Várok rád 33. rész

 

33. rész

Pontosan tudta, hogy ha most nem teszi meg, amit kell, akkor később már képtelen lesz rá, a gondolatot pedig, hogy ezzel mekkora fájdalmat fog okozni a nőnek, és meg fogja gyűlölni őt ezért, igyekezett minél messzebbre száműzni magától, amikor megszólalt.

- Elhitettem veled, hogy lehet közös jövőnk, de ez nem igaz – préselte ki magából nehezen, Victoria pedig úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna, döbbenten meredt a széles hátra. – Nekem Bostonban van az életem, jól menő praxist vezetek, én nem… - akadt el ismét, aztán egy mély sóhajt elnyomva folytatta – én nem tudom elképzelni magam Nelson-ban. Az már a múlt! Te viszont nem akarsz velem jönni, szóval…

- Igazából erről meg sem kérdeztél – jegyezte meg halkan Victoria, mire Nate lehunyta szemét és nagyot nyelt.

- Enélkül is tudom, hogy így van – válaszolta ugyanolyan halkan, a doktornő pedig nem vitatkozott a kijelentéssel, hiszen valóban nem tudta volna elképzelni az életét Bostonban. – Azt hiszem, ennek így nincs értelme – folytatta Nate nehezen megformálva a szavakat. –  Az egyetlen dolog, ami szóba jöhetne, a távkapcsolat, de… - simított végig haján, így nyerve időt, hogy folytatni tudja. – Lássuk be, már nem vagyunk gyerekek. Felnőtt emberek lettünk, akiknek nem elég, ha hetente néhányszor levelet küldünk a másiknak…

- Nem, ez… valóban kevés lenne – értett egyet remegő gyomorral a doktornő, miközben lassan körvonalazódni kezdett benne, mit is akar mondani neki szerelme.

-  Nekem vannak igényeim és… - nyelt nagyot Nate, mert tudta, hogy amit most mondani fog, mindennél nagyobb fájdalmat okoz majd – és előbb-utóbb talán mástól várnám, hogy…

- Elég! – szólt közbe Victoria halk, mégis határozott hangon – hagyd abba – kérte nagyot nyelve, mert nem akarta hallani, ahogy Nate befejezi a mondatot, hogy azt mondja, mással fogja átélni azt, amit néhány órával korábban vele, mire Nate megkönnyebbülten engedte ki a tüdejében rekedt levegőt. – Megértettem, amit mondtál – folytatta fájó szívvel, miközben alig bírta megállni, hogy a könnyek, melyek a szemébe gyűltek, ki ne potyogjanak. Mindenre számított, de arra, amit hallott, egyáltalán nem. Persze, ő is tisztában volt vele, hogy nehéz lesz megoldást találni, de azt hitte, Nate is azon lesz, hogy közösen megoldják a dolgot. Úgy tűnt azonban, a férfi a könnyebb utat választja, és inkább feladja. – Gondolkodtál, ahogy ígérted és közben rájöttél, hogy nem lehet köztünk semmi. Ezért, mielőtt még terveket szőnék, lezárod azt, ami el sem kezdődött, igaz? – összegezte a lényeget, mire Nate lehunyt szemmel bólintott, de a fájdalmat nem láthatta Victoria az arcán, mert még mindig háttal állt neki. – Ez igazán nagyon lovagias, csak azt nem értem, hogy miért nem gondoltad végig ezt már a múlt éjjel? – tette fel a kérdést – amit most felsoroltál, pontosan tudta akkor is, amikor a lakásom előtt vártál – fűzte mellé, és rémülten állapította meg, hogy hangja elcsuklik, ezért mérgesen fonta keresztbe karját. – Volnál szíves rám nézni legalább? – kérdezte türelmetlenül, mert az őrületbe kergette, hogy Nate úgy áll ott, mintha semmit nem jelente számára az, amit mondott, mire a férfi lassan mély levegőt vett és megfordult. Szívét összeszorította a fájdalom, amikor meglátta a könnyeket csillogni a gyönyörű kék szemekben, de erősnek kellett lennie, így Victoria hiába kereste arcán a jelét annak, hogy őt is legalább ennyire megviseli a döntése.

- Igazad van – értett egyet, mert azt mégsem mondhatta, hogy egyáltalán nem bánta meg az elmúlt éjszakát, és ha csak rajta múlna, élete végéig a karjaiban tartaná, és bármit feladna érte. Az helyett, amit a szíve súgott, kihúzta magát, és azt mondta, amit a józanész diktált, hogy megvédje Victoria-t Corinne kicsinyes bosszújától. – Hiba volt a múlt éjjel és sajnálom – nyögte nehezen, mialatt úgy érezte, mintha forró vassal égetnék a lelkét ekkora hazugság után, Victoria-nak pedig olyan volt ez az egyetlen mondat, mintha késsel szúrta volna szíven.

- Bevallom… erre nem számítottam – simított végig homlokán döbbenten Victoria, majd, hogy maradék büszkeségét megőrizze, lenyelte a gombócot a torkából, és kihúzta magát. – Egyetértek. Hiba volt a múlt éjjel, de szerencsére, néhány nap múlva elutazol, így esélytelen, hogy ismét elkövessük! Remélem, nem bánod, ha a közös ebédet inkább kihagyom! – jelentette ki kemény hangon, majd az ajtó felé indult, de amikor kilépett volna, még megfordult, és hideg, kifürkészhetetlen tekintettel mérte végig az orvost. – Ezúttal tényleg én kérlek rá, hogy felejts el! – tette hozzá, mire Nate arcán fájdalom suhant át, ami Victoria figyelmét sem kerülte el, de nem foglalkozott vele.

- Sosem fog sikerülni –suttogta válaszképpen Nate, amit Victoria is meghallott, és egy percre már majdnem elgyengült, már majdnem megkérdezte, hogy akkor miért löki el magától, aztán összeszedte magát, és kezét a kilincsre téve, lassan mély levegőt vett. Éppen eleget bántotta a férfi ahhoz, hogy ne mutassa ki neki, mennyire fájtak a szavai.

- Ez már legyen a te problémád – válaszolt vissza ugyanolyan halkan, majd távozott a rendelőből, Nate pedig nagyot sóhajtva támaszkodott meg az íróasztalon. Úgy érezte, a fájdalom, mely végig égette a bensőjét, elviselhetetlen erővel pusztít el odabent mindent, amit érzelemnek hívnak, egészen addig, amíg végérvényesen jéggé nem fagyasztja a szívét. Biztos volt benne, hogy ha Victoria nem lehet az övé, más sem fog kelleni, ahogy azt is tudta, hogy Corinne hiába reménykedik az esküvőben. Képtelen lett volna az orvosnőn kívül bárkit az oltár elé vezetni, de a fenyegetés, hogy derékba törhet Victoria karrierje, és akkor feleslegesen tette ki magukat az iménti kínnak, túl valóságos volt ahhoz, hogy kockáztasson. Ki kell találnia valamit, hogyan úszhatná meg legalább a házasságot, de hiába erőlködött, semmi nem jutott az eszébe, mire dühösen kapta fel az asztalról a papírnehezéket, és finomkodás nélkül vágta a falhoz.

 

Nate unottan tologatta tányérján az ínycsiklandozó falatokat, melyeknek finom illata sokkal inkább hányingert keltett benne, semmint meghozta volna az étvágyát. Annak ellenére, hogy reggel óta nem evett semmit, képtelen volt bármit is legyűrni a torkán. Fejében folyamatosan lejátszotta az ebéd előtti beszélgetést Victoria-val, látta maga előtt a fájdalmat a kék szemekben, újra érezte a jeges fuvallatot gerince mentén, amikor az orvosnő kimondta, hogy felejtse el. Vacsorapartnere ezzel szemben közlékeny és vidám hangulatban volt, látszólag nem viselte meg különösképpen az orvos szótlansága. Megállás nélkül beszélt, főleg a közös jövőjükről és a hamarosan megejtendő esküvőről. Úgy tűnt, nyeregben érzi magát, fogalma sem lehetett róla, hogy Nate minden idegszálával azon gondolkodott, hogyan tudna menekülni szorult helyzetéből, lehetőleg úgy, hogy Victoria-nak se essen baja.

- Nate! Figyelsz te rám egyáltalán? – csattant a hangja számonkérőn, miközben villáját türelmetlen mozdulattal helyezte tányérja szélére.

- Nem igazán – nézett a nőre szemrebbenés nélkül Nate, mire Corinne bosszúsan szorította össze ajkát.

- Ennyi erővel, egy majommal is együtt vacsorázhatnék! – sértegette a férfit, de Nate örömtelen mosolyra húzta ajkát.

- Azt nem hinném, Corinne – ingatta meg fejét nyugodtan. – Az állatkínzást ugyanis a törvény meglehetősen szigorúan bünteti – tette hozzá, amivel csak azt érte el, hogy a nő felháborodva kapkodott levegő után.

- Egyszerűen elviselhetetlen vagy ma este! – dobbantott a lábával ingerülten, mire Nate bólintott.

- Jobb, ha hozzászoksz! – jelentette ki határozottan, miközben felállt, az asztalra hajította a szalvétát, és a szobaajtó felé indult. – Ha összeházasodunk, minden nap ilyen leszek! Elviselhetetlen, undok, hideg és érzéketlen! – sorolta a jelzőket kemény hangon, majd negédesen mosolyogva hozzátette. – Legalábbis, amikor otthon leszek – kacsintott a nőre sokatmondón, mire az döbbenten elnyíló ajkakkal nézett rá.

- Ezt mégis, hogy értsem? – hápogott, de amint a férfi szemébe nézett, felfogta a szavai jelentését, Nate pedig hálát adott a sorsnak azért, hogy a fejébe nem lát bele a nő, így nem tudhatta, hogy azok után, amit Victoria karjaiban átélt, képtelen lenne más nőhöz úgy hozzáérni. De a kórházi ágyak, az ügyeletes orvosi szoba vagy a híd alatti nyirkos beton is jobb választásnak tűnt, mint Corinne mellett az ágyban.

- Pontosan úgy! – húzta össze szemét, majd az ajtóhoz lépett, de Corinne néhány pillanattal később, karjánál fogva ragadta meg, és akadályozta meg, hogy elhagyja a szobát.

- Édesem – duruzsolta úgy, mint egy doromboló macska, Nate azonban undorodva nézett le rá, amit észre sem vett. – Ne veszekedjünk! Mit szólnál hozzá, ha… átmennénk a hálóba, és ott talán meg tudnálak győzni, hogy…

- Corinne! – dörrent a hangja a férfinak – te tényleg azt hiszed, hogy valaha egy ujjal is hozzád fogok érni? – kérdezte megvetőn végig mérve a nőt, aki feszengve húzta ki magát a rideg pillantástól. – Soha! Soha az életben nem fogsz az ágyadban látni! Zsarolással rávehettél, hogy elhagyjam Victoria-t, ahogy arra is, hogy feleségül vegyelek, de az alkuban nem szerepelt, hogy el is kell játszanom a férj szerepét! Mi ketten nem leszünk mások egymásnak, mint két lakótárs, akit a balszerencse egymás mellé sodort, megértetted?! Ha csak nem akarod megalázni magad minden alkalommal, soha többé ne ajánlkozz fel nekem! – sisteregtek a szavai gyűlölettől telve, aztán a választ meg sem várva, faképnél hagyta a nőt, aki égő arcára szorítva kezét nézett a bezárt ajtóra.

 

Amy nagyot sóhajtva forgatta kezében a borospoharat, miközben barátnője kanapéján ülve figyelte, ahogy a doktornő a pizzáját tologatja maga előtt. Három nap telt el, mióta Nate és Victoria útjai elváltak, és Amy aznap egész éjjel a doktornő mellett maradt. Victoria vigasztalhatatlannak tűnt, neki pedig majd’ megszakadt a szíve a fájdalmát látva, és bár tudta, hogy haragudnia kellene az orvosra, valamiért mégis képtelen volt rá. Egy belső hang azt súgta, több van emögött, mint, amennyit Nate Jamison elárult, és Corinne felbukkanása csak még biztosabbá tette ebben, de valahányszor szóba akarta hozni, Victoria azonnal bezárkózott, és nem volt hajlandó beszélni többet sem a történtekről, sem Nate-ről. Úgy tűnt, eltemette magában a férfit, lelke legmélyére száműzte, és ha csak meghallotta a nevét, szeme elutasítón villant.

- Nekem ez az egész bűzlik! – tört fel Amy-ből, amivel sikerült meglepnie barátnőjét, aki értetlenül nézett rá. – Ne nézz így rám, pontosan tudod, miről beszélek! – mutatott villájával fenyegetőn az orvosnő felé, mire amaz égnek emelte szemét. Persze, hogy tudta, hiszen Amy, valahányszor alkalma nyílt rá, felhozta Nate-et, ő azonban hallani sem akart a férfiról többet. Éppen elég energiájába került napközben elkerülni a kórházban, nem akart még este is ezzel foglalkozni. Enélkül is gyötörték éjjel az álmok, szeretkezéseik képei, csókjainak emléke, hát, ha még beszélgetne is róla!

- Amy, nem kezded újra, ugye? – húzta fel szemöldökét figyelmeztetőn, de az ápolónőre hatástalan maradt a jelzés.

- Mondd csak, te nem találod furcsának ezt az egészet? – tette fel a kérdést sokatmondó arckifejezéssel. – Nate megőrül érted, ezt a vak is látja! Valahányszor elmész mellette a folyosón, úgy néz utánad, hogy a szívem szakad meg – sóhajtott szentimentálisan, mire Victoria égnek emelte a szemét.

- Képzelődsz! Teljesen beleélted magad abba, hogy ez egy tündérmese és nem vagy képes meglátni a valóságot! – rótta meg mérgesen, mert egyáltalán nem akarta, hogy őt is elbizonytalanítsa, és elhitesse vele, hogy Nate mégis érez iránta valamit.

- Ó, valóban? – húzta fel szemöldökét bosszúsan Amy. – Szerintem, kettőnk közül nem én vagyok az, aki nem látja a valóságot! – tette csípőre a kezét indulatosan. – Könyörgöm, Vicky! Vizsgáld meg a tényeket! Megcsókol a bálon, elviszi neked a leveleket, elmondja, hogy az anyja csak hazudott, közös jövőről beszél, felmegy az igazgatóhoz…

- Az igazgatóhoz? – hökkent meg Victoria, aki eddig nem tudott róla, hogy a férfinek megbeszélése lett volna Dr. Crohn-nal, mire Amy vadul bólogatott.

- Bizony ám! A titkárnő szerint, valami kardiológiai osztály létrehozásáról beszélgettek, és az igazgató elújságolta, miután Nate távozott, hogy hamarosan bővülni fog a kórház! Szerinted, mit jelent ez? – tette fel a kérdést, de hangsúlyából érezni lehetett, hogy mire gondol, majd a választ meg sem várva folytatta. – Tegyük fel, hogy Nate komolyan gondolta. Itt akart maradni, veled képzelte el a jövőjét, itt Nelsonban! Aztán megjelenik az az álnok kígyó, beszélgetnek, olyan képpel távozik, mint egy jóllakott macska, majd Nate közli, hogy elutazik és véget vet annak, ami közöttetek van! Tényleg én vagyok az egyetlen, akinek összeáll a kép? – csapott tenyerével a térdére hitetlenkedve, és örömmel látta, hogy Victoria szemöldökét ráncolva rágcsálja alsó ajkát, de mielőtt felelhetett volna a feltett kérdésre, megszólalt a komódon álló telefon.

- Dr. Kincaid – szólt bele hivatalos hangon, majd, amikor meghallotta a vonal végén lévőt, kifutott arcából a vér, és elszoruló torokkal nézett Amy-re.

Várok rád 32. rész

 

32. rész

Victoria jókedvűen lépett a nővérpulthoz és helyezte el a kezében lévő kartont, miközben a csuklóján lévő órára pillantott. Hangulata csak még jobb lett, amikor meglátta, hogy ideje kivennie az ebédszünetet, ráadásul úgy tűnt, meg is tudja tenni, mert senki nem várt rá a járóbetegek részére kialakított helyiségben.

- Ha keresnek, ebédelni vagyok – szólt oda Amy-nek, aki felpillantott a monitor mögül és még éppen időben el tudta kapni a karját, mielőtt eltűnhetett volna ismét a szeme elől. Egész délelőtt figyelte az orvosnőt, aki nyomokban sem hasonlított arra, akit előző éjjel hazaengedett innen, de egyszer sem tudta elcsípni, hogy kifaggathassa.

- Megállni! – húzta vissza gyengéd erőszakkal, és kíváncsisága csak még nagyobb lett, amikor Victoria szélesen elmosolyodott. – Mi történt veled? – szegezte neki a kérdést egyenesen legjobb barátnője, mire az orvosnő ártatlan képpel nézett vissza rá.

- Mire gondolsz egészen pontosan? – kérdezett vissza válasz helyett, Amy pedig bosszúsan húzta össze szemöldökét.

- Ne csináld már! – dobbantott a lábával úgy, mint egy türelmetlen gyerek. – Tegnap éjjel még krokodilkönnyeket hullajtottál Nate miatt, ma meg kicsattansz a vidámságtól! Szóval! Ki vele! – dörzsölte össze tenyerét izgatottan, Victoria pedig egy másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy hagyja szenvedni, végül megkönyörült rajta. Azok után, hogy meghallgatta, vigasztalta, ez igazán nem lett volna szép tőle.

- Legyen elég annyi, hogy amikor innen hazaértem… - akadt el egy pillanatra, majd nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, ahogy eszébe jutott, mi történt azután. – Végül egész jól alakult az este – fogalmazott óvatosan, Amy pedig néhány másodpercig összevont szemöldökkel nézett rá, majd hirtelen felkiáltott.

- Uram Isten! – csapta össze kezét, ahogy rádöbbent, mire utalhat az orvosnő. – Ott volt, igaz? Elment hozzád, és fogadjunk, hogy nekem volt igazam! – ugrált nevetve, Victoria pedig kezét a szájára tapasztva húzta magához egészen közel.

- Abbahagynád? – pirított rá, amikor észrevette, hogy néhány kollégájuk érdeklődve figyeli őket. – Úgy viselkedsz, mint egy menhelyi kutya, akit éppen örökbefogadtak – nevetett vele a doktornő. – Ha kibírod ilyen szélsőséges reakciók nélkül, akkor talán jó leszek hozzád, és mesélek ezt, azt… - javasolta, mire Amy erőt vett magán, és mivel ajkán még mindig ott volt a doktornő keze, vad bólogatásokkal jelezte a beleegyezését.

- Mindent elmesélsz? – csillant fel a szeme, miután ismét szóhoz jutott, de Victoria megrázta fejét.

- Azt mondtam, ezt, azt – ismételte meg korábbi kijelentését, majd nagyot sóhajtott és nagyvonalakban felvázolta az előző este történteket. Beszélt a levelekről, Theresa szerepéről abban, hogy útjaik elváltak Nate-tel, és nem hallgatta el azt sem, hogy az eljegyzés csak Corinne ötlete volt. Az éjszaka részleteibe természetesen, nem avatta be Amy-t, úgy gondolta, ez csak kettőjükre tartozik az orvossal, és meg akarta hagyni maguknak a csodát, amit átélt a karjaiban, ahogy kétségeiről sem számolt be a jövővel kapcsolatban. Amy végig szélesen mosolyogva hallgatta, időnként megengedett magának egy szitkot, amikor Corinne hazugsága került szóba, amikor pedig Victoria befejezte, elgondolkodva rágcsálta alsó ajkát.

- Most már csak azt nem értem, hogy mit keresett itt az a vörös boszorkány – gondolkodott hangosan, majd hozzátette – ráadásul ahhoz képest, hogy Nate valószínűleg kidobta, nem tűnt túl letörtnek – jegyezte meg, de azonnal meg is bánta kijelentését, amikor meglátta, hogy Victoria elkomorodik.

- Corinne itt volt? – kérdezte látszólag könnyedén, mire Amy először nem válaszolt, de amikor tekintete találkozott a doktornő pillantásával, megvonta vállát.

- Nos… igen – vallotta be nehezen. – Éppen itt álltam, amikor kijött Dr. Jamison rendelőjéből, és felettébb elégedett képet vágott. De ne aggódj! – tette hozzá azonnal, amikor észrevette a sötét árnyat, mely átsuhant barátnője arcán. – Biztosan csak… nem is tudom, talán annak örült ennyire, hogy hazautazhat végre – találgatott, bár ő maga számára is elég vérszegénynek tűnt a magyarázat.

- Persze – bólintott mosolyt erőltetve magára Victoria – biztosan – tette hozzá, majd szabadkozva lépett távolabb Amy-től. – Ne haragudj, mennem kell – indult el, hogy végre együtt ebédelhessen szerelmével, annak ellenére, hogy már korántsem érezte olyan izgatottnak magát emiatt, mint néhány perccel korábban.

- Vicky! – szólt utána barátnője, mire érdeklődve fordult hátra. – Ugye nem hagyod, hogy ez a démon elrontsa, ami kialakulóban van közöttetek? – kérdezte aggodalmas hangon, mire Victoria megvonta vállát.

- Hiszen még én sem tudom, kialakulóban van-e egyáltalán bármi – válaszolta őszintén, az igazságnak megfelelően, majd a választ meg sem várva, belépett Nate rendelőjébe. Az orvos az asztala mögött ült, és szinte azonnal felemelte fejét, ő pedig mosolyogva zárta be maga mögött az ajtót. – Helló, idegen – lépett közelebb és megállt, mire Nate érezte, hogy gombóc keletkezik a torkában a rá váró beszélgetés miatt.

- Szia – préselte ki magából a köszönést, mialatt tekintete simogatón futott végig szerelme alakján. Victoria gyönyörű volt, és ebben a néhány órában is borzasztóan hiányzott neki. El sem tudta képzelni, hogyan fogja túlélni, amikor visszautazik Bostonba, azzal a gondolattal, hogy soha többé nem láthatja.

- Ígértél egy ebédet, emlékszel? – húzta fel szépen ívelt szemöldökét, mire az orvos lassan bólintott, és felállva, megkerülte az asztalt, majd megtámasztva csípőjét, karjai közé húzta a doktornőt.

- Egész nap csak ez járt a fejemben – simított végig finoman az arcán, majd nyaka vonalán, ajka pedig puhán érintette meg a mézédes ajkakat. Olyan gyengéden csókolta, annyi szeretettel, amennyire csak telt tőle, miközben lehunyta szemét és teljesen átadta magát a pillanatnak, ahogy Victoria lágyan viszonozta az érintést. Tisztában volt vele, hogy nem fair, amit tesz, de élni akart a lehetőséggel, hogy még egyszer utoljára megölelhesse. Tudta, hogy amint elmondja, amit akar, Victoria soha többé nem fogja engedni, hogy hozzáérjen.

- Ez vagy az ebéd? – kérdezte csintalanul Victoria, mire a férfi felsóhajtott.

- Leginkább az, hogy ebédnél látlak, és megtehetem ezt – lehelte szinte a szájába a szavakat, majd újra magához húzta egy csókra. – Hiányoztál – súgta bele a csókba, mialatt szíve vadul vert a mellkasában. Úgy érezte, képtelen belefogni, mintha egy láthatatlan erő megakadályozta volna benne, mire Victoria mosolyogva simított végig mellkasán.

- Te is nekem – ismerte be, majd grimaszba húzta fitos orrát. – De a betegeknek mégsem mondhattam, hogy fogják rövidre a panaszaikat – tette hozzá vidáman, de amikor Nate komoly maradt, rossz érzés kerítette hatalmába. – Valami baj van? Mr. Harper leleteivel van gond? – kérdezte aggodalmasan, mire Nate megrázta fejét.

- El tudnád képzelni, hogy ne orvos legyél? – tette fel a kérdést, majd azonnal folytatta – úgy értem, hogy ne praktizálj, hanem inkább…

- Inkább mi? – húzta fel kérdőn szemöldökét Victoria még mindig mosolyogva. – Nate, szeretem a munkámat, el sem tudnám képzelni, hogy otthon üljek, vagy bármi mást csináljak helyette – rázta meg fejét határozottan, majd váratlanul elkomolyodott. – Miért kérdezed ezt? – nézett várakozón a férfira, aki megrántotta vállát.

- Semmi különös, csak tudod… - köszörülte meg torkát zavartan, mialatt keze még mindig szorosan fogta a doktornő derekát, mintha így akarná megakadályozni, hogy el kelljen engednie. – Arra gondoltam, hogy ha nem gyakorolhatnád a hivatásodat, boldog lennél-e? – tette fel a kérdést vadul dübörgő szívvel, mire Victoria először felnevetett, de amikor látta, hogy a kérdés komoly, értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

- Fogalmam sincs, mire akarsz kilyukadni – ingatta meg fejét tanácstalanul, mire Nate váratlanul felsóhajtott és türelmetlenül túrt bele sűrű hajába. Ő sem tudta igazán, mit akart ebből kihozni. Talán egy kiskaput keresett, hogy ne kelljen megtennie, amire Corinne kérte, de belátta, hogy esélytelen. Bárhogy is döntene, boldogtalanok lennének mindketten. Biztos volt benne, hogy ha elmondaná Corinne zsarolását, Victoria hajlandó lenne kockáztatni értük. Ezt világosan érezte az elmúlt éjszaka, de azt is tudta, hogy szíve mélyén hiányozna neki az orvoslás. Sehogy sem volt jó döntés, akkor legalább a munkáját meg akarta hagyni Victoria-nak.

- Felejtsd el – nyelt nagyot Nate, mialatt elengedte Victoria-t, és távolabb lépett tőle. – Csak beszélek össze-vissza, mert… - akadt el ismét, aztán nagy levegőt vett, hogy kimondja végre, amit nem kerülhetett el. – Tudod, sokat gondolkodtam a jövőn… kettőnk jövőjén – nyögte nehezen, mire Victoria érezte, hogy gyorsabban kezd verni a pulzusa.

- Van ennek valami köze ahhoz, hogy Corinne itt járt? – kérdezte halkan és amikor Nate meglepetten nézett rá, megvonta vállát. – Amy látta kijönni a rendelődből, ő mondta – magyarázta meg jól értesültségét, mire Nate lassan bólintott.

- Több köze van hozzá, mint hinnéd – adott rejtélyes választ, majd folytatta – mi… beszélgettünk és felhívta a figyelmemet néhány dologra – köszörülte meg ismét a torkát, zavartságának egyértelmű jeleként, Victoria pedig tudta, hogy a borzongás, mely végig fut gerincén annak a jele, hogy valami rossz fog következni. – Azt mondta, nem tisztességes veled szemben, amit csinálok – erőltette ki magából a szavakat, miközben még távolabb lépett a doktornőtől, egyenesen az ablakig, és hátat fordított neki, mert képtelen volt a szemébe nézni.

- Amit csinálsz? – húzta fel szemöldökét Victoria, majd egyre idegesebben figyelte a férfi hátát, aki mozdulatlanná dermedve nézett ki az ablakon. – Nate? Mi ez az egész? – szegezte neki a kérdést, a férfi pedig lehunyta szemét.

Várok rád 31. rész

 

31. rész

Nate elégedetten mosolyogva huppant le rendelőjének íróasztala mögötti bőrfoteljébe. Noha még csak alig múlt tizenegy, mozgalmas és eredményes napot tudhatott maga mögött. A délelőtt zsúfolt volt, és szinte alig volt ideje szusszanni egy keveset, de egyáltalán nem bánta, mert legalább gyorsabban telt az idő. A betegek sorra érkeztek, ezzel is alátámasztva korábbi elméletét, miszerint a kórháznak szüksége lenne egy kardiológiai osztályra, vagy legalábbis szakrendelésre, mire végzett, addigra pedig mehetett Dr. Crohn irodájába. A megbeszélés az igazgatóval a vártnál sokkal jobban sikerült. Dr. Crohn el volt ragadtatva a lehetőségtől, hogy Nate náluk akar dolgozni, az pedig kifejezetten tetszett neki, hogy még az anyagi támogatást is meg tudja szerezni egy kardiológiai osztályhoz. Már csak néhány telefont kell elintéznie, és elújságolhatja Victoria-nak, milyen megoldást talált ki, hogy örökre együtt maradhassanak. Mert ezt akarta. Élete végéig a doktornő mellett lenni, és csak remélte, hogy Victoria is így érez. Miközben maga elé vette Mr. Harper vizsgálatának legújabb eredményeit, tekintete futólag a faliórára siklott, szája szegletében pedig ismét várakozó mosoly jelent meg. Már csak alig egy óra, és találkozik Victoria-val. Fejében ezerféleképpen játszódott le, vajon, mit szól majd, de szinte biztos volt benne, hogy legalább annyira örülni fog, mint ő. Legszívesebben most azonnal megkereste volna, de nem akarta rendelés közben zavarni, ezért inkább nagyot sóhajtott, és minden figyelmét az előtte heverő dokumentumoknak szentelte, de gondolatai folyton elkalandoztak. Éppen feladta volna, amikor váratlanul kopogtattak, ő pedig reménykedve nézett az ajtó felé.

- Szabad! – kiáltott ki, és várakozón mosolygott a belépőre, remélve, hogy Victoria látogatta meg, de mosolya azonnal lehervadt az arcáról, amikor meglátta Corinne-t. A nő ezúttal sem sajnálta az időt arra, hogy tökéletes legyen a megjelenése. Vörös haját teknőc-csat fogta össze tarkóján, a hófehér kosztüm előnyösen mutatott karcsú alakján, éppen ott domborítva, ahol kellett. – Mit keresel itt? Azt hittem, azok után, ami történt, nem lesz merszed elém kerülni! – csikorgatta meg fogát Nate, mert még mindig borzasztóan dühös volt a hazugság miatt, amit megengedett magának Corinne. Bár végül sikerült megbeszélnie Victoria-val a dolgokat, és minden jól alakult, sőt, csodálatosan, de az érzés még mindig benne élt, hogy milyen közel állt ahhoz, hogy örökre elveszítse.

- Fogd vissza magad, Nate – villant hidegen a kék szeme Corinne-nak, mialatt becsukta maga mögött az ajtót, és légies könnyedséggel, ringatózva lépkedett az asztalhoz. – Egész éjszaka téged vártalak a hotelben! Megérdemlek annyit, hogy udvariasabban bánj velem – jegyezte meg lebiggyesztett ajkakkal, miközben elegáns mozdulattal húzott ki egy széket magának, és leült.

- Felesleges kényelembe helyezned magad, Corinne! Kettőnknek nincs mondanivalónk egymásnak! Legalábbis semmi olyan, ami sokáig tartana – szűkült össze a szeme az orvosnak, mialatt Corinne lustán elmosolyodott.

- Ebben én nem lennék olyan biztos – jegyezte meg rejtélyesen, majd kíváncsian hajtotta kissé oldalra a fejét, úgy nézett végig a férfin. – Hol voltál tegnap éjjel? – tette fel a kérdést, melyre nagyjából sejtette a választ, de Nate-től akarta hallani.

- Semmi közöd hozzá – vágta oda nyersen Nate, majd látványosan a leleteket kezdte tanulmányozni. – Ha megbocsátasz, sok a dolgom… - intett fejével az ajtó felé, így utalva rá, hogy távozzon, de Corinne figyelembe sem vette a mozdulatot.

- Nem kétlem – bólintott látszólag megértőn, majd folytatta – mégis azt mondom, jobban tennéd, ha szánnál rám öt percet – húzta fel szemöldökét sokatmondón és a hangjában megbújó fenyegetés felkeltette az orvos figyelmét, mert ránézett.

- Rendben – bólintott nagyot sóhajtva. – Öt perc, nem több! – emelte fel ujját figyelmeztetőn, mire Corinne elégedett mosolyra húzta ajkát.

- Tartozol egy bocsánatkéréssel azért, amit az estélyen tettél velem! Megaláztál! Mindenki szeme láttára hagytál faképnél! – tört fel belőle sértetten, majd hirtelen mély levegőt vett, és felemelt kézzel állította meg az orvost, aki már szóra nyitotta a száját. – Felejtsük el! Megbocsátok! – tette hozzá nagyvonalúan, mire Nate hitetlenkedve nevetett fel.

- Megbocsátasz?! – ismételte meg döbbenten, miközben képtelen volt elhinni, hogy az előtte ülő nem látja, mit követett el ellene. – Először is, senki nem ismert a bálon, kivéve talán Victoria apját, de őt sem nagyon érdekelte, mi folyik az erkélyen! Másodszor, te tartozol nekem bocsánatkéréssel, amiért hazudtál a jegyességről és ezért majdnem elveszítettem Victoria-t! – szembesítette kemény hangon a nőt az igazsággal, mire az ráemelte érzéketlenül csillogó kék szemét, és megvetőn húzta el vörösre rúzsozott ajkát.

- Victoria – ismételte meg a nevet undorodva, majd fürkészőn húzta össze a szemét. – Vele voltál múlt éjjel, igaz? – szegezte a férfinak a kérdést, és amikor az nem válaszolt, csak rezzenéstelen arccal nézett rá, örömtelenül felnevetett. – Tudhattam volna! Már akkor tudtam, hogy van köztetek valami, amikor először találkoztunk. Gyerekkori barátság – elevenítette fel gúnyosan, amit a férfi mondott kapcsolatáról a doktornővel, majd folytatta – mégis, mi a terved, Nate? Hogyan képzeled ezt a nagy szerelmet, amikor te Bostonban élsz, ő pedig ebben a porfészekben?

- Emiatt ne forgolódj álmatlanul, Corinne – közölte higgadtan az orvos. – Nem a te dolgod, hogyan oldom meg az életemet. Hamarosan visszautazol Bostonba, és mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha soha többé nem látjuk egymást – jelentette ki hidegen, mire Corinne néhány másodpercig némán nézett rá, aztán lassan ingatni kezdte a fejét.

- Nem, drágám – szólalt meg halkan. – Attól tartok, most nincs igazad. A legjobb az lesz, ha te is visszajössz velem, ezt a doktornőt pedig szépen elfelejted. Nagyon jól megvoltál nélküle hosszú évekig – nézett már-már kedves együttérzéssel a férfira. – Biztos vagyok benne, hogy nem telne sok időbe visszarázódnod a régi kerékvágásba. Elvégre te sem gondolhatod komolyan, hogy mindent eldobsz magadtól ezért a… - kereste a megfelelő szavakat, de Nate nem hagyta, hogy befejezze.

- Corinne – vett mély levegőt lassan Nate, hogy ne mondjon olyat, amit később megbánna. – Erről nem nyitok vitát, részemről lezártam a kérdést.

- Nem! – csattant a hangja váratlanul a nőnek, mire az orvos meglepetten húzta fel szemöldökét. – Azt hiszem, nem értettél meg! Kénytelen leszek másképpen beszélni veled – emelkedett fel az asztaltól, és fensőbbséges pillantást vetett a férfira. – Azt akarom, hogy velem gyere, ezt a kapcsolatot pedig örökre le fogod zárni! – zengett utasítón a hangja, Nate azonban állta a tekintetét, és meg sem rezzent, ő pedig folytatta – Még a mai nap folyamán lezárod ezt a viszonyt, visszamegyünk Bostonba, és… - akadt el egy pillanatra, majd tekintetét csábosan futtatta végig az orvoson. – Azt hiszem, eleget vártam rád, édesem. Itt az ideje, hogy beadd a derekadat és egy pár legyünk – nevetett fel kacéran, mire Nate döbbenten ingatta meg fejét.

- Neked elment az eszed – állapította meg hitetlenkedve. – Eszem ágában sincs elhagyni Victoria-t, az pedig nem történhet meg, hogy mi ketten együtt legyünk! Nem érzek irántad semmit! – szögezte le határozottan, de Corinne könnyedén legyintett.

- Az érzelmek amúgy is ostobáknak való, ezzel nem érek rá foglalkozni – vonta meg kecses vállait unottan. – Nekem az a fontos, hogy feleségül vegyél, az érzelmekkel vagy azok hiányával küzdj meg légy szíves, egyedül – húzta el száját undorodva, mire Nate hirtelen felnevetett. A helyzet abszurditása vagy a gondolat, hogy Corinne a felesége legyen, maga sem tudta, melyik váltotta ki belőle ezt a reakciót, de még mindig jobb volt, mintha a keze közé fogja a nyakát, és megfojtja, mert jelenleg ez volt a második opció.

- Térj magadhoz, Corinne! – rázta meg fejét nyugodtan. – Nem foglak elvenni! – jelentette ki magabiztosan, de elkomolyodott, amikor a nő hidegen nézett vissza rá.

- De bizony, hogy el fogsz! – közölte halálos nyugalommal, majd két kezével megtámaszkodott az asztalon, és mélyen a férfi szemébe nézett. – Vagy ez, vagy gondoskodom róla, hogy a te kis Victoria-d záros határidőn belül a szögre akaszthassa a fehér köpenyt – jósolta meg szenvtelen hangon, mire Nate összehúzott szemmel nézett rá.

- Esélyed sincs! – cáfolta meg azonnal a feltételezést, hiszen pontosan tudta, hogy Victoria jó orvos, akinek még egyetlen sötét folt sincs a karrierjében, de Corinne kihívón húzta fel szemöldökét.

- Ebben ne legyél olyan biztos – jegyezte meg sokat sejtetőn. – Elfelejtetted talán, hogy az apám, mekkora befolyással bír? Csak egy szavamba kerül, és ellehetetleníti a doktornőcskét – mosolyodott el annyi gonoszsággal, mely meglepte a férfit, aki most dühösen pattant fel a székről, és sötét dühvel nézett farkasszemet a nővel.

- Tartsd távol magad Victoria-tól, Corinne! – sziszegte fojtott indulattal a hangjában, de amaz meg sem rezzent, csak kitartóan állta a tekintetét, majd sajnálkozva elmosolyodott.

- Ugyan, édes – simított végig a férfi arcán könnyedén, de az orvos hevesen rántotta el fejét. – Hiszen nem akarom én bántani – tette hozzá mosolyogva, majd elkomolyodott. – De kénytelen leszek, ha nem teszed azt, amit kérek tőled.

- Miért nem engem teszel tönkre? – kérdezte Nate értetlenül. – Én voltam az, aki megbántottalak és nem Victoria! Ő nem ártott neked – próbálta menteni a menthetőt, de Corinne kék szeme mérgesen villant.

- Nagyon is sokat ártott! – csattant a hangja indulatosan. – Ha ő nincs, mi még mindig együtt volnánk! – fröcsögte bosszúszomjasan, mire az orvos türelmetlenül túrt bele sötét hajába.

- Sosem voltunk együtt, Corinne! – emelte meg ő is a hangját, majd folytatta – Nem létezett olyan, hogy mi! Azt pedig, hogy látni sem akarlak, csak saját magadnak köszönheted! Ha mindenáron bosszút akarsz állni valakin, itt vagyok, de hagyd békén Victoria-t! – követelte tehetetlen dühvel, de a nő csak megingatta fejét.

- Nem drágám – mosolyodott el nyugodtan. – Kétségem sincs afelől, hogy bármikor feláldoznád érte a karrieredet, csak, hogy vele lehess – vázolta fel tervének sötét logikáját színtelen hangon. – Túlságosan szereted, és éppen ez az, ami sebezhetővé tesz – csillant meg szemében a győzelem szikrája, Nate pedig nagyot nyelt, ahogy folytatta – te bármit feláldoznál érte, de azt sosem hagynád, hogy ő áldozza fel a sajátját érted, ugye? – húzta fel szemöldökét azzal a magabiztosággal, mint, aki pontosan tudja, hogy igaza van, mire Nate néhány másodpercig némán nézett rá. Talán el kellett volna zavarnia, megkockáztatni, hogy pusztán üres fenyegetés, amit mondott, de ismerte Corinne-t, és az apját is. A férfi bármit megtett, amit a lánya kért tőle, nyilván az sem okozott volna gondot neki, hogy egy ismeretlen doktornő karrierjét tönkre tegye, ha ezzel örömet okozhat elkényeztetett lányának. Nem tehette ezt Victoria-val. Túlságosan jó orvos volt, imádta a munkáját, és talán sosem bocsátotta volna meg neki, hogy önző módon nem volt képes lemondani a boldogságáról. Azt hitte, az volt élete legnehezebb döntése, hogy elengedte a szerelmét tíz évvel ezelőtt, amikor úgy tudta, másnak adta a szívét Victoria, de most rá kellett jönnie, hogy az mennyivel fájdalmasabb, amit ezúttal kell tennie.

- Undorodom tőled – szűrte fogai között megvető hangsúllyal, de Corinne érdektelenül vont vállat.

- Megbirkózom vele – vetette oda pökhendi eleganciával, majd várakozón fonta keresztbe maga előtt a karjait. – Nos? Mi a válaszod? Boston velem, vagy Dr. Kincaid orvosi pályájának lőttek – állt elő az ultimátummal, Nate pedig nagyot sóhajtott.

- Rendben – nyögte ki nehezen, és keze ökölbe szorult, amikor meghallotta Corinne diadalittas kacaját.

- Csodálatos! – csapta össze tenyerét elégedetten a nő, miközben az ajtó felé indult, de mielőtt távozott, még visszafordult. – Még ma tegyél pontot a végére! – figyelmeztette komoly, határozott hangon, majd szélesen elmosolyodott. – Este pedig várlak a hotelben egy romantikus vacsorára – kacsintott elégedetten, aztán szó nélkül távozott, Nate pedig összetörten hanyatlott le a székre. Korábbi boldogságának már nyoma sem volt, helyét keserűség, fájdalom és bűntudat vette át mindazért, amit mondania kell a doktornőnek.

Várok rád 30. rész

 

30. rész

Victoria álmosan hunyorogva próbálta szemét hozzászoktatni a világossághoz, miközben még mindig az álom és ébrenlét közötti vékony mezsgyén egyensúlyozott. Agya lassan fogta fel a valóságot, de teste tökéletesen érzékelte a meleg testet, mely az övéhez simult, és az erős karokat, melyek óvón ölelték át derekát, ő pedig készségesen bújt közelebb a férfihoz, miközben ajkára boldog mosoly költözött. Mialatt lehunyt szemmel hallgatta Nate egyenletes szuszogását, képzeletben újra élte az elmúlt éjszaka minden pillanatát. Ennél tökéletesebb együttlétről álmodni sem lehetett. Nate nemcsak gyengéd és figyelmes volt, de pontosan tudta azt is, hol és hogyan érintse meg kezével, ajkával, hogy a végletekig fokozza a vágyat és beteljesülést. Az első lassú, érzéki szeretkezésük után sokáig beszélgettek, aztán ismét átengedték magukat érzékeiknek, de ezúttal sokkal türelmetlenebbül és szenvedélyesebben, míg végül az álom és a fáradtság magával ragadta őket. Bár úgy érezte, még soha életében nem volt ilyen boldog, a jövő bizonytalansága árnyékot vetett a gondtalan reggelre. Hiszen, függetlenül attól, hogy együtt töltötték az éjszakát, Nate egy szóval sem mondta, hogy szereti, vagy, hogy itt képzelné el az életét, Nelson-ban. Az ő élete, karrierje továbbra is Bostonhoz kötötte, Victoria pedig elképzelni sem tudta, hogy elköltözzön. Miközben azon morfondírozott, vajon, mi lenne a megoldás, egyáltalán vele képzeli-e el a jövőjét Nate, tekintete az órára siklott, és rémülten állapította meg, hogy elmúlt hét óra. Muszáj volt felkelnie, ha időben be akart érni a kórházba, ezért óvatosan, nehogy felébressze a férfit, lefejtette magáról annak karját, és a takarót körbe tekerve magán, arra készült, hogy felkel az ágyból, de hirtelen Nate ujjai fonták át felkarját, és maga mellé húzta az ágyba.

- Hova szöknél? – kérdezte a férfi mosolyogva, Victoria tekintete pedig egy másodpercig elidőzött a markáns arcon, a ragyogó zöldes-kék szemeken és a kócos frizurán, melyből a homlokába hullott néhány tincs, eltakarva a hófehér ragtapaszt.

- Messzire – hajolt hozzá közel, félretűrve a kóbor hajszálakat, és finoman húzta végig ujját a tapaszon, mialatt Nate szinte itta magába a nő látványát. Ha ez lehetséges, Victoria így kora reggel, kissé zilált frizurával még gyönyörűbb volt, ő pedig minden reggel erre a látványra akart ébredni. – Egészen a fürdőszobáig. Kilencre a kórházban kell lennem, és már hét múlt – tette hozzá, de Nate lassan megrázta a fejét.

- Nem, nekem ennél egy kicsivel jobb ötletem van – húzta fel sokatmondón a szemöldökét, miközben ujjbegyével cirógatni kezdte a doktornő selymes bőrét felkarján, Victoria pedig érezte, hogy erre a kis érintésre is intenzíven reagál a teste.

- Mennyire kicsi? – csipkedte meg a férfit komiszul, mire az felemelkedett az ágyról, és egészen közel hajolt hozzá, de szeme csillogásából és mosolyából látható volt, hogy nem vette zokon a kérdést.

- Megmutatom – súgta szinte a szájába a szavakat, majd a választ meg sem várva, megcsókolta. Nyelve izgató lassúsággal ingerelte a nőét, aki belesóhajtva a csókba adta meg magát az ostromnak, és hagyta, hogy a férfi elfektesse az ágyon, és fölé magasodva csókolja tovább, mialatt keze bebarangolta meztelen testét, és amikor rátalált keblére, belenyögött a csókba, ujjai pedig türelmetlenül szántottak hajába tarkóján.

- Tényleg… el fogok késni – vette szaggatottan a levegőt, miközben Nate ajka már nyakán és melle vonalán szántott végig.

- Majd írok igazolást – emelte fel fejét az orvos, vidáman kacsintva a nőre, aki felnevetett, és nem ellenkezett, amikor a férfi ismét forrón megcsókolta. Érzékei átvették az uralmat teste felett, és már nem is gondolt a kórházra, ahogy az sem jutott eszébe, mi lesz a jövőben. Vajon, meddig fog Nate Nelson-ban maradni, meddig élvezheti a közelségét, az érintését, a csókjait? Ez most mind nem számított, csak átadta magát annak az elsöprő erejű tűznek, mely lángba borította a testét, miközben abból, hogy Nate izmai megremegtek érintése nyomán, és a sóhajokból, melyek feltörtek torkából, pontosan tudta, hogy a férfi is ugyanazt érzi, amit ő. Szenvedélyes pillanatuknak a nő telefonjának csörgése vetett véget, mely, mint egy kíméletlen zsarnok töltötte be az egész szobát. Nate kelletlenül hagyta, hogy Victoria megszakítsa a csókot, aztán az éjjeli szekrényen lévő készülék után nyúljon.

- Dr. Kincaid – szólt bele hivatalos hangon, mely korántsem volt egyszerű, tekintettel arra, hogy Nate ez alatt apró, puha csókokkal kényeztette nyaka vonalát. – Rendben, egy óra múlva ott leszek – válaszolta, majd bontotta a vonalat, és szomorkásan simított végig az orvos arcán. – Sajnálom, mennem kell. Az egyik orvos beteget jelentett, és kell valaki, aki átveszi a rendelést – magyarázta, mialatt ismét körbe tekerte magán a lepedőt és felállt az ágyról, Nate pedig csüggedten nézte.

- Mondhattál volna másfél órát – mosolyodott el komiszul, mire Victoria nevetve fordult felé.

- A rendelés fél óra múlva kezdődik, így is el fogok késni – válaszolta, elindulva a fürdőszoba felé, az orvos pedig megvonta vállát.

- Éppen ezért nem számított volna már az a plusz fél óra – jegyezte meg, de a doktornő már nem hallotta, mert megnyitotta a zuhanyt, és a csobogó víz hangja elnyomta a férfi hangját. Nate egy-két percig elgondolkodva forgatta körbe fejét, majd hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, és meg sem állt a fürdőig. Ahogy belépett, tekintete simogatón futott végig a karcsú, meztelen testen, szemével követte a vízcseppek útját, ahogy végig folyt hátán, derekán, csípőjén, formás fenekén, majd levette dereka körül a lepedőt, és belépett a nő mögé. Victoria ijedt sikoltását, egy csókkal fojtotta el, mialatt kezével magukra zárta a kabin ajtaját.

- Mit csinálsz? – szakította meg a csókot mosolyogva a doktornő. – Mondtam, hogy sietek – simított végig a férfi mellkasán lassan, mire Nate komolyan nézett vissza rá.

- Időt spórolok neked – húzta ravasz mosolyra ajkát. – Gyorsabban a kórházban lehetsz, ha nem kell megvárnod, amíg én is letussolok – magyarázta természetes könnyedséggel, mialatt keze ingerlőn simogatta szerelme minden porcikáját.

- Valóban? A szállodában is zuhanyozhatnál – javasolta mosolyogva Victoria, de Nate meglepetten nézett vissza rá.

- Nahát, Dr. Kincaid – rázta meg fejét megjátszott rosszallással. – Még nem hallott róla, hogy egy kapcsolat alapja az őszinteség és a kompromisszumra való hajlandóság? Én elengedlek dolgozni, te pedig megengeded, hogy veled zuhanyozzak. Mindenki elégedett – hajolt közelebb, hogy ismét megcsókolja, mire Victoria lassan felsóhajtott.

- Kapcsolat? – kérdezett vissza, Nate pedig bólintott, de nem válaszolt, csak ismét birtokba vette ajkát. Nyelve ingerlőn futott végig Victoria alsó ajkán, aki félig elnyílt ajkakkal várta őt, hogy aztán ugyanolyan lágyan viszonozza a csókot. Bár fülét megütötte a szó, amit Nate használt, de a továbbiakban már képtelen volt józanul gondolkodni. Teste életre kelt, vágyakozva simult a férfihoz, és már semmi mást nem akart, csak érezni.

 

Victoria elgondolkodva öltötte magára fehér inge fölé a köpenyt, és akasztotta sztetoszkópját a nyakába. Bár a reggeli közös zuhanyzás csodálatos volt és minden másodpercét élvezte annak, hogy Nate karjai között lehetett, fejéből nem tudta kiverni a kérdéseket, melyek a jövővel kapcsolatban törtek rá. Nate kapcsolatról beszélt, de ezt vajon, hogyan értette? Nelson-ba költözik? Feladja a praxisát, mindent, amit Bostonban elért? Vagy tőle várja ezt? Neki kell követnie Bostonba? Vagy az is lehet, hogy távkapcsolatra gondolt? – záporoztak fejében a megválaszolatlan kérdések, miközben nehéz szívvel csukta be a szekrény ajtaját, és elnyomott egy sóhajt. Olyannyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, Nate áll mögötte, és fejét kissé oldalra fordítva, mosolyogva nézi. Ahogy figyelte a doktornőt, gondolatban eljátszott az ötlettel, milyen érzés lenne minden nap így tenni? Minden reggel a karjai között ébredni, együtt munkába érkezni, aztán este hazamenni, megnézni egy filmet, vagy éjszakába nyúlóan szeretkezni. Egyre inkább tetszett neki a gondolat, és egyre savanyúbb lett a lehetőség, hogy visszatérjen Bostonba, de legjobb tudomása szerint, nem kerestek kardiológust a kórházba. Mi lenne, ha ő tenne javaslatot az igazgatónak? – vetült fel benne ötlet gyanánt, hiszen még emlékezett páciensei panaszaira, akik az eltelt napokban nem egyszer nehezményezték, hogy egy-egy vizsgálat miatt Vernon-ba kell utazniuk. Egy kardiológiai osztály, ahol adott esetben kisebb beavatkozásokat is el tudnának végezni, hasznos segítség lenne a kórháznak, és szinte biztos volt benne, hogy régi kapcsolatai révén támogatókat is tudna szerezni.  Éppen itt tartott gondolatban, amikor Victoria megfordult, ő pedig meglepetten vette észre, milyen komor az arca.

- Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan, miközben közelebb lépett a nőhöz, és keze simogatón futott végig arcán.

- Miből gondolod? – felelt kérdéssel a válasz helyett a doktornő, mire Nate elmosolyodott.

- Pont ilyen képet vágtál akkor is, amikor elutaztam az államokba – válaszolta a férfi lágy hangon, mire Victoria elhúzta száját.

- Mondd csak, előtted nem lehetnek titkaim? – kérdezte enyhe bosszúsággal a hangjában, de nem a férfira volt dühös, sokkal inkább a helyzetre, hiszen pontosan ugyanolyan bizonytalannak és kilátástalannak érezte a jövőt, mint húsz éve, amikor búcsút kellett vennie Nate-től.

- Nos, természetesen lehetnek – bólintott lassan Nate, mialatt keze körül ölelte Victoria derekát, és közelebb húzta magához. – Például, eltitkolhatod előlem a szülinapi vagy karácsonyi ajándékomat. De, ha a közös jövőnkről van szó vagy arról, hogy bánt valami, akkor nem szeretném, ha úgy éreznéd, nem beszélheted meg velem – tette hozzá komolyan és szíve nyugtalanul dobbant egyet, amikor Victoria szomorú tekintetével találta szembe magát.

- Születésnap, karácsony, közös jövő – ismételte el a férfi szavait halkan, miközben észre sem vette, hogy ujjai önkéntelenül kezdenek el játszani az orvos fehér ingének gombjaival mellkasán. – Úgy beszélsz, mintha eltűnt volna az a háromezer mérföld, ami elválaszt minket. Te néhány nap múlva elutazol, mégis, hogyan képzeled el a kapcsolatot? – kérdezte sóhajtva, mire Nate az álla alá nyúlt, és mélyen a szemébe nézett.

- Fogalmam sincs – vallotta be őszintén, még mielőtt azonban az orvosnő közbe szólhatott volna, folytatta – de biztosan van rá valami megoldás! – tette hozzá, majd egészen közel húzta magához az orvosnőt. – Kérlek szépen, bízz bennem, Vic – suttogta nagyon halkan, mialatt apró, puha csókot nyomott az ajkára. – Adj egy kis időt, hogy végig gondoljam a dolgokat, rendben? – kérte szelíd hangon, mire a doktornő lassan bólintott, ő pedig megkönnyebbülten hajolt rá ismét az ajkára, de ezúttal sokkal forróbban csókolta meg.

- Mennem kell – sóhajtott fel Victoria, miután elváltak ajkaik, Nate pedig beleegyezőn bólintott.

- Később látlak? – kérdezte reménykedve, mialatt fejében már megszületett a terv, de még nem akarta beavatni a nőt, nehogy csalódniuk kelljen.

- Délig tart a rendelés, aztán a balesetin leszek – vázolta fel gyorsan Victoria a napját. – Műtétem ma nem lesz. Nálad? – dobta vissza a kérdést, mire Nate égnek emelt tekintettel vette sorra a napot.

- Mr. Harper eredményeit futom át, csinálok egy ultrahangot, és néhány beteg is bejelentkezett – számolgatott hangosan, majd kérdőn pillantott az orvosnőre. – Közös ebéd? – húzta fel szemöldökét, Victoria pedig bólintott, majd futó csókot váltottak, és a doktornő elhagyta a pihenőt. Nate nagyot sóhajtva nézett utána, aztán a nővérpulthoz lépett és felemelte a telefont. Mielőbb beszélni akart az igazgatóval, mert azt szerette volna, ha az ebédnél már jó hírrel fogadhatta volna szerelmét.