Árnyék a múltból 33.rész

33. rész

Beckett meglepetten pillantott rá apja karórájára csuklóján, mely este 21 órát mutatott. Elképzelése sem volt róla, ki lehet a kései látogató, de szíve vad dobogásából az íróra következtetett. Éppen felegyenesedett, hogy ajtót nyisson, amikor hirtelen egy üvegdarab fúródott jobb tenyerének élébe. Felszisszent a fájdalomtól, miközben ösztönös mozdulattal húzta ki a szilánkot, és a vér lassú lomhasággal kezdett szivárogni a sebből. Miközben egy konyharuhát tekert keze fejére, már hallotta, amint nyílik az ajtó, és Rogan hangja is elhatolt tudatáig, mely jelezte, hogy „férje” megelőzte, és mintha otthon lenne, szélesre tárta a vendég előtt az ajtót.

-          Micsoda meglepetés! – húzta el a száját a nem várt látogató láttán Rogan, miközben úgy tett, mintha észre sem venné, hogy az író szemöldöke felszalad hiányos öltözete láttán – Kit-Kat! Vendéged van! – kiáltotta el magát színtelen hangon a férfi, mire Kate azonnal megjelent.

-          Szia Kate! – üdvözölte a nőt fájó szívvel az író, mialatt tekintetét végig futtatta a köntösbe bújtatott tökéletes testen. A tény, hogy Rogan csak farmernadrágot, Kate pedig, hálóköntöst viselt, és a lakásból kiáramló kínai étel illata fájón világította meg számára, mibe is csöppenhetett éppen.

-          Castle? Te mit keresel itt? – kérdezte őszinte meglepetéssel a hangjában Kate, miközben még mindig azon igyekezett, hogy elálljon a vérzés kezén, amit az író észre sem vett, annyira lekötötték figyelmét a fantáziája által szült képek.

-          Beszélni szerettem volna veled – nyögte nehezen a férfi, de nem tudta folytatni, mert Rogan megszólalt.

-          Azt hiszem, jobb, ha én most elvonulok, és kettesben hagylak benneteket! Úgy látom, van mit megbeszélnetek – ajánlotta fel váratlanul, majd a konyha felé vette az irányt, hogy befejezze, amit a nő elkezdett. Kettesben maradva, néhány másodpercig csak nézték egymást, végül Castle szólalt meg ismét.

-          Rogan főzött? – kérdezte, csakúgy mellékesen, mire Kate a konyha felé fordította a fejét, majd nemet intett a fejével.

-          Rendelte – válaszolt röviden, miközben úgy döntött, nem könnyíti meg a férfi dolgát. Noha, egy fél órával korábban még ő akarta felhívni, és megbeszélni a történteket, most elég volt a kék szemekbe néznie ahhoz, hogy tudja, mit is feltételez az író az estével kapcsolatban. Hirtelen elege lett. Elege lett abból, hogy bizonyítsa az igazát, abból, hogy megharcoljon a bizalomért, egy olyan bizalomért, aminek egy jól működő kapcsolatban alapvetőnek kellene lennie. Sértve érezte magát amiatt, hogy ennyi év után azt feltételezi róla a férfi, hogy átverné, megcsalná az első adandó alkalommal, és nem képes megbízni benne, elhinni, hogy ami kettejük között történt, az neki legalább olyan fontos, mint az írónak.

-          Finom volt? – kerülgette még mindig a legfontosabb kérdést Castle, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Nem kóstoltam – felelte őszintén, miközben arra várt, mikor hozakodik elő a férfi, szokásos féltékenységével, mikor gyanúsítja meg, hogy megcsalta. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán jobb lenne, ha őszintén, itt és most tisztázná, hogy nem történt kettejük között semmi, annak ellenére sem, hogy a látszat nem erre utal, mégsem folytatta. Azt akarta, hogy Castle saját maga értse meg, és jöjjön rá, hogy ő más, mint az eddigi nők, akiket ismert. Azt akarta, hogy az író ne azért bízzon benne, mert kierőszakolja a bizalmat, és mert folyamatosan bizonyít, hanem azért, mert a lelke legmélyén tudja, hogy bízhat benne.

-          Nem akarod megmagyarázni? – bökte ki végre a kérdést, vagy legalábbis az utalást Castle, miközben arcáról pontosan leolvasható volt, mit hisz.

-          Nem. Nincs értelme! Te már úgyis felállítottál egy történetet, nem igaz? Író lévén, ez nyilván nem okozott gondot! – nézett komolyan, kimérten a férfi szemébe a nyomozónő, és Castle úgy érezte, mintha leforrázták volna. Fogalma sem volt, mit gondoljon a választ illetően, mire akarhat célozni Kate, de érezte, hogy a szakadék, mely délután ékelődött közéjük, egyre mélyül, és szinte már leküzdhetetlenné válik.

-          Tehát a képzelőerőmre bízod? – kérdezett vissza Castle csalódottan, mint, aki jól láthatóan nem erre a válaszra számított, és titkon valóban nem is. Azt remélte, Kate elmondja, hogy az egész csak egy félreértés, és elmond egy hihető magyarázatot arra, miért nem visel Rogan inget, ő pedig, miért hálóköntösben van csupán, miközben a konyhából ínycsiklandó illatok, és elfújt gyertyák füstjének összetéveszthetetlen, maró szaga keveredik, és kúszik az ember orrába.

-          Nem! Nem a képzelőerődre bízom, Castle, hanem a józan eszedre! Amennyiben rendelkezel vele egyáltalán – fűzte hozzá, majd elhátrált a döbbent férfi elől – holnap találkozunk az őrsön, jó éjszakát! – biccentett felé, majd a választ meg sem várva, becsukta az ajtót, hogy aztán hátát megtámasztva, lehunyja visszatartott könnyektől égő szemét, és mély levegőt vegyen.

Kate elgondolkodva pörgette ujjai között a tollát, miközben a számítógép monoton egyhangúsággal vette sorba, és vetette el a lehetséges gyanúsítottakat. Hiába próbálkozott, az eredmény most sem volt kedvezőbb, mint egy nappal korábban. Miközben agyából megpróbálta kiűzni az előző este történteket, fél szemmel a pihenő felé sandított. Mindent megadott volna egy finom, erős kávéért, úgy, ahogy az író készíti, de a férfi még nem érkezett meg a kapitányságra, így Kate továbbra is bizonytalanságra volt ítélve. Fogalma sem volt, mi játszódhatott le a férfiban a tegnapi beszélgetésük óta, de az, hogy már elmúlt 11 óra, és neki még mindig hűlt helye volt, azt feltételezte, hogy elhitte róla, megcsalta Rogan-nel. Ez mindennél jobban fájt neki, hiszen titkon abban reménykedett, hogy az író rájön, azért volt olyan hideg, és elutasító, mert megsértette a feltételezéseivel. És igen, ha annyira ismerné őt, mint, ahogy állítja, rá kellett volna jönnie, hogy nem titkol előle semmit, hogy túlságosan fontos neki, és sosem tenné kockára kettejük kapcsolatát senkiért, legyen az illető akármilyen elszánt. Keserűen állapította meg, hogy Castle talán mégsem ismerte meg az elmúlt években annyira, ha ilyen könnyen elhiszi, hogy eljátszaná a bizalmát. Éppen itt tartott gondolatban, amikor Ryan jelent meg asztala mellett.

-          Beckett! Nem fogod elhinni… - kezdett volna bele, de elég volt egy pillantást vetnie felettese komor, szomorúságtól sötétlő szemeire ahhoz, hogy tudja, valami nincs rendben. Mivel sokkal érzékenyebb volt társánál az apró változásokra, rezdülésekre, azonnal észrevette, ha egy közeli barátja nehéz napokon ment keresztül. Félbeszakítva a megkezdett mondatot, aggodalmasan ráncolta össze szemöldökét – jól vagy?

-          Persze! Mi bajom lenne? – kérdezte Kate, miközben erőltetett mosolyt kényszerített magára, és igyekezett minél könnyedebb hangsúlyt megütni.

-          Castle ma nem jön be? – tapintott rá a lényegre Ryan anélkül, hogy konkrét kérdést tett volna fel, mire Beckett égnek emelte a szemét. Mivel tudta, hogy a fiúk előtt már nem titok a kapcsolatuk, Ryan látszólag ártatlan kérdése mögött pontosan tudta, mi rejlik. A férfi arra volt kíváncsi, Castle miatt olyan rossz-e a hangulata. A kihallgató szobában mindig jól jött a férfinak ez a képessége, ahogy burkoltan tudott információkat kiszedni a gyanúsítottakból, úgy, hogy azok észre sem vették, de ezúttal Kate jobban örült volna, ha nem a saját bőrén tapasztalja a férfi szenzorainak hibátlan működését, és vallatási technikáját, mely mögött jól tudta, csak őszinte aggodalom bujkál.

-          Fogalmam sincs! – felelte nyugodt hangon, mire Ryan együtt érző tekintettel lépett közelebb asztalához, kezében zavartan forgatva a barna mappát, melyben nyilván az információk voltak, melyeket talált.

-          Beckett, én… - fogott volna hozzá, de Kate, hogy megelőzze a vallomást, és azt, hogy hazudnia kelljen egyik legjobb barátjának, közbe vágott.

-          Találtál valamit? – kérdezte, beléfojtva a szót, és amikor Kevin értetlenül nézett rá, mint, akit kiragadtak a gondolatai közül, segítő szándékkal fűzte hozzá – azt mondtad, nem fogok elhinni valamit. Várom, hogy hitetlenkedhessek! – mosolygott rá a férfira, mire az, azonnal megértette, hogy bármi is nyomassza felettesét, nem fog róla beszélni.

-          Persze, igen! Nos… khm… - köszörülte meg torkát, így visszarántva magát a hivatalos feladathoz – eszembe jutott, még az éjjel, hogy Parozzi-hoz hasonlóan, talán az áldozatok, vagy annak rokonai is álnéven élhetnek New York-ban. Ha nem is mindegyik, de az biztosan, akinek oka volt eltenni őt láb alól. – avatta be egyre izgatottabb hangon a nőt, akinek semmi kétsége sem volt afelől, hogy talált is valamit – lefuttattam a C.I.A rendszerében Parozzi összes ügyfelét, haragosát, egy szóval mindenkit, akivel valaha dolga volt, és ezt nézd! – nyújtott át egy A4-es fehér lapot, melyen egy fotó és egy sor adat volt.

-          Joel Stanford, Parozzi tanácsadója? – döbbent meg Beckett, miközben vadul falta szemével a gépelt sorokat.

-          Igen! Stanford igazi neve, Marcello Viello, és a nagyapja is egyike Parozzi áldozatainak a táborból, ahol feketeingesként szolgált – húzta ki magát büszkén, mire Kate bólintott.

-          Ez már valami! Hozzátok be! – utasította a férfit, mire az, azonnal távozott, Kate pedig, elégedetten indult a pihenőbe, hogy megcsinálja magának a kávét. Amint belépett, hirtelen megtorpant, az asztalnál ugyanis Rogan ült. Első reakciójaként, hátat fordított, és ki akart menni a helyiségből, mert egy percet sem akart a társaságában tölteni, de „férje” hangja megállította.

-          Kit-Kat, várj! Beszélni szeretnék veled! – kérlelte komoly hangon, melyben most nyoma sem volt a gúnynak, vagy fensőbbségnek, ami eddig megszokott volt. Kate érdeklődve fordult meg, és várakozón nézett rá, mire Rogan hellyel kínálta, ő pedig, néhány másodpercnyi hezitálás után, helyet foglalt – Sajnálom! Mindent! Azt hiszem, vak voltam, és… igen, meglehetősen öntelt is! Sajnálom! Nehezen fogadtam el, hogy visszautasítasz, mert szilárdul hittem, hogy újrakezdhetjük.

-          Mi ez a nagy változás? – kérdezte Beckett gyanakodva, anélkül, hogy egy percig is meghatotta volna a vallomás, mire Rogan megrántotta a vállát.

-          Az éjszaka sokat törtem a fejem, és rájöttem, hogy annyira el voltam foglalva azzal, hogy visszaszerezzelek, hogy észre sem vettem, már régen foglalt a szíved. Tegnap este, látva titeket… azt hiszem, megvilágosodtam! – kacsintott rá mindent tudón a férfi, majd meg sem várva a választ, tovább beszélt – bár, ha engem kérdezel, milliószor jobb választás lennék, mint az írófiú, de a te döntésed, a te életed! – emelte fel mindkét kezét tehetetlenül – egy biztos, legalább annyira odavan érted, mint én!

-          Legalábbis, volt… - nyögte nehezen a nyomozónő, mire Rogan legyintett.

-          Nem néz ki hülyének a csávó, szóval, ha van egy kis esze, nem hagyja, hogy kicsússz a kezei közül. Én a fél karomat adnám érte, ha valaha úgy néztél volna rám, csak egyszer is, mint rá – jegyezte meg halkan, majd finom a nő kezére helyezte az övét. Nem volt ebben a mozdulatban semmi meghittség, semmi érzékiség, csupán egy baráti gesztus volt, miközben folytatta – pokoli nehéz veszíteni, de feladom! Amint lezárjátok az ügyet, aláírom a papírokat, és eltűnök az életedből, de Kate! Ne hagyd, hogy a büszkeséged megint erősebb legyen a szívednél! – szorította meg a finom, keskeny ujjakat, és Kate éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor kinyílt a pihenő ajtaja, és ő egy döbbent kék szempárral nézhetett farkas szemet.

Árnyék a múltból 32. rész

32. rész

Castle hitetlenkedve nézett a nőre, és arcán jól látszott, nem akarja elhinni, amit hallott. Alig néhány másodperce még szenvedélyesen simult a karjába, és úgy tűnt, a világ végére is elmenne vele, csak kettesben lehessenek, most pedig, megszakítva a csókot, a finom kezek határozottan támasztották meg mellkasát, és tolták távolabb szerelmétől, mialatt Kate hátrálni kezdett, és megállt az asztal mellett. Testtartása és komoly tekintete is azt tükrözte, nem viccel, valóban megvétózta a közös, romantikus este gondolatát, sőt, mintha minden igyekezetével azon lett volna, hogy távol tartsa magától az írót.

-          Hogy érted, hogy a ma este mégsem jó? – kérdezte Castle rosszat sejtve, miközben közelebb akart lépni a nőhöz, de az fejét rázva jelezte, hogy maradjon, ahol van, miközben néha az ajtó felé pillantott, mintha attól tartana, valaki belép, és rajta kapja őket.

-          Amíg nem zártuk le az ügyet, nem hagyhatom magára Rogan-t – nyögte ki nehezen Beckett, mire Castle elmormolt egy szitkot az orra alatt.

-          Bízd Karpowski-ra! – javasolta nyugodt hangon, de Kate nemet intett a fejével, amivel csak még keserűbbé tette az írót.

-          Nem lehet! Már az sem volt szabályos, hogy a Városházára küldtem vele. Ha Gates megtudja… – sorakoztatta fel érveit a nő, de Castle nem akarta meghallgatni őket, vagy legalábbis nem akarta beismerni, hogy igaza van. Túl sokszor állt már közéjük akarattal, vagy akaratlanul Rogan ahhoz, hogy megértő tudjon maradni.

-          Mégis honnan tudná meg? – ellenkezett úgy, mint egy kisfiú, aki nem akarja tudomásul venni, hogy miért mondanak nemet a kérésére szülei.

-          Rogan első dolga lenne, hogy panasszal éljen! Hidd el, ismerem annyira, hogy tudjam! – válaszolta Kate magabiztosan, majd hozzáfűzte – ezen kívül, Karpowski sem a diszkréciójáról híres!

-          Rogan első dolga lenne, hogy panasszal éljen, amiért nem te véded, és még mindig azt hiszed, hogy nem próbálna meg elcsábítani, amint lehetősége nyílik rá? – kérdezte Castle gúnyosan, mire Kate égnek emelte a tekintetét.

-          Ez nem erről szól…

-          Akkor szerinted, miről szól, Kate? – záporoztak a kérdések az írótól, aki már nem tudott, és nem is akart uralkodni érzelmein. Csalódottsága nem csak arcára ült ki, de hangjában is érezhető volt.

-          Csak a győzelemről, semmi másról! El akarja érni, hogy neki legyen igaza, ez pedig, azt jelenti, hogy teljesüljön a kívánsága – felelte erőltetett nyugalommal Beckett, mire Castle mérgesen fújtatott egyet.

-          A kívánsága pedig, te vagy! – jelentette ki nemes egyszerűséggel, Kate pedig, nagyot sóhajtott.

-          Már megint itt tartunk? Miért nem hiszed el, hogy világosan megmondtam neki, nem akarok tőle semmit? – kérdezte reményvesztetten, mire Castle mélyen a szemébe nézett.

-          Elhiszem! Azt nem hiszem el, hogy megértette és elfogadja! Sőt, tudod, mit? Pontosan tudom, hogy nem adja fel! Ő maga mondta! – tört fel belőle elemi erővel, mire Kate értetlenül ráncolta össze szemöldökét, Castle pedig, nagyvonalakban mesélte el, amit a férfi mondott neki a pihenőben.

-          Nem érdekel, milyen képzelgései vannak, és jobb lenne, ha téged sem érdekelne! - lépett közelebb a férfihoz, és annak ellenére, hogy haragudnia kellett volna rá, amiért még mindig bizonytalan kettejükben, megértette az érzéseit. Túl sokáig váratta ahhoz, hogy most egyszeriben elhiggye, kitart mellette, és nem pusztán fellángolás volt a közös éjszakájuk. Az író előtt állva, finoman cirógatta meg a férfi arcát, úgy folytatta – azt hiszed, nekem könnyű? Hogy én nem akarom veled tölteni az éjszakát? – kérdezte, miközben puhán megcsókolta a keskeny, dühösen összeszorított ajkakat.

-          Napok óta nem öleltelek, nem szerettelek, Kate! Hiányzol! – súgta Castle szerelmesen, majd folytatta – csak rád vágyom, de Rogan mindig közbeszól…

-          Csak pár nap! Amint elkapjuk a gyilkost, megszabadulok tőle, ígérem! – fogadkozott a nyomozó, miközben újabb csókot lopott.

-          Addig viszont, minden lehetőséget megadsz neki, hogy visszaédesgessen! – bukott ki a férfiból meggondolatlanul, mire Kate döbbenten meredt rá, és kissé eltávolodva tőle, összeráncolt szemöldökkel nézett fel rá. A zöldes-barna szemekben düh helyett bánat csillogott.

-          Ezt gondolod? – tette fel a kérdést, és a hangsúlyban érezhető volt, hogy talán az egész további kapcsolatuk múlik az író válaszán. Annak azonban, nem volt ideje válaszolni a kérdésre, mert megszólalt a telefonja. Castle néhány másodpercig hagyta csörögni, miközben farkasszemet nézett szerelmével, aki még mindig némán várta a választ, majd hirtelen színtelen hangon szólalt meg – vedd fel, talán fontos!

-          Szeretném befejezni a beszélgetést – utasította el az ajánlatot Castle, de Kate keményen nézett a kék szemekbe.

-          Befejeztük! – jelentette ki, majd feltépte a pihenő szoba ajtaját, és kiviharzott, Castle pedig, tehetetlen dühvel fojtotta el a szitokáradatot, mely ajkára kívánkozott, miközben felvette a készüléket, és kedvetlenül szólt bele.

A következő néhány órában Kate, akárcsak Espo és Ryan, a gép előtt ülve futtatta le a találatokat a központi rendszerben, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy kitörölje fejéből az íróval történt veszekedést, és főképpen, elkerülje, hogy rá kelljen néznie. Ez utóbbi nem is volt nehéz, ugyanis Castle alig egy óra múlva közölte, hogy el kell mennie egy szerződéssel kapcsolatban, ami miatt Gina hívta korábban, majd azt is hozzátette, hogy ne várják, mert már nem jön vissza az őrsre. Kate csalódottan vette tudomásul, hogy a férfi is lezártnak tekinti a beszélgetésüket, és noha, vele első dühe mondatta, amit mondott, mégis reménykedett benne, hogy az író talán lehetőséget keres majd arra, hogy megmagyarázza, hogyan is értette kijelentését. Bármennyire próbálta az ő szemével látni a helyzetet, képtelen volt elfogadni, hogy Castle elhiszi róla, megcsalná Rogan-nel. El kellett ismernie, hogy a férfi még mindig nagyon jól nézett ki, és jó néhány emléket felelevenített benne, amikor meglátta, de korántsem érezte azt a szikrázást, azt a megmagyarázhatatlan bizsergést, és vonzalmat, amit Castle mellett érzett. Amikor a következő névre is negatív találatot dobott a számítógép monitora, Kate elgémberedett gerincét megropogtatva pillantott karórájára, mely este hét órát mutatott. Tekintete társaira vándorolt, akik legalább olyan fáradtnak tűntek, mint amilyennek ő is érezte magát, így döntésre jutott.

-          Srácok! Szedelőzködjetek! Holnap folytatjuk! – jelentette ki, mire mindkét férfi megkönnyebbült sóhajjal állt neki, hogy kikapcsolják a gépüket, Kate pedig, a hozzátartozóknak fenntartott helyiség felé igyekezett, ahol Rogan, elfoglalva az egyik kanapét, kényelmes pozícióban szunyókált. Kate-ben felmerült a kérdés, miért is van velük a férfi, hiszen, senki nem próbálta meg megölni egyetlen alkalommal sem, még akkor sem, amikor a Városházára ment, és azt is el kellett ismernie, hogy a kazettákon kívül, semmivel nem segítette a nyomozást. Mivel azonban, tenni nem tudott ellene, hogy itt legyen, megadva magát a sorsnak, és Gates parancsának, közelebb sétált a kanapéhoz, és erőteljesen ütötte meg a mellette álló dohányzó-asztal fa fedelét, mire Rogan riadtan emelkedett fel ülő helyzetbe – Indulunk haza! – közölte szárazon, majd a választ meg sem várva indult vissza asztalához, hogy magára kapja kabátját. Rogan még éppen utolérte a liftnél, s mivel Kate nem nézett a férfira, nem láthatta a kaján vigyort annak szája szegletében.

Kate szinte érezte, ahogy sejtjei felfrissülten életre kapnak a zuhany forró vizének hatására, miközben hagyta, hogy a víz végig csorogjon arcán. Gondolatai ezúttal is az író körül forogtak, de ezúttal sem értette, miért nem szavaz neki bizalmat a férfi. Azt megértette, hogy fél az elvesztésétől, de azt nem, hogy nem bízik benne, már pedig, minden jel ezt mutatta. Mégsem érezte, hogy így kellene elválniuk egymástól. Túl sokat vártak egymásra ahhoz, hogy csak úgy feladják az első kihívásnál. Alig néhány perccel később azzal az eltökélt szándékkal lépett ki a zuhany alól, és törölte magát szárazva, hogy felhívja az írót, és megpróbálja ismét megbeszélni vele a történteket. Noha, esze azt súgta, nem neki kellene megtennie a kezdőlépést, szíve fájón sóvárgott a férfi után, és ő úgy döntött, ezúttal hagyja, hogy szíve győzzön esze felett. Miután felvette köntösét, szorosan megkötötte derekán, és az előszobába sietett, hogy kabátjából kivegye a mobiltelefonját, de meglepetten torpant meg a konyha előtt. Az átadópulton gyertyák sorakoztak, hangulatos félhomályba borítva a helyiséget, az asztalon ínycsiklandó kínai étel várta, melynek illatától Kate szájában összefutott a nyál, Rogan pedig, egy üveg, egyelőre még bontatlan borral a kezében állt az asztal mellett. A zajra most felkapta fejét, és a nőre nézett.

-          Korán végeztél! Azt hittem, van még egy kis időm – mosolygott rá félszegen, de Kate arca rezzenéstelen maradt.

-          Mit jelentsen ez az egész, Rogan? – mutatott körbe a helyiségben, mire a férfi megvonta a vállát.

-          Gondoltam, éhes lehetsz. Egész nap nem ettél semmit… - felelte ártatlan tekintettel, majd folytatta – a gyertyák… nos, igen… egy kis romantikus hangulat még nem ártott meg senkinek, nem igaz? – kérdezte vigyorogva, mire Kate érezte, hogy düh keríti hatalmába. Igaza volt az írónak mindenben! Rogan tényleg nem fogja feladni, ezért úgy döntött, módszert vált.

-          Pakold el a gyertyákat, edd meg, amit rendeltél, a bort tedd vissza a hűtőbe, engem pedig, hagyj békén! Fogd fel végre, hogy közöttünk nem lesz többé semmi! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd folytatta – Fogadd el, hogy annak vége! Csak egy okból vagy itt, mert meg kell, hogy védjelek! Ha megérkeznek a papírok, aláírjuk, és mehetsz Isten hírével! Egyetlen dolgot akarok tőled, Rogan, az pedig, az aláírásod a válási papírok alján! Értetted?

-          Mi van, ha nem írom alá? Mi van, ha nem akarok elválni tőled, mert rájöttem ez alatt a néhány nap alatt, hogy még mindig szeretlek? – kérdezte nyugodt hangon, mire Kate összehúzott szemmel nézett rá.

-          Akkor utcára teszlek, a gyilkosok elkapnak, ha keres egyáltalán valaki – fűzte hozzá – én pedig, özvegy leszek! Egy a lényeg, így vagy úgy, de szabad leszek!

-          Értem – bólintott kissé sértetten a férfi, majd felmutatva a bort, kérdezte - csalódottságomban azért ezt még megihatom?

-          Azt csinálsz, amit akarsz, csak engem hagyj békén! – jelentette ki, majd beviharzott a hálószobájába. Rogan elhúzott szájjal állt neki kibontani az édes nedűt, de a dugóhúzó megcsúszott a kezében, az üveg pedig, hangos csattanással landolt a padlón. Fehér ingén méretes foltot ejtett a vörös folyadék, mire szitkozódni kezdett, ami Kate-et is előcsalogatta a szobájából. Amint meglátta, mi történt, nagyot sóhajtott – hagyd, majd én! Dobd a gépbe az inged, mert az életben nem jön ki belőle a folt – javasolta, majd nekilátott, hogy feltakarítsa a padlót, pillantásra sem méltatva, hogy a férfi egy szál nadrágban, kidolgozott, meztelen felsőtesttel járkál a lakásban. Alig nekilátott a munkának, amikor csengettek.

Árnyék a múltból 31. rész

31. rész

Javi alsó ajkát megnyalva, kínosan pillantott barátaira, mintha tőlük várná a megváltást, miközben Kate még mindig kíváncsian várta a választ. Fogalma sem volt róla, mibe csöppent bele éppen, de nyomozói, és női ösztöne azt súgta, valamit titkolnak előle. Ryan tanácstalanul vonta meg a vállát, így jelezve társának, hogy semmi ötlete nincs, amivel kimagyarázhatnák a helyzetet, mire Castle ragadta magához a szót.

-          Javi éppen azt ecsetelte, hogy mire jutottak az ügyben, amit rájuk bíztál – mentette meg a férfit, aki hálás pillantást vetett rá, és közben nem felejtett el, vadul bólogatni mellé, mindezt olyan képpel, mintha maga is éppen ezt akarta volna mondani – azt kérdezte, elintézze-e a további teendőket, amikor beléptél. Egyébként, hogy válaszoljak, szerintem, nem lenne jó ötlet Beckett tudta nélkül továbbmenni – fordult most Javi felé kissé megrovó tekintettel, amiért annak egyáltalán ilyen eszébe jutott, mire a delikvens sötét szemei figyelmeztetően villantak meg, miszerint, ne játssza túl a szerepét.

-          No, és mire jutottak az ügyben? – kérdezte Kate ártatlan tekintettel az íróra nézve, aki azonnal tudta, nem sikerült megtéveszteni, vagy legalábbis, nem oszlatták el teljesen a gyanúját.

-          Ki vagyok én, hogy helyettük beszéljek, nem igaz? – kérdezett vissza színpadi alázatossággal, mire Kate összehúzta szemeit. Most már egészen biztos volt benne, hogy félrevezetik, csak azt nem tudta, mivel kapcsolatban. Csak remélni merte, hogy nem járt el az író szája kettejükről.

-          Át is veszem a szót, elvégre mi vagyunk a nyomozók! – lépett most előrébb Javi, fontossága teljes tudatában, hogy vázolja, amit megtudtak – rákerestünk Paolo Mantelli áldozataira, illetve a még élő hozzátartozókra. Meglehetősen hosszú a lista! – húzta el a száját, mire Kate bólintott.

-          Mindegyiket futtassátok le! Tudni akarom, kik élhetnek itt, New York-ban, és kik azok, akik az áldozat közelébe férkőzhettek! – utasította a fiúkat, mire azok bólintottak, és távoztak. Castle nagyot sóhajtva támaszkodott neki a pultnak, remélve, hogy megúszták a kényes helyzetet, de korai volt az öröme. Alig elhagyták a fiúk a pihenőt, Kate átható tekintete fogva tartotta az övét – tehát, mit, vagy kit akart elintézni Espo? – kérdezte, visszakanyarodva az előző témához, mire Castle ártatlanul nézett vissza rá.

-          Már mondtam. Az üggyel kapcsolatban… - próbálkozott ismét az író, de Kate egy kézmozdulattal megállította.

-          Szép műfaj a mese, Castle, néha még szórakoztat is, de már régen kinőttem belőle! – vágta el a fantázia szülte történet tovább fűzését a nő – szóval, add elő az igazat, de gyorsan!

-          Kate, hidd el… - ragaszkodott volna korábbi állításához Castle, nem adva könnyen a bőrét, de a nyomozónő átlátott a szitán, és érezte, hogy rátapintott a lényegre.

-          Egyetlen dolgot hiszek el, az igazat! Tehát, tálald fel, firkász! – lépett kissé közelebb, mire Castle nagyot sóhajtott, így megadva magát a sorsnak.

-          Rogan – nyögte nehézkesen, megállapítva, milyen könnyedén kihúz belőle bármit a nő. Amikor Kate értetlenül nézett rá, folytatta – elmondtam neki, hogy nem szimpatikus a fickó, és felajánlotta, hogy elintézi – osztotta meg a féligazságot a nyomozónővel, és remélte, hogy ezzel le is zárhatják a dolgot, de tévedett.

-          Tényleg azt várod tőlem, hogy elhiggyem, csak azért, mert téged zavar Rogan jelenléte, Javi felajánlotta, hogy elintézi? Teljesen hülyének nézel? – kérdezte makacsul ragaszkodva az igazsághoz, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Barátok vagyunk…- mosolygott bizonytalanul a nőre, mire az, megrázta a fejét.

-          Nem! Gondolkodás nélkül bevállalna helyetted egy golyót, ez igaz, de soha nem mutatná ki, hogy fontos vagy neki! – jelentette ki Kate, mire Castle meglepetten húzta fel a szemöldökét.

-          Bevállalna helyettem egy golyót? Biztos vagy benne? – kérdezte, eltérve a tárgytól, mire Kate bólintott.

-          Mint mindannyian – válaszolta halkan, de amikor Rick arcán megjelent a szentimentális mosoly, és láthatóan elérzékenyülve vetítette maga elé a képet, ahogy egy akció során Javi, mint Kevin Costner elé vetődik, hogy nehogy találat érje, csettintett az orra előtt, így rántva vissza a valóságba – koncentrálj! Ott hagytuk abba, hogy éppen az igazat akartad elmondani! – elevenítette fel a néhány perccel korábbi történéseket a nyomozónő, mire Castle tanácstalanul vonta meg a vállát.

-          Mit mondhatnék? Még nekem is tud meglepetést okozni – vigyorgott álszent módon, Kate pedig, hirtelen jobb keze közé csípte a férfi bal fülcimpáját, mire az, hangosan jajveszékelni kezdett – aúúúú! Alma, alma, alma…!

-          Hallgatlak! – nézett rá várakozón Beckett, még mindig szorosan tartva ujjai között a fülcimpát.

-          Rendben! Rendben, beszélek! – emelte fel megadón mindkét kezét a férfi, mire Kate nagyvonalúan engedte el a fülét, ő pedig, fájdalmas képpel simogatta azt – évek óta nem csináltad… azt hittem, csak én voltam nyápic, de ez tényleg fáj… - sajnáltatta magát nem kis erőbedobással az író, de játéka hatástalan maradt a nőre. Végül minden bátorságát összeszedve szólalt meg – mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, teljesen véletlenül, tőlem függetlenül, úgy, hogy nekem semmi beleszólásom nem volt…

-          Castle! – emelte fel jobb kezét ismét fülcibálásra készen a nyomozónő figyelmeztetésül.

-          Ha azt mondanám, a titkunk már nem titok többé – nyögte ki, és a reakció éppen az volt, amire számított. Kate először összeráncolt szemöldökkel próbálta felfogni a szavak értelmét, rájönni, mire is céloz a férfi, aztán amikor ez sikerült, kikerekedtek gyönyörű, zöldes-barna szemei, résnyire nyílt az ajka, és hitetlenkedve kezdte rázni a fejét.

-          Az nem… nem lehet! Tudnak rólunk?! Elmondtad nekik?! – tört fel belőle emeltebb hangon, mire Castle tiltakozni kezdett.

-          Dehogy! Maguktól jöttek rá, esküszöm! Egyszerűen csak jó nyomozók! – próbált érvelni igaza mellett, majd azonnal folytatta – én csak itt ültem, magamba roskadva, ők bejöttek, húzták egymást, kérdezgettek, de én nem feleltem! Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mindent tudnak!

-          Mindent? Mit… mit jelent egész pontosan az, hogy mindent? – kérdezte gyanakodva a nyomozónő, és Castle-nek szüksége volt egy kis időre, míg rájött, mitől fél Beckett.

-          Na, azért annyi mindent nem! – kacsintott rá pajkosan, mire Kate égnek emelte a szemét, ő pedig, tovább mesélt – persze, én tagadtam, utolsó percig! De megfenyegettek, így kénytelen voltam beismerni, hogy a feltételezésük igaz – rántotta meg tehetetlenül a vállát Castle, mire Kate, lassan beletörődve a megváltoztathatatlanba, bólintott.

-          Egyszer úgyis rájöttek volna – sóhajtott mélyet, mire Castle reménykedve lépett közelebb.

-          Akkor nem haragszol? – kérdezte kisfiús megbánással az arcán, mire Kate duzzogást színlelve felelte.

-          De igen! – jelentette ki, és az írónak elég volt a játékosan megcsillanó szemekbe néznie ahhoz, hogy tudja, mit kell tennie. Finoman átkarolva a nő derekát, húzta magához egész közel, és lágyan megcsókolta a cseresznye ajkakat. Amikor elváltak egymástól, mélyen a szemébe nézve kérdezte.

-          Na, és most? – mosolygott szerelmesen Kate-re, aki égnek emelve tekintetét tett úgy, mintha megfontolná a választ.

-          Még mindig – felelte, Castle pedig, felszabadultan hajolt rá ismét az ajkaira.

-          Micsoda kínzás… - súgta bele a csókba, majd birtokba vette az érzéki ajkakat. Nyelve puhán hatolt be a selymes barlangba, és hívta táncra a nőét, aki nem tétovázott elfogadni a felkérést. Karjai ösztönösen fonódtak a férfi nyaka köré, ujjai pedig, finoman cirógatták annak tarkóját, miközben testük szorosan egymáshoz préselődött. Minél inkább elmélyültek a csókban, testük annál inkább felforrósodott. Légzésük felgyorsult, és mindketten érezték, hogy a vágy elhatalmasodik rajtuk. Nyelvük játéka egyszerre volt érzéki, és felkorbácsoló, szenvedélyes, és simogató, miközben Kate érezte, hogy Castle tenyere izgatón siklik végig dereka mentén, és talál rá fenekére. Finom mozdulattal szorította magához az író, ő mégis érezte, hogy a férfiban is ugyanaz a vágy kelt életre, mely az ő vérét is felpezsdítette.

-          Stop! – szakította meg a csókot levegő után kapkodva Beckett, miközben érezte, teste minden porcikája a férfi után sóvárog. Annak ellenére, hogy még csak pár nap telt el azóta, hogy nem szerették egymást, teste és lelke is egy örökkévalóságnak élte meg, és most mindent megadott volna érte, ha nem az őrsön vannak, ha valamelyikük lakásán – abba kell hagynunk!

-          Iiiigen, egyetértek! – találta meg hangját az író is, de kék szeme vágytól égett, ahogy pillantása végig szántott szerelme testén. Mellkasa le-fel mozgott, ahogy levegővel töltötte meg tüdejét – talán este… - javasolta, miközben közelebb hajolt a kívánatos ajkakhoz, tenyere a szép ívű nyakat simogatta, Kate pedig, szemét kissé lehunyva bólintott.

-          Igen… este… az jó – motyogta bele az újabb puha csókba, mire Castle is bólintott.

-          8-kor nálam? Anya és Alexis hangversenyre mennek – suttogta két csók között, Kate pedig, csak hümmögve adta tudtára, megfelel az elképzeléseinek a terv, amit a férfi felvázolt. Éppen ismét elmerültek volna egymás ajkának ízében, amikor Kate hirtelen felnézett Castle-re.

-          Ne haragudj, mégsem fog menni! – jelentette ki, mire Castle értetlenül nézett vissza rá.