Nem menekülhetsz 48. rész

 "Kedves Olvasóim!

Ennek a történetnek is vége. Csak remélni merem, hogy tetszett, jól szórakoztatok, segített kizökkenni a hétköznapok taposómalmából. Én megköszönöm nektek, hogy velem voltatok az úton, olvastátok az újabb és újabb részeket. :) Köszönöm!" K.B

48. rész

Kate türelmesen várakozott az ajtó előtt, amíg arra várt, hogy valaki reagáljon a csengőre, és kinyissa, miközben fejben újra lejátszotta magában a beszélgetést, amire készült. Tisztában volt vele, hogy Karen nem lesz elragadtatva, de nem is állt szándékában lenyűgözni, vagy képmutatóan úgy tenni, mintha békejobbot nyújtani jött volna ide. Egyetlen cél vezérelte, hogy elvegye a kedvét a nőnek attól, hogy még egyszer beleavatkozzon az életébe, a Dean-nel való kapcsolatába, vagy szövetkezni akarjon Cedrick-kel. Éppen itt tartott gondolatban, amikor sietős lépteket hallott, majd másodpercekkel később szélesre tárult előtte a hatalmas, két szintes, óriási udvarral, és medencével rendelkező ház hófehér ajtaja.

- Üdvözlöm! – köszönt rá egy szelíden mosolygó, fiatal lány, aki fekete-fehér egyenruhát viselt, haját szoros kontyba fogta, és arcán a mosoly ellenére idegesség látszott, amit Kate teljes mértékben meg tudott érteni. Ő maga is idegronccsá válna, ha itt kellene dolgoznia, gondolta magában. – Miben segíthetek? – rántotta ki gondolatai közül a halovány hang, mire mély levegőt vett, és felvértezve magát az ellen, ami következni fog, ő is elmosolyodott.

- Ms. Karen Gilbert-hez jöttem – válaszolta nyugodtan, de mire a lány bólintott volna, a megnevezett jelent meg a hátuk mögött. Karen ezúttal is kifogástalanul nézett ki méregdrága, vérvörös kosztümjében, melyhez hófehér selyeminget, és színben tökéletesen passzoló körömcipőt viselt. Szőke haját lazán tűzte fel tarkójára, arcát pedig enyhe smink borította.

- Mi tart ennyi ideig Lucy?! – rikácsolta türelmetlenül, de ajkára forrt a szó, amikor meglátta, ki a váratlan vendég. – Te meg, mit keresel itt? – jelent meg utálat a szemében, miközben orrát megvetőn húzta fel.

- Köszönöm, nem megyek be, és frissítővel se kínálj, nem maradok sokáig – hárította el pimaszul a fel sem tett ajánlatot, miközben látta, hogy a szobalány óvatosan a háttérbe húzódik, de nem tágít mellőlük. – Csak azért jöttem, hogy elmondjam, végleg hazaköltözöm – jelentette be nyugodtan, mire Karen unottan húzta el száját.

- Semmi közöm hozzá, mit csinálsz – válaszolta büszkén felszegett állal, Kate pedig beleegyezőn bólintott.

- Pontosan! Ahogy a Dean-nel való kapcsolatomhoz sincs semmi közöd! – tért a lényegre, amivel elérte, hogy Karen szemében megcsillant az érdeklődés, de másodpercekkel később már felvette arisztokratikus álcáját.

- Nem értem, miért mondod ezt nekem – rántotta meg vállát látszólag ártatlan arccal, de Kate csak mindent tudón elmosolyodott.

- Ugyan már, Karen – ingatta meg fejét lassan, miközben hívatlanul beljebb sétált az előtérbe, a szobalány pedig, tátott szájjal hallgatta a beszélgetést, hogy véletlenül se maradjon le semmi fontosról, és szóról szóra tudja elmondani majd a konyhában a szakácsnőnek és a házvezetőnőnek, amit hallott. – Mindketten tudjuk, hogy a középiskola óta megveszel Dean-ért, és megesz a fene, amiért engem választott! Azzal is tisztában vagyok, hogy hazudtál a bálon, és a két héttel ezelőtti színjátékot is Cedrick-kel találtátok ki – terítette ki a lapjait Kate, mire Karen karba fonta kezeit, és rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.

- Na, és? – vetette oda flegmán – azt csinálok, amit akarok! Ha ahhoz van kedvem, hogy Dean-t elcsábítsam, akkor azt fogom tenni! Előbb-utóbb az enyém lesz, tudom! Mi ketten tökéletesen összeillünk, és csak idő kérdése, hogy ezt ő is belássa! – jelentette ki eltökélten, mire Kate magabiztosan elmosolyodott.

- A téveszméidet nem ártana kezeltetni – jegyezte meg nyugodtan, mire Lucy halkan kuncogni kezdett, de azonnal abbahagyta, amikor Karen vérben forgó szemekkel, bosszúsan nézett rá, Kate pedig folytatta – azért jöttem, hogy elmondjam, szállj ki az életünkből! Nem akarom, hogy még egyszer beleavatkozz a kapcsolatunkba, vagy megpróbáld tönkre tenni azt!

- Különben? – húzta fel kihívón szépen ívelt szemöldökét Karen, és a félelem legkisebb jele sem látszott az arcán, mire Kate elkomolyodott és egészen közel lépett a nőhöz, aki nagyot nyelve erőltetett magára egy büszke mosolyt.

- Ha csak megpróbálod, megeresztek néhány telefont Bostonba – vázolta fel a jövő sötét képeit Kate halk, fenyegető hangon. – Az elmúlt években elég jó kapcsolatot építettem ki az adóhatósággal! Elég egy-két elejtett információ és apu cégét úgy szedik darabokra, mint egy legóvárat! Gondolom, nem tenne jót a családi kasszának, és a Gilbert család nevének egy ilyen kis… hogy is mondjam… - tűnődött el néhány másodpercig, a megfelelő szót keresve. – Felfordulás – találta meg végül mosolyogva, mire Karen elsápadt, ahogy maga elé képzelte, micsoda botrány lenne belőle, vagy talán a vagyonukat is elveszíthetik.

- Te… fenyegetsz engem? – szűrte fogai között visszafojtott indulattal, mire Kate lassan megrázta fejét.

- Nem – válaszolta halálos nyugalommal – ezt bátran veheted ígéretnek – tette hozzá, majd még egyszer körülnézett a házban, melynek impozáns, drága bútorokkal való berendezése árulkodott a temérdek vagyonról. – Helyes kunyhó – mosolyodott el vidáman – az adóhatóság imádja az ilyet! – kacsintott a nőre, aki tátott szájjal, levegő után kapkodva igyekezett legyőzni rosszullétét, mialatt Kate odalépett a vidáman ácsorgó Lucy-hez, és egy névkártyát húzott elő a zsebéből. – Ha esetleg itt elege lesz, látogasson el a Reynolds birtokra. Mindig jól jön a ház körül egy kis segítség – érintette meg vállát biztatón, a lány pedig hálásan vette át a névjegyet. – További szép napot, Karen! – köszönt el elégedetten, majd a választ meg sem várva, elsétált az autójához, és még mindig jókedvűen mosolygott, amikor beszállt és elhajtott. Bízott benne, hogy Dean is hasonlóan jó eredményekkel zárja a délutánt, és már alig várta, hogy a lakásában belesimulhasson az ölelő karokba, átadhassa magát a szerelemnek és a szenvedélynek.

 

Dean rezzenéstelen arccal figyelte bátyját, ahogy idegesen, fel-alá rótta a köröket a Lakewood ház tágas, perzsa szőnyeggel borított nappalijában. Amikor ideért, és elmondta testévérének, hogy a jövőjéről akar vele beszélni, az mosolyogva fogadta, nyilván azt hitte, Karen-nel tervezi azt, ami azonban meg sem fordult a fejében, amit azonnal egyértelművé is tett, és bevallotta, hogy Kate hazajött, ő pedig amint lehet, feleségül fogja venni.

- Neked teljesen elment az eszed?! – kérdezte már sokadjára indulatosan Cedrick, mialatt egy kristálypohárba whisky-t töltött, és nagyot kortyolt belőle. – Tévedsz, ha azt hiszed, én ezt hagyom, vagy tétlenül fogom nézni, hogy elvegyél egy ilyen fattyút!

- Kénytelen leszel – válaszolta nyugodt hangon Dean, bár erős késztetést érzett rá, hogy ismét állon vágja kijelentéséért fivérét.

- Kénytelen leszek? – ismételte meg a férfi hitetlenkedve – ugyan, miért kellene nekem ezt elviselnem, vagy hagynom? – kérdezte fennhéjázó önteltséggel, mire Dean felemelkedett a fotelből, ahol addig üldögélt, és megállt bátyja előtt.

- Egyszerű – vonta meg vállát könnyedén – ha még egyszer beleavatkozol az életembe, bekavarsz a kapcsolatomba Kate-tel, vagy csak megpróbálsz valahogy keresztbe tenni neki, elmegyek a bíróságra, és kiveszem a cégből az örökségemet. Beleértve az összes, eddig ki nem fizetett részvények után járó havi járadékokat is – jelentette ki rezzenéstelen arccal, és elégedetten látta, hogy Cedrick elfehéredik. – Mennyi is ütné a markomat hét év után? – kérdezte elgondolkodva, mire Cedrick nagyot nyelt.

- Ezt nem teheted! Ha kiveszed… - dadogta nyugtalanul, Dean pedig bólintott.

- Ha kiveszem, bezárhatod a vállalatot – közölte higgadtan, így utalva rá, hogy pontosan tudja, mit jelentene ez a cégnek. – Mindketten tudjuk, hogy nincs annyi mozgatható tőke, hogy kifizess, tehát addig jó neked, amíg én élem a saját életemet, távol a vállalattól, a vagyontól – figyelmeztette testvérét, majd folytatta – de jól jegyezd meg, csak addig maradok távol, amíg te is így teszel! – dobta az ajánlatot bátyjának, és elmosolyodott, amikor látta, hogy az elgondolkodik. Amikor Kate rávilágított, hogy a saját fegyverükkel kell legyőzniük Karen-t és Cedrick-et, és mindegyiküknek van gyengepontja, azonnal tudta, hogy testvére esetében ez a vállalat és a pénz, most pedig elnézve, ahogy a kínok kínját élte meg még a gondolatától is, hogy meg kell válnia a cégtől, már egészen biztos volt benne, hogy nyert ügye van.

- Rendben – sóhajtott halkan Cedrick – azt csinálsz, amit akarsz! Ha vele akarsz lenni, hát legyél, nem avatkozom többé az életedbe! – ígérte meg komolyan, de sértetten, mire Dean elégedetten bólintott.

- Köszönöm! – indult el az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna, még hátrafordult. – Még valami! Ha esetleg elfelejtenéd, amit ígértél, csak olvasgasd ezt! – dobott oda neki egy mappát, Cedrick pedig érdeklődve nyitotta ki, majd fojtott el egy káromkodást, amikor meglátta, hogy szüleik végrendeletének másolatát tartja a kezében, és mellette még néhány dokumentumot, mely azt bizonyította, hogy Dean egyetlen centet sem vett még fel a vállalat pénzéből, mire lesújtva simított végig homlokán, Dean pedig boldog mosollyal csapta fejébe kalapját, és meg sem állt az autóig, hogy végre Kate-tel lehessen.

 

Kate aprókat lépve próbálta elkerülni, hogy el ne essen, miközben erősen kapaszkodva Dean karjába hagyta, hogy a férfi vezesse. Három hét telt el azóta, hogy hazajött, és még soha életében nem volt olyan boldog, mint most. Ő és Dean ugyan még nem költöztek össze, de minden nap találkoztak, nemcsak a munkahelyen, hanem utána a délutánokat és szinte az összes éjszakát is együtt töltötték. A városiak végre elfogadták, és a kezdeti kíváncsiskodások után, hogy mi történt a nyakával, elmúlt az újdonság varázsa, így már arra sem volt szükség, hogy kendővel takarja el a forradást. Amikor nem kettesben töltötték az estét, Dean gyakran átjött a birtokra vacsorázni, és szinte kivétel nélkül minden reggel eljött érte, úgy indultak el a hivatalba. Helen nem győzött hálát adni az égnek, amiért Kate végre egy biztonságosabb állást talált a bostoni gyilkossági csoport után, és számtalanszor elmondta, milyen jól áll neki az egyenruha, amit Dean tekintete is megerősített, valahányszor vágyakozva futott végig karcsú alakján a pillantása. Noha kezdetben félt tőle, hogy hiányozni fog az izgalom, és a nyüzsgés Bostonból, mindössze néhány nap alatt felvette a kisváros nyugodt ritmusát, és rá kellett jönnie, hogy ő sosem tartozott igazán Bostonba, a szíve egy darabját itt hagyta, Lakeville-ben, és csak most érezte igazán, hogy hazatért.

- Vigyázz, kő! – intette óvatosságra Dean, mire kissé arrébb húzta, majd tovább vezette a bekötözött szemű nőt, aki kezdte elveszíteni türelmét.

- Az Istenért, Dean! Hová megyünk? – kérdezte nevetve, izgatottan, de a férfi ezúttal sem volt közlékenyebb, mint akkor, amikor megérkezett, és a szokásos reggeli kávé után elővette a kék kendőt, melyet azóta őrzött magánál kabalaként, amióta Kate a lakásán felejtette, és rejtélyesen bekötötte a szemét, mondván, hogy egy meglepetéssel készült. Helen és Donald reakciójából egyértelműen kiderült, hogy ők jobban informáltak nála, de most is Dean-nel fújtak egy követ, és eszük ágában sem volt elárulni, mire készül a férfi, csak sokatmondón mosolyogtak, és nógatták, hogy tartson a férfival. Lucy pedig, aki nemsokkal korábban érkezett hozzájuk, csak vidáman mosolygott a szerelmeseken, miközben nem győzött hálát adni az égnek, amiért azon a kora délutáni napon a sors az útjába sodorta Kate-et, neki pedig volt elég bátorsága hozzá, hogy másnap felmondjon Gilbert-éknél, és állást kapott a Reynolds birtokon. Először azt hitte, Helen mellé kerül, hamar rájött azonban, hogy Kate-nek egészen más tervei vannak vele. Legnagyobb örömére, Phil mellé került, aki szívesen tanította meg a lovakkal való bánásmód minden csínjára, ő pedig sokkal jobban élvezte, mint a takarítást. Egész életében arra vágyott, hogy lovakkal foglalkozhasson, ezért is költözött ide néhány hónappal korábban a nagyvárosból, Minneapolisból, és most boldog volt, hogy azt csinálhatta, amit szeret, ráadásul ellentétben a Gilbert házban lakókkal, itt mindenki kedves és barátságos volt vele. Már most a szívébe zárta az egész családot, és remélte, hogy még nagyon-nagyon hosszú ideig lehet része az életüknek.

- Ha elmondom, már nem lesz meglepetés – válaszolta Dean titokzatosan, Kate pedig fülelni kezdett, ahogy meghallotta a lovak nyerítését a közelben, éppen akkor, amikor megérezte, hogy lába alatt is megváltozik a talaj. A poros, földes út valamivel szilárdabbá vált, és az összetéveszthetetlen szagok és zajok azt jelezték, az istállóban vannak. Éppen szóvá akarta tenni észrevételét, amikor Dean megállította. – Készen állsz? – kérdezte és hangjából alig tudta elrejteni az izgatott várakozást, mire Kate bólintott, ő pedig egyetlen mozdulattal rántotta le szeméről a kendőt. Kate néhányat pislogott, hogy hozzászoktassa szemét a fényviszonyokhoz, de amikor meglátta, mit rejtegetett előle Dean, szeme könnybe lábadt.

- Istenem – suttogta hitetlenkedve, ahogy közelebb lépett az éjfekete színű, telivér csődörhöz, melynek orrán éppen olyan fehér csík húzódott, mint Acapulco-nak. – Mégis… hogyan… - kereste a szavakat meghatottan, miközben keze finoman futott végig az állat homlokán és orrán, aki ismerkedve új gazdájával, bólogatott fejével. A kapcsolat szinte azonnal kialakult közöttük, Dean pedig szerelmesen mosolyogva figyelte, ahogy Kate átöleli az állat nyakát. – Éppen olyan, mint ő… - nyelt nagyot, így próbálva visszatartani könnyeit.

- Ő itt Athos – simított végig a csődör nyakán ő is, majd folytatta – Acapulco-é – tette hozzá, mire Kate döbbenten meredt rá. – A nagyapád tudta, hogy Acapulco-ból sosem lesz igazi versenyló, de azzal is tisztában volt, hogy különleges vérvonalból származik, ezért megpróbálkozott a tenyésztésével – magyarázta nyugodtan, miközben eltitkolta, mennyi munkájába került fellelni a csődört, és megvásárolni, de szerencsére a Lakewood névnek kivételesen haszna is volt. – Mindössze egyetlen alkalommal sikerült, nemsokkal a halála előtt.

- Emlékszem… - bólogatott Kate – amikor hazajöttem a temetésre, Acapulco nem volt itt… Phil el is mondta, hogy hamarosan csikója lesz, ahogy később Nanny is megírta, hogy eladták, és szép pénzt kaptak érte, de mégis, hogyan találtad meg? – nézett döbbenten a férfira, aki átölelte derekát és egészen közel húzta magához.

- Ő téged illet – válaszolta mosolyogva, mégis komolyan a nő szemébe nézett – nagyapád ajándéka – tette hozzá halkan, mire Kate könnyes szemmel hajolt közelebb, és csókolta meg szerelmesen a férfit, aki finoman viszonozta. – Mi lenne, ha felnyergelnéd, és lovagolnánk egyet? – vetette fel, miután elváltak ajkaik, mire Kate örömmel bólintott, de amikor odalépett a zablához, hogy átlendítse a ló fején, megtorpant, és összeráncolt szemöldökkel nézett a bőrszerszámra. Az egyik végét összecsomózták, és egy arany gyűrű csillogott rajta, kis gyémánttal díszítve a közepén.

- Ez micsoda? – kérdezte döbbenten, miközben szíve őrült zakatolásba kezdett, mire Dean elmosolyodott.

- Innen gyűrűnek tűnik – válaszolta tréfásan, majd elkomolyodott, és megfogva Kate karját, maga felé fordította. – Szeretlek Kate – szólalt meg halkan, mélyen a szemébe nézve, miközben másik kezével egyetlen mozdulattal húzta le a szíjról a gyűrűt. – Az egész életemet veled akarom leélni, és teljesen mindegy, hogy itt a birtokon, Bostonban, vagy a világ másik végén! Csak az számít, hogy veled legyek, szerethesselek, és te is szeress engem! – hadarta egy levegővel, Kate pedig minden szó után egyre boldogabb lett. – Hozzám jössz feleségül? – tette fel a kérdést vadul dobogó szívvel, mire Kate könnyes szemmel nyelt nagyot, ő pedig folytatta – tíz éve várok rád, szóval, azt ne mondd, hogy kell még egy kis idő – kérte mókás, szenvedő grimasz kíséretében, mire Kate felnevetett, ő pedig sietve hozzátette – persze, megértem, ha túl gyorsnak találod, akkor várhatunk még… De ha lehet, ne újabb tíz év legyen, mert abba belepusztulok – tette hozzá mosolyogva, majd nagy levegőt vett. – Szóval? Leszel a feleségem? – tette fel újra a kérdést, és nagyot nyelve, idegesen várta a választ, mire Kate határozottan bólintott.

- Igen! – válaszolta boldogan, majd szorosan átölelte a férfit – igen! – ismételte meg újra, és forrón megcsókolta, Dean pedig szenvedélyesen viszonozta azt. Athos halkan prüszkölve adta tudtukra, hogy ő is elégedett a válasszal, Dean pedig egészen közel húzta magához szerelmét, akit soha többé nem akart elengedni maga mellől, miközben Kate félelem nélkül adta át magát a boldogságnak. Végre teljesen biztos lehetett benne, hogy hazatért, és egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy helyesen döntött, amikor ott hagyva bostoni életét, kockázatot vállalt, és visszajött Lakeville-be. A szerelem, ami egymáshoz kötötte őket, mindennél erősebb volt, és tudta, érezte, hogy életük végéig így is marad.

 

VÉGE!

Nem menekülhetsz 47. rész

 

47. rész

Mivel Dean még mindig szótlanul nézett vissza rá, Kate elbizonytalanodott, és már korántsem érezte olyan jó ötletnek, hogy hazajött. Félelem szorította össze a szívét a gondolatra, hogy elkésett, túl sokáig várt, hogy Dean nem lesz képes megbocsátani neki, amiért nem harcolt a szerelmükért, hanem a menekülést választotta.

- Úgy döntöttem, Lakeville-ben maradok, és a központ szerint, szükségetek van egy kollégára – erőltetett magára idegesen egy mosolyt, mire Dean nagyot nyelt, miközben érezte, hogy szívében a korábbi fájdalom és csalódottság helyére a boldogság halvány szikrája költözik, de még nem merte teljesen átadni neki magát.

- Miért? – kérdezte halkan, mert tudni akarta, mi volt az ok, amiért hazajött szerelme, és csak remélni merte, hogy ezek között ő is szerepel majd, mire Kate zavartan rántotta meg vállát.

- Itt lakik a nagyanyám… nyugalomra vágyom – kezdte sorolni, miközben még beljebb lépett a helyiségbe, Dean tekintete pedig végig futott karcsú alakján. A szokásos ing és farmer helyett ezúttal igazi, bostoni viseletben volt. Bőrkabátja alatt fehér blúzt viselt, mely ráirányította a figyelmet telt kebleire, a szűk szabású, sötétkék farmer pedig kiemelte formás csípőjét. Haját kivételesen nem fogta össze, hanem lágy tincsekben omlott a vállára, Dean-nek pedig kedve lett volna közéjük túrni, hogy érezhesse selymességét. – Hiányzik a birtok… jól állna az egyenruha – mosolyodott el félénken a nő, majd elkomolyodott, és mélyen belenézve a kék szemekbe folytatta – és… itt vagy te is – tette hozzá bizonytalanul, Dean pedig érezte, hogy nagyot dobban a szíve a vallomásra.

- Biztosan ezt akarod, Kate? – kérdezte, miközben közelebb lépett a nőhöz, aki lassan bólintott.

- Azt mondtad, ketten együtt megbirkózunk mindennel és mindenkivel – idézte fel a férfi aznap esti szavait, amikor eldöntötte, hogy elutazik Bostonba. – De én féltem – vallotta be nagyot nyelve. – Féltem attól, ami ránk várhat, és nem akartalak kitenni ennek. Nem akartam, hogy miattam harcolj a családoddal, ezért a menekülést választottam és ellöktelek magamtól – folytatta remegő hangon, majd Dean-re emelte szemét, aki lenyűgözve nézett rá, mialatt úgy érezte, mintha az álma válna valóra. Kate itt állt vele szemben, kész volt bárkivel megküzdeni a szerelmükért, neki pedig csak ki kellett volna nyújtani a kezét, hogy megérintse. Ez több volt, mint, amit valaha kívánhatott volna magának, de érezte, még türelmesnek kell lennie, mialatt a nő tovább beszélt. – Nem menekülök tovább, Dean! – jelentette ki elszánt, határozott hangon, melyben nyoma sem volt a bizonytalanságnak. – Kész vagyok szembenézni Cedrick-kel, Karen-nel, és minden aljaságukkal, ha… - torpant meg egy másodpercre, majd nagy levegőt vett, és bátorságot gyűjtve, folytatta. – Ha áll még az ajánlatod, és ha még szeretsz egy kicsit…

- Nem – ingatta meg fejét lassan Dean, Kate ereiben pedig meghűlt a vér, miközben észre sem vette, hogy a férfi ajkán lágy mosoly jelenik meg, úgy lép hozzá közelebb. – Nagyon szeretlek, és azok után, amit mondtál, még jobban szeretlek, mint valaha! – suttogta boldogan, majd lejjebb hajtotta fejét, Kate pedig megkönnyebbülten engedte ki a tüdejében rekedt levegőt, úgy fogadta a férfi csókját. Ajka vágyakozva nyílt meg a férfi kutató nyelve előtt, és belesóhajtott a csókba, amikor megérezve annak selymes puhaságát, lassú, ingerlő táncba kezdtek, mialatt karjaival átölelte nyakát, és szorosan simult bele az ölelésbe. Dean keze a derekára vándorolt, és magához húzta, ajka pedig szomjazva tapadt a nőére. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Kate mosolyogva simított végig a férfi arcán.

- Szeretlek – suttogta Kate, majd újabb csókot váltottak, aztán Dean kényelmesen megtámasztva csípőjét az asztal szélénél, továbbra is átkarolva tartva Kate-et, az ölébe húzta szerelmét.

- Kicsit sem zavar, hogy én leszek a felettesed? – húzta fel szemöldökét komiszul Dean, reagálva arra, hogy Kate lett az új kolléga, mire a nyomozónő pimaszul nézett vissza rá.

- Viccelsz velem? Alig várom, hogy ágyba bújjak a főnökömmel – jelentette ki, mire a férfi halkan felnevetett, és forrón megcsókolta.

- Nem fogsz unatkozni itt, a nagyváros után? – kérdezte kissé komolyabban, amikor elváltak ajkaik, miközben keze megállás nélkül simogatta a nő hátát, derekát, ajkán pedig szerelmes mosoly játszott, mire Kate elgondolkodva harapta be alsó ajkát, mintha fontolóra venné a kérdést.

- Van egy-két ötletem, mivel üssem el az időt – mosolygott kacéran Dean-re, mire annak tekintete lustán simogatta végig a gyönyörű arcot, a szerelmesen csillogó zöldes-kék szemeket, melyből vágyat olvashatott ki, a szépen ívelt orrot, a telt ajkakat, melyek hívogatón nyíltak kissé szét, és a kecses nyakat, majd nagyot nyelt, és mélyet sóhajtott.

- Mi lenne, ha eltűnnénk innen? – javasolta halkan, apró csókokkal teleszórva Kate nyakát, mire az vágyakozva felsóhajtott, és mosolyogva túrt bele a sűrű tincsekbe a férfi tarkóján.

- Azt hittem, szolgálatban vagy – jegyezte meg sokatmondó, de hamiskás mosollyal, mire Dean könnyedén rántotta meg vállát.

- Így van – értett egyet, majd azonnal folytatta – de tudod, van egy megbízható helyettesem, akire bármikor itt hagyhatom az irodát, ráadásul, mielőtt elfogadom az áthelyezésedet, kutya kötelességem minden tekintetben ellenőrizni az alkalmasságodat – tette hozzá bőszen bólogatva, komiszul megcsillanó szemekkel, hogy Kate-nek semmi kételye ne legyen afelől, mire is gondol pontosan, mire a nő halkan felnevetett.

- Nyugtass meg, hogy ez nem minden kolléga esetében követendő protokoll – csúszott le keze a férfi nyakáról széles mellkasára, mire az megrázta fejét.

- Ez egy egészen kicsi, zárójelben foglalt része a hivatalos eljárásnak, amit most alkalmazok először – jelentette ki komoly arccal, mire Kate egészen közel hajolt hozzá.

- És utoljára – suttogta szinte a szájába a férfinak a szavakat, aki egyetértőn, mosolyogva bólintott, aztán ajkuk hosszú, lágy csókban forrt össze.

- Menjünk innen – motyogta két csók között Dean, vágyakozó hangon – fogalmad sincs, mennyire vágyom rád, mennyire hiányoztál! Tűnjünk el innen, hogy kettesben legyünk! – kérlelte, végig simítva a nő combján, mire Kate elmosolyodott.

- Le fogod késni a géped – jegyezte meg halkan, így utalva rá, amit Dean mondott nem sokkal azelőtt, hogy belépett volna az irodába. – A világért sem szeretném, hogy ez miattam történjen meg, aztán pokollá tedd az életem – tette hozzá, miközben ujjai ingerlőn cirógatták a férfi tarkóját.

- Az igazság az, hogy éppen miattad ültem volna gépre – vallotta be Dean, belecsókolva a nő nyakába, és amikor az meglepetten távolodott el tőle kissé, hogy bele tudjon nézni a szemébe, folytatta – Bostonba akartam menni, hogy meggyőzzelek, nekünk egymás mellett a helyünk.

- Valóban? – húzta fel szemöldökét Kate, és szívét boldogság járta át a tudatra, hogy Dean képes lett volna utánamenni Bostonba, mely csak még inkább bizonyította a számára, mennyire szereti. – Mégis, hogyan győztél volna meg? – kérdezte évődve, mire Dean újra belecsókolt a nyakába, majd a blúz kivágása mentén haladt egyre lejjebb, halk sóhajokat előcsalogatva a nőből, hogy aztán visszataláljon ajkához.

- Számtalan ötletem volt… - motyogta halkan, finoman megcsókolva a mézédes ajkakat – és ha gondolod, néhányat közülük prezentálni is tudok a lakásomon… - ajánlotta fel mosolyogva, mialatt keze végig siklott a nő derekán, majd előre vándorolt, és mintegy véletlenül szántott végig a telt kebleken a blúzon keresztül.

- Csábító gondolat – lehelt puha, érzéki csókot Dean ajkára, de amikor az el akarta mélyíteni, távolabb húzódott tőle – de mielőtt engednék a szelíd erőszaknak, el kell intéznünk valamit – szólalt meg és hangjának komolysága aggodalmat generált Dean-ben, aki összeráncolt szemöldökkel nézett vissza rá.

- Mire gondolsz? – kérdezte, és idegessége csak nőtt, amikor látta, hogy Kate elhúzza a száját.

- A bátyádra és Karen-re – válaszolta nyugodtan, mire Dean lassan bólintott. Akárcsak Kate, ő is tisztában volt vele, hogy pontot kell tenniük az ügy végére, ha nem akarják, hogy kapcsolatukat megfertőzze az állandó áskálódás, és csak remélni merte, hogy ezúttal nem arra jut a nő, mint két héttel korábban, hogy nincs közös jövőjük. – Te is tudod, hogy amint a fülükbe jut a visszatérésem, mindent elkövetnek majd, hogy elválasszanak minket egymástól.

- Tudom – húzta el száját Dean, majd eltökélten nézett bele szerelme szemébe – de nem hagyjuk, hogy ez megtörténjen!

- Mi lenne, ha örökre elvennénk a kedvüket ettől a játéktól? – vetette fel kihívó pillantás kíséretében Kate, mire Dean érdeklődve húzta össze szemét.

- Fejtsd ki – mosolyodott el bizakodón, mire Kate is elmosolyodott.

- Mindenkinek van gyengepontja, ez alól Karen és Cedrick sem kivétel – fogott bele, Dean pedig figyelmesen hallgatta – mi pedig a saját fegyverükkel fogjuk legyőzni őket – tette hozzá rejtélyesen, mire a férfi elgondolkodva bólintott.

- Ha ezzel megvagyunk, meghívhatlak ebédelni? – kérdezte csintalan mosoly kíséretében, és arcán jól látszott a türelmetlenség, mire Kate gyanakodva nézett rá.

- Randy kocsmájában találkozunk? – kérdezett vissza, így utalva arra a bizonyos estére, amikor minden olyan rosszul sült el, mire Dean határozottan rázta meg fejét.

- Kizárt! – jelentette ki azonnal – a lakásomban foglak várni, ha pedig te végzel előbb – nyúlt hátra, és az asztalfiókból egy kulcsot vett elő, amit Kate-nek adott – akkor te vársz engem – tette hozzá, mire Kate elmosolyodott, elvette a kulcsot, és farmerjának zsebébe rejtette. – Most pedig induljunk végre! – egyenesedett fel, Kate pedig bólintva értett egyet.

- Tiéd Cedrick, enyém Karen – közölte halálos nyugalommal a hangjában, mire Dean mókás grimaszt vágott.

- Nyugtass meg, hogy a fegyveredet a kocsiban hagyod – tréfálkozott a nővel, Kate pedig komolyan nézett vissza rá.

- Nem ér annyi papírmunkát – felelte rezzenéstelen arccal, majd mindketten nevetni kezdtek, Sly pedig meglepetten bámult utánuk, zavara pedig csak még nagyobb lett, amikor Dean, mielőtt kilépett volna, még hátrafordult.

- Telefonálj a Colorado Airlines-hoz, és mondd le a ma délutáni utamat Bostonba! – kérte határozottan, majd tekintete Kate-re tévedt, és elmosolyodott. – Már semmi okom rá, hogy elutazzak! – tette hozzá, majd, mit sem törődve helyettesének zavart tekintetével, elhagyták a hivatal épületét.

 

Karen unottan kevergette kávéját a hófehér, levendulamintás porcelán csészéjében, miközben tekintetével a szobalányt követte, aki éppen a bútorokat törölgette. Amikor végzett a könyvespolccal, és a tv-szekrény felé indult, Karen indulatosan dobta le a fémtálcára a kanalat, ami hangos zajjal vonta magára a fiatal, 20-as éveinek elején járó, barna hajú, karcsú termetű lány figyelmét, aki összerezzent a váratlan eseménytől.

- Hányszor mondjam, hogy ne akkor portalaníts, amikor a szobában vagyok?! – sivította bosszúsan – minden tiszta por lesz, ráadásul még annyi eszed sincs, hogy kinyiss egy ablakot! – mérgelődött tovább, mire a szobalány összeszorította ajkát, és nyugalmat erőltetve magára, kényszeredetten elmosolyodott.

- Elnézést, Ms. Gilbert! – szabadkozott halkan, majd elindult, hogy elhagyja a helyiséget, de Karen hangja megállította.

- Most meg, hová mész?! – förmedt rá türelmetlenül, a lány pedig zavarodottan torpant meg a helyiség közepén.

- Én azt hittem… vagyis úgy gondoltam, hogy addig, amíg itt van, talán…

- Te ne gondolkodjál! – vetette oda, majd megvetőn mérte végig – nem azért vettünk fel, hogy gondolkodj, hanem azért, hogy azt csináld, amit kell! Takaríts! Vagy ez is meghaladja a képességeidet? – kérdezte fensőbbséges tekintettel, mire amaz megrázta a fejét.

- Természetesen, nem – nyelt nagyot, miközben már a sírás kerülgette, és éppen akkor, amikor Karen folytatni akarta, megszólalt a bejárati ajtó csengője, ők pedig egyszerre kapták oda fejüket. A szobalány tanácstalanul ácsorgott, fogalma sem volt, hogy elinduljon, vagy maradjon, hiszen nem tudhatta, mivel bőszíti fel még jobban a ház urának lányát, miközben ismét felhangzott a csengő hangja.

- Na, mi lesz már! Nyisd ki! – mutatott kinyújtott karral az ajtó felé ingerülten Karen, amaz pedig vadul bólogatva, fejét kissé meghajtva indult el, hogy teljesítse a kérést.

Nem menekülhetsz 46. rész

 

46. rész

Tekintete együttérzőn futott végig Kate-en, aki hason feküdt az ágyon, karjára borult, és szívet tépően zokogott. Válla rázkódott a sírástól, Nanny pedig nesztelenül lépkedett közelebb az ágyhoz, majd foglalt helyet mellette, mire Kate riadtan emelte fel fejét. Zöldes-kék szeme szinte világított, ahogy nagyanyjára emelte tekintetét, majd anélkül, hogy bármit mondott volna, Nanny kitárta karját, ő pedig megadón simult bele az ölelésbe. Helen vigasztalón ringatta Kate-et, mialatt kezével haját, hátát simogatta, és úgy érezte, a szíve szakad meg érte. Még soha életében nem látta ennyire szenvedni, és bármit megtett volna azért, hogy elűzze a fájdalmát, de azt is tudta, hogy ezt egyedül Kate teheti csak meg.

- Ugye tudod, hogy ennek nem kellett volna így alakulnia – szólalt meg halkan kis idő múlva, amikor érezte, hogy Kate lassan megnyugszik, és elapadnak a könnyei, mire unokája elhúzódott tőle az ágy végébe, és megtámasztotta hátát a támlán, ő pedig átnyújtott neki egy zsebkendőt.

- Most vagy később alakul így, nem mindegy? – kérdezte rekedtes hangon, mire Nanny értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

- Miért kellene bármikor így alakulnia? – kérdezett vissza, Kate pedig megrántotta a vállát, miközben bánatosan törölte meg szemét, és fújta ki orrát.

- Te is tudod, miért – húzta fel térdét, és átfogta karjaival, úgy támasztotta meg állát – Dean és én sosem illettünk össze. Már akkor elvetélt ötlet volt a szerelmünk, amikor elkezdődött – magyarázta halkan, de Nanny örömtelenül felnevetett.

- Az ég áldjon meg Kate! – csapta össze tenyerét – mióta lehet racionálisan megválasztani, kibe szeretünk bele? – kérdezte hitetlenkedve. – A szerelmet a szívünk választja, és ez teljesen független a társadalmi rangtól, a vagyontól, a bőrszíntől, vagy bármi mástól!

- Ezt talán még igaz is lehet, kivéve, ha a háttérben ott ólálkodik egy velejéig romlott báty, és egy hasonszőrű nőszemély, akik arra tették fel az életüket, hogy pokollá tegyék az enyémet és Dean-ét – válaszolta keserűen, majd folytatta – sosem fognak békén hagyni minket, én pedig nem vagyok hajlandó úgy élni, hogy folyton a hátam mögé nézzek, magyarázkodjak, vagy…

- Álljunk csak meg egy percre! – szakította félbe határozottan Nanny. – Mikor neveltelek én arra, hogy megfutamodj, és ne nézz szembe az akadályokkal? – kérdezte összehúzott szemöldökkel. – Tényleg képes vagy hagyni, hogy ők nyerjenek? Mert tudod, ha most elmész, azzal az ő kezükre játszol! Jót nevetnek majd a markukba, és boldogan, elégedetten dőlnek hátra a fotelben, hogy elérték, amit akartak! – figyelmeztette unokáját, de Kate hajthatatlan volt.

- Ha maradok, az tényleg győzelem? – kérdezte halkan, mély szomorúsággal a hangjában. – Legfeljebb annyit érek el vele, hogy újabb és újabb terven törik majd a fejüket, ebben viszont nem veszek részt! – jelentette ki határozottan, mire Nanny komolyan nézett végig rajta.

- Nem menekülhetsz az érzéseid elől, ugye tudod? – kérdezte együtt érző hangon – a világ végére is elutazhatsz, a szerelmed nem fog elmúlni Dean iránt – jósolta meg, majd nagyot sóhajtott, és szó nélkül hagyta el a szobát, Kate pedig elnyomott egy szitkot orra alatt, miközben szeméből ismét kibuggyant egy könnycsepp. Már most borzasztóan hiányzott neki a férfi, csókjai, biztonságot nyújtó ölelése, hangja, illata, és elképzelni sem tudta, hogyan fogja kibírni nélküle, de most is úgy gondolta, helyesen döntött. Bár Dean biztosan mindent elkövetett volna azért, hogy Karen és Cedrick ne állhasson többé közéjük, nem tehette ki ennek szerelmét. Megérdemelte, hogy egy olyan nő mellett találja meg a boldogságot, aki sokkal kevesebb bonyodalommal jár, mint ő. Ezzel a tudattal indult el a fürdőszobába, majd egy gyors tussolást követően, összecsomagolta holmiját, hogy aztán nyugtalan álomra hajtsa fejét. Másnap korán reggel, egyedül indult el a reptérre. Bár Nanny mindenáron el akarta kísérni, Kate ezúttal nem engedett. Nem akarta még inkább elnyújtani az amúgy is fájdalmas búcsút, ezért taxit hívott, majd szorosan megölelte nagyanyját, és gyorsan beült az autóba, még mielőtt az megláthatta volna szemében a könnyeket. Minél távolabb került a birtoktól, annál nagyobb lett a fájdalom és a keserűség a szívében, miközben arra gondolt, milyen boldogan tervezte a jövőt alig néhány nappal korábban, amikor még azt hitte, végleg hazaköltözik, és Dean-nel lehet.

 

Dean ujjai puhán simítottak végig a kék pamutkendőn, melyet még Kate hagyott a lakásában, amikor nála töltötte az éjszakát. Szemét lehunyva, nagyot sóhajtva szorította rá ökölbe a kezét, miközben agya, mint egy kínzásképpen idézte fel annak az éjszakának minden gyönyörű pillanatát, a vágy pedig szerelme után szinte elviselhetetlenné vált. Két hét telt el azóta, hogy Kate elküldte őt, ő pedig minden nappal jobban szerette és jobban vágyakozott utána. Bár tisztában volt vele, hogy Kate nem akarja látni, és megkérte, hogy ne menjen utána Bostonba, mégis egyre erősebben érezte a késztetést, hogy beszélnie kell vele. Egyszerűen képtelen volt beletörődni, hogy elveszítette. Hirtelen kinyitotta a szemét, majd a telefon után nyúlt, és ujjai fürgén tárcsázták az ismert számot.

- Colorado Airlines, miben segíthetek? – csendült fel a vonal végén egy fiatalos női hang, mire Dean, továbbra sem engedve el a kendőt, megköszörülte torkát.

- Egy jegyet szeretnék foglalni Bostonba, egy ma induló járatra – jelentette ki határozott hangon, majd várt néhány másodpercet, amíg a hölgy ellenőrizte a gépeket.

- Sajnálom, de jelenleg nincs szabad hely – közölte szabadkozó hangon a diszpécser – esetleg holnap? – vetette fel, de Dean megrázta fejét. Úgy érezte, egy percet sem tud várni, nemhogy még egy teljes napot.

- Kérem, nézze meg még egyszer! – kérte enyhe türelmetlenséggel a hangjában, de az ismeretlen nő sajnálkozva sóhajtott.

- Megnézhetem akár százszor is, ha nincs, akkor nincs – válaszolta nyugodt, de távolságtartó hangon, Dean pedig bosszúsan túrt bele hajába.

- Nekem mindenképpen ma kell utaznom, érti? A jövőm múlik ezen az utazáson! Az életem! – fogta könyörgőre a dolgot, mire néhány percnyi csend telepedett rájuk, ő pedig reménykedve szorított rá a kagylóra kezével.

- Talán tudok egy helyet – hallotta meg a nő bizonytalan hangját, mire izgatottan várta a folytatást – de előre mondom, hogy nem a legkényelmesebb utazásban lesz része – figyelmeztette, Dean azonban bármit elfogadott volna, csak minél előbb indulhasson.

- Nézze, ha kell, a gép szárnyára is kiülök, csak hadd utazzam ma – esküdözött, mire az idegen nő halkan felnevetett.

- Irigylem a hölgyet – jegyezte meg diszkréten, jól ráérezve, miért is lehet ennyire fontos a férfinak az utazás, majd mielőtt Dean bármit mondhatott volna, folytatta – délután tizenhat órakor indul egy Charter járat Burnsville-ből Minneapolisba, onnan pedig két órás várakozással, átszállással mehet tovább Bostonba. Ez így megfelel? – kérdezte, mire Dean némán mormolt el egy imát.

- Tökéletes! Köszönöm szépen! – hálálkodott boldogan, mire ismét hallotta, hogy beszélgetőpartnere néhány billentyűt leüt a gépen.

- Milyen névre jegyezhetem elő? – jött a következő kérdés, majd miután minden személyes adatát bediktálta, bontotta a vonalat, és elégedetten mosolyodott el. Most már csak azt kellett kitalálnia, hogyan győzi meg Kate-et, hogy egymás mellett a helyük, hogy a szerelmük erősebb lehet mindennél, és arról, hogy részéről nem áldozat, ha a világ végére kell is költöznie azért, hogy együtt legyenek. Éppen itt tartott gondolatban, amikor kopogás zavarta meg, majd másodpercek múlva nyílt az ajtó, és egy magas, izmos férfi nyomult be a helyiségbe.

- Mi a helyzet, Sly? – rejtette gyorsan zsebébe a kendőt, mely még mindig a kezében volt, úgy emelte tekintetét a seriff-helyettesre, aki az egyik legmegbízhatóbb emberének számított. Bár szőke haja, kék szeme, és állandóan mosolygós képe miatt nem nézte volna senki többnek 25 évesnél, már a harmincat is jócskán elhagyta, és ő volt az egyetlen, akire Dean bármikor rá merte volna bízni az irodát.

- Csak gondoltam szólok, hogy ma érkezik az új ember, akit a központból kértél – figyelmeztette főnökét, mire az elhúzta a száját. Alig másfél héttel ezelőtt adta be felmondását egyik ifjú kollégájuk, aki mindössze pár nap alatt rájött, hogy nem való neki ez a szakma, így aztán nem is gondolta, hogy máris reagálnak a kérésre.

- Mikor jön? – kérdezte, miközben remélte, hogy nem tesz keresztbe az utazásának, mire Sly felemelte a kezében lévő levelet.

- Elméletileg már itt kellene lennie – válaszolta nyugodtan, majd elmosolyodott – de tudod, milyenen ezek a zöldfülűek – tette hozzá csípősen – a pontosság nem erényük, mintha az akadémián nem is lenne elvárás.

- Ajánlom neki, hogy még három előtt ideérjen, mert, ha miatta lekésem a gépet, pokollá fogom tenni az életét! – jósolta meg a sötét jövőt bosszúsan Dean, miközben felállt a székből, és háttal állva az ajtónak, kinézett az ablakon.

- Nem venném a lelkemre, ha miattam nem tudnál elutazni – hallotta meg a két hete hiányolt, lágy, dallamos hangot, mire döbbenten kapta oda a fejét, és ajka elnyílt meglepetésében, amikor meglátta, hogy Kate áll vele szemben az ajtóban, közvetlenül Sly mellett, aki érdeklődve pillantott hol egyikükre, hol a másikukra.

- Kate? – nyögte hitetlenkedve, miközben kezével egyetlen mozdulattal jelzett helyettesének, hogy távozhat, aki elnyomva egy mosolyt, angolosan elhagyta a helyiséget.

- Bocs a késésért – lépett beljebb az irodába Kate, majd becsukta maga mögött az ajtót – beletelt némi időbe, amíg el tudtam intézni az áthelyezésemet Lakeville-be – vallotta be halványan mosolyogva, Dean pedig nem akart hinni sem a szemének, sem a fülének. Fel sem tudta volna sorolni, hányszor álmodott erről a pillanatról, és nem mert még pislogni sem, mert attól félt, ha egy másodpercre is lehunyja szemét, kiderül, hogy csak álmodik.

- Az áthelyezésedet? – kérdezte zavartan, és bár sejtette, mit is jelenthet ez pontosan, nem merte elhinni, hogy igaz lehet, amire gondol. A nő szájából akarta hallani, addig nem engedte meg magának, hogy elhiggye. – Ezt úgy érted, hogy…

- Hazajöttem – nyelt nagyot Kate, miközben szeme szinte itta magába a szeretett férfi látványát. Két hete nem látta, de nem múlt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rá, ne vágyott volna vissza hozzá, és nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjön, mekkora hibát követett el, amikor hagyta, hogy a félelmei vezessék. Dean mindent képes lett volna feladni érte, ő viszont elmenekült ahelyett, hogy harcolt volna. Amint ezt felismerte, felkereste felettesét, és az áthelyezését kérte, aki teljesen bolondnak titulálta, amiért a nyüzsgő nagyváros helyett egy Isten háta mögötti, colorado-i porfészekben akar egyenruhában parádézni, de nem akadályozta meg döntésében, ő pedig csak remélni merte, hogy nem rontott el mindent örökre. Itthon volt, itt is akart maradni, Dean-hez akart tartozni, és ezért most már képes lett volna bárkivel megvívni a harcát. A kérdés már csak az volt, vajon Dean akarja-e még, hogy itt legyen.

Nem menekülhetsz 45. rész

 

45. rész

Ahogy beértek a nappaliba, Helen diszkréten kettesben hagyta őket, és a konyhába sietett, de amikor beért, megfordult, és észrevétlenül lapult meg a fal mellett, alsó ajkát pedig beharapva, feszülten figyelt, hogy minden szót halljon, ami elhangzik. Kate mély levegőt véve, nagyot nyelve nézett a férfira, aki tanácstalanul és félelemmel a szemében nézett vissza rá.

- Kate, hallgass meg, kérlek – szólalt meg halkan, de hangjából annyi fájdalom és kétségbeesés csendült ki, hogy Kate szíve összeszorult, miközben Dean, kihasználva, hogy a nő nem utasította el azonnal, tovább beszélt. – Bármit is mondott Cedrick, hazugság volt! Az egészet Karen-nel tervelték ki, és a csók, amit láttál, nem én akartam! Váratlanul történt, meg sem fordult a fejemben, hogy erre készül – hadarta szinte egy levegővel, mire Kate nagy levegőt vett.

- Igen, tudom – válaszolta halkan, Dean pedig döbbenten nézett vissza rá.

- Tudod? – kérdezett vissza hitetlenkedve. Mindenre felkészült útban a birtok felé, arra, hogy Kate meg sem hallgatja, arra, hogy elutasítja, nem hisz neki, kidobja a házból, de arra nem, hogy nyugodtan közli, tudott a csapdáról.

- Igen – bólintott a nő, megerősítve korábbi kijelentését. – Azt hiszem, már akkor sejtettem, mire készülnek, amikor Cedrick megjelent a kocsmában, de biztos akkor lettem benne, amikor kiléptem a seriff iroda ajtaján – vallotta be, Dean pedig már másodszor lepődött meg.

- Te a kocsmában voltál? – kérdezte idegesen, és fogalma sem volt, miben reménykedjen. Abban, hogy Kate tanúja volt az előkészületeknek, vagy inkább abban bízzon, hogy nem tud semmiről, amire készült.

- Korábban érkeztem, ott vártalak – magyarázta Kate, majd keserűen elmosolyodott. – Arra nem számítottam, hogy Cedrick jelenik meg, és elmondja, azért hívtál meg vacsorára, hogy elmond, kibékülsz Karen-nel, mert a cég mindennél fontosabb.

- Hittél neki? – nyelt nagyot Dean, mert fájt neki, hogy Kate nem bízott benne eléggé, mire a nő könnyes szemmel vont vállat.

- Az, amit mondott, és az, ahogy viselkedtél a telefonhívás alatt elbizonytalanított – válaszolta lelkiismeret-furdalástól gyötörve, majd belenézett a szomorú szemekbe. – De most már teljesen biztos vagyok benne, hogy hazudott, és megint Karen-nel állítottak csapdát – tette hozzá és hangjában valóban nyoma sem volt a kételyeknek. Amint kilépett az irodából, autóba ült, és hazáig azon gondolkodott, amit a férfi mondott neki, és amit látott. Ezzel párhuzamosan azonban, megjelent előtte Dean arca is, hallotta hangját, ahogy fülébe suttogja, mennyire szereti, felidézte minden közös pillanatukat, ahogy az is eszébe jutott, milyen ajánlatot tett neki Cedrick, hogyan hazudott a szemébe Karen, csak azért, hogy elérjék, ő és Dean ne lehessenek együtt.

- Egy romantikus estét terveztem – hallotta meg Dean halk hangját, ami kirántotta gondolatai közül, miközben a férfi folytatta – azt akartam, hogy különleges legyen, ezért voltam ideges – tette hozzá magyarázatul, mire Kate elmosolyodott, Dean pedig lassan közelebb lépett hozzá. – Sosem választanám a pénzt, vagy Karen-t a szerelmünk helyett! – jelentette ki komoly, határozott hangon, mire Kate nagyot nyelve bólintott.

- Tudom, és hiszek neked – válaszolta, mire Dean megkönnyebbülten felsóhajtott, és szorosan a karjaiba vonta szerelmét. Fejét nyaka vonalába rejtette, mélyen beszívta az ismerős illatot, miközben hálát adott a sorsnak, amiért nem veszítette el örökre.

- Köszönöm – suttogta nyakába, majd elfordította fejét, és először nyakát, majd arcát csókolta végig, Kate pedig lehunyta szemét, amikor megtalálta ajkát, és forrón megcsókolta. Mielőtt azonban elmélyítette volna a csókot, Kate erőt vett magán, és megtámasztva tenyerét a széles mellkason, eltolta magától Dean-t.

- Holnap visszamegyek Bostonba – nyögte nehezen, és nagyot kellett nyelnie, hogy legyűrje a torkában keletkezett gombócot.

- Tessék? – döbbent meg Dean, aki arra számított, hogy ezután boldogok lehetnek, és teljesen váratlanul érte a közlés – Nem mehetsz el, Kate! Szeretlek! – fonta ujjait a karjára, mintha így visszatarthatná, Kate pedig úgy érezte, megszakad a szíve a fájdalomtól, mégsem engedhette, hogy Dean maradásra bírja.

- Én is téged – suttogta remegő hangon – fogalmad sincs, mennyire – tette hozzá, és hagyta, hogy egy könnycsepp végig gördüljön arcán, miközben Dean tehetetlen kétségbeeséssel nézett rá, ő pedig folytatta – de úgy látszik, ez sosem lesz elég.

- Miről beszélsz? – rázta meg fejét értetlenül szerelme, mire Kate nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon.

- Ha itt maradnék, hány ilyen ma estéhez hasonló eset lenne még? – tette fel a kérdést, de a választ nem várta meg, hanem folytatta – Karen és Cedrick sosem fogadná el, hogy együtt legyünk. Minden erejükkel azon lennének, hogy elválasszanak minket egymástól!

- Most sem sikerült nekik! – vetett ellen Dean, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy elengedje Kate-et, az egyetlen nőt, akit valaha szeretett. – Szeretjük egymást, és ez elég lesz nekünk ahhoz, hogy megbirkózzunk mindennel!

- Így akarsz élni? – kérdezte elcsukló hangon Kate, cseppnyi dühvel a hangjában, de nem Dean-re volt mérges, sokkal inkább a helyzetre, Karen-re és Cedrick-re, akik elveszik a lehetőséget tőlük a boldogságra. – Állandóan harcolni, félreértéseket tisztázni? – sorolta könnyes szemmel. – Én ezt nem akarom! Előbb-utóbb belefáradnánk az állandó magyarázkodásba – tette hozzá halkan, mire Dean vadul dobogó szívvel vett mély levegőt.

- Akkor veled megyek! Bostonba költözöm! – jelentette ki megmásíthatatlan hangon, mire Kate szomorúan elmosolyodott, és finoman simított végig a markáns arcon, Dean pedig egy másodpercre lehunyta szemét, ahogy megérezte a puha kéz érintését.

- A te életed itt van, Dean – válaszolta nyugodt hangon – Sosem lennél ott boldog, és én sem, mert bűntudat gyötörne, hogy miattam hagytál itt mindent – tette hozzá, ugyanazt a magyarázatot adva, amit Dean is érzett, amikor arra várt, hogy Kate-nek ne ő legyen az egyetlen ok, amiért Lakeville-ben marad. – Ráadásul Cedrick-nek igaza van – ismerte be keserűen. – Fontos a család, ezt nálam jobban senki sem tudja. Karen apja megmenthet benneteket…

- De én téged szeretlek! – szakította félbe Dean türelmetlenül beletúrva sűrű hajába, amitől homlokába hullott néhány tincs, de nem is törődött vele. – Nem érdekel Karen, nem érdekel a vállalat, és legfőképpen nem érdekel Cedrick! – jelentette ki indulattal a hangjában, mert képtelen volt elhinni, hogy mégis elveszíti Kate-et. – Kate, kérlek! Ne menj el! – jelent meg néma könyörgés a szemében, miközben kezét a nő nyakára csúsztatta, és egészen közel húzta magához. – Ketten meg tudjuk oldani! Szeretlek – suttogta, forró lehelete pedig szinte égette a nő ajkát, majd puha csókot lehelt rá. – Egyszer már hagytalak elmenni, még egyszer nem követem el ezt a hibát – súgta két csók között, de Kate megrázta a fejét. Nem hagyhatta, hogy elgyengüljön, így ellépve a férfitól, lenyelte könnyeit, és kihúzta magát.

- Sajnálom, már döntöttem – közölte látszólag nyugodtan, de hangjának remegése, és a könnyek a szemében elárulták a férfinak, hogy neki sem könnyű megtenni ezt a lépést, amivel csak még elviselhetetlenebbé vált az egész. – Holnap elutazom, és nem akarom, hogy velem gyere, vagy utánam jöjj! – tette hozzá, majd a választ meg sem várva, kihúzta karját a férfiéból, és hátra sem fordulva, kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant fel a szobájába, Dean pedig elgyötörten nézett utána. A fájdalom a lelkéig hatolt, miközben úgy érezte, megint ugyanaz a tizennyolc éves, szerelmes kamasz, aki az ajtóban állva tudta meg, hogy élete szerelme elhagyta, és talán sosem látja többé. Ugyanaz a kín, ugyanaz a bensőjét égető érzés kerítette hatalmába, mint akkor, a birtok bejárati ajtajában, amikor Nanny elmondta, hogy Kate örökre elutazott, azzal a különbséggel, hogy most pontosan tudta az okát. Bár fájt elfogadnia, hogy Kate nem akar harcolni kettőjükért, megértette az érveit. Hiszen, ki akarna egy olyan kapcsolatot, ahol folyton a hátuk mögé kell nézni, azt várva, mikor szőnek ellenük újabb tervet, ő mégis kész lett volna bármit feladni ezért a szerelemért, és rossz érzés volt, hogy Kate ezt nem tette meg. Mégsem tudta hibáztatni érte, hiszen amióta az eszét tudta, túl sokan bántották ahhoz, hogy belemenjen egy olyan kapcsolatba, amiért csak még több sértést kapott volna. Megértette, hogy nyugalomra vágyik, békére, egy olyan helyen, ahol nem egy házasságon kívül született, törvénytelen gyerek, akit a nagyszülei neveltek, és akire kétértelmű megjegyzéseket tesznek, amiért hozzáment a város egyik leggazdagabb agglegényéhez, de fájdalmas volt az érzés, hogy ezt ő nem tudta megadni neki.

- Adj neki egy kis időt – rántotta ki gondolatai közül Nanny hangja, aki eddig a konyha falánál állva, minden szót hallott, és csak nagy erőfeszítések árán volt képes csendben maradni. Legszívesebben közbelépett volna, de erőt vett magán, és kivárta a végét, most viszont, elnézve Dean-t, aki csüggedten, szomorúan, tanácstalanul állt a nappali közepén, úgy érezte, meghasad a szíve, és muszáj volt bejönnie. – Szereted őt, és ő is szeret téged. Ez biztos! – jelentette ki, mire Dean keserűen elmosolyodott.

- Igen, de úgy látszik, ez sosem lesz elég – ismételte meg Kate korábbi szavait, majd mit sem törődve Helen döbbent arcával, hátat fordított és elhagyta a házat. Nanny bosszúsan szorította össze ajkát, és mérges pillantást lövellt az emelet felé, majd mély levegőt véve elindult, hogy számon kérje unokáját. Az ajtó előtt megtorpant néhány másodpercre, azon tanakodott, vajon helyesen teszi-e, ha beleavatkozik, végül kihúzta magát, és lenyomta a kilincset. Még egyszer nem akart abba a hibába esni, mint tíz évvel ezelőtt. Szilárd meggyőződése volt ugyanis, hogy ha akkor a sarkára áll, és ahelyett, hogy hagyja elmenni unokáját, kiszedi belőle, mi zaklatta fel annyira a bálon, egészen másképp alakultak volna a dolgok. Amint belépett azonban, elszállt a haragja, és nagyot sóhajtva csukta be maga után az ajtót.