Várok rád 45. rész

 "Kedves Olvasóim!

Ennek a történetnek is a végére értünk. Nem tudom, lesz-e újabb történet, és ha igen, mikor, de bízom benne, hogy eddig mindegyiket szerettétek. :) Nekem tökéletes kikapcsolódás volt, egy másik világba lépni, karakterek bőrébe bújni, és imádtam a pozitív visszajelzéseket, amelyeket tőletek kaptam, és amelyek motiváltak a folytatásra. Az utóbbi időben ritkábban hoztam az új részeket, kissé sűrű lett az életem, ezért sem biztos, hogy a későbbiekben fogok még írni, de szeretném, ha tudnátok, köszönettel tartozom nektek. Az, hogy olvastatok, írtatok a chat-ablakba sokat jelentett a számomra. :) Még egyszer köszönöm, és remélem, ez a történet is tetszett. :) " K.B

45. rész

Nate vidáman fütyörészve sétált végig a Nelson Megyei Kórház folyosóján. A kardiológiai szakrendelését, melyet hat hónappal ezelőtt indítottak útjára, befejezte, mivel műtét pedig nem volt beírva mára, kivételesen az egész délutánja szabad lett, ő pedig remélte, hogy felesége társaságában töltheti. Ő és Victoria három hónappal azután házasodtak össze, hogy a folyosón szerelmet vallott az orvosnőnek, és az elmúlt kilenc hónapot élete legszebb időszakaként élte meg. Victoria-val éppen olyan csodálatos volt az élete, amilyennek elképzelte. Bár munkájuk miatt nem mindig sikerült együtt tölteniük az estét, azon ritka alkalmakkor, amikor mindketten szabadok voltak, maximálisan kihasználták a lehetőséget. Gyakran jártak el vacsorázni kettesben, de John és Maggie meghívásainak is sűrűn eleget tettek, ahogy Amy-vel és annak sebész barátjával is sok időt töltöttek, akivel Mrs. Fingle boronálta össze a lányt. Úgy tűnt, az idős asszonynak tényleg jó szeme volt az ilyesmihez, mert a kórházi tartózkodása alatt nemcsak Amy-nek találta meg Robert-et, hanem még két ifjú szerelmespárt hozott össze, így hamar ráaggadták a „kórházi kerítő” becenevet. Aki nem vágyott komoly kapcsolatra, messziről kerülte az asszony szobáját, és fellélegzett, amikor végre gyógyultan hazaengedték.

- Helló, Nate – üdvözölte a nővérpult mögül Amy, aki mellett Robert állt, és szerelmes mosollyal ajkán figyelte az ápolónőt. – Mára végeztél? – kérdezte könnyed hangon, mire az orvos bólintott.

- A feleségem merre van? – kérdezett vissza, és szívét a jól ismert melegség járta át ezt a szót használva. Még mindig nem tudta elhinni a szerencséjét, és úgy érezte, sosem fogja tudni megszokni, hogy Victoria a felesége lett, de szívesen csodálkozott rá minden nap. Annak idején elképzelni sem tudta, hogy valaha feladja bostoni életét, a nyüzsgést, a nagyvárosi kórház nyújtotta kihívásokat, most azonban, amikor reggel felkelt, és szerelme arcát látta meg először, már azt nem értette, hogyan tudott enélkül élni.

- Utoljára az orvosi szobába láttam bemenni. Egy lelet volt nála, gondolom, nyugalomra volt szüksége, hogy tanulmányozhassa – felelte készségesen Amy, mire újabb bólintás volt a felelet, de amikor Nate távozni akart, még megállította. – Robert és én táncolni megyünk este, az új helyre, ami néhány hete nyitott. Csatlakoztok? – ajánlotta fel, de Nate megrázta a fejét.

- Ne haragudj, de ma… ma estére valami egészen különlegeset tervezek – jegyezte meg rejtélyesen, mire Amy elvigyorodott, és útjára engedte az orvost, aki fülig érő szájjal sietett az orvosi szoba felé. Belépve megtorpant néhány másodpercre, és szerelmesen mosolyogva időzött el tekintete feleségén. Victoria az íróasztal mögött ült, haját szoros copfba fogta, szemöldöke ráncba szaladt, ahogy gondterhelten alsó ajkát rágcsálva tanulmányozta az előtte heverő kórlapot. Halkan közelebb sétált, majd, amikor az orvosnő mögé ért, lehajolt és finoman a nyakába csókolt. Victoria gerince mentén bizsergés futott végig, amikor megérezte a puha ajkakat bőrén, szemét pedig lehunyta egy másodpercre és elégedett, hümmögő hangot adott ki. – Zavarhatlak egy kicsit? – mormolta nyakába Nate a szavakat, mialatt apró csókokkal szórta tele, Victoria pedig bólogatni kezdett.

- Bármikor – mosolyodott el lágyan, majd megfordult, és ajkát kínálta csókra, Nate pedig nem tétovázott, azonnal birtokba vette. Lágyan, érzéki gyengédséggel kényeztették egymást, nyelvük puha selymességgel találkozott, mialatt Victoria felállt, és csípőjét megtámasztva az asztal szélén, ingének gallérjánál fogva húzta magához egészen közel férjét, akinek keze bekúszott a fehér köpeny alá, és derekát simogatta. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Nate finoman simított végig a doktornő arcán.

- Reggel észre sem vettem, amikor eljöttél otthonról – jegyezte meg, de hangjában nyoma sem volt a rosszallásnak. – Sürgős esethez hívtak? – kérdezte, mialatt keze az orvosnő köpenyének szélével játszott.

- Nem – rázta meg fejét Victoria. – Csak… volt egy kis dolgom, ezért be kellett jönnöm – tette hozzá rejtélyesen, mire Nate néhány másodpercig kérdőn nézett rá, de amikor nem folytatta, tudomásul vette, hogy nem akarja beavatni. Kár lett volna tagadnia, hogy rosszul esett neki, amiért felesége titkolózik előtte, de bízott benne, és úgy gondolta, ha itt lesz az ideje, majd elmondja, mi volt olyan sürgős, hogy a hosszú idő óta első közös reggelükön magára hagyja.

- De mára végeztél? – jött a következő kérdés, Victoria pedig a mögötte lévő kartonra pillantott.

- Ezt még aláírom, aztán szabad vagyok – felelte, mire Nate elégedetten mosolyodott el.

- Ez esetben, mit szólnál egy romantikus vacsorához életed szerelmével? – ajánlotta fel kihívó tekintettel, mire Victoria szeme felcsillant.

- Remek ötlet! Máris felhívom és megkérdezem, ráér-e – válaszolta szemtelenül mosolyogva, majd nevetni kezdett, amikor Nate grimaszát meglátta.

- Ha esetleg foglalt az estéje, beéred velem is? – kérdezte megjátszott sértettséggel, felesége pedig úgy tett, mint, aki elgondolkodik a lehetőségen.

- Az attól függ, mit tudsz ajánlani – húzta fel szemöldökét várakozón és teste azonnal reagált, amikor Nate közelebb húzta magához, és megérezte a belőle áradó erőt és melegséget, forró lehelete pedig megcirógatta ajkát.

- Gyertyafény, pezsgő, illatos rózsák, meghitt hangulatvilágítás… csak mi ketten… - suttogta halk, érzéki hangon, mialatt nyelvét finoman húzta végig a doktornő alsó ajkán, aki érezte, hogy kiszárad a torka.

- Hmm… - hümmögött Victoria lehunyt szemmel, miközben karjai átfonták férje nyakát, és egészen közel simult hozzá. – Mikor lettél ilyen szemérmetlenül romantikus? – kérdezte évődve, fogai közé véve annak alsó ajkát.

- Megadom a módját annak, ha a szerelmi vallomásom egy éves évfordulóját ünnepelem – válaszolta büszkén, Victoria pedig elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy éppen ma egy éve jelent meg a folyosón Nate, és kürtölte világgá, mennyire szereti, és feleségül akarja venni, most mégis felhúzott szemöldökkel, meglepetten emelte kék szemét férjére.

- Nahát, az ma van? – kérdezte látszólag döbbenten, de amikor a férfi összeráncolta szemöldökét, felnevetett. – Ez esetben ugrott a másik randi, és kizárólagosan a tiéd vagyok! – ígérte meg mosolyogva, majd hagyta, hogy szerelme forrón megcsókolja.

- Ajándékot is hoztam – szakította meg a csókot Nate, majd köpenyének zsebébe nyúlt, és egy fekete, hosszúkás bársonydobozt húzott elő, melyet átnyújtott Victoria-nak, aki kíváncsian nyitotta fel a fedelét. Szíve nagyot dobbant, torka pedig elszorult, amikor meglátta, mi lapul a dobozban. Az aranylánc szépen elhelyezve feküdt a párnán, kapcsánál pedig egy, szintén aranyból készült madártoll medál volt. Éppen olyan, amilyet Nate ajándékozott neki ezüstből gyerekként, és amelyet azóta is a nyakában hordott.

- Nate… ez csodálatos – csuklott el a hangja, miközben férje kiemelte az ékszert a dobozból, ő pedig megfordult, és haját felemelve hagyta, hogy Nate lecsatolja nyakából az ezüstnyakláncot, és kicserélje az aranyra. – Köszönöm – fordult felé ismét, majd mély levegőt vett és könnyeivel küszködve simított végig a nyakában lógó ékszeren.

- Nem – ingatta meg fejét Nate, mialatt átölelte feleségét. – Én köszönöm, hogy vártál rám, Vic. Hogy akkor sem mondtál le rólam, amikor úgy tudtad, mást kell feleségül vennem… hogy feladtad volna értem azt, amit szerettél, a hivatásodat. – suttogta Victoria hajába, mire mindketten hálával gondoltak John-ra, aki felhasználva kapcsolatait elérte, hogy a nő felmondását az igazgató tanács figyelmen kívül hagyja. – Szeretlek – távolodott el kissé az orvosnőtől, aki könnyes szemmel nézett fel rá.

- Én is téged – súgta vissza Victoria, majd ismét hosszú, lágy csókot váltottak.

- Írd alá azt a kórlapot, és tűnjünk el innen – mormolta a csókba Nate türelmetlen szenvedéllyel, mire Victoria bólintott, és kiszabadítva magát az ölelő karokból, kikapott egy tollat zsebéből, és gyorsan alászignózta a leletet. – Mehetünk? – kérdezte Nate, aki már alig várta, hogy kettesben lehessen szerelmével, és ne csak szavakkal, hanem érintéseivel, csókjaival is elmondhassa neki, mennyire szereti, de legnagyobb sajnálatára, Victoria nemet intett a fejével.

- Előtte… szeretném, ha ránéznél egy leletre… - nyelt nagyot a nő és a kórlap mellől felemelt egy hófehér borítékot.

- Bizonytalan vagy a diagnózisban? – ráncolta össze szemöldökét Nate, mialatt felbontotta a borítékot, de nem nézte meg, csak Victoria arcát figyelte, amiről aggodalmat olvasott le.

- Nem – rázta meg fejét az orvosnő. – Abban biztos vagyok, de ami a továbbiakat illeti… azt hiszem, szükségem lesz a segítségedre… - vélte elgondolkodva, mire Nate érdeklődve fordította figyelmét a kezében lévő dokumentumra. Alig nézte néhány másodpercig, amikor értetlenül futott ráncba szemöldöke.

- Ez egy… ultrahang felvétel, de… nem értem – simított végig tarkóján tanácstalanul, aztán feleségére emelte pillantását. – Mi közöm nekem egy terhességi ultrahanghoz? – kérdezte kételkedve, és figyelmét elkerülte, hogy felesége mosolyog.

- Ebben az esetben, meglehetősen sok – adott rejtélyes választ a nő, ő pedig tovább forgatta kezében a leletet.

- Talán egy szülész-nőgyógyásznak kellene megmutatnod – javasolta zavartan. – Ő többet láthat benne, mint én.

- Hidd el, látta ő is – bólogatott Victoria serényen, majd mosolyogva tette hozzá – de állítólag ilyenkor illik megmutatni a másik félnek is… - tette hozzá sokatmondó hangsúllyal, majd várt még néhány percet, és amikor Nate arckifejezése megváltozott, már tudta, hogy végre leesett férjének, mit is tart a kezében.

- A te neved szerepel rajta… - motyogta maga elé, ahogy lassan összerakta a kockákat. – Ez a te ultrahangod… és ez azt jelenti, hogy te… vagyis, hogy mi… - dadogta hitetlenkedve, miközben feleségére nézett, és zöldes-kék szeméből jól kiolvasható volt a döbbenet. – Kisbabánk lesz? – összegezte a lényeget, a doktornő pedig bólintott.

- Ez az én ajándékom az évfordulónkra – szólalt meg halkan, vadul dobogó szívvel Victoria, hiszen valójában fogalma sem lehetett róla, hogyan reagál Nate a hírre, hogy babát vár. Sosem beszéltek a gyerekvállalásról, szóba sem került, ezért most aggódott, vajon a férfi is annyira örül-e a terhességének, amennyire ő. – Reggelre volt időpontom Dr. Fraser-hez. A reggeli rosszullétek miatt, és hogy késik egy ideje, gyanakodtam már erre, de amíg nem tudtam biztosat, nem akartam szólni… - magyarázta, de elhallgatott, amikor Nate nem szólt egy szót sem, csak továbbra is meredten bámulta a kezében lévő ultrahangképet. – Várni akartam estig, de mivel te odaadtad az ajándékot, gondoltam… - folytatta, ám Nate még mindig hallgatott, ő pedig kezdett egyre idegesebb lenni. – Nate? Hallod, amit mondok? – kereste meg férje tekintetét, aki úgy tűnt, teljesen elvesztette a fonalat a külvilággal. – Ha nem örülsz, kérlek… - nyelt nagyot idegesen, de elhallgatott, amikor a férfi váratlanul ránézett, majd magához vonta és megcsókolta. Nate szemét szorosan lehunyva csókolta feleségét, mialatt el sem akarta hinni, hogy hamarosan apa lesz. Élete legcsodálatosabb ajándékával lepte meg Victoria, ő pedig képtelen volt szavakba önteni az érzéseit. – Ez… azt jelenti, hogy örülsz a hírnek? – kérdezte a doktornő bizonytalanul, amikor elváltak ajkaik, mire Nate hitetlenkedve felnevetett.

- Hogy örülök-e? – kérdezett vissza. – Még soha életemben nem voltam ilyen boldog! – erősítette meg szavakkal is, miközben egy percre sem engedte el az ultrahang képet, másik kezével pedig szorosan tartotta feleségét. – Legszívesebben kirohannék és világgá kürtölném, hogy apa leszek! – jelentette ki csillogó szemekkel, mire Victoria elnézőn mosolyodott el, míg ő folytatta – vajon kislány lesz, vagy kisfiú? – tette fel a kérdést, de nem várta meg a választ, csak izgatott örömmel a hangjában tovább beszélt. – Tudod, mit? Nem számít! Mindentől meg fogom védeni, vigyázni fogok rá! – ígérte szenvedélyes hangon, majd hirtelen elkomolyodott, és könnyes szemmel nézett a feleségére. – Azt hittem, az a szerelem, amit akkor éreztem irántad, amikor megkértelek, hogy gyere hozzám, nem lehet mélyebb és erősebb, de most… - akadt el egy pillanatra, majd tekintete lejjebb vándorolt Victoria még lapos hasára, aztán vissza, hogy belenézhessen a szemébe, mialatt kezével végig simított az arcán, és megállapodott nyakán. – Esküszöm, hogy vigyázni fogok rátok, és életem végéig szeretni foglak benneteket – ígérte halkan, majd lehajolt, és finoman, érzéki gyengédséggel csókolta meg a doktornőt, miközben úgy érezte, az élet bőségesen kárpótolta azért a húsz évért, amit magányosan, Victoria után sajgó szívvel kellett eltöltenie. – Csodálatos, gyönyörű gyerek lesz! – szárnyalt tovább a fantáziája, miután elváltak ajkaik, és úgy nézte a kezében tartott képet, mintha bármit ki tudott volna olvasni belőle.

- Ó, ebben biztos vagyok – bólogatott magabiztosan Victoria, és amikor Nate meglepetten nézett rá, folytatta – Mrs. Fingle szerint, csodaszép gyerekeink lesznek – idézte fel az idős nő szavait, amikor olyan kényelmetlen helyzetbe hozta Nate előtt, mire a férfi felnevetett.

- Tudom, hogy igaza lesz – értett egyet Nate. – A te külsőddel és az én eszemmel tökéletes lesz – húzta ki magát vigyorogva, mire Victoria égnek emelte a szemét, de nem állta meg mosolygás nélkül.

- Na, és fordítva? Az én eszemmel és a te külsőddel? – tette fel a kérdést várakozón, mire Nate elgondolkodott néhány másodpercig, majd nagyképűen rántotta meg a vállát.

- Az is működhet – felelte, amire egy játékos vállon bokszolást kapott jutalmul.

- Beképzelt alak! – csipkedte meg férjét Victoria nevetve, miközben úgy érezte, nem is lehetne ennél boldogabb, és hagyta, hogy Nate válaszul megcsókolja, ő pedig önfeledten adta át magát a pillanatnak.

 

VÉGE!

Várok rád 44. rész

 

44. rész

Nate vegyes érzésekkel csukta be az előtte heverő kórlapot. Mint orvos elégedett volt Mr. Harper eredményeivel. A beültetett pacemaker tökéletesen ellátta a feladatát és a labor szerint a gyógyszerek is hatékonynak bizonyultak. Semmi nem indokolta, hogy továbbra is kórházban maradjon, ezáltal az ő munkája is véget ért. A tudat, hogy már nem tud újabb kifogásokat találni, ami Nelsonban tartaná, keserű ízt hagyott a szájában, a gondolat pedig, hogy Corinne-nal tér vissza Bostonba és még mindig nem tudja, hogyan hátráljon ki a zsarolásból csalódottá tette. Miközben felállt és róni kezdte a köröket a kis vizsgáló helyiségben, gondolatai ismét Victoria köré gyűltek és az előző esti csókjuk jutott eszébe. Szíve fájón szorult össze a lehetőségre, hogy akkor érinthette utoljára a finom ajkakat, de azzal is tisztában volt, hogy nem várhat rá az orvosnő örökké. Nem volt tisztességes vele szemben, de elengedni sem tudta. Képtelen volt elviselni, hogy el kell válniuk egymástól. Gondolatait a telefon csörgése szakította félbe, mire nagyot sóhajtott és kedvtelenül nyúlt a kagylóért.

- Dr. Jamison – mutatkozott be, és titkon remélte, hogy egy olyan eset miatt hívják, ami itt tartja még a városban legalább néhány napig.

- Elnézést a zavarásért, doktor úr, de Mr. John Kincaid szeretne Önnel beszélni – hallotta meg Amy szabadkozó hangját, mire meglepetten ráncolta össze szemöldökét. – Kapcsolhatom? – kérdezte az ápolónő, ő pedig azonnal felelt.

- Hogyne! – állt rá, hiszen kíváncsi volt, mit akarhat tőle a férfi az előző esti beszélgetésük után. Akkor azt hitte, csak kihasználta Victoria-t, és bár ő próbálta elmagyarázni neki, hogy őszintén szereti a lányát, talán még hitt is neki, biztos nem volt benne, hogy sikerült-e. – Mr. Kincaid? – szólította meg a férfit, ahogy meghallotta a jellegzetes kapcsolási kattanást a vonal végén.

- Én vagyok – csendült fel a mély, határozott bariton, majd a férfi folytatta – nem zavarnálak munka közben, ha nem lenne fontos – jegyezte meg, mintegy bocsánatkérésképpen, és amikor Nate nem válaszolt, tovább beszélt. Úgy érezte, nincs vesztegetni való ideje. – Nem szeretek köntörfalazni, így belevágok a közepébe – vetítette előre nyugodtan. – Bár korábban nem voltam elragadtatva a lehetőségtől, hogy a bejárónőm fia udvaroljon a lányomnak, be kell látnom, hogy tévedtem. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem a vagyon és a származás mutatja meg, milyen egy ember jelleme. Úgy gondolom, te őszintén szereted a lányomat, és melletted átélheti azt a szerelmet, amire vágyik. Boldog lehet, és egy apa nem kívánhat ennél többet a gyermekének! – hadarta szinte egy levegővel, Nate pedig döbbenten hallgatta. Mindenre számított, csak erre nem, és tehetetlenül csikorgatta meg a fogát, ahogy rájött, hiába kapta áldását szerelmükre John-tól, neki megint nemet kell mondania. – Szóval, ha minden igaz, amit nekem mondtál, és tényleg annyira szereted, mint állítottad, akkor itt az ideje, hogy csinálj is valamit! Állj elé, valld be neki, amit érzel!

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne, Mr. Kincaid. Higgye el, én örülnék neki a legjobban, ha ezt megtehetném… – préselte ki magából a szavakat, mire John legyintett, amit azonban az orvos nem láthatott.

- Ó, igen, a zsarolás – vetette oda hetykén, Nate szemöldöke pedig a magasba szaladt. – Nos, azzal már nincs teendőd. Corinne-nal megbeszéltem, hogy nem gondolta komolyan. Kérte, hogy adjam át nektek, mennyire sajnálja, amiért ilyen aljas módon viselkedett. Személyesen nem teheti meg, készülődik, hogy elérje az esti bostoni járatot – tette hozzá könnyed hangon, Nate pedig nem akart hinni a fülének. Fejét ingatva tartotta el a kagylót és úgy nézett rá, mintha azon keresztül láthatná John arcát, amiből megtudhatná, komolyan beszél-e.

- De… honnan és… hogyan… hogy tudta… vagyis… nem tudom, mit mondjak, én… - dadogta Nate, mire John most először, mióta beszéltek, halkan felnevetett.

- Fiam… - sóhajtott mélyet a férfi. – Nekem semmi nem jelent annyit ezen a világon, mint a lányom. A tudat, hogy olyan emberre bízhatom, akinek ugyanennyit jelent, örömmel tölt el, és megnyugtat. Te képes lettél volna megházasodni, csak azért, hogy megvédd az orvosi karrierjét. Ez mindennél több bizonyíték arra nézve, hogy szereted, ami nekem elég ahhoz, hogy érted is harcba szálljak – jegyezte meg és hangjából jól lehetett hallani, hogy mosolyog. – A lényeg, hogy ha csak Corinne állt a boldogságotok útjába, akkor közlöm veled, hogy szabad vagy.

- Istenem – suttogta lehunyt szemmel, megkönnyebbülten Nate, majd nagyot nyelt, hogy a meghatottságtól keletkezett gombócot legyűrje torkában. – Köszönöm, Mr. Kincaid! Nem tudom, hogyan háláljam meg…

- Tedd boldoggá a lányomat! – jött az azonnali válasz. – De jól vigyázz, mert ha megbántod, én magam adlak össze Corinne-nal – tette hozzá fenyegetőn, mire Nate felnevetett. Ennél könnyebb feladatot nem is kaphatott volna, és ezt nyilván John is tudta, mert nem várt feleletet, csak bontotta a vonalat.

 

Victoria lekapta fejéről a zöld műtőssapkát, és a többi steril ruhadarabbal együtt a szelektív gyűjtőbe hajította. Az elmúlt három órában folyamatosan koncentrált, egy cseppnyi figyelmetlenséget sem engedett meg magának, de egyáltalán nem bánta, mert így legalább nem gondolt Corinne-ra, a zsarolásra, vagy arra, hogy talán ez az utolsó operáció, amit elvégezhet. Műtősruhája fölé felkapta fehér köpenyét, nyakába akasztotta sztetoszkópját, és a 20-as éveinek végén járó kollégájával együtt hagyta el a műtőt.

- Biztos vagy benne, hogy a varratok tartani fognak? – kérdezte a fiatal férfi, akinek szőke haja kócosan lógott homlokába, mire az orvosnő elgondolkodott.

- Őszintén szólva, csak remélem – válaszolta óvatosan. – A 0,2-es belső fonal a legerősebb, amit ilyen esetekben használhatunk. Folyamatosan megfigyelés alatt kell tartanunk – magyarázta tovább, miközben kiléptek a földszinti folyosóra, ő pedig rápillantott az oldalára erősített csipogóra, így ellenőrizve, hogy nem keresték-e, amíg operált. – Ha megugrik a pulzus, vagy felmegy a hője, az… - torpant meg beszéd közben, mert ahogy felemelte fejét, Nate-et látta meg maga előtt, alig pár méterre, a folyosó közepén álldogálva. Láthatóan rá várt, mert amikor észrevette, elmosolyodott, és határozott léptekkel indult el felé. Az elmúlt három órában percenként nézett az órára, türelmetlenül várta, hogy véget érjen a műtét, és végre elmondhassa Victoria-nak, hogy már semmi nem állhat a boldogságuk útjába. Most, hogy eljött az idő, képtelen volt arra várni, hogy kettesben lehessenek. – Nate? – nézett rá kérdőn Victoria, amikor megállt előtte, ő azonban csak mosolygott tovább, majd a következő pillanatban két keze közé fogta a gyönyörű arcot, és hosszan megcsókolta. Victoria ajka elnyílt döbbenetében, ő pedig nem habozott, azonnal birtokba vette, miközben a doktornő mellett álló ifjú kolléga meglepetten és zavartan vakarta meg feje búbját. Victoria-t váratlanul érte a csók, de azonnal reagált rá, és lehunyt szemmel élvezte a pillanatot. Valahonnan a távolból Amy örömteli sikoltása hatolt el tudatáig, ami kijózanította, és megszakítva a csókot, eltolta magától az orvost. Tekintete villámgyorsan futott körbe a tágas aulában, arcát pedig pír borította be, amikor meglátta, hogy jó néhány orvoskolléga, ápolónő és beteg áll mozdulatlanul, a műsort figyelve. – Mi az ördögöt művelsz? – kérdezte halkan Nate-et, és teljesen összezavarta a férfi vidám, gyermeki mosolya.

- Megcsókollak! – válaszolta halálos nyugalommal, és arcán látszott, a legkevésbé sem zavarja, hogy közönségük van, nem úgy, mint a doktornőt, aki megint zavartan nézett körül.

- Megtudtad, hogy felmondtam? – kérdezte halkan, de a férfi döbbent tekintete, ahogy ránézett, árulkodóbb volt a szavaknál.

- Felmondtál? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – De miért? Sosem kértem volna tőled, hogy ezt tedd! – folytatta Nate meghatottan, amiért szerelme őt választotta a hivatása helyett.

- Ha nem tudsz róla, miért csókoltál meg? – hagyta figyelmen kívül a kérdést Victoria, mire az orvos rámosolygott.

- Mert valahányszor meglátlak, ezt akarom tenni! Nem titokban, nem egy eldugott sarokban a kórház valamelyik szegletében – sorolta lendületesen, Victoria pedig érezte, hogy egyre jobban ég az arca, miközben az aulában állók elnéző mosolygással szájuk szegletében figyelték a jelenetet. – Azt akarom, hogy bármikor megcsókolhassalak! Például itt, a folyosón, ha ahhoz van kedvem! – rántotta meg vállát, majd az orvosok, betegek és ápolónők felé fordult. – Zavar valakit, ha megcsókolom a doktornőt? – kérdezte hangosan, mire egyhangúan nemet intettek a fejükkel.

- Éppen ellenkezőleg, doki! Már ideje volt! – kiabált be Amy, mire többen is hangosan, egyetértőn nevettek fel, legjobb barátnőjétől azonban csak egy szúrós pillantást kapott válaszul. Victoria még soha életében nem érezte ilyen kínosan magát, és bár jól estek neki a férfi szavai, jobb szerette volna, ha ennek nem tanúja a fél kórház.

- Nem beszélhetnénk meg ezt négyszemközt? – szűrte fogai között feszengő mosoly kíséretében, miközben elindult az irodája felé, de alig tett meg néhány lépést, Nate hangja megállította.

- Szeretlek! – szólt utána olyan hangosan, hogy mindenki hallja, mire Victoria megfordult, és nagyot nyelve nézett rá, Nate pedig tovább mosolyogva, ugyanolyan hangosan folytatta – 8 éves korom óta szeretlek, Victoria Kincaid! Négy évet vártam az első csókra, aztán húsz évet a másodikra – beszélt tovább, mialatt lassan egyre közelebb lépett a nőhöz, aki vadul dobogó szívvel várta a folytatást, miközben már nem is érdekelte, hogy a körülöttük állók figyelnek minden elhangzó mondatot. Fülét csak néha-néha ütötte meg az ápolónőkből feltörő egy-egy szentimentális sóhaj, mialatt Nate-et figyelte. – Bármit is írt anyám a levelében, én mindig szerettelek. Itt őriztelek, a szívem mélyén, jól elrejtve. Ez volt az én titkom, amit nem árultam el senkinek – ért oda hozzá, és mélyen a szemébe nézett. – De már nem akarom titkolni tovább. Azt akarom, hogy mindenki tudja, mennyire szeretlek és azt is, hogy feleségül akarlak venni! – tette hozzá, mire a doktornő érezte, hogy kihagy egy ütemet a szíve.

- Feleségül akarsz venni? – ismételte meg a kérdést, mire Nate lassan bólintott, de pillantását egy percre sem vette le a nőről, aki mosolyogva húzta össze szemét. – Miért? – tette fel ugyanazt a kérdést, amit gyerekkorában is, Nate pedig mély levegőt vett, és elmosolyodott.

- Mert te vagy a legjobb barátom – adta meg ugyanazt a feletet, amit anno, ezzel is jelezve, hogy ő is emlékszik az elutazása előtti délutánra, de ezúttal folytatta – én csókoltalak meg először, és azt akarom, hogy én legyek az utolsó is – tette hozzá, mialatt karjai átölelték a doktornő derekát, és szorosan magához húzta.

- Na, és Corinne? – kérdezte nagyot nyelve Victoria, de nem távolodott el az orvostól, mire Nate megrántotta a vállát.

- Corinne nincs többé – válaszolta nyugodtan, a doktornő pedig először hitetlenkedve nézett bele a szemébe, aztán megkönnyebbülten mosolyodott el, amikor kiolvashatta belőle, hogy valóban így van.

- Nekem is te vagy a legjobb barátom – szólalt meg suttogva, elismételve a gyerekkori szavakat, homlokát a férfiéhoz érintve, aki most kérdőn pillantott le rá.

- Akkor? Hozzám jössz feleségül? – kérdezte várakozón, de Victoria helyett a távolból érkezett meg a felelet.

- Persze, hogy magához megy! Hiszen az első perctől megvesznek egymásért! – csendült fel Mrs. Fingle hangja, aki járókeretével a nővérpult mellett ácsorgott és vidáman szemlélte az eseményeket. – Azt hittem, ezt a titkot magammal kell vinnem a sírba! – sóhajtott fel drámaian, mire Victoria nem állta meg és felnevetett, úgy fordult Nate felé.

- Hallottad a választ – húzta fel szemöldökét sokatmondón, de azért megismételte. – Persze, hogy hozzád megyek – suttogta, majd mit sem törődve már a bámészkodókkal, magához húzta szerelmét, és forrón megcsókolta. Sem az éljenző ováció, sem a tapsvihar nem zavarta meg őket az édes pillanatban, egyszerűen csak boldogok voltak és örültek, hogy végre semmi nem áll az útjukba. – Szeretlek Nate! – suttogta két csók között, könnyek között mosolyogva. – Gyerekkorom óta így van, és ez sosem fog változni – tette hozzá, mire Nate az ajkára hajolt, és újra megcsókolta.

- Egek! Mit hagytam volna ki, ha engedem, hogy hazaküldjenek – ingatta fejét Mrs. Fingle, miközben Amy-re nézett, aki a meghatottság könnyeivel a szemében nézte legjobb barátnőjét. – Maga hány éves? – intézte felé a kérdést, mire Amy meglepetten vette szemügyre a törékeny asszonyt.

- 27 – válaszolta lassan, majd gyanakodva mérte végig Mrs. Fingle-t, mialatt szeme sarkából látta, hogy Nate és Victoria kézen fogva az iroda felé veszik útjukat. – Miért? – kérdezte rosszat sejtve, mire amaz elégedetten bólintott.

- Egyedülálló? – jött a következő kérdés, mire Amy védekezőül emelte fel mindkét karját maga elé.

- Na, nem! Köszönöm szépen, de keressen más áldozatot, Mrs. Fingle! Én tökéletesen megvagyok egyedül – bizonygatta, miközben pillantását óvatosan futtatta végig az ifjú, szőke sebészen, aki a kávéautomata mellett ácsorgott, de amikor tekintetük találkozott, Amy azonnal elkapta a szemét, és belemélyült az előtte heverő akta tanulmányozásába.

- Hogyne – somolygott ravaszkásan az idős asszony, akinek figyelmét nem kerülte el a mozdulat, majd szorosan ráfogott a járókeretre, és az automata felé vette útját. Úgy döntött, itt az ideje, hogy igyon egy friss kávét, és beszélgessen a jóképű orvossal, akinek tekintete annyiszor időzött el a nővérpult mögött álló Amy-n, valahányszor arra akadt dolga, ha pedig nem volt ilyen, akkor keresett rá okot, hogy oda kelljen mennie.

Várok rád 43. rész

 

43. rész

Sötét tekintete, ökölbe szorult keze és a halántékán lüktető ér világosan elárulta a számukra, milyen dühös, miközben beljebb lépett, és bevágta maga mögött az ajtót. Áldotta eszét, amiért nem hagyta magát lebeszélni róla, hogy ma bejöjjön az irodába. Maggie nem volt elragadtatva az ötlettől, próbálta meggyőzni, hogy korai lenne még üzleti ügyekkel foglalkoznia, de ő tudni akarta, hogyan haladnak a folyamatban lévő ügyek és Steven-nel is beszélni akart. Azt remélte, segít neki a férfi kinyomozni, mivel tarthatja sakkban Corinne Nate-et, de arra legrosszabb rémálmaiban sem számított, hogy ő is cinkos az egészben. Amikor megérkezett, a titkárnő nem volt a helyén, de akkor még semmi rosszra nem gondolt. Ebédidő lévén, azt hitte, talán kivette a szünetet, és a nem messze lévő étteremben lehet, így gondolkodás nélkül nyitott be az irodájába, melyhez joga volt, elvégre az ő vállalata volt. Lába földbegyökerezett, szíve pedig kihagyott egy ütemet, amikor meghallotta, miről beszélgetnek.

- John, engedje, hogy megmagyarázzam – lépett közelebb Steven, simulékony, kínosan feszengő mosollyal az ajkán, melyen még ott volt a nyoma Corinne rúzsának, de John egyetlen kézmozdulattal megállásra kényszerítette.

- Megmagyarázni?! Mi az ördögöt akarsz te ezen megmagyarázni?! – dörrent a hangja indulatosan. – Felfordul tőletek a gyomrom! – tette hozzá elhúzott szájjal, mire Steven, letörölve ajkáról a vörös rúzs maradványát, kétségbeesetten mutatott Corinne-ra.

- Egyszerűen letámadott! Megcsókolt, mit tehetettem volna? – kérdezte szánalmasan vékony hangon, mire Corinne felnevetett, John azonban megvetőn mérte végig a férfit.

- Ennyire ostobának nézel? – kérdezte jéghideg hangon, mely szinte megfagyasztotta Steven-t, majd folytatta – tisztán hallottam, hogy csak érdekből akarod elvenni a lányomat! A vállalatra fáj a fogad, te nyomorult! Még arra is képes lennél, hogy megcsald ezzel a nővel! – mutatott undorodva Corinne-ra, aki elhúzta száját, de nem szólt egy szót sem. Láthatólag nem nagyon zavarta, milyen véleménnyel van róla az idős férfi.

- Nem! – rázta meg fejét Steven, majd vadul kezdte el bizonygatni ártatlanságát. – Azt csak azért mondtam, hogy kiszedjem Corinne-ból, mi a valódi célja… vagyis… tudtam, hogy tervez valamit, még a bálon avatott be, és gondoltam, ha megtudom, elmondhatom magának és akkor…

- Elég volt! – fojtotta a férfiba a szót John kemény hangon. – Azt hittem, jobb választás lehetsz a lányom számára, mint Nate, de annak a fiúnak a kisujjáig sem érsz fel! Vagyonos család ide vagy oda, Nate Jamison, a bejárónőm fia milliószor különb ember nálad! – vágta a férfi szemébe megvetőn, majd folytatta – őszintén szereti Victoria-t, még arra is képes lenne, hogy feleségül vegye ezt a bestiát és tönkre tegye az egész életét, csak, hogy megóvja őt! Ezzel szemben, mit nyújtanál te a lányomnak?! – lépett közelebb fenyegetőn Steven-hez, aki riadtan húzta össze magát. – Soha az életben nem akarlak látni, Steven! Egy órát adok, hogy minden holmidat összeszedd, aztán takarodj!

- Victoria… - akart mondani valamit, de John felhorkant.

- Soha többé ne merd a szádra venni a nevét! Nem vagy méltó rá, világos?! – dörrent keményen a hangja. – Indulás! Takarodj innen!

- De John… - próbált ellenkezni a fiatal férfi, de torkára forrt a szó, amikor meglátta a villámló tekintetet.

- Láss munkához! Egy óra múlva a biztonságiakkal dobatlak ki, ha még itt leszel! – mutatott az ajtó irányába határozottan, és amikor Steven eloldalgott mellette, még utána szólt. – Ne hidd, hogy apád nem fog tudomás szerezni erről! Első dolgom lesz, hogy felhívom! Ahogy ismerem, nem lesz elragadtatva! Most pedig tűnés! – tárta szélesre az ajtót, aztán miután Steven sebtében távozott, ismét bezárta és Corinne felé fordult, aki unottan nézett vissza rá.

- Nos? Az én apámat is felhívja? – kérdezte szemtelen magabiztossággal, de egy másodpercre elbizonytalanodott, amikor John tekintetével találkozott a pillantása.

- A lányomat fenyegeted? – kérdezte ijesztően nyugodt hangon, mire Corinne nagyot nyelt, de nem mutatott félelmet, csak kihúzta magát és állta a férfi tekintetét. – Idejössz, az én városomba és fenyegeted a lányomat? Tönkre akarod tenni a karrierjét? – húzta fel szemöldökét érdeklődve, hiszen saját fülével hallotta, amit Corinne Steven-nek mondott, bár már akkor is erre gyanakodott, amikor Nate és Victoria beszélgettek a hallban.

- Nos, lehet, hogy ez a maga városa, de az apám… - próbálta volna kijátszani az utolsó kezében lévő kártyát Corinne, de John határozottan félbeszakította.

- Az apád egy senki! – csattant keményen a hangja, ami meglepte Corinne-t, mert elhallgatott, ő pedig folytatta – az egyetlen, amit fel tud mutatni, az a szék, amiben ül, és amibe én ültettem bele! Az egyetemen évfolyamtársak voltunk, így segítettem, amikor megkért rá, de ahogy odaültettem, ki is tudom emelni onnan! – csendült fel fojtott indulat a hangjában, melyet még csak meg sem emelt, így még ijesztőbbnek hatott, miközben tovább beszélt. – Ne akard kipróbálni, milyen messzire megyek el, ha a lányomról van szó, Corinne – sziszegte egészen halkan, és elégedetten látta, hogy a nő arcából kifut a vér. – Lelkiismeretfurdalás nélkül teszem tönkre apádat és téged is, ha egy haja szála is meggörbül Victoria-nak, vagy ha bármilyen folt esik az orvosi becsületén, megértetted?! – szegezte neki a kérdést, mire a nő bólogatni kezdett, és már nyoma sem volt a korábbi magabiztosságának. – Estére a bostoni gépen leszel, Nate nélkül! Soha többé nem keresed azt a fiút, azt is elfelejted, hogy valaha ismerted! Ha még egyszer meglátlak a városban, vagy bármilyen formában kapcsolatba próbálsz lépni Nate-tel vagy a lányommal, esküszöm neked, hogy apád legfeljebb egy gyors étteremben lesz vezető, ahol te fogsz mosogatni! Felfogtad? – kérdezte olyan komoly hangon, hogy Corinne egy másodpercet sem tétovázott, higgyen-e neki. – Tűnj el innen! – bökött fejével az ajtó felé, mire a nő bólintott, aztán könnyeivel küszködve viharzott ki az irodából. John mély levegőt vett, majd fogát összeszorítva nyomta meg kezével mellkasát, melybe szúró érzés keletkezett. Aprókat lélegezve nyúlt zakójának belső zsebébe és emelte ki a fehér pirulákkal teli, narancssárga dobozt, aztán gyorsan lepattintotta a tetejét és nyelve alá helyezett közülük egyet. A hatás másodpercek múlva érződött, megszűnt a nyomás, a szúró érzés is csillapodni látszott, ő pedig ismét tudott mély levegőt venni fájdalom nélkül. Ez az eset Corinne-nal és Steven-nel megviselte, és azt bizonyította számára, hogy valóban nem való már neki a stresszes élet. El kellett gondolkodnia rajta, hogyan legyen tovább a vállalattal, hiszen abbéli reménye, hogy leendő veje veszi majd át a céget, végképp szertefoszlott. Ha minden jól megy, lánya férje sokkal inkább a szív anatómiájában és nem a tőzsde útvesztőiben lesz jártas. Ahogy idáig jutott gondolatban, tekintete a kezében lévő gyógyszerre esett, amit még Nate írt fel neki, és keserédes mosollyal nyugtázta, hogy talán nagyobb hasznát is veszi egy szívsebész vőnek, mint egy üzletembernek. Megrázva fejét, a telefon után nyúlt, és villámgyorsan tárcsázta a kórház számát. – Itt John Kincaid, a lányommal, Dr. Kincaid-del szeretnék beszélni! – mutatkozott be.

- Nahát, Mr. Kincaid! Ezer éve nem beszéltünk! – hallotta meg Amy vidám hangját, mire óhatatlanul is elmosolyodott. Lánya legjobb barátnője mindig mosolyt csalt az arcára, életvidám természete magával ragadó volt, és biztosan tudta, hogy bármit megtenne Victoria-ért, ahogy egy igazi barátnak kell. Az a fajta volt, aki előbb cinkosságot fogadott, és csak aztán kérdezte meg, miről is van szó. – Sajnálom, hogy csak egyszer tudtam meglátogatni, amíg kórházban volt, de egyfolytában ügyeltem.

- Semmi baj, Amy, megértem. Victoria is rengeteget dolgozott a napokban – hárította el a szabadkozást John. – Tudnád kapcsolni nekem? – kérdezte enyhe türelmetlenséggel a hangjában, mert mielőbb közölni akarta vele a hírt, hogy Corinne már nem tényező többé.

- Attól tartok, azt nem lehet – hallatszódott őszinte sajnálkozás a nő hangján. – Éppen a műtőben van, ilyenkor nem zavarhatom.

- Meddig tart az operáció? – kérdezte csalódottan John, mire Amy a faliórára pillantott.

- Az imént kezdték el, szóval legalább két-három óra – felelte, mire az idős Kincaid elhúzta száját, de másodpercekkel később felderült az arca.

- Ez esetben, kapcsolnád Dr. Jamison-t? – jött a második lehetőség, hiszen neki édesmindegy volt, a páros közül, melyiküket avatja be előbb, Amy pedig bólintott.

- Persze, egy pillanat – felelte készségesen, de John hiába várt a megszokott hangra, az nem érkezett meg, ehelyett ismét Amy szólalt meg. – Mr. Kincaid, Dr. Crohn akar Önnel beszélni, itt áll mellettem, adom – közölte egy levegővel, majd hamarosan az igazgató hangja csendült fel a vonal végén.

- Halló? John? – kérdezte, és amikor megjött a hümmögő válasz, folytatta – tudsz róla, hogy a lányodnak elment a józan esze?! – csapott egyenesen a közepébe, mire John értetlenül meredt a kezében lévő kagylóra. – Ma reggel beadta a felmondását!

- Hogyan?! – hökkent meg a férfi, amaz pedig folytatta.

- Úgy, ahogy mondom! Először azt hittem, Bostonba akar menni Dr. Jamison-nal, de nem!

- Nem? – értetlenkedett tovább John, hiszen elsőre neki is ez jutott eszébe. Bár hiányzott volna neki Victoria, megértette volna, ha a szívét követi, és a férfival tart.

- Nem! Egyáltalán nem akar orvos lenni többé! Úgy fogalmazott, hogy szögre akasztja a fehér köpenyt! Tőled akarja átvenni a cég irányítását! – tájékoztatta régi barátját a fejleményekről Dr. Crohn, mire John szeme könnybe lábadt, amikor meghallotta. Tisztában volt vele, miért döntött így Victoria. Ha lemond az orvosi karrierjéről, Nate-nek nem kell megnősülnie, Corinne nem tudja tovább zsarolni, ha pedig átveszi a céget, ő is megnyugodhat anélkül, hogy feleségül kellene mennie Steven-hez. – Remélem, nem hagyod, hogy ezt tegye! Én összetéptem a felmondását, de már elküldte az igazgató tanácsnak is! Én mondom, olyan önfejű, mint az anyja! – morgolódott tovább Dr. Crohn, mire John megköszörülte a torkát.

- A tanácsot elintézem, Victoria felmondását tekintsd pillanatnyi hóbortnak Alfred – kérte a férfit, mire az megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Most pedig kapcsolnátok végre Dr. Jamison-t? – kérdezte türelmetlenül, mire az igazgató átadta a telefont Amy-nek, aki azonnal engedelmeskedett.

Várok rád 42. rész

 

42. rész

A másodpercek óráknak tűntek, míg Victoria válaszára várt, aki fázósan fonta össze mellkasa előtt karjait, de tudta, nem a kinti, nyár esti szél borzongatta meg, sokkal inkább Nate átható pillantása.

- Talán – nyögte nehezen az orvosnő, mert bár tisztában volt vele, hogy édesapja helyzetén könnyít ezzel a házassággal, még most sem tudta elképzelni, hogy Steven legyen a férje, hogy megcsókolja és eleget tegyen vele házastársi kötelezettségeinek. Márpedig biztos volt benne, hogy Steven erre is igényt tart majd, nem elégszik meg egy látszat házassággal.

- Tényleg hozzá akarsz menni? – kérdezte Nate fájdalommal a hangjában, mire Victoria szeme könnybe lábadt és némán rázta meg fejét, ő pedig közelebb lépett hozzá, és átölelve derekát, szorosan magához húzta. – Akkor ne tedd! – suttogta kétségbeesett hangon, mialatt ajka olyan közel volt a doktornőéhez, hogy érezte forró leheletét. – Adj nekem egy kis időt, Vic. Csak néhány hetet kérek, míg megoldást találok a helyzetre, és ígérem, visszajövök hozzád, szabad emberként! – simított végig arcán, majd a választ meg sem várva, ráhajolt az ajkaira és hosszan, forrón megcsókolta. Szája puhán, érzéki gyengédséggel simult a nő ajkára, nyelve lágyan kért bebocsátást, és felsóhajtott, amikor Victoria utat nyitott előtte. Úgy csókolta, mintha ez lenne az utolsó lehetősége rá az életben, noha remélte, hogy nem így van. – Kérlek, mondd, hogy vársz rám. Képtelen vagyok enélkül végig csinálni… – suttogta, miután elváltak ajkaik, mire Victoria kissé eltávolodott tőle, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Feladnád értem az orvosi hivatásodat? – kérdezte váratlanul, Nate pedig érezte, hogy erre nincs jó válasz. Ha igent mond, akkor Victoria-nak is engednie kell, nemet viszont nem mondhatott, hiszen képtelen lett volna hazudni. Bármit feladott volna érte, és tudta, ezzel az orvosnő is így van. Néhány másodpercig eltöprengett a válaszon, majd nagy levegőt vett, és még mindig szorosan tartva kezei között a doktornőt, szólalt meg.

- Hagynád, hogy megtegyem? – kérdezett vissza válasz helyett, mattot adva ezzel Victoria-nak, aki másodpercek alatt értette meg, miért nem hagyja Nate, hogy felmondjon a kórházban. Akárcsak neki, a férfinak is sokat jelentett az orvosi munka, és akárcsak a férfi, ő sem hagyta volna, hogy lemondjon erről. Akárcsak Nate, ő is attól félt volna, hogy később, évek múlva meggyűlölné ezért.

- Megkérdeznél? – jött az újabb kérdés, amivel ismét sikerült meglepnie a férfit, akinek hallgatása egyértelmű válasz volt a számára. Remegő ajkakkal nyelt nagyot, és hagyta, hogy egy könnycsepp végig gördüljön arcán, aztán kissé megemelkedve csókolta meg a keskeny, érzéki ajkakat, de nem engedte, hogy a férfi elmélyítse a csókot. Tenyerét megtámasztva a széles mellkason, távolabb tolta magától az orvost. – Holnap találkozunk a kórházban – búcsúzott el tőle, majd a választ meg sem várva, bezárta a bejárati ajtót és körül sem nézve, futólépésben sietett fel a szobájába. Egyikük sem vette észre, hogy John a lépcső korlátja mögött állva nézte végig a jelenetet, és összeráncolt szemöldökkel indult el a könyvtárszobába. Eredetileg egy teát akart készíteni Maggie-nek, de megtorpant, amikor meglátta az ajtóban álló fiatalokat, és fülét megütötte a beszélgetés. Szíve összefacsarodott, amikor meglátta Victoria reakcióját arra a kérdésre, hogy valóban férjhez akar-e menni és már egészen biztos volt benne, hogy ez a házasság sosem jöhet létre.

 

Dr. Crohn hitetlenkedve ingatta fejét, miközben szemét egy pillanatra sem vette le az előtte ülő orvosnőről, akiről már megismerkedésük elején azt jósolta, hogy fényes pályát futhat be, mint traumatológiai sebész. Pillantása, hol a doktornő, hol pedig a kezében tartott, hófehér, gépelt sorokkal teleírt lapra tévedt, melynek alján Victoria Kincaid aláírása szerepelt.

- Bevallom, amikor ma reggel időpontot kért hozzám, nem pont erre számítottam – vakarta meg állát tanácstalanul, még mindig a sorokat olvasva, mint, aki nem akarja elhinni, amit lát. – A felmondása teljesen váratlanul ért, Dr. Kincaid – tette hozzá, miközben Victoria nyugodtan ült szemben az igazgatóval. Ma reggel, amikor felébredt, végig pörgette magában az elmúlt heteket, Nate ölelését, forró csókjait, a csodás pillanatokat, melyeket a karjai között tölthetett. Még soha nem érezte magát olyan boldognak, mint akkor, amikor vele lehetett és a lehetősége annak, hogy mindezt elveszíti, borzalmasnak tűnt. Rájött, hogy semmi nem tudja kitölteni azt az űrt a lelkében, amit a férfi hagy maga után, ha elmegy. Sem a barátai, sem az édesapja szeretete, sem a hivatása, amit szeretett ugyan, de korántsem annyira, mint az orvost. Tudta, a munkája nélkül képes lenne élni, de Nate hiányával nem tudna megküzdeni. Az élete hideg és magányos lenne a férfi nélkül, éppen olyan, mint a megérkezése előtt, csak ezúttal jóval nehezebb lenne elviselni, hiszen már tudta azt, amit akkor még nem is sejtett, hogy milyen gyönyörű is kettejük szerelme. Nem hagyhatta, hogy Corinne mindezt tönkre tegye. – Szabad megkérdeznem az okát? – zökkentette ki gondolataiból Dr. Crohn hangja. – Talán egy másik kórházból jobb ajánlatot kapott? – kérdezte enyhe sértettséggel a hangjában, hiszen nehezményezte volna, ha Victoria hűtlenné válik ahhoz a kórházhoz, aki felkarolta kezdő orvosként, de megkönnyebbült, amikor a doktornő nemet intett fejével.

- Nincs semmiféle jobb ajánlat – válaszolta Victoria, majd zavartan elmosolyodott. – Legalábbis semmi szakmai – tette hozzá, ahogy eszébe jutott, ezzel a lépéssel végleg kifogják Corinne vitorlájából a szelet, és boldogok lehetnek Nate-tel. – Szögre akasztom a köpenyt, Dr. Crohn – fűzte mellé, mire az orvos elégedetten bólogatni kezdett.

- Ó, értem! Így már világos – mosolygott szélesen, de aztán hirtelen elkomolyodott, ahogy felfogta a szavak értelmét. – Hé! Várjunk egy kicsit! Szögre… egy pillanat, úgy érti, nem akar orvosként dolgozni többé? Sehol? Egyáltalán? – záporoztak a kérdések, és döbbenete csak még nagyobb lett, amikor Victoria bólintott.

- Pontosan – erősítette meg a férfi kijelentéseit, mire Dr. Crohn felháborodottan csapott az asztalra, olyan hévvel, hogy az orvosnő összerezzent.

- Mondja, maga megbuggyant?! – emelte meg hangját ingerülten, de a választ nem várta meg, csak folytatta ugyanolyan lendülettel. – Sokszor hallottam már, hogy a szerelem megbolondítja az embert, de maga súlyosabb eset, mint hittem! Feladni a hivatását?! Miket hord itt össze! Felejtse el! Nem engedem! – tépte össze egyetlen mozdulattal a felmondási levelet, de Victoria csak mosolygott.

- Nagyjából erre a reakcióra számítottam, így elküldtem az igazgató tanácsnak is – bökött fejével a fecnikre, mire Dr. Crohn mélyet sóhajtva túrt bele hajába, így próbálva csillapítani mérgét.

- Tisztában van vele, mit művel? – kérdezte kétségbeesetten. – Maga kiváló diagnoszta, remek sebész! Szeretik a betegek, a kollégák… mi a frász ütött magába? Miért akar mindent eldobni? – követelt magyarázatot, de a választ nem hallgatta meg, csak folytatta – ne higgye, hogy nem árulom be az édesapjának! Azt hiszi, nem merem? Máris telefonálok neki! – fenyegette meg úgy, mintha egy rossz gyerekkel beszélne, mire Victoria felnevetett.

- Higgye el, az apám örülni fog a döntésemnek – támasztotta meg hátát magabiztosan a székben, és amikor Dr. Crohn értetlenül nézett rá, folytatta – tudja, úgy határoztam, átveszem tőle a cég irányítását.

- Egy irodában akar ülni egész nap, ahelyett, hogy életeket mentene? – tárta szét kezeit az igazgató értetlenül, mire Victoria elmosolyodott. – Egyáltalán tud maga bármit az üzleti életről?

- Nem lehet nehezebb, mint megoperálni egy vesét vagy kivenni egy vakbelet – kacsintott a férfira, miközben felállt és az ajtó felé indult. – Majd beletanulok, apám kiváló tanárom lesz, ebben biztos vagyok.

- Őrült nőszemély! – kiáltotta el magát Dr. Crohn, miközben Victoria már kilépett az ajtón. – Várjon már! Gondolja meg még egyszer! – szólt utána, de az orvosnő csak mosolyogva elhagyta a helyiséget és meg sem állt az orvosi szobáig. A felmondásában úgy szerepelt, hogy ezen a héten még dolgozni fog, így villámgyorsan lépett a szekrényéhez, hogy utcai ruháját orvosi egyenruhára cserélje, miközben megfogadta magának, hogy a hátralévő három napban, minden percét kiélvezi a munkájának. Amikor a sztetoszkópot a nyakába akasztotta, szíve elnehezedett egy pillanatra, és nagyot kellett nyelnie, ahogy végig simított rajta, de hamar elűzte magától a rossz érzést. Választania kellett és ő Nate mellett döntött, amit egy pillanatig sem bánt meg, de azt nem tagadhatta, hogy hiányozni fog a munkája.

 

Steven ütemesen dobolt ujjaival hatalmas asztalának mahagóni lapján, miközben tekintetét lustán futtatta végig Corinne karcsú alakján. A nő ezúttal halványkék kosztümöt viselt, vörös haját feltűzte, így láthatóvá vált kecses nyaka. A hófehér selyemblúz mély dekoltázsa éppen annyit engedett láttatni a férfiak számára, mely kellőképpen felcsigázta az érdeklődésüket, de még nem lehetett szemérmetlennek mondani. Térd fölé érő szoknyája kiemelte hosszú lábait, vörösre rúzsozott ajka pedig csábítón húzódott félmosolyra, ahogy a férfi reakciójára várt.

- Biztos vagy benne, hogy működni fog a terved? – kérdezte Steven kételkedve, mire Corinne hetykén felnevetett.

- Hát persze! – jelentette ki magabiztosan. – Látnod kellett volna Nate arcát, amikor azt mondtam, apám tönkre tudja tenni Victoria karrierjét! Bármibe belement volna, csak hagyjam békén a szerelmét! – húzta megvető grimaszba ajkát, miközben lassan közelebb sétált az asztalhoz, és csábítón telepedett a szélére. Elégedetten látta, hogy Steven ádámcsutkája nagyot ugrik, és minden igyekezetével próbál a beszélgetésre koncentrálni.

- Miért jó az neked, hogy egy olyan férfi vesz feleségül, aki nem szeret? – kérdezte értetlenül, mialatt felállt és megkerülve az asztalt, megállt a nő előtt, szeme pedig lejjebb vándorolt a telt keblekre.

- Neked, miért jó az, hogy egy olyan nőt veszel el, aki nem szeret? – kérdezett vissza Corinne, mialatt megmarkolta a férfi nyakkendőjét, és egészen közel húzta magához, fejét pedig hátra vetette, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Apám világosan megmondta, hogy a bátyám kapja meg a céget, ha meghal – vonta meg vállait unottan Steven. – Az egyetlen esélyem, hogy elnök legyek, ha feleségül veszem Kincaid lányát. Bárcsak egy kicsit is vonzódnék hozzá – sóhajtott fel csalódottan, így próbálva sajnáltatni magát. – Nekem ő túl hideg… ellentétben veled… - futtatta végig pillantását ismét a nő testén.

- Én orvosfeleség akarok lenni, te pedig a vállalat elnöke! Ez áldozatokkal jár, jelesül egy érdekházassággal. Nekem nem fáj, és ha jól sejtem, te sem gyötrődsz álmatlanul éjszaka, jól mondom? – húzta fel szemöldökét kihívón, mire Steven elmosolyodott, keze pedig már vándorútra indult a nő combján.

- Mi a biztosíték rá, hogy Victoria igent mond az ajánlatomra? – akadékoskodott tovább, mialatt lejjebb hajolt, és ajka lassan szántott végig Corinne nyakán, akinek ujjai már hajában túrtak tarkójánál.

- Egyszerű. Mihelyt fülébe jut a házasság, és hidd el, gondoskodom róla, hogy így legyen, vigasztalhatatlan lesz – suttogta a férfi fülébe ingerlőn, és felsóhajtott, amikor megérezte, hogy annak nyelve már dekoltázsa mentén siklik végig. – Te ott leszel, meghallgatod, megértő leszel és figyelmes. Az apja el lesz ragadtatva, Victoria pedig annyira elkeseredett lesz, hogy nem fog tovább harcolni a házasság ellen – kacagott fel elégedetten, mire Steven felemelte fejét és a szemébe nézett.

- Nate sosem fog lefeküdni veled, gyűlöl azért, amit teszel velük – jósolta meg halkan Steven, mire Corinne sátáni mosolyt varázsolt ajkára.

- Azt hiszem, megtalálom a módját, hogy kielégítsem azokat az igényeimet, amikkel Nate nem hajlandó foglalkozni – vágott vissza, mialatt a nyakkendőjénél fogva, egészen közel húzta magához a férfit, aki remegve nyelt nagyot, ahogy elképzelte a titkos találkozásokat a nővel.

- Ne aggódj, nekem sem fog erkölcsi dilemmát okozni, hogy nős vagyok – nevetett fel ördögien, majd folytatta – a jövendőbeli feleségem amúgy is állandóan a kórházban lesz, szóval…  - hagyta félbe a mondatot, majd ráhajolt Corinne ajkára és türelmetlen éhséggel vette birtokba. Szenvedélyes pillanatukat erőteljes torokköszörülés zavarta meg, mire felkapták fejüket és az ajtó irányába néztek, ahol John Kincaid szikrázó tekintetével találták szemben magukat.