Keserű múlt 13. rész

 

13. rész

Eric megbabonázva futtatta végig tekintetét a karcsú alakon, melyet ezúttal is a szokásos zöld, orvosi egyenruha takart a hófehér köpeny alatt. Meghan sokkal gyönyörűbb volt, mint ahogy az emlékeiben élt. Barna haja lágyan omlott vállára, csábító cseresznyeajkai meglepetten nyíltak kissé szét, ő pedig szinte ajkán érezte az ízét, miközben barna szeme fogva tartotta pillantását. Másodpercekig képtelen volt megszólalni, miközben Meghan számára megszűnt a külvilág. Nem érzékelte sem Diane-t, sem a nyomozó mellett álló Bruce-t. Érzékei csak és kizárólag Eric-et fogták fel. A fekete bőrkabát alatt viselt póló rátapadt széles mellkasára, melynek érintését még mindig a tenyerében érezte. Jól emlékezett rá, mekkora biztonságot jelentett a karjaiba simulni, és elhinni, hogy mindentől megóvja és semmi bántódás nem érheti, amíg ő vigyáz rá. Sajnálatos módon, agya kegyetlen őszinteséggel emlékeztette arra is, hogy éppen a férfi volt az, akitől a legnagyobb fájdalmat kellett elviselnie. Ahogy tekintete végig futott arcán, meglepetten állapította meg, mennyit keményedtek vonásai az elmúlt két évben. A kék szemekben nyomát sem találta a komiszságnak, helyette szomorúságot, és bánatot olvashatott ki belőle, annak ellenére is, hogy a keskeny, érzéki ajkak, melyek úgy tudták csókolni, hogy az egész teste felforrósodott, most halvány mosolyra húzódtak. A vágy, hogy a férfi átölelje, és ő ismét a karjai közé simulhasson ijesztő erővel tört rá, ő pedig csalódottan állapította meg, hogy semmi értelme nem volt a spanyolországi útnak. Bár rengeteget tanult, és sokkal tapasztaltabb orvos vált belőle a kemény, embert próbáló képzés alatt, mégsem ez volt a fő oka annak, hogy felhívta Elvira-t, és elfogadta az ajánlatot. Abban bízott, hogy a távolság és az idő gyógyír lesz majd sebeire, segít neki, hogy elfelejtse az előtte álló férfit. Ez napközben többnyire sikerült is, a tanulás és a munka lekötötte annyira a figyelmét, hogy csak alkalmanként kalandozott el a múltba, de éjszaka egyedül maradt az emlékeivel és a fájdalmával. Hiába bízott benne, hogy a seb, amit volt férjétől kapott, kellőképpen felvértezte annyira, hogy ellen tudjon állni vonzerejének, amikor találkoznak, most be kellett látnia, hogy jobban vágyik a szerelmére, mint valaha. Szilárdan elhatározta azonban, hogy soha többé nem enged a férfinak, soha többé nem engedi, hogy újabb fájdalmat okozzon neki, ezért minden erejét összeszedve, kihúzta magát, és büszkén állta Eric pillantását, aki nagyokat nyelve próbált uralkodni magán. Ha szívére hallgatott volna, hagyja az egész gyilkossági ügyet, és meg sem áll a doktornővel az orvosi szobáig, ahol szerelmet vall neki, és könyörögve kéri, hogy bocsássa meg, amit elkövetett ellenük. Az elmúlt két évben nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rá, hogy ne kívánta volna, bárcsak egyetlen egyszer a karjai között tarthatná, még akkor is, ha tudta, Meghan számára mindig is a munka lesz az első. Mi sem támasztotta ezt alá jobban, mint az, hogy amint elváltak útjaik, kapva kapott a lehetőségen, és meg sem állt Spanyolországig, ezzel is bebizonyítva, hogy Elvira-nak igaza volt, tényleg vágyott arra a programra, csak neki nem merte elmondani.

- Szia! – zökkentette ki merengéséből a doktornő tiszta, lágy hangja, mely úgy hatott háborgó lelkére, mint egy szépen megkomponált zene, mire megköszörülte torkát, és bólintott.

- Szia! – viszonozta kimérten a köszönést, mire Bruce és Diane sokatmondó pillantást váltottak. Láthatólag egyetértettek abban, hogy semmi értelmét nem látják a fiatalok szenvedésének, de egyik fél sem hagyta, hogy beleszóljanak az életükbe, így kénytelenek voltak az oldalvonalról nyomon követni az eseményeket. – Régen találkoztunk – jegyezte meg sután, mire Bruce égnek emelte tekintetét, de lakatot tett a szájára, és elharapta nyelvét, nehogy feltörjön belőle, amit mondani akar.

- Igen – értett egyet Meghan, miközben a feszültséget szinte vágni lehetett volna a közelükben – elfogadtam egy két éves spanyolországi ösztöndíjat, mindössze három hónapja jöttem vissza – magyarázta, bár ő maga sem értette, miért tartozik ez volt férjére.

- Igen, tudom – jött a nem várt felelet, és amikor Meghan meglepetten húzta fel szemöldökét, Eric folytatta. – Diane mesélte, néhány héttel az után, hogy… - akadt el egy pillanatra, mert nem tudta, hogyan folytathatná, végül elnyomott egy sóhajt – az után, hogy elmentél… - tette hozzá, és a doktornő nem tudta, hogy az elutazására gondol, vagy arra az estére, amikor örökre elhagyta közös lakásukat. – Nem számítottam rá, hogy elmész – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Bruce rosszallón csóválta meg fejét, de ezúttal is csendben maradt, Meghan pedig nagyot nyelve állta a nyomozó pillantását.

- Nem volt miért maradnom – felelte, és egy pillanatra, mintha bűntudatot látott volna felvillanni a férfi szemében, de olyan gyorsan távozott, hogy nem volt benne biztos, valóban ott volt, vagy csak képzelte, mert remélni akarta, hogy legalább egy kicsit rosszul érzi magát azért, amit vele tett.

- Végül is, egész jó lett a vége, nem? – mosolyodott el keserűen a nyomozó, és amikor a doktornő értetlenül nézett vissza rá, folytatta – az osztályvezető-helyettesi poszt szép elismerése a programban való részvételnek – fűzte hozzá magyarázatképpen, mire Meghan már másodszor lepődött meg rajta, hogy mennyi mindent tud róla volt férje.

- Milyen jól informált vagy – jegyezte meg enyhe gúnnyal a hangjában, de a csípés nem neki, sokkal inkább a nővérnek szólt, akire most szúrósan függesztette mélybarna szemét a nő, mire az, kínosan feszengve mosolyodott el.

- Ezt kivételesen csak ma tudtam meg – vette védelmébe az ápolónőt, aki hálásan mosolygott rá. A világért sem szerette volna, ha Meghan azt hiszi, visszaél a barátságukkal, és elárulva a bizalmát, beszámol minden lépéséről a nyomozónak. Annak ellenére, hogy szilárdan hitt benne, a két ember összetartozik, és csak együtt lehetnek igazán boldogok, nem kockáztatta volna őszinte barátságát a nővel, azzal, hogy az engedélye, vagy tudta nélkül beleavatkozik az életébe. Arról, hogy az orvosnő elutazott Spanyolországba, valóban ő tájékoztatta a férfit, de csak azért, mert azt gondolta, ha szembesíti vele, hogy örökre elveszítheti, megjön az esze, és lóhalálában rohan utána, hogy szerelmet valljon neki.

- Szóval, mi járatban nálunk? – kotyogott közbe, még mielőtt még kínosabb helyzetbe hozza, de mivel Eric figyelemre sem méltatta, csak továbbra is Meghan-t nézte, mint, akit megigéztek, Bruce vette át a szót.

- Dr. Donald Baker miatt jöttünk – adta meg a rövid feleletet, de legnagyobb meglepetésére, mindkét nő várakozón néztek rá. – Ma reggel holtan találták az irodájában – fűzte hozzá, mire Meghan hitetlenkedve rázta meg fejét, Diane pedig ösztönösen kapaszkodott meg a pultban.

- Hogyan?! És én erről, miért nem tudok?! – háborodott fel látványosan, és arcán jól látszott, valósággal sértésnek veszi, hogy mint a kórház legfőbb informátora, ő tudja meg utoljára a hírt.

- Mi történt vele? – találta meg hangját a doktornő, mire Bruce komolyan nézett rá.

- Meggyilkolták – válaszolta, szándékosan elhallgatva a módszert, ahogyan végeztek az orvossal, Diane pedig hirtelen elsápadt, és nagyokat kezdett lélegezni. A tény, hogy egyik kollégájukkal a kórházban végzett valaki, mindkettőjüket sokkolta, és bár sosem szerették az érsebészt, nem kívántak volna neki ilyen befejezést.

- Miben tudok segíteni? – nyelt nagyot Meghan, és szolgálatkészen húzta ki magát, mire Eric vette át a szót, Diane pedig bosszúsan nyomott el egy szitkot, amikor megcsörrent a telefon, így kénytelen volt ott hagyni a kis társaságot éppen akkor, amikor szerinte igazán izgalmassá váltak volna a dolgok.

- A titkárnő szerint, te láttad őt utoljára élve – tájékoztatta hivatalos hangon, és a doktornő nyugodt arcából kiderült, fogalma sincs, hogy ez mit is jelenthet rá nézve. – Elárulnád, mit kerestél nála este 22 óra után?

- A délután folyamán volt egy kis nézeteltérésünk a traumán – válaszolta készségesen az orvosnő, és úgy látszott, ennél többet nem akar mondani, végül meggondolta magát, és folytatta – panaszt emeltem ellene hanyagság miatt, amit nyilván nem viselt túl jól. Lejött, és… vitatkoztunk – hallgatta el a részleteket, mert Eric volt az utolsó, akinek az orrára kötötte volna, mivel hozta ki a sodrából az orvos. – Szerettem volna megbeszélni vele a dolgot, ezért mentem fel hozzá.

- Sikerült? – jött a következő kérdés nyugodt hangon, Meghan pedig tagadólag rázta meg a fejét.

- Túl sokat ivott, alkalmatlan volt arra, hogy bármit is megbeszéljünk – felelte, és még mindig nem látszott rajta az idegességnek legkisebb jele sem, amit Eric szeretett volna annak betudni, hogy ártatlan, ezért nem érzi a kérdések súlyát.

- Ms. Stewart azt állítja, hallotta, hogy te és Baker vitatkoztatok – szúrta közbe Bruce, Meghan pedig bólintott.

- Mint mondtam, részeg volt. Esélyem sem volt, hogy észérvekkel kommunikáljunk – magyarázta, miközben kezeit köpenyének zsebébe rejtette – alig beléptem az irodába, sértegetni kezdett, ordítozott, így aztán néhány perc múlva otthagytam. Akkor még élt! – jelentette ki nyomatékosan, és figyelmét nem kerülte el, hogy Bruce és Eric gyors pillantást váltanak. – Egy pillanat! Vádoltok valamivel? – kérdezte döbbenten, és rossz érzés kerítette hatalmába, amikor egyik férfi sem válaszolt.

- Hol voltál tegnap este 21 és 23 óra között? – kerülte meg a választ Eric, helyette feltette az egyik legfontosabb kérdést, melyre a válasz tisztázhatná a doktornőt, és a félelem hirtelen, mint egy kísértet hideg aurája, ölelte körbe a szívét, amikor Meghan lehunyta egy másodpercre a szemét.

- Sokáig voltam bent… - fogott bele halkan, és lassan kezdte megérteni, miért vannak itt a nyomozók, miért neki teszik fel a kérdéseiket, miközben arra gondolt, tévedett, amikor azt hitte, annál rosszabb nem történhet vele, hogy feje felett lebeg a lehetőség, hogy összefut volt férjével. – 22 óráig kórlapokat írtam az irodámban, felgyűlt az adminisztráció. Utána felmentem Baker-hez, aztán még nagyjából két órát a kórházban töltöttem – sorolta az előző este eseményeit, miközben minden mondat kimondásakor érezte, hogy egyre reménytelenebb lesz a helyzete. – Éjfél körül mentem haza.

- Egyedül? – csapott le Eric, és amíg a válaszra várt, igyekezett elhitetni magával, hogy pusztán az alibi miatt érdekli ennyire a válasz, és a kérdésének semmi köze ahhoz, hogy így kockázat nélkül tudja meg, van-e valakije szerelmének.

- Igen – bólintott Meghan, a nyomozó pedig egyszerre érzett megkönnyebbülést, és csalódást, hiszen bár örült a tudatnak, hogy a doktornő szabad, ez azt is jelentette, hogy nincs alibije a gyilkosság idejére. – Ugye nem hiszed, hogy én öltem meg? – tört fel belőle a kérdés döbbenten, de a férfinak nem volt lehetősége válaszolni, mert váratlan társaságuk akadt.

Keserű múlt 12. rész

 

12. rész

Tekintete cikázva pásztázta át a sorokat, melyeket munkatársa vésett a lapokra, és a titkárnő vallomását tartalmazták, de még mindig nem tudta elhinni, hogy igaz lehet. Egy percig sem kételkedett benne, hogy Meghan ártatlan, de a tény, hogy ő látta utoljára élve az áldozatot, és veszekedtek a halála előtt, megkerülhetetlenné tette, hogy kihallgassák. A gondolat, hogy ismét találkozni fog vele, láthatja, egyszerre töltötte fel energiával, és generált félelmet a szívében. Fogalma sem volt róla, hogyan viselkedjen vele azok után, ami kettőjük között történt. Bár még mindig ugyanolyan őszintén, és teljes szívéből szerette, mint kapcsolatuk elején, és végig a rövid házasságuk alatt, de azt is tudta, hogy a körülmények, amelyek elválasztották őket egymástól, nem változtak.

- Utánanéztem a rendszerben, a doktornő ma is dolgozik – rántotta ki gondolatai közül Victor hangja – bevigyük az őrsre Chuck-kal? – kérdezte, megemlítve kollégája nevét is, aki elvegyült a kórház dolgozói között, hogy minél többet megtudjanak Dr. Baker-ről, mire Eric azonnal nemet intett a fejével.

- Nem! – közölte utasítón, Victor pedig meglepetten nézett rá – semmi nem indokolja, hogy gyanúsítottként kezeljük, és a kapitányságon hallgassuk ki – jelentette ki, szöges ellentétét annak, amit korábban mondott, amivel sikerült teljesen összezavarnia kollégáját, miközben Bruce elnyomott egy mosolyt. Noha ő is kizártnak tartotta, hogy a doktornő a tettes, ennél egyértelműbben már meg sem mutathatta Eric, hogy még mindig nem közömbös a számára a nő.

- De az imént azt mondtad, hogy tiszta ügy – vakarta meg a kopasz foltot feje búbján Victor, miközben barna szeme értetlenül csillogott – ő látta utoljára a halála előtt, volt indítéka, hiszen veszekedett az áldozattal. Az időpont is stimmel, ezen kívül… - sorolta volna a korábban elhangzottakat, de esélye sem volt befejezni.

- Nincs semmi ezen kívül! – szakította félbe a férfit indulatosan Eric – egyelőre mi vezetjük ezt a nyomozást, Caruso! Mióta szokás bizonyítékok nélkül meséket kreálni, és az alapján meggyanúsítani valakit? – kérdezte szigorúan összevont szemöldökkel, mire kissé túlsúlyos, alacsony munkatársa segélykérőn nézett Bruce-ra, de az csak tehetetlenül vonta meg vállát, bár tökéletesen meg tudta érteni tanácstalanságát. Nem volt öt perce, hogy Eric pontosan ilyen felelőtlenül vonta le következtetéseit, amiért most számon kéri a férfit, de kettőjük közül ő volt az egyetlen, aki tudta a hirtelen váltás okát is.

- Csak azt gondoltam, hogy talán… - próbált magyarázkodni a férfi, de Eric egyetlen mozdulattal leintette.

- Ne gondolkodj! Menj és segíts Chuck-nak kikérdezni a többi kórházi dolgozót, a gondolkodást meg hagyd meg nekünk! Tűnés! – mutatott az ajtó irányába, mire Victor elhúzta a száját, és orra alatt érthetetlenül morogva távozott, Bruce pedig kíváncsian nézett társára.

- Milyen érdekes fordulat, nem igaz? – kérdezte vidáman mosolyogva, és el sem akarta hinni, hogy a véletlen így a kezükre játszik, és Eric kénytelen lesz beszélni a nővel. Biztos volt benne, hogy Meghan ártatlan, ahogy abban is, hogy ezt könnyedén be is bizonyítja, de a tény, hogy ezzel rákényszerülnek arra, hogy találkozzanak, ígéretesnek tűnt. Mivel ismerte barátját, tisztában volt vele, hogy magától soha nem kereste volna fel a nőt, de azt is tudta, hogy ha egyszer meglátja, képtelen lesz elszakadni tőle, és attól fogva, keresni fogja a lehetőséget, hogy újra és újra lássa. Már csak abban reménykedett, hogy akárcsak Eric, Meghan sem zárta még le a múltat, és abból, ahogy elnézte őket a kapcsolatuk és házasságuk alatt, ebben jó eséllyel bízhatott. – Úgy tűnik, a sors mégis azt akarja, hogy találkozzatok, és beszéljetek egymással – tette hozzá sokatmondón felhúzva szemöldökét, mire Eric mérgesen nézett vissza rá.

- Ne képzelj bele többet, mint, ami! – jelentette ki, majd azonnal folytatta, miközben az ajtó felé indult, és igyekezett figyelmen kívül hagyni vadul dobogó szívét, és remegő gyomrát a gondolatra, hogy ismét láthatja a doktornőt. – Egyszerűen csak kikérdezem az üggyel kapcsolatban, és ennyi! – fűzte hozzá határozott elszántsággal, hátra se nézve társára, aki bőszen bólogatott, de hamiskás mosolya elárulta, hogy egy fikarcnyit sem veszi komolyan a kijelentést.

- Persze, hogy ennyi – jegyezte meg, és hangjában nevetés bujkált, mire Eric szúrósan nézett vissza rá, ő pedig ártatlanul emelte fel maga előtt mindkét kezét. – Jól van, jól van! Tartom a szám! – ígérte meg, és a továbbiakban valóban egy szót sem szóltak egymáshoz.

 

Meghan összeráncolt szemöldökkel nézte a falra erősített, hátulról megvilágított röntgen képet, miközben elhúzta száját és arra gondolt, szerencsésebb lett volna, ha a fiatalember, aki nem sokkal korábban került a kezei közé, nem vár napokat, amíg felkeresi sérült karjával a sürgősségi osztályt, hanem azonnal orvoshoz jön a balesetet követően. A csont haránt törött, és néhány szilánk az idegbe ágyazódott, ami alap esetben is műtétet követelt volna, de így, hogy több nap is eltelt a sérülés óta, a szilánkok betokosodtak, ami megnehezíti majd nemcsak az ortopéd sebész munkáját, hanem a gyógyulási folyamatot is. Fáradtan nyomott el egy ásítást, miközben levette a felvételt a neonfalról, és a kezében lévő barna dossziéba csúsztatta. Előző este, miután távozott Baker irodájából, még megnézett néhány esetet, és csak azt követően indult haza, így aztán már elmúlt egy óra, mire ágyba került, reggel négykor pedig könyörtelenül ébresztette órája, hogy ideje felvennie a műszakot. Akárcsak az elmúlt három hónapban, mióta hazaérkezett Spanyolországból, ma is az volt az első gondolata, hogy vajon összefut-e volt férjével. Eddig szerencséje volt, és bár bőven akadtak rendőrségi esetek, egyetlen alkalommal sem Eric-hez tartozott az ügy, ami érdekes fordulat volt, ha belegondolt, hogy kapcsolatuk előtt, amikor még a falra tudott volna mászni a férfitól, szinte rendszeresen tréfálta meg az élet azzal, hogy úton-útfélen egymásba botlottak. Úgy érezte, így próbálja meg kárpótolni a sors mindazért, amin keresztül kellett mennie Eric miatt. Bosszúsan húzta össze szemöldökét, amikor rájött, hogy akaratlanul is, megint a nyomozó felé terelődtek gondolatai, miközben a nővérpulthoz lépett, és kiemelte a kórlapok közül a törött karú fiú dossziéját. Ahogy azonban köpenyzsebébe nyúlt volna, hogy elővegye tollát, és felvezessen néhány adatot, meglepetten tapasztalta, hogy hűlt helye az eszköznek. Elgyötörten hunyta le szemét, amikor eszébe jutott, hogy Baker irodájában hagyta, miután az orvos hiába próbálkozott aláírni egy dokumentumot, nem járt sikerrel, ő pedig megszánta, és a kezébe nyomta saját tollát. Mint hamar kiderült, nem a toll hibája volt a kudarc, sokkal inkább annak volt köszönhető, hogy Baker az alkohol hatásának köszönhetően, még azt a vonalat is képtelen volt megtalálni, ahova a nevét kellett volna biggyesztenie. Bosszúsan döntötte el, hogy inkább otthagyja ajándékba a férfinak az irónt, de még egyszer be nem teszi hozzá a lábát. Miközben kiemelt a kartonok mellé állított tartóból egy tollat, Diane jelent meg, és kíváncsiskodva nyújtogatta nyakát, így próbálva kideríteni, mit csinál a doktornő.

- Hogy ment a dolog tegnap Baker-rel? – faggatózott, mert este már nem állt módjában találkozni barátnőjével, így az nem mesélhette el neki a történteket.

- Ne is kérdezd! – rázta meg fejét Meghan, mintha így akarná elfelejteni az emlékét annak, hogy az orvosnál járt. – Borítékolható volt, hogy nem jutok vele sokra, de az még nekem is új volt, ami várt rám.

- Na, ne! Mesélj! – vált izgatottá a hangja Diane-nek, miközben szeme pletykára éhesen csillogott, Meghan pedig nem állta meg mosolygás nélkül, így néhány másodpercre abbahagyta a kórlap kitöltését, és barátnőjére függesztette tekintetét.

- Legyen elég annyi, hogy én oda az életbe nem teszem be többé a lábam! – jelentette ki határozott elszántsággal, majd hozzátette – még akkor se, ha ezek után lasszóval sem tudom lerángatni a traumára!

- Ennyire rossz volt? – jelent meg együttérzés az ápolónő arcán, mire Meghan legyintett, így jelezve, hogy tényleg nem akar erről beszélni, és újra minden figyelmét a kórlapnak szentelte. Diane azonnal értette, hogy itt a vége a Dr. Baker-ről folyó beszélgetésnek, de sokáig nem bírta ki, hogy csendben maradjon. – Mi van a sráccal? – kérdezte érdeklődve, félig elfordítva fejét, hogy könnyebben bele tudjon olvasni a kórlapba, mire Meghan, anélkül válaszolt, hogy felpillantott volna.

- Műteni kell – felelte, majd fordított a lapokon, és ismét belemerült az írásba – ha szerencséje van, össze tudják rakni a karját, és több hetes gyógytorna után még használni is fogja. De nem lesz könnyű munka, a szilánkok már betokosodtak – tette hozzá, mire Diane sajnálkozva ingatta meg fejét.

- Egy valamit árulj el nekem! – könyökölt fel a pultra, és két tenyerében megtámasztotta állát, úgy nézett az orvosnőre, aki most várakozón emelte rá barna szemét. – Miért van az, hogy az emberek azt hiszik, azért, mert tudják használni a Google-t, már képzett orvosok? – kérdezte, és hangján jól érezhető volt a rosszallás, ahogy arra utalt, hogy a fiatalember is beismerte, az interneten nézett utána a tüneteknek, és abból diagnosztizálta magát, mint kiderült, rosszul.

- Talán azért, mert bármit elhisznek, csak ne kelljen orvoshoz menniük – rántotta meg vállát mosolyogva Meghan, miközben figyelte, ahogy az ápolónő grimaszol egyet, majd a pult alá nyúl, és egy bonbonos dobozt vesz elő. Amikor felé nyújtotta, hogy megkínálja, tagadólag rázta meg fejét.

- Oké, ezt még el is tudom fogadni, én sem szeretem a dokikat! – jelentette ki, miközben kicsomagolt egy édességet, és egészben a szájába tömte, mire Meghan meglepetten húzta fel szemöldökét, ő pedig elnevette magát – mármint, amikor vizsgálni akarnak! Messziről egészen szimpatikusak vagytok, de már meg ne sértődj, ha egyszer valakit a kezetek közé kaptok, kényszeresen akarjátok bizonyítani, hogy van valami baja, és sajna, az esetek többségében sikerül is – folytatta gondolatmenetét, Meghan pedig elnéző mosollyal ajkán hallgatta. – De azért, egy törés! Nem hiszem el, hogy nem érzett pokoli fájdalmat!

- Ez most már teljesen mindegy, Diane – jegyezte meg Meghan nyugodtan, mialatt a nővér már a második csokit dobta a szájába, ő pedig tovább beszélt – általában még azzal is meg kell küzdenünk, hogy a mi diagnózisainkat is megkérdőjelezik. El tudod képzelni, milyen nehéz meggyőzni valakit, hogy pusztán sok a gyomorsava, ha ő állítja, hogy az internetes webdoki szerint éppen infarktusa van? – folytatta nevetve, és annyira belemerült a magyarázatba, hogy észre sem vette, az ápolónő már régen nem figyel rá. A rágást félbehagyva, elkerekedett szemekkel bámult a doktornő háta mögé a távolba.

- Ó… te jó… ég – csúszott ki a száján ösztönösen, mire Meghan értetlenül nézett rá.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian, és amikor észrevette, hogy Diane elnéz a válla fölött, ő maga is abba az irányba fordult, és szíve azonnal sebesen kezdett verni mellkasában, amikor meglátta, hogy Eric áll néhány méterre mögötte, és a kék szemek egyenesen rászegeződnek.

Keserű múlt 11. rész

 

11. rész

Donald Baker szemét összehúzva nézett végig az orvosnőn. Tekintetén, és azon, hogy egyik kezével a nyitott ajtó kilincsébe, másikkal az ajtófélfába kapaszkodott, egyértelműen látszott, hogy többet ivott a kelleténél, miközben Joy villámgyorsan kerülte meg asztalát, és szolgálatkészen állt meg az orvos előtt.

- Dr. Altman Önt keresi, Dr. Baker – közölte, még mielőtt Meghan tiltakozhatott volna, mire Baker ismét végig mérte a doktornőt, akinek a hideg futkosott a hátán pillantásától.

- Nocsak! – húzta fel szemöldökét kíváncsian az orvos, miközben megszívta fogát – kerüljön beljebb, doktornő – vigyorodott el, és gúnyosan, eltúlzott mozdulatokkal invitálta beljebb kollegináját, de meglepetten kapaszkodott meg az ajtóban, amikor kissé megtántorodott.

- Inkább holnap visszajövök – szólalt meg Meghan, és annak, hogy meggondolta magát, nemcsak az volt az oka, hogy látta, képtelen lenne háromnál több értelmes mondatot váltani a férfival. A doktor állapota rossz emlékeket idézett meg múltjából, és szinte látta maga előtt apját, ahogy ugyanígy dülöngélve, hazaérkezik, megtámaszkodik a konyhaajtóban, és őt keresi, ő pedig remegő lábakkal ment elé, és fogalma sem volt, aznap mire számíthat tőle.

- Ugyan már – legyintett könnyedén a férfi – essünk túl rajta! Vagy fél, Dr. Altman? – húzta fel egyik szemöldökét kihívón, mire Meghan megvetőn futtatta végig rajta pillantását, miközben a mellette álló Joy falfehéren követte nyomon az eseményeket.

- Magától, Dr. Baker? – kérdezett vissza, és hangjából jól kivehető volt lesújtó véleménye a kollégáról – egyszerűen csak nem látom értelmét, hogy itt pazaroljam az időt, amikor láthatóan a sok italtól kettőig sem tudna elszámolni!

- Ne tévessze meg a látszat! – húzta ki magát, miközben a sok alkohollal lenyelt levegő, böfögés formájában távozott belőle, Meghan pedig undorodva grimaszolt, amikor a kis helyiséget betöltötte a whisky szaga. – na, mi lesz?! Bejön vagy sem?! – emelte meg kissé hangját az orvos, mire egy másodpercnyi hezitálás után, elindult az iroda felé. Bár még mindig nem tartotta jó ötletnek, és borítékolni merte volna, hogy semmi eredménye nem lesz, nem akart megfutamodni, nem akarta, hogy a férfi később azt terjessze az osztályon, hogy ő fél tőle. Amikor belépett, Baker a titkárnőjére fordította a figyelmét. – Hazamehet, Joy! Bár, ahogy látom, nem várt az engedélyemre – nézett sokatmondón az asztalra feltett táskára, melybe a nő már elpakolta holmijának nagy részét, mire az, fülig vörösödve, félénken elmosolyodott, de az érsebész már nem várta meg a választ, csak becsukta az ajtót. Joy némán engedte ki tüdejéből a levegőt, és megkönnyebbülten, villámgyorsan helyezte a kis, barna bőrtáskába a maradék személyes tárgyait, telefont, pénztárcát, ami azonban kiesett a kezéből, ahogy összerezzent, amikor meghallotta, hogy Dr. Baker torka szakadtából kiabál a doktornővel. Elkerekedett szemekkel nézett a zárt ajtóra, és azt ugyan nem értette jól, hogy az orvosnő, mit válaszol, de az érsebész nem fogta vissza magát. A fa ajtón keresztül is tisztán hallotta, milyen megalázón beszél az orvosnővel, kétségbe vonja szaktudását, és egyre emeltebb hangon követeli, hogy kérjen tőle bocsánatot a panasz miatt, de ezt Meghan egyetlen szóval elutasította, és kitartott mellette, hogy helyesen cselekedett. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy bemegy, végül úgy gondolta, Dr. Altman képes arra, hogy megvédje magát, ezért miután eltette a tárcáját, sietősen távozott.

 

Bruce némán figyelte társát, aki a szeme előtt változott át boldog, szerelmes, ifjú férjből, megtört, megkeseredett, elvált férfivá. Az elmúlt két évben eltűnt a szeméből a vidámság, kemény hidegségnek adta át helyét, és csak az árnyéka volt régi önmagának. Hiába próbálta többször is meghívni magukhoz vacsorázni, vagy rávenni, hogy kimozduljon egy kicsit, Eric a munkába temetkezett, ha pedig éppen nem volt ügy, otthon gubbasztott, és az emlékeken rágódott. Bruce gyanította, hogy nem egyszer az üveg aljára is nézett, de erre sosem kérdezett rá, barátja pedig nem beszélt róla, de abból, hogy néha egyértelműen másnaposan, borostásan, gyűrött ruhában érkezett dolgozni, nem volt nehéz ezt a következtetést levonni. Az első néhány hétben számtalanszor próbálta elérni nála, hogy keresse fel a doktornőt, és beszéljen vele a levélről, de Eric mindig elutasította, amikor pedig a véletlen folytán a kórházban volt dolguk, és megtudták Diane-től, hogy Meghan elutazott Spanyolországba, az már egyértelmű jel volt a nyomozónak, hogy helyesen cselekedett, és felesége csak arra várt, hogy szabad legyen. Attól kezdve tilos volt felhoznia a témát, még csak ki sem ejthette Meghan nevét a férfi előtt. Miközben úgy tett, mintha a jelentést gépelné, figyelmét nem kerülte el, hogy Eric a pólója alól előhúzza a nyakában függő ezüstláncot, melyen egy kis, apró karikagyűrű lógott. Mivel a sajátját még mindig az ujján hordta, annak ellenére, hogy már több, mint egy éve kimondták a válást, Bruce tudta, hogy a doktornő gyűrűjén simít végig barátja keze, mialatt ajka szomorkás mosolyra húzódott, szemében pedig megjelent a fájdalom. Az egyetlen érzelem, amit az elmúlt két évben láthatott benne.

- Hogy repül az idő, nem igaz? – szólalt meg halkan, Eric azonban értetlenül nézett vissza rá – már két év eltelt… - nézett sokatmondón a férfi ujjai között lévő ékszerre, mire társa egy gyors mozdulattal dugta ismét a póló alá láncát, és válasz nélkül hagyva a megjegyzést, maga elé húzta a számítógép billentyűzetét, hogy tovább folytassa a munkát, amit a néhány másodpercnyi nosztalgikus kínzás kedvéért abbahagyott. – Talán már haza is jött – utalt a doktornőre, anélkül, hogy kimondta volna a nevét, mire társa keményen nézett rá.

- Hagyj békén! – közölte elutasítón, de a férfi nem adta fel.

- Ugyan már! A poklot éled át, mióta elment! Mi értelme van, hogy tovább szenvedj? Letelt a képzés, itthon van, újra együtt lehetnétek, csak el kellene mondanod neki, hogy a levele miatt hagytad el! Biztosan megértené! – győzködte tovább, de az, megrázta fejét.

- Nem! Semmi értelme nem lenne! – válaszolta magabiztos hangon – Tegyük fel, hogy még mindig szeret – vetette fel, de hangjából jól érezhető volt a kétkedés – mégis, meddig tarthatna? Amíg nem jön egy újabb lehetőség a karrierében? Értsd meg, hogy ha újra az enyém lehetne, képtelen lennék többé elengedni! Nem tudnám még egyszer végig csinálni, érted? – jelentette ki határozottan, és kék szemében megjelent az a fájdalom, amit akkor érzett, amikor a doktornő kilépett közös lakásuknak ajtaján. Bruce már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor megszólalt asztalán a telefon.

- Úgy tűnik, mégsem fogod tudni elkerülni, hogy találkozzatok – szólalt meg halkan, miután letette a készüléket, és amikor Eric gyanakodva húzta össze a szemét, folytatta – gyilkosság történt a Montreal Megyei Kórházban – tette hozzá, a nyomozónak pedig az egekbe szökött a pulzusa a gondolatra, hogy esetleg Meghan lehet az áldozat. Bruce, mintha olvasott volna a gondolataiban, azonnal hozzátette – az áldozat egy orvos, Dr. Donald Baker! – adta meg az egyetlen adatot, amit a központos kolléga közölt, mire Eric döbbenten meredt rá, miközben mindketten talpra ugrottak, és kabátjukat magukra kapva, elhagyták a kapitányság épületét, hogy mielőtt a helyszínre érhessenek.

 

Bruce undorodva húzta el száját, amikor belépett a kórház érsebészének irodájába. A helyiségben már nyüzsögtek az egyenruhás járőrök, a helyszínelő fotós sorozatosan kattintotta gépét ütemes gyorsasággal, hogy minél több képet készítsen, nemcsak a hulláról, hanem a helyszínről is, a halottkém az orvos teste felett térdelt, aki hason feküdt, kezei a feje mellett kinyújtva, feje oldalra fordítva, körülötte pedig a látszatra is méregdrága padlószőnyeg csupa vér volt.

- Azta! – füttyentett a nyomozó, miközben látta, hogy Eric, óvatosan, nehogy beletaposson a vértócsába, közelebb lép a halotthoz, és leguggolva veszi jobban szemügyre – halál oka? – kérdezte az orvosszakértőt, aki tüzetesen vizsgálta a holttestet, és most a tőle megszokott komorsággal nézett fel rá.

- A nyaki ütőerébe szúrtak egy tollat, a hullamerevségből ítélve, nagyjából tegnap este 21 és 23 óra között – válaszolta olyan higgadtan, mintha ez mindennapos esetnek számítana, holott Bruce sok éves pályafutása alatt sem találkozott még csak hasonlóval sem, ami meg is látszott arcán, amikor döbbenten húzta fel szemöldökét.

- Viccel velem? – lépett ő is közelebb, és meglepettsége csak még nagyobb lett, amikor felfedezte a vékony, fémszínű tollat, mely nyíl egyenesen, merőlegesen állt ki az artériából – mégis, ki a fene végzett vele? Egy kommandós? – kérdezte szörnyülködve, miközben elfogta a hányinger, amikor meglátta, hogy a halottkém csontos ujjaival lassan, óvatosan húzza ki a halált okozó tárgyat a húsból.

- Azt nem hinném – rázta meg kis fejét a férfi, akinek sötét haja már erősen ritkulófélben volt, miközben alaposan szemügyre vette a tollat, majd átnyújtotta egy kék, helyszínelők felirattal ellátott kabátot viselő férfinak, aki bizonyítéktároló tasakba helyezte azt. – De profi volt, az egyszer biztos!

- Ezt, hogy érti? – szólalt meg Eric most először, amióta megérkeztek. Szótlanságának nemcsak az volt az oka, hogy jobb szerette először némán felfedezni a gyilkosságok helyszínét, ügyelve, hogy semmi ne kerülje el figyelmét, hanem az is, hogy gondolatai most inkább volt felesége körül forogtak. Amikor belépett a kórház előterébe, tekintete ösztönösen forgott körbe, Meghan után kutatva, és nem tudta, hogy csalódást, vagy megkönnyebbültséget érezzen, amiért nem találta. Egyfelől minden vágya volt, hogy újra lássa, hallja lágy hangját, belenézhessen a barna szemekbe, melyek olyan beszédesek voltak, és amelyek szinte feketévé sötétültek a vágytól, érezhesse orrában a friss barackillatot, mely mindig körbe lengte a nőt, másfelől azt is tudta, hogy csak felesleges kínzásnak teszi ki magát azzal, ha újra találkoznak.

- Pontosan tudta, hova szúrjon, hogy az áldozat azonnal elvérezzen – magyarázta a doki, kizökkentve ezzel Eric-et nyomasztó gondolataiból.

- Nem lehet, hogy csak véletlen volt? – kotyogott közben Bruce, mire a mindig szigorú szakértő rosszallón, és kissé sértetten nézett rá, amiért kétségbe vonják megállapítását.

- Ilyen véletlent akkor sem találna, ha a világ végére utazna érte! – közölte hidegen, miközben felállt, és komótosan kezdett elpakolni táskájába, majd fejével határozottan intett két, szürke kezes-lábast viselő férfinak, így jelezve, hogy részéről elvihetik a hullát. – Bárki is ölte meg, tudta, mit csinál – folytatta nyugodtan, mire Bruce elhúzta száját.

- Szóval, egy profi fickót keresünk, aki utálta annyira a dokit, hogy nyakon szúrja egy tollal – rázkódott meg látványosan, de az orvos megrázta fejét.

- Nem feltétlenül – mondott megint ellen, és amikor mindkét nyomozó értetlenül nézett vissza rá, folytatta, miközben belebújt a kabátjába. – Még el kell végeznem néhány vizsgálatot, de abban biztos vagyok, hogy az áldozat részeg volt, amikor a támadás érte. A máj hőfoka, és a szájából áradó bűz ezt egyértelművé teszi – fűzte hozzá magyarázatképpen, mire Bruce gyomra megint fordult egyet a gondolatra, hogy a halottkém egy hulla száját szagolgatja. – Ebből kifolyólag, akár egy nő is végezhetett vele.

- Csodálatos! Ismerve Dr. Baker-t, hosszú nyomozásnak nézünk elébe! – sóhajtott Eric, és amikor Bruce kérdőn nézett vissza rá, folytatta – egy arrogáns barom, akit mindenki gyűlölt az osztályon… - próbálta felvázolni a tényeket, de nem jutott tovább, mert egy idősebb, 50-es éveinek elején járó nyomozó jelent meg mellettük, kis notesszel a kezében.

- Lehet, hogy mázlitok lesz – vigyorodott el elégedetten, majd tovább beszélt – a titkárnő, Joy Stewart – bökött fejével az előtérben álldogáló, szemét zsebkendővel törölgető, szipogó nő felé – ő találta meg a hullát, reggel fél nyolckor, amikor megérkezett a munkába. Állítása szerint, előző este még élt a főnöke, amikor itt hagyta, éppen ivott, és úgy tervezte, hogy a kanapén tölti az éjszakát, mert veszekedett a feleségével. Azt is elmondta, hogy tegnap este 22 órakor látogatója volt az orvosnak – pillantott bele noteszébe, hogy ki ne felejtsen egyetlen részletet sem, mire a két nyomozó sürgetőn nézett rá. – A traumatológiai osztály osztályvezető-helyettese, és azt mondja, tisztán hallotta, hogy csúnyán vitatkoztak – húzta fel sokatmondón szemöldökét, mire Eric elhúzta a száját.

- Tipikus! Szakmai féltékenység, ami veszekedésbe torkollik – vázolta unott hangon a részleteket – indíték pipa, lehetőség pipa, ráadásul megfelel annak, amit a doki mondott, hogy profi volt, és tudta, hova szúrjon. Ügy lezárva! Ő a tettes! – jelentette ki hanyag eleganciával, miközben Bruce rosszallón csóválta meg fejét, de nem szólt egy szót sem – Ki tudná jobban egy orvosnál, hogyan kell gyorsan ölni? – húzta fel kérdőn szemöldökét, majd kollégája felé fordult. – Hogy hívják a fickót? – kérdezte nyugodtan, mire a férfi megint belenézett a jegyzettömbjébe.

- Nem fickó, hanem nő – igazította helyre Eric-et, aki érdektelenül vonta meg vállát – Dr. Meghan Altman – jött a név, mire a nyomozó hitetlenkedve kapta ki a férfi kezéből a noteszt.

Keserű múlt 10. rész

 

10. rész

Két évvel később…

Meghan szeme rutinos gyorsasággal futotta át az előtte heverő kórlapot, majd amikor mindent rendben talált, egyetlen mozdulattal firkantotta alá a nevét, így jóváhagyva a kezelést, vagy a beteg hazabocsátását, hogy aztán újabb dosszié után nyúljon, és megismételje a korábbi műveletet. Diane magában mosolyogva figyelte a nővérpult túloldalán álló, szemöldökét összeráncolva elmélyülten dolgozó orvosnőt. Ugyan még csak három hónapja tért vissza az osztályra, mégis olyan lendületesen és precízen dolgozott, mintha egyetlen napot sem lett volna távol. Bár abban a két évben, míg a nő Spanyolországban volt, folyamatosan tartották a kapcsolatot levélben, és telefonon, arra mindig ügyelt a doktornő, hogy egyszer se hozza szóba volt férjét, Diane pedig a kezdeti próbálkozások után, hamar felhagyott vele, hogy megemlítse. Barátnője sosem mesélte el neki részletesen, miért ment tönkre a házassága, szófukar módon csak annyit közölt, hogy nem illettek össze, amit hiába igyekezett cáfolni, és bizonygatni, hogy ez nem igaz, Meghan határozottan elutasította, hogy a továbbiakban beszéljen a témáról. Amikor a doktornő egy újabb kórlapot emelt le a helyéről, Diane sajnálkozva hajolt közelebb, és megtámaszkodott a pulton.

- Nincs jobb dolgod péntek este, mint itt állni, és kórlapokat nézegetni? – puhatolódzott nem túl diszkréten, így megpróbálva kideríteni, hogy nincs-e randevúja a doktornőnek, mire Meghan szórakozottan rázta meg fejét.

- Nincs – közölte tömören, anélkül, hogy felnézett volna a papírok felett, Diane pedig éppen szóra nyitotta a száját, hogy tovább kérdezősködjön, amikor egy mély, zengő férfihang jutott el a fülükig.

- Hol van?! – kiáltott dühösen a távolból a hang tulajdonosa. – Hol van az a kis felkapaszkodott taknyos?! – ért hozzájuk közelebb Dr. Baker, mire Diane unottan nézett Meghan-re.

- Azt hiszem, téged keres – közölte halálos nyugalommal, mire az orvosnő elhúzta a száját, és lassan fordult az érsebész felé, aki időközben megérkezett hozzájuk. Szürke szeme szinte villámokat szórt, ahogy a doktornőre nézett, keze ökölbe szorult, homlokán kidagadtak az erek a visszafojtott indulattól, miközben keskeny ajkát összeszorította.

- Dr. Baker – bólintott köszönésképpen Meghan a férfinek, mire az csak még dühösebben nézett vissza rá.

- Ne Dr. Baker-ezzen itt nekem! – tört fel belőle mérgesen, és jól látszott rajta, hogy alig bírja türtőztetni magát. – Hogy merészelt panaszt emelni ellenem, és hanyagsággal vádolni?! – kérte számon, és a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy érdekelné, több kollégájuk is kíváncsian, szenzációra éhesen sereglik köréjük, nehogy lemaradjanak valamiről.

- A legutóbbi esetnél csak a szerencsének volt köszönhető, hogy az a fiú nem vesztette el a lábát – emlékeztette higgadtan a férfit Meghan, majd azonnal folytatta – három órájába telt, hogy lejöjjön az első emeleti sebészetről, miközben egy traumás végtagamputációnál minden perc számít!

- Maga akar engem kioktatni, hogy mennyi időm van, amíg megmenthetek egy végtagot? – kérdezte gúnyosan Dr. Baker, és arcára volt írva, mennyire semmibe veszi a nő tudását.

- Valakinek muszáj – vonta meg vállát rezzenéstelen arccal a doktornő, amivel csak azt érte el, hogy Baker arcának színe a szokottnál is vörösebbé vált.

- Ha még egyszer kétségbe vonja a hozzáértésemet, úgy éljek… - fenyegette volna meg a nőt, de Meghan közelebb lépett hozzá, és állva a tekintetét, bátran nézett a szemébe.

- Nem a hozzáértését, hanem a hozzáállását vonom kétségbe! – emelte meg kissé a hangját, majd azonnal folytatta – nem először fordul elő, hogy órákat kell várni egy sürgős esetnél, mert maga nem hajlandó lejönni, és átvenni a beteget!

- Ne higgye, hogy csak, mert elvégzett egy gyorstalpalót valahol a harmadik világban, máris mindenhez ért!  - hagyta figyelmen kívül a doktornő válaszát Baker – semmivel sem különb nálunk! Ha olyan orvos lenne, mint én…

- Ha olyan orvos lennék, felkötném magam az első villanyoszlopra, Dr. Baker! – fojtotta bele ismét a szót Meghan, és egyáltalán nem érdekelte, hogy a férfi arcizma rángatózni kezd, miközben tovább beszélt. – A továbbiakban elvárom, hogy amikor megcsipogtatjuk, a lehető leggyorsabban lejöjjön, vagy nem állok meg az orvosi kamaráig! Lehet, hogy azt hiszi, érinthetetlen, mert az apósa az igazgatótanács tagja, de ne becsülje alá az elszántságomat és a kitartásomat! Meg fogom találni a módját, hogy eltüntessem a kórházból, megakadályozva, hogy tovább veszélyeztesse a betegek életét a hanyagságával, lustaságával! Az ellen nem tudok, mit tenni, hogy egy arrogáns seggfej – közölte rideg hangon, mire kollégái szinte egy emberként szisszentek fel vakmerőségét látva, Diane pedig elismerőn füttyentett, miközben ő folytatta – de a betegeimet meg fogom védeni!

- Ha azt hiszi, hogy ezt ennyiben hagyom, nagyon téved! – jelentette ki elszántan Baker, miközben szürke szemében harag és megvetés cikázott, de Meghan könnyedén vonta meg a vállát.

- Sok sikert, Dr. Baker! – bólintott nyugodtan, és magához véve a kartonokat, útnak indult volna, hogy a szobájában folytassa a megkezdett papírmunkát, de az orvos hangja megállította.

- Árulja már el, kivel kell lefeküdnie ahhoz, hogy ilyen magabiztosan uralkodjon ezen az osztályon? – kérdezte hangosan, hogy mindenki jól értse a traumatológián a kérdést, mire Meghan megtorpant, és lassan felé fordult, ő pedig folytatta – lássuk be, pusztán a tehetsége kevés lenne hozzá, ugyebár? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét, és bár látta a barna szemekben felvillanni a harag szikráit, figyelmen kívül hagyta. – A férje is ezért hagyta el? Rájött, hogy nála befolyásosabb fickók is megfordulnak az ágyában? – nevetett fel sátáni kacajjal, miközben Meghan rezzenéstelen arccal állta a pillantását.

- Tudja, maga egy igazi rohadék – szólalt meg halkan, és Baker szemöldöke a magasba szaladt, ajkát pedig összeszorította a sértést hallva – csak azért nem vágom képen, mert még a gondolatától is undorodom, hogy magához érjek! De soha többé ne merje a szájára venni a házasságomat, világos voltam?

- Különben? – húzódott vigyorra a szája, ahogy észrevette, hogy a férjének említésével, érzékeny pontot talált el a nő lelkében, ami nem kis örömmel töltötte el, és Meghan már válaszolni akart, amikor Javier érkezett meg mellé.

- Szia, Meghan! – köszönt vidáman a fiatal, 30-as éveinek elején járó, magas, barna hajú férfi, aki kisportolt testalkatával, keskeny csípőjével, és széles mellkasával bármelyik női magazin címlapján megállta volna a helyét, és akinek mosolyától az osztályra érkező tinilányok nagy százaléka kezdte gyorsabban szedni a levegőt. Dr. Baker, kihasználva a pillanatnyi törést, továbbra is elégedetten vigyorogva távozott, Meghan pedig bosszúsan nézett utána.

- Egyszer úgyis megölöm! – tört fel belőle mérgesen, és amikor kollégája érdeklődve vonta fel szemöldökét, legyintett – a fülébe jutott, hogy panaszt tettem ellene hanyagság miatt, és idejött számon kérni! – vázolta fel tömören az eseményeket, mialatt a korábban kisebb csoportokba verődött orvosok, ahogy észrevették, hogy vége a műsornak, lassan elszivárogtak, és mindenki a saját dolgára indult.

- Ne törődj vele! – lapogatta meg vállát közvetlen könnyedséggel Javier, akivel még Spanyolországban ismerkedtek meg a program ideje alatt. A férfi a helyi kórház egyik traumatológusa volt, és amikor Elvira felajánlotta neki a lehetőséget, hogy Amerikába jöhet, azonnal élt a lehetőséggel. Mivel ő és Meghan nagyon szoros barátságot alakítottak ki a két év során, a doktornő minden befolyását latba vetette, és elérte Dr. Lyon-nál, hogy a férfit is felvegye az osztályra. Ebben a kezére játszott az is, hogy még mindig emberhiánnyal küzdöttek, és bár a vezetőorvos próbált úgy tenni, mintha nagy szívességet tenne a doktornőnek, Meghan-t nem tudta becsapni, és azonnal észrevette a megkönnyebbülést az orvos arcán, amikor rájött, hogy nem egyedül akar ismét szolgálatba állni. – Inkább gyere el velem vacsizni! – kacsintott a nőre vidáman, akinek a korábbi harag ellenére, muszáj volt elmosolyodnia. Ezt szerette a legjobban Javier-ben. Túl azon, hogy remek barát volt, és rengeteget segített neki, hogy el tudja felejteni, vagy legalábbis agya legmélyére tudja űzni Eric emlékét, mindig fel tudta vidítani, a legnehezebb időszakokban is.

- Bár mehetnék, de esélytelen – mutatott a halom kartonra kezében – rengeteg pótolni valóm van, ráadásul Dr. Baker-rel is rendeznem kell a dolgokat.

- Épp az imént mondtad, hogy meg tudnád ölni – nézett rá meglepetten Javier, mire Meghan grimaszolt egyet, ami megint mosolygásra késztette barátját, akinek hófehér fogai szinte világítottak napbarnított arcán.

- Ez így is van – értett egyet korábbi kijelentésével a doktornő – de még ha a gyomrom is forog tőle, kénytelen vagyok beszélni vele, és valahogy elsimítani a dolgokat. Tetszik vagy sem, a trauma függ a sebészektől, és a többi orvostól – magyarázta kelletlenül. – Keresztbe tudnak tenni, ha akarnak, és hidd el, Dr. Baker ezek után nagyon is akar majd! Főleg nekem!

- Ahogy érzed! Bár én a helyedben várnék néhány napot, amíg lecsillapodik – javasolta Javier, mire egy újabb grimasz volt a felelet, végül váltottak még néhány szót, hogy aztán elköszönjenek egymástól, és mindenki folytassa a munkáját. Alig 2 órával később, Meghan fáradtan ropogtatta meg gerincét az orvosi szobában, miután az utolsó kartont is átnézte, miközben eljátszott a gondolattal, hogy megfogadja barátja tanácsát, és inkább másnapra halasztja a beszélgetést az érsebésszel. Nem is volt biztos benne, hogy este 10 óra után még bent találhatja az irodában, de amikor beszállt a liftbe, győzött a felelősség tudat, és megnyomta az első emeleti gombot. Dr. Baker irodájának előszobájában a titkárnője készülődött haza. A 30-as éveinek közepén járó, csinos, vörös hajú, karcsú termetű nő meglepetten emelte zöld szemét a belépő doktornőre, és szinte azonnal kedves mosoly terült szét ajkán.

- Helló, Joy! – üdvözölte a titkárnőt, akinek itt léte még korántsem jelentette azt, hogy Baker is túlórázik. Mindenki tudta a kórházban, hogy az orvos rengeteg munkát adott a szerény, jól szituált, szorgalmas nőnek, aki még csak néhány hónapja töltötte be nála ezt a posztot, ezért a megfelelési kényszer miatt, képes volt akár éjfélig is bent maradni, hogy elvégezze a rábízott feladatokat. – Bent van? – bökött fejével az érsebész irodája felé, mire Joy Stewart olyan óvatosan bólintott, mintha attól félne, főnöke meghallja, és leteremti érte.

- Kivételesen – válaszolta suttogva, majd körbenézett, mintha bárki kihallgathatná, amit mond, és csak miután meggyőződött róla, hogy kettőjükön kívül nincs más a helyiségben, folytatta – már megint iszik. Szerintem, összeveszett a feleségével, olyankor szokott megágyazni magának a kanapén, és ájulásig lerészegedni – fecsegte fontoskodva, mindent tudón, mire Meghan égnek emelte a szemét, és már éppen azon volt, hogy inkább mégis másnapra halasztja a beszélgetést, amikor hirtelen kinyílt az iroda ajtaja, és Dr. Baker zavaros tekintetével találta szemben magát.