Keserű múlt 42. rész

 

42. rész

Joe kocsmája éppen olyan volt, amilyennek Meghan elképzelte. A falra erősített lámpák tompa fénye félhomályba burkolta a helyiséget. A sarokban álló zenegép különböző stílusú, de leginkább country vagy rockzenét játszott, attól függően, hogy a 25 centes tulajdonosa, mire vágyott az adott pillanatban. Az asztalok látszólag rendezetlen össze-visszaságban helyezkedtek el, a biliárdasztal mögött pedig, a terem végében, egy kisebb színpad állt, ahol hétvégéken élőzenével mutatkozhattak be a feltörekvő, amatőr együttesek, abban a reményben, hogy talán akad a vendégek között egy zenei producer és beindul a karrierjük. A fiatal, 30-as éveinek elején járó csapos éppen egy poharat törölt szárazra, de keze megállt a mozdulat közben, amikor Eric és a doktornő beléptek az ajtón. Arcán jól látszott, nem ilyen típusú vendégkörhöz szokott, főleg nem fényes nappal, amivel Meghan is egyet tudott érteni. A legnagyobb fantáziával sem tudta volna itt elképzelni egy péntek vagy szombat estéjét. Amikor azonban közelebb értek hozzá, hirtelen felderült az arca, és barna szemében a felismerés szikrája villant.

- Taylor! Te élsz? – kiáltott fel, miközben vidáman rázott kezet a nyomozóval, Meghan pedig döbbenten figyelte az eseményeket. – Napok óta nem jártál erre! Már kezdtem azt hinni, hogy kilyukasztottak valahol! – ráncolta össze szemöldökét rosszallón, amiért a férfi így elhanyagolta a helyet, mire Eric kerülve a doktornő pillantását, megrántotta vállát.

- Egy ügy kellős közepén vagyok éppen – adott suta magyarázatot, de a csapos legyintett, miközben a hófehér rongyot, mellyel eddig a poharakat törölgette, széles vállára dobta.

- Ugyan már! – nézett rá fürkésző szemekkel – a munka korábban sem akadályozott meg benne, hogy esténként tiszteleted tedd nálunk néhány pohár italra!

- Ez most egy kicsit bonyolultabb, Ben – köszörülte meg torkát a nyomozó, de a férfi láthatólag nem vette észre a finom figyelmeztetést, mert keskeny ajka mindent tudó mosolyra húzódott.

- Igen, azt gondolom! – dobta át szája egyik sarkából a másikba a fogpiszkálót, melyet kényelmesen csócsált, miközben tekintete elismerőn futott végig a doktornő alakján, aki képtelen volt elhinni, hogy volt férje egy ilyen helyen ütötte el az estéi nagy részét az elmúlt két évben. – Látom végre sikerült túllépned a feleségeden, aki miatt minden este holtrészegre ittad magad! – nevetett fel, miközben kezét nyújtotta Meghan felé – Ben Lawson – mutatkozott be mosolyogva, Meghan pedig már sokadjára lepődött meg, mióta betették a lábukat a helyiségbe. Bár még mindig fülében csengtek Bruce szavai, amikor elmondta, hogy Eric az alkoholba menekült, miután elváltak, azt nem gondolta volna, hogy ennyire komoly volt a helyzet.

- Minden este? – nyögte döbbenten, a neve helyett, mire Ben bólintott.

- Ben! – szólalt meg figyelmeztető hangon Eric, de a férfi ügyet sem vetett rá, teljes figyelmét az előtte álló nőnek szentelte.

- Úgy ám! Nap végén megjelent, aztán addig ivott, amíg lábra tudott állni, és minden alkalommal meg kellett hallgatnom, milyen pokolian szenved az asszony nélkül – fecsegett tovább, mire a nyomozó emeltebb hangon szólalt meg.

- Ben!! – némította el a férfit, aki szabadkozva emelte fel mindkét kezét maga előtt, Meghan pedig teljesen összezavarodott. Nem értette, hogy ha Eric ennyire szerette, és ilyen rosszul viselte a válásukat, miért hagyta el mégis? Túl sok ideje azonban nem maradt ezen töprengeni, mert Ben hangja visszarántotta őt a jelenbe.

- Bocs, haver! Nem akarom tönkre tenni a leendő kapcsolatodat azzal, hogy elpofázom, mennyire odáig voltál a feleségedért – kért elnézést bűnbánó képpel, majd Meghan felé fordul – biztosíthatom, hogy az a nő már a múlté! Ezt mutatja az is, hogy most Önnel van! – kacsintott rá cinkosan a nyomozóra, mire az, égnek emelte szemét. A legkevésbé sem szerette volna, hogy Meghan megtudja, milyen borzalmasan élte meg a válásukat, de már nem tudott, mit tenni ellene. Már akkor sejthette volna, hogy nem szabadna Meghan-t magával hoznia, amikor megtudta a kocsma nevét, de semmi nem jutott eszébe, hogyan tarthatná távol a doktornőt. – De még mindig nem tudom a nevét – támaszkodott meg a pulton, amitől megfeszült széles mellkasán a hófehér ing, és szemét mélyen az orvosnőébe fúrta, Eric pedig hitetlenkedve nézte.

- Neked nem is kell! – szólalt meg volt felesége helyett, miközben jobb kezének két ujját megtámasztotta a csapos mellkasán, és minden finomkodás nélkül tolta hátrébb Meghan közeléből.

- Nyugi! – nevetett fel jókedvűen – nem csapom le a kezedről ezt a gyönyörűséget, éppen most, amikor úgy tűnik, végre talpra tudtál állni – húzta le válláról a fehér rongyot, és ismét felemelt a pult alóli csepegtető tálcáról egy poharat, hogy folytassa korábban megkezdett munkáját. – Szóval, mi járatban nálunk fényes nappal?

- Samuel Ortiz. Ismered? – tért a lényegre megkönnyebbülten Eric, hogy végre nem a magánélete a téma – állítólag elég gyakran lóg nálatok.

- Ismerem – bólintott Ben – szinte minden nap itt van. De mi dolgod vele? – kérdezte kíváncsian, mire Eric könnyedén legyintett.

- Fontos lenne, hogy beszéljek vele, semmi komoly – válaszolta, mivel nem akart belemélyedni a részletekbe a csapossal – tudsz segíteni?

- Ott van a billiárdasztalnál – bökött fejével az említett irányba Ben, mire a nyomozó követte tekintetével a mozdulatot. Az asztal körül három férfi állt, egy magas, legalább 190 centi, 100 kilós, farmermellényt és fekete baseball sapkát viselő, szakállas, aki éppen lehajolt, hogy a dákóval célba vegye a fehér golyót, és minél pontosabb találatot elérve eltegye a legtöbb színes golyót. Mellette egy vékony, alacsony, szintén baseball sapkát, egy meglehetősen koszos farmernadrágot viselő férfi állt, és alsó ajkát rágcsálva figyelte a másik minden mozdulatát, láthatólag azért imádkozva, hogy eltévessze a lövést. – Ő az, amelyiknél sör van! – mutatott ujjával a harmadik vendégre az asztalnál, aki magas, szikár termetű férfi volt, 30-as éveinek végén járt, jól ápolt körszakállt viselt, és kényelmesen támaszkodott meg a pultnál, kezében pedig egy üveg sört szorongatott. Kopaszodó feje tetején megcsúszott a plafonra erősített lámpa tompa fénye, miközben harsányan felnevetett, amikor a termetesebb ismerőse elhibázta a lövést, és egyetlen golyót sem sikerült az asztal oldalán elhelyezett lyukakba kényszerítenie, mire hangosan káromkodni kezdett, vékonyabb társuk pedig elégedetten köpött tenyerébe, mialatt arrébb tessékelte játékpartnerét, hogy megmutathassa tudását.

- Maradj itt! – utasította Meghan-t ellentmondást nem tűrő hangon, aki nagyot nyelve bólintott, miközben szemét egy pillanatra sem vette le Ortiz-ról, és arra próbált rájönni, hogy honnan ismerheti. Eric határozottan közelítette meg a billiárdasztalnál álldogáló társaságot, és már csak néhány méter választotta el tőlük, amikor azok észrevették. – Samuel Ortiz! – szólította meg a sörrel támaszkodót, aki gyanakodva összehúzott szemmel mérte végig – szeretnék feltenni néhány kérdést – villantotta meg jelvényét, mire az lassan kiegyenesedett, majd a pillanat tört része alatt vágta felé a sörös üveget, Eric pedig csak a jó reflexeinek köszönhette, hogy el tudott hajolni előle, miközben Ortiz, kihasználva a zűrzavart, fellökött néhány asztalt, és megpróbált elfutni a nyomozó mellett, ő azonban jobb kézzel kinyúlt utána, elkapta fekete kabátjának gallérját, és hatalmas erővel vágta a bárpultnak. – Hova, hova? – sziszegte a fülébe, majd, amikor az továbbra is ficánkolt, könyökével tarkón ütötte, és a lelkiismeretfurdalásnak még szikráját sem érezte, amikor nyögdécselni kezdett a keze alatt. Miután rákattintotta a bilincset, kiegyenesítette a férfit, és a bejárat felé indult vele. – Most pedig beszélgetni fogunk, ahogy terveztem – lapogatta meg hátát már-már barátságosan, miközben Ortiz érthetetlenül motyogott az orra alatt. Amikor elhaladtak Meghan előtt, a férfi felnézett, és összehúzott szemmel mérte végig a nőt, de nem szólt egy szót sem, csak hagyta, hogy Eric kivezesse a kocsma elé. Amint kiértek, a nyomozó finomkodás nélkül taszította háttal a falnak. – Bár a háttérzenét kilőttük, azért kezdhet dalolni! – fonta keresztbe karjait maga előtt, de amikor a férfi továbbra is némán nézett vele farkasszemet, benyúlt kabátjának belső zsebébe, és két fényképet húzott elő, melyeket még abból a dobozból tett el, amiket Brigitte adott át neki. Az egyik Donald Baker-t, a másik Meghan-t ábrázolta. – Segítek! Először ezekről akarok hallani!

- Nincs, mit mondanom! – szólalt meg felszegett állal, büszkén Ortiz, mialatt újfent a doktornőre nézett, de Eric bal kézzel megragadta az állát, és kényszerítette, hogy őrá nézzen.

- Én vagyok itt az egyetlen látnivaló, világos?! – csattant a hangja keményen, majd a választ meg sem várva, folytatta – a maga helyében gyorsan összeszedném a gondolataimat, mert a két, fotón szereplő személy közül az egyiket meggyilkolták! Jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy maga a legígéretesebb gyanúsított.

- Pontosan tudom, hogy Baker-t megölték! – vetette oda Samuel – olvastam a lapokban, ahogy azt is tudom, hogy Dr. Altman-t gyanúsítja a rendőrség a gyilkossággal.

- Nem kell mindent elhinni, amit olvas, Ortiz – rázta meg fejét lassan Eric – én vagyok a rendőrség, és én például magát gyanúsítom – tette hozzá laza könnyedséggel, mire a férfi megrántotta a vállát.

- Nem én tettem! – közölte magabiztosan, majd folytatta – de kár lenne tagadnom, hogy boldog vagyok a gondolattól, hogy valaki végre megölte azt a mocskos szemétládát! – szívta meg fogát megvetőn. – Az egyetlen, amit sajnálok, hogy csak vele végeztek! – nézett ismét a doktornőre a korábbi tiltás ellenére – magának is meg kellett volna halnia! – tört fel belőle, és csak úgy fröcsögött belőle az indulat, mire Meghan értetlenül rázta meg fejét. – Fogalma sincs róla, ki vagyok, ugye? – tette fel a kérdést, és szemében annyi megvetés és undor vibrált, amit a doktornő még soha nem látott, mire nagyot nyelve rázta meg fejét.

- Sajnálom… én nem… - próbált magyarázkodni, de Samuel gúnyos nevetése belé fojtotta a szót.

- Persze, hogy nem! Kire emlékeznek maguk, mi?! – lépett volna fenyegetőn az orvosnő felé, de Eric résen volt, és egy határozott mozdulattal lökte ismét a falnak – egy orvos a betegben soha nem az embert látja! Csak egy darab hús, egy újabb eset a futószalagon, aki, ha szerencséje van, felkelti annyira az érdeklődésüket, hogy foglalkozzanak vele! – ontotta tovább a szemrehányásait, miközben Meghan vadul kutatott a fejében, hogy rájöjjön, mikor találkozhatott a férfival, mint páciens.

- Nézze, elismerem, hogy nem emlékszem magára – vett mély levegőt a doktornő, miközben igyekezett nyugodt maradni – de biztosíthatom róla, hogy…

- Gyűlölöm magát, érti?! – kiáltott rá Samuel indulatosan, Eric pedig legszívesebben képen törölte volna, amiért ilyen hangot engedett meg magának volt feleségével szemben, de abban bízott, hogy annyira belelovallja magát dühébe, hogy akaratlanul elszólja magát, és olyan információt közöl, amivel egyértelműen rábizonyítható lesz majd a gyilkosság, ezzel pedig tisztázhatják Meghan-t a vádak alól. – Halottnak kellene lennie! Halottnak, ahogy az öcsém is halott! – jelent meg könny az apró, közel ülő szürke szemekben. – Maga ölte meg, és ezt sosem bocsátom meg! Soha! – sziszegte undorodva végig mérve a nőt, Eric pedig döbbenten nézett a falfehérré váló doktornőre.

Keserű múlt 41. rész

 

41. rész

Az alacsony, sovány, 70-es éveinek végén járó, ősz hajú asszony kíváncsian nézett rájuk vastag keretes szemüvege mögül, miközben csontos keze az ajtó kilincsét szorongatta, és látszott rajta, bármikor készen áll arra, hogy bevágja előttük, ha úgy érzi, veszélyben van, vagy nem érdekli, amiért jöttek.

- Brigitte Dennehy? – kérdezte Eric, miközben gondolatban ő is elvetette, hogy az idős asszonynak bármi köze lehet Baker halálához, mire annak apró, világítóan kék szemei gyanakodva húzódtak össze.

- Az attól függ fiacskám, hogy ki kérdezi, és miért? – nézett rá szúrósan, és keskeny ajkát morcosan szorította össze, mire Eric elővette jelvényét, és felmutatta.

- Eric Taylor nyomozó vagyok, válthatnánk néhány szót? – tartotta egyenesen a nő elé az igazolványt, de meglepetésére Brigitte kikapta kezéből, és egészen közel húzta orrához.

- Azt bárki mondhatja! – vetette oda flegmán, mire Eric és Meghan sokatmondó pillantást váltottak, amíg amaz a hivatalos okmányt vizsgálgatta. – Úgy tűnik, ez igazi – bólintott engedékenyebb hangon, de még mindig nem állt félre az ajtóból, hogy beljebb hívja látogatóit. – Mit akar tőlem?

- Ismer egy bizonyos Manuel Suarez-t? – tért a tárgyra azonnal a nyomozó, Brigitte pedig lázasan gondolkodni kezdett, majd megrázta fejét, amitől rövid, csavarókkal begöndörített loknijai vidám táncba kezdtek.

- Nem! Fogalmam sincs, ki ő! Miért? Bevallotta, hogy ő tört be hozzám? – vált izgatottá a hangja, mire Eric meglepetten ráncolta össze szemöldökét.

- Betörtek a házába? – kérdezett vissza válasz helyett, az idős nő pedig méltatlankodva tette csípőre a kezét.

- Édes fiam! Nem nagy jövőt jósolok magának a szakmájában, ha úgy megy ki egy helyszínre, hogy nem elég felkészült! – pirított rá Eric-re szigorúan, Meghan pedig nem állta meg mosolygás nélkül, miközben az asszony folytatta – nagyjából egy héttel ezelőtt történt az eset! Elmentem a szokásos ulti partimra a közösségi házba – mesélte, fázósan összehúzva magán a kötött pulóvert, mely legalább két számmal volt nagyobb törékeny testén. – Amikor hazajöttem, láttam ám, hogy tárva-nyitva a bejárati ajtó! Természetesen, azonnal értesítettem a rendőrséget!

- Mit vittek el? – kérdezte Eric, Brigitte pedig megrántotta a vállát.

- Semmit! Nem is lett volna, mit elvinnie annak a pernahajdernek, mert szegény vagyok, mint a templom egere! – felelte, majd gyanakodva nézte, ahogy Eric előveszi a telefonját. – Most, mit csinál az embere? – nézett kérdőn Meghan-re, aki értetlenül nézett vissza rá.

- Az emberem? – kérdezett vissza, Brigitte pedig türelmetlenül sóhajtott.

- Igen! Az embere! Gondolom, maga itt a főnök, vagy mi a csuda, mert eddig még egyetlen szót sem szólt! – magyarázta olyan arckifejezéssel, mint, aki nem is érti, mi volt bonyolult abban, amit mondott, de a választ nem várta meg, csak folytatta – édes Istenem! Ezért tart ott ez az ország, ahol! Ahogy elnézem a párosukat, vak vezet világtalant! – zsörtölődött tovább, miközben Eric arra várt, hogy társa végre felvegye a telefont.

- Bruce? – szólt bele, amint meghallotta, hogy jelentkeznek a vonal végén, és ezzel el is érte, hogy Brigitte csendben maradjon, mert árgus szemekkel, közelebb lépve kissé figyelte, mi történik. – Futtasd le Brigitte Dennehy híváslistáját! Kíváncsi vagyok, mikor érkezett erről a számról a telefon Suarez-hez! – adta ki az utasítást, mire az öreg hölgy ajka meglepetten nyílt el.

- Még, hogy én felhívtam volna ezt a Suarez-t? Azt sem tudom, kicsoda! – ráncolta össze szemöldökét – mi a csudának hívogattam volna?! – háborgott továbbra is, de elhallgatott, amikor Eric ismét megszólalt.

- Múlt héten hétfőn törtek be magához, Mrs. Dennehy? – kérdezte, eltartva fülétől a mobilt.

- Először is. Ms. vagyok! Még nem voltam férjnél! – húzta ki magát büszkén, Eric pedig égnek emelte a szemét.

- Rejtély, hogy miért – motyogta gúnyosan a férfi, mire a nő szeme összeszűkült, Meghan pedig köhécselni kezdett, nehogy felnevessen.

- Mit mondott? – hajolt közelebb – a hallásom már nem a régi, szóval ne az orra alatt morogjon, hanem nyissa ki a száját! – utasította kimérten Eric-et, mire az eltúlzott udvariassággal mosolygott vissza rá, ő pedig folytatta – másodszor, igen! Az ulti partim minden hétfőn, este 18 órakor kezdődik, de már mondtam magának, hogy oda mentem, amikor az eset történt! – villant kék szeme rosszallón, és látszott rajta, nehezményezi, amiért a nyomozó abból, hogy ultipartin járt, nem tudta azonnal, hogy ez csak is hétfői napon lehetett.

- Rendben, köszi – búcsúzott el társától röviden, majd Meghan felé fordult – úgy tűnik, hogy a fickó, aki felhívta Manuel-t, csak azért tört be Ms. Dennehy-hez, hogy ide vezessen minket, amennyiben leellenőrizzük a hívást – tájékoztatta a doktornőt arról, amit megtudott, majd az idős asszony felé fordult. – Köszönjük a segítségét! – köszönt el az idős asszonytól is, majd Meghan-nel az oldalán lefelé indultak a lépcsőn, és már hozzá intézte szavait. – Visszamegyünk Lindához, és megpróbálok belépni a rablási osztály adatbázisába. Ha szerencsénk van… - folytatta volna, de Brigitte hangja megállította őket.

- Ha találkozik a kétségtelenül tehetségtelen, felkészületlen, és amatőr kollégáival, kérdezze meg, utánanéztek-e annak a fickónak, akiről beszéltem nekik! – követelte sértett hangon, mire egy emberként fordultak felé, ő pedig folytatta – egyáltalán nem vették komolyan az egészet, csak azért, mert nem vitt el semmit! De ki tudja, milyen perverz dolgokat művelt a hálószobámban! – fogta szorosabbra maga előtt a pulóvert, és látványosan megrázkódott, mire Eric feljebb lépett a lépcsőn.

- Kit gyanúsít a betöréssel, Ms. Dennehy? – kérdezett rá egyenesen, hogy megkímélje magukat a további panaszáradattól, és a nő arcáról le lehetett olvasni, hogy elégedett, amiért végre valaki komolyan veszi.

- Ortiz – jött azonnal a név – Samuel Ortiz, az albérlőm! – mondta ki a teljes nevét a férfinak, majd folytatta – körülbelül egy hónapot volt nálam, fura figura volt, ezért kiraktam a szűrét, három héttel ezelőtt – mesélt tovább, miközben a nyomozó gyorsan leírta a nevet, amit kapott. – Úgy járt-kelt a házban, mint egy holdkóros, és folyton motyogott magában! – húzta el száját megvetőn. – Amikor közöltem vele, hogy felbontom a szerződésünket, és tűnjön el, teljesen kikelt magából. Ordítozott, és azt mondta, nem rakhatom ki, mert kifizetett három hónapot előre – folytatta egyre idegesebben, ahogy ismét átélte az eseményeket. – De nekem nem parancsol egy ilyen kis nyikhaj! – húzta ki magát büszkén Brigitte. – Ráhívtam a rendőröket, azok meg el is vitték! Néhány holmiját itt hagyta a nagy sietségben, azt hittem, esetleg azokért jött vissza, de érintetlenül ott állnak azóta is a komód mellett, az előszobában – bökött fejével maga mögé a folyosóra, mire Eric és Meghan összenéztek.

- Megnézhetném őket? – kérte lágy mosoly kíséretében, mire Brigitte elgondolkodva mérte végig, majd motyogott valamit az orra alatt, és bevágta a bejárati ajtót – ezt most egy felkiáltó jellel csapta be, vagy kettővel? – fordult a doktornő felé a nyomozó, aki halkan felnevetett, de válaszolni nem volt ideje, mert pár perccel később ismét kinyílt az ajtó, és Brigitte állt előtte egy hatalmas doboz társaságában.

- Tessék! Vigyék! – tolta eléjük fekete mamuszba bújtatott lábával – én nem őrizgetem tovább! Tele van mindenféle kacattal, fényképekkel, újságcikkekkel! – sorolta a doboz tartalmát nagy vonalakban – semmi értékes! – tette hozzá, mire Eric bólintott, de ő folytatta – a maguk helyében Joe kocsmájában keresném! Tíz saroknyira innen! – adott egy tippet, Eric pedig bólintott, így jelezve, hogy tudja, hol találja a kocsmát, miközben nem értette, hogyan lehetséges az, hogy kollégái nem vezették elő a férfit, mint lehetséges gyanúsítottat a rablás után. – Állandóan ott lóg, egész álló nap! Persze a munka, az derogál neki! Ha beszélnek vele, üzenem, hogy még egyszer ide ne merje tolni azt a randa képét, mert puskával a párnám alatt alszok! Texasban születtem, ott is lesz rajta lyuk, ahova a jó Isten nem teremtett! – fújtatott bosszúsan, majd hátat fordított, és eltűnt kis lakásában. Eric és Meghan az autóhoz mentek, és amint beültek, felnyitották a dobozt, majd egyesével kezdték előszedni belőle a fényképeket, és újságcikkeket. Kivétel nélkül szinte mindegyik Dr. Baker-t ábrázolta, orvosi konferenciákon, magánemberként, ahogy sétál a parkban, vásárol, vagy az autójához siet, valamint találtak jó néhány, internetről leszedett, orvosi szaklapok cikkeit is, melyek a különböző traumás sérülésekkel, a lehetséges halálozási rátával, és a gyógyulási esélyekkel foglalkoztak.

- Azt hiszem, kezd forrósodni a dolog – jegyezte meg Eric, miközben sorban felmutatta Meghan-nek, amit talált – nézd csak! Ezekből a képekből egyértelműen kiderül, hogy hetek óta követte Baker-t.

- Igen, itt pedig van néhány cikk… érsebészeti eljárásokról – értett egyet Meghan, ahogy átlapozta a kezei közé akadt lapok tömegét – Baker házasságáról, az apósáról, jótékonysági estekről… műhiba perekről, ahol kivétel nélkül az orvos javára ítéltek…

- Úgy tűnik, nem az érsebész volt az egyetlen, aki felkeltette az érdeklődését – szakította félbe halkan, ijesztően komoly hangon Eric, és amikor a doktornő ráemelte barna szemét, egy fényképet nyújtott át, melyen az orvosnő volt látható, ahogy fehér köpenyben, zöld műtősruhában áll a kórház mentőbejáratánál, és lehunyt szemmel dől hátra a falnak, úgy élvezi a pár percnyi szünetet, és a montreali nap erejét.

- Ezt nem értem – ingatta meg fejét lassan, értetlenül a doktornő – mi közöm nekem Baker-hez, vagy ehhez az Ortiz-hoz? – tette fel a kérdést, miközben elhűlve látta, hogy a dobozból egyre több hasonló fénykép kerül elő róla, mint, amilyenek az érsebészről is készültek. Az egyiken bevásárlókocsit tolt, a másikon egy kávéházban ült Javier-rel, de akadt olyan is, amikor éppen a lakása ajtajába illesztette a kulcsot. A tudat, hogy ez a férfi bármikor meglephette volna otthon, hogy úgy végezzen vele, ahogy az orvossal tette, hideg fuvallatként futott végig gerincén, és félelem kerítette hatalmába. Ahogy pillantása találkozott Eric kék szemével, jól kiolvashatta belőle, hogy a nyomozónak is hasonló gondolatok jártak a fejében.

- Nem tudom, de a jelek szerint, rád is pikkel valamiért – mutatott fel egy fotót, melyen a doktornő arcképe volt látható egy céltábla közepén, és a homlokánál több apró lyuk is díszelgett, ami azt jelezte, hogy Ortiz többször is célba talált a nyilakkal. A fényképek mellett találtak még Meghan-ről újságcikkeket, amelyben arról számoltak be, hogy a megyei kórház sürgősségi osztályának helyettes vezetőjévé nevezték ki a mindössze 31 éves orvosnőt. A kéthasábos cikket, tulajdonosa, teljes hosszában áthúzta egy piros filctollal, és obszcén szavakat írt rá, Meghan arcára pedig szintén egy céltáblát rajzolt.

- Fogalmam sincs, honnan ismerhet, és miért gyűlöl ennyire – simított végig homlokán tanácstalanul az orvosnő, miközben Eric álla megrándult a dühtől, ahogy belegondolt, hogy ez a férfi egyetlen ujjal is hozzáérhetett volna a nőhöz, akit szeret.

- Ne aggódj, mindkét kérdést fel fogom neki tenni! – szűrte fogai között a választ fojtott hangon a nyomozó, majd a kezében lévő holmikat belehajította a dobozba, és indított, hogy mielőbb eljussanak Joe kocsmájához, mialatt remélte, hogy szerencséjük lesz, és ott találják Samuel Ortiz-t. Abban pedig biztos volt, hogy ezt a napot a férfi, élete legrosszabbjai közé fogja sorolni.

Keserű múlt 40. rész

 

40. rész

A fiatal, 30-as éveinek közepén járó nő óvatosan, halkan tolta be a babakocsit az előszobába, miközben Manuel talpra szökkent, és sietősen igyekezett elé, hogy a segítségére legyen.

- Szia, édes! – csókolta szájon a nőt, mialatt lesegítette róla kabátját, és a fogasra akasztotta, majd tekintete a kocsira tévedt, és ajkára azonnal lágy mosoly költözött, ahogy a benne alvó, pár hónapos csecsemő fölé hajolt. Amikor ki akarta emelni, felesége karjára téve kezét állította meg a mozdulat közben.

- Most aludt el – figyelmeztette suttogva – hagyd még egy kicsit – kérte mosolyogva, miközben ő is a kocsi fölé hajolt, és amilyen finoman csak tudta, lazított a pici öltözékén, hogy az ne melegedjen be nagyon. Amikor végzett, felpillantott, és meglepetten nyílt el ajka, amikor meglátta, hogy a nappaliból két idegen figyeli őket.

- Drágám, az úr Eric Taylor nyomozó, a hölgy pedig… - akadt el mondat közben Manuel, ahogy próbálta bemutatni a vendégeket feleségének, és rájött, hogy fogalma sincs, kit tisztelhet a nőben, majd zavartan vakarta meg tarkóját. – Ő a feleségem, Emily – mutatta be a nőt, aki bólintva üdvözölte őket, de barna szemében bizalmatlanság és félelem tükröződött. – Szóval, azért jöttek, mert Dr. Baker-t meggyilkolták. Azt hiszik, én tettem – közölte nyílt őszinteséggel a hangjában, mire felesége hitetlenkedve rázta meg fejét, amitől hosszú, derékig érő haja, mint a tenger lágy hullámai, úgy jártak táncot karcsú termete körül.

- Ez nevetséges! – tört fel belőle, miközben beljebb léptek a nappaliba, és helyet foglalt az egyik fotelben, míg férje annak karfáján helyezkedett el.

- Hogy a kérdésére válaszoljak, nyomozó – fordult Eric felé Manuel – régen lett volna okom megölni, de nem volt erőm – ismételte meg korábbi kijelentését, majd folytatta – most lenne erőm, de már nincs rá okom – jelentette ki határozottan, egyenesen a nyomozó szemébe nézve, mire az, kétkedve rázta meg fejét, annál is inkább, mert, ha Suarez ártatlan, egy újabb lehetőséget kell kihúznia, és megint csak Meghan lesz az egyetlen gyanúsított az ügyben.

- Azt akarja mondani, hogy már nem haragszik Baker-re, amiért elveszítette a lábát? – kérdezte, és hangjából jól érzékelhető volt, hogy egy szavát sem hiszi el, mire a férfi elmosolyodott.

- Nem – válaszolta nyugodtan – sőt, hálás vagyok neki! – tette hozzá, és majdnem felnevetett, amikor meglátta két vendégének zavart arckifejezését. – Ha sikerül az operáció, és megmentik a lábam, egy hosszú, és keserves gyógytorna után, visszakerülök a kommandóhoz, és élem tovább az addigi életemet – magyarázta, mialatt keze egy másodpercre sem szűnt meg simogatni felesége vállát. – Így viszont, a rehabilitáció után, a gyógytornászom azt javasolta, hogy keressek fel egy pszichológust – akadt el a mondat közben, és arcán jól látszott, milyen nehezére esik bevallania, hogy felnőtt férfi létére, katonaként, nem volt képes megbirkózni lába elvesztésével. – Igen… meglehetősen rossz állapotban voltam lelkileg… - húzta el száját szégyenkezve, mire Emily finoman megszorította kezét, így bíztatva a folytatásra. – De megfogadtam a tanácsot, és elmentem a dokihoz, akit javasolt. Ez a pszichológus most a feleségem, aki megajándékozott életem legszebb ajándékával, a lányommal – nézett a nőre szerelmesen, és ahogy tekintetük egymásba fúródott, a nyomozó és Meghan is biztos volt benne, hogy valódi szerelemről van szó. – Most már azt mondom, hogy megérte az az egy láb, ha ez volt az ára annak, hogy életem hátra lévő részét mellettük töltsem el – jelentette ki még mindig mosolyogva, majd ismét megcsókolta feleségét, aki szeretetteljesen simított végig arcán.

- Mivel magyarázza azt az 50 000 dollárt, amit Dr. Baker bankja utalt a számlájára? – jött a következő kérdés Eric-től, mert bár egyre kevésbé hitte, hogy Manuel Suarez a tettes, mégis minden nyomnak utána akart járni. Nem egyszer találkozott már olyan gyilkossal munkája során, akiről senki nem gondolta volna, hogy képes lenne embert ölni, így aztán most is igyekezett figyelmen kívül hagyni a családi idillt, aminek szemtanúja lehetett.

- Ennyibe kerül Dr. Baker lelkiismerete – válaszolta Manuel megvető hangon, és amikor mindkét vendége értetlenül nézett rá, folytatta – nagyjából fél évvel ezelőtt, felkeresett telefonon egy ügyvéd. Azt állította, hogy az érsebész kárpótolni akar az engem ért veszteségek miatt, és bár továbbra sem ismerte el, hogy az ő hibájából veszítettem el a lábam, de állítása szerint, megsajnált – ingatta meg fejét, és érzékelhető volt, hogy egyetlen szót sem hitt el. – Elhajtottam, de pár nappal később megérkezett a pénz. Azóta se nyúltam hozzá – fonta keresztbe karjait elutasítón.

- Hol volt két nappal ezelőtt, este 21 és 23 óra között? – tette fel a legutolsó kérdését Eric, mire a férfi azonnal válaszolt.

- Az anyósoméknál töltöttünk három napot – jött a felelet magabiztosan – a sógoromnak most volt az esküvője, így mi is Torontóba utaztunk. Tegnap este érkeztünk haza – tette hozzá, amivel egyértelműen bebiztosította magát a vádakkal szemben, Eric pedig csüggedten vette tudomásul, hogy ezúttal is zsákutcába futottak.

- Rendben, ellenőrizni fogjuk! Köszönöm! – bólintott, miközben mindketten felálltak, és az ajtó felé indultak, Manuel pedig követte őket, de amikor már a kilincsen volt a kezük, megállásra késztette a hangja.

- Maga az, ugye? – szegezte egyenesen Meghan-nek a kérdést, mire az hátrafordult. – Az orvos a traumáról, aki meg akarta menteni a lábam – tette hozzá Suarez és lassan bólintott, mint, aki már egészen biztos a dolgában. – Igen! A haja most rövidebb, és világosabb, de felismerem a szemét – mosolyodott el. – Egészen közelről láthattam, amikor fölém hajolt – magyarázta, majd hirtelen közelebb lépett, és mélyen a doktornő szemébe nézett. – Köszönöm, amit értem tett, Dr. Altman – nyújtotta kezét hálás mosoly kíséretében, mire Meghan először Eric-re pillantott, majd nagy levegőt vett, és kezet fogott a férfival.

- Csak a munkámat végeztem. Sajnálom, hogy nem tehettem többet – nyögte nehezen, de Manuel nemet intett fejével.

- Ne sajnálja! – kérte szelíd határozottsággal – most boldogabb vagyok fél lábbal, mint valaha! – tette hozzá komolyan, majd néhány másodpercig hezitált, és folytatta – várjanak itt egy percet! – emelte fel ujját, így kérve egy kis türelmet tőlük, majd bicegve eltűnt, és kis idő múlva egy papírlappal a kezében tért vissza. – Ha az őszinte véleményemre kíváncsiak, Dr. Baker megérdemelte, hogy valaki a pokolra küldje! – jelentette ki szenvtelen hangon, majd tovább beszélt. – Más esetben megtartanám magamnak ezt az információt, és nem érdekelne, hogy sikerül-e a rendőrségnek kézre kerítenie azt, aki kinyírta, de… - akadt el egy pillanatra, majd ismét a doktornőre nézett. – De azt nem akarom, hogy ártatlanul vádolják meg! Biztos vagyok benne, hogy az újságok híreivel ellentétben, nem maga tette! Megmentette az életemet, talán most én is megmenthetem a magáét! Ennyivel tartozom!  – fűzte hozzá, és átnyújtotta Eric-nek a papírt, amit magával hozott a hálószobából.

- Mi ez? – kérdezte szemöldökét ráncolva a nyomozó, miközben elolvasta a telefonszámot, melyet a lapra írtak.

- Egy héttel ezelőtt, erről a számról keresett egy fickó – mesélte Suarez – arra volt kíváncsi, bosszút akarok-e állni Baker-en azért, amit velem tett. Tulajdonképpen ajánlatot kaptam arra, hogy hajlandó elég magas összeget fizetni, ha elteszem láb alól – vallotta be, mire mindketten meglepetten néztek rá, miközben a kicsi, mintha érezte volna, hogy valami fontos történik körülötte, felébredt, és elégedetlenségének hangot adva, panaszos sírásba kezdett, Emily pedig azonnal bocsánatkérő mosollyal az ajkán jelent meg, és emelte ki fogságából a csöppséget, hogy aztán eltűnjön vele a hálószobában. Manuel mosolyogva figyelte őket, majd, amikor kikerültek látóteréből, ismét elkomolyodott, és folytatta – nemet mondtam! Lezártam a múltat, nem akartam semmibe belekeveredni, amivel árthatnék a családomnak, de a számot felírtam – bökött fejével a lapra. – Remélem, ez elvezeti magukat az igazi tetteshez, és segít, hogy tisztázzák a nevét, Dr. Altman! – nézett az orvosnőre, aki hálásan sóhajtott fel, és mosolygott a férfira.

- Köszönöm! – nyögte meghatottan, mire Manuel csak szerényen bólintott, Eric pedig a kezét nyújtotta a férfinak, majd határozottan kezet ráztak, és elhagyták a lakást. Amint beszálltak az autóba, Eric elővette mobilját, és társa számát tárcsázta. – Gondolod, hogy olyan ostoba volt, hogy a saját telefonjáról hívta Suarez-t? – kérdezte szkeptikusan Meghan, mire Eric megrántotta vállát.

- Csak remélem – válaszolta tömören – találkoztam már ennél hülyébb húzásokkal is – tette hozzá, de kifejteni nem volt ideje, mert közben Bruce felvette a telefont. – Ellenőrizd le, hogy Manuel Suarez és a felesége tényleg Torontóban voltak-e Baker halálának idején! Még valami! Nézz utána egy számnak! – tért azonnal a lényegre köszönés helyett, és abból, hogy társa némán várakozott, tudta, hogy arra vár, diktálni kezdjen. – 514 55 678 – sorolta fel a számokat, majd türelmetlenül kezdett dobolni ujjával a kormányon, amíg arra várt, hogy a férfi bepötyögje a számítógépbe.

- Meg is van! – csendült fel egy-két perc után Bruce hangja – a szám egy bizonyos Brigitte Dennehy-hez tartozik – közölte, mire Eric és Meghan meglepetten néztek össze, hiszen Manuel egyértelműen egy férfiról beszélt, aki a telefonáló volt.

- Biztos vagy benne? – értetlenkedett Eric, Bruce pedig újra bepötyögte a kapott hívószámot.

- Száz százalék! – jelentette ki határozottan – kétszer is megnéztem! A nő a Picardie Avenue-n lakik, 176-os lakás.

- Rendben, kösz, Bruce! – bontotta a vonalat a nyomozó, majd indított, és a megadott cím felé vette az irányt. Út közben bizonyos időközönként a doktornőre pillantott, aki gondolataiba mélyülve nézett ki az ablakon, ő pedig nem tudta eldönteni, hogy a mellettük elsuhanó kirakatokat, dolgukra siető embereket, kéz a kézben sétáló párokat figyeli-e, vagy semmit nem fog fel belőle, hanem teljesen más köti le a figyelmét. – Nem tűnik ismerősnek ez a név? – kérdezte, így magára vonva az orvosnő tekintetét, aki egész eddig belső harcot vívott magával. Nem tudta eldönteni, hogy a tény, miszerint nyomon lehetnek, hogy elkapják az igazi gyilkos, örömmel töltse el, amiért tisztázódik végre a gyilkosság vádja alól, vagy csalódottsággal, amiért hamarosan örökre búcsút kell mondania a nyomozónak. Annak ellenére, hogy reggel még ő kérte, ne avatkozzon az életébe, és hagyja, hogy nélküle folytassa tovább, mégis nehezére esett beletörődnie újra, hogy el kell válnia tőle. – Brigitte Dennehy – ismételte meg a Bruce által mondott nevet, mire Meghan megrázta fejét.

- Nem rémlik, hogy valaha találkoztam volna vele – válaszolta elgondolkodva, majd nagyot sóhajtott – de nem is rajtam akart bosszút állni, hanem Baker-en. Talán egyenesen a sebészetre vették fel őt, vagy egy hozzátartozóját, és úgy került kapcsolatba az orvossal.

- Ne felejtsük el, hogy egy férfi telefonált Manuel-nek – emelte fel ujját figyelmeztetőleg Eric, rámutatva egy fontos tényre – az is könnyen lehet, hogy Brigitte volt a páciens, a férfi meg a fia, vagy a férje, aki bosszút akart állni – találgatott tovább, miközben leparkolta az autót egy két emeletes sorház előtt. – Nos, hamarosan kiderül! – nézett a nőre, majd kiszálltak és másodpercekkel később már a lépcső tetején álltak, és becsöngettek. Amikor azonban kinyílt az ajtó, Eric arcára volt írva a meglepettség, Meghan pedig letörten hunyta le szemét, ahogy világossá vált előtte, hogy ezúttal is vakvágányra futottak.

Keserű múlt 39. rész

 

39. rész

Képtelen volt elhinni, hogy a múlt éjszaka után, azok után, ahogy a doktornő a karjaiba simult, ahogy megremegett minden érintésétől, csókjától, ilyen egyszerűen tovább tudna lépni. A gondolat, hogy ő tétlenül nézze végig, ahogy férjhez megy valaki máshoz, görcsbe rántotta a gyomrát, és minden sejtje elemi erővel kezdett tiltakozni ellene.

- Tartsam tiszteletben? – kérdezett vissza, miközben felkapta a padlóról farmernadrágját, és türelmetlen sietséggel bújt bele. – Fogadjam el, hogy ellöksz magadtól, csak azért, hogy hozzá menj valakihez, akit nem is szeretsz?!

- Nem! – rázta meg fejét Meghan. – Azt fogadd el, hogy lezártam a múltat! – jelentette ki, majd a választ meg sem várva, folytatta – azt fogadd el, hogy új életet kezdtem, és azok után, ahogy véget vetettél a házasságunknak, nincs hozzá jogod, hogy összezavarj, és azt mond, szeretsz engem! Nincs jogod belekavarni az életembe, Eric! – csuklott el a hangja, miközben a nyomozó egy percre sem vette le róla átható kék tekintetét, amivel nem könnyítette meg a doktornő dolgát, aki még soha semmit nem érzett olyan nehéznek, mint azt, hogy most el kellett löknie magától azt a férfit, akit mindennél jobban szeretett. – Téged nem tudtalak boldoggá tenni, de mást még azzá tehetek! – tette hozzá, és amikor a nyomozó ellenkezni akart, elmondani, hogy soha nem volt olyan boldog, mint, amikor a feleségének tudhatta, ő egyetlen kézmozdulattal állította meg. – Hagyd, hogy éljem az életemet… nélküled – nyelt nagyot Meghan, majd halkan szólalt meg ismét. – Engedj el! – kérte suttogva, könnyes szemmel, és ez a két szó éles tőrként hatolt Eric szívébe, aki némán nyelte le a gombócot torkából, majd lassan bólintott. Bármennyire is fájt, kénytelen volt belátni, hogy elveszítette a doktornőt örökre. Már egyáltalán nem számított, hogy valóban írt-e levelet, vagy akarta-e, hogy elhagyja. Ez már a múlt volt, amit nem tudott meg nem történtté tenni. A tényeken nem tudott változtatni. Ő volt az, aki azt mondta az orvosnőnek, hogy nem teszi boldoggá, aki közölte, hogy válni akar, és ő volt az is, aki hagyta kisétálni a lakásukból azzal a tudattal, hogy nem akar vele élni. Meghan új életet kezdett, neki pedig el kellett ismernie, hogy tényleg nincs hozzá joga, hogy feldúlja azt.

- Igazad van – értett egyet nehéz szívvel, miközben lassan közelebb lépett a nőhöz, és kezét nyakára csúsztatta – csak pokoli nehéz – suttogta halkan, majd lágyan megcsókolta. Nyelve puhán siklott a meglepetten elnyíló ajkak közé, és olyan gyengéden csókolta, mintha attól félne, tovatűnik a kezei közül, Meghan pedig lehunyt szemmel élvezte a finom érintést. – Egy búcsúcsók még járt nekem – mosolyodott el szomorkásan, majd a választ meg sem várva, távolabb lépett a nőtől, és egy törölközőt a vállára dobva, kisétált a szobából, magára hagyva a doktornőt, aki remegve sóhajtott, és támaszkodott meg a szekrénynél. Alig másfél órával később már az autóban ültek, és Manuel Suarez lakása felé igyekeztek. A reggelit néma csendben fogyasztották el, egyikük sem tudta, mit is mondhatna még a másiknak azok után, ami történt. Meghan miközben bepakolta a mosogatógépbe a szennyes tányérokat, fél szemmel látta, hogy Eric telefonál, majd a kocsihoz indultak, hogy minél előbb beszélni tudjanak a férfival, aki lehetséges gyanúsítottként merült fel az ügyben. – Bruce lefuttatta Suarez híváslistáját, és a bankszámláját is – törte meg a csendet Eric hangja, miközben besorolt a forgalomba, és tekintetét mereven az útra szegezte.

- Talált valamit? – kérdezte Meghan, és hangjából jól kivehető volt a remény, de csalódnia kellett, amikor a nyomozó néhány másodpercnyi hallgatás után, megrázta fejét.

- Semmit – válaszolta látszólag nyugodtan, de a homlokán megjelenő ránc arról árulkodott, hogy bosszantotta ez a hír. – A hívásai között nyoma sincs annak, hogy az elmúlt három évben akár egyszer is felvette volna a kapcsolatot Baker-rel – tette hozzá, majd elgondolkodva folytatta – az egyetlen dolog, ami furcsa, és reményt adhat, hogy Bruce talált egy nagyobb összeget a számláján. Egész pontosan 50 000 dollárt utaltak át neki, Baker bankjától, mindössze fél évvel ezelőtt.

- 50 000 dollárt? – döbbent meg Meghan, miközben elvonva tekintetét a nyüzsgő montreali forgalomról, félig a férfi felé fordult. – Miért fizetett Baker ennyi pénzt Suarez-nek? – tette fel a leglogikusabb kérdést, ami Eric-ben is felmerült, mire az, megrántotta vállát.

- Fogalmam sincs – jött az egyszerű, tömör válasz, de a nyomozó folytatta – könnyen elképzelhető, hogy zsarolta Baker-t, aki tisztességesen fizetett is, amikor pedig már nem volt hajlandó több pénzt adni, Suarez megölte.

- Ennek így semmi értelme – rázta meg fejét Meghan – mégis, mivel tudta volna zsarolni? Semmiféle bizonyíték nem volt rá, hogy Baker hibájából veszítette el a lábát, ráadásul három évvel később akarja kikészíteni?

- Nem tudom, de majd megkérdezzük tőle – parkolta le az autót egy négy emeletes téglaépület előtt Eric, Montreal egyik patinás negyedének utcájában, majd szinte egy emberként szálltak ki a kocsiból, és meg sem álltak a második emeleten található lakás ajtajáig, mely már az első kopogtatásra szélesre tárult előttük. Az ajtó mögött egy legalább 190 centi magas, barna hajú, 30-as éveinek végén járó, szikár termetű férfi állt, és barna szeme érdeklődve futott végig rajtuk. – Manuel Suarez? – tette fel a kérdést Eric, és amikor a férfi bólintott, sokatmondón nézett a nőre, így jelezve, hogy az, két lábon állt előttük, és nem lehetett észrevenni rajta, hogy egyik lábát amputálták. Életerős felnőtt benyomását keltette, aki könnyű szerrel el tudott volna bánni Bakerrel. – Eric Taylor nyomozó vagyok és szeretnék feltenni Önnek néhány kérdést Dr. Donald Bakerrel kapcsolatban – szólalt meg ismét, szándékosan elkerülve, hogy bemutassa Meghan-t a férfinak, aki rezzenéstelen arccal bólintott.

- Kerüljenek beljebb! – állt félre az ajtóból – Hogy őszinte legyek, már vártam magukat – közölte teljes nyugalommal, miközben beljebb léptek a lakásban, ők pedig azonnal észrevették, hogy vendéglátójuk erősen sántít. Egy tágas nappaliba érkezhettek, mely otthonosan volt berendezve, és amely egybenyílt a konyhával, ahonnan finom illatok szálltak feléjük, így jelezve, hogy készül az ebéd, miközben Manuel jobb kezét kinyújtva kínálta őket hellyel a televízió előtti kanapén, amit elfogadtak.

- Ezek szerint, tudja, hogy miért vagyunk itt – jegyezte meg Eric, mialatt kék szemét a férfi arcára függesztette, aki mosolyogva dőlt hátra a fotelben, ahova leült – Dr. Bakert meggyilkolták – tette hozzá, mire amaz tovább mosolygott, és jól látható volt arcán, hogy egyáltalán nem lepte meg a kijelentés.

- Tudom, olvastam a lapokban! – szólalt meg rezzenéstelen arccal. – Várható volt, hogy előbb-utóbb eljutnak hozzám, bár fogalmam sincs, hogy én miben tudok segíteni – tette hozzá elgondolkodva, mire Eric komolyan nézett vissza rá.

- Utánanéztünk a doktor korábbi eseteinek, és szemet szúrt a maga ügye – válaszolta kimért, hivatalos hangon – a kórlapok alapján felmerült a lehetősége, hogy Dr. Baker hibájából veszítette el a lábát, és ezzel együtt az állását a kommandósoknál – folytatta rezzenéstelen arccal, mire Manuel elnevette magát.

- Nézze, annak, hogy Baker hibájából lettem nyomorék és tört ketté a karrierem, már három évvel ezelőtt is felmerült a gyanúja! Amikor a balesetem napján bevittek a kórházba, alig voltam magamnál a fájdalomtól – magyarázta, és hangja megremegett, ahogy felidézte az emlékeket. – Nem emlékszem mindenre tisztán, de volt ott egy doktornő… a nevét nem tudom – ráncolta össze szemöldökét, ahogy megpróbált emlékezni a részletekre, Meghan pulzusa pedig felgyorsult, ahogy rájött, róla beszél a volt katona. – De ő volt az egyetlen, aki meg akarta menteni a lábam! Hallottam, amikor a telefonban követelte Baker-től, hogy jöjjön le, és nézze meg a sérülésemet, de órák múlva sem történt semmi, és arra is emlékszem, ahogy vitatkozott a sebésszel… Végül felvittek a műtőbe, és amikor magamhoz tértem, már csak egy lábam volt – halt el a hangja, majd nagyot sóhajtott, és keserűen elmosolyodott. – Igazán jól esik, hogy három évvel az eset után, végre kiderül, hogy nemcsak az én agyszüleményem volt, hogy Baker hibázott!

- Nyilván nagyon dühös volt rá emiatt – vélekedett hangosan a nyomozó, mire Manuel bólintott. – Miért nem vitte perre az ügyet, ha ennyire biztos volt a dolgában? – kérdezte kíváncsian, mintegy mellékesen, de Manuel gúnyosan húzta el száját.

- Perre? – kérdezett vissza, és hangjában megvetés bujkált. – Az első viziten a sebész, aki operált, világossá tette a számomra, hogy semmiképpen nem lehetett volna megmenteni a lábam! Csak, hogy nekem a fülembe csengett annak a doktornőnek a hangja, tudja? – hajolt kissé előrébb, miközben tekintete végig futott a nyomozó mellett néma csendben üldögélő nőn, de láthatólag nem szentelt neki különösebb figyelmet, mert folytatta – amikor kiengedtek a kórházból, elmentem az igazgatóhoz, és panaszt akartam tenni. De ő burkoltan a tudomásomra hozta, hogy Dr. Baker apósa valami nagyfejű a kórházban, és csak pénzkidobás lenne a részemről, ha bele kezdenék egy perbe! – húzta el száját keserűen. – Hiába mondtam, hogy beszéljenek azzal az orvossal… Altman! – mondta ki hirtelen a nő nevét, akinek szíve megállt egy pillanatra, de láthatólag csak a neve jutott eszébe a férfinak, mert rá sem nézett közben. – Igen, így hívták! – bólintott csak úgy magának, megerősítésképpen, miközben tovább beszélt. – Dr. Altman meg tudta volna erősíteni, hogy ha Baker idejében lejön, és megnézi a lábamat, még megmenthető lett volna, de az igazgató le se tojta az egészet! Sajnálom, hogy most éppen őt vádolják a gyilkossággal – tette hozzá együtt érző hangon, mire a nyomozó úgy döntött, itt az ideje, hogy visszaterelje a beszélgetést az eredeti témához, még mielőtt a férfi alaposabban megnézné magának Meghan-t.

- Ez gondolom még inkább felbosszantotta – jegyezte meg Eric sokatmondón, mire Manuel várt néhány másodpercet, majd megrántotta a vállát.

- Hazudnék, ha azt mondanám, nem tudtam volna megölni abban a pillanatban – jelentette ki szenvtelen hangon, miközben szemében fellobbant a gyűlölet lángja, Eric pedig némán jegyzetelt. – De nem vagyok hülye – tette hozzá – az életem már így sem ért egy fabatkát sem, ha kinyírom, azzal csak még inkább rontottam volna a helyzetemen – vallotta be, majd hirtelen, mintha megértette volna, mit is keres nála a rendőrség, szemét összehúzva nézett végig ismét vendégein. – Egy pillanat! Azt hiszik, én öltem meg?

- Lett volna rá oka, nem igaz? – kérdezett vissza válasz helyett Eric, mire Manuel elmosolyodott.

- Akkor lett volna – értett egyet, majd azonnal folytatta – de nem tudtam megtenni. A rehabilitáció előtt még a klotyóra sem tudtam segítség nélkül kimenni, így el kellett halasztanom a gyilkosságra vonatkozó terveimet – közölte olyan nyílt őszinteséggel, amit a nyomozó még sosem tapasztalt.

- Na, és most? Három évvel később, ereje teljében? – nézett sokatmondó pillantással lábaira, éppen akkor, amikor nyílt a lakás ajtaja, ők pedig egy emberként fordultak abba az irányba, hogy lássák, ki a belépő.