kate is, miközben érezte, hogy szemébe könnyek gyűlnek, de folytatta - Én nem akarok gyereket, Castle! Sem tőled, sem mástól! A régi életemet akarom! - fűzte hozzá, és szavai ostorcsapásként érték az írót, aki egyre fehérebbé vált, ahogy hallgatta feleségét, a nőt, akit mindennél jobban szeretett, aki éppen most vallotta be neki, hogy nem teszi boldoggá.

-          De... de azt mondtad, te is szeretnél közös babát... - dadogta kétségbeesetten Rick, aki még mindig abban bízott, hogy ez egy rémálom, amiből csak hamar felébreszti majd felesége telefonja, ő pedig szorosan hozzábújhat, megkönnyebbülve, hogy visszatért a való világba a pokolból.

-          Hazudtam! - csattant a nyomozó hangja - Ezt mondtam, mert ezt akartad hallani! De elegem van Castle! Elfáradtam a színjáték során! Ez az egész... - mutatott körben az otthonuknak hívott lakásban Kate - nem én vagyok!

-          Igent mondtál - hallotta most Rick reményvesztett, csendes hangját a nyomozó - Én hajlandó lettem volna rád várni, amíg készen állsz, de te azt mondtad, a feleségem akarsz lenni! Mi változott egy év alatt?!

-          Én! Én változtam, és nem tetszik, amivé váltam! - sóhajtott nagyot a nő, miközben idegesen túrt bele lágy hullámokban vállára omló hajába - Tudtam, mennyire akarod a babát, és megtettem mindent, hogy boldoggá tegyelek, de már nem bírom tovább! - folytatta Kate, és látta a férfin, hogy minden egyes szavával mély sebeket üt, melyek sosem fogna begyógyulni - Ez nem én vagyok! Sokat gondolkodtam, és...

-          Ne mond ki, Kate! Próbáljuk megoldani, csak ne mond ki, mert az visszafordíthatatlan lesz... - vágott közbe könyörögve a férfi, de Kate elfordult, hogy ne lássa férje szemében a könnyeket, és szinte suttogva fejezte megkezdett mondatát.

-          El akarok válni, Castle... - csendült fel hangja halkan, és szinte látta maga előtt a fájdalmas kék tekintetet.

-          Ezt nem mondhatod komolyan! - tört fel az író ajkáról gyötrelmesen, de Kate úgy tett, mint aki nem is hallotta. Keze már a kilincsen volt, és a nélkül szólalt meg, hogy megfordult volna.

-          Ma este már Lanie-nél alszom, és addig ott leszek, amíg nem találok magamnak egy lakást. A többi holmimért majd később eljövök - fűzte még hozzá, majd szó nélkül elhagyta a közös otthonukat, Castle pedig hitetlenkedve nézett utána, majd erőtlenül rogyott a fotelba.

Nehéz döntés 15. rész

15. rész

Kate vadul dobogó szívvel pattant ki az autóból, amely alig 20 centiméter távolságra volt egy keservesen zokogó kislánytól, aki kezében egy kar nélküli játék babát szorongatott. A nyomozó megkönnyebbülten állapította meg, hogy semmi baja nincs a gyereknek, akinek barna, göndör fürtjei glóriaként keretezték kerek, piros pozsgás arcát, melyen látszott, hogy majd kicsattan az egészségtől. Kate arcán megnyugtató mosollyal guggolt le a kislány elé, aki most ráemelte hatalmas, könnyben úszó barna szemeit, melyben szomorúság csillogott.

-          Szia, én Kate vagyok, és te? – kérdezte kedves hangon, mire a kislány hüppögni kezdett, és sírásra görbülő szájjal válaszolt.

-          Kyra… - csipogta vékonyka hangján, mire Kate megfogta a kezét, és elvezetve a döbbenten ácsorgó író mellett, aki szinte vele egy időben pattant ki az autóból, a járdára terelte a kicsit, és leült vele a szegélyre.

-          Nagyon szép neved van, és te is gyönyörű vagy, akárcsak a babád. – beszélt tovább a még mindig elszontyolodott gyerekhez barátságos hangon, miközben figyelte, hogy Rick a másik oldalra ül. – Nem mondta a mamád, hogy ne rohanj ki az úttestre? - kérdezte kissé megrovó hangon, de abban nem volt semmi keménység.

-          De igen… de nem is rohantam – válaszolta egyszerűen, megrándítva a vállát a csöppség, aki alig tűnt öt évesnél idősebbnek, majd folytatta – én csak siettem, hogy hazavigyem Claudiát, mert megsérült, és segítséget akartam szerezni…

-          Claudia? Ő ki? – kérdezte nyugtalanná váló hangon Beckett. A gondolatra, hogy egy sérült gyerek fekszik valahol, görcsbe rándult a gyomra, de azonnal kisimult homlokán a ránc, amikor a kislány felemelte a kezében tartott babát.

-          A babám. Larry, a szomszéd fiú letépte a karját, mert nem adtam neki az almámat – gördült le egy hatalmas könnycsepp a kicsi szeméből, és egyre hangosabban hüppögött – meg kell gyógyítani – törölte meg kis kezével az orrát, mire Kate papír zsebkendőt vett elő, és anyai gondoskodással folytatta a megkezdett műveletet. Amikor azonban megszólalt volna, Rick hangja csendült fel.

-          Megnézhetem a babádat, Kyra? – kérdezte szelíden mosolyogva, mire a kislány most ráemelte gyanakvó tekintetét, és egy pillanatig csak nézte a rámosolygó kék szemeket, majd átnyújtotta a férfinak, de pillantását egy percre sem vette le a babáról. Rick megfogta a játékot, majd a leszakadt kart, és mosolya még szélesebb lett, amikor felfedezte, hogy semmi jóvátehetetlent nem követett el az a Larry gyerek, a kar csak kipattant a foglalatból. Amikor Alexis ennyi idős volt, számtalan esetben kellett efféle műtéteket végrehajtania a játékain, így volt benne gyakorlata. Ügyes mozdulattal tette helyre a baba karját, majd zakója belső zsebéből ruhazsebkendőt vett elő, és könyökben hajlítva kötötte fel a műanyag karocskát. – tessék, a műtét sikerült, a beteg hazamehet – közölte a kislánnyal, átnyújtva játékát, és úgy nézett rá, mintha egy képzeletbeli szemüveg mögött nézne fel, majd elmélyített hangon folytatta – az orvosi javaslatom: sok pihenés, és még több fagylalt. – mosolygott a kislányra, és észre sem vette, hogy Kate lenyűgözve figyeli. Szeme megtelt könnyel, és nagyokat nyelve akadályozta meg, hogy egy-két árulkodó könnycsepp legördüljön az arcán, ahogy azt figyelte, hogy a férje, mennyi szeretettel, és kedvességgel fordul egy vadidegen kislány felé, vigasztalja, megjavítja a játékát, majd a csöppség, vékonyka karocskáit a férfi nyaka köré fonva ölelte magához szorosan, és cuppanós, nyálas puszit nyomott az arcára. Rick kivirult ettől az apró gesztustól, majd távolba révedő tekintettel figyelte, ahogy a kislány óvatosan karjára emeli a bekötözött kezű babát, és hazaindul. Kate ekkor döbbent rá, hogy nem veheti el Rick-től a lehetőséget, hogy ismét megtapasztalja az apaság érzését. Tudta, ha elmondaná neki, hogy nem lehet gyermeke, a férfi akkor is vele maradna, és elnyomná a vágyát a gyerek után, de az életük gyökeresen változna meg, és talán az elfojtott, ki nem mondott érzések, lassan megmérgeznék mindkettejüket. Rick-et azért, mert nem teljesülhetne a vágya, őt pedig a lelkiismeret-furdalás gyötörné. Most Alexis-re gondolt, a kapcsolatára, mely olyan szoros volt a férfival, amilyen szoros apa és lánya között lehet, majd arra, hogy élete legnehezebb döntését kell meghoznia. Nagy levegőt véve határozta el, hogy visszaadja a szabadságát a férfinak, megadva a lehetőséget számára, hogy megtalálja a boldogságot egy olyan nő mellett, aki megadhatja neki az apaság örömeit, ő pedig sosem mondja el, miért hagyta el. Alighogy meghozta ezt a fájdalmas döntést, mely minden porcikáját úgy égette, mint a parázs, Rick hangja törte meg gondolatai gyors folyását. – Mehetünk? – kérdezte, ki tudja, hányadszorra, mire a nyomozó tekintetén végre látszott, hogy ismét visszatért hozzá. Fogalma sem volt, mire gondolhatott a nő, de az arcán megjelenő fájdalom, és szomorúság megijesztette.

-          Persze! – állt fel a járdaszegélyről Kate, majd meg sem fordulva igyekezett az egy szintes, hatalmas ház felé, a kikövezett úton, de Rick megfogta a karját.

-          Kate… - szólította meg halkan a nőt, aki most felé fordult, és várakozón nézett rá – beszéljük meg, kérlek… - könyörgött a nőnek, mert úgy érezte, képtelen tovább elviselni a feszültséget, és a rájuk telepedő csendet.

-          Otthon, Rick… megígérem – suttogta nehéz szívvel Kate, majd tovább indult volna, hogy végezze a munkáját, de Rick még nem engedte el.

-          Én rontottam el valamit? – kérdezte elgyötörten, világossá téve a nyomozó előtt, hogy önmagában keresi a hibát a kialakult helyzet miatt, mire Beckett nagyot nyelve lépett hozzá közelebb.

-          Ez nem a te hibád, Castle! Csakis az enyém! A hiba bennem van – érintette homlokát a férfiéhoz könnyes szemmel, és bármennyire is tudta, hogy nem lenne szabad, képtelen volt megálljt parancsolni magának. Ajka lassan közelített a férfiéhoz, és már semmi mást nem akart, csak érezni őt, majd finoman megcsókolta. Ebben az apró csókban nem volt szenvedély, nem volt érzékiség, de annál több érzelem volt, melyet a férfi is érzett, és lehunyt szemmel élvezte, ahogy a forró ajkak az övére simulnak. Nyelvük most nem találkozott, nem perzselte fel testüket a vágy, mégis az író úgy érezte, ennél több bizonyítékot nem is kaphatna arról, hogy a nő szereti. Érezte abból, ahogy ajka az övére tapadt, abból, ahogy a finom kéz gyengéden végig simít az arcán, és amikor Kate eltávolodott, jól kiolvashatta a szerelmet a zöldes-barna szemekből. Kate most nagyot nyelve hintett még egy puha csókot a férfi szájára, majd az irányt ismét a ház felé vette, és örömmel vette, hogy úgy tűnt, férje elfogadja, hogy csak otthon beszélnek majd kettejük dolgáról. Fogalma sem volt, hogyan fogja majd csinálni, mit fog mondani, de azt tudta, hogy mélyen megsebzi a férfit, aki talán sosem fogja megbocsátani neki. Úgy gondolt azonban erre a lehetőségre, mint az egyetlen megoldásra, hogy Rick boldog legyen, és teljesüljön az álma. A gazdag negyedben található, külső látszatra is fényűzésre utaló, kovácsoltvas kerítés előtt megállva, Kate összeráncolt szemöldökkel nézegette a névtáblákat, melyek aranyozott fényt kaptak, és vakítóan csillogtak a lemenő nap fényében. Amint felfedezte rajta a keresett nevet, határozottan megnyomta a gombot, mire egy mély, barátságos bariton zengett bele a hangszóróba, faggatózva, kik a váratlan vendégek. Percekkel később pedig, amikor túlestek a kötelező bemutatkozáson, és Kate felmutatta a kis biztonsági kamerába a jelvényét, nyílt az ajtó, és egy hatalmas belterű aulába léphettek, ahonnan több ajtó is nyílt, számokkal ellátva. Az egész olyan hatást keltett, kívülről, és belülről is, mint egy elegáns szálloda. A 109-es lakás előtt megállva, szinte a kopogással egy időben tárult fel az ajtó, és velük szemben a legalább 180 centi, kigyúrt testalkatú, jóképű, sötét hajú, méregdrága öltönyt viselő, szürke szemű Gary O’Brian állt. Arcán komolyság, és szomorúság tükröződött, ahogy félreállt, hogy beengedje a látogatóit, hogy aztán egy hatalmas előszobába vezesse őket, ahonnan az egybenyitott konyha és étkező nyílt. Miután helyet foglaltak, Kate törte meg a csendet, míg a férfi kávét készített. – Peter Lautner miatt jöttünk, tudomásunk szerint, meglehetősen közelről ismeri – tért jövetelük okára nő a lehető legfinomabban, mire Gary ajkán keserű mosoly áradt szét.

-          Ne kerülgesse a forró kását, nyomozó! Igen, szeretők voltunk! Talán egyeseknek ez kényes téma, de higgye el, megbarátkoztam azzal, hogy más vagyok! Nem szégyellem! – jelentette ki, és tekintetében az a fajta büszkeség, és elégedettség csillogott, mely csak azoknál az embereknél jelenik meg, akik megtalálták a tökéletes egyensúlyt, és képesek magukat olyannak elfogadni, amilyenek, minden hibájukkal együtt.

-          Ellentétben Mr. Lautnerrel? – kérdezte nem túl tapintatosan Castle, mire Gary elkomorodva bólintott.

-          Mondhatjuk. Ő sem a világ előtt szégyellte, csupán a családja előtt – húzta el a száját a férfi, majd folytatta – tudják, én megértettem őt, és hajlandó voltam vállalni a titkolózást, annak ellenére, hogy én magam sosem lepleztem a nemi hovatartozásomat. Szerettem, és hajlandó voltam bármit feláldozni, és megtenni érte, de ő… folyton azzal jött, hogy nem tudhatja meg a neje, vagy az öccse.

-          Miért félt ennyire? – vette át a kérdezés jogát most Beckett, mire a férfi most leült velük szemben, eléjük téve a forró feketét.

-          Az öccse oldaláról attól félt, hogy megkeserítené az életét – adta meg röviden a választ, és Kate bólintott, emlékezve, mit mondott neki az ifjabbik Lautner a folyamatos versengésről, barátnőről, feleségről. Biztos volt benne, hogy nem hagyta volna szó nélkül, ha kiderül, hogy bátyja homoszexuális. – A feleségétől pedig, nem akart elválni – folytatta Gary, mire Castle értetlenkedve ráncolta össze szemöldökét.

-          Miért nem?

-          Nem egyértelmű? – kérdezett vissza meglepetten a férfi – a vagyonfelezés miatt. Mindaz, amit Peter felépített, a saját munkájának eredménye, de Melinda rátette volna a felére a kezét, ha kiderül a kapcsolatunk, ezért eltitkolta. Amikor azonban lebuktunk előtte, és ő haját tépve tajtékzott egy nyilvános parkolóban, azt hittem, már ez is megoldódott…

-          Egy pillanat! – emelte fel mutatóujját Kate, így kényszerítve a férfit, hogy elhallgasson – úgy érti, Melinda Lautner, tudta, hogy a férje és maga szeretők? – kérdezte döbbenten, mire Gary bólintott.

Nehéz döntés 14. rész

14. rész

Castle felháborodva, tátogva igyekezett tüdejébe levegőt juttatni, miközben Beckett elkerekedett szemekkel, döbbentséggel vegyes kérdőre vonással fordult felé. Arcáról jól leolvashatta, mi megy végbe a nőben, ő pedig, riadtan kapkodta fejét felesége, és a még mindig teli szájjal vigyorgó recepciós között, aki látható módon, minden pillanatát élvezte a helyzetnek, annak ellenére, hogy fogalma sem lehetett róla, a két ember férj és feleség.

-          Mégis, miről beszél? Még soha életemben nem jártam ezen a szutyok helyen! – találta meg végre hangját az író, és idegesen mutatott körbe a motelben, mialatt Kate feszülten figyelte a kialakult helyzetet. Az első döbbenet után, elég volt ránéznie férje elképedt arcára, hogy rájöjjön, igazat mond, és soha nem volt még itt, de most kíváncsian fordult a recepciós felé, hogy mivel magyarázza kijelentését.

-          Nem is úgy értettem kérem – rántotta meg a vállát nem törődöm módon, majd folytatta – a feleségem minden könyvét olvasta, és nincs olyan nap, hogy a maga által dedikált fotót ne nézegetné, csókolgatná – húzta el a száját unottan, és arcára volt írva, mennyire nem érti felesége rajongását, míg Rick büszkén húzta ki magát, és a korábbi dühös tekintetet, most felváltotta az elégedett mosolygás. – valahányszor riportot ad magáról a tv, ő úgy ül előtte, mintha odaszegezték volna. Mondhatni, maga már családtag nálunk, az én legnagyobb sajnálatomra. Ezért mondtam, hogy maga a leggyakoribb vendég itt. Csak gondoltam, túlzok egy kicsit. Azt viszont, meg kell mondjam, hogy ha én is kaphatnék a hölgyikéről egy dedikált fotót, nekem is meglenne az esti programom – kacsintott Kate-re csábítón, de az udvarlás nem ért célba, mert Kate szeme résnyire szűkült.

-          Megmutassam, milyen az igazi túlzás? – lépett kissé közelebb a pulthoz Kate, összehúzott szemmel, figyelmen kívül hagyva a mondat utolsó felét – amikor megjelenek itt egy csapat new york-i helyszínelővel, és úgy kapjuk darabokra ezt a helyet, mintha egy lego vár lenne! – sötétült el a tekintete, mire Stue nagyot nyelt, ő pedig folytatta – tehát, a hasonlatok gyártását hagyja meg a profiknak, maga arról beszéljen, amiről kérdeztem! Írja le a nőt, akivel idejárt a fickó! – utasította keményen a férfit, miközben a pulton heverő képre mutatott, az, pedig követte a pillantását.

-          Hétfőn, szerdán és pénteken hozta ide, egy szürke Ford-dal. Megvárta, míg megérkezett a partnere, aztán a hölgyike lelépett. Csak pár óra múlva jött vissza a fickóért – közölte száraz hangon – alacsony, úgy maximum 160 centi, szőke, göndör hajú. Ez minden, amit láttam belőle – ért mondandója végére a férfi, Kate pillantása pedig találkozott az íróéval. Mindketten tudták, hogy a személyleírás, amit Stue megadott, pontosan illik arra a nőre, akit Brooke az áldozat szeretőjeként nevezett meg.

-          Azt mondja, csak idehozta? – kotyogott közbe Rick, mire a recepciós bólintott.

-          Azt hát. Csak kitette a kocsival, aztán el is tűnt. Mindig legalább két órát hagyott a fickónak az enyelgésre. Én mondom maguknak, a mai világban kevés az ilyen megértő feleség – osztotta meg gondolatait, az azokra egyáltalán nem kíváncsi párossal, mire Kate nem kommentálva a kijelentést kérdezte.

-          Hogy néz ki a hölgy, akivel együtt töltötte azt a néhány órát Mr. Lautner? – nézett most várakozón a férfira, bekapcsolt tollal Beckett, mire az, mindent tudón, sejtelmesen húzta széles vigyorra ajkát, megmutatva ezzel hiányos, de annál sárgább színben pompázó fogsorát.

-          Hölgy? Annak semmi esetre sem mondanám, még akkor sem, ha úgy tekerte a csípőjét, mint egy rossz kurva – kacagott fel hangosan saját poénján, majd élvezettel figyelte, ahogy az elhangzottak reakciót váltanak ki a vele szemben állókból.

-          Ezt úgy érti, hogy… hogy Mr. Lautner egy… - dadogta megkövülten Rick, miközben Kate-re pillantott, akinek arcáról ugyanolyan meglepettség volt leolvasható, és még a keze is megállt írás közben.

-          Úgy hát! – röhögött fel megint Stue, aki még mindig nem tudott komoly maradni, látva, mennyire sikerült meglepnie a nyomozót, és társát, miközben folytatta – olyan homokos, mint a tengerpart, úgyis mondhatnám, olyan forró, hogy ha ráköp, sistereg, a kis cimbijével együtt, akivel romantikázni jártak ide.

-          Biztos benne, hogy AZÉRT vették ki a szobát hetente többször is? – kérdezte az író undorodva elhúzva száját, hangsúlyosabban megnyomva az utalószót, mert még mindig bízott benne, hogy sokkal inkább egy titkos összeesküvésről lesz szó, nem pedig arról, hogy az áldozat csak itt élte ki titkolt személyiségét, szexuális hajlamait.

-          Nézze, nem vagyok perverz, így sosem leskelődtem, de elhiheti nekem, hogy azok ketten nem a tőzsdehíreket dumálták meg. Honnan tudom? – hajolt most közelebb, mintha egy hatalmas titkot osztana meg velük, Rick pedig akaratlanul követte a példáját, megmosolyogtatva ezzel a nyomozónőt – mindent elárult, ahogy egymásra borultak a találkozásnál, és amikor letelt a pásztoróra, hosszan búcsúzkodtak a parkolóban, míg a kisasszonyka türelmesen várakozott! – nézett most elégedetten a döbbent tekintetű író szemébe, majd folytatta – Buzik, és pont! – jelentette ki határozottan, majd amikor Kate rosszalló pillantást vetett rá, védekezőleg emelte fel a kezét – Nehogy azt higgye, hogy prűd vagyok, vagy bármi gondom van ezzel! Ők is csak fizetős vendégek, mint a többi, de az én elvem az, hogy ha a jó istennek ez tetszene, vagy így akarta volna, Ádámot és Bélát teremt, és nem Ádámot és Évát – horkantott fel az újabb nevetésrohamtól, melyet ismét csak kizárólag ő díjazott, míg Kate elhúzta a száját.

-          Adja a vendégkönyvet! – parancsolt a férfira kemény hangon, akinek azonnal lehervadt a vigyor a képéről, és engedelmesen dugta a nő elé a hatalmas könyvet, mely a rászáradt ételmaradékokkal versenyre kelhetett volna az ingével a legmaszatosabb tárgy címéért. Beckett visszanyelve hányingerét, két ujjal fordította maga felé a könyvet, és ugyanezzel a technikával, kissé közelebb hajolva lapozgatott benne, keresve Peter Lautner nevét, miközben azon gondolkodott, mi visz rá egy embert arra, hogy ilyen ócska helyen töltsön el pár órát, és egyáltalán hogy van hozzá gusztusa.

-          Keresgélhet nyuszi, de ott nem fogja megtalálni a másik homit – szólalt meg Stue magabiztos hangon – oda ugyanis csak az írja a nevét, aki lefoglalta a szobát. – közölte szárazon, mire Kate szeme villámokat szórt, amikor felnézett.

-          Ha még egyszer nyuszinak szólít, lelövöm, és elhiheti, hogy meg is úszom! – jósolta meg a sötét jövőt Stue számára, akinek egy cseppnyi kételye sem volt afelől, hogy meg is teszi, amit mondott. Ádámcsutkája le-föl ugrált, amikor a nő folytatta – kivel volt itt?

-          A többi vendég nevét sosem kérjük el, de egyik alkalommal, hallottam, amikor a parkoló felé menet, telefonon keresték. Mivel nem sok buzi száll meg nálam… - akadt el a hangja, majd belenézve az elsötétülő zöldes-barna szemekbe, kínosan feszengve elmosolyodott – akarom mondani, nem sok meleg pár veszi igénybe a szolgáltatásainkat, még emlékszem a nevére. Gary O’Brian.

-          Gary… Gary O’Brian?? – kiáltott fel Castle meglepetten, és kezét szája elé kapva, szemében izgatott örömmel nézett a mellette álló, most kérdőn rápillantó nyomozóra, és tekintetén látszott, alig várja, hogy elmondja, mitől villanyozódott fel annyira. Kate továbbra is várakozón nézett az izgatottan csillogó kék szempárba, mire Rick nagy levegőt vett, és lehalkítva hangját fogott bele a magyarázatba. - Ne mond, hogy még sosem hallottál Gary O’Brian-ről, a tőzsdecápáról! – nézett hitetlenkedve a nyomozóra, mire az megrázta a fejét, és akárcsak Stue, ő is érdeklődve várta a folytatást, ami nem késett sokáig – Ő a legmenőbb tőzsdeügynök New Yorkban, és a legkeresettebb agglegény is!

-          Elnézve, ahogy nyalták egymást a másik palival, az is marad – jegyezte meg elhúzott szájjal, szarkasztikusan Stue, de Rick ügyet sem vetve rá, folytatta.

-          Még csak 33 éves, de a Times szerint, amihez nyúl, arannyá válik…

-          A másik fickó érdekében remélem, hogy azért nem minden… - röhögött fel megint Stue, mire Kate gyilkos tekintetet vetett rá, Castle pedig égnek emelt tekintettel sóhajtott fel.

-          Abbahagyná? – förmedt rá ingerülten, mert sosem szerette, ha félbeszakították a monológját, majd nagy levegőt véve, tovább beszélt – a lényeg, hogy ha mindez igaz, tekintettel arra, mennyi pénze volt, talán Lautner megzsarolta, hogy kiteregeti a piszkos kis titkát a sajtónak. Tudjuk, hogy bár a new york-iak szeretnek a legtoleránsabb társadalom képében tetszelegni, mégis nehezen viselik, ha egy hírességükről kiderül, hogy a másik oldalon tolja a biciklit… - gondolkodott hangosan Rick, és Kate arcán látta, hogy a nő is eljátszik a lehetőséggel.

-          Nekem nem tűnt angolnak… - kotyogott közbe Stue megint, összeráncolt szemöldökkel, mire Rick fáradtan dörzsölte meg két ujjával orrnyergét, és lassan beszélni kezdett, hogy a másik fél biztosan megértse.

-          Nem ÚGY értettem, hogy a másik oldalon tolja a biciklit, hanem…

-          Elég! – állította le a felvilágosító beszélgetést Beckett, majd megpördült, és a következő pillanatban már autója felé tartott, miközben mobilján Ryan számát tárcsázta, és utasította, hogy adják meg neki Gary O’Bryan címét. Alig öt perccel később, a cím birtokában a megadott irányba hajtott, miközben az író szótlanul ücsörgött mellette. Szerette volna hinni, vagy legalábbis remélni, hogy az ügyön jár az esze, de erre kevés esélyt látott azok után, ami kettejük között a pihenőben történt. Épp ott tartott gondolatban, hogy megtöri a csendet, amikor hirtelen teljes erőből kellett a fékbe taposnia.

Nehéz döntés 13. rész

13. rész

Kate dermedten állt férjével szemben, és nézett annak dühtől, és keserűségtől csillogó szemébe, miközben az, még mindig a válaszára várt. Mellkasára nyomás nehezedett, mely nem hagyta levegőhöz jutni. Tudta, hogy eljön a pillanat, amikor mindent el kell mondania, de remélte, hogy van még egy kis ideje, legalább annyi, hogy megfogalmazza magában, mit is fog mondani. Nagyot nyelve próbált arrébb sétálni a férfi vonzásából, hogy ne érezze testének melegét a bőrén, orrában arcvízének fanyar illatát, de Rick elé állt, és nem engedte.

-          Válaszolj, Kate! – követelte ingerülten az író, és Kate nem hibáztatta idegessége és nyerssége miatt. Fordított helyzetben ő is válaszokat akart volna, de ezeket most nem tudta megadni a férfinak, legalábbis még nem. – Tudom, mi folyik itt, legalábbis sejtem, de tőled akarom hallani! – fűzte hozzá fájdalommal a hangjában Rick, mire a nő szemébe könnyek gyűltek.

-          Hidd el, hogy fogalmad sincs… - suttogta elgyötörten, mire Rick ismét megfogta a karját, de ezúttal sokkal gyengédebben, és ez inkább volt kétségbeesett kapaszkodás, semmint kérdőre vonás.

-          Akkor mondd el! Mondd el, hogy miért hazudtál! – könyörgött a nőnek, és szemében a remény szikrája lobbant. Hinni akarta, hogy nem arról van szó, amire gyanakodott, hogy nem űzött csúfot belőle azzal a nő, hogy egy másik férfinak adta szerelmét.

-          Sem az idő, sem a hely nem alkalmas erre a beszélgetésre, Castle. – próbált időt nyerni magának a nyomozó, remélve, hogy mire hazaérnek, talán képes lesz férje szemébe mondani, hogy a gyermekről szövögetett álmaik sosem válhatnak valóra, miközben folytatta – Most dolgozom, de amint hazaértünk…

-          Hirtelen milyen fontos lett a munkád – gúnyolódott a férfi megbántottan – akkor nem volt ilyen hangsúlyos, amikor mindent itt hagyva sétálni mentél, vagy ma délután, amikor eltűntél, állítólag Lanie-hez! – szúrta oda kegyetlenül, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a nő szemében megjelenő fájdalmat. Tudta, hogy nem gyengülhet el, nem engedhette, hogy hatással legyenek rá a zöldes-barna szemek, a finom cseresznyeillat, a nyomozó szomorú arca.

-          Castle! Megígérem, hogy otthon mindent elmondok, csak adj nekem időt! – érintette tenyerét puhán a férfi arcához Kate, miközben tekintetével a szomorú kék szemeket kereste. Rick egy pillanatra hagyta, hogy rabul ejtse az igéző szempár, és már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Ryan vágta ki nagy erővel a pihenő ajtaját, ők pedig zavartan néztek a belépő nyomozóra.

-          Végre megvagy! – lélegzett fel Ryan láthatóan megnyugodva, majd amikor látta, hogy értetlenül néznek vissza rá, megmagyarázta – próbáltalak hívni, de ki voltál kapcsolva – fűzte hozzá, mire Rick hitetlenkedve vetette pillantását a nyomozóra, aki azonban kerülte a tekintetét, és inkább telefonját vette kezébe, hogy bekapcsolja, melyet még az orvosi rendelőben némított el.

-          Beszéltetek a szeretővel? – kérdezte az ügyre terelve a figyelmet, mire a nyomozó bólintott.

-          Igen, és nem – válaszolta magabiztosan, és örömmel látta, hogy ismét sikerült összezavarni barátait. Nemcsak Kate, hanem Castle is felhúzott szemöldökkel várták a folytatást, ő pedig elővéve jegyzetfüzetét, megkegyelmezett rajtuk, és folytatta – Igen, beszéltünk vele, és nem, nem a szeretője – magyarázta el a kétértelmű választ a férfi.

-          De Brooke állította, hogy látta az áldozattal bemenni egy motelbe, nem? – vetette közbe Rick, mire Ryan bólintott.

-          Igen, és ezt nem is tagadta. Aznap, amiről Brooke is beszélt, valóban elkísérte a férfit a motelbe, de mint mondta, csak barátok voltak. Régóta ismerték egymást, ezért falazott az áldozatnak, mert tudta, hogy a házasságában nem boldog.

-          Nekem ez sántít – harapta be alsó ajkát elgondolkodva Kate – mi értelme van annak, hogy egy másik nővel falaztat magának, hogy megcsalhassa a feleségét. – töprengett hangosan a nyomozó.

-          Még mindig jobb, mint kitalálni egy átlátszó mesét arról, hogy egyedül szeretne lenni – húzta el a száját megvetőn Castle, és Kate tudta, hogy a célzás neki szól, az író pedig folytatta. – ő legalább megbeszélte a nővel az alibit, és az, nyilván nem hívta fel a feleséget, hogy rajta keresse a férfit – fűzte még hozzá, egyértelművé téve a nyomozó előtt, hogy Castle arra gyanakszik, a rejtélyes eltűnései és titkolózása mögött megcsalás áll. Szívébe tőrként hasított a fájdalom, hogy képes ezt akár egy percig is feltételezni róla az író, miközben arra gondolt, hogyan fog majd reagálni Rick, ha megtudja a valódi titkot.

-          Ryan, ti Espoval nézzetek utána a szeretőnek! Tudni akarom, hogy valóban nem voltak-e szeretők, és azt is, hogy mióta ismerik egymást az áldozattal, volt-e oka meggyilkolni, és ha igen, van-e alibije! Valami nem stimmel a meséjében, és én tudni akarom, micsoda! – utasította a férfit határozottan Beckett, igyekezve elnyomni magában a férje által beszúrt megjegyzés okozta fájdalmat, és szomorúságot – Castle és én elmegyünk a motelbe a nő fényképével. Meglátjuk, mit mond a falazásról a recepciós, vagy a tulajdonos. – ért mondandója végére a nő, majd asztalához sietett, és oldalára csatolva Glockját, és jelvényét, máris a lift felé vette az irányt, Castle pedig követte.

Az utat a motelig szótlanul tették meg, mindketten elmerültek saját gondolataikban. Castle nem hozta fel ismét a témát, melyet a pihenőben félbehagytak. Érezte, hogy most sem lenne nyíltabb a nő, mint akkor, csak elmérgesítené a helyzetet, ezért úgy döntött, bármennyire is nehezére esik, félreteszi a problémát addig, amíg nyugodtan kettesben nem maradnak, és majd otthon ismét visszatér hozzá. Kate a forgalomra koncentrálva próbálta összeszedni gondolatait, és az ügyre összpontosítani, de egyre inkább úgy érezte, hogy képtelen rá. Gondolatai állandóan visszakanyarodtak az orvossal lefolytatott beszélgetésre, és arra, hogyan mondja el mindezt Ricknek. Számított rá, hogy akárcsak őt, a férfit is sokkolja majd a hír, és a félelem, ami átjárta az este gondolatától, görcsbe rántotta a gyomrát. Alig 15 perccel később leparkolta az autót egy hatalmas, lebetonozott parkolóban, mely a „Sweet Nigths Motel” vendégei számára volt fenntartva. Nagy levegőt véve pattant ki az autóból, és indult az épület főbejárata felé, mely egy kis, egyszintes épület volt, és külsejét tekintve nagyban hasonlított a mellette sorakozó, parkolóból nyíló épületekre, melyekben a szobák helyet kaptak. Mind a motel kinézete, mind pedig, beszédes neve azt sugallta, hogy nem a társadalom elit rétege tölti itt az idejét, inkább többnyire átutazók, vagy az egy-egy „édes éjszakára” vágyók vesznek itt ki szobát. Kate ruganyos mozdulatokkal, magabiztosan lépett be az ajtón, és szeme azonnal megakadt a bejárattal szemben lévő recepciós pult mögött álló, erősen kopaszodó, 40-es éveinek végén járó, unottan a pultra támaszkodó férfin, akinek barna, sunyi tekintete érdeklődve futott végig a nyomozó testén. Azonnal kiegyenesedett, és fogát megszívva, kéjes pillantást lövellt a nő felé, aki most megállt a pult előtt.

-          Szép jó napot! Nincs még korán a pásztorórához? – húzódott gúnyos mosolyra foghíjas szája, miközben pillantását most a nyomozó mögött álló íróra vetette, majd sietve hozzátette – nem mintha közöm lenne hozzá. Akkor szexelnek, amikor idejük van rá, nem igaz? – röhögött fel saját ócska poénján a fickó, miközben megigazította sörhasán a felcsúszott, ételmaradékoktól szennyezett, valamikor fehér színben pompázó pólóját. Kate undorodva húzta el a száját, Rick pedig felháborodva tört volna ki a sértő megjegyzést hallva, de a nyomozó elővéve jelvényét, megelőzte a kirohanást.

-          Kate Beckett nyomozó vagyok, és szeretnék feltenni pár kérdést erről a férfiról – tette el most az aranyozott igazolványt, és helyette elővette az áldozat fényképét, melyet a Stue névtáblát viselő férfi összehúzott szemmel vett el tőle, és magától legalább egy méteres távolságba tartotta.

-          Gőzöm sincs, ki ez! – adta vissza flegma hangsúllyal a képet a nyomozónak, de Kate nem tágított.

-          Nézze meg újra! – parancsolt a férfira erőteljes, kemény hangon, és ismét elé dobta a pultra a képet, de az, hozzá sem nyúlt, csak tartotta a szemkontaktust.

-          Esetleg most használja a szemüvegét is – mutatott szemtelenül a pulton heverő vendégkönyv mellett árválkodó olvasó szemüvegre az író, de Stue csak megrántotta a vállát.

-          Ez egy diszkrét hely, és sosem adom ki a vendégeimet. Ellenkezne az…

-          Tehát a vendége volt? – csapott le az eltévedt mondatra Beckett, és Stue ingerülten, magára dühösen grimaszolt, amiért elszólta magát.

-          Talán – rántotta meg ismét a vállát, mire Kate erőteljesen az asztalra csapott, amitől nemcsak Stue, de még Rick is megrezzent.

-          Ne szórakozzon velem! – emelte meg kissé a hangját a nő – Pontosan tudom, hogy a fickó legalább egy alkalommal itt járt! Ha csak nem akarja, hogy végzéssel jöjjek vissza, és bezárassam a helyet, tálaljon ki, amíg finom vagyok, és nőies! -–nézett farkas szemet a férfival, mire az lassan megszólalt.

-          Igen, a vendégem volt. – ismerte be olyan képpel, mint akinek a fogát húzzák – hetente többször is itt járt. Nála csak Mr. Castle gyakoribb vendég a motelben – bökött fejével a nyomozó mellett álldogáló íróra, mire egy szempillantás alatt fagyott meg a levegő.