Mea Culpa :(

"Sajnálattal közlöm, mindazokkal, akik szerették volna újra olvasni Téves diagnózis című történetemet, hogy a blog valamiért nem engedi feltölteni a teljes történetet. :( Talán túl nagy a doc. vagy nem tudom, mi lehet az oka. Igyekszem megoldani a problémát. Elképzelhető, hogy részenként kell ismét feltennem, ez esetben természetesen, minden nap jelentkezem egy új résszel, vagy akár naponta több részt is feltöltök. Amint sikerül rájönnöm, mi lehet a gond, megjelenik majd a regény, addig türelmeteket kérem. Köszönöm!" K.B

Lebilincselő büszkeség 53. rész (Befejező rész)

"Kedves Olvasóim! Ennek a történetnek a végéhez is elérkeztem. Csak remélni merem, hogy minden részt, minden sorát élvezettel olvastátok, és legalább annyira szerettétek Melanie-t és Andrew-t, mint én. :) Ha még olvasni is annyira szerettétek, mint én írni, akkor már elégedett lehetek :) Nem ígérem, hogy hamarosan jön egy új történet, de semmi sincs kizárva :) Köszönöm, hogy velem követtétek nyomon a két főhős minden izgalmas és romantikus pillanatát, és azt is, hogy szántatok időt a vélemény írásra, ami nekem sokat jelentett, feltöltődtem tőle, erőre kaptam. :) Remélem, továbbra sem hagytok el, és amikor új sztorival visszatérek, akkor is itt lesztek, és adtok egy esélyt annak a történetnek is :) Köszönöm!" K.B :)
Ui: A hétvégén felkerül egyben a blogra a Téves Diagnózis című írásom is. :)

"Drága Egyetlen Barátom, Tine! Köszönöm, hogy vagy nekem, nekünk! Nem is tudom, mit írhatnék még, amit nem tudsz :) Családtag vagy, valaki, akire mindig számíthatok :) Köszönöm :) Remélem, neked lesz igazad, tudod, miben :) ;)" K.B

53. rész

Két héttel az után, hogy Daniel rács mögé került, Melanie fáradtan dőlt hátra székében, az F.B.I épületében. Kezéből az asztalra dobta az üggyel kapcsolatos dokumentációt, melyben Ron alapos jelentésben vázolta a férfi szerepét a hamisításban, gyilkosságban, mindabban, amivel korábban Andrew-t vádolták. Ahogy eszébe jutott szerelme, szomorú mosolyra húzta száját. Bármennyire is szerette volna gyűlölni, vagy haragudni rá, képtelen volt. A kialakult helyzetért még csak nem is őt hibáztatta, inkább saját magát. Tudta, mivel jár, ha enged a csábításnak, és megnyitja szívét újra, mégsem volt elég óvatos. Beleszeretett egy olyan férfiba, akiről már az első pillanatban tudta, hogy nem hozzá való, ennek ellenére sem bánt meg egyetlen csókot, érintést sem. Tekintete a távolba révedt, gondolatai elkalandoztak, és lelki szemei előtt megjelent a farm, a közös lovaglások, a szenvedélyes, mégis gyengéd szerelmeskedések emléke, amikor ő minden kétely nélkül elhitte, hogy igazán fontos Andrew számára. Ki tudja, talán abban a pillanatban ez valóban így is volt – vélte keserűen – csak akkor változtak meg a dolgok, amikor visszatértek a valóságba. Ostobának érezte magát, amiért abban bízott, Andrew talán meglátogatja a kórházban, és megbeszélhetik kettőjük dolgát. Éppen olyan ostobának érezte magát, mint amilyennek Daniel tartotta a kapcsolatuk alatt. Erre a gondolatra mérgesen hajította a kezében tartott tollat az akta tetejére. Haragudott magára, amiért megint hagyta, hogy megsérüljön az önbecsülése.

- Ha ennyire frusztrál a hiánya, miért nem hívod fel? – rántotta ki gondolatai közül Ron hangja, miközben a férfi helyet foglalt a nőével szemben álló asztal mögött, és kényelmesen hanyatt dőlt rajta. A szék rugói megreccsentek a váratlan teher alatt, de hősiesen bírták a kiképzést évek hosszú sora óta.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz! – vetette oda neki Melanie, miközben ismét felemelte az aktát, és látszólag minden figyelmét annak szentelte, Ront azonban, nem tudta becsapni.

- Tényleg nincs? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mindent tudó mosollyal szája szegletében, és a választ meg sem várva, tovább beszélt – szerintem, pontosan tudod. A Wright kölyök miatt vagy ilyen ideges, nem?

- Nem vagyok ideges, csak fáradt – ellenkezett Melanie büszkén – ha nem tűnt volna fel, két hetet töltöttem kórházban, és ez még csak a második napom!

- Képzeld, feltűnt – válaszolta halálos nyugalommal Ron, miközben laza hanyagsággal kezdte el jobbra-balra ingatni magát a székkel – ahogy az is feltűnt, hogy a védelem alatt te fülig beleszerettél ebbe a fickóba – közölte egyszerűen, mintha az időjárásról beszélgettek volna, és amikor Melanie hevesen tiltakozni akart, egy kézmozdulattal megállította. – Nem most jöttem le a falvédőről Melanie, ahogy rendőrnek sem két napja álltam – folytatta, miközben hirtelen felállt, és az ügynöknő asztalára telepedve, egészen közel hajolt hozzá – hívd fel, és tisztázzátok a helyzetet. Ki tudja, talán nem olyan hólyag, mint, amilyennek gondolom, és észrevette, milyen csodálatos nő vagy – tette hozzá halkan, Melanie szája pedig elnyílt a csodálkozástól. Még sosem hallotta így beszélni társát, de ahogy ránézett annak zavart mosolyára, tudta, nem lenne tanácsos ezt megemlíteni neki, helyette ő is visszamosolygott, melyben azonban inkább szomorúság bujkált, semmint remény.

- Nincs mit tisztázni, Ron – felelte ugyanolyan halkan – a kórházban egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem akar engem – rántotta meg vállát látszólag közönyösen, de a tekintetében megbújó fájdalom árulkodóbb volt minden szónál. – Az egészet el akarja felejteni… beleértve engem is.

- Szóval tényleg egy hólyag! – horkantott megvetőn társa, mire Melanie megrázta fejét.

- Nem az… egyszerűen csak… nem tartozom az ő világába, és ezt ő is látja – válaszolta az ügynöknő, mire Ron mérgesen túrt bele őszülő hajába, és már éppen nyelve hegyén volt, hogy kifejtse véleményét a férfival kapcsolatban, amikor nyílt a liftajtó, és ők egy emberként néztek abba az irányba. Melanie-nak elakadt a lélegzete, szíve pedig gyorsabb ütemre váltott, amikor meglátta, hogy Andrew lép ki rajta. A férfi éppúgy festett, mint aznap, amikor először találkoztak. Fekete szövetkabátját a karján pihentette, izmos felsőtestére sötét zakó feszült, fehér ingéhez tökéletesen passzolt bordó nyakkendője. Hajából ezúttal is néhány kóbor tincs a homlokába hullott, miközben zöldes-kék szeme fürkészőn futott végig az irodán. Melanie nagyot nyelve emelkedett fel székéből, és Andrew, mintha megérezte volna, hogy őt nézik, felé fordult. Amikor tekintetük találkozott, a férfi gondolkodás nélkül indult asztala felé, Ron pedig elhúzta a száját.

- Ha van egy kis esze, a bocsánatodért fog esedezni – jegyezte meg halkan, majd Melanie-ra nézett – ha pedig neked is van eszed, elfogadod – tette hozzá, majd a választ meg sem várva távozott, éppen akkor, amikor Andrew odaért. A fiatal Wright tekintete csak úgy itta magába a nő látványát, akinek hiánya pokollá tette az elmúlt két hetét. Bármennyire is igyekezett kiverni a fejéből, nem járt sikerrel. Éjjel és nappal is folyton rá gondolt, arra, vajon, hogy van, mit csinál, hiányzik-e legalább egy kicsit neki. Noha, megfogadta magának, hogy nem próbálja meg elérni a nőnél, hogy viszontszeresse, és hagyja, hogy bebizonyítsa, megbízhat benne, amikor meglátta az ügynöknőt, minden fogadalmát elfelejtette. Szíve szerint, most azonnal beletúrt volna hullámos, szőkés-barna fürtjeibe, hogy ujjai között érezze puhaságát, ajka pedig bizseregni kezdett, ahogy felidézte a nő csókjának ízét. Melanie a szokásos, hivatalos szürke kosztümöt, és fehér inget viselte, de ez a ruha sem tudta elfelejtetni a férfival, milyen csodálatos testet takar.

- Szia – köszörülte meg torkát Melanie, miközben tekintetét egy percre sem szakította el a férfiról, és érezte, hogy hangja enyhén megremeg, amiért roppant dühös volt magára. – A papírok miatt jöttél? – kérdezte, mialatt igyekezett, hogy minél távolságtartóbbnak tűnjön, és véletlenül se árulja el, milyen szívesen bújna az ölelő karok közé.

- Szia – viszonozta az üdvözlést ugyanolyan sután a férfi, és arcáról jól le lehetett olvasni, zavarban van – ideszóltam még a délelőtt folyamán. A kapitány mondta, hogy lezárult az ügy, már csak az aláírásom hiányzik – válaszolta, miközben agyában csak az kattogott, hogyan lehetséges, hogy elveszítette Melanie-t. Alig két héttel korábban még szerelmesen bújt hozzá a farmon, ő pedig azt hitte, elnyerte a szívét, és a bizalmát, most azonban, úgy beszélgetnek egymással, mint két idegen. Az érzés elviselhetetlennek tűnt, és nemhogy jobban érezte volna magát attól, hogy viszontlátta a nőt, inkább pokoli kínokat élt át, de tiszteletben akarta tartani Melanie kérését.

- Gyere utánam – lépett el asztala mellől az ügynöknő, és ügyelve arra, hogy véletlenül se kelljen közelebb lépnie a férfihoz, elindult az egyik iroda felé, ugyanoda, ahol megismerkedésüket követően várakozott Andrew. Amikor beléptek, a férfi a szobában található kanapéra hajította kabátját, majd kezét zsebébe dugva figyelte, ahogy Melanie összeszed néhány aktát, és homlokát ráncolva lapozgatta a benne található dokumentumokat. Andrew elmosolyodott a látványra, miközben arra gondolt, mennyire szereti még ezt az apró rezzenést is a nő arcán. – Itt is vannak – húzott elő néhány fehér, nyomtatott lapot az ügynöknő, majd tollat vett elő, és Andrew felé nyújtotta. – Csak alá kell írnod, és meg is vagyunk. – tette hozzá, de legnagyobb meglepetésére a férfi ahelyett, hogy aláfirkantotta volna a nevét, kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben, és olvasgatni kezdett – most mi a fenét csinálsz? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire Andrew ártatlan tekintettel nézett vissza rá.

- Mit csinálnék? Elolvasom, mielőtt aláírom – válaszolta könnyed hangon – csak nem gondoltad, hogy üzletemberként bármit leszignózok, mielőtt elolvasnám? Főként ez az ügy után nem! – jelentette ki, mire Melanie hitetlenkedve nevetett fel.

- Mitől félsz? Hogy rád verjük a Kennedy gyilkosságot? – gúnyolódott a férfival, mert mindennél jobban szerette volna, ha mielőbb elhagyja az épületet. Úgy érezte, nem bírja elviselni, ha tovább marad, ő pedig nem mondhatja el neki, mennyire szereti.

- Azt azért nem – nevetett fel Andrew, de továbbra sem nyúlt a toll után – de fő a biztonság.

- Andrew – hallotta meg most Melanie lágy hangját, mire ránézett, és meglepődött, milyen szomorúság csillant meg annak szemében – a cégetek, és te is teljesen tisztán jöttetek ki az ügyből. Ezért kezeskedem – jegyezte meg halkan, mire Andrew nagyot sóhajtott.

- Tudom – bólintott, és valóban tudta. Biztos volt benne, hogy Melanie mindent el fog követni azért, hogy apja cégét nyomokban se lehessen az egész ügyhöz kötni, de nem akarta aláírni a papírokat. Ha egyszerűen megteszi, már semmi oka nem lett volna az ügynöknő közelében maradni, ő pedig nem akart elmenni. A gondolatát sem bírta elviselni, hogy többé nem láthatja, és bármennyire őrültségnek is hangzott, nem akadt jobb ötlete húzni az időt.

- Akkor írd alá – kérte Melanie nagyot nyelve, majd mély levegőt vett – aztán menj – tette hozzá, mire Andrew úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívében. Ennél nyilvánvalóbban ki sem fejezhette volna a nő, hogy nem akarja többé látni. Nagyot sóhajtott, és a tollat kézbe véve, gyorsan a lap aljára írta nevét, majd távozni készült, de az ajtóból még visszafordult.

- Anyáék üdvözölnek – szólalt meg halkan, mire a nő felkapta fejét, és vadul dobogó szívvel nézett vissza rá – hiányzol nekik – fűzte hozzá, miközben tekintete foglyul ejtette Melanie-t.

- Nyugtasd meg őket, hogy jól vagyok – bólintott szomorúan, Andrew pedig keserűen húzta el száját, és ismét az ajtó irányába fordult, de amikor már a kilincsen volt a keze, idegesen túrt bele a hajába, és hitetlenkedve nézett a nőre.

- Akkor ennyi? – kérdezte, és esze minden intelme ellenére, visszadobta kabátját a kanapéra, és közelebb lépett Melanie-hoz, aki észrevétlenül hátrált néhány lépést az asztalig. Képtelen lett volna elviselni Andrew közelségét úgy, hogy nem érintheti meg.

- Az ügynek vége, Andrew – rántotta meg látszólag könnyedén a vállát Melanie – nem tudom, mit mondhatnék még – tette hozzá, miközben érezte, hogy lelkét fájdalom járja át.

- Mondd azt, hogy neked nem csak ennyit jelentett! – állt meg közvetlenül előtte Andrew, miközben keze már karján pihent, és Melanie gerince mentén bizsergés futott végig érintésétől – hogy nem csak egy ügy voltam a sok közül! Mondd azt, hogy ami kettőnk között történt, sokkal több volt, mint, amit el akarsz hitetni magaddal, és velem is! – emelte meg hangját egyre szenvedélyesebben, és bár tudta, hogy talán feleslegesen harcol, és Melanie nem érzi azt, amit ő, mégsem tudott volna úgy elmenni innen, hogy nem tett meg mindent kettőjükért. Ha egy kis reménye is volt rá, hogy a nő viszontszereti, ő harcolni akart érte. Biztosra akarta tudni, hogy mit érez iránta.

- Én?! – jelent meg őszinte döbbenet a barna szemekben, miközben egy mozdulattal tépte ki magát a férfi kezei közül – Nem én döntöttem úgy, hogy mindent el akarok felejteni, hanem te!

- Igen! Így van! – bólintott Andrew, amivel mélyen megsebezte a nőt, miközben folytatta – el akartam felejteni Danielt! El akartam felejteni, hogy majdnem a karjaim között haltál meg! Nem akarok emlékezni arra a félelemre, ami átjárt a gondolatra, hogy soha többé nem láthatlak! – hadarta egy levegővel, Melanie szája pedig elnyílt a csodálkozástól, mialatt szíve egyre gyorsabb ütemben szinte majd’ kiszakította bordáit. – De téged nem tudlak, és nem is akarlak elfelejteni! – tette hozzá, Melanie pedig hirtelen ráeszmélt, hogy félreértette a férfi szavait a kórházban. A felismerés, mint egy villámcsapás sújtott le rá, és egyszerre világosított meg számára mindent. Ezek szerint, nem kettőjüket, és azt, ami történt, akarta elfelejteni Andrew, csak mindazt a borzalmat, amire ő sem szívesen emlékezett vissza. Gondolataiból a férfi hangja rántotta ki, ahogy folytatta – Szeretlek, Melanie, fogalmad sincs, mennyire, és kizárt, hogy a nélkül hagyjam el ezt az épületet, hogy tudnám, te mit érzel! Tudnom kell! – nézett rá könyörgőn, és arcán látszott, mennyire várja a választ. Andrew mindent egy lapra tett fel, és vadul dübörgő szívvel nézett bele a könnytől csillogó barna szemekbe.

- Szeretsz engem? – kérdezett vissza döbbenten Melanie. Képtelen volt elhinni, hogy egy olyan férfi, mint Andrew, tényleg beleszerethet egy olyan hétköznapi nőbe, mint ő.

- Igen – bólintott a férfi, majd folytatta - azóta szeretlek, amióta belenéztem a dühtől szikrázó barna szemeidbe, és rám parancsoltál, hogy hagyjalak békén.

- Szóval, az egész az én hibám? – kérdezte mosolyogva, miközben érezte, hogy Andrew közelebb húzza magához, és ajkukat már csak néhány centi választotta el egymástól.

- Így van! Ha akkor a lábaim elé omlasz, valószínűleg megkímélhetted volna magad ettől az ostromtól – vigyorgott vissza magabiztosan a férfi, mire Melanie felnevetett, ajkuk pedig lágy, puha csókban egyesült. Nyelvük ösztönösen talált rá a másikéra, és finom táncba kezdett, mialatt olyan szorosan simultak egymáshoz, hogy szinte érezték a másik szívverését. A világ megszűnt körülöttük, már semmi más nem számított, csak a szerelem. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Andrew, homlokát a nőéhez érintve, kérdezte – érezted? – súgta halkan, és amikor Melanie értetlenül nézett vissza rá, folytatta – mintha visszafelé forogna a Föld – célzott arra, amit a nő mondott megismerkedésük elején, mire egy játékos öklöst kapott válaszként bicepszébe. – Nem válaszoltál a kérdésemre – köszörülte meg torkát enyhe félelemmel a hangjában Andrew – Szeretsz engem?

- Legalábbis nem utállak olyan mélyen, mint, amikor találkoztunk – adott kitérő választ az ügynöknő, de a szeméből sütő szerelem árulkodóbb volt szavainál, ami Andrew figyelmét sem kerülte el.

- Ugyan már, Stanford ügynök! – húzta el száját komisz mosolyra a férfi – maga sosem utált engem, legfeljebb a tudatot, hogy első látásra belém szeretett – válaszolta nagyképű magabiztossággal, mire Melanie döbbenten ingatta meg fejét.

- Tudod, mi vagy te? – kérdezte összehúzott szemmel, mire Andrew ráhajolt az ajkaira, úgy súgta.

- Igen! Elképesztő, de pofátlan – illette magát azokkal a jelzőkkel, melyet már többször is alkalmazott rá az ügynöknő, majd a következő másodpercben ismét birtokba vette annak ajkait, és szenvedélyesen megcsókolta. Amikor elváltak ajkaik, Melanie komolyan nézett fel a férfira.

- Még soha életemben nem találkoztam olyan idegesítő, szemtelen alakkal, mint amilyen te vagy – jegyezte meg, majd folytatta – és reméltem, hogy nem is fogok – fűzte hozzá, miközben Andrew egy pillanatra sem vette le róla a szemét, végül nagyot sóhajtott, és boldog mosoly kíséretében folytatta – ennek ellenére, mégis beléd szerettem. Szeretlek, Andrew L. Wright! – lehelte szinte a férfi szájába a szavakat, Andrew pedig érezte, ahogy a korábbi félelem elporlad szívében, és átadva magát a határtalan boldogságnak, csókolta vissza szerelmét. Olyan szorosan ölelte magához, mintha soha nem is akarná elengedni, és biztos volt benne, hogy végre megtalálta azt a szerelmet, amit eddig csak szüleinél látott, de amire lelke mélyén mindig is vágyott.

VÉGE

Lebilincselő büszkeség 52. rész

52. rész

Mark izgatott arckifejezését látva Andrew reménykedni kezdett benne, hogy talán jobbra fordult Melanie állapota, de csalódnia kellett, amikor sógora megszólalt.

- Megérkezett a helikopter! – közölte örömmel a hangjában, majd mialatt a két férfi csatlakozott hozzá lefelé a lépcsőn, tájékoztatta őket a fejleményekről – Danielt már bepakolták, őt külön géppel viszik, Melanie-t most készíti elő Cindy egy másik orvos kíséretében az utazásra.

- Velük megyek! – jelentette ki Andrew határozottan, mire Mark megtorpant az ideiglenesen kinevezett betegszoba előtt.

- Nem tudom, hogy beférsz-e a gépbe – tördelte kezét csalódottan, mire Andrew elszánt tekintettel nézett vissza rá.

- Az sem érdekel, ha a propellerbe kell kapaszkodnom! - csendült ki olyan eltökéltség a hangjából, hogy Marknak meg sem fordult a fejében, hogy ellenkezzen, csak bólintott, mialatt beléptek a szobába. Cindy és egy fiatal, 30 év körüli orvos épp friss vért adott Melanie-nak, miközben alaposan bebugyolálták egy hőtartó, ezüstszínű fóliaszerű takaróba.

- A láza csillapodott valamennyit, de még mindig bőven 39 felett van – hallotta meg most Andrew a húga hangját, ahogy kollégáját tájékoztatja, mire az, összeráncolta szemöldökét.

- Mikor adta be neki a gyógyszert? – kérdezte, mire Cindy az órájára pillantott.

- Nagyjából egy órája, intravénásan – felelte nyugodt hangon, mire az orvos, aki vörös egyenruhát viselt, sárga csíkokkal az oldalán, elgondolkodva rágcsálta alsó ajkát.

- Hatnia kellett volna – jegyezte meg, és hangjából jól kivehető volt, egyáltalán nem tetszik neki a nő állapota – vegye ki a táskámból a jégakkukat! – utasította a nőt, Andrew pedig döbbenten látta, hogy húga két-három, átlátszó tasakot vesz elő, majd kérdés nélkül begyömöszöli a fólia alá, egészen közel Melanie testéhez. Az ügynöknő pillanatok alatt kezdett el vacogni, szinte összekoccantak a fogai, annak ellenére, hogy homlokán gyöngyözött a verejték. Andrew ajkát összeszorítva, lenyelve a gombócot torkából figyelte, ahogy Melanie az életéért küzd, miközben hordágyra rakták, és a helikopter felé igyekeztek, Larry-vel és Betty-vel a nyomukban.

Két órával később Andrew idegesen járkált a folyosón. Cipőjének kopogása felverte a sebészeti osztály csendjét, ahol Melanie-t elhelyezték. Amint beértek, kötelező vizsgálatok sora következett, és a percek óráknak tűntek, mire feltűnt Cindy. Fehér köpenyében, nyakában sztetoszkóppal Andrew szinte fel sem ismerte az egyébként mindig vidám, harsány színeket kedvelő, olykor gyerekesen viselkedő húgát. Haját ezúttal kontyba kötötte, arcvonásai komolyságról árulkodtak, ahogy felelősségének tudatában közeledett felé.

- Hogy van? – pattant fel a székről, és reménykedő tekintetét húgáéba fúrta, mire az, őszintén rámosolygott, és megsimogatta a karját, így próbálva megnyugtatni.

- Minden rendben lesz – erősítette meg szavakkal is, mire Andrew lehunyt szemmel sóhajtott fel, és adott hálát az égieknek, amiért nem vették el tőle a nőt, akit mindennél jobban szeretett. – szerencséje volt, a szúrás semmilyen fontos szervet nem ért, és nagy károkat sem okozott. Nem lesz szükség operációra. A vérnyomása a kapott vérnek hála stabilizálódott, a láza is lement, összességében, hamarosan rendbe jön – vázolta fel röviden a lényeget Cindy, és felkacagott, amikor Andrew örömében felkapta, és szorosan magához szorítva, megpörgette a folyosón.

- Köszönöm, hugi! Ha te nem vagy… - akadt el a szava, miközben letette a földre, mire Cindy szeretetteljesen szorította meg kezét.

- Most menj haza, és pihenj egyet. Melanie erős altatót kapott, holnap reggelnél előbb nem engedlek be hozzá – jelentette ki szigorú tekintettel, de Andrew jól kiolvashatta belőle a testvéri aggodalmat is, így szokásával ellentétben nem vitatkozott, csak megadón bólintott.

- Felhívom anyáékat, aztán kiveszek egy szobát – egyezett bele, annak ellenére, hogy szíve szerint, az egész éjszakát a nő ágya mellett töltötte volna. Hitt azonban húgának, és tudta, Melanie-nak is szüksége van rá, hogy pihenjen.

Melanie nyelve olyan száraz volt, hogy szinte szájpadlásához tapadt, ő pedig hiába igyekezett nagyokat nyelni, nem sikerült. Torka kapart, oldala fájón lüktetett, ahol Daniel megszúrta. Szeme nehezen szokta meg a beáramló nap sugarait, de erőt vett magán, és résnyire nyitotta őket. Fogalma sem volt róla, hogyan jutott el egy kórházba, de megnyugtatta a tudat, hogy már nem Nashville-ben van. Az utolsó emléke az volt, hogy Andrew fölé hajol, ő pedig kérleli, hogy hozzon segítséget, aztán minden elsötétült. Miközben látása teljesen kitisztult, körbenézett a kis helyiségben. Egy két ágyas szobában feküdt, ágya mellett kis, fehér szekrény árválkodott, rajta egy kancsó vízzel, és egy pohárral, mely szinte hívogatta, hogy töltse ki az űrt, és kortyoljon hatalmasat a friss nedűből. Fogát összeszorítva, feltornászta magát, és oldalát leszorítva, melyet már kötés borított, kinyújtotta kezét a kancsó felé, de esélye sem volt rá, hogy elérje.

- Hát persze! Tegyünk az orra elé egy kancsó vizet, majd hagyjuk, hogy szomjan haljon – morogta maga elé csalódottan, miközben újabb kísérletet tett, hogy elérje célját, ezúttal is sikertelenül.

- Még nem szabadna felkelnie! – lépett be az ajtón egy fehér ruhás, 20 év körüli nővér, akinek szőke fürtjei kontyba tűzve keretezték piros arcát, kék szemét pedig szúrósan futtatta végig Melanie-n – a doktornő meghagyta, hogy feküdnie kell.

- De hiszen fekszem! – ellenkezett Melanie nagyot sóhajtva, bordái pedig azonnal emlékeztették rá, hogy a nagyobb levegővétel még nem a legjobb ötlet.

- Épp az imént láttam, hogy felkelt az ágyból! – fontoskodott tudálékosan az ifjú nővérke, mire Melanie égnek emelte a tekintetét.

- Csak felültem, közben végig az ágyon voltam – feleselt szemtelenül, majd hozzátette - szükségem volt egy pohár vízre, és… - magyarázta volna, de a nővér a szavába vágott.

- Egyelőre csak kortyonként fogyaszthatja! – jelentette ki határozott hangon, mire Melanie mérgesen vonta össze szépen ívelt szemöldökét.

- Én sem kutat akartam fúrni az ágyam mellé, csak a kancsót szerettem volna elérni! - válaszolta sértetten, mire egy mély bariton szakította félbe.

- Én meg még azt hittem, csak velem szemben tudsz ilyen harapós lenni – szólalt meg Andrew az ajtóban állva, mire Melanie meglepetten kapta oda a fejét. A férfi sötét farmert, és világoskék inget viselt, mely ezúttal is úgy feszült felső testére, mintha ráöntötték volna. Haja kócosan lógott homlokába, zöldes-kék szeme vidáman csillogott, Melanie pedig úgy érezte, menten elolvad attól, ahogy ránézett. Láthatólag nem ő volt az egyetlen, akire hatást gyakorolt a férfi, mert a nővérke, aki korábban még hevesen vitatkozott vele, most tinédzser lányokat megszégyenítő módon kezdett kacarászni, és mialatt kezét idegesen bújtatta fehér egyenruhájának zsebébe, szemét lesütve motyogott valamit a délelőtti vizitről, és távozott.

- Szia! – köszönt halkan Melanie a férfinak, aki mosolyogva bólintott, és szemét egy pillanatra sem vette le a nőről. Melanie kórházi hálóinget viselt, szőkés-barna tincsei rendezetlen hullámokban omlottak vállára, homlokán fehér kötés rejtette el a karambol okozta sebet, míg ajka közvetlen közelében, arcának bal felén lilás foltot hagyott Daniel öklének nyoma. Összességében talán nem keltett volna túl jó benyomást egyetlen társaságban sem, ahova Andrew általában járni szokott szabadidejében, ő mégis úgy érezte, még sosem látott Melanie-nál szebb nőt életében.

- Hogy vagy? – kérdezte a férfi, miközben becsukta a szoba ajtaját, és közelebb lépett az ágyhoz. Figyelmét nem kerülte el, hogy Melanie zavartan nyalja meg szája szélét, melyre feszes mosoly költözött.

- Mint, akit megszúrtak – rántotta meg a vállát látszólag nem törődöm módon, de Andrew-t egy percig sem tudta becsapni. Biztos volt benne, hogy Melanie pontosan tudja, milyen közel állt ahhoz, hogy meghaljon. – Adnál egy pohár vizet? – kérdezte az ügynöknő, hogy zavarát leplezze, mire a férfi előzékenyen bólintott, és már ki is töltötte a hűs folyadékot. Amikor átnyújtotta, Melanie szinte mohón emelte szájához, de legnagyobb meglepetésére, Andrew nem engedte el a poharat, hanem szorosan tartotta azt, így kezük összeért egy pillanatra.

- Csak kortyonként, emlékszel? – figyelmeztette huncut mosollyal, mire Melanie csúfolódva nézett vissza rá, de nem reagált, csak szófogadón egy-egyet kortyolt a vízből. Amikor végzett, fáradtan hanyatlott vissza a párnára, Andrew pedig a szekrényre állította a poharat. Jó néhány perc telt el, hogy egyikük sem szólt egy szót sem. A feszültség kézzel tapintható volt közöttük, mintha mindegyik a másiktól várta volna, hogy megtegye az első lépést. Végül Melanie unta meg elsőként a beállt csendet, és megköszörülve torkát, kérdezte.

- Hogy kerültem ide? – tette fel a kérdést, ami ébredése óta foglalkoztatta, mire Andrew nagyot sóhajtott, hogy fejéből kiűzze a képeket, amikor a nő eszméletlenül, vérző sebbel fekszik a karjában.

- Anya mindent elmondott apának, miután mindketten eltűntünk Daniellel, ő pedig utánunk jött – fogta rövidre a beszámolót, mire Melanie bólintott, így jelezve, hogy ő sem kíváncsi további részletekre.

- Köszönöm – mosolyodott el zavartan, és arcán jól látszott, fogalma sincs, mit is mondhatna még. Ha szívére hallgatott volna, rákérdez Andrew-ra, hogyan lesz tovább ezek után. Az ügynek vége, Daniel rács mögött van, a férfit már semmi veszély sem fenyegeti. Visszatérhetnek Bostonba, és mindennél jobban szerette volna tudni, mit érez iránta Andrew. – Sajnálom, amiért hazudtam, és elhitettem veled, hogy Daniel fontos a számomra – nyögte nehezen, mire Andrew szomorkásan elmosolyodott.

- Azt hiszem, nem kell bocsánatot kérned – túrt bele hajába idegesen, miközben felkészült, hogy végre erőt vesz magán, és elmondja, milyen sokat jelent neki a nő – szeretném elfelejteni, ami történt – tette hozzá, mire Melanie úgy érezte, mintha ismét egy kést forgattak volna meg benne, de ezúttal a szívében, és Andrew-nál volt a markolata. Torkában gombóc keletkezett, és a sírás fojtogatta, de erős maradt, és büszkén szegte fel állát. Ha Andrew mindent el akar felejteni, ám legyen. Ő ugyan nem fogja tartóztatni, és könyörögni neki, hogy viszontszeresse. Daniel után megfogadta, hogy soha többé nem alázkodik meg egy férfinek sem, ez alól Andrew sem kivétel, még akkor sem, ha mellette jött rá igazán, mit is jelent a szerelem.

- Igen, ezzel egyetértek! Felejtsük el az egész ügyet! – jelentette ki, mire Andrew nagyot nyelt. Azt hitte, Melanie ugyanazt érezte a farmon töltött idő alatt, amit ő, de most rá kellett jönnie, hogy tévedett. Sosem volt az a fajta férfi, aki erőszakkal tartott volna maga mellett egy nőt, és Melanie-t sem akarta maga mellé láncolni. Nagyot sóhajtva, távolságtartón biccentett.

- Azt hiszem, ideje mennem. Örülök, hogy jobban vagy – préselte ki magából a szavakat, kényszerítve magát, hogy lenyelje az igazán ajkára kívánkozó szavakat, majd hátat fordított, és éppen menni készült, amikor Melanie hangja megállította.

- Andrew! – szólt utána a nő, mire reménykedve fordult hátra – Ha majd kiengednek a kórházból, szeretném, ha bejönnél az őrsre – fogott bele, Andrew pedig érezte, hogy szívében újra éled a remény. Tehát mégis látni akarja őt újra – fészkelte be magát fejébe a gondolat, de csalódnia kellett, amikor Melanie folytatta – vallomást kell tenned, és… aláírni a papírokat – tette hozzá hivatalos hangon, mire a férfi keserűen húzta el a száját.

- Ez a hivatalos út? – kérdezte, mert még mindig bízott benne, hogy a nő csak ürügyet keres arra, hogy újra láthassa.

- Igen! – válaszolta rezzenéstelen arccal az ügynöknő, mire Andrew bólintott.

- Ez esetben, ott leszek – felelte, majd elhagyta a kis helyiséget, Melanie pedig érezte, hogy a könny, amit egészen eddig a pillanatig visszatartott, végig csorog az arcán. Már akkor tudta, hogy ebben a kapcsolatban megint csak ő fog sérülni, amikor belekezdett, mégis hitt benne, hogy szerencséje lehet, és a férfi viszontszereti majd. A tény azonban, hogy el akarta felejteni a történteket, és hogy csak azért jön be az irodába, mert ez a hivatalos protokoll, minden reményét szertefoszlatta. Keserűen vette tudomásul, hogy Andrew egy valamiben nem különbözik Danieltől, abban, hogy ő sem szereti.

Lebilincselő büszkeség 51. rész

51. rész

Andrew szorosan tartotta karjaiban a nőt, miközben Vihart a mező felé kormányozta. Éppen ott tartott gondolatban, hogy megpróbálja gyorsabb ütemre fogni a lovat, amikor vad tülkölés zavarta meg. Meglepetten kapta fejét a hang irányába, és szívéről mázsás kő súlya gördült le, amikor meglátta apja kocsiját az úton, ahogy csikorgó kerekekkel megáll. Az idősebb Wright fiatalokat megszégyenítő fürgeséggel pattant ki a volán mögül, és futva tette meg feléjük azt a néhány métert, miközben Andrew felé fordult a lovával.

- Te hogy kerülsz ide? – kérdezte Andrew, miközben Larry mindkét karját kinyújtva vette át fiától az immár eszméletlen Melanie-t. Olyan óvatosan, és gyengéden vette kezébe, mintha gyermekét ölelné át, mialatt fél szemével látta, hogy Andrew is lepattan a lóról.

- Anyád mindent elmondott – közölte nyugodt hangon, de szeme szikrázásából jól láthatta fia, hogy a nyugalomnak egy csepp morzsája sincs a lelkében – később még számolunk, amiért nem avattál be, de most minél előbb orvoshoz kell juttatni ezt a lányt.

- Sajnálom, de nem tudtam… - vont vállat Andrew bűntudatosan, mire Larry csak mérgesen fújtatott, miközben a hátsó ülésre fektette Melanie-t.

- Erre most nincs idő! – vetette oda, majd becsukta az ajtót, és a vezető oldal felé indult – Viharral gyertek utánunk a farmra! – utasította fiát, majd hozzátette – Cindy majd megnézi, talán stabilizálni tudja az állapotát, amíg segítséget tudunk hívni – ült be a kormány mögé, de amikor indulni akart, Andrew hangja megállította.

- Várj! Őt is vidd magaddal – szólalt meg undorral a hangjában, majd a totálkáros autóhoz lépett, és minden előzékenység nélkül emelte ki az összekötözött Danielt, hogy aztán ugyanolyan vadul dobja be apja kocsijának csomagtartójába.

- Megérdemelné, hogy itt hagyjuk elporladni – szűrte fogai között megvetőn Larry, majd a választ meg sem várva, indított, és hatalmas porfelhőt hagyva maga után, elhajtott a farm irányába, Andrew pedig felpattant Vihar hátára, és még életében nem fogta olyan kemény vágtára, mint abban a pillanatban.

Cindy homlokán az aggodalom barázdái jelentek meg, amikor lehúzta gumikesztyűjét, és kilépett a szobából. Az előtérben Andrew várt rá, és amint nyílt az ajtó, idegesen pattant fel a máskor oly kényelmesnek tűnő fotelből. Larry és Betty, akik szintén Andrew-val várták a híreket, szomorúan néztek egymásra. Mindketten hamar szívükbe zárták az ügynöknőt, és annak ellenére szorítottak a két fiatalnak, hogy már tudták, kezdetben csak álca volt az egész kapcsolat.

- Hogy van? – csapott le húgára azonnal, mire Cindy biztatón mosolygott rá, Andrew-nak pedig kétségei sem voltak afelől, hogy pontosan ezt a mosolyt tartogatja testvére azon betegek hozzátartozóinak, akikkel rossz hírt kell közölnie.

- Elég mély a szúrt seb, amit kapott – sóhajtott mélyet az ifjú doktornő, akinek nem volt könnyű dolga azzal a szegényes orvosi készlettel, amit magával hozott. Áldotta az eszét, amiért belső hangjára hallgatott esze helyett, és annak ellenére eltette a felszerelést, hogy férje munkamániásnak nevezte miatta. Amikor apja belépett Melanie-val a kezében, egy pillanatra a lélegzete is elállt, de ez csak addig tartott, amíg az idős férfi letette a nőt a szobájában. Akkor felülkerekedett benne az orvos, és már semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogyan tudna segíteni. Mégis, pokoli nehéz volt itt állnia testvérével szemben, akinek minden mozdulatán, arcrezdülésén látta, mennyire szereti a nőt, és közölni vele, hogy talán örökre elveszítheti. Végül erőt vett magán, és folytatta – összevarrtam, de sok vért veszített. Mielőbb kórházba kellene vinni, mert fogalmam sincs, nem okozott-e valamilyen belső sérülést a szúrás.

- A legközelebbi kórház legalább 3 órányira van! – tört fel kétségbeesetten Betty torkáról a szó – mégis, hogyan tudnánk eljuttatni oda?

- Felhívom Ronald James ügynököt – szólalt meg Andrew – talán tud küldeni egy helikoptert – vélte halkan, majd igyekezve kitörölni fejéből még a lehetőséget is, hogy elveszítheti Melanie-t, a mobiljáért nyúlt, és tárcsázni kezdett. Alig 10 perccel később már a nő ágya mellett ült, és két kezét az övébe fogva, nehéz szívvel figyelte, milyen szaporán veszi a levegőt. Ron biztosította őket arról, hogy pár óra múlva megérkezik a helikopter, hogy kórházba vigye Melanie-t, és természetesen, Danielről is gondoskodni fognak. Andrew-t megint elöntötte a gyilkos düh, ha a férfi az eszébe jutott. Szíve szerint, lement volna hozzá a pincébe, ahol megkötözték, és holtra verte volna, de tudta, Melanie később nem dicsérné meg ezért a tettéért. Ahogy pillantása megint az ügynöknőre tévedt, eszébe jutott annak dallamos nevetése, a barna szemében játszó tüzes szikrák, amikor dühös volt, vagy, ahogy elsötétült a vágytól, amikor megcsókolta. Nagyot sóhajtva hajtotta le fejét, és homlokán érezte, milyen forró Melanie keze.

- Sajnálom, Andrew – hallotta meg húga hangját, aki csak pár percre zavarta meg őket, hogy ellenőrizze Melanie állapotát – tudom, milyen fontos neked.

- Még soha senki nem volt ennyire fontos – jelentette ki könnyes szemmel Andrew, majd kérdőn nézett testvérére – mennyire súlyos? – kérdezte, mire húga először válaszolni akart, majd meggondolta magát, és csak együtt érzőn vállára tette a kezét.

- Az állapota nem rossz… - kerülte meg a kérdést, legnagyobb meglepetésére azonban, Andrew indulatosan rázta le magáról a törékeny kezeket, és felpattant, így fölé magasodva.

- Ne kezelj úgy, mint egy nyavalyás hozzátartozót a kórházban! Nem kell a szakmai rizsa sem! Az igazat akarom hallani! – dörrent a hangja mérgesen, de Cindy egy percig sem tudott haragudni rá. Általános sebészként megszokta már, hogy az emberi reakcióknak több formáját is megtapasztalja munkája során, kezdve a kétségbeeséstől egészen a tehetetlen dühig.

- Nagyon sok vért vesztett – fogott bele ezúttal olyan őszintén, amennyire csak lehetett – felszökött a láza, és túl gyors a szívverése. Minél előbb vért kellene kapnia, és antibiotikumot. A lázát talán tudom csillapítani, van nálam gyógyszer, de ez még nem lesz elegendő ahhoz, hogy elkerüljük a fertőzést, vagy az esetleges szövődményeket. – ért mondandója végére, Andrew pedig minden szóval egyre elkeseredettebb lett.

- Mennyi időnk van, amíg nem indul el a folyamat? – kérdezte halkan, mire Cindy nagyot sóhajtott.

- Talán… két óránk… maximum három – felelte szomorúan – ha le tudom vinni a lázát – tette hozzá, mire Andrew bólintott, ő pedig elhagyta a szobát, pont akkor, amikor Betty lépett be.

- Emlékszel? – szólította meg anyját a férfi, anélkül, hogy tekintetét egy percre is elszakította volna az eszméletlenül fekvő Melanie-ról. – Azt mondtad, keressem meg azt a lányt, akit szeretni tudok – elevenítette fel egyik beszélgetésüket, majd a választ meg sem várva, folytatta – megtaláltam. Megtaláltam, pedig nem is kerestem – mosolyodott el szomorkásan a férfi, miközben érezte, hogy anyja keze szeretetteljesen simít végig vállán. – Egyszerűen csak szembejött velem, és én az első perctől kezdve tudtam, hogy őt akarom.

- Melanie erős lány – jegyezte meg halkan Betty – biztos vagyok benne, hogy átvészeli ezt az egészet, és higgy te is ebben.

- Ha elveszítem, abba belepusztulok – suttogta olyan halkan Andrew, hogy Betty nem is volt benne biztos, jól hallotta-e a választ. Lehetősége azonban, nem volt megkérdezni, mert nyílt az ajtó, és Cindy érkezett vissza, kezében injekciós tűvel.

Andrew tiszta, sötétkék ingre cserélte a Melanie vérével áztatott fehér inget, és kényelmes farmernadrágra a szmoking nadrágot. Gondolatai egy percre sem kanyarodtak el a nőről, miközben a tükör előtt gombolta be ingét. Csak az járt a fejében, hogyan lehetett olyan vak, hogy nem jött rá, Daniel mit forral a háta mögött. Magát okolta, amiért nem látta azonnal, mi késztetheti Melanie-t arra, hogy ennek a fickónak megengedje, hogy hozzáérjen. Átkozta magát, amiért egy percig is elhitte, amíg anyja fel nem nyitotta a szemét, hogy Melanie visszamenne egy ilyen férfihoz. De miért is ne hitte volna el? – tette fel magának a kérdést, hiszen Melanie mindig azt mondta, amit érzett, sosem játszadozott vele. Amit gondolt, kimondta, és sosem várta el tőle, hogy a fejében olvasson. Talán éppen ezért nem kellett attól tartania, hogy ő egy percig is megkérdőjelezi, hogy az igazat mondja-e, amikor azt állította, kibékült Daniellel. Éppen itt tartott gondolatban, amikor halkan kopogtattak ajtaján, és legnagyobb meglepetésére, apja lépett be rajta. Andrew szíve hirtelen a torkában kezdett el dobogni, ahogy arra gondolt, talán azért kereste fel apja a szobában, hogy elmondja, rosszabbodott Melanie állapota. Larry, mintha olvasott volna fia fejében, alig láthatóan ingatta meg fejét.

- Csak beszélgetni jöttem – jegyezte meg, mire Andrew tüdejéből hang nélkül távozott a levegő, és leült a hatalmas ágyra, melyet alig 24 órája még egy csodálatos nővel osztott meg, hogy átélje élete legszebb szeretkezését.

- Sajnálom, hogy nem szóltam arról, mi folyik a cégnél – szólalt meg halkan – és azt is sajnálom, hogy hazudtam. Én csak féltettelek. Fogalmam sem volt, hogyan reagál a szíved, ha megtudod, hogy életed munkája veszélyben van.

- Azt hiszed, egy percig is a cég miatt aggódtam volna? – nézett rá szemrehányón és fájó tekintettel fiára az idősebb Wright. – A családomnál nincs fontosabb a számomra, azt hittem, ezt mindnyájan tudjátok.

- Ne haragudj – hajtotta le fejét Andrew, mire érezte, hogy apja mellé ül, és vigasztalón karolja át vállát – mennyit tudsz?

- Csak amennyit édesanyád elmondott – felelte Larry, majd félszegen elmosolyodott – ami igazából nem sok. Amikor eltűntél az esküvőről, egy ideig próbált falazni nektek – mesélte el azokat az órákat, amíg Andrew és Melanie távol voltak – de mivel nem jelentkeztetek, aggódni kezdett, amit nem tudott eltitkolni előlem. Végre nehezen kibökte, amit hallott. Hálás lennék, ha elmondanád, mi folyik körülötted – nézett mélyen fia szemébe, és Andrew nagyot sóhajtva fogott volna bele, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és újdonsült sógora jelent meg.

Lebilincselő büszkeség 50. rész

50. rész

Andrew szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta, hogy a kocsi, amiben Melanie és Daniel ültek, hirtelen éles kanyart vesz, és lefordul a keskeny útról. Egész közel hajolva Vihar nyakához, még gyorsabb vágtára fogta a csődört, miközben szemét összehúzva próbálta kivenni, mi történhetett az autóval.

Melanie éles fájdalmat érzett halántékában, torkát pedig fojtogatta az autó által felvert por. A légzsák minden finomkodás nélkül vágódott az arcába, ahogy a kocsi egy kisebb dombnak ütközött, amikor lekormányozta az útról. Fogait összeszorította, arca pedig fájdalmas grimaszba rándult, ahogy ujjával megérintette homlokát, melyből csendes ráérőséggel csordogált a friss vér. Fejében mintha milliónyi gonosz kis manó kalapált volna, amikor oldalra fordult, hogy megnézze, mi történt Daniellel. Nagyot nyelve kapcsolta ki biztonsági övét, mely korábban az életét mentette meg, majd közelebb hajolt a látszólag eszméletlen férfihoz. Tekintetével gyorsan felmérte a károkat. Egyértelmű volt, hogy ezzel az autóval sehogy sem tudnak tovább menni, tehát valahogy segítséget kell hívnia. A pisztolya, amit korábban Daniel szorongatott, a kocsi hátsó ülésére keveredett. Éppen akkor, amikor elnyomva bordáinak kínzó szúrását, hátrafordult, hogy elérje a fegyvert, Daniel hirtelen elkapta a csuklóját, és tekintetében eszelős fény villant, miközben közelebb rántotta magához a nőt.

- Te kis kurva! – sziszegte ingerülten, mialatt ingének ujjába törölte felszakadt száját – azt hiszed, így meglóghatsz?! Mégis, hova menekülnél? – kérdezte, miközben nadrágszíjának derékrészéről egy kést vett elő. Melanie jól látta, ahogy a hosszú pengén megvillan a nap sugara. – Kifelé! – dörrent parancsolón Daniel hangja, és vadul kirángatta a nőt az autóból, mit sem törődve vele, hogy az megüti magát. Amikor mindketten az autó mellett álltak, Daniel szemét összehúzva, hunyorogva nézett körül. Zakója csupa kosz volt, arcát több seb borította, amit az ütközésnél szerzett, kését pedig változatlanul Melanie oldalához szorította. – Ez meg mi a fene? – hallotta meg most a férfi meglepett hangját az ügynöknő, és ő azonnal tudta, hogy Daniel is felfedezte Andrew-t, ahogy szélsebesen vágtatva, egyre közelebb jutott hozzájuk. A pillanatnyi zavart kihasználva, Melanie villámgyors mozdulattal lendítette hátra fejét, és tarkóján érezte, ahogy Daniel orra megreccsen az ütés erejétől. A férfi azonnal elengedte, ő pedig szembefordulva vele, megragadta a kést szorító kezét, majd térdét felhúzva kíméletlenül rúgta hasba fogva tartóját. Daniel kétrét görnyedt a fájdalomtól, de ideje nem volt reagálni, mert a következő pillanatban Melanie ökölbe szorította a kezét, és minden erejét beleadva ütötte állon, mire a férfi elterült a földön.

- Melanie! – hallotta meg most Andrew hangját, ahogy felé vitte a szél a mély baritont, mire könnybe lábadt szemmel, mosolyogva pillantott fel. Szerelme már csak néhány méterre volt tőle, amikor Daniel megragadta bokáját, és lerántotta maga mellé. Melanie teljes súlyával vágódott végig a kemény, száraz talajon, miközben érezte, hogy a kés, amit korábban megszerzett ellenfelétől, kiesik a kezéből. Mialatt Daniel ránehezedett, és ökle fájdalmas gyorsasággal sújtott le az ügynöknő arcára, Melanie jobb kezével a kés után tapogatózott, de Daniel megelőzte. Melanie érezte, hogy felreped a szája, és látása egy pillanatra elhomályosult, amikor a férfi ismét megütötte. Csak messziről érzékelte, hogy a kemény ujjak körbefogják nyaka vonalát, és minden erejével küzdenie kellett, nehogy megadja magát. Lábát felhúzva, ezúttal ágyékon rúgta Danielt, aki artikulálatlan hangon ordított fel, a következő pillanatban pedig éles szúrást érzett bordája mentén, majd hirtelen megkönnyebbült, és a teher, mely eddig ránehezedett, eltűnt. Tüdeje szaporán kapkodta a levegőt, feje hasogatott, bordája minden lélegzetvételnél fájón szúrt. Mialatt kezét oldalára tapasztotta, lassan elfordította a fejét, de csak homályosan látta, ahogy Andrew szinte félholtra veri Danielt. Fogalma sem volt róla, mikor ért oda hozzájuk a férfi, de még soha életében nem volt ennyire hálás senkinek, mint neki, ebben a pillanatban.

- Andrew… - suttogta halkan, mégis határozottan, mire a férfi felkapta a fejét, és aggódó pillantást vetett rá. Keze megállt a levegőben, ahogy éppen ismét készült megütni a már majdnem eszméletlen Danielt. Amikor odaért hozzájuk, és meglátta, hogy Daniel Melanie felett térdel, bal kezével fojtogatja, jobb kezében a késsel pedig támadni készül, egy percig sem habozott. Egy kobra gyorsaságával kapta le a nőről a férfit, és az összes dühét és haragját szabadon engedve kezdte ütlegelni. Csak most kezdett tisztulni elméje, ahogy meghallotta Melanie hangját. Megvető pillantással mérte végig Danielt, majd undorral az arcán engedte el, hogy amaz tehetetlenül zuhanjon vissza a földre, ő pedig azonnal Melanie mellé térdelt. Zakójától megszabadult, és azt ideiglenes párnaként összehajtva tette a nő feje alá.

- Jól vagy? – kérdezte nagyot nyelve, mire az ügynöknő erőtlenül bólintott.

- Semmi… bajom – nyögte fájdalmas, apró sóhaj kíséretében – a bordám… szerintem, eltört – lehelte alig hallhatóan, Andrew tekintete pedig odatévedt, ahol a nő keze leszorította oldalát. Szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta, hogy az ügynöknő fehér ingén egyre nagyobb foltot ejt a sötétvörös színű vér. Szája kiszáradt, mellkasát pedig összeszorította a félelem, ha arra gondolt, nem tudja időben orvoshoz juttatni szerelmét – nagyon fáj… - rántotta ki sötét gondolatai közül Melanie elgyötört hangja, mire összeszedte magát, és biztatón rámosolygott.

- Minden rendben lesz – igyekezett megnyugtatni, és elégedetten dicsérte meg magát, amiért még egy mosolyt is sikerült kipréselnie magából annak ellenére, mennyire rettegett, hogy elveszítheti.

- A… tekinteted… - hunyta le egy pillanatra szemét Melanie, hogy erőt merítsen a mondat befejezéséhez, miközben ismét apró levegőt vett – nem ezt mondja. Nagy a baj, igaz? – kérdezte, majd a következő szúró fájdalomnál egész teste összerándult. Andrew a tehetetlenségtől kétségbeesetten nézett végig az egyre sápadtabb nőn, miközben megrázta fejét.

- Nem! Meg fogom oldani! – jelentette ki elszántan, mialatt kezével kisimított egy, a vértől homlokára tapadt hajtincset.

- Ugyan már… - hunyta le szemét Melanie, és nem tudta megakadályozni, hogy a fájdalomtól ki ne csorduljon egy könnycsepp. – Nézz körül – suttogta halkan, hogy Andrew szinte alig hallotta, amit mondott. – Itt vagyunk… a semmi közepén, Andrew – kapkodta szaporán a levegőt, miközben érezte, hogy egyre kevésbé elegendő az az oxigén, amit az apró levegővételekkel tüdejébe juttat – a kocsinak annyi… a lovad nem bír el mindhármunkat… - sorolta a tényeket, miközben erősebben szorította le oldalát, majd kissé lehajtva fejét, lenézett a vértől vörössé vált ingére. – Remek – nyögte nagyot nyelve, ahogy rádöbbent, nem azért fáj annyira az oldala, mert eltört a bordája, hanem a szúrt seb miatt, amit Danieltől kapott.

- Gondolkodás nélkül hagyom itt a semmi közepén ezt a férget! – szűrte fogai között, gyűlölettel telve a férfi, majd folytatta – ha fel tudsz ülni… csak egy kicsit, akkor ketten vissza tudunk lovagolni – javasolta magabiztosan, de Melanie megrázta a fejét.

- Egyedül gyorsabb lennél – felelte bátran, miközben tekintete könnytől csillogott, Andrew azonban, határozottan intett nemet.

- Felejtsd el! Kizárt dolog, hogy itt hagyjalak! – jelentette ki megmásíthatatlan hangon, mialatt kezét ő is rátette Melanie vérző oldalára.

- Add ide a fegyveremet – mutatott szabad kezével az autó hátsó ülésére az ügynöknő, mire Andrew felpattant, és néhány másodperc múlva már a Glock-kal a kezében térdelt vissza szerelme mellé.

- Egyetértek! Lőjük le, akkor csak kettőnknek kell hazajutnunk – jegyezte meg, mire Melanie halkan felnevetett, amitől megint éles fájdalom hasított végig rajta, de ezúttal már nemcsak bordái mentén, hanem a hátában is érezte a kínzó szaggatást.

- Andrew… csak most az egyszer – halkult el Melanie hangja, ahogy észrevette, hogy Andrew tényleg nem hajlandó magára hagyni – csak most az egyszer tedd meg… amire kérlek – engedte ki lassan a levegőt, de a férfi zárkózott tekintettel nézett vissza rá. – Vihar hátán… gyorsan hazaérsz, és… hozhatsz segítséget… - folytatta tovább lehunyt szemmel, miközben érezte, hogy egyre gyengébbek a végtagjai, és már szemét is csak nagy nehézségek árán tudta nyitva tartani.

- Melanie! – simított végig arcán Andrew, amikor látta, hogy az ügynöknő lecsukja szemeit – Melanie! Ne aludj el! – kérlelte gombóccal a torkában. A vérveszteség láthatóan lassan átvette a nő szervezete felett a hatalmat, Andrew pedig életében először tanácstalan volt. Tudta, hogy igaza van az ügynöknőnek, és Vihar hátán hamarabb megfordulna egyedül, de szívében égető fájdalom nyillalt a gondolatra, hogy itt hagyja Daniel mellett, sérülten.

- Fáradt vagyok, Andrew – suttogta Melanie, még mindig csukott szemmel, ő pedig szaggatottan vette a levegőt. Torkát sírás fojtogatta, miközben érezte, hogy keze, mellyel a nő bordáján lévő sérülést szorította, már ragacsossá vált a vértől. Agyában vadul kergették egymást a gondolatok, majd hirtelen felemelte fejét, és a nő fegyverét magához véve, a még mindig eszméletlen Danielt a vállára dobta, majd ugyanazzal a lendülettel vágta be a kocsi hátsó ülésére. A csomagtartóból egy kötelet vett elő, amivel olyan szorosan kötözte meg a férfit, hogy biztos lehessen benne, ha magához tér sem tud kereket oldani. Amint ezzel végzett, lehajolt Melanie fölé, és óvatosan, nehogy még nagyobb kárt tegyen benne, a karjaiba emelte.Azzal sem törődött, hogy inge közben csupa vér lett.  Az ügynöknő fájdalmasan nyöszörgött a karjai között, de fogát összeszorítva tűrte, hogy azt csináljon vele Andrew, amit csak akar.

- Vihar! – szólt lovának Andrew, majd dallamosan füttyentett, mire a ló azonnal hegyezni kezdte a fülét, és komótos léptekkel közelebb sétált hozzá – légy nyugodt, cimbora, és segíts nekünk – biztatta halkan a lovat, miközben olyan szorosan fogta magához Melanie-t, amennyire csak tudta. Nagy levegőt véve, puhán ültette fel a nőt a nyeregbe, majd másodpercekkel később ő is felpattant a lóra, és óvón ölelve szerelmét, úgy, hogy egyik kezével folyamatosan szorítva tartsa a sebet, lassú léptekre fogta Vihart. Csak remélni merte, hogy Melanie legalább olyan erős fizikailag, mint lelkileg, és elég ideje lesz hazavinni.