A félelem árnyékában 12. rész

12. rész

Darell arcáról vészjósló nyugalmat lehetett leolvasni, miközben egyre közelebb sétált az íróhoz, aki viszont lassan, minden lépést megfontolva, egészen az ajtóig hátrált előle, ott azonban, nekiütközve annak, kénytelen volt megtorpanni. Darell, szemében elszántsággal húzta végig ujját a kés élén, miközben a belőle áradó nyugalom sokkal veszélyesebbé tette, mintha ordítozni kezdett volna.

-          Mégis, mire akar kilyukadni, Mr. Castle? Hogy én öltem meg? – kérdezte halkan, miközben fejével a szoba belseje felé intett, így jelezve az írónak, hogy induljon el a nappali felé, aki jobbnak látta engedelmeskedni – hogy elloptam a legjobb barátom apjának a hamvait, hogy így végezzek az igazgatóval?

-          Tulajdonképpen, én csak a hamvak ellopását vertem volna magára, de, most hogy így mondja, kíváncsi lennék, maga ölte-e meg az igazgatót? – vonta meg a vállát látszólagos nemtörődömséggel Castle, majd tovább beszélt – talán bosszúból, amiért nem engedte a barátját ösztöndíjjal a karon tanulni… - vélte elgondolkodva.

-          Honnan tud maga erről? Mármint arról, hogy segíteni akartam neki? – hökkent meg most először Darell, annyira, hogy még a kés is lejjebb ereszkedetett kezében, mire Castle, magabiztos mosolyra húzta a száját.

-          Magánnyomozó vagyok, az a dolgom, hogy mindenről tudjak – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Marion összehúzott szemmel nézett rá. – Harold csak ösztöndíjjal juthatott be, annak jogosságáról pedig, hárman döntenek. Maga, a kollégiumvezető, és az igazgató. Maga Harold legjobb barátja, nyilván segíteni akart neki, hogy bejusson, így van? Ráadásul, a hamvakhoz is hozzáférhetett. Részt vett a temetésen, pontosan tudta, hol helyezte Mrs. Tate örök nyugalomra a férjét.

-          És ebből, valamint abból, hogy veszekedtem a kollvezetővel, mielőtt meghalt, egyből arra következtetett, hogy én loptam el a hamvakat, és öltem meg? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Darell, mire Castle nagyra nyitott szemekkel nézett vissza rá.

-          Veszekedett vele? – kérdezett vissza válasz helyett, Marion pedig, gyanakodva mérte végig.

-          Nem tudta?

-          Nem, de így még inkább gyanússá válik – húzta ki magát elégedetten az író, mire Darell felállt, és közelebb sétált hozzá.

-          Tudja, mit? Elegem van ebből az egész szarságból! Én csak segíteni akartam valakin, és most szívok, mint a torkos borz! Nem követtem el semmit, és ezt jobb, ha megjegyzi! – szűrte a fogai között ingerülten – most pedig, tűnjön el a lakásomból, még mielőtt magára hívom a zsarukat!

-          Nyugodtan megteheti, de azt fontolja meg, hogy akkor elmondom, mire jutottam a nyomozásom során, és természetesen, elmondom az elméletemet is az egészről! – kockáztatta meg merészen a fenyegetést, miközben laza eleganciával futtatta körbe szemét a lakáson, és figyelmét nem kerülte el, hogy a háló ajtajában egy félig bepakolt bőrönd áll, vagyis a fiú készült valahova. – a másik lehetőség, hogy beszélgetünk, felteszek néhány kérdést, amire maga őszintén válaszol, és mindketten elégedetten távozunk a lakásból – tett ajánlatot az író, amin Darell láthatólag elgondolkodott.

-          Honnan tudjam, hogy valóban hinni fog nekem? – kérdezte bizonytalanul, miközben kezében egyre inkább elernyedt a kés.

-          Ha nem hinnék abban, hogy nem maga tette, akkor a zsarukkal jöttem volna -  felelte azonnal Castle magabiztosan, mire Darell ismét gondolkodóba esett.

-          Azt mondta, gyanús vagyok – idézte fel az író korábbi szavait a férfi, Castle pedig, mentegetőzve tartotta fel mindkét kezét.

-          Azt mondtam, gyanússá válik, nem pedig azt, hogy én tartom gyanúsnak – vágta ki magát ismét az író, miközben elégedetten veregette meg gondolatban saját vállát.

-          Nem érek erre rá! Le kell lépnem! – túrt bele jól fésült hajába Darell, a késsel a kezében, amitől addig divatosan lenyalt hajszálai közül néhány az égnek meredt – a zsaruk rám gyanakodnak, maga meg csak feltart az ostobaságaival! Nem is igazi rendőr! Nem is kell magával beszélnem! Semmiről! Ahogy válaszolni sem vagyok köteles! - hadarta egyre idegesebben, és Castle már kezdett attól félni, hogy ismét ráemeli a kést, vagy válaszok nélkül rohan el.

-          Nézze, Marion! Ha a rendőrség tudná, amit én tudok, már régen itt tobzódnának az ajtaja előtt, nem gondolja? – húzta fel szemöldökét kissé csúfondárosan, majd folytatta – ha mindannak az információnak a birtokában lennének, aminek én, akkor egy kommandós sereggel érkeznének, és magára törnék az ajtót. Akkor megérteném, hogy menekülőre akarja fogni a dolgot, hiszen a szemükben maga lenne az első számú gyanúsított – beszélt tovább folyamatosan, miközben örömmel látta, hogy Darell kezd megnyugodni. Lassabban szedte a levegőt, és tekintetéből sem izzott úgy az elszántság és az őrület szikrája, mint néhány perccel korábban. – De nézzen körül! Nincs itt senki, rajtunk kívül! A rendőrségnek dunsztja sincs, merre induljon, csak annyit tudnak, hogy valaki levadászta a kollégiumvezetőt. Maximum ott tartanak, hogy… - győzködte tovább Mariont, amikor a következő pillanatban erőteljes kopogás szakította félbe.

-          Darell Marion! Itt a rendőrség! Azonnal nyissa ki az ajtót! – hallotta meg Kate hangját, mire Darell haragosan ránézett.

-          Uppsz! – szívta meg a fogát Castle, miközben bűnbánón harapta be alsó ajkát – jobbak, mint hittem – fűzte hozzá kissé csalódottan a tudattól, hogy Kate elviszi előle Darellt, és ő megint a nulláról indulhat.

-          Valóban?! – tört fel a férfiból ingerülten, miközben felpattant a székből, és, mint egy űzött vad, cikázott a tekintete az ajtó, és az író között.

-          Tévedni emberi dolog… - vonta meg a vállát tanácstalanul Castle, miközben abban reménykedett, hogy Marion nem csinál semmi őrültséget a félelemtől vezérelve.

-          Ennyit már embertelen, Mr. Castle! – súgta oda neki tajtékozva a férfi, miközben ismét dörömböltek az ajtón, ezúttal azonban már sokkal erőteljesebben.

-          Ismerek egy jó asztalost, gyorsan dolgozik, és viszonylag olcsón. Bár, ahogy nézem, magának nem kell az ár miatt aggódnia – közölte Castle, miközben kényelmesen nekidőlt a bárpultnak, és karba fonta maga előtt kezeit.

-          Minek nekem asztalos? – nézett rá értetlenül Darell, aki úgy tűnt, nem tudta követni az író gondolatmenetét, a választ azonban már nem tudta meghallgatni, mert a következő pillanatban egy hatalmas robajt hallott, és az ajtó, megadva magát Espo erejének, úgy dőlt ki a falból, mint egy nádszál, mely a szélnek engedelmeskedve, hajlik meg a tóparton. Még ideje sem volt felfogni, hogy mi történt, máris megjelentek a nyomozók. Először Javi lépett be, majd rögtön utána Kate, és Kevin, mindannyian golyóállómellényben, előreszegezett fegyverrel, nyomukban a kommandósokkal, és miközben hangosan kiáltottak Darellre, hogy dobja el a jégvágót, és feküdjön hasra, az a pillanat tört része alatt engedelmeskedett, nagy szemeket meresztve a még mindig némán figyelő íróra.

-          Ezért kell az asztalos – mormogta orra alatt Castle, miközben lenyűgözve figyelte szerelmét, aki immár Marion hátán térdelve bilincselte hátra annak kezeit. Alig fent volt a bilincs, felállt, és átadva őt Javinak, az író felé indult.

-          Sorold fel a jogait! – vetette oda még gyorsan társának, aki bólintva rántotta talpra a HÖK elnököt, miközben Kate villámokat szóró szemekkel állt meg Castle előtt, aki most, hogy jobban lássa az eseményeket, kissé oldalra dőlve követte nyomon, ahogy Darellt kivezetik. – Te mégis, mi a fenét keresel itt?! – támadt rá a férfira, szándékosan megakadályozva, hogy az kilásson mellőle, mire Castle, miután már semmi látnivalója nem akadt, tekintettel arra, hogy Mariont elvezették, nyugodtan, pimasz csillogással a szemében nézett a dühtől sötétlő zöldes-barna szemekbe.

-          Ugyan azt, amit ti! Követtem a nyomokat. – felelte hanyagul, mire Kate érezte, hogy még dühösebb lesz. Amikor meglátta, hogy Darell kezében jégvágó kés van, Castle pedig, éppen vele szemben ül, a szívét, mint egy jeges kéz markolta össze a tudat, hogy szerelme veszélyben van. Miután azonban elfogták, és ismét biztonságban tudhatta az írót, a félelmet először a megkönnyebbülés, majd a harag váltotta fel. Éppen azért szakított vele, és szenvedtek mindketten, hogy az ilyen helyzeteket elkerülje, és a lehetősége annak, hogy teljesen értelmetlen volt, mert ugyanúgy játszik az életével, mint eddig, felháborította.

-          Te nem vagy normális! Meg is ölhetett volna! – világított rá a nem éppen elhanyagolható tényre, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Látod? Nem kellesz hozzá, hogy bajba kerüljek! – vágta rá elégedetten, mire Kate összeszorította a száját, majd nagy levegőt véve válaszolt.

-          Azért kerültél bajba, mert megint belekeveredtél az én ügyembe! – nyomta meg a személyes névmást, de a férfiról láthatólag leperegtek érvei.

-          Mindenképpen eljutottam volna Darellhez – jelentette ki, mire Kate örömtelenül felkacagott.

-          Semmire sem jutottál, amíg a gyilkosság miatt meg nem jelentem Mrs. Tate lakásán! Ezzel a húzásoddal, csak még inkább elérted, hogy biztos legyek a döntésem helyességében! – vágott vissza Kate ingerülten, de Castle magabiztosan elmosolyodott.

-          Vagy, úgy is nézhetjük a dolgot, mint bizonyítékot arra, hogy nem hagyhatsz egyedül, mert ez történik – mutatott körbe, a betört ajtóra, a földön heverő jégvágó késre, mire Kate egészen közel lépett hozzá, és tetőtől talpig végig mérte, Castle pedig érezte, hogy elakad a lélegzete, ahogy megérezte a nőből áradó cseresznyeillatot.

A félelem árnyékában 11. rész

11. rész

Kate lázasan dolgozó aggyal nézett farkasszemet az igazgatóval, miközben arra gondolt, vajon nem a gyilkos próbált-e így érdeklődni a nyomozás felől. Ennek azonban semmi értelmét nem látta, nem volt mögötte logika, tehát ezt az elképzelését azonnal el is vetette, miközben megdorgálta magát, amiért úgy kezdett el gondolkodni, és konspirálni, mint Castle.

-          Mégis, melyik kollégámnak mesélte már el ezt? – kérdezett rá, látszólag puszta kíváncsiságból, mire Mark gyorsan fellapozta az előtte heverő, bőrkötésű, vastag határidőnaplót, és miután még egy utolsót forgatott, nyugodtan nézett a nyomozóra.

-          Egy bizonyos Kevin Ryan nyomozó telefonált ide, nem sokkal az előtt, hogy maga megérkezett hozzám. Ő kérdezgetett az ösztöndíj programról, hogy ki dönt. Gyakorlatilag, szinte ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint maga – felelte készségesen Hammond, mire Kate még jobban összezavarodott. Bármennyire is igyekezett, nem tudott rájönni, honnan szerezhetett olyan információkat Kevin, amelyeknek ő a birtokában volt, hogy eljusson az igazgatóig, és szinte ugyanazokat a kérdéseket tegye fel, mint ő. Már csak azért sem értette a helyzetet, mert amióta eljött az őrsről, sem Javival, sem Kevinnel nem beszélt a fejleményekről, mindezzel várni akart, ha visszaér. Hirtelen, mint egy fénysugár, ötlött a fejébe Castle, mire magabiztos mosoly terült szét ajkán.

-          Rendben, köszönöm, Mr. Hammond! – pattant fel a székből sietve, hogy mielőbb utánajárjon a dolgoknak, és miközben kiviharzott az irodából, át a parkon, ujjai már fürgén tárcsázták társát. Biztos volt benne, hogy Castle hívta fel a fiúkat, és ilyen trükkhöz folyamodott, hogy információt szerezzen a halottjukról, és közelebb kerüljön az urnához. Már csak arra volt kíváncsi, mégis mennyibe került a srácoknak a lelkük, hogy megszegve utasítását, miszerint Castle-nek többé nincs helye a rendőrségi ügyekben, segítsenek neki, és informálják egy folyamatban lévő nyomozásról, sőt, még ki is hallgassanak helyette személyeket. Nem is kellett sokat várnia, szinte azonnal meghallotta a bársonyos, nyugalmat árasztó mély hangot a készülék túlfelén, ahogy Kevin felvette, és várta, hogy a hívó beszámoljon szándékáról. – Ryan, beszéltél mostanában Castle-el? – kérdezte mintegy mellékesen, de társa hangjában azonnal megjelent a gyanú finom árnyalata, ahogy visszakérdezett.

-          Miért? Amúgy nem, nem keresett, mióta elzavartad tőlünk – felelte azért hűségesen, mire Kate elhúzta a száját.

-          Nem elzavartam, hanem a saját érdekében távol tartom a veszélyes ügyektől – javította ki kissé sértetten a férfit, aki csak hümmögött a választ hallva.

-          Mintha nem tudnánk mindannyian, hogy mindig elég önfejű, és infantilis volt ahhoz, hogy egyedül is szép kis kalamajkákba keveredjen – jegyezte meg elgondolkodva, mire Kate haragosan fújtatott egyet. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele, mekkora fájdalmat okozott az írónak, és azzal is tisztában volt, hogy Javi és Ryan, de főleg az utóbbi, hiányolja a férfit az őrsről, jól esett volna neki, ha legalább egyikük megérti, és támogatja a döntésében. Persze, tudta, hova kellene fordulnia, hogy maximális megértést kapjon, de maga sem értette, miért, Gates-nek még mindig nem szólt róla, hogy az író a jövőben távol marad a kapitányságról. A kapitánynak pedig, ha fel is tűnt, sosem tette szóvá a férfi hiányát.

-          Lapozzunk! Mikor beszéltél az igazgatóval Darellről, és az ösztöndíjról? – tért azonnal a lényegre Kate, elterelve a beszélgetés fonalát, mire egy ideig néma csend volt a vonal végén, és éppen, amikor már kezdte volna elveszíteni a türelmét, meghallotta a választ.

-          Nem beszéltem vele. Azt sem tudom, milyen ösztöndíjról van szó – felelte őszinte döbbenettel a hangjában Kevin, és Kate, bármennyire is utálta a helyzetet, tudta, hogy az igazat hallja. Bár Ryan olykor hajlamos volt Javi, vagy Castle nyomására belemenni hülyeségekbe, sosem hazudott. Ha rákérdezett valamire, azonnal őszinte, nyílt tekintettel vallott be mindent, a fiúk legnagyobb bosszúságára. Kék szemében olyankor megbánás, és szégyenérzet csillogott, és Kate tudta, ha valóban engedett volna Castle-nek, és nyomoz neki egy kicsit, azt most el is mondta volna.

-          Castle! – szűrte a fogai között az egyetlen lehetséges megoldást a helyzetre dühösen, miközben nem akarta elhinni, hogy a férfi idáig merészkedett a szemtelenségben, hogy visszaélt a barátja nevével, és posztjával.

-          Castle? – kérdezett vissza Kevin, megismételve a nevet, mire Kate nagyvonalakban felvázolta az eddig történteket, nem elhallgatva azt sem, hogy Castle magánnyomozónak csapott fel, ahogy szót ejtett az ösztöndíjról, és Darell Marion újra képbekerüléséről is.

-          Erről jut eszembe, az alibije megáll – terelte vissza a beszélgetés fonalát a nyomozásra Ryan, miközben folytatta – a főnöke állította, hogy valóban 14 órakor kezdett, és este 22-ig volt ott. Ha viszont ez igaz, hogyan volt ideje eltenni láb alól Arthurt? – tette fel azt a kérdést jó érzékkel, mely Kate-ben is megfogalmazódott, mire a nő határozottan ült be a Dodge-ba, és elfordította a kulcsot.

-          Kérdezzük meg tőle! Szedj össze egy csapatot, és Darell albérleténél találkozunk! – utasította a férfit, aki azonnal letette a telefont, és a nő tudta, hogy máris munkához látott, hogy teljesítse, amit kért.

Castle egy cetlit szorongatva a kezében nézegette a hosszú folyosóról nyíló ajtókat, melyek egy manhattani lakópark, egyik impozáns, legalább 10 emelet magas lakóházának, második emeletén voltak. Az egyforma drága, és egyforma barnára lakozott ajtókra aranyozott betűkkel festették fel a számokat, így megkönnyítve a tájékozódást, miközben a szám alatt, kis, fém tartóban, cserélhető papírra voltak felírva a lakók nevei. A folyosón diszkrét fény varázsolt meghitt hangulatot, miközben a léptek zaját vastag szőnyeg nyelte el. Amikor Castle megkapta az igazgatótól, mint Kevin Ryan, Darell címét, ami miatt azóta is lelkiismeret furdalása volt, és elhatározta, hogy amint lehet, jóváteszi a férfinak, meg sem lepődött, hogy a lakás New York egyik legjobb környékén található, nem messze a Central Parktól. Mindenki tudta, hogy az egyetem mérnöki karára a jómódú családok gyermekei jártak, ahol, ha tehetség nem is, de pénz volt bőven ahhoz, hogy el is végezzék a szakot. Éppen ott tartott gondolatban, hogy vajon, mi indokolhatta egy gondnok hamvainak ellopását, és egy kollégiumvezető meggyilkolását, amikor megtalálta végre a keresett ajtót, rajta hatalmas betűkkel a 106-os számot. Határozottan bekopogtatva várta, hogy kinyíljon előtte az ajtó, és magabiztosan tartotta kezét igazolványán, amikor az, szélesre tárult, és feltűnt mögötte a fiú a képről. Darell ezúttal barna, méretre szabott bársony nadrágot, krémszínű inget, és hozzá ugyanolyan barna, azonos anyagból készült zakót viselt. Fekete keretes szemüvege mögül, gyanakvón, mégis érdeklődve csillogott a barna tekintet, miközben láthatóan végig mérte az írót.

-          Darell Marion? Rick Castle vagyok, magánnyomozó – villantotta fel jelvényét, éppen olyan magabiztosan, ahogy azt Beckett-től látta az évek során, mire Darell összehúzta a szemét.

-          Mit akar tőlem egy magánnyomozó? – kérdezte, ösztönösen beljebb hajtva az ajtót, de Castle egy kézmozdulattal állította meg, nehogy az orrára csapja.

-          Ön ismerte Donald Tate-t, ugye? Ha jól tudom, a fiával nagyon jó barátok – vette fel barátságos, jóindulatot sugárzó, ártatlan mosolyát a férfi, mire Darell arca láthatóan megenyhült, és a gyanakvást felváltotta a kíváncsiság.

-          Igen, és?

-          Az édesapja hamvait ellopták, és az édesanyja engem bérelt fel, hogy megtaláljam őket – magyarázta Castle lazán, nyugodt hangon, nehogy bármit is eláruljon abból, hogy a férfira gyanakszik, miközben láthatóan feszengve nézett körül. A lift ajtó épp akkor nyílt ki, és egy fiatal pár lépett ki rajta, erősen megbámulva az idegent, ahogy elhaladtak mellette – nem folytathatnánk bent? A végén még pletykálni kezdenek magáról – jegyezte meg, mintha a férfi miatt aggódna, rátapintva annak gyengepontjára, melyre nem is volt olyan nehéz rájönnie, abból, ahogy patinásan odafigyelt kinézetére. Darell egy pillanatig hezitált, majd bólintva tárta szélesre az ajtót, beengedve vendégét a hatalmas, egy személynek túlságosan tágas lakásba, melynek minden berendezése az ellenkezőjét tükrözte annak, amit Tate-éknél látott az író. Minden könyvespolc, asztal, fotel, kanapé a drágaságukról árulkodott, a nagyképernyős tv melletti vitrines bárpulton kristálypoharak, és dolgozó ember számára megfizethetetlen árú alkoholok sorakoztak.

-          Nos, mit akar tőlem? Mi közöm a hamvakhoz? – lépett most a bárpulthoz Darell, és egy pohárba hanyag eleganciával jégkockákat dobált, majd aranyszínű, tiszta whiskey-vel töltötte fel, éppen csak annyit, hogy elfedje a jégdarabokat.

-          Nem olyan régen, történt egy gyilkosság, megölték annak a kollégiumnak a vezetőjét, ahova Ön is jár, és a golyóban, amivel végeztek vele, Mr. Tate hamvai voltak - világosította fel előzékenyen a férfit, miközben annak minden arcrezdülését figyelte, aki egy pillanatra hátat fordított neki, majd a következőben már vissza is fordult, és Castle legnagyobb döbbenetére, egy jégvágó kést szorongatott, majd egyre közelebb sétált hozzá.

A félelem árnyékában 10. rész

10. rész

Castle, miközben minden igyekezetével elfojtotta a tudatalattijában suttogó hangot, mely folyamatosan azt búgta, esélytelen a pozitív válasz, remegő gyomorral nézett a nőre, aki úgy tűnt, maga sem tudja, mit akar, felélesztve ezzel a remény tüzét a férfi szívében. A következő pillanatban azonban, úgy illant el ez a kis lángcsóva, mintha sosem létezett volna, Kate ugyanis, láthatóan döntött. Tekintete megkeményedett, egy lépést eltávolodott a férfitól, és kihúzva magát, fordult a nő felé. Meg sem kellett szólalnia, Castle már tudta a választ, mégis szíven ütötte, amikor meghallotta a szavakat.

-          A new york-i rendőrség veszi kezébe a férje hamvai utáni kutatást, hölgyem! – felelte hivatalos hangon, miközben látványosan kerülte, hogy a mellette álló íróra kelljen néznie, és tovább beszélt – meggyőződésünk, hogy aki megölte a kollégiumvezetőt, az, lopta el az urnát.

-          Akkor Önre, Mr. Castle, úgy tűnik, nincs már szükségem – tördelte kezeit zavartan Lucy, mire Castle, aki alig eszmélt fel az előbbi csalódásból, abból, hogy Kate nem hagyta, hogy vele nyomozzon, máris bezsebelhette a következőt, hogy kudarcot vallott, mint magánnyomozó. Kate egy pillantással felmérte, mi mehet végbe a férfiban, és annak ellenére, hogy nem tartotta jó ötletnek, amit művelt, megsajnálta. Gyanította, hogy ez lehet az első ügye, és azt is tudta, milyen fontos az írónak, hogy megoldja a rejtélyeket, és milyen rosszul tudja érinteni, ha nem sikerül, ezért megköszörülte a torkát, és megszólalt.

-          Én nem kapkodnám el a döntést az Ön helyében, Mrs. Tate! Tapasztalataim szerint, Mr. Castle nagyon jó a rejtélyek megoldásában, és előfordulhat, hogy míg mi az áldozat gyilkosa után kutatunk, ő talán nagyobb sikert arat a hamvakkal, hiszen neki csak arra kell koncentrálnia – vette védelmébe a férfit, és figyelmét nem kerülte el az őszinte hála, és öröm, mely megcsillant a ragyogó kék szemekben.

-          Akkor mégis együtt nyomoznak? – jött az özvegytől a következő kérdés, mire Kate, Castle legnagyobb bánatára, megrázta a fejét.

-          Nem. Én csak azt mondtam, ne vágjon el minden szálat, amellyel megtalálhatja a férje maradványait – fogalmazott egyértelműbben a nyomozónő, majd folytatta – Mr. Castle-nek most mennie kell, de én még szeretnék feltenni néhány kérdést – adott határozott jelzést a férfinak az indulásra, de nagy bosszúságára, az írónak esze ágában sem volt megmozdulni, helyette kíváncsian várta ő is a kérdést. – Ugye?! – nézett sokatmondó tekintettel a férfira, mire Castle ráérősen rázta meg a fejét.

-          Valójában, engem is érdekelnének a kérdések, és a válaszok, hátha előrébb visz a tolvaj lefülelésében – vigyorgott szemtelenül a nőre, aki egy pillanat alatt bánta meg, hogy a védelmére kelt. Végül, feladva, hogy tovább vitatkozzon vele, csak nagy levegőt vett, és válasz nélkül hagyva a kijelentést, ismét Lucy felé fordult.

-          Kik döntöttek az ösztöndíj ügyében? – kérdezte inkább a nőtől, mire az, gondolkodni kezdett.

-          A kollégiumvezető, és az igazgató. Ezért is lepődtünk meg, hogy elutasították, mert éppen Arthur volt az, aki javasolta. – ismételte meg korábbi kijelentését, majd magyarázatképpen hozzáfűzte – pontosan tudta, milyen helyzetben vagyunk, ahogy azt is tudta, hogy nekünk Harold az egyetlen gyerekünk. Tudnia kellett, hogy nem vagyunk jogosultak az ösztöndíjra, akkor miért ámított bennünket? – kérdezte csalódástól könnyes szemekkel, de a választ egyik vendége sem adhatta meg neki.

-          Jelentette a rablást? – jött a következő kérdés a nyomozótól, miközben Castle, észrevétlenül pillantott körbe a lakásban. A kandalló tetején, melybe már be volt készítve néhány fahasáb, felkészülve az enyhe nappalokat követő, hűvösebb éjszakákra, fényképek sora foglalta el a szépen megmunkált párkányt. Megtalálható voltak közöttük, legalább 20 éves családi képek, melyek karácsonykor, vagy születésnapkor készültek, akkor, amikor Harold még kisgyermek volt, majd, ahogy haladt sorban, úgy teltek az évek is a képeken, míg végül az utolsó, alig egy éves képen, Harold, Lucy, és Donald voltak láthatóak, egy fiatal fiú társaságában.

-          Igen, természetesen, mihelyt észrevettem, hogy feltörték a zárat. – bólogatott Lucy, majd arcán árnyék suhant át, ahogy folytatta – a rendőrök ki is jöttek, de amikor megtudták, hogy az urnán kívül nem tűnt el más, faképnél hagytak. Úgy tűnik, egy gyilkosság kellett ahhoz, hogy maguknak is fontos legyen az én Donaldom – fűzte hozzá keserűen, és Kate, bármennyire is szerette volna megcáfolni, amit a nő mondott, nem tudta.

-          Tud esetleg bárkit, akinek indítéka lehetett ellopni a hamvakat, és haragudott annyira Arthurra, hogy azzal ölje meg? – tette fel a sután megfogalmazott kérdést, és Lucy arcán látta, hogy elsőre nem is igazán érti, majd kis idő múlva, megrázta a fejét.

-          Nem. Nem voltak közös barátaink, ahogy ellenségeink sem. Az ő világuk, és a miénk nagyon távol áll tőlünk – felelte szomorú hangsúllyal a hangjában a nő, majd elhúzta a száját – de ha mást is úgy félrevezetett, és hitegetett, mint minket, akkor nem tartom kizártnak, hogy valaki emiatt megölte. Sok mindenre képes egy ember, ha elkeseredik – hajtotta le a fejét, majd a kandalló fölé pillantott, ahol a falon egy bekeretezett, fekete-fehér kép lógott, rajta a 20 évvel fiatalabb Lucy, és Donald, esküvői ruhában, boldogságtól ragyogó arccal, ahogy egymás kezét szorosan fogva mosolyognak a másikra – Donald inkább magával végzett, soha nem ártott volna senkinek.

-          Ha így is volt, az még nem indokolja, hogy az illető, miért használta a férje hamvait – gondolkodott hangosan Kate, miközben szemével követte, ahogy az író, látszólag rájuk sem figyelve, járkál a nappaliban. Végül nagyot sóhajtott, és eltette jegyzetfüzetét – egyelőre köszönöm, Mrs. Tate, ha lesz még kérdésünk, felkeresem – búcsúzott el, majd a kijárat felé fordult. Egy pillanatig reménykedett benne, hogy az író követi, de amikor látta, hogy az, a nappaliban marad, nagyot sóhajtva könyvelte el magában, hogy talán így a legjobb. Nem volt olyan téveszméje, hogy Castle annyiban hagyja az ügyet, ismerte már annyira, hogy tudja, a gyilkosság még érdekesebbé tette számára az esetet, de bízott benne, hogy nem keveredik bajba.

Castle még mindig a kandalló előtt állt, és az utolsó fényképet nézegette, melyről az ismeretlen fiúval kiegészült család mosolygott vissza rá. A fiú magas, vékony volt, rövidre vágott haja, öltöny nadrágja, és fehér inge feletti kockás mellénye olyan hatást keltett, mintha most lépett volna ki egy ’70-es évekbeli sorozatból. Az egyetlen jel, ami arra utalt, hogy a kép a 2000-es években készült, a divatos, vastag, fekete keretes szemüveg, és a méregdrága, fényképről is jól látszó, fekete cipő volt.

-          Darell Marion – hallotta meg most maga mögött az özvegy hangját, aki olyan halk léptekkel ért vissza a bejárati ajtóból, hogy Castle észre sem vette, így összerezzent, amikor felcsendült a vékony, meggyötört hang – a fiam legjobb barátja – fűzte hozzá a nő, kiegészítve a magyarázatot – ő is próbált segíteni Haroldnak, de nem sok sikerrel – szomorodott el, miközben leemelte a képet a falról, és bal kezében tartva, jobb tenyerével finom, puha mozdulattal, nosztalgikus mosollyal szája szegletében, simított végig az üvegen, melyen megcsillant az őszi nap bágyadt sugara, ahogy teret követelve magának, bebocsátást kért a nappaliba. – mit fog most tenni, Mr. Castle? – kérdezte a nő, még mindig kezében tartva a fotót, mire Castle kivette, és ő is elnézte rajta az életvidáman mosolygó, erőt sugárzó Donaldot, akinek jobb karja fiát, bal karja feleségét ölelte át óvón.

-          Nyomozok, és hazahozom a férjét! – jelentette ki, majd a választ meg sem várva, elhagyta a házat. Kocsijához érve, elfoglalva a vezető ülést, azonnal az anyós ülésen heverő tablet után nyúlt, és fürge ujjakkal gépelte be a new york-i egyetem ösztöndíj programját. Amikor megtalálta, elővette a már kissé gyűrött, megviselt lapot, melyet az özvegytől kapott, és amelyen azok neve szerepelt, akik részt vettek a szertartáson, illetve, akik tudták, hogy az urna a hálószobában kapott helyet, és összehasonlította azzal, amit a tablet képernyője mutatott. – Bingó!- kiáltott fel, és ajkán győzelemittas mosoly jelent meg. Maga mellé hajítva a modern eszközt, fordította el a kulcsot, miközben másik kezével, telefonja után kutatott.

Kate türelmesen várt, amíg az igazgató befejezte a beszélgetést, melyet telefonon folytatott, hallhatóan az egyik tanár kollégával. Amikor letette a kagylót, elnéző mosollyal az ajkán fordult Beckett felé, ismét felidézve abban, Montgomery kapitány emlékét.

-          Kérem, bocsásson meg, de egy perc nyugtom sincs, mióta Arthur elhunyt – szabadkozott őszinte sajnálattal, amiért nem tudta teljes figyelmét a rend őrének szentelni, majd megrázva fejét, mint, aki így akar megszabadulni a problémától, figyelmesen fordult a nyomozó felé – miben állhatok a rendelkezésére?

-          Donald Tate, ismeri? – kérdezte Kate, mire az igazgató azonnal bólintott.

-          Hogyne! A gondnokunk volt, majdnem 20 éven át. Remek munkaerő volt, de elsősorban, remek ember! Sajnos, pár hete felakasztotta magát, állítólag az anyagi gondjaik miatt. – felelte készségesen a férfi, majd érdeklődve ráncolta össze a szemöldökét – de, hogy került ő a képbe?

-          Igaz, hogy a fia felvételizni szeretett volna ide, de az ösztöndíj kérelmét elutasították, annak ellenére, hogy maga Arthur Gelling javasolta ezt neki? – tette fel a következő kérdést, figyelmen kívül hagyva a férfi reakcióját Kate, mire az igazgató láthatólag még inkább összezavarodott.

-          Igen, de még mindig nem értem! Csak nem őt gyanúsítják? Hiszen, ő korábban meghalt! – csendült ki őszinte döbbenet a hangjából, de amikor látta, hogy nem kap választ, megköszörülve torkát, folytatta – szegény, nehezen emésztette, és Arthurt hibáztatta, pedig, nem ő dönt egyedül, és a javaslat sem az ő ötlete volt, hanem a HÖK elnökéé, Darellé. De nem is értem, ezt már elmondtam a kollégájának is… - vakarta meg fejét értetlenül a férfi, mire Kate meglepetten húzta fel a szemöldökét.

A félelem árnyékában 9. rész

9. rész

Castle behúzott nyakkal, összehúzott szemmel, olyan lassan fordult meg, mintha azt várná, ha még sokáig halogatja a dolgot, talán eltűnik a nő, és kiderül, hogy az egészet csak álmodta. Nem volt azonban szerencséje, mert a következő pillanatban érezte, hogy egy finom kéz, határozott mozdulattal ragadja meg a karját, és fordítja maga felé. Az első pillanatban, amikor találkozott a tekintete a haragos, meglepettségtől csillogó zöldes-barna szemekkel, elakadt a lélegzete. A viszontlátás öröme olyan sebességgel áramlott szét ereiben, és dobogtatta meg szívét, hogy néhány másodpercre még arról is elfeledkezett, mekkora bajban van éppen. Tekintetével szinte itta magába a nő látványát, lágy hullámokban leomló haját, mélyen magába szívta az ismerős, és olyannyira hiányolt cseresznyeillatot, miközben mindent megadott volna érte, ha csak egy percre is megérinthette volna. Kénytelen volt azonban beérni azzal, hogy a keze a karján pihent. Kate-nek fogalma sem volt róla, mit keres a férfi az özvegy lakásában, és miért nevezte az, magánnyomozónak, de minden áron tudni akarta az igazságot. Miközben agya azon zakatolt, hogy talán éppen emiatt nem adott hírt magáról a férfi két héten át, és korábban elnyomott ösztönei ismét a fülébe súgták, hogy készült valamire, ezért volt a csend, szíve majd’ kiugrott a helyéről, hogy újra láthatja szerelmét. A kék szemek, melyek emlékeiben olyan igézőek voltak, és melyek éjjel nem hagyták nyugodtan pihenni, most is ugyanolyan hatást váltottak ki belőle. Érezte, hogy megremeg a lába, ahogy orrát megcsapta a férfiból áradó fanyar, férfias illat, miközben nagyot nyelve, olyan gyorsan rántotta el kezét annak karjáról, mintha megégette volna magát.

-          Castle, te meg mi a frászt keresel itt?! – szegezte a férfinak a kérdést, aki elrejtve csalódását, amiért a nő elengedte, büszkén húzta ki magát.

-          Nyomozok! – jelentette ki magabiztosan, mire Kate hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét.

-          Nyomozol? Te? – kérdezett vissza, mire Castle határozottan bólintott.

-          Pontosan! – vágta rá, majd, mielőtt Kate bármit is mondhatott volna, előhalászta zsebéből az igazolványát, és szétnyitva a bőr tokot, félreismerhetetlen izgalommal lobogtatta meg a nyomozónő előtt – látod? Richard Castle, magánnyomozó!

-          Mégis mikor tettél szert erre? – kérdezte döbbenten, annak ellenére, hogy nagyjából sejtette a választ. Nyilván az alatt a két hét alatt intézte el a férfi, amíg nem adott életjelet magáról – és minek?! – dobta a következő kérdést azonnal, mire Castle rántott egyet a vállán.

-          Nem olyan régen, az okát pedig, szerintem, pontosan tudod – jegyezte meg halkan, mire Kate szíve fájdalmasan dobbant, ő pedig, folytatta – be fogom bizonyítani neked, hogy amikor veszélybe sodródom, az kizárólag az én hibám! – adott magyarázatot tettére, Kate pedig, még mindig hitetlenkedve csóválta meg a fejét.

-          Komolyan azt hiszed, hogy egy ilyen gyerekes húzással meg tudsz győzni arról, hogy tévedtem, amikor az életedet féltve elhagytalak? – kérdezte értetlenül, mint, akit tényleg meglep, hogy az író azt hiszi, ez ilyen könnyedén megy, de a férfi csak bólintott.

-          Elnézést, hogy közbe avatkozom, de szánnának rám is néhány percet? – szakította félbe őket az özvegy, ők pedig, úgy néztek rá, mintha csak most vennék észre, hogy nem egyedül vannak – a magánnyomozó úr semmire sem ment a férjem hamvai utáni kutatással, talán maga megtalálta Donaldot? – szegezte a nyomozónőnek a kérdést, mire Kate feszengve köszörülte meg torkát.

-          Nos, lényegében igen… - dadogta zavartan, mire Lucy kíváncsian, várakozón nézett vissza rá.

-          Mit jelent az, hogy lényegében? – kérdezett vissza, majd Castle is érdeklődve fonta keresztbe karjait.

-          Tényleg, Beckett, mit jelent az, hogy lényegében? És mióta foglalkoztok ti eltűnt hamvakkal? – kotyogott közbe, de a nyomozónő figyelemre sem méltatta, csak az özvegy felé fordult.

-          A férje maradványainak egy részét egy pisztolygolyóban találtuk meg. – világosította fel finoman a nőt, akinek tátva maradt a szája a meglepetéstől – egész pontosan, abban a golyóban, amivel megöltek egy kollégiumvezetőt, Arthur Gellina-t.

-          Wow! – kiáltott fel Castle, mire Kate dühösen fordult felé, és szeme rendreutasítón villant, mire az író szája elé kapta a kezét, és a továbbiakban, csendben várta a fejleményeket.

-          Ismerős a név? A New York-i Egyetem Mérnöki Karán dolgozott – segített emlékezni Kate további információkkal, mire Lucy szemében hirtelen fény villant, és igyekezve túltenni magát a hallottakon, lassan bólintott.

-          Igen, ismerem. Vagyis, nem én, de a férjem igen. – magyarázta halkan, mire Kate, remélve, hogy új nyomot kap az ügy felderítéséhez, feszülten hallgatta a nő szavait, aki tovább beszélt – abban a kollégiumban dolgozott gondnokként. Oda akartuk íratni a fiúnkat, de nem volt hozzá elég pénzünk, ezért Arthur javasolta, hogy pályázzunk meg egy ösztöndíjat. Meg is tettük, de végül elutasították. Egyetlen gyerek, nem vagyunk rá szociálisan jogosultak, legalábbis ezt mondták – sütötte le szégyenkezve szemét a nőt, mire Kate közelebb lépett.

-          Ezek szerint, az, lopta el a férje hamvait, aki megölte a kollégiumvezetőt – adott hangot véleményének ismét Castle, ezzel újfent magára vonva a figyelmet. Míg Lucy csak bizonytalanul bólintott, Kate megfogta a férfi kabátjának ujját, és arrébb húzta.

-          Csak egy perc – kért elnézést az asszonytól sajnálkozó mosollyal ajkán, mely azonban rögvest bosszúságnak adta át a helyét, amikor az író felé fordult - Te még mindig itt vagy? Menj a dolgodra Castle, és hagyd, hogy végezzem a munkámat! – próbálta ismét elzavarni, de legnagyobb döbbenetére, az, megrázta a fejét.

-          Itt vagyok, és itt is maradok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Kate értetlenül nézett vissza rá.

-          Minek?

-          Egy, megfizetik…

-          Tele vagy pénzzel, nem szorulsz rá – vétózta meg az első indokot szinte azonnal a nyomozó, de Castle rendületlenül folytatta tovább, tudomást sem véve a reakcióról.

-          Kettő, ez az én ügyem is…

-          Most már nem! A hamvak utáni kutatást átvesszük! – próbálta megtorpedózni az újabb érvet a nő, de Castle megrázta a fejét.

-          Magánnyomozó vagyok, hivatalos engedéllyel, nem tarthatsz távol az ügytől! Ha megvannak a hamvak, szállítom a gyilkost! – nyújtotta kezét kompromisszum készen a férfi, mire Kate összehúzta a szemét.

-          Ha megvan a gyilkos, szállítom a hamvakat – tett ő is egy ajánlatot a férfinak, mire az, megrázta a fejét, és magabiztos mosoly jelent meg szája szegletében.

-          Miből gondolod, hogy ti előbb találjátok meg, mint én? – kérdezett vissza válasz helyett, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Egy gyilkost könnyebb megtalálni, mint egy urnát, tele hamvakkal – jött a felelet, és Castle morcosan húzta el a száját, amikor rájött, a nőnek igaza van. Sokkal több lehet a kiindulási pont, a gyanúsított, és ha Lucy Tate-ig eljutottak, akkor nyilván nyomon is vannak, míg ő, semeddig sem jutott. Hirtelen egy ötlet körvonalazódott meg a fejében, mely minden szempontból ideális lett volna céljai eléréséhez, és nyugodt, látszólagos nemtörődömséggel fordult most a nyomozónő felé.

-          Tudom, hogy nélkülem semmire sem mentek – fogott hozzá, mire Kate felháborodottan nyitotta szóra a száját, ő azonban, egy kézmozdulattal csendesítette el, úgy folytatta – ne is tagadd, hiszen az elméleteim számtalan alkalommal tereltek benneteket a sárga köves útra, drága Dorothy! – vigyorogta el magát, majd nagy levegőt vett, és mint aki nagy jócselekedetre készül, mélyen a nő szemébe nézett – van egy ajánlatom! Nyomozzunk együtt! Így a te ügyed is megoldódik, és én is vissza tudom szállítani a hamvakat. – bökte ki végül, mit is szeretne, mire Kate egy pillanatra hezitálni látszott. Esze és szíve között őrlődött, mint már annyiszor, mióta a férfit megismerte. Eszével tudta, nemet kell mondania, és el kell zavarnia, a saját biztonsága érdekében. Tudta, nem fordulhat szembe elveivel, melyekben most is hitt, szíve azonban, minden dobbanásával azt követelte, hogy engedjen a követelésnek, és csak ebben az egy ügyben hagyja, hogy a szíve vezérelje. Érezni akarta az író közelségét, hallani bugyuta elméleteit, látni a kék szemekben a csillogást, ahogy rájön egy rejtély megoldására.

-          Megint elnézést, de akkor most ki nyomoz a férjem után? – szólt közbe ismét Lucy, mire Kate kizökkenve a pillanatból, nézett az asszonyra, Rick pedig, közelebb lépve hozzá, elkomolyodva, levetve arcáról a fölényes mosolyt, és egoista pillantást, halkan szólalt meg.

-          Ki nyomoz a férje után, Kate? Engedd, hogy veled tartsak! Kérlek! – vált szinte suttogóvá a hangja, hogy az özvegy ne hallja, miközben vadul dobogó szívvel várta a választ.

A félelem árnyékában 8. rész

8. rész

Kate meg sem lepődött, amikor meglátta, hogy Perlmutter hívja olyan kitartóan, sőt, már számított is a hívására, hiszen a férfi, akárcsak Lanie, nem várakoztatta a nyomozókat sokáig. Mindketten lelkiismeretes, precíz orvosok voltak, akik ugyanolyan erőbedobással dolgoztak egy ügy megoldásán, mint a nyomozók. Ujját elhúzva a zöld csíkon vette fel a készüléket, és szólt bele hivatalos hangon.

-          Beckett! – mutatkozott be, annak ellenére, hogy a másik nyilván tudta, kire számítson a vonal végén.

-          Hurrá, szóval nem tárcsáztam mellé! – hallatszott máris a szarkasztikus válasz, mire Kate nagyot sóhajtott.

-          Talált nekünk valamit? – kérdezte reménykedve, hogy az ügyre terelheti a beszélgetést, de Perlmutter ezúttal sem hagyta, hogy belé fojtsák gonoszkodásait.

-          Nem! Csak nagy az unalom idelenn, gondoltam, felcsörgök, hogy ott is unatkoznak-e – felelte cinikusan, majd a választ meg sem várva, és nem látva, ahogy Kate grimaszol a készüléknek, folytatta, míg Javi és Kevin cinkosan összevigyorogtak – még szép, hogy találtam valamit, nem is akármit! Emlékszik, hogy a lőtávolságot, egy, maximum két méterre saccoltam?– kérdezte olyan hangsúllyal, mint aki azt ellenőrzi, mennyire figyelnek rá a nyomozók a helyszínen.

-          Igen, a seb körüli lőpormaradványok miatt – vizsgázott jelesül a detektív, mire Perlmutter elismerően hümmögött.

-          Látszik, jót tesz magának, hogy az áldetektív nem sündörög maga körül – jegyezte meg, majd hozzáfűzte – jobban figyel a részletekre – magyarázta meg megállapítását, mire Kate érezte, hogy elfogy a türelme.

-          Dr. Perlmutter, térjen a lényegre! – szakította félbe eszmefuttatását a nő. Annak ellenére, hogy az orvos dicséretnek szánta, ő korántsem volt elragadtatva, már csak azért sem, mert sértőnek érezte a célzást, miszerint az író közelében ő nem koncentrál a munkájára, másfelől pedig, örült, ha néhány órára el tudta felejteni a férfit. Nem volt szüksége rá, hogy más emlékeztesse a hiányára.

-          Ne sürgessen! Tudja, mióta várok arra, hogy az a Poirot utánzat eltűnjön innen? Most, hogy végre megtörtént, jogom van egy kicsit ünnepelni, nem? – háborodott fel a férfi, miközben Kate arra gondolt, talán ha négy évvel ezelőtt történik mindez, ő is hasonlóképpen érzett volna. Mosoly költözött az ajkára, ahogy eszébe jutott, mennyire idegesítette az író, és magában felnevetett, amikor felelevenedett előtte a kép, ahogy a férfi készül aláírni a szerződést, melyben kijelentette, hogy a nyomozókat semmiféle felelősség nem terheli, ha bármi baja esik, ő pedig, rákérdezett az ügyvédre, mikor lőheti le. Annak ellenére, hogy sosem tudta volna bántani, abban az időben nem bánta volna, ha eltűnik az életéből. Akkor azzal indokolta, hogy zavarja a nagyképűsége, az egoista megnyilvánulásai, a kétértelmű, gyerekes megjegyzései, most viszont el kellett ismernie, hogy egyszerűen veszélyben érezte magát a közelében. Veszélybe került az önállósága, a szíve. Ragaszkodni kezdett hozzá, és ahogy teltek a hónapok, aztán az évek, egyre közelebb került hozzá, míg végül már, aláírt papír ide, vagy oda, felelősnek érezte magát a testi épségéért. Gondolataiból Perlmutter hangja rántotta ki, aki tovább fecsegett – végre nem fogja beleütni az orrát a munkámba, nem kell hallgatnom az ostoba megjegyzéseit egy-egy üggyel kapcsolatban…

-          Khm! – köszörülte meg ezúttal sokkal erőteljesebben a torkát Kate, aki úgy érezte, éppen eleget örömködött már az orvos. Az, mintha érezte volna, hogy itt van vége az ő öt percének, komolyabb hangra váltott.

-          De lássuk, amiért hívtam! – jelentette ki úgy, mintha legalábbis a nő terelte volna el a beszélgetés vonalát, aki erre a kijelentésre, némán artikulálva mondott köszönetet, ő pedig, folytatta – Valóban a lőpormaradványokból következtettem a távolságra, és azzal nem is volt baj, csakhogy! – emelte fel hangját, és tartott néhány másodpercnyi hatásszünetet a férfi, majd, mire Kate türelme teljesen elfogyott volna, folytatta – amit én lőpornak néztem, arról kiderült, hogy nem az, legalábbis nem teljesen.

-          Ezt hogy érti? – ráncolta össze értetlenkedve a szemöldökét Beckett, miközben kihangosította a telefont, hogy a fiúk is hallják a beszélgetés további részét.

-          Először nem is foglalkoztam vele, de amikor kivettem az áldozatból a 0,44-es golyót, felfedeztem, hogy a seb körüli por sokkal finomabb, mint a lőpor. – magyarázta felfedezését Perlmutter, és hangján hallatszott, alig várja, hogy a lényegre térhessen, mellyel Kate is hasonlóképpen volt. Érezte, hogy fontos dolgot akar velük megosztani a férfi, de kénytelen volt elviselni annak körülményességét. -–Szóval, megvizsgáltam, és tudják, mi volt? Készen állnak? -–feszítette a végsőkig a nyomozóknál a húrt, mire Javi veszítette el előbb a türelmét.

-          Nyögje már ki! Nem érünk rá egész nap! -–robbant ki belőle, mire Kate megrovón, de egyetértőn nézett rá.

-          Nyugodtan rontsák csak el az egészet! Bezzeg Castle-nek asszisztáltak is a hülyeséghez – sértődött meg a férfi, majd, mint, akit nem is érdekel már, savanyú, színtelen hangon folytatta – a lőporban emberi hamvakat találtam.

-          Emberi hamvakat?! – kérdezték mindhárman egyszerre, mire a férfi örömtelenül felnevetett.

-          Ugye, érdekesebb, mint amivel Castle szokta magukat fárasztani? Én legalább tényleg komoly felfedezéseket teszek! – állította helyre azonnal lelki békéjét a tény, hogy sikerült meglepnie a nyomozókat – pontosan! Emberi hamvak. Lefuttattam egy tesztet, és találat is van. Az áldozat neve: Donald Tate – folytatta beszámolóját a férfi, majd hozzátette – a többi már a maguk dolga – szakította meg a vonalat, mire Kate azonnal asztala felé indult, és villámgyorsan pötyögte be a gépbe az elhangzott nevet. Amint a masina kiadta az adatokat, amire szüksége volt, felállt, és a fiúk felé fordult.

-          Én elmegyek Tate özvegyéhez, talán tudja, hogyan kerültek a férje hamvai az áldozatunkba, ti nézzetek utána Darell alibijének. Állítólag délután 14 órától 22 óráig egy kifőzdében dolgozott. – utasította a fiúkat, akik azonnal munkához láttak, ő pedig, kabátját felvéve, indult a lift felé.

Castle kínosan feszengve üldögélt a nappaliban, egy meglehetősen régi, kopott szövetű kanapén, miközben kezében több tíz éves porcelánból szürcsölte a teát. Lucy Tate vele szemben ült, és várta, hogy mire jutott a magánnyomozó, miért kereste fel otthonában. Miközben Castle azon gondolkodott, hogyan közölje vele, hogy semmire, szemét észrevétlenül futtatta körbe az egyszintes ház berendezésén. A bútorok még a ’80-as évek elejéből származtak, a televízión is látszott, hogy nem mostani gyártmány, a szőnyeg, a dohányzóasztal, mind, mind régi volt, de tiszta. Az egész ház berendezésén, és az udvaron is látszott, hogy tisztességes, becsületes, rendszerető emberek lakják.

-          Mr. Castle, talált valamit? – kérdezte két korty tea közben a nő, mire Castle szomorúan sóhajtott.

-          Nézze, Mrs. Tate! A listán szereplő szinte összes nevet végig telefonáltam, de mindenkinek van alibije a betörés éjszakájára – közölte a száraz tényeket a férfi, mire Lucy elkomorodott.

-          Szinte? Ellenőrizze az összest! Mindenkit felírtam magának, aki itt volt! Hívjon fel mindenkit! – kérlelte töretlenül a férfit, aki tehetetlenül tárta szét karjait.

-          Arra gondoltam, talán ketten lefaraghatnánk ezt a listát – vetette fel lehetőség gyanánt. A legkevésbé sem akarta elárulni, hogy fogalma sincs, merre induljon el, és nagy segítség lenne a számára, ha legalább nagyjából meg tudná mondani az asszony, kiről tudja elképzelni, hogy meglép a férje hamvaival. Éppen válaszolt volna Lucy, amikor csengettek, ő pedig, elnézést kérve ment ajtót nyitni.

Kate nyugalmat erőltetve magára, várta, hogy Donald Tate özvegye ajtót nyisson. Fogalma sem volt, hogyan közölje vele, hogy a férje hamvait egy másik férfi hullájában találták meg, de kénytelen volt elmondani, mert bízott benne, hogy a nő talán tud nekik segíteni az ügy felderítésében. Míg arra várt, hogy kinyissák az ajtót, körbepillantott az udvaron. Mosolyogva állapította meg, hogy a szegényes környék ellenére, a pázsit, és a fák, bokrok ugyanolyan rendezettek voltak, mint a kollégium parkjában. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt az ajtó, és egy törékeny, szomorú szemű asszony állt előtte, kíváncsian várva, hogy felfedje jövetele okát.

-          Kate Beckett vagyok, Mrs. Tate, és a férje miatt jöttem! – mutatkozott be a nyomozó, és legnagyobb meglepetésére, a nő tekintetébe hirtelen reménykedő boldogság költözött.

-          Megtalálták?! Hát mégis foglalkozik vele a rendőrség?! És én még azt hittem, hogy nem törődnek szegény Donaldommal! – gyűltek könnyek a szemébe, mire Kate zavartan ráncolta össze szemöldökét.

-          Elnézést, nem értem… - nyögte nehezen, majd ekkor már a nő is kezdte gyanítani, hogy félreértette a helyzetet.

-          Nem azért jött, mert megtalálták Donald hamvait? – kérdezett vissza, mire Kate lassan bólintott.

-          De… vagyis majdnem… szóval, részben… - dadogta zavartan, mire Lucy még inkább összezavarodott.

-          Hogy érti azt, hogy részben? – kérdezett rá nyíltan, mire Kate éppen válaszolt volna, de ebben a pillanatban zörejt hallott a nappali felől, a lakásból, és kíváncsian kukkantott be a nő háta mögé.

-          Van önnél valaki? – kérdezett vissza, elodázva a választ, mire a nő megrántotta a vállát.

-          Csak a magánnyomozó, akit felbéreltem, hogy találja meg Donald ellopott hamvait – felelte készségesen, majd kitárva az ajtót hagyta, hogy a nő beljebb lépjen. Kate, amint két lépést tett a nappali felé, földbe gyökerezett a lába a látványtól.

-          Castle!? – kiáltotta el magát, és az író, aki éppen a terasz ajtón osont volna kifelé, kővé dermedt ijedtében.

A félelem árnyékában 7. rész

7. rész

Kate először ki akarta oktatni a férfit, hogy törődjön a saját dolgával, aztán hirtelen mégis meggondolta magát. Nem vetíthette ki rá a fájdalmat, és a dühöt, amit a helyzet alakulása miatt érzett, ráadásul az is eszébe jutott, mennyit segített neki a férfi, amikor az orvlövészt keresték, aki találomra szedte áldozatait New York utcáin. Akkor igazán megértő volt, úgy viselkedett, mint egy szerető báty, akire bármikor számíthat az ember. Ezt végig gondolva, vett egy mély levegőt, és leroskadt a székébe.

-          Azt hiszed, nem szeretném visszahívni? – kérdezte halkan, hogy senki más ne hallja rajtuk kívül, mire Javi elkomolyodva, együtt érzőn pillantva rá, telepedett le, de ezúttal az asztal sarkára – minden nap, Javi. Minden nap! – ismételte meg szomorúsággal a hangjában, mire társa értetlenül nézett rá.

-          Akkor mire vársz? Hívd fel, és mondd neki, hogy megengeded, hogy visszajöjjön! Elvégre, ha jól tudom, Gates nem is tud arról, miért nem volt itt az elmúlt két hétben, nem igaz? – kérdezte olyan hangsúllyal a hangjában, mint aki megtalálta a megoldást – vagyis semmi akadálya annak, hogy itt legyen. Leszámítva persze, hogy néha az agyamra megy…, de azt többnyire tudom kezelni. Ha mégsem, van fegyverem! - fűzte hozzá elhúzott szájjal, de Kate megrázta a fejét.

-          Én vagyok az akadály, Javi! Én nem akarom, hogy itt legyen! – jelentette ki fájdalmas hangon, mire Javi értetlenkedve nézett vissza rá.

-          De miért, amikor látszik rajtad, mennyire hiányzik? – kérdezett a lényegre a férfi, akinek sosem volt erőssége, ellentétben társával, hogy ráérezzen az érzelmi oldalára egy szituációnak.

-          Meglőtték, mert nem vigyáztam rá eléggé! Ez az oka! – felelte Kate, mire Espo megrázta a fejét.

-          Nem a te hibád volt! Egyikünk sem számított rá, hogy Castle lesz a célpontja! Addig csak nőket gyilkolt, és a levelében sem utalt semmi arra, hogy ezúttal… - próbálta meggyőzni a nőt, de az, hajthatatlan volt.

-          Ez igaz, de azzal, hogy kitiltottam innen – „és az életemből is” –tette hozzá magában – meg tudom akadályozni, hogy még egyszer bárki célpontja legyen – jelentette ki makacsul, és Javi éppen meg akarta cáfolni, amikor Kevin jelent meg mellettük.

-          Darell tűkön ülve vár a kihallgatóban – jelentette be, mire Kate azonnal észbe kapott, és fekete mappáját felmarkolva indult a helyiség felé, Javi pedig, elgondolkodva nézett utána. Kevin is követte társa pillantását, majd kérdőn fordult felé, de az, nem válaszolt, csak asztalához ült, és neki látott megírni jelentését az özvegynél tett látogatásról.

Kate lendületesen lépett be a kihallgató helyiségbe, ahol Darell, a korábbi szökési kísérlet miatt, asztalhoz bilincselt jobb kézzel várakozott. Rövidre nyírt, ’70-es évekbeli divatra emlékeztető, oldalt elválasztott frizurája most korántsem volt olyan jól fésült, homlokába hullott néhány tincs. Szeméből, melyben, a kollégium parkjában kíváncsiság, az igazgatónál látott képen pedig, ravaszság, és értelem fénylett, most félelem, és aggodalom áradt. Vadonatúj, fekete, Armani öltönycipője ütemesen verte a padlót, nyakkendője pedig, meglazítva, hanyag eleganciát hirdetett hófehér inge fölött. Amint felismerte a belépő nőben, a nyomozót, akit a parkban követett figyelemmel, tekintetébe egy pillanatra ismét visszaköltözött az érdeklődés, de ez csak addig tartott, amíg Kate le nem dobta elé a fekete mappát, majd helyet foglalt vele szemben, és ráérős mozdulattal felnyitotta azt.

-          Darell Marion – olvasta fel hangosan a nevét, maga előtt tartva a jegyzetet, melyet az igazgatónál készített.

-          Nem csináltam semmit! – szakította félbe a nőt Marion meglepően vékony hangon, melyre Kate felhúzott szemöldökkel kapta fel a fejét. A stílus, melyet a férfi képviselt, sokkal inkább vetített elé mély baritont, mint ezt a lányos nyafogást, melyet az, most produkált. – tudom, mit hisznek, hogy én öltem meg a koleszvezetőt, de nem én tettem!

-          Miért futott el előlünk? – hagyta figyelmen kívül a férfi reakcióját Kate, és azonnal a lényegre tért, miközben mélyen a szemébe nézett.

-          Mert megrémültem! Nem vagyok hülye! Rengeteg ilyen sorozatot láttam már, hogy tudjam, hogy dolgoznak! – adta meg a választ ideges hadarással Marion, miközben szabad bal kezével, a nő előtt heverő mappára bökött – ahogy maga, úgy én is összeraktam a képet, és én voltam az első számú gyanúsított!

-          Nem volt addig gyanúsított, amíg el nem menekült! Saját magát keverte bajba, Darell! – világosította fel a férfit baklövéséről a nyomozó készségesen, mire az, nagyot fújtatott.

-          Mondtam már, hogy megrémültem! Persze, hogy elrohantam! – csapott az asztalra, mire Kate kissé közelebb hajolt.

-          Van egy hírem! Köszönhetően annak, hogy az áldozat miatt időpontot kért az igazgatótól, hogy panaszt tegyen, amit aztán hirtelen, indoklás nélkül lemondott, valamint annak, hogy a halála előtt a felesége látta magával veszekedni, és annak, hogy amikor észrevett engem, futásnak eredt, távozhat innen gyilkosság vádjával, és egész hátralévő életében rémüldözhet. – közölte hideg rutinossággal Beckett, és elégedetten látta, hogy a fiú, minden egyes szó után egyre fehérebbé válik. Várt néhány percet, hogy megeméssze a hallottakat, majd nagy levegőt vett – Vagy…

-          Vagy? – csapott le a szóra kétségbeesetten Marion, mire Kate úgy téve, mintha egy nagy szívességet tenne vele, mélyen a szemébe nézett, úgy folytatta.

-          Elregélheti nekem a teljes igazságot, és akkor talán, tudok tenni magáért valamit. – állt elő a javaslattal, mire Marion egy percig gondolkodott. – ez egyszeri ajánlat Darell!

-          Rendben! Mit akar tudni? – kérdezte gyorsan a férfi, még mielőtt a nyomozó meggondolná magát.

-          Mindent! Kezdve onnan, hogy az igazgató megváltozott, maga pedig, időpontot kért! – utasította hivatalos hangon a férfit, mire az, nagyot sóhajtott.

-          Oké, szóval… néhány srác a koleszból, panaszt tett az igazgatónál, hogy Arthur hülyeségeket fektet le szabályként a házirendben. Mivel az igazgató nem reagált, engem is megkerestek, én pedig időpontot kértem a dirinél. – eredt meg a nyelve azonnal a férfinak, míg Kate figyelmesen hallgatta.

-          Miért visszakozott végül? – kérdezett rá nyugodtan, mire Marion megrántotta a vállát.

-          Meggondoltam magam… - nyögte ki nehezen, de amikor pillantása találkozott Kate határozott tekintetével, nagyot nyelve, folytatta – úgy éreztem, nem tisztességes Arthur-ral szemben, ha a háta mögött mószerolom, ezért bementem hozzá, hogy beszéljek vele. Ő azonban hallani sem akart róla, hogy változtasson a szabályokon, sőt, megfenyegetett, hogy ha fellépek vele szemben, eltávolít a posztomról. Szeretem ezt a munkát, és jól is csinálom, ráadásul, nem kevés pénz jár érte az ösztöndíj mellé, de a srácoknak is segíteni akartam…

-          Ezért ment el hozzá a lakására? – segítette ki a fiút, aki bólintott.

-          Gondoltam, megpróbálom még egyszer, de megint csak üvöltözni kezdett. Rá se lehetett ismerni. Végül feladtam, és eljöttem, amikor pedig, ideértem, felhívtam az igazgató titkárnőjét, és lemondtam az időpontot. – vallotta be szégyenkezve, amiért elbukott, mint a hallgatók érdekeinek képviselője.

-          Hol volt hétfő délután 16 és 20 óra között? – jött a következő kérdés a nyomozótól, mire Darell még mindig lesütött szemmel válaszolt.

-          A munkahelyemen. Esténként egy kifőzdében dolgozom a 8. sugárúton, az Éhségűzőben. Diákoknak nyújtunk napi háromszori étkezést, olcsón, este pedig, mindig valamilyen program van, karaoke, ismerkedő est, stb. zenével – felelte nyugodtabb hangon – 14 órától 22 óráig ott voltam, aztán hazamentem.

-          Tudja ezt valaki bizonyítani?

-          Igen, a főnököm. Végig vele voltam – érkezett az újabb készséges felelet, majd a férfi hirtelen kérlelő tekintettel nézett Beckett-re – ugye, elengednek?

-          Még nem! Meg kell várnia, amíg leellenőrizzük az alibijét, és azt sem viszi el szárazon, hogy meglépett előlünk. – felelte színtelen hangon Kate, majd az ajtó felé indult, de még mielőtt kilépett volna rajta, Darell hangja megállította.

-          De nem én tettem, és mondtam már, hogy rémült voltam! – igyekezett bizonyítani ártatlanságát, és döntése helyességét, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Kínos, akkor még egy darabig rémült lesz – felelte, majd távozott, becsapva maga után az ajtót.

Odakint a fiúk éppen teljes buzgalommal gépeltek, miközben Kate elhaladt mellettük. Orrát megint megcsapta Kevin arcvizének illata, de ahelyett, hogy most azt az emléket hívta volna elő, amikor eldicsekedett vele, becsapva érzékeit, egy másik illatot vetített elé képzelete. Castle arcvizének fanyar, mégis férfias illatát érezte az orrában, mely olyan intenzív volt, hogy odakapta fejét asztalához, nem ül-e ott megszokott helyén a férfi. Csalódnia kellett, mint minden alkalommal az elmúlt két hétben, mert a szék ezúttal is üres volt. Éppen a fiúk felé fordult volna, hogy ellenőriztesse az alibit, amikor zsebében megszólalt a mobilja, ő pedig, kíváncsian nyúlt érte.