Regénybe illő élet 14. rész

14. rész

Castle látszólag értetlenül nézett vissza a rászegeződő zöldes-barna szemekbe, miközben a kezében lévő levelet lobogtatta, mintha azzal próbálná magyarázni korábbi mondatát. Igazából azonban, ő sem tudta, mit csinál, vagy miért csinálja. Egyszerűen csak, az emlék, ahogy a nővel, egymással szemben ülve levelet olvasnak, elévetítette nemcsak azt az időszakot, hanem a későbbi gondtalan időket is, amikor még fájdalom nélkül csipkelődtek a másikkal, amikor minden reggel úgy ébredt, hogy maga elé képzelte a nő gyönyörű mosolyát, orrában érezte a cseresznyeillatot, és alig várta, hogy beérjen az őrsre, és láthassa. Aztán felrémlett előtte az is, amiért ez megváltozott, de azzal ellentétben, hogy eddig kivétel nélkül keserűséget, és csalódottságot érzett az emlék hatására, most, ahogy végig nézett a nyomozónőn, ahogy minden figyelmét a neki szánt levelekre fordítja, csak azért, hogy megvédje őt, és a szeretteit, akik fontosak a számára, már egyáltalán nem érzett mást, csak szerelmet. Szerette az előtte ülő nyomozót, és ha belegondolt, hogy örökre elhagyja, soha többé ne érintse, ne csókolja, belesajdult a szíve.

-          Hallottad, amit kérdeztem? – szakította ki gondolatai közül Kate hangja, mire mély levegőt vett. Döntenie kell, méghozzá most! – határozta el magában, és hirtelen megkönnyebbülést érzett, amikor rájött, már sokkal korábban döntött. Már a könyvesboltban megszületett a döntés, amikor először megörült a nő látványának, majd izgatott lett a tudatra, hogy együtt dolgozhatnak. Érezte, tudta, átlépte saját büszkeségét, nem akart tovább haragudni, nem akart tovább sértetten távol maradni tőle. Mellette akart lenni, szeretni akarta.

-          Mégis, mit csinálok? Leveleket olvasok, épp ahogy te, és közben eszembe jutott egy pillanat a közös múltunkból! – rántott egyet a vállán ártatlan tekintettel az író. Noha, vissza akarta szerezni Kate bizalmát, és szerelmét, azt akarta, hogy ő is kitárulkozzon, legalább annyira, mint akkor, amikor bevallotta, hogy hazudott neki. Újra hallani akarta a szájából, hogy szereti, újra látni akarta szemében a végtelen szerelmet, amit akkor látott, amikor vele töltötte az éjszakát.

-          Nosztalgiázol? – kérdezte Kate gúnyosan, mire Castle hirtelen elkomolyodott, és közelebb hajolt hozzá.

-          Miért ne tehetném? Rengeteg vidám emlékem van kettőnkről – felelte halkan, mire Kate nem válaszolt, ő pedig, folytatta – van rossz is, ez igaz. Merengjek inkább azon? – tette fel a kérdést, majd megrázta a fejét – nem, azokon már eleget töprengtem - legyintett úgy, mintha apró-cseprő gondokról lenne szó, de figyelmét nem kerülte el, hogy Kate feszülten figyeli minden mozdulatát, szavát.

-          Lezártad őket? – kérdezte visszafojtott lélegzettel, mire az író nagyot sóhajtott.

-          Mindketten okoztunk fájdalmat a másiknak, Kate, és egyikünk sem szándékosan - fogott hozzá, miközben a nő észre sem vette, hogy szinte összegyűrte a levelet, amit szorongatott – te megbocsátottál, nekem is meg kell.

-          Nem, Castle, nem kell! – vett mély levegőt Beckett, akinek az utolsó mondat tőrként hasított a szívébe – nem kényszer, sosem adtam ultimátumot!

-          Félreértettél! – szakította félbe Rick, megfogva a kezét, mire Kate döbbenten meredt a kézfejére kulcsolódó erős, mégis gyengéd ujjakra, melyek már első alkalommal is olyan pontosan tudták, hol érintsék meg, hogy a legnagyobb gyönyörben részesítsék – a szívem követeli, hogy bocsássak meg! Eljátszottam, hogy haragszom rád, megpróbáltam úgy tenni, mint akinek nem hiányzol, de elég volt! Most már csak el akarom felejteni, ami akkor történt, és csak arra emlékezni, ami szép volt. Új emlékeket akarok… - fűzte hozzá halkan, majd várakozón nézett Kate-re – veled…- Kate nem tudta, mit mondhatna a vallomásra. Egyfelől érezte, hogy szívéről, mint egy mázsás kő hullik le a kétheti fájdalom és gyötrődés, másfelől, nem tudta, bízhat-e a férfiban. Kétségek gyötörték, ugyanakkor minden vágya az volt, hogy ismét a karjaiba bújhasson, hallhassa szíve dobogását, mely oly gyakran vert egy ritmust az övével. Miközben gondolatai vadul cikáztak a fejében, akarata felett győzött a szíve, és tehetetlenül nézte, ahogy Rick ajka egyre közelebb kerül az övéhez.

-          Castle… - suttogta halkan, és már éppen átadta volna magát a csóknak, amikor kivágódott a pihenő ajtaja, és Gates kapitány lépett be, ők pedig, úgy ugrottak szét, mint, akit tetten értek valami bűntényen.

-          Mégis, mi a nyavalya folyik itt? – csattant a hangja keményen, miközben szigorú, villámokat szóró sötét szeme az asztalon heverő levelek között cikázott – ne mondja, hogy az utasításom ellenére, még mindig a firkász ügyén dolgozik!

-          Jó, nem mondjuk – egyezett bele azonnal Castle kisfiús mosollyal az ajkán – ha magának úgy könnyebb – fűzte hozzá segítőkészen, mire Kate lehunyta a szemét, Gates szeme pedig, szikrákat szórt dühében.

-          Beckett nyomozó, miért nem a hullával foglalkozik inkább a 8. sugárúton, ahova Esposíto nyomozót küldtem?! – kérte számon beosztottját a nő, mire Beckett megköszörülve torkát, felelt.

-          A helyzet az, Uram, hogy éppen azt csinálom – mutatott a levelekre nyugodtan, mire Gates szemét összehúzva lépett közelebb.

-          Ezek Mr. Castle-nek szólnak! Teljesen hülyének néznek?! – lovallta volna bele magát újfent a mérgébe, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, Kate gyorsan folytatta.

-          A kettő ugyanaz az ügy. Castle rajongója ölte meg azt a nőt, ugyanaz, mint aki a leveleket írta – tájékoztatta felettesét precízen, mégis összefoglalva a lényeget – így akarta lenyűgözni Castle-t.

-          Döbbenet… - csóválta meg a fejét a Vaslady, mire Castle is bólogatni kezdett.

-          Ugye? Igazi elmebeteg, hogy ilyenre vetemedik – rázkódott meg látványosan, mire Gates meglepetten nézett rá.

-          Én úgy értettem, hogy az döbbenet, hogy van olyan ember ezen a földön, akinek számít a maga véleménye, vagy elismerése – jegyezte meg rosszindulatúan, majd mit sem törődve az író fintorával, mellyel őt jutalmazta, Kate felé fordult – mit tudnak eddig?

-          A levelekben Simon-nak hívja magát, és éppen a holttestnél helyszíneltünk, amikor telefonált is Castle-nek. Mindenáron azt akarja, hogy írjon róla egy könyvet – felelte azonnal Kate.

-          Az áldozat? – folytatta a kérdezősködést Gates, miközben szeme sarkából jól látta, hogy az író milyen látványosan unatkozik, de nem foglalkozott vele.

-          Moira Zippanov, 25 éves, nem messze a tetthelytől lakik.

-          Tárgyi bizonyíték?

-          Csak a levelek, de nem sokra megyünk velük. Nincs sem ujjlenyomat, sem DNS, és a grafológusok sem tudtak annál többet megállapítani, minthogy erősen túlértékeli önmagát. – felelte csalódottan Kate – Espo lefuttatja a híváslistát, Ryan pedig, Moira lakásán szimatol egy kicsit.

-          A gyilkossággal a képben kénytelen vagyok maguknál hagyni az ügyet, de mindenről tájékoztatást kérek, világos? – jelentette ki a kapitány, mire Kate bólintott, ő pedig, távozott. Castle hatalmas, megkönnyebbült sóhajt kieresztve tüdejéből, huppant le a székre.

-          Uram ég! Ettől a nőtől jobban félek, mint Simon-tól – hunyta le szemét egy pillanatra úgy, mint aki élete egyik legveszélyesebb küldetésén van túl, mire Kate rosszallón húzta össze szemöldökét.

-          Akkor miért idegesíted folyton?

-          Azért, mert vicces – vágta rá Castle szinte azonnal, majd megrántotta a vállát – nálam ez az extrémsport. Olcsó, mégis benne van a veszély, hogy bármikor otthagyhatod a fogad – humorizált, mire egy szemforgatást kapott válaszul. A következő pillanatban azonban, amikor ismét nyílt az ajtó, tekintetébe riadalom költözött, Kate pedig, nem állta meg csipkelődés nélkül, amikor meglátta, hogy csak két társa érkezett vissza.

-          Mi az, Castle? A srácoktól is félsz? – kérdezte csipkelődve, mire Castle elhúzta a száját.

-          Meggondoltam magam, Gates-re sem a félelem a legjobb szó, sokkal inkább a… - gondolkodott hangosan, majd szeme felcsillant, amikor rájött a megoldásra – kihívás! Ez az! Kihívásnak élek meg minden napot, hogy elérjem, hogy megszeressen!

-          Megszeressen? Te viccelsz? – kotyogott közbe Espo, akinek ugyan fogalma sem volt róla, miről volt szó, mégis úgy érezte, elég kompetens ahhoz, hogy hozzászóljon. - annak is örülhetsz, hogy még nem lőtt agyon!

-          Látod? Egyre jobban kedvel! – bízta el magát Castle, mire Kate reményvesztetten csóválta meg a fejét, és a fiúk felé fordult.

-          Találtatok valamit? – kérdezte reménykedve, és hirtelen felvillanyozódott, amikor meglátta, hogy két társa egymásra néz, majd mindketten szinte egyszerre csapják fel noteszüket, ami egyet jelentett azzal, hogy a válaszuk határozott igen lesz.

Regénybe illő élet 13. rész

13. rész

-          Itt Richard Castle! – emelte füléhez a mobilt az író laza mozdulattal, miközben tekintete találkozott a rászegeződő, élénken csillogó zöldes-barna szemekkel. Egy pillanatig azt hitte, cseppnyi féltékenységet látott felvillanni a nő szemében, de az, amilyen gyorsan jött, olyan sebesen távozott, így kétségek gyötörték, nem csak képzelete játszott-e vele. – halló! – szólt bele ismét a telefonba, de a túlsó oldalról megint csak sóhajokat, és halk kuncogást hallott. – Tudod, mit? Szórakozzál a… - fogott volna bele, hogy melegebb éghajlat felkeresésére invitálja névtelen telefonálóját, amikor hirtelen, egy suttogó hang szólalt meg.

-          El sem hiszem, hogy magával beszélek… mert maga az, ugye? – kérdezte még mindig suttogva, annyira halkan, hogy az írónak a füléhez kellett szorítania a telefont, hogy értse, amit mond.

-          Ki maga? – kérdezte rosszat sejtve, de már azelőtt tudta a választ, még mielőtt meghallotta volna.

-          De buta vagyok! Simon! Simon vagyok! – ismételte meg nevét, mellyel a leveleket zárta a férfi, majd sietve folytatta – annyira izgatott vagyok! Nem bírtam ellenállni, hogy felhívjam! Tudnom kell, hogy megtalálták-e már a hullát! – kérdezte, és hangjából a suttogás ellenére jól kihallható volt a visszafojtott öröm, mely talán a gyerekek hangjában érezhető leginkább, akik a közelgő karácsonyról, és a vele járó sok meglepetésről mesélnek. Castle szeméből jól kiolvashatta Kate, hogy a telefonáló egyáltalán nem kellemes meglepetés, de ha ez nem is, az árulkodó lett volna, ahogy az író vadul gesztikulálni kezdett, és először a telefonjára, majd a még mindig a nyomozó kezében lévő levél aláírására mutogatott.

-          Honnan tudja a számom? – kérdezte idegessége ellenére a lehető legnyugodtabb hangon az író, miközben figyelte, ahogy Kate kissé messzebb sétálva szintén telefonálni kezd. Nem kellett a gondolataiban olvasnia ahhoz, hogy biztosra vegye, az őrsöt hívja, és éppen utasítást ad, hogy tapadjanak a telefonjára. Miközben a válaszra várt, az órájára pillantott. Tudta, hogy legalább 31 másodpercig kell szóval tartania a titokzatos férfit, hogy a nyomozók bemérhessék, így most a másodperc mutatójával összhangban dobogó szívvel figyelte az időt.

-          Nem volt nehéz megszerezni, de inkább a kérdésemre válaszoljon! – csengett lekicsinylés a férfi hangjában – ugye megtalálták? Ugye meg?

-          Meg – jött az egyszavas felelet, mire kis csend következett, és egy hatalmas sóhaj, amitől Castle megborzongott. Undort érzett a telefonáló iránt, és felkavarodott a gyomra, ha arra gondolt, mekkora örömöt szerzett a férfinak ezzel az egy szóval.

-          Tetszett? – jött a következő kérdés, mire Rick tanácstalanul nézett a mobilját még mindig némán, a fülén tartó nyomozóra, aki most válla segítségével, füléhez szorítva a készüléket mutatta neki két kézzel, hogy még legalább 20 másodpercre szükségük van.

-          Mit mondjak, ledöbbentett! – húzta el a száját Castle, mire ismét egy sóhaj volt a felelet. Egyértelmű volt, hogy nincsenek összhangban, és nem ugyanúgy értették az elhangzott mondatot.

-          Ha tudná, mi mindenről írhatna még! Mert ugye, ír rólam? Hiszen bebizonyítottam, hogy érdemes vagyok rá! – vált egy kissé türelmetlenné, és ingerültté a férfi hangja, mire Castle egy pillanatra lehunyta a szemét.

-          Mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet. – tért ki a válasz elől, de az ezúttal bosszús fújtatásból tudhatta, hogy a hívó fél nem elégedett a válasszal.

-          Nekem ez nem elég! Ír könyvet, vagy sem?! További bizonyíték kell? Mert bátor vagyok, nem vagyok gyáva, mint a többi! – ismételte meg a levélben elhangzottakat Simon, de hangjából most hirtelen eltűnt az izgatottság, és egyértelmű düh sugárzott belőle.

-          Nem kell bizonyítania semmit! – szögezte le gyorsan Castle, majd sietve folytatta, miközben Kate sokatmondó pillantást vetett rá, és ezúttal csak egyik kezét felemelve mutatta, hogy már csak tíz másodpercre van szükségük – de ez kissé időigényes, érti? A bemutatók az új könyvemmel sok időt elvesznek, aztán ott van az anyaggyűjtés…

-          Ne nézzen hülyének! – szakította félbe fenyegető hangon Simon – ne hantázzon, mert nem vagyok ostoba! Még keresni fogom, Mr. Castle, és ajánlom, hogy addigra tegye magát szabaddá az íráshoz! – csengett vészjóslón az utolsó mondat, majd megszakadt a vonal. Castle várakozón nézett a nőre, de minden reménye elszállt, amikor meglátta a csalódott arcot, melyről jól leolvasható volt a kudarc miatti bosszúság is.

-          Egy hajszálon múlt – sóhajtott Kate, majd a kocsija felé indulva kérdezte – mit mondott?

-          Az elején ömlengett, és majdnem elélvezett a tudattól, hogy megtaláltuk a hullát, amit hagyott, aztán ismételte a levélben írottakat, és követelte, hogy most azonnal álljak neki írni! – tájékoztatta tömören a hívásról a nőt, mialatt beszálltak az autóba, és az, elfordítva a kulcsot, a városi forgalomba sorolva vette útját a kapitányság felé, ő pedig, tovább beszélt – de mégis, mit képzel? Hogyan írjak róla könyvet, amikor semmit sem tudok róla azon kívül, hogy egy megszállott pszichopata, aki…

-          Ugye nem vetted komolyan, hogy írj róla? – pillantott fél szemmel döbbenten a férfira Beckett, mire az, elborzadva rázta meg a fejét.

-          Dehogy! Csak mérgelődöm, hogy semmibe veszi az észérveket! – támasztotta meg állát a kézfején, miközben durcásan nézett ki az ablakon, és szemével igyekezett követni a mellettük elsuhanó kirakatok színes kavalkádját.

-          Castle, te azt várod, hogy egy fickó, aki megölt egy nőt, csak, mert fel akarta magára hívni a figyelmedet, észérvekre hallgasson? – tette fel a kérdést Kate úgy, mintha egy kisgyereknek próbálná elmagyarázni, hogy nincsenek szörnyek az ágya alatt. Az elfojtott mosoly éppúgy kihallatszott hangjából, mint a szelíd elnézés, mire Castle most felé fordult.

-          Természetesen, nem! – fonta karba kezeit, mialatt a nő ügyesen kormányozta be a Dodge-ot a kapitányság parkolójába, és leállítva a motort, teljes figyelmét a férfinak szentelte – egyszerűen csak, képtelen vagyok megérteni, mi visz rá valakit erre? A könyveim még sosem váltották ki ezt senkiből, vagyis…

-          Állj! – szakította félbe hitetlenkedve az írót Kate, és ugyan nem láthatta a kék szemeket a mélygarázs félhomályában, mégis szinte biztosra vette, hogy szomorúság csillog bennünk – Castle, nézz rám! – fordította gyengéden maga felé a férfi fejét, Castle pedig, engedve a szelíd erőszaknak, pillantott rá – nem vagy felelős! Ezt nem te alkottad! Nem a te műved! – jelentette ki Kate olyan hangon, mintha szuggerálni akart volna – te mondtad egyszer, hogy nem tehetjük magunkat felelőssé az ilyen őrültek miatt. Mindenképpen ölnének, csak mással magyarázná – ismételte meg szinte szóról szóra, amit a Nikki ügy során beszélgettek a férfival, mire Castle halványan elmosolyodott.

-          Ezt nem te mondtad nekem, amikor ott is magamat hibáztattam? – kérdezte halkan, mire Kate rántott egyet a vállán.

-          Szűrd ki a lényeget! – vetette oda látszólag flegmán, de a férfit nem tudta becsapni. Abból, ahogy a nő beszélt, a hangjából, a gesztusaiból, abból, ahogy ujjaival az álla alá nyúlt, világosan érezte a törődést, féltést, és ez örömmel töltötte el. Egyre inkább érezte, hogy képtelen tovább haragudni rá, mégis tudta, várnia kell még. Egy alkalmasabb időpontra, egy nyugodt helyre, amikor és ahol tisztázhatják kettejük viszonyát, érzéseit.

-          Értem. Tehát a lényeg az, hogy elmebetegek mindig lesznek, függetlenül a könyveimtől – fogadta meg a tanácsot Rick félig komolyan, mire a nő is elmosolyogta magát.

-          Nagyjából! Mi pedig, meg fogjuk őket találni, és elzárjuk a külvilágtól! – jelentette ki magabiztosan, majd kissé eltávolodva, hogy kivonja magát a finom illatú arcszesz bűvköréből, nyúlt a kilincs után – de ahhoz az kell, hogy ismét átnyálazzuk magunkat a leveleken. – húzta el a száját kedvtelenül, miközben már a lift felé tartottak - remélhetőleg a grafológusok már végeztek vele, és talán találtak is valami használhatót. – fűzte hozzá bizakodva, de reménye azonnal elszállt, amikor átvéve a papírokat Karpowsky-tól, a nő közölte, hogy semmi új nyomra nem bukkantak. Csalódottan és egy kávé társaságában foglaltak helyet a pihenőben, mindegyikük előtt levelek voltak az asztalon szétterítve, és mindketten elmélyülten olvasgatták a sorokat újra, és újra, remélve, hogy találnak valamit, ami eddig elkerülte a figyelmüket. Kate éppen egy újabb levélért nyúlt volna, amikor észrevette, hogy Castle a saját levele felett kukucskálva figyeli. – Mi van? – tört fel belőle a kérdés úgy, mint amikor életükben először ültek így egymással szemben, leveleket böngészve, mely emlék mosolyt csalt a férfi arcára.

-          Tudsz róla, hogy amikor koncentrálsz, egy kis ránc jelenik meg a homlokodon? - kérdezte a férfi, szó szerint megismételve a négy évvel korábbi mondatát, ami láthatólag Kate-nek is eszébe jutott, mert nagyot nyelt, és nem válaszolt, ő pedig, folytatta - aranyos – mosolyodott el lágyan, mire Kate nagy levegőt vett.

-          Castle, miért csinálod ezt? – sóhajtott mélyet, miközben letette a levelet, és várakozón nézett a férfira.

Regénybe illő élet 12. rész

12. rész

Castle kiszáradt torokkal olvasta végig újra és újra a sorokat, miközben arra próbált rájönni, hogyan lehetséges az, hogy valakiből ezt váltsa ki a könyve, a saját fantáziája, melyet szavakká, mondatokká formázva lapra vet. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, Espo, Ryan és még Perlmutter is, várakozva néznek rá.

-          Olvasd már fel! Mi áll benne? – követelte türelmetlenül Javi, akinek a legkisebb kedve sem volt végig nyálazni a messziről is túlságosan hosszúnak tűnő levelet, de akinek a kíváncsiság majd’ kiszúrta az oldalát. Castle nagyot nyelt, majd megköszörülve torkát, és megnyalva hirtelen vértelenné, szárazzá vált ajkát, nehezen belefogott.

- Kedves Mr. Castle!

Vajon jó ez a megszólítás? Nem túl bizalmas, így ismeretlenül? Nem is tudom, de úgy éreztem, muszáj írnom magának… hogy tudja, megtettem! Hogy én tettem, én voltam az! Hogy ez a nő nem más keze által halt meg, hanem az enyém! Számtalan levelet írtam Önnek, de egyikre sem reagált, ami bevallom, rosszul esett! Aztán rájöttem, bizonyítanom kell, hiszen maga nyilván, így ismeretlenül, egy kalap alá vesz a többi rajongójával. Nekem kell bizonyítanom, hogy más vagyok, mint a többi! Hogy valóban regénybe illő életem van! Nem olyan vagyok, mint a többi, aki gyáva megtenni, amiről ír… én nem voltam gyáva… megtettem! Ott fekszik maga előtt! Először meg akartam fojtani, de… az túl sokáig tartott… levegő után kapkodott, és sehogy sem akart meghalni! Én meg türelmetlen vagyok, azt akartam, hogy mielőbb értesüljön a bátorságomról. Ezért fogtam a késem, és megszúrtam! Elég gyorsan elvérzett, szinte percek alatt. Érdekes érzés volt, de korántsem olyan jó, mint amikor rájöttem, hogy ezzel valóban megérintem majd magát! Talán így látja végre, hogy érdemes vagyok a figyelmére! Látja? Ugye, látja? Még mindig nagyon izgatott vagyok, remeg a kezem, és csak arra tudok gondolni, hogy ezek után biztosan találkozni akar majd velem… ne aggódjon, nem maradok sokáig ismeretlen! Nekem is minden vágyam, hogy személyesen találkozzunk, mert remélem, hogy így lesz! Sosem szerettem bizonyítani senkinek, de magának fogok! Újra, és újra, egészen addig, amíg be nem látja, hogy szükségünk van egymásra! Nem sokára jelentkezem, de addig is, izgatottan várom, mire jut az áldozatból. Mr. Castle, jegyzeteljen szorgalmasan, mert a regényben, amit rólam ír majd, ennek a gyilkosságnak is szerepelnie kell.

                                                                           „Simon” – ért a levél végére, amit szinte egy levegővel, mégis helyenként megakadva, vadul dobogó szívvel a torkában olvasott fel. Miután végzett, nagyot sóhajtva nézett fel. Espo felhúzott szemöldökkel szívta meg a fogát, Ryan értetlenül, döbbent helytelenítéssel rázta a fejét, mint aki nem akarja elhinni, amit az imént hallott, míg Kate csendben, összeráncolt szemöldökkel töprengve igyekezett befogadni a hallottakat, melyek már másodjára sokkolták. Castle, ahogy végig nézett az arcán, szinte hallotta, ahogy gondolatai versenyt futnak egymással, és egyik lehetőséget, elméletet, megoldást veti el a másik után, hogy a legjobbat találja meg közülük.

-          Szóval, valaki ki akarja nyírni. Micsoda meglepetés! – csendült fel most Perlmutter szarkasztikus, gúnyos hangja, cseppnyi együttérzés nélkül, mire Kate mérgesen összevont szemöldökkel nézett rá, a férfi azonban folytatta – ha felveszi magával a kapcsolatot, csak irányítsa hozzám, tudnék neki tippeket adni! – kacsintott az íróra, mire Castle negédesen mosolygott vissza.

-          Mindenképpen megmondom neki, hogy keresse fel. Azt is hozzáteszem persze, hogy eddig maga miatt nem írtam róla egy sort sem – fűzte hozzá gonoszkodva, mire Perlmutter éppen szóra nyitotta a száját, de Kate közbe vágott.

-          Elég legyen! – csattant a hangja keményen, mire mind a négy férfi meglepetten nézett rá. Ritka alkalom volt, hogy a nyomozónő ennyire erélyes hangot ütött volna meg, így azonnal tudták, hogy véget kell vetniük egymás heccelésének – ha nem tűnt volna fel, van egy hullánk, és mellette egy levél, amely újabbakat ígér, amennyiben nem kapjuk el ezt a beteg állatot! Ahelyett, hogy saját magatokat szórakoztatjátok, koncentráljatok a munkára! Dr. Perlmutter, várom a halál pontos idejét, és okát! Espo, neked a híváslistákkal kellene foglalkoznod, vagy nem? Ryan, neked pedig már rég a nő lakásán kéne lenned! – osztotta ki a feladatokat határozott hangon, mire a két nyomozó bólintva útnak indult, Perlmutter pedig, orra alatt mormogva hajolt le orvosi műszerekkel megpakolt táskájáért.

-          Értem én, hogy védi az írók gyöngyét, de attól még ne higgye, hogy a beosztottjaként kezelhet! Én a rendőrség alkalmazottja vagyok, nem a magáé… - morgolódott haragosan, mire Castle egy lépéssel mellette termett, és közelebb hajolva súgta.

-          Ő a rendőrség – mutatott úgy Beckett felé, mint egy óvodás, aki a játszótér legizgalmasabb mászókáját mutatja éppen kis barátjának, mire Perlmutter felhorkant, de válaszolni már nem volt ideje, mert tekintete találkozott Kate elszánt pillantásával, így a szúrást lenyelve indult a hullaszállító kocsi felé, miközben Castle magában jót mulatva, győzelmét ünneplő mosollyal a száján fordult meg, de azonnal elkomolyodott, amikor majdnem beleütközött a közvetlenül mögötte álló nyomozónőbe.

-          Olyan vagy, mint egy óvodás! Legalább ezt az esetet vedd komolyan, elvégre nemcsak a te, hanem más nők életéről is szó van! – pirított a férfira dühösen, mire Castle kék szemében szomorúság villant.

-          Komolyan veszem, és meg is mutatom mennyire! – jelentette ki eltökélten, amivel elérte, hogy Kate gyanakodva nézze, ahogy zakója belső zsebéből előhalássza telefonját, és néhány ujjérintéssel egy számot keres ki.

-          Mégis, mi a frászt művelsz? – kapta ki a nő a férfi kezéből a telefont, mire Castle úgy nézett rá, mint aki egyáltalán nem érti, mi lepte meg a nyomozót ennyire.

-          Felhívom a riporternőt, és megjelentetek egy cikket arról, hogy új könyvet írok, a főhősömet pedig, Simon-nak fogják hívni – magyarázta természetes hangon az író, mire Kate megrázta a fejét.

-          Nem jó ötlet! – ellenkezett a nő, mire Castle kérdőn pillantott rá.

-          Akkor mit csináljak? Most se vegyem komolyan? – kérdezte számonkérőn. Tudta, hogy igazságtalan, hiszen nem Kate tehetett arról, hogy az a nő halott, mégis úgy érezte, ki kell töltenie valakin a dühöt, amit az gerjesztett benne, hogy egy elmebeteg csak azért öl, hogy őt lenyűgözze – várjam meg, amíg ismét ölni fog, csak hogy felfigyeljek rá? Amíg még ennél is brutálisabb lesz?! – emelte meg a hangját, miközben úgy érezte, rögvest felrobban a feszültségtől, mely benne tombolt.

-          Hagyj minket nyomozni – törte meg a szóáradatot Kate halk, együttérző hangja, miközben tenyerével lágyan simított végig a férfi zakóba bújtatott felkarján, amivel sikerült elérnie, hogy az írónak torkára forrt a szó, és most már csak arra az érzésre figyelt, amit ez a gyengéd érintés kiváltott belőle – volt már dolgom őrültekkel, emlékszel? – utalt arra a férfira Kate, aki Nikkivel azonosította őt, miközben folytatta – keresni fog… érdekelni fogja, mit szóltál a hullához, hogy sikerült-e lenyűgöznie. De addig is! – emelte fel most jobb kezének mutatóujját Kate figyelmeztetőleg a férfi orra elé – hagyj minket dolgozni!

-          Talán igazad van… kissé elhamarkodott döntés volt a riporternőt felhívni – húzta el a száját szégyenkezve Castle, amiért nem neki jutott eszébe, hogy a férfi úgyis keresni fogja majd. – egyébként csak azért van meg a száma, mert azt mondta, bármikor hívhatom, ha valamit még hozzá szeretnék tenni a cikkhez… - kezdett hirtelen magyarázkodni a szám miatt, miközben zavartan pörgette ujjai között a mobilt, melyet akkor adott vissza neki a nyomozónő, amikor már látta a szemében, hogy nem csinál butaságot. Maga sem tudta, miért, de úgy érezte, el kell mondania a nőnek, hogy a riporternő semmit nem jelent a számára, csak munka ügyben adta meg a telefonszámot. Azt akarta, hogy Kate tudja, az idő, amit talán kapott tőle, nem arra kell, hogy ő visszatérhessen régi életéhez, hanem arra, hogy átgondolja, ami velük történt, kettejük kapcsolatát.

-          Nem kérdeztem, Castle – köszörülte meg torkát zavartan Beckett a magyarázatot hallva, miközben igyekezett eltitkolni, mennyire érdekelte a válasz.

-          Nem kérdezted, mert bízol bennem, vagy nem kérdezted, mert nem érdekel? – lépett közelebb hozzá az író egy leheletnyit, mire Kate szíve őrült iramot kezdett diktálni a mellkasában.

-          Számít? – kérdezett vissza ismét válasz helyett, amire csalódott sóhaj volt a felelet. Castle elnéző mosolyra húzta a száját. Miért is gondolta, hogy Kate Beckett egyenes választ fog adni erre a kérdésre? – gondolta szomorkásan, majd még közelebb lépett, úgy suttogta.

-          Igen, Kate. Számít! Sokat számít! Tudnom kell, hogy bízol-e bennem! Kettőnkben! – tört fel belőle a kérdés, mire Kate először körülnézett, majd amikor látta, hogy a kollégák már csak az utolsó simításokat végzik a tetthelyen, és szinte senki nem figyel rájuk, az író felé fordult, és mélyen a kék szemekbe fúrta tekintetét.

-          Mindig bíztam benned! – hangsúlyozta ki az első szót, mire Castle nagyot nyelve várta a folytatást – bennünk is bíztam! Egyszer. – fűzte még hozzá, így utalva arra, amikor odaadta magát a férfinak, aki végül ellökte őt.

-          Akárcsak én – sóhajtotta Rick, de ő, a nővel ellentétben arra gondolt, amikor rájött, Kate hazudott neki, majd hozzátette – úgy tűnik, mindketten okoztunk már csalódást a másiknak… - folytatta volna, de ebben a pillanatban ujjai között megszólalt a mobilja, ő pedig, csodálkozva meredt az ismeretlen számra, mely a kijelzőn villogott.

Regénybe illő élet 11. rész

11. rész

Castle még mindig azzal volt elfoglalva, vajon, mi lehet az igazság abból, amit a nyomozónő mondott. Noha, hinni akart a nőnek, a huncut fények, melyek megcsillantak az ártatlannak tűnő tekintetben, és a szája szegletében megbúvó hamiskás mosoly, valamint a tetováló művész lány pajzán, várakozó tekintete ellentmondott a nő szavainak, és egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy inkább Kate volt az, aki felajánlott a nevében egy tetoválást, az információkért cserébe. Nem volt ideje azonban tovább töprengeni, mert kíváncsisága legyőzte összezavartságát, és inkább a telefonáló nőre koncentrált.

-          Beckett – szólt határozottan a telefonba Kate, mire a vonal végén felcsendült Javi mély baritonja.

-          Abba kell hagyni a flúgos utáni hajszát, gyilkosság történt – számolt be röviden a történtekről, majd az ellenkezést meg sem várva, folytatta. – Gates tudomást szerzett a dologról, és olyan dührohamot kapott, hogy még a szája is habzott közben – fűzte hozzá, mire Kate felszisszent, és szinte látta maga előtt a kapitány sötét szemét, ahogy összeszűkül, és visszafojtott haraggal utasítja Espo-t, hogy térjen vissza a munkájához – én mondom, a legjobbkor gyilkoltak.

-          Mégis, kitől szerzett tudomást róla? – tette fel a kérdést Kate összeráncolt szemöldökkel, mire egy pillanatig csend volt, majd Javi zavartan szólalt meg.

-          Előfordulhat, hogy esetleg, teljesen véletlenül meghallotta, amikor Ryan-nel erről beszélgettünk… - felelte cseppnyi szégyenkezéssel a hangjában – sajnálom, tényleg nem láttuk, hogy a közelben ólálkodik. – kért azonnal elnézést, mire a nő nagyot sóhajtott.

-          Semmi baj – szűrte a fogai között a választ, miközben elhatározta, hogy a kapitány utasítása ellenére is folytatni fogja a nyomozást az ügyben. Legfeljebb, majd nagyon ügyesen csinálja – hol a hulla? – kérdezte hivatalos hangon, miközben azon töprengett, ideje lenne több önállóságot adni a fiúknak. Gondolatban már el is tervezte, hogy amíg a srácok ezen az ügyön dolgoznak, ő pedig, csak, mint irányító fog belefolyni, addig vígan foglalkozhat titokban Castle ügyével is, amikor Javi folytatta.

-          A 8. sugárúton, egy sikátorban. Ryannel 10 perc múlva ott vagyunk – jelentette ki, mire Kate az órájára nézett.

-          Nekünk kell úgy 20 perc, de igyekszünk! – ígérte meg, majd letette a telefont, és tekintete a várakozón rápillantó író kérdőn csillogó kék szemével találkozott - gyilkosság történt a 8. sugárúton, mennem kell. – szólalt meg sajnálkozva, mire az író elkomorodott. Tisztában volt vele, mit jelent a hulla. Kate-nek addig nem lesz egy szabad perce sem, amíg el nem fogja a gyilkost, tehát saját magának kell megtalálnia valahogy azt az elmebeteget, aki írogat neki. A gond csak az volt, hogy fogalma sem volt róla, merre menjen tovább. Az egyetlen ötletét, miszerint a dedikálási helyszínről tudjon meg valamit, már kilőtték, ráadásul a tetováló szalonban sem tudtak meg sokkal több mindent. Kate, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, folytatta – a baj az, hogy Gates is rájött, hogy a leveleid ügyében szaglászunk, és megtiltotta, hogy nyomozzunk az ügyben.

-          Értem – bólintott a férfi, majd látszólag gondtalanul elmosolyodott – semmi baj, akkor magányos kopó leszek, és megtalálom a fickót én – húzta ki magát büszkén, de Kate elég régóta ismerte a férfit ahhoz, hogy átlásson az álarcon, és észrevegye a kék szemekben megjelenő félelmet, és kétségbeesést. Most már akkor sem hagyta volna az ügyet az íróra, ha Gates kirakja a kapitányságról. Egy pillanatig némán nézett a férfira, aztán nagy levegőt vett.

-          Még szerencse, hogy az esetek többségében ki sem dugja az orrát az irodából, és nem ül folyton a nyakunkon – mosolygott a férfira, aki egy percig zavartan nézett vissza rá, mint aki nem érti, mire akar kilyukadni, így magyarázatképpen folytatta – a fiúk könnyedén elboldogulnak egy sikátori gyilkossággal, sajnos mindennapi eset. Utasítom őket, hogy minden reggel jelentsenek, így képben leszek, ha Gates-nek kell beszámolni, mellette pedig, tudok segíteni neked ebben az ügyben -–ért mondandója végére, de azonnal elbizonytalanodott, amikor Castle töprengő arcába nézett. A rászegeződő, áthatóan csillogó kék szemektől zavarba jött, és fogalma sem volt, hogy, mire gondolhat a férfi -–persze, ha nem akarod...

-          Dehogy! Sőt! Köszönöm! – igyekezett azonnal megnyugtatni a nőt, mire Kate zavartan eltűrte a haját a füle mögé, és bólintással jelezte, hogy egyetért, majd mindketten autóba szálltak. Éppen, ahogy társának ígérte, 20 perccel később már a helyszínen voltak, és éppúgy, mint régen, most is néma összhangban tették meg az utat a sikátor mélyére, ahol a földön egy fiatal nő teste hevert, kifacsart pózban. A lábai behajlítva, a keze a teste alá szorulva, miközben körülötte minden csupa vér volt. Az áldozat felett Perlmutter térdelt, és éppen gumikesztyűs kezével húzta félre a nő blúzát, látni engedve így néhány szúrt sebet, amikor megérkeztek.

-          Á! Beckett nyomozó, és az áldetektív! – üdvözölte őket szokásos szarkasztikus humorával, miközben arcán az örömnek legkisebb rezdülése sem volt megfigyelhető – csak nem a friss hús szaga vonzotta ide magukat?

-          Egy hullát a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk friss húsnak – jegyezte meg Castle undorodva, mire Perlmutter savanyúan nézett rá.

-          Meg sem lep, hogy nem érti a humort – húzta el a száját lekicsinylőn, miközben Kate égnek emelve tekintetét tűrte a szokásos szópárbajt.

-          A humort értem, csak magának olyan nincs! – vágott vissza az író, mire Perlmutter már éppen szóra nyitotta volna a száját, de a nyomozónő közbe vágott.

-          Fordíthatnánk egy csepp figyelmet a hullának is? Ugyan nincs vicces kedvében, de talán megérdemelne néhány szót – pirított a két férfira, mire Castle még morgott valamit az orra alatt, Perlmutter pedig, fölényesen fordult a nő felé.

-          20 év körüli, fiatal nő. A nyakán lévő zúzódásnyomokból úgy tűnik, hátulról támadták meg, és fojtogatták – mutatott fémszínű tollával az áldozat nyakára, melyen lilás elszíneződések voltak láthatóak, miközben folytatta – mégsem ebbe halt bele, ugyanis a szemfenéken nincs bevérzés. A halál okának a szúrt sebeket állapítanám meg, de azt, hogy melyikbe halt bele a sok közül, csak a boncolás után tudom megmondani. Bőven vannak rajta olyan helyeken szúrások, amelyek egyike is halálos lehetett. Tüdő, vese, máj, szív környék – sorolta patologikus sorrendben.

-          A halál ideje? – kérdezte Kate, miközben lassan, ügyelve, hogy egyetlen vértócsába se lépjen bele, körbejárta a testet, összehúzott szemmel figyelve minden apró részletre, majd leguggolva, kesztyűt húzott.

-          Az elsődleges vizsgálatok alapján hajnali kettő és öt közé tenném. Pontosabban…

-          Tudjuk, a boncolás után! – fejezte be helyette a mondatot Castle gúnyosan, mire Perlmutter szeme összeszűkült, keze pedig, ökölbe szorult.

-          Nyomozó, mégis meddig gyűjt magáról adatokat ez a dilettáns? Ennyi anyaggal egy életen át, írhatna egy bezárt szobában! – elégedetlenkedett, de amikor a nő ismét helyre akarta tenni a két férfit, Ryan jelent meg mellette, Javi társaságában.

-          Az áldozat Moira Zippanov, a személyigazolványa alapján 25 éves, és innen körülbelül félórányira lakik – tájékoztatta felettesét, majd Javi vette át a szót.

-          Kikérdeztük az erre cirkáló hajléktalanokat, de természetesen, egyikük sem látott semmit – húzta el a száját a nyomozó, mire Kate nagyot sóhajtott.

-          Ryan, te menj el a nő lakására, faggasd ki a szomszédokat – utasította a férfit, mire az, bólintott, majd Javi felé fordult – futtasd le a híváslistáját, talán abból kiderül, miért kószált erre hajnalok hajnalán. Nem valami bizalomgerjesztő környék, ő pedig, nem úgy néz ki, mint aki bármikor beleolvad. – futatta végig a pillantását a nő testén, majd éppen távolabb lépett volna, hogy utat engedjen a helyszínelő kollégáknak, amikor szeme megakadt valamin, és érdeklődve guggolt le ismét, hogy kesztyűs kezével félrehúzva a nő kabátját, kivegye annak zsebéből a cetlit, mely odavonzotta a tekintetét.

-          Találtál valamit? – guggolt mellé Castle, de Kate nem szólt semmit, csak remegő gyomorral nyitotta ki a levelet, és némán olvasni kezdte. Minden egyes sornál egyre inkább úgy érezte, hogy kifut az erő a lábából, majd amikor a végére ért, együttérző tekintettel nyújtotta át a férfinak a levelet.

-          Úgy tűnik, Gates mégsem vehet le minket az ügyedről. Most már gyilkosság is fűződik hozzá – jegyezte meg halkan, mire az író is olvasni kezdte az egyértelműen neki szánt üzenetet, és miközben haladt a levélben, egyre csak arra tudott gondolni, hogy talán akaratlanul is egy szörnyet teremtett a regényeivel.

Regénybe illő élet 10. rész

10. rész

Kate látszólagos nyugalmat erőltetve magára készítette be a kávékat, majd lazán megtámasztva csípőjét a pult szélén, fordult a férfi felé, aki becsukva a pihenő ajtaját, hátát nekivetve nézett vissza rá. Kék szemében komolyság elegyedett cseppnyi vágyakozással, és a nő, hogy ne kelljen saját égő vágyára koncentrálnia, inkább a levelekre terelte figyelmét.

-          Sejtelmed sincs, ki lehet a levélíró? – kérdezte, csakúgy mellékesen, mire Castle megrázta a fejét.

-          Nem – erősítette meg válaszát verbálisan is, majd ellökve magát az ajtótól, kissé közelebb lépett a nőhöz, aki észrevétlenül feszült meg, de mozdulatlan maradt, nem távolodott el a férfitól.

-          Biztosan találkoztál vele legalább egyszer. Valami zakkantra gondolj! – próbált segíteni a férfinak, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Bizonyos értelemben, mindegyik rajongóm zakkant egy kicsit. Hangyásak. – felelte nemtörődöm módon, miközben tekintete itta a nő fehér ingbe bújtatott telt kebleinek látványát, a fekete farmerba rejtett, hosszú, izmos combokat, és nagyot kellett nyelnie, hogy pillantását ismét a zöldes-barna szemekre irányítsa. Amikor azonban találkozott a tekintete Kate meglepett, ugyanakkor figyelmeztető pillantásával, szinte azonnal felfogta, mit is mondott az imént, és fejében, mint egy villanás jelent meg az emlék, amikor Larry nevén szólította a nőt, és azt kérdezte, ő is feliratkozni jött-e – tisztelet a kivételnek! – javította magát azonnal, kisfiúsan mosolyogva, mire Kate megforgatva a szemét, fordított hátat a férfinak, és kivéve a két csészét, az asztalra helyezte őket, és helyet foglalt. Hálát adott a sorsnak, hogy így legalább eltávolodhatott egy kicsit az írótól, és már nem érezte olyan intenzíven orrában a kissé fanyar, mégis férfias illatot.

-          Hogy érted, hogy mindegyik hangyás? – tette fel a kérdést, figyelmen kívül hagyva a férfi javító szándékát, miközben Castle is helyet foglalt vele szemben.

-          Tisztelet a kivételnek! – ismételte meg a korábbi mondatát, mire Kate megint megforgatta a szemét.

-          Jó, tisztelet a kivételnek! Hogy érted, hogy hangyásak? – kötötte az ebet a karóhoz, mire Castle, óvatosan a forró feketébe kortyolva, elgondolkodva adott választ.

-          Nem is tudom… mindenkinek megvan a maga heppje, hogy miért olvassa a regényeimet. 10% a romantika miatt… érdekli őket Nikki és Rook kapcsolata, 20% a stílus, a humor, a nyelvezet miatt. A maradék 70% pedig – magyarázta elkomolyodva, Kate pedig, érdeklődve figyelte – a gyilkosság miatt. Arról olvasnak, amit talán ők is elkövetnének, de gyávák hozzá. Vagy egyszerűen csak azért, mert érdekli őket, hogyan találják meg a tettest… - rántotta meg a vállát, és újabbat kortyolt a kávéból.

-          Nem túl erős általánosítás ez? – kérdezte Beckett ugyanolyan komolyan, mire Castle egy pillanatig megfontolta a választ.

-          Nem tudom, talán. Te például, miért olvasod? Melyik kategória vagy? – szegezte a nőnek a kérdést pimaszul kíváncsiskodva – a romantikus? Vagy rendőri precizitással ellenőrzöd benne a pontatlanságokat? – húzta fel évődve a szemöldökét, de Kate arca komoly maradt.

-          Ez most nem rólam szól – hárította el a választ Beckett, mire Castle keserűen elhúzta a száját.

-          Sosem rólad szól, igaz? Akkor kiről, Kate? Rólam? – kérdezte szomorkásan a férfi, mire Kate nagyot sóhajtott.

-          Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezett vissza válasz helyett, majd folytatta – igen, Castle, rólad szól! Téged zsarolnak a családoddal egy levélben, és te vagy az is, akinek döntenie kell, hogy mit akar! – tört fel belőle, és Castle éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor hirtelen Espo jelent meg a pihenőben, nyomában a társával.

-          Lefuttattuk az összes levelet, de egyiken sincs ujjlenyomat, vagy DNS. – tájékoztatta felettesét először Javi – a szakértők szerint, kesztyűben íródtak, most átadtuk őket a grafológusnak, talán ő megállapít belőle valamit a fickóról, azon kívül, ami egyértelmű, hogy nem normális! – húzta el a száját lekezelőn, majd Ryan vette át a szót.

-          Utánanéztem a tetováló szalonoknak, és hármat találtam, amelyik film, vagy könyvillusztrációkkal foglalkozik New Yorkban. Viszonylag kevesen vállalják, mert nagyon macerás, sziszifuszi munka – magyarázta szakértő ábrázattal, majd amikor észrevette, hogy mindhárman döbbenten néznek rá, zavartan köhécselve folytatta – szóval, kettő az East Side-on van, egy pedig itt, Manhattan-ben – lobogtatott meg egy cetlit, rajta a címekkel Ryan, amit most Kate nézett át.

-          Rendben! Javi, Ryan tiétek az East Side, osszátok el, melyikőtök, hova megy, Castle és én meglátogatjuk az utolsót! Ha nem járunk sikerrel, kiterjesztjük a keresést! Jelen pillanatban ez az egyetlen nyom a kezünkben. Indulás! – jelentette ki, majd mit sem törődve Javi elégedetlenkedő hangjával, aki azt fájlalta, hogy megint nekik kell a távolabbi helyre menni, kabátjáért nyúlt, és a lift felé vette az irányt.

Az autóban az utat szótlanul tették meg. Egyikük sem akarta ismét felhozni a pihenőben elkezdett beszélgetést, de mindegyikük más-más okból. Castle nem érezte alkalmasnak az időpontot, hogy megváltozott érzelmeiről, csillapodó keserűségéről beszéljen, Kate pedig, túlságosan büszke volt ahhoz, hogy a férfira erőszakoljon egy beszélgetést, amiből az, azt gondolhatná, hogy türelmetlen vele szemben. Noha, fogalma sem volt róla, meddig lesz képes várni, elhatározta, hogy amikor már úgy érzi, nincs tovább, közli az íróval. Néhány perc volt csupán az út a Ryan által lefirkantott címig, és amikor megérkeztek, Kate meglepetten nézte a villogó táblát, mely hatalmas, kalligráf betűkkel hirdette, hogy ott egy tetováló szalon működik. A feliratot egy sárkány, és egy ágaskodó ló foglalta keretbe, a kirakatban pedig, számtalan reklám fotó igyekezett becsábítani a megrendelőket, melyek között helyet kaptak rajzfilmek, milliós bevételt hozó mozifilmek a Harry Pottertől kezdve a Gyűrűk Urán át, a Titanic-ig, valamint könyvek borítóinak lapjáról készült tetoválások is. Kate ámulva nézte, ahogy az egyik fényképen, egy férfi hátán éppen a félig elsüllyedt Titanic látható, miközben azon gondolkodott, mi vihet rá egy embert, hogy ezt tegye magával.

-          Titanic? Nem a hajó lenne az egyetlen, ami elsüllyedne, ha ezt firkálnák a testemre! Én is elsüllyednék, de én nem jéghegytől, hanem a szégyentől! – botránkozott meg hangosan Kate mögött az író, mire Kate elfojtott egy mosolyt, és a bejárat felé indult – nyugtass meg, hogy rád nem Leo Di Caprio, vagy valami más nyálas színész van tetoválva! – könyörgött a nőnek, miközben követte, Kate azonban néma maradt. Egészen addig, amíg egy pulthoz nem ért, ahol egy 20-as éveinek végén járó, hosszú, fekete, egyenes hajú, orrkarikát, és szemöldök percinget viselő nőhöz nem ért, aki a rágót nem túl ízlésesen forgatva szájában, érdeklődve mérte végig őket. Karját, csuklójától az ujjatlan trikóba bújtatott válláig, tetoválások borították, melyek között ugyanúgy helyet kapott a vallási, mint az ezoterikus dekoráció.

-          Mi lesz? A 10 kicsi póni? – vigyorgott Kate-re szemtelenül, mire Kate gúnyosan mosolygott vissza rá, és elővéve jelvényét, a lány orra alá dugta.

-          Mit szólnál a jogaidhoz? – kérdezett vissza magabiztosan, mire a lány elhúzta a száját, Kate pedig, tudomásul véve, hogy gyors győzelmet aratott, tért rá a lényegre – egy fickót keresünk, akit elméletileg itt tetováltak ki – fogott hozzá kemény hangon, miközben ismertette a tetoválás kinézetét, a lány azonban, csak megrántotta a vállát.

-          Fogalmam sincs! Tudja maga, hány fószert tetoválok mindennap? – kérdezte elhűlve, miközben tekintetét egy percre sem vette le az íróról, aki éppen az egyik szobába lesett be, ahol az egyik művész nagy munkában volt, és egy férfit dekorált. Kate figyelmét nem kerülte el a nő vágyakozó pillantása, ahogy az sem, hogy nem a férfi kék szeme fogta meg először, sokkal inkább feszes feneke, széles mellkasa.

-          Nézze, ha visszaemlékezne, hogy készítette-e ilyen tetoválást, akkor beszélek a társammal, és ráveszem, hogy tetováltassa a Midway-i csatát a mellkasa közepére - kacsintott a nőre Beckett teljes meggyőződéssel, mire a lány megnyalta a száját, és vadul gondolkodni kezdett.

-          Talán csináltam ilyet, igen! Már emlékszem, egy ideges fószer volt, teljesen felpörgött, amikor kész lett! – bólogatott eltökélten.

-          Név? – ütötte a vasat tovább Beckett, miközben Castle is megérkezett mellé, de a lány csak a fejét rázta.

-          Fogalmam sincs. Általában kérünk személyigazolványt, de a pali bőven kinézett 40-nek, szóval nem firtattuk, hogy nagykorú-e már – tárta szét a karját, mire Kate csalódottan harapta be alsó ajkát.

-          Személyleírást tud adni? – kérdezte, mire a lány ismét elgondolkodott.

-          Talán… magas, úgy 180 centi, de nagyon vékony volt, szerintem, 70 kilónál nem volt több. Fekete haja volt, és erős, sűrű bajsza! Totál, mintha egy genetikus keresztezte volna Hitlert, meg Sztálint! Szerintem, nagyanyám ilyentől sikoltozik éjszaka! - vihogott fel saját humorán, mire Kate gyorsan lekörmölte az elhangzottakat, és már éppen távozott volna, amikor a lány utána szólt – hé! Mi lesz a tetkóval?

-          Milyen tetkó? – kérdezett vissza értetlenül Castle, mire a csaj, érzékin dugta ki nyelvét, láthatóvá téve így a belelőtt percinget, egy kis fémgolyót, mely hangosan koccant alsó fogsorának, ahogy megnyalta alsó ajkát.

-          A tiéd cukipofa! A csaj azt mondta… - kezdett volna bele, de Kate egy mozdulattal rántotta ki az üzletből az írót, majd amikor kiléptek a kocsi felé indult, úgy szólt vissza.

-          A lány azt akarta, hogy beszéljelek rá egy tetkóra, de nemet mondtam – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Castle gyanakodva nézett rá, mint, aki hiszi is, meg nem is, válaszolni azonban nem volt ideje, mert megszólalt a nő mobilja.

Regénybe illő élet 9. rész

9. rész

Castle lehunyt szemmel, mélyen magába szívta a cseresznyeillatot, miközben olyan lassan fordult meg, mintha a lassú mozdulattal elérné, hogy mire megfordul, a nő eltűnjön, miközben ő maga sem volt biztos benne, hogy valóban akarja-e, hogy az egész csak a képzeletének játéka legyen. Amikor azonban szembetalálkozott a nyomozónő zöldes-barna, meglepettséget tükröző pillantásával, már határozottan tudta, hogy semmi másra nem vágyik, csak rá, az illatára, a látványára, az érintésére. Nagyot nyelve tartotta a szemkontaktust, miközben Kate rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.

-          Beckett nyomozó, üdvözlöm! – szakította ki őket a pillanat varázsából a fiatal, 20-as éveinek végén járó eladófiú, akinek hosszú, barna haja, oldalt elválasztva szinte teljesen eltakarta jobb szemét, vékony, hosszú, koptatott, és itt-ott, láthatólag szándékosan, szétszabdalt farmerba bújtatott lábaival pedig, pillanatok alatt mellettük termett. – ha azért jött, hogy feliratkozzon Mr. Castle legújabb könyvére, mint általában, sajnos ki kell, ábrándítsam – húzta szomorkás, sajnálkozó mosolyra ajkát, így elrejtve tökéletes fogsorát – még a kiadótól nem kaptuk meg a várható érkezési időpontot. – tárta szét karját tehetetlenül, mire Castle érdeklődve húzta fel szemöldökét, és pimaszul, öntelten vigyorogva, várakozón nézett a nőre.

-          Nocsak, Beckett nyomozó! Feliratkozási listán vagy? – kérdezte szemtelenül, mire Kate nagy levegőt vett.

-          Nem azért jöttem! – intézte szavait keményen a fiatal fiúhoz, aki azonnal érezte, hogy nem élete legjobb megnyilvánulása volt a korábbi, így szégyenkezve bólogatott – megbocsát egy pillanatra? – kérdezte a nő, majd a választ meg sem várva ragadta karon az írót, és vonszolta néhány méterrel arrébb – te mit keresel itt? – szegezte neki a kérdést, elejét véve annak, hogy fordítva következzen be, de nem volt szerencséje.

-          Én? Itt árulják a könyveimet, néha bekukkantok, hogy megtudjam, milyen az eladási rátám – vágta ki magát magabiztosan az író – a kérdés inkább az, te mit keresel itt? – támadt vissza a férfi, majd kaján vigyor terült szét arcán – ne is mondd! Alig győzöd kivárni a legújabb könyvem, ezért feliratkozni jöttél, hogy elsőként vehesd kézbe művemet, mint legelszántabb rajongóm! – találgatott Castle, és amikor Kate megforgatta a szemét, hirtelen megint úgy érezte magát, mintha sikerült volna visszahozni egy csipetnyit abból az időszakból, amikor még fájdalom nélkül csipkedhették egymást, és egyikük sem gázolt bele a másik érzéseibe.

-          Komolyan kérdezem, Castle! Mit keresel itt? – hagyta figyelmen kívül a szemtelenséget Kate, és az író jól leolvashatta arcáról, nem tűri a mellébeszélést. Egy ideig még latolgatta, hogy ismét kitér a válasz elől, aztán megjelent előtte a cikk, anyja és lánya mosolygós arca a képen, valamint a baljós figyelmeztetés, így nagy levegőt vett, és zakója belső zsebéből kihalászva, átnyújtotta a levelet a csatolmánnyal együtt.

-          Miután elmentél, nem tudtam szabadulni a gondolattól, amit Mattie mondott neked, ezért átnyálaztam az összes levelet, amit akkor kaptam, amíg veled voltam – fogott bele a magyarázatba, miközben Kate gyorsan átfutotta a sorokat, és ahogy egyre lejjebb haladt, úgy vált egyre gondterheltebbé az arca, ő pedig, tovább beszélt – ez volt az utolsó, de emellé cikket is mellékelt, rajta anyám, és Alexis fotójával, és az üzenettel.

-          Gyönyörű a családja, vigyázzon rájuk! – olvasta fel hangosan Kate, miközben érezte, hogy a hideg futkos a hátán, majd az íróra pillantott.

-          Megnéztem a leveleken a dátumokat, kivétel nélkül az itteni dedikálásom után jöttek, ezért vagyok itt. Ki szeretném deríteni, hogy ki lehet a fickó, aki Simon-nak nevezi magát – ért mondandója végére a férfi, majd a nőre pillantott – most te jössz! Én vallottam, rajtad a sor! – nézett várakozón Kate-re, aki nagyot nyelt. Tartozott a férfinak a magyarázattal, ezért nehezen, de belefogott.

-          Tudom, hogy azt mondtad, nincs szükséged rám, és a segítségemre, de… aggódtam, szóval… amikor felmentél Martha-hoz, lefotóztam néhány levelet. Úgy jutottam el ideáig, ahogy te. Dátum-dedikálás – fogta minél rövidebbre, és figyelmét nem kerülte el a lágy elismerés, ami megcsillant a kék szemekben.

-          Köszönöm! – mosolygott rá Rick gyengéden, amitől nagyot dobbant a nő szíve, de abban a percben igyekezett is azonnal nyugalomra inteni. Nem engedheti, hogy a férfi összezavarja. A lakásán világosan megmondta, hogy nem akarja a közelében tudni, nem hagyhatja, hogy játsszon vele. – talán, ha együtt járnánk utána… gyorsabban megtalálnánk – vélte Castle ártatlan arckifejezéssel, igyekezve, hogy véletlenül se látszódjon az arcán, mennyire örülne, ha csatlakozna hozzá a nő. Annak ellenére, hogy egyre inkább úgy érezte, a szerelem ismét átveszi helyét a keserűség felett, nem akart ajtóstul rontani a házba, és rákényszeríteni a nőt, hogy mindent elfelejtve, ott folytassák, ahol abbahagyták. Helyette azt akarta, hogy mindketten túllépjenek a dolgon, és lassan, ismét egymáshoz csiszolódjanak. – persze, ha csak te is úgy akarod… úgy értem, én nem kényszerítelek…

-          Igen, talán igazad van… - bólogatott Kate is elgondolkodó arccal, mint, aki tényleg megfontolja az ajánlatot, miközben szíve vad iramban kezdett verni a gondolatra, hogy ismét együtt dolgozhat a férfival, minden nap láthatja, hallhatja elméleteit, amivel az őrületbe kergeti – talán tényleg együtt kellene utánajárnunk. Persze, csak akkor, ha számodra nem probléma, hogy segítek – hagyta nyitva ő is a kérdést, így feldobva a labdát. Egyikük sem akarta nyíltan a másik szemébe mondani, hogy minden vágya a másikkal dolgozni. Egy pillanatig csak néztek egymás szemébe, majd, mintha egy láthatatlan erő irányítaná őket, egyszerre szólaltak meg.

-          Persze, nekem nem gond! – hangzott fel szótagra pontosan, egyhangúan, a felelet, mire mindketten elmosolyodtak, majd értve a másik tekintetéből, a fiatal fiú felé fordultak, aki ezúttal a szépirodalmi polcnál álldogált, és rakta sorba a könyveket.

-          Larry! – szólította meg az író a fiút, aki azonnal abbahagyta a tevékenységet, és feléjük fordult – a nyomozónak és nekem volna néhány kérdésünk. – folytatta Castle, mire Larry kíváncsian rázta meg fejét, hogy legalább egyik szeme látszódjon a homlokába hulló hajtól. – a három hónappal ezelőtti dedikáláson, feltűnt neked valaki, aki szokatlanul rajongott értem? – fogalmazta meg kissé sután a kérdést Castle-t, mire a srác összeráncolta a szemöldökét.

-          Nem tudom, mire gondol. A legtöbb rajongó kissé szokatlan – rántotta meg a vállát, mire Kate vette át a szót.

-          Olyanra gondolunk, aki különösen feltűnő volt!

-          Nos, nem hinném… bár, volt egy fickó – gondolkodott hangosan, miközben bőrkarkötőkkel borított kezével megvakarta feje búbját – tudják, már hetekkel a dedikálás előtt kiraktuk a plakátokat, és ő azóta minden alkalommal, ha erre járt, bejött, és kérdezgette, hogy nem változott-e az időpont, aztán lefotózta a plakátot, szelfit készített, és hasonlók. A dedikálás napján vártuk is a többiekkel, már előre röhögtünk, hogy mit fog művelni, ha az igazi Rick Castle-el találkozik, de nem jelent meg. Csak a végére ért ide, egész pontosan már vagy fél órája vége volt, mire beszambázott. – mesélte teljes átéléssel a fiú – teljesen kiakadt, üvöltözni kezdett, és a maga címét követelte - mutatott az íróra Larry – mondtam neki, hogy gőzöm sincs, hol lakik, és hogy lenyugodjon, megadtam neki a levelezési címét, ahova rajongói levelet írhat. Azóta nem láttam! – tárta szét karjait a fiú, mire Castle észrevétlenül megborzongott, Kate azonban, összeráncolt szemöldökkel figyelt.

-          Tudja a nevét?

-          Honnan tudnám? – lepődött meg a srác, mire Kate azonnal magyarázatot adott.

-          Talán bemutatkozott, hogy Mr. Castle tudja, ki a leghűségesebb rajongója – vélte elgondolkodva, de a fiú megrázta a fejét.

-          Nem, sajnos nem tudom. Viszont, volt egy érdekes tetoválása, ami azonnal szemet szúrt, és meg is jegyeztem! – húzta ki magát büszkén, és elégedettsége csak még nagyobb lett, amikor látta, hogy mindkét ember, várakozással teli izgalommal néz rá – a bal kezén, a hüvelyk-és mutatóujj között. Egy pisztoly. Szinte az egész kézfejét elfoglalta. A ravasz egy töltőtollal volt átszúrva, felette pedig a HEAT felirat díszelgett, míg alatta a STORM. Megfogott ez a tetkó, mert azonnal tudtam, hogy ez is Mr. Castle-re utal – bólogatott mindentudón, majd hozzátette – ha engem kérdeznek, friss lehetett, mert még rajta volt az az átlátszó fedőfólia, vagy mi a fene – húzta el a száját, mire Kate és Castle összenéztek, majd megköszönve a segítséget, távoztak.

A kapitányságra érve, Kate azonnal a fiúk asztala felé indult, és elkérve Castle-től a leveleket, beleértve az utolsót is, melyet a küldő aláírt, Javi felé nyújtotta.

- Espo, nézesd át a leveleket ujjlenyomat után kutatva! – utasította a férfit, aki csak bólintott, majd, miközben végig mérte az írót, távozott, Kate pedig, Ryan felé fordult – Kevin, te pedig, nézz utána, hol készítenek könyv, vagy film illusztrációs tetoválásokat! Nem mindenhol vállalnak, tehát az összes hely kell New York-ban! – közölte, miközben gyorsan felvázolta, milyen tetoválás alapján induljon el a férfi, ő maga pedig, a pihenő felé indult. Amikor megérezte, hogy az író követi, légzése szaggatottá vált, és remegő kézzel nyúlt a kávéfőző felé.