Lebilincselő büszkeség 7. rész

7. rész

Andrew úgy tett, mintha nem vette volna észre a bizonytalanságot, ami a nőből áradt, miközben Melanie agyában egymást kergették a gondolatok, hogyan tudna kibújni az ígéret alól. Legnagyobb sajnálatára azonban, még mielőtt bármi eszébe juthatott volna, Andrew szólalt meg.

- Remélem, nem azért hallgat, mert meggondolta magát? – kérdezte, jól ráérezve az ügynöknő gondolataira, mire Melanie egyenesen belenézett a szemébe.

- Pontosan erre gondoltam – jelentette ki őszintén, amivel ismét sikerült meglepnie a férfit. Másodszor fordult elő, hogy Andrew megtapasztalhatta, Melanie nem játszadozik, mindig kimondja, amit gondol, és ez egyre szimpatikusabbá tette a szemében. Felüdülést jelentett a számára, hogy nem vezették félre, nem törekedtek arra, hogy azt mondják, amit hallani szeretne, még akkor is, ha ez a válasz korántsem az volt, amire számított. – Semmi hangulatom hozzá, hogy magát fuvarozzam, amikor eltemet a munka. – rántotta ki gondolatai közül Melanie hangja, mely most szárazon, és unottan csengett, a barna szemekben rejlő bizonytalanság miatt azonban, nem tudta a férfit megtéveszteni. Éppen elég nővel volt már dolga ahhoz, hogy felismerje, ha valaki vonzónak találja, csak azt nem értette, miért hadakozik ellene annyira az ügynöknő, hogy közelebbről megismerjék egymást.

- Szívesen boldoggá tenném azzal, hogy fogok egy taxit, de… - kezdett volna bele Andrew, de Melanie közbevágott.

- Még el is hinném, ha legalább egy csipetnyi erőfeszítést tett volna ennek érdekében - jegyezte meg gúnyosan, de a férfi könnyedén siklott át a csípős megjegyzésen, és fesztelenül folytatta.

- De nem szeretek tartozni, és ebből kifolyólag, azt sem szeretem, ha nekem tartoznak - fejezte be megkezdett mondatát higgadtan, miközben közelebb lépett, és hanyag eleganciával támaszkodott meg a nő székének háttámláján. – Már pedig, akár tetszik magának, akár nem, tartozik nekem a kocsim miatt.

- Maga elképesztően pofátlan! – háborgott Melanie, ahogy egyre inkább érezte, hogy nem fog menekülni, és kénytelen lesz hazafuvarozni a férfit, akitől szíve szerint, minél messzebbre került volna.

- Másodszor talál elképesztőnek – utalt első találkozásukra vidám mosoly kíséretében Andrew, mire Melanie égnek emelte a tekintetét.

- És változatlanul pofátlannak is egyben! – helyesbített a nő, mire Andrew megrántotta a vállát, és kissé közelebb hajolt, hogy magába szívhassa a barack illatot. Figyelmét nem kerülte el, hogy Melanie testtartása megfeszül, és idegesen nyalja meg alsó ajkát a kettejük közötti távolság csökkenésének hatására, ő pedig, elégedett mosolyát elnyomva, halkan válaszolt.

- Összetörte a kocsimat, ügynöknő, fizetnie kell – felelte nyugodtan, és hangjának érzéki búgása megborzongatta Melanie-t, aki minden idegszálával azért küzdött, hogy semmi ne látszódjon abból, ami testében végbemegy. Nem értette, hogyan lehet ilyen áruló a teste, és a szíve, hogy azok után, amin Daniellel keresztülment, még mindig hatással vannak rá a hozzá hasonló férfiak.

- A munkámat végeztem! Hajtsa be a tartozást az F.B.I-nál! – lépett hátrébb, hogy növelje a köztük lévő távolságot, és csökkentse a belső feszültséget lelkében, mire Andrew, értve a célzásból, követte a példáját, és ismét kiegyenesedve nézett rá.

- Éppen azt teszem – válaszolta könnyedén, majd még mielőtt a nő bármit szólhatott volna, folytatta – persze, megtehetem azt is, hogy panaszt emelek.

- Panaszt?! – hökkent meg Melanie őszinte döbbenettel a hangjában, mire Andrew színpadiasan bólintott.

- Pontosan! Elvégre, életveszélybe sodort… - felelte remegő hangon, de a szemében táncoló pajkos fények elárulták, hogy ismét a bolondját akarja járatni a nővel, akinek figyelmét azonban, elkerülték az árulkodó jelek, és egyik döbbenetből a másikba esve, hitetlenkedve rázta meg a fejét.

- Életveszélybe… - ismételte meg nyugalmat erőltetve magára, majd folytatta – én? Mikor? Hogyan? – záporoztak a kérdések, mire Andrew töprengve vakarta meg enyhén borostás állát, és a mozdulat azonnal odavonzotta Melanie tekintetét, miközben eljátszott a gondolattal, milyen érzés lenne vajon, ha ujjait végig húzná a markáns arcélen. Szinte ujjbegyében érezte a bizsergést a gondolatra, és zavartan nyelt nagyot, amikor Andrew hangját meghallotta.

- Lássuk csak! Ha csak egy kicsivel is gyorsabban megyek, nem tudok megállni. El kellett volna rántanom a kormányt, és egyenesen az oszlopnak ütköztem volna, az út túl oldalán. Meghalhattam volna, vagy örökre nyomorékká válok! – vázolta fel a sötét képeket egymás után, mire Melanie komoly tekintettel mérte végig.

- Maga hibbant – jelentette ki száraz hangon, mintha egy vitathatatlan tényt közölt volna, de Andrew-t nem tudta kizökkenteni.

- Elképzelhető – hagyta rá a nőre mosolyogva, majd ravaszkásan villant tekintete – hagyna egy hibbantat egyedül kószálni Boston utcáin? A maga lelkén száradna, ha történne velem valami – tette hozzá, mire Melanie égnek emelte a tekintetét. Be kellett látnia, hogy éjszakába nyúlóan vitatkozhatna az idegennel, akkor sem tudná meggyőzni, és noha maga előtt is titkolta, szórakoztatta a férfi. Imponált neki Andrew humora, intelligenciája, ahogy egymásra hangolódtak, és kifejezetten tetszett neki ez az adok-kapok szópárbaj, mely állandó készültségre, és koncentrációra kényszerítette.

- Az ég szerelmére! Hazaviszem, csak fogja már be! – nyúlt kabátja után látszólag mérgesen, miközben minden erejével azon volt, hogy elrejtse az ajkára kívánkozó mosolyt. Tudta, hogy ha józan eszére hallgatna, valóban dühös lenne, amiért a férfi egy olyan helyzetbe kényszeríti, amibe nem akart belemenni, mégis vadul dobogó szívvel bújt bele fekete bőrkabátjába, és csatolta oldalára fegyverét.

- A csúzlit feltétlenül hoznia kell? – mutatott elhúzott szájjal a nő félautomata, 9mm-esére, mire Melanie, kissé eltűrve oldala mellől kabátját, nézett abba az irányba.

- Csak nem attól fél, hogy egy türelmetlenebb pillanatomban lelövöm? – kérdezett vissza válasz helyett, mire Andrew látszólag elgondolkodott a válaszon.

- Nem is tudom… - felelte óvatosan, jól megválogatva a szavakat – a szeme már szórt rám villámokat, mióta ismerem, nem is egyszer. Fogalmam sincs, hogy ha elérek a tűrőképessége határaihoz, hogyan reagál – dobta fel a kérdést, mire Melanie elmosolyodott, most először, mióta találkoztak.

- Ne aggódjon, nem fogom használni maga ellen a fegyverem – nyugtatta meg a férfit, miközben Andrew nem tudta levenni szemét az érzéki ajkakról. Egyre jobban hatalmába kerítette a vágy, hogy megízlelje a cseresznyeajkakat, és egyre inkább érezte, hogy ez a vágy, lassan felemészti. A gondolat, hogy esetleg sosem részesülhet belőle, megrémisztette, mialatt megállapította, hogy a nő még ellenállhatatlanabb, amikor mosolyog. – Túl sok papírmunkával járna – komolyodott el hirtelen Melanie, amivel sikerült kizökkentenie Andrew-t merengéséből, majd a választ meg sem várva, faképnél hagyta, és a lift felé indult.

Andrew némán ült Melanie mellett az autóban, akinek minden figyelmét lekötötte a gyér, de annál kiszámíthatatlanabb éjszakai forgalom a bostoni belvárosban. Időközönként segítségkérőn nézett a férfira, hogy az, útbaigazítsa, de láthatóan igyekezett elkerülni, hogy beszélgessenek. Andrew nem tudta levenni szemét a nő arcáról, melyet sejtelmesen világított meg az utcai lámpák fénye. Szép vonalú orra, kecses nyaka, selymes bőre, szinte hívogatta, hogy simítson végig rajta, ő azonban, ellenállva a kísértésnek, inkább csak tekintetével itta a látványt, kiélvezve, hogy a nő nem veszi észre, titokban figyeli, így büntetlenül megtehette. Bármennyire igyekezett nem gondolni rá, máris rosszul érezte magát amiatt, hogy hamarosan hazaérnek, és neki ismét el kell válnia tőle. Magára marad a vággyal, mely sem éjjel, sem nappal nem hagyja nyugodni.

- Egyenesen vagy balra? -–rántotta ki szomorkás gondolataiból Melanie hangja, mire Andrew az útra irányította figyelmét. Az ügynöknő egy piros lámpánál várakozott éppen, és kérdőn pillantott a férfira, aki megköszörülve torkát igyekezett visszaemlékezni, vajon, mit is kérdezett a nő, miközben a lámpa sárgára, majd zöldre váltott, és a hátuk mögött néhány türelmetlenebb autós dudálni kezdett – Ébresztő! Egyenesen, vagy balra menjek?

- Balra! Mindjárt a harmadik ház. – adta meg gyorsan a feleletet a férfi, mire Melanie felsóhajtott, és bal kezét kitartva a nyitott ablakon, kért elnézést a mögötte lévőktől, mialatt óvatosan elkanyarodott.

- Kezdem azt hinni, hogy tényleg problémák vannak odafent – sandított a férfira fél szemmel, majd, amikor az, értetlenül nézett vissza rá, magyarázatképpen folytatta – én hezitálás nélkül tudom, hol lakom.

- Elkalandoztak a gondolataim – adta meg a választ nagyot nyelve Andrew, és már meg sem lepte, amikor a nő leparkolta az autót, és felé fordulva, egyenesen rákérdezett.

- Merre? – nézett rá várakozón, miközben szíve a torkában dobogott a lehetőségre, hogy talán ő vonhatta el a vonzó idegen figyelmét. Andrew egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy őszintén elmondja, arra gondolt, bárcsak sosem érnének haza, bárcsak sose kellene elválnia tőle, végül meggondolta magát.

- Nem hisz benne, hogy ártatlan vagyok ebben az ügyben, mégis segített. Miért? – adott olyan feleletet, mely valóban érdekelte, igaz, nem ez kötötte le minden gondolatát. Melanie-t meglepte a kérdés, és néhány másodpercig megvárakoztatta a válasszal a férfit, aki biztos volt benne, hogy az ügynöknő ezúttal sem fogja félrevezetni, most is azt mondja majd, amit valóban gondol.

- A bizonyítékok közvetettek voltak, és nekem ennél több kell – felelte nyugodtan, eltitkolva azt, mit súgtak ösztönei, és inkább maradt a tényeknél – ezen kívül, nem nevezném segítségnek, pusztán javasoltam, hogy hívjon ügyvédet. A helyzete indokolttá tette.

- Javaslat, vagy segítség, nem számít. Köszönöm – fúrta mélyen szemét a mogyoró barna szemekbe, mire Melanie kínosan kezdett feszengeni. Amikor már azt hitte, hogy Andrew végre elbúcsúzik, kiszáll az autóból, ő pedig, felszabadulhat, a férfi bizonytalanul köszörülte meg torkát, így jelezve, hogy még korántsem mondta el, amit valójában szeretett volna.

Lebilincselő büszkeség 6. rész

6. rész

Melanie orra alatt elmormolva egy szitkot, lépett be a kihallgató helyiségbe, nyomában szorosan az ügyvéddel, aki láthatólag egy percre sem volt hajlandó magára hagyni ügyfelét. Nyilván meg is fizetik érte busásan – gondolta magában az ügynöknő, miközben belenyúlt nadrágzsebébe, és előhalászta onnan a bilincs kulcsait. Ahogy közelebb lépett, tekintete találkozott a rászegeződő zöldes-kék szemekkel, melyben legnagyobb meglepetésére sokkal inkább sajnálat, semmint öröm csillogott.

- Sajnálom, hogy nem tudok segíteni, de kitartok az álláspontom mellett, miszerint, nem követtem el, amivel vádolnak – hallotta meg a mély baritont, mire higgadtan bólintott.

- A bizonyítékok maga ellen szólnak – jegyezte meg Melanie, mire az ügyvéd figyelmeztetőleg köhintett, ő azonban, rá sem hederített.

- Nem tudom, hogyan került azokra a dokumentumokra az aláírásom, de ki fogom deríteni! – csendült elszántan a férfi hangja, mire Melanie homlokát ráncolva nézett rá. Maga sem értette, miért, hirtelen félteni kezdte az előtte ülőt. Attól tartott, ha valóban ártatlan, ahogy ösztöne súgja, bajba keveredhet, és úgy járhat, mint az alkalmazottja, Stanley Naftali, amennyiben saját szakállára kezd nyomozni.

- Ezt hagyja ránk, Mr. Wright! – próbálta megfékezni a férfit, mire az, elmosolyodott.

- Andrew, ha kérhetem – nézett mélyen a szemébe a nőnek, aki hirtelen érezte, hogy megint melege lesz a fehér blúz alatt.

- Kérheti, Mr. Wright! – bólintott Melanie, szándékosan a férfi vezetéknevét használva ismét, így jelezve, hogy bár kérheti, nem fogja teljesíteni. Andrew, amint megértette a válaszban rejlő elutasítást, még szélesebben mosolygott.

- Egyszerűen lebilincsel a titokzatossága, de jobb szeretem, ha csak átvitt értelemben – emelte fel sokatmondón kezeit, melyek még mindig fogságban voltak az asztalhoz rögzítve. Melanie, amint észrevette, zavarát leplezve, szorította össze száját, és hajolt kissé közelebb, hogy kioldja a bilincset. Andrew egy pillanatra lehunyta szemét, úgy szívta magába mélyen a nő parfümjének barack illatát, mialatt érezte, hogy bőre bizseregni kezd, ahogy Melanie haja megcsiklandozza arcélét. A sóhajt elnyomva nyelt nagyot, miközben akaratlanul simított végig ujjbegyével a nő kézfején, mire Melanie úgy rántotta el kezét, mintha megégette volna.

- Szabad, Mr. Wright – jelentette ki, és rémülten vette észre, hogy hangja kissé megremeg, mialatt bőre szinte még mindig égett ott, ahol a férfi hozzáért – még… még alá kell írnia néhány papírt, és távozhat – tette hozzá, megköszörülve torkát, hogy visszanyerje magabiztosságát, miközben orrából nem tudta kiűzni a férfi arcszeszének fanyar illatát.

- Természetesen, állok rendelkezésükre – állt fel Andrew, és ahogy belebújt zakójába, még inkább kirajzolódtak izmai a fehér ing alatt, mely megfeszült felső testén, Melanie pedig, minden igyekezetével azon volt, hogy még csak véletlenül se vándoroljon oda tekintete. – de hálás lennék, ha utána hazafuvarozna – fűzte hozzá, mire Melanie értetlenül nézett rá, ő pedig, magyarázatképpen folytatta – a kocsim még mindig szervízben van, tekintettel arra, hogy nem olyan régen, elém ugrott egy vadmacska, és ilyenkor már esélyem sincs rá, hogy taxit fogjak – mosolyodott el szemtelenül, mire Melanie fenyegetőn húzta össze a szemét.

- Az F.B.I vagyunk, nem taxi szolgálat! Biztosra veszem, hogy az ügyvédje órabérébe bőven belefér egy kis kitérő! – jegyezte meg szárazon, de Andrew sajnálkozva rázta meg a fejét.

- Én is azt hittem, de az ügyvéd úrnak halaszthatatlan dolga akadt, és még azt sincs ideje megvárni, amíg a papírokat aláírom – válaszolta látszólag szomorkásan, mire az ügyvéd értetlenül nézett rá, a zöldes-kék szemek figyelmeztető villanása azonban, meggyőzték a férfit, hogy jobb, ha nem ellenkezik.

- Ez esetben, egy járőr majd készséggel hazaszállítja – felelte Melanie nyugodtan, miközben keze már a kilincsen volt, hogy előkészíttesse a papírokat, de Andrew hangja megállította.

- Nem kétlem, hogy így lenne, de én azt szeretném, ha inkább Ön vinne haza, Stanford ügynök – válaszolta Andrew, miközben szemét egy percre sem vette le a most dühösen szikrázó, mély barna szemekről. Tisztában volt vele, hogy őrültséget művel. Örülnie kellene, hogy kiszabadulhat innen, és olyan messziről el kellene kerülnie a nőt, amilyen messzire csak tudja, mégsem volt képes megtenni. Bár esze tiltakozott ellene, szíve minden dobbanása azt verte, használjon ki minden percet, amit Melanie Stanford közelében tölthet. Fogalma sem volt az okáról, de megbabonázta az ügynöknő. A barna szemekben rejlő titokzatosság, a telt ajkak érzékisége, a rejtett szenvedély, mely szinte hívogatta, hogy élessze fel, elvarázsolta, fogságba ejtette, neki pedig, esze ágában sem volt szabadulni ebből a rabságból. Meg akarta ismerni, tudni akarta, milyen a nő, amikor felszabadultan nevet, látni akarta, hogyan húzódnak mosolyra ajkai, hogyan sötétülnek el barna szemei még inkább a vágytól, hallani akarta a kacagását, tudni akarta, mivel lehet megnevettetni. Ahhoz semmi kétség sem fért, hogy az ügynöknő akkor is veszélyesen vonzó volt, ha éppen düh szikrázott szemeiben, de Andrew azt is tudni akarta, milyen, amikor a düh helyett, más érzelem veszi át szívében a főszerepet. Gondolataiból Melanie lágy hangja szakította ki, mely most a szokásosnál keményebben csengett.

- Ha fuvar kell, elégedjen meg azzal, amit kap! – fonta karba kezeit Melanie, mire Andrew mosolyogva rázta meg a fejét.

- Megtehetném, de az itt jelenlévők közül, maga az egyetlen, akinek kiegyenlítetlen számlája van – válaszolta pimasz mosollyal a szája szegletében, mire Melanie döbbenten meredt rá.

- Tessék? Ezt meg, hogy érti?! – kérdezte, miközben tekintete kutatón pásztázta végig az enyhén borostás arcot, annak jelét keresve, hogy az egész csak egy tréfa.

- Tudja, mennyibe kerül egy Jaguár sárvédőjének cseréje? – kérdezett vissza válasz helyett színpadias kétségbeeséssel, mire Melanie unottan húzta el a száját.

- Azt ne mondja, hogy nyomorba döntené – futtatta végig pillantását sokat mondón a férfi karóráján, méregdrága zakóján, és szövetkabátján, melyet kezében tartott.

- Engem nem, de magának két… ha nem háromhavi bérébe kerülne – felelte nyugodt hangon Andrew, mire Melanie értetlenül húzta össze szemét, ő pedig, folytatta – de szerencséjére, nekem vaj szívem van, s noha, megtehetném, hogy kifizettetem a kárt, amit okozott, elnéző leszek, és rendezheti egy fuvarral – tett nagyvonalú ajánlatot, és már akkor tudta, hogy túllőtt a célon, amikor meglátta a haragot felszikrázni a mogyoróbarna szemekben.

- Kifizetteti a kárt, amit okoztam?! Maga ütött el, rémlik?! – emelte meg hangját hitetlenkedő bosszúsággal Melanie, mire Andrew átlátszó ártatlansággal emelte fel mindkét kezét védekezőn.

- Elnézést, de maga ugrott elém, rémlik? – használta ugyanazt a szót, mint a nő, és élvezettel figyelte, ahogy az érzéki, telt ajkak összepréselődnek. Minden vágya volt, hogy egyszer megkóstolhassa őket, de tudta, ahhoz el kell érnie, hogy az ügynöknő ne gyanúsítottként nézzen rá, és hajlandó legyen legalább egy esélyt adni kettejüknek. Biztosra vette, hogy érdeklődése a nő után csak addig fog tartani, amíg meg nem kapja, és egyáltalán nem akart még egy hetet, vagy még többet azzal a nyugtalansággal tölteni, amit az előtte álló okozott neki a baleset óta. Minél előbb el akarta felejteni, azt pedig, csak úgy érhette el, ha az övé lesz, ezért pedig, bármit hajlandó volt bevetni.

- Ha megvizsgáljuk a baleset körülményeit… - kezdett bele tudálékos mondandójába a mellettük álló ügyvéd, aki eddig néma döbbenettel nézte a szópárbajt, mire Melanie villámló tekintettel fordult felé.

- Úgy tudtam, siet! – szűrte fogai között a választ, hangjából pedig, jól kivehető volt, nem javasolja, hogy ellenkezzenek vele ebben a pillanatban, mire Andrew szótlanul jelzett a férfinak, hogy tűnjön el, Lazarus pedig, sűrű bólogatások közepette hagyta el a kihallgató helyiséget. Miután ismét kettesben maradtak, Melanie Andrew felé fordult. – Mondja, mit akar tőlem? – szegezte egyenesen a férfinak a kérdést, amivel sikerült meglepnie azt. Andrew-t váratlanul érte a kérdés, hiszen nem számított rá, hogy a nő ilyen nyíltan rákérdez a szándékaira. Az eddigi nőknél, akikkel dolga volt, megszokta, hogy játszmákat játszanak, kerülgetik egymást, nem beszélnek őszintén arról, mit, miért tesz, vagy mond a másik, így felkészületlenül érte a kérdés.

- Nem egyértelmű? – kérdezett vissza, hogy időt nyerjen a válaszra, de Melanie nem kegyelmezett, szótlanul fúrta bele tekintetét az övébe, Andrew pedig, először elkomolyodott, és már nyelve hegyén volt az ugyanolyan őszinte felelet, mint amilyen a kérdés volt, végül meggondolta magát, és magabiztosan elmosolyodott – szeretném, ha kiegyenlítené a számlát, kárpótolna a baleset miatt, és hazavinne! Mindössze ennyit akarok magától – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Melanie hirtelen elszégyellte magát. Hogy is gondolhatta, hogy egy olyan férfinak, mint Andrew Wright, éppen ő kellene, amikor nála sokkal különb, előkelőbb, gazdagabb, kifinomultabb nőket kaphat meg, amikor csak akar. Nevetségesnek érezte magát, amiért azt hitte, csak azért, mert egyszer kellett egy Andrew-hoz hasonló férfinak, bármikor képes felkelteni az érdeklődésüket. Andrew figyelmét nem került el a gyönyörű arcon végbement változás, annak ellenére sem, hogy az, csak egy pillanatig tartott, és bár számára is új volt az érzés, bűntudatot érzett, amiért becsapta őt, és eltitkolta, hogy sokkal többet szeretne tőle puszta fuvarnál. Hirtelen el akarta mondani neki, mennyire lenyűgözi a személyisége, mennyire vonzza a titokzatosság, ami körbeveszi, és hogy azóta nem tudja kiverni a fejéből, amióta először találkoztak. – Persze, azt is be kell vallanom… - kezdett bele kissé feszengve, de Melanie feszesen kihúzta magát, és a szavába vágott.

- Írja alá a papírokat, és ha végzett, készséggel tudom le a tartozásomat, Mr. Wright! - jelentette ki, majd sarkon fordult, és az egyik járőr előtt megállt – kísérje az urat a tanúknak fenn tartott helyiségbe, ott várja meg, amíg elkészülnek a papírok. – utasította a férfit, mire az, bólintott, és eltűnt.

Alig másfél óra múlva, Andrew kutatón futtatta körbe tekintetét a hatalmas helyiségben, ahol az ügynökök asztalai kaptak helyet, hogy megtalálja a nőt, aki minden gondolatát kitöltötte. Nem is kellett sokáig keresgélnie, pillantása hamarosan megakadt egy karcsú alakon, ahogy az egyik asztalon áthajolva, egy mappát próbált elérni. Andrew mosolyogva lépett közelebb, és nő derekát megérintve, előzte meg az ügynöknőt, és nyúlt a dokumentumokért. Melanie meglepetten pillantott fel, és találta szemben magát az igéző zöldes-kék szemekkel, melyekben ezúttal is huncutság csillogott.

- Végeztem – jelentette be kisfiús mosollyal az ajkán Andrew, majd átadva a papírokat, folytatta – igazán élveztem az Önnel töltött estét, de ideje hazamennem. – fűzte hozzá pimaszul, mire Melanie hezitálni látszott.

Lebilincselő büszkeség 5. rész

5. rész

Melanie rezzenéstelen arccal tartotta a szemkontaktust kollégájával, mintha fogalma sem lenne róla, mire céloz a másik, miközben Ron ingerülten túrt bele hajába, és karjánál megragadva, húzta arrébb társát, hogy a kihallgatóban ülő Andrew még véletlenül se hallhassa meg, amiről beszélgetnek.

- Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, mire gondolok! Ennyi erővel akár telefonálhattál is volna helyette az ügyvédjének! – morgolódott Ron, miközben Melanie mélyet sóhajtott. Tisztában volt vele, hogy a férfinak minden oka megvan arra, hogy dühös legyen, mégsem érezte, hogy hibát követett volna el. – Mégis, hogy lehetsz ilyen amatőr? Figyelmezteted, hogy hívjon ügyvéded?! – lovallta bele magát egyre inkább Ron a számonkérésbe, mire lassan az őrsön egyre többen fordultak feléjük – Döntsd el, kinek a pártján állsz, Stanford!

- Az igazság oldalán állok! – vágott közbe Melanie sértetten, amiért egy pillanatra is megkérdőjelezte társa a szándékait, mire Ron elhúzta a száját.

- Valóban? Nekem inkább úgy tűnik, a könyörgő kiskutya szemek célba értek nálad! Megenyhültél, és képes vagy bevenni azt a maszlagot, hogy fogalma sincs, milyen dokumentumokat írt alá, és hogy a cég számlájáról hova apad el a pénz! Eddig azt hittem, jó zsaru vagy, aki…

- Elég legyen Ron! – emelte meg most már Melanie is a hangját, ahogy rájött, mire akar célozni társa – ne merészelj azzal vádolni, hogy az érzelmeim vezérelnek!

- Ha nem így van, miért javasoltál neki ügyvédet? – vágott vissza Ron, és összehúzott szemmel várta a választ.

- Mert joga van hozzá! – felelte szinte azonnal, Ron azonban, megvetőn horkantott.

- Hagyjál már ezzel a marhasággal! Nem egy kihallgatást csináltunk már végig együtt, ahol eszedbe se jutott, hogy a gyanúsítottnak esetleg jogai is vannak! – csikorogtatta meg fogait az ügynök mérgesen, és arcának minden rezdülésén látszott, mennyire dühíti, hogy talán Melanie miatt csúszik ki kezükből a bűnös – Miért éppen most jutott eszedbe? – tette fel a kérdést, de mielőtt a nő válaszolhatott volna, felelt a saját kérdésére – majd én megmondom! Tetszik neked! Sikeresen levett a lábadról a vigyorával, azzal, hogy egy percre sem vette le rólad a szemét, és ne is tagadd, hogy ez hatással volt rád! Elég régóta vagyok a szakmában ahhoz, hogy észrevegyek bizonyos dolgokat!

- Ron… - próbált ellenkezni Melanie, miközben hitetlenkedve hallgatta társát. Az elmúlt években, míg együtt dolgoztak, nem egyszer volt kettejük között szakmai vita, de még sosem fajult odáig, hogy társa azzal vádolta volna, hogy nem objektív egy ügy során.

- Nem! – hallgatatta el egy mozdulattal a nőt James ügynök, miközben folytatta – nem érdekel, hogy mennyire találod vonzónak, nem érdekel, hogy az ágyadba képzeled a fickót, de nem engedem, hogy elcseszd az ügyet, világos?!

- Befejezted? – kérdezte hirtelen halálos nyugalommal, minden érzelem nélkül a hangjában Melanie, ami annyira meglepte társát, hogy csak némán bólintott, mire a nő mély levegőt vett, és egészen halkan folytatta – sok mindent elnéztem neked az évek során, és gyakran a saját bőrömön tapasztaltam, miért nem akarnak veled dolgozni a kollégák. Nem érdekelt, miket hordanak össze a hátad mögött, nem érdekelt, mennyire vagy elviselhetetlen a reggeli kávéd előtt, mert pontosan tudtam, hogy rizikós helyzetben számíthatok rád. De nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy azzal vádolj, az érzelmeim vezérelnek, és a bizonyítékokkal szemben előtérbe helyezem a saját érzéseimet. Ha nem vagy hajlandó bízni bennem, ott az ajtó – mutatott a kapitány irodájának ajtaja felé, majd folytatta – menj be, és közöld a főnökkel, hogy elválnak útjaink! – jelentette ki, miközben igyekezett minél mélyebbre űzni agyában a kis hangokat, melyek azt súgták, nem jár messze az igazságtól társa csalhatatlan ösztöne. Ha nem is az ágyába képzelte Andrew Wright-ot, nem tagadhatta le, hogy igenis hatással volt rá a közelsége, a zöldes-kék szemek átható pillantása, az alkaron megremegő izmok látványa, ahogy megrántotta bilincsbe béklyózott kezét tehetetlen dühében. Hinni akarta, hogy mégsem ez vezette, amikor a férfinak mentőövet dobott, arra azonban nem tudta a választ, hogy akkor mi oka volt rá, hogy ezt tegye. Mivel Ron nem mozdult a helyéről, Melanie apró győzelemnek könyvelte el, és magabiztosan, büszkén szegte fel állát, és nézett farkasszemet a nála majd’ egy fejjel magasabb férfival – amennyiben maradsz, és továbbra is a társam akarsz lenni, úgy ne merészelj még egyszer ilyen hangon számon kérni! A döntéseimnek ismerem az okát – hazudta szemrebbenés nélkül, majd folytatta – és vállalom a következményeit! – tette hozzá, mire Ron elhúzta a száját.

- Lesz is mit vállalnod, mert Johnson felnégyel, ha megtudja, te adtad az ötletet a ripacsnak, hogy ügyvédet hívjon! – jósolta meg előre a sötét jövőt kelletlenül, mire Melanie kérdőn nézett vissza rá.

- Mégis, kitől tudná meg? – kérdezte érdeklődő pillantás kíséretében, és amikor Ron nem válaszolt, gyanakodva húzta össze mogyoróbarna szemét – csak nem tőled? Ha így lenne, kénytelen lennék beszámolni én is egy-két apróságról – zsarolta meg társát hanyag nyugalommal, így eszébe juttatva azokat a megfigyeléseket, amikor őt egyedül hagyva, inkább egy büfében üldögélt, hogy le ne maradjon kedvenc rögbi csapata aktuális mérkőzéséről.

- Megtennéd? – kérdezett vissza meglepetten Ron, és arcán most először jelent meg érzelem, mire Melanie nagyot sóhajtva rázta meg a fejét.

- Természetesen, nem. De elvárom, hogy te is tartsd a hátad értem! – figyelmeztette a férfit, mire az, elgondolkodott egy percig a válaszon, Melanie pedig, úgy érezte, muszáj megnyugtatni társát. – Hidd már el, hogy nem csesztem el semmit! A fenébe is, csak közvetett bizonyítékaink vannak, semmi nincs a kezünkben, és ezt te is pontosan tudod! Azzal, amink van, néhány dokumentum, és aláírás, elmehetünk a sóhivatalba, de nem a bíróságra!

- Éppen ezért nem kellett volna rávilágítani, hogy akár ügyvédet is hívhatna! – vágott vissza Ron, mire Melanie türelmetlenül harapta be alsó ajkát, még mielőtt valami meggondolatlan szaladhatott volna ki rajta.

- Bízz az ösztöneimben! – kérte magabiztosan, majd folytatta – valamiért úgy érzem, semmi köze az egészhez…

- Neked tényleg orvoshoz kellett volna menned, de nem a lábaddal! Nem vagy normális! – rázta meg hitetlenkedve a fejét Ron, majd elhúzta a száját – egyébként, utoljára, amikor az ösztöneidben bíztam, majdnem ott hagytam a fogam! – elevenített fel egy kellemetlen emléket közös múltjukból, de Melanie könnyedén rázta le magáról a célzást. Éppen válaszolni akart, megvédeni álláspontját, amikor egy magas, vékony, sötét hajú, 40-es éveinek elején járó férfi állt meg mellettük. Keskeny arcán nyugalom tükröződött, és olyan magabiztosság, amelyről látszott, megszokta, hogy ahol megjelenik, mindenki érdeklődve pillant rá. A fekete öltöny még vékonyabbnak mutatta cingár alakját, és az aktatáska, melyet fontossága teljes tudatában szorongatott, hivatalos külsőt kölcsönzött megjelenésének. Melanie szemöldök ráncolva nézett végig a férfin, aki elegánsan köszörülte meg torkát, miközben szabad kezének két ujjával, enyhe türelmetlenséggel igazította meg kifogástalanul megkötött nyakkendőjét, mely színben tökéletesen passzolt öltönyéhez.

- Keres valakit? – kérdezte Melanie, miközben hangjában nyoma sem volt a segítőkészségnek, sokkal inkább az ingerültségnek, amiért az idegen pofátlanul beférkőzött a beszélgetésükbe.

- A nevem Dr. Edmund Lazarus, és az ügyfelemért jöttem, Andrew Wright-ért – jelentette ki magabiztosan a férfi, mint, akinek szemernyi kétsége sincs a felől, hogy magával is viheti.

- Ez ám a fürgeség – szívta meg a fogát Ron, miközben tüntetőleg Melanie felé pillantott, ő pedig, égnek emelte tekintetét, annak ellenére, hogy ő sem értette, hogyan érhetett ide ilyen gyorsan az ügyvéd, hiszen Andrew-t még el sem vitték telefonálni. A választ hamarosan maga az érkező szolgáltatta, amikor folytatta.

- Mr. Wright titkárnője telefonált, és elmondta, milyen körülmények között hozták be az ügyfelemet! Követelem, hogy azonnal mutassák be a bizonyítékokat, ami alapján benn tartják, vagy egyáltalán kihallgatják! Szabad tudnom, mivel vádolják? – vonta felelősségre a két ügynököt, mire Ron ellenségesen fonta karba kezét, és sokatmondón Melanie-ra nézett.

- Az ügyfele egyik alkalmazottját holtan találták a lakásában. A nyomozás során kiderült, hogy nagy értékű csalásban, pénzhamisításban, és sikkasztásban vett részt, a dokumentumokon pedig, kivétel nélkül Mr. Wright aláírása szerepel. Ezen felül, ő a tulajdonosa annak a Bahamákon található bankszámlának is, amelyre az elsikkasztott pénz átutalásra került – ismertette a lényeget röviden Melanie, mire az ügyvéd lassan bólogatni kezdett.

- Értem. Egy aláírás – ismételte meg a számára lényeges részletet, majd kérdőn nézett az ügynöknőre. Sötét szemében a gunyorosság szikrái cikáztak, amikor megkérdezte – ennyi? Egy aláírás? Megvizsgáltatták már, hogy valóban az ügyfelem írta-e alá azokat a papírokat, amikről beszélnek?

- Még nem, de… - kezdte volna Melanie, mire az ügyvéd megrázta a fejét, mint, akit egyáltalán nem érdekel a magyarázat további része.

- Milyen más módon tudják kapcsolatba hozni Mr. Wright-ot a halott alkalmazottjával? – jött a következő kérdés, mire Ron idegesen szorította össze száját, és ezúttal Melanie is csendben maradt – gondoltam! Akkor, ha megengedik, az ügyfelemmel most távozunk! – jelentette ki határozottan, majd további kérdés nélkül nyitott be a kihallgató helyiségbe. Mielőtt becsukódott volna az ajtó, Melanie még hallotta, ahogy tájékoztatja a férfit a jelenlegi helyzetről, és megnyugtatja, hogy hamarosan otthon lehet.

- Remek! Erről ennyit! – mérgelődött Ron, mire Melanie is dühösen fújtatott.

- Látod? Nem én toltam el! A titkárnője megelőzött! – jegyezte meg, de hangjából nem tudta elrejteni a csalódottságot. Maga sem tudta, mi okozza a nagyobb csalódást. Az, hogy el kell engednie az egyetlen embert, aki kapcsolatba hozható az üggyel, vagy az, hogy nem láthatja többé a férfit. Utóbbira gondolni sem akart.

- Most ettől legyek boldog? – kérdezte Ron morcosan, de Melanie-nak nem volt ideje válaszolni, mert nyílt az ajtó, és az ügyvéd jelent meg.

- Volna szíves, valamelyikük befáradni, és levenni Mr. Wright bilincseit? – nézett a két ügynökre, miközben hangjából jól érezhető volt, hogy ez inkább utasítás, mint kérés. Ron elégedett vigyorra húzta a száját, és Melanie felé fordult.

- Tiéd a pálya! Részemről végeztem! – emelte fel mindkét kezét és a választ meg sem várva, hagyta faképnél őket.