Gyilkos kísérlet 31. (bef.) rész

31. rész (bef.rész)

Kate zavartan próbálta kiolvasni a kék szemekből a visszautasítás okát. Először azt hitte, csak így akarja megtréfálni az író, amiért olyan komiszul kért tőle bocsánatot, annak ellenére, hogy a férfinak valóban igaza volt Gary-vel kapcsolatban, de amikor belenézett a komolyan csillogó, máskor kópés szemekbe, már tudta, hogy Castle nem viccel. Most kissé hátrébbhúzódott, és gyanakvó tekintettel mérte végig.

-          Castle… épp most hívtalak meg, hogy töltsd nálam az éjszakát… - világított rá mondatának értelmére Kate, azt remélve, hogy talán a férfi nem értette tisztán, mit is akart neki mondani, noha, véleménye szerint, elég egyértelműen fogalmazott.

-          Igen, tudom – bólintott Rick természetes könnyedséggel, elűzve ezzel a nő abbéli reményét, hogy esetleg félreérthető volt, és még nagyobb zavart kiváltva belőle.

-          Te pedig visszautasítottad. – állapította meg a nő kétkedő tekintettel, és arcán látszott, hogy még most sem érti, és elhinni sem nagyon tudja.

-          Igen, azt is tudom. – bólintott megint Rick, nyugodtan, mire Kate most karba fonta a kezét, és egyik szemöldökét felhúzva, kissé sértetten húzta el a száját.

-          Tisztában vagy vele, hogy ez nem fog többet megismétlődni, ugye? – kérdezte olyan hangsúllyal, hogy az író jól értse, soha többé nem fogja magát ilyen megalázó helyzetbe hozni.

-          Igen. Hidd le, hogy máskor örömmel mondtam volna igent, de most… - tárta szét a kezét tanácstalanul, és bűnbánó tekintettel Castle, mint aki tényleg nagyon sajnálja, hogy el kell utasítania egy ilyen ajánlatot, mire Kate várakozón nézett vissza rá.

-          De most? – kérdezett vissza, hogy logikus indokot találjon az elutasításra, mire Rick megrántotta a vállát.

-          Feltétlenül el kell intéznem valamit, te pedig még úgyis a papírmunkával leszel elfoglalva, így arra gondoltam, hogy talán kártyázom egyet a srácokkal, és holnap pótoljuk – mosolygott a nőre Rick ártatlanul, mire Kate ajka résnyire nyílt a döbbenettől.

-          Tisztázzuk! Felajánlom, hogy töltsük együtt az éjszakát a lakásomon, te pedig inkább elmész kártyázni az író haverjaiddal?! – foglalta össze a lényeget Kate döbbenten. Még most sem akarta elhinni, amit hallott.

-          Lényegében igen… de ahogy te mondod… úgy elég gáz… - húzta el a száját Rick, mire Kate tágra nyitott szemekkel, hitetlenkedve rázta meg a fejét.

-          Mert gáz, Castle! – emelte meg kissé a hangját Beckett, majd nyugalmat erőltetve magára, folytatta – nem hiszem el, hogy…

-          Tudod, azért ez elég vicces, nem gondolod? – mosolyodott el félszegen Castle, de amikor pillantása találkozott Kate haragosan szikrázó szemével, mely dühösen villámlott összehúzott szemöldöke alatt, nagyot nyelt – vagyis, nem. Nem vicces… - komolyodott el ő is azonnal – Sajnálom. Bocsánatot kérek, csak…

-          Semmi baj, Castle! – vágott a szavába Kate, és hangján érezhető volt a hirtelen távolságtartás. Teste büszkén feszült meg, amikor Rick közelebb lépett, hogy magához ölelje, miközben egy lépést hátrált az ajtó felé, és keze már a kilincsen volt, amikor folytatta – Érezd jól magad a kártyaasztalnál! Ha majd új ügyünk lesz, hívlak – lépett ki a pihenőből, faképnél hagyva az írót – vagy nem… - fűzte még hozzá hidegen, sértetten, majd mit sem törődve a félénken utánanéző férfival, leült az asztalához, és gépelni kezdte a jelentést az ügyről, hogy mihamarabb letehesse Gates asztalára. Castle néhány percig még téblábolt a nő asztala mellett, mivel azonban ő figyelemre sem méltatta, végül nagyot sóhajtva távozott.

Kate unottan kapcsolgatta a televíziót, hogy valami értelmes műsorral kösse le a folyton az író körül kalandozó gondolatait, de semmit nem talált. Ingerülten dobta maga mellé a távirányítót, kikapcsolva a tv-t, majd felállt, és a konyhába ment, hogy valami harapnivalót készítsen magának. Még most sem tudta elhinni, hogy a férfi, aki állítólag négy hosszú éven át szerette, és várt rá, amint megkapta, ráunt, és a közös éjszaka helyett az író haverjaival ment kártyázni. Mérgesen fújtatva vágta be a hűtőt, látva, hogy abban semmi ehetőt nem talál, majd a telefonhoz lépett, és Lanie számát tárcsázta, hogy elhívja egy pizzával megfűszerezett csajos estére. Legnagyobb bánatára csak a hangposta válaszolt, és mivel üzenetet nem akart hagyni, inkább helyére tette a kagylót, és a fürdőszobába vette útját. Úgy döntött, ha már sem a tv, sem legjobb barátnője nem óhajtanak a társai lenni magányos estéjén, korán ágyba bújik, és egy könyvvel üti agyon az időt. Alig 20 perccel később, pólóban, és rövidnadrágban válogatott a könyvespolc előtt, de csakhamar feladta. Könyvei között jócskán sorakoztak Castle könyvéből is, mely ismét az író felé terelte gondolatait. Sértettnek, dühösnek, és megalázottnak érezte magát, amiért egy pillanatig is elhitte, hogy a férfi szerelmes belé. Úgy érezte, egyetlen éjszakát akart csak tőle az író, egyetlen alkalmat, amikor megkaphatta, és ahogy ez megvolt, már ki is pipálta a listán, és tovább állt. Ostobának érezte magát, amiért azt hitte, egy párnak számítanak, de leginkább azt tartotta ostobaságnak, hogy kiadta magát a férfinak, elárulta érzéseit, elmondta, hogy szereti. Ha ez bármit is jelentene Castle-nek, most vele lenne, és nem a barátaival. Éppen ezen tűnődött, az ágyon ülve, összekuporodva, amikor valaki erősen dörömbölni kezdett az ajtón. Kate összeráncolt szemöldökkel nézett a hang irányába, majd amikor az, megismétlődött, óvatosan az ajtó felé lépkedett, miközben arra próbált rájönni, hogy ki lehet a kitartó, késői vendég. Mielőtt kinyitotta volna, ösztönösen nyúlt a komódon található fegyvere után, majd kibiztosítva, maga elé eresztette, és szélesre tárta az ajtót. Szemöldöke a magasba szaladt, szája résnyire nyílt a csodálkozástól, amikor egy tűzoltó állt vele szemben, teljes felszerelésben. Arcát eltakarta szeme elől a műanyag maszk, kesztyűbe bújtatott keze pedig éppen a levegőbe lendült, hogy megismételje a kopogást. Kate gyanakodva mérte végig az egyenruhást, igyekezve a félhomályban kivenni az arcát, de nem járt sikerrel.

-          Tűz van? Vagy macskát keres? – kérdezte, miközben a fegyvert visszatette a komódra, de legnagyobb meglepetésére, a tűzoltó szó nélkül beljebb jött a lakásba, és úgy sétált körbe a nappaliban, mintha otthon lenne – már elnézést! – állította meg emeltebb hangon – segíthetek? Amint látja, itt nem ég semmi, szóval…

-          Tudod te, milyen nehéz ebben a városban tűzoltó egyenruhát kölcsönözni? – szakította félbe egy ismerős, mély bariton, Kate pedig nem jutott szóhoz meglepettségében, amikor látta, hogy a férfi leveszi a sisakot, és szembe találta magát a kópésan csillogó kék szemekkel, az érzéki mosollyal – Délután óta az üzleteket járom, csak azért, hogy úgy nézhessek ki, mint Darth Vader, ebben az izében pedig, még levegőt sem kapni - panaszkodott Rick, de szeme huncutul ragyogott. Kate első döbbenetét felváltotta az öröm, amikor rádöbbent, miért utasította vissza a meghívását a férfi, és arra, hogy semmiféle kártyapartira nem ment el, csak őt akarta meglepni. Most lassan közelebb sétált a férfihoz, aki időközben a kanapéra dobta a sisakot a maszkkal, és kesztyűvel együtt.

-          Kár lenne érted, ha megfulladnál… - somolygott rá Kate, miközben lassan, egyesével pattintotta ki a zubbony gombjait, felfedve ezzel a kék pólóba bújtatott izmos mellkast, majd végig simítva rajtuk, lehámozta a férfiról azt – nagyon… szexi vagy… - harapta be alsó ajkát Kate, mialatt érezte, hogy Rick keze a derekára siklik, és lágyan simogatni kezdi. Ajkuk gyengéden simult a másikéra, nyelvük pedig selymesen találkozott, hogy lassú koreográfiába kezdjen. Ahogy egyre inkább elmélyült a csók, egyre szenvedélyesebbé vált, Kate halkan felnyögött, és még szorosabban simult a férfi ölelő karjaiba, akinek tenyere egyre lejjebb vándorolt derekáról, és már feszes fenekét simogatta.

-          Meg kell mondjam, nincs az a tűzoltó, aki a munkájára tudna koncentrálni, ha ilyen ruhában nyitsz ajtót… - suttogta a nő fülébe ajka csókolgatása közben Rick, és forró lehelete szinte égette a nő fülét, aki elmosolyodott, majd kissé megemelve fejét nézett bele a vágytól elhomályosult kék szemekbe.

-          Végezd a munkádat, és… ne hagyj elégni… - lehelte szinte a szájába a szavakat, mire Rick is elmosolyodott, és ölbe kapva a nőt, meg sem állt a hálószobáig, ahol gyengéden talpra állította, és komolyan nézett vissza rá, kezével végig simítva testén.

-          Soha! – csókolta meg szenvedélyesen, majd míg megszabadította a pólótól, hagyta, hogy Kate lehúzza válláról a piros nadrágtartót, és ő is kibújt a kék egyen pólóból. Lassan eldöntve az ágyon, helyezkedett el a nőn, óvatosan, nehogy nehéz legyen, majd ajkával ráérősen csókolta végig a finom, selymes bőrt, szinte centiméterről centiméterre haladva. Kate úgy érezte, mintha minden apró csók nyomán egyre forróbbá válna a teste. Szíve felgyorsulva őrült iramot diktált, vére vadul száguldozott ereiben, és minden porcikája a férfit kívánta, érintését, csókjait. Mindenhol érezni akarta őt, és amikor annak ajka kényeztetni kezdte melleit, elakadt a lélegzete. Ujjai türelmetlen mozdulattal túrtak a sűrű tincsek közé, ahogy Rick ajka lejjebb vándorolva hasát csókolgatta, keze pedig szinte észrevétlenül szabadította meg a sorttól, végig simogatva combját. Kate elnyíló combokkal engedte lábai közé a férfit, és míg fejét kissé hátra hajtva élvezte a férfi ajkának játékát nyakán, melle vonalán, addig keze végig cirógatta annak izmos, meztelen hátát, le a csípőjéig, majd előrevándorolva, gyakorlott mozdulattal oldotta ki a nadrágot, hogy egy pillanat alatt megszabadítsa tőle, és már semmi ne válassza el egymástól felhevült testüket. Legérzékenyebb pontja forrón lüktetett a vágytól, amint megérezte Rick feszülő férfiasságát nekinyomódni, és már alig várta, hogy magában érezze, és eljussanak abba a csodálatos világba, ahová eddig csak az író volt képes elrepíteni. Ajkuk tüzes csókban találkozott, nyelvük egyre őrültebb, türelmetlenebb táncot lejtett a másik szájában. Kate a férfi nyaka köré fonva karjait simult egész szorosan a férfihoz, így sürgetve az eggyé válásra, Rick pedig azonnal értette, mit szeretne szerelme, és nem is tétovázott sokat. Egyetlen, lassú mozdulattal vált eggyé a nyomozóval, akinek ajkáról megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, majd összhangban, lassan, minden pillanatot kiélvezve kezdtek el mozogni. Minél közelebb kerültek a gyönyör kapujához, annál gyorsabb lett mozgásuk. A szoba csendjét sóhajok, és apró nyögések töltötték be, amikor pedig, átlépték a mennyország kapuját, összekulcsolták ujjaikat, és tekintetük a másikéba fúródott. Ajkuk boldog, elégedett mosolyra húzódott, majd Rick, legördülve a nőről, szorosan magához húzta szerelmét, aki boldogan simult az erős karokba, fejét a férfi mellkasán nyugtatva. – te aztán tényleg odavagy a tűzoltókért – vigyorgott önelégülten Castle, mire Kate, lehunyt szemmel mosolyodott el.

-          Csak egyért – felelte halkan, és amikor nem kapott választ, csak érezte, hogy Rick mély levegőt vesz, kíváncsian nyitotta ki a szemét, és felkönyökölve, állát megtámasztva nézett a férfi arcába.

-          Veled minden alkalom olyan csodálatos, amilyennek képzeltem… - szólalt meg halkan Rick, és hangjában nyoma sem volt huncutságnak, csak komolyan nézett a zöldes-barna szemekbe. – Szeretlek, Kate! Fogalmad sincs, mennyire… - simogatta meg a nő arcát, mire Kate megfogta a kezét, és összekulcsolta ujjaikat.

-          Én is téged – hajolt közelebb, és finom, puha csókot lehelt az érzéki vonalú ajkakra. Miután elváltak ajkaik, kissé megrovón húzódott távolabb – miért hagytad, hogy azt higgyem, inkább a fiúkkal mész kártyázni ahelyett, hogy velem töltenéd az éjszakát?

-          Két okom is volt rá – felelte Rick könnyedén, miközben ujjai lágyan cirógatták a nő hátát – először is, nem akartam elmondani, hogy egyenruhát keresek. Meglepetésnek szántam…

-          Sikerült – mosolyodott el az emlékre Kate, amikor meglátta a tűzoltót az ajtóban, majd hagyta, hogy Castle folytassa.

-          Másodszor, elégtételt akartam… nekem volt igazam Gary-vel kapcsolatban, de te… szóval, nem akartad… reméltem, hogy bocsánatot kérsz, de amit kaptam, minden volt, csak nem bocsánatkérés – húzta el a száját sértetten, mint akinek az igazságérzete sérült – gondoltam… megleckéztetlek kicsit… vagyis, rád akartam ijeszteni… De igazán, mit számít már? – húzódott közelebb a nőhöz, aki azonban összeráncolt szemöldökkel nézett vissza rá.

-          Igazad van. Mit számít már! – rántotta meg a vállát Kate, majd hirtelen kibontakozott a férfi öleléséből, és hanyatt feküdt az ágyon – Most menned kell, holnap találkozunk – fordított hátat a döbbenten ránéző írónak, majd lehunyta szemét, mint aki aludni készül.

-          Haza küldesz? – kérdezte Castle, és Kate anélkül látta maga előtt hitetlenkedő, zavart tekintetét, hogy meg kellett volna fordulnia – de… azt mondtad, együtt töltjük az  éjszakát…

-          Igen, így volt. Te viszont, visszautasítottad, emlékszel? – kérdezte még mindig hátat fordítva, Castle pedig nagyot nyelve ücsörgött továbbra is az ágyban.

-          De… én csak… és egyébként is… tűzoltóruhát kerestem, és… - magyarázkodott zavartan a férfi, de amikor Kate nem fordult meg, nagyot sóhajtva túrt bele a hajába, majd ledobva magáról a takarót, éppen indulni készült, amikor hirtelen Kate megfordult, és karjánál fogva, egy mozdulattal rántotta vissza az ágyba, és ült kis terpeszben ölébe, férfiassága pedig, azonnal reagált az édes teherre.

-          Egy-egy, Castle – kacsintott vidáman a férfira, aki azonnal rájött, hogy a nyomozó megint rászedte. Tekintete mohón futott végig a telt melleken, a feszes hason, majd kezével követte az utat, és vágyakozva simított végig a selymes bőrön. Torka kiszáradt, ahogy a nő közelebb hajolt hozzá, és lágyan megcsókolta.

-          Igazából… nem egyenlítettél, csak… - suttogta az apró csókok között Castle, miközben tüdeje egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, ahogy megérezte, hogy Kate körkörösen mozogni kezd csípőjén. – csak… most megint… te… vezetsz… - sóhajtott fel mélyen, amikor Kate magába engedte, és már úgy mozgott rajta. Haja lágyan cirógatta mellkasát, ajka forrón szántott végig nyaka vonalán.

-          Sss! – némította el csókkal a férfit Kate, majd megszakítva azt, szerelmesen ránézett – valld be, hogy élvezed, amikor én vezetek – kacsintott az íróra kacéran, mire Castle megnedvesítve kiszáradt ajkát, nagyot nyelt, és rekedten válaszolt.

-          Minden… pillanatát! – nyögte nehezen, majd végig szántva a nő gerincén, közelebb húzta magához, és szenvedélyesen megcsókolta, aztán hagyta, hogy mindkettejüket elragadja a vágy hulláma, és ismét elrepítse őket a varázslatba.

VÉGE!

Gyilkos kísérlet 30. rész

30. rész

Castle döbbenten, és értetlenül figyelte, hogy a nyomozó néhány rövid utasítást ad a fiúknak, majd bemond egy címet nekik, és miután ledobta a műszerfalra a telefont, ismét sebességbe kapcsol, és bekapcsolva a szirénákat, őrült tempóban, a zsúfolt new yorki forgalommal, és a vadul tülkölő, szitkozódó autósokkal mit sem törődve, megfordítja az autót. Ahogy nézte a nő összeszorított száját, elszánt tekintetét, nagyot nyelve nyúlt a kapaszkodó után.

-          Mi történt? – kérdezte óvatosan, mire Kate a nélkül válaszolt, hogy figyelmét egy percre is levette volna a forgalomról.

-          Gary meglépett, amikor át akarták vinni az előzetesbe – adott tömör választ Beckett, miközben továbbra sem vette le lábát a gázpedálról.

-          Mégis hogyan?! – rökönyödött meg az író, és egy pillanatig még az életét is elfelejtette félteni, amiért addig kitartóan, de némán imádkozott.

-          Rosszullétet színlelt a parkolóban, és amikor az egyik járőr segíteni akart neki, leütötte, a másikat pedig túszként használta, amíg el nem hajtott egy autóval. – szűrte a fogai között a választ Kate, és arcára volt írva, hogy talán még sosem volt annyira dühös, mint ebben a pillanatban.

-          Így már értem! – kapott a fejéhez Castle, olyan mozdulattal, mint aki életbevágó dolgot fedezett fel. Amikor Kate kérdőn oldalra pillantott, izgatottan folytatta – ezért keverte bele az igazgatót! Ismer téged, Kate! Pontosan tudta, hogy ha elhinti neked a morzsát, te nem nyugszol addig, amíg utána nem jársz, amíg 100%-ig biztos nem vagy abban, hogy ő a gyilkos! Ő pedig addig, időt nyert, hogy megszökhessen! – magyarázta az író, mire Kate mély levegőt vett, hogy lenyelje a nyelvére kívánkozó szitkot. A tudat, hogy Gary azért szökhetett meg, mert ő túlságosan kiszámítható, és hagyta magát átverni, még sokkal rosszabb volt, mint amikor csak azt hitte, egyszerűen becsapták, és félreismerte egy barátját. Megtehette volna, hogy az íróra hárítja a felelősséget, hiszen Castle volt az, aki noszogatta, hogy legalább nézzenek utána az igazgatónak, de el kellett ismernie, hogy ha benne nem lett volna kétség, Castle sosem tudta volna meggyőzni, hogy nyomozzon tovább az ügyben. Bármennyire kellemetlen, sőt megalázó volt a számára, be kellett vallania, hogy rászedték, túljártak az eszén, amitől csak még dühösebb lett. Gondolatai közül, Rick hangja rántotta ki – körözést adtál ki rá? Egyáltalán, hova száguldozunk? Már úgy értem, a végzetünkön kívül, mert hogy itt halunk meg, abban biztos vagyok, ha így vezetsz tovább… - záporoztak a kérdések, mire Kate kemény, hideg tekintettel felelt.

-          Nem adtam ki rá körözést! Pontosan tudom, hol van – húzódott magabiztos mosolyra az ajka – nem Gary az egyetlen, aki ismer. Én is ismerem őt. Szökni akar, ez biztos, de van valami, ami nélkül sosem menne el, és ez a valami nem volt nála, amikor letartóztattam – magyarázta a férfinak egy éles jobb kanyar bevétele közben.

-          És pedig? – kérdezte kíváncsian a férfi, mire Kate most megint rápillantott, de épp csak egy tized másodpercig.

-          Az apja karórája. Még az anyjától kapta, nem sokkal azután, hogy az apja, az orvosok hibájából, szívrohamban meghalt. Akkor határozta el, hogy belőle is orvos lesz - mesélte Kate, minden érzelem nélkül a hangjában – sosem vált meg tőle, éppen ezért tudom, hogy visszamegy a lakására érte…

-          Honnan tudod, hogy így lesz? – kérdezte bizonytalan hangon, kétkedve Castle, mire Kate megállította a korábban bemondott cím előtt az autót, és jobbra, elnézve az író mellett, győzelemittasan mosolyodott el.

-          Egyszerűen csak, tudom! – bökött fejével a zöld övezetben lévő házak között elterülő járdán sietősen lépkedő alak felé, aki kabátját nyakába húzva igyekezett az egyik emeletes ház felé. Castle tátott szájjal nézett először a rohanó alakban felismert Gary-re, majd a nyomozóra, aki felhúzva egyik szemöldökét, elégedetten rántotta meg a vállát, mintha azt mondaná, „látod?”, majd kipattant az autóból. Éppen abban a pillanatban érkeztek meg Javiék is, hogy aztán gyors tekintet váltás után a férfi után induljanak. Alig tettek meg néhány lépést, amikor Gary, mintha megérezte volna, hogy követik, hátrapillantott. Felismerve a nyomozónőt, és a kollégáit, meggondolva magát, nem ment be a lépcsőházba, hanem levágva az utat, a park felé kezdett rohanni. - Kerüljetek elé! – mutatott a másik irányba Beckett Ryan-éknek, akik azonnal bólintottak, és két oldalról vették üldözőbe Gary-t. Kate minden erejét összeszedve rohant régi barátja után, de bármennyire igyekezett is, úgy tűnt, sosem fogja utolérni. Tüdeje szúrón jelezte, hogy lassan kifogy a levegőből, amikor a férfi egy tó felé kanyarodott el, fellökve mindenkit, aki szembejött vele. Beckett, amint felismerte, hogy az orvos át akar vágni a tó mellett a játszótéren, hogy ne ismétlődhessen meg a kórházi eset, a pillanat tört része alatt döntött. Felugrott az egyik padra, és legalább egy méter távolságból ugrott a vad iramban rohanó férfira, aki a hirtelen jött tehertől, elveszítve egyensúlyát, a nyomozóval együtt esett bele a tóba. Castle kifulladva, néhány másodperccel később érkezett meg, de még látta, hogy szerelme eltűnik a tóban a gyilkossal. Szíve vadul dörömbölt mellkasában, és annak ellenére, hogy tüdeje levegőért kiáltott, ő csak visszatartott lélegzettel várta, hogy Kate felbukkanjon, de nem történt semmi. Nagyokat nyelve igyekezett megőrizni nyugalmát, miközben messziről érzékelte, hogy Javi, és Ryan is megérkeznek mellé.

-          Beckett? – kérdezte lihegve Ryan, mire Castle csak némán a tóra mutatott, és abban a pillanatban felbukkant a nyomozónő, hogy aztán prüszkölve, levegő után kapkodva, maga után húzva az orvost, kiússzon a partra. Castle megkönnyebbülten lélegzett fel, és úgy érezte, mintha órák óta először jutna oxigénhez, majd nem tétovázott, a két nyomozóval egyetemben azonnal térdig gázolt a vízbe, hogy segítsen szerelmének. Amikor mindannyian a szárazföldön voltak, Javi hangja törte meg a tapsvihart, melyet a parkban sétáló emberektől zsebelhetett be a nyomozónő bravúros ugrásáért.

-          Ez komoly?! – mutatott az orvosra Javi döbbenten, de ajka vidám vigyorba szaladt – te megbilincselted a víz alatt? – hitetlenkedett a férfi, mire Kate megrántotta a vállát. Beszélni még mindig nem tudott, tüdeje még mindig fájón égett az oxigénhiánytól. Castle először az összebilincselt kezű, fancsali ábrázattal álldogáló orvoson, majd a csuromvizes Beckett-en nézett végig, hogy ellenőrizze Javi állítását, majd nagyot nyelt.

-          Ez… szexi… durva, de… nagyon szexi… - húzta össze szemét, és kínlódva harapta meg az öklét. Kate volt az egyetlen, aki a szokásos évődés mellett, ezúttal a vágyat is felfedezte a kék szemekben.

-          Castle, ha ki akarod próbálni… - hagyta félbe a mondatot Beckett, mire Rick nagyot nyelve várta a folytatást, ő pedig, kacéran folytatta – csak ugorj a tóba. Javi, vagy Ryan bizonyára szívesen utánad ugrik, és megbilincsel – kacsintott a férfira halkan nevetve, mire a két férfi vadul ellenkezni kezdett, Castle pedig látszólag csalódottan húzta el a száját, magában azonban elmosolyodott, mert a gonosz élcelődés mellett, mely a kollégáknak szólt, csak ő láthatta az érzéki pillantást, melyet a nő neki küldött.

Kate ismét száraz ruhában, a pihenő ablakából, összehúzott szemmel figyelte, ahogy régi barátját, Gary-t két egyenruhás elvezeti, bilincsben, hogy átszállítsák az előzetesbe. Nagyot sóhajtva gondolt arra, hogyan ismerhette ennyire félre a férfit. Annak ellenére, hogy most már tudta, sosem volt belé szerelmes, mindig is jó barátjának tartotta. Éppen itt tartott gondolatban, amikor Rick keze lágyan végig simított a derekán, ő pedig halvány mosollyal az ajkán fordult felé. Néhány másodpercig csak némán hagyták, hogy foglyul ejtse őket a másik tekintete, majd Castle szó nélkül húzta a karjaiba a nyomozónőt, és ölelte át szorosan.

-          Egy idő után, már nem fog annyira fájni… - suttogta a fülébe, és Kate-t megint ámulatba ejtette, hogyan képes a férfi a gondolataiban olvasni. Még szorosabban hozzásimulva, nagyot sóhajtva suttogott vissza.

-          Nem fáj. Dühít. Mérges vagyok, amiért ilyen könnyen rászedett… - motyogta sértetten, és megbántottan, mire Rick most kissé eltávolodott tőle, és puhán megcsókolta.

-          Valld be, hogy a legjobban mégis az dühít, hogy kénytelen vagy bocsánatot kérni tőlem – villant ravaszul a kék tekintet, mire Kate gyanakodva húzta össze a szemét.

-          Eszemben sincs bocsánatot kérni tőled! – rázta meg a fejté tiltakozása jeléül, mire Rick még szorosabbra fonva karjait, színpadiasan sóhajtozni kezdett.

-          Szomorú, amikor valaki ilyen nehezen viseli, hogy veszített… - emelte égnek a szemét, majd rezzenéstelen arccal folytatta – valaki egyszer azt mondta, hogy csak az igazán nagy emberek képesek arra, hogy bocsánatot kérjenek, ha tévednek… persze, ez számodra most elég kínos, így megértem, ha te…

-          Elég! – szakította félbe egyszemélyes monológját a férfinak, majd nagy levegőt vett, és karját a nyaka köré fonva, mélyen belenézett az igéző kék szemekbe – bocsánatot kérek… - súgta halkan, komolyan, mire Rick szeméből hirtelen eltűnt a kópéság, és megindultan nézett vissza rá, ekkor azonban a nő ajka csibészes mosolyra húzódott – bocsánatot kérek, hogy az eddigi évek során tapasztalt, gyerekes, egoista, féltékeny, óvodás húzásaid közül, képtelen voltam arra, hogy kiszűrjem, ez nemcsak egy újabb őrült, meseszerű, semmiféle racionalitást nem tartalmazó elmélet. – fűzte hozzá, mire Rick, rádöbbenve, hogy megint a nő került ki győztesen, hiszen megkapta ugyan a bocsánatkérést, de mellette szembesítették is jó néhány hibájával, durcásan húzta el a száját.

-          Gonosz vagy! – morogta sértetten, mire Kate közelebb hajolt, és szinte a szájába súgta a szavakat.

-          De még milyen gonosz! – harapta meg finoman a férfi alsó ajkát, nyelvével puhán végig szántva rajta, akinek elakadt a lélegzete a mozdulatra – gyere át ma este, és megtudod… - lehelte két apró csók között, és teste bizseregni kezdett, amikor megérezte, hogy az író finom tenyere simogatni kezdi a derekát.

-          Nem lehet… - rázta meg a fejét Castle, kellőképpen megdöbbentve ezzel a nyomozót, aki most összeráncolt szemöldökkel hajolt el az újabb csók elől, és kérdőn pillantott rá.

Gyilkos kísérlet 29. rész

29. rész

Donald Frost magas, legalább 190 centi, 50-es éveinek elején járó, őszes halántékú, barátságos tekintetű férfi volt. Az a fajta orvos, aki egyetlen mosolyával, és kedves, közvetlen modorával percek alatt eléri, hogy még a legbizonytalanabb, és legfélénkebb páciens is azonnal bizalmába fogadja, és elhiggyen mindent, amit mond. Hatalmas, tölgyfából készült íróasztalán patinás rend uralkodott, ő maga pedig éppen egy kartont nézett át, amikor Beckett és Castle megjelentek nála. A férfi kíváncsian emelte rájuk meleg barna tekintetét, majd amikor bemutatkoztak, egy bólintással jelezte a titkárnőnek, hogy hagyja őket magukra. Kate merev fejrázással utasította el a felkínált helyet, mire az orvos biccentett, jelezve, hogy tudomásul vette, majd kérdőn nézett rájuk.

-          Nyomozó, miben segíthetek Önöknek? – kérdezte nyugodt hangon, miközben ő is megkerülte az asztalt. Sötét öltönye tökéletes összhangot mutatott a fehér inggel, és színben az öltönyhöz passzoló nyakkendővel, fekete, lakozott, elegáns cipője pedig hangtalanul suhogott a padlószőnyegen, ahogy kisétált az asztal mögül, és megtámasztva magát annak szélén, várakozón pillantott vendégeire. Tekintetén, és arcán nyoma sem volt nyugtalanságnak, látszólag, valóban nem tudta, miért jöttek.

-          A Tricelyd kísérletről, és Loren Hillarys haláláról szeretnénk feltenni néhány kérdést – válaszolta Beckett higgadtan, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le az igazgató arcáról.

-          Természetesen, válaszolok, amennyiben tudok, bár őszintén szólva, fogalmam sincs, miben tudnék a rendelkezésükre állni – vonta meg a vállát kétkedve a férfi – a kísérletet visszautasítottam, a hölgyet pedig, sosem ismertem – nézett rájuk szomorkás tekintettel, mint aki valóban sajnálja, hogy nem tud hasznos segítség lenni a rendőrség számára. – Én döbbentem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy Scottdale kolléga titokban megegyezett Alan McIntery-val. – csóválta meg a fejét rosszallóan, és szégyenkezve, amiért, mint igazgató, nem látta, mi folyik a háta mögött.

-          Valóban megdöbbent? Vagy inkább sajnálta, hogy elapad a bevételi forrás? – vette át a szót most Castle, mire az orvos értetlenül nézett vissza rá.

-          Nem értem, miről beszél… - ráncolta össze szemöldökét, miközben tekintete zavartan cikázott vendégei között.

-          Elmagyarázom. Egy forrásunk szerint, Ön nagyon is tisztában volt azzal, mi folyik a kórházban, és noha a kísérletet leállította, a titkos kutatásban legalább 30%-ban benne volt! – szembesítette Gary szavaival a férfit Kate hideg, kimért hangon, majd a választ meg sem várva folytatta – aztán akadt egy kis probléma. Megjelent a képben Loren, és le kellett volna állniuk, de maga ezt nem akarta, ezért…

-          Egy pillanat! Mégis, mit képzelnek?! – szakította félbe a nyomozót Frost emelt hangon, felháborodva – Idejönnek, és egy forrás megbízhatatlan szavaira hagyatkozva azzal vádolnak, hogy titkos kísérletekhez asszisztáltam a kórházamban, és megöltem egy fiatal nőt?! Ez felháborító!

-          A forrás talán megbízhatatlan, de az adatbázisunk nem! – nézett farkasszemet az orvossal Kate magabiztosan, és apró győzelemnek könyvelte el, amikor látta, hogy Donald nagy levegőt véve hunyja le a szemét, fáradtan, megtörve, ő pedig, folytatta – Tudjuk, mi történt Michiganben! Miért kellett olyan sietve távoznia. – szembesítette a férfit mindazzal, amit megtudtak róla – Kedve támadt nosztalgiázni? Vagy… kísértette a múlt? Esetleg rájött, mennyi pénzt keresett? – záporoztak Kate kérdései a férfi felé, mire az, lassan visszasétált az asztalához, és leült a bőrfotelbe, kezeit az ölébe ejtve. Barna szemében már nem csillogott a barátságos fény, arca nem árasztotta azt a bizalmat, amelyet minden orvostól várna a páciens. Ebben a pillanatban sokkal inkább hasonlított egy megtört, agg emberre, akit meggyötört az élet.

-          Jól mondta, nyomozó. Ami történt, az már a múlt, amit Michiganben végleg magam mögött hagytam – szólalt meg halkan, szégyenkező hangon – nem vagyok rá büszke, de kitörölni sosem fogom tudni, ezért kénytelen vagyok együtt élni a bűneimmel. Ide viszont – mutatott ujjával a tölgyfa asztal lapjára határozott hangon – tiszta lappal jöttem, amit igyekeztem is tisztán tartani!

-          Amíg rá nem jött, hogy anyagilag nem a legkedvezőbb becsületesnek lenni, igaz? – dobta a következő provokáló kérdést ezúttal Castle, mire Donald hitetlenkedve rázta meg a fejét.

-          Értsék már meg, hogy bármit is mondott a forrásuk, én az egész kísérletről semmit sem tudtam! Ha csak sejtettem volna, mit művel Scottdale a hátam mögött, magam hajítom ki a klinikáról, és jelentem fel a kamaránál! A hölgyet pedig, akinek a meggyilkolásával vádolnak, nem hogy nem ismerem, de még a nevét sem hallottam soha! – tört fel kétségbeesetten az orvosból, mire Kate összehúzott szemmel nézett rá.

-          Miért kellene hinnem magának? – kérdezte nyugodtan, mire Donald nagyot sóhajtott.

-          Mert az igazat mondom. Egyébként pedig, amikor az említett hölgyet megölték, én Bostonban voltam egy konferencián! Nézzenek csak utána, minden jelenléti papíron ott szerepel az aláírásom! – nézett rájuk könyörgőn az orvos, és Kate egy pillanatig csak némán nézett vissza rá. Munkája során számtalanszor hallotta már a gyanúsítottakat esküdözni, hogy ártatlanok, és többnyire meg tudta állapítani, melyikük mond igazat. Jelen esetben nem tudott szabadulni az érzéstől, ami hatalmába kerítette, ahogy belenézett Donald Frost tisztán, kétségbeesetten, félelemtől ragyogó barna szemébe, miközben felsejlett neki Gary arca is. Noha, a férfi is könyörgött neki, hogy segítsen, és bizonygatta, hogy ártatlan, az ő tekintetében nem látta azt a bizonytalanságot, és rettegést, bizonyítani akarást, mint most Donald szemében. Emellett, amikor Gary-vel beszélt, minden porcikája azt súgta, hogy a férfi hazudik. Most hirtelen gondolt egyet, és nagy levegőt véve kérdezte.

-          Tudott bárki a kórházban arról, hogy miért jött el Michiganből? – hagyta látszólag figyelmen kívül Donald könyörgését, mire az most töprengve ráncolta össze a szemöldökét. Egy pillanatig gondolkodott, majd keserűen húzta el a száját.

-          Csak Gary Scottdale – válaszolta lesújtva, ahogy benne is tudatosodott, mit is keresnek nála a rendőrök, és miért vádolják gyilkossággal – körülbelül egy évvel ezelőtt elmentünk ünnepelni. Egy sikeres gyógyszer kísérleten voltunk túl… ketten maradtunk, a többiek hazamentek, mi pedig, többet ittunk a kelleténél, és mindketten mesélni kezdtünk a múltunkról. Mire vagyunk büszkék, és mire nem… akkor meséltem el neki a történetem… - halkult el a hangja, és arcát kezébe temette, ahogy rájött, milyen aljas módon éltek vissza a bizalmával. Miután nehezen emészteni kezdte a történteket, bánatos arccal nézett a nyomozóra – Gary a forrás, ugye? – kérdezte, mintegy megerősítést várva arra, amit már anélkül is tudott – Ő akarta rám kenni, igaz? – Kate nem válaszolt, csak felállt, elnézést kért, majd Castle-el a nyomában távozott, magára hagyva az igazgatót, aki még mindig hitetlenkedve dőlt hátra a fotelben. Beckett határozott léptekkel igyekezett a kijárat felé, majd a nővérpultnál olyan hirtelen torpant meg, hogy az író majdnem fellökte. Magabiztosan lépett oda az ott álló szőke, 30-as éveinek elején járó nőhöz, majd, miután bemutatkozott, elkérte az orvosok beosztását, amit azonnal át is nyújtott neki a készséges ápolónő. Szeme villámsebességgel cikázott végig a sorokon, majd, amikor megtalálta, amit keresett, mérgesen csapott a pultra.

-          A francba! Megint átvert minket! Nem csak, hogy nem operált aznap, amikor Lorent megölték, de még csak a kórházban sem volt! – világosította fel a mellette álló írót ingerülten Beckett, majd a kijárat felé vette az útját. Az autóban ülve mérgesen szitkozódva szorította a kormányt. A düh, mely belülről égette, amiért megint hagyta magát rászedni, szinte felemésztette. Rick, mintha érezte volna, mi jár a nő fejében, az első piros lámpánál, halkan szólalt meg.

-          Sajnálom. Az én hibám… - hajtotta le a fejét bűnbánón, mire Kate szemöldök ráncolva, zavartan nézett rá.

-          Micsoda? – kérdezett vissza meglepetten, mire Castle megvonta a vállát.

-          Te tudtad, hogy ő a gyilkos, de én ragaszkodtam hozzá, hogy nézzünk utána annak, amit mondott. Bíznom kellett volna az ösztöneidben… - fűzte hozzá szomorúan, mire Kate halványan elmosolyodott.

-          Castle! – fordult most a férfi felé Beckett, mire az, ráemelte csalódottan csillogó kék szemeit – Utánanéztem, mert utána akartam nézni. Nem a te hibád, oké? – simogatta meg a férfi arcát finoman, és megkönnyebbülten látta, hogy annak kis mosolyra húzódik az ajka, ő pedig, folytatta – egyébként sem történt nagy baj, csak autóztunk egy kicsit, és beszélgettünk egy jót az igazgatóval. – rántotta meg a vállát könnyedén a nyomozó mosolyogva, mire Castle most már felhőtlenebbül vigyorgott vissza rá.

-          Kötve hiszem, hogy az igazgató is élvezte – kacsintott a nőre, mire Kate visszakacsintott, és közelebb hajolva, lágyan találkoztak ajkaik. Puhán, gyengéden csókolták a másikat, nem engedve, hogy a vágy, mely a másik felé hajtotta őket, eluralkodjon rajtuk. A pillanatot egy, a nő kocsija mögötti autó hangos tülkölése zavarta meg, melynek türelmetlen gazdája így jelezte, hogy a lámpa zöldre váltott, és folytatná útját. Kate még egyszer rámosolygott a férfira, belenézve a kék szemekbe, melyek szerelmet, és boldogságot tükröztek, majd sebességbe kapcsolt, és tovább hajtott. A csendet, mely lágyan ölelte körbe őket, Castle hangja törte meg – csak azt nem értem, hogy miért küldött el minket egy hamis nyomon Gary? Elvégre, már előzetesben van…

-          Nem tudom – rántotta meg a vállát Kate – talán szórakozni akart még egyet utoljára – vélte elgondolkodva, de a hangsúlyból már hallani lehetett, hogy nem különösebben érdekli a dolog. Éppen folytatta volna, amikor megszólalt a mobilja, ő pedig azonnal felvette, amikor látta, hogy Javi hívja. Egy pillanatig csak hallgatta, mit akar társa, majd kikerekedtek a szemei, és olyan erővel taposott a fékbe, hogy az írónak két kézzel kellett megkapaszkodnia a műszerfalban – tessék?! – hördült fel a nyomozónő hitetlenkedve, remélve, hogy amit az imént hallott, csak egy rossz vicc.

Gyilkos kísérlet 28. rész

28. rész

Kate-nek csak egy pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy felfogja a férfi szavainak értelmét, és amikor ez megtörtént, hirtelen elöntötte a pulykaméreg. Mindkét kezével az asztalra csapott, és dühösen szikrázó szemekkel nézett a vele szemben ülő orvosra.

-          Ne hazudj a képembe, Gary! Azt akarod nekem bemesélni, hogy semmi közöd Loren halálához, amikor épp az imént vallottad be, hogy vastagon benne voltál a gyógyszerhamisításban?! – kiáltott ingerülten a férfira, aki az érzelemkitörés hevétől egy pillanatra kiesett nyugodt szerepéből, és olyan távol tolta a székét az asztalon tenyerelő nyomozótól, amennyire csak a bilincs engedte.

-          Nem azt mondtam, hogy semmi közöm a halálához, hanem azt, hogy nem én öltem meg! – tiltakozott hevesen a férfi, mire Kate szeme összeszűkült, így kényszerítve, hogy folytassa, neki pedig nem volt szüksége további motivációra – az én hibám, hogy meghalt. Nem kellett volna elmondanom senkinek, hogy mit tud, egyszerűen csak le kellett volna beszélnem róla…

-          Kinek mondtad el? – kérdezte most már higgadtabban Beckett, de továbbra is jég hideg hangon.

-          Donaldnak… - felelte halkan Gary, szinte erőtlen hangon.

-          A kórházigazgatónak? Donald Frost-nak? – kérdezett vissza Castle, mire az orvos bólintott, Kate pedig, gúnyosan fújtatva ült vissza a helyére, és a grimaszból, melybe arcának vonásai rándultak, jól kiolvasható volt, hogy egy szavát sem hiszi el a férfinak.

-          Igen – erősítette meg metajelzéseit Gary, majd kérdés nélkül tovább beszélt, immár Castle-nek, látva, hogy a nyomozó nem túl fogékony arra, amit mond – alig egy hónappal azután, hogy visszautasította a Tricelyd kísérletet, rájött, hogy én titokban megegyeztem Alan-nel. Megzsarolt. Azt mondta, vagy beveszem a buliba, vagy az orvosi kamara elé visz, és örülhetek, ha megúszom az engedélyem bevonásával.

-          Miért ment volna bele egy titkos kísérletbe, amikor nem bízott a készítményben? – szólalt meg most megint Kate, és hangjából érezhető volt a hitetlenkedés, de Gary azonnal felelt.

-          A pénz miatt. Hirtelen sokkal vonzóbb volt úgy a kísérlet, hogy saját zsebbe vándorolt a befolyt összeg, ráadásul adómentesen – válaszolta magától értetődő hangon, de Kate arcán látszott, hogy még mindig nem hisz neki, ezért folytatta – beleegyeztem, és neki ígértem a nyereség 30%-át, ő pedig, cserébe megígérte, hogy szemet huny felette. A gondok akkor kezdődtek, amikor bevallottam neki, hogy egy időre le kell állnunk, mert Loren megsejtett valamit… felszólított, hogy tüntessem el a színről, amit én úgy értelmeztem, hogy beszéljek vele. Erre azonban már nem került sor, mert meghalt – hajtotta le a fejét, és most először látszott arcán a bűnbánat, és a fájdalom a veszteség miatt. Kate összehúzott szemmel nézett a férfira, ajkán megvető grimasszal, majd becsukta az előtte heverő mappát, és indulni készült, Castle pedig, követte. Keze már a kilincsen volt, amikor Gary hangja megállította – Becks! Akkor… segítesz, ugye? – emlékeztette a nőt a kórházban tett ígéretére, amikor így próbálta rávenni, hogy elengedje a gyereket, mire Kate magabiztosan nézett vissza rá.

-          Egy gyufaszálat sem mozdítok érted, Gary, és tudod, miért nem? – hajolt most egész közel a férfihoz, annyira, hogy az láthatta az undor, és megvetés szikráit pattogni a zöld szemekben, miközben ő tovább beszélt – mert egy undorító, hazug patkány vagy, és egy szavadat sem hiszem el. Semmi nem utal arra, hogy Donald Frost-nak bármi köze lenne Loren meggyilkolásához! Amit itt előadtál, csak egy szánalmas próbálkozás arra, hogy megússz egy gyilkosságot, amit nem fogok hagyni! De lásd, mennyit jelent nekem a barátságod… - tartott egy pillanatnyi hatásszünetet a nő – megígérem, hogy elmegyek a kivégzésedre! – fűzte hozzá hideg tekintettel, mire Gary lehunyt szemmel nyelt egyet, Kate pedig, Castle-el a nyomában távozott. Amikor asztalához ért, ledobta a mappát, és fáradtan roskadt le a székre, jobb kezével végig szántott dús haján, majd ujjait összekulcsolva ajka előtt nézett a mellette ülő íróra, aki szokatlanul komolyan nézett rá – mi van? – kérdezte értetlenül, mire Rick nagy levegőt vett.

-          Azért utánanézhetnénk annak, amit mondott… - javasolta gyámoltalanul, mire Kate úgy nézett rá, mint egy őrültre.

-          Minek?! Egyértelmű, hogy hazudik, semmi bizonyítékunk nincs Frost ellen! Egyébként pedig, éppen te mondod ezt, aki nem hagyott békén azzal, hogy Gary a hunyó? – húzta fel a szemöldökét számonkérőn a nő, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Talán tévedtem… vagyis nem tévedtem, mert tényleg sáros, de lehet, hogy nem gyilkos… - vetette fel opcióként, mire Kate megrázta a fejét, ő pedig folytatta – Kate, tudom, milyen érzés, ha egy barát elárul… - fogott hozzá komoly hangon, és tekintetéből együttérzés sugárzott a nő felé – én is átéltem, emlékszel? De azt is tudom, hogy te olyan nyomozó vagy, aki nem tud lezárni egy ügyet addig, amíg minden nyomnak utána nem jár… - fűzte hozzá sokat sejtetőn, mire Kate egy darabig farkas szemet nézett vele, majd a nélkül, hogy a szemkontaktust megszakította volna, kiáltotta el magát.

-          Javi! – csendült fel határozottan a hangja, mire néhány másodperc múlva már Espo állt meg az asztala előtt – Ryan-nel futtassatok le mindent Donald Frost-ról, a New York Memorial igazgatójáról! – utasította a férfit, mire az értetlenül nézett vissza rá.

-          Minek? Scottdale a tettes, nem? – kérdezte meglepetten, mire Kate először az íróra nézett, aki várakozón pillantott vissza rá, majd ismét társához fordult.

-          Felmerült bennem néhány kérdés… csak tegyétek, amit kértem – jegyezte meg halkan, mire Javi megrántotta a vállát, de azonnal asztalához sietett, hogy teljesítse felettese kérését, Kate pedig, a pihenőbe ment, hogy egy frissen főtt feketével frissítse fel idegrendszerét.

Alig csészébe töltötte a csábítón illatozó, forró italt, amikor két erős kezet érzett meg a derekán, testében pedig azonnal érezte szétáramlani azt a nyugodtságot, melyet csak az író mellett érzett. Lehunyt szemmel támasztotta meg a hátát az izmos mellkason, miközben élvezte, hogy a férfi apró csókokkal hinti tele nyaka vonalát.

-          Nem gondolod, hogy ideje lenne… bocsánatot kérned? – kérdezte csibészes hangon, és Kate-nek ki sem kellett nyitnia a szemét, hogy tudja, a férfi kópésan vigyorog hozzá, kék szemei pedig huncut várakozással vannak tele.

-          Miért is? – tett úgy, mint akinek fogalma sincs róla, miről beszél a férfi, mire Castle most maga felé fordította.

-          Azzal vádoltál meg, hogy csak azért akarom Gary-re kenni a gyilkosságot, mert féltékeny vagyok… - jegyezte meg látszólag durcásan, mire Kate kérdőn vonta fel a szemöldökét, de szája sarkában mosoly bujkált.

-          Talán nem voltál az? – kérdezte évődve, mire Castle még szorosabban vonta magához.

-          De igen, de ez most lényegtelen! A lényeg, hogy igazam volt! Sáros volt a fickó! - jelentette ki győzelemittas hangon Castle, mire Kate elhúzta a száját. Bár tudta, hogy a férfinak igaza van, a legkisebb porcikája sem akarta megadni neki azt az elégtételt, hogy ezt meg is mondja neki.

-          Te azt mondtad, hogy gyilkos! Ha Javi és Ryan talál valamit Frost ellen, akkor neked kell majd bocsánatot kérned tőlem! – fonta karjait a férfi nyaka köré Beckett, mire Castle határozottan rázta meg a fejét.

-          Egyáltalán nem kell bocsánatot kérnem tőled, hiszen igazam volt! – nyomta meg erőteljesebben az utolsó két szót az író, majd azonnal folytatta – ha nem is Gary a gyilkos, akkor is sáros volt az ügyben, és csak azért nyomult rád, hogy a tűz közelében maradhasson!

-          Miért olyan fontos neked, hogy igazad legyen? – kérdezte töprengő arccal a nyomozó, de választ már nem kaphatott, mert Ryan lépett be az ajtón, ők pedig olyan gyorsan rebbentek szét, mint a rossz gyerekek, akiket csínytevésen érnek a felnőttek. Ha Ryan észre is vett valamit a kis közjátékból, az sem arcán, sem szavain nem látszott.

-          Donald Frost négy éve igazgatja a kórházat. A magánélete tiszta, sehol egy folt, vagy gyanús momentum…

-          Látod? Mondtam, hogy ez csak Gary agyszüleménye – szólt közbe Kate unottan, mire Ryan felemelte az ujját.

-          De! A szakmai élete már nem ilyen hófehér! Mielőtt a New York Memorialba került, Michiganben dolgozott, ahonnan eltanácsolták az állásából. Egy kísérleti projekt vezetője volt, de a kórház vezetősége megtudta, hogy folyamatosan lenyúlta az alapítvány pénzét, valamint néhány beteg jelentette, hogy ismeretlen készítményeket írt fel nekik, amit csak nála tudtak beszerezni, patikákban nem. – folytatta Kevin az információk sokaságának átadását, mire Castle diadalittasan öklözött a levegőbe, Kate pedig lemondóan fújtatott.

-          Kérdezzük meg tőle, megtartotta-e ezt a jó szokását, megtoldva egy kis gyilkossággal – jegyezte meg kedvtelenül, majd asztalához sietett, és az íróval a nyomában indult, hogy kihallgassa az igazgatót.

Gyilkos kísérlet 27. rész

27. rész

Castle a pillanat tört része alatt döntött. Amíg Kate azzal volt elfoglalva, hogy szóval tartsa az orvost, ő felmérte a lehetőségeket. Ekkor akadt meg a tekintete a tűzjelzőn, mely tőle alig két méterre volt. Miközben Kate és az orvos szópárbajt vívtak egymással, ő lassan, centiméterről centiméterre araszolva került egyre közelebb a falhoz, és a kis piros négyzethez, majd amikor már csak a karját kellett kinyújtania, elrugaszkodott, és teljes erővel rántotta meg a kart, melynek nyomán hangos sziréna töltötte be a helyiség eddigi feszült csendjét, a mennyezetről pedig hatalmas cseppekben ontotta rájuk a vizet a beépített tűzoltó készülék. A hirtelen jött zavar elég volt ahhoz, hogy Gary összezavarodjon, és a rázúduló vízben próbálva nyitva tartani a szemét, igyekezett volna a lifthez, de Castle ebben a pillanatban ellökte előle a kisfiút, majd rávetette magát, és kiütve kezéből a fecskendőt, mely némán csúszott végig a fényesre suvickolt padlón, két erőteljes ütéssel szájon vágta az orvost, akinek ajkából azonnal kiserkent a vér. Kate szíve vadul dobogott mellkasában, miközben a zűrzavarban próbálta követni az eseményeket. Amikor meglátta, hogy az író ráugrik az orvosra, még levegőt is elfelejtett venni, de hiába próbált segíteni, nem volt tiszta célpont, így esélye sem volt. Szívéről mázsás súlyként gördült le az aggodalom nehéz terhe, amikor látta, hogy a kisfiú biztonságban érezve magát kuporodik anyukája ölébe, Castle pedig Gary fölött félig térdelve ütlegeli a lassan eszméletét vesztő orvost. Eltéve fegyverét, két lépéssel mellettük termett, és kezét finoman Rick vállára tette, aki abbahagyta a püfölést, és vigyorogva nézett fel rá.

-          Ez sokkal jobb, mint, amit reméltem! Persze, azért készültem egy kis szóbeli kárörvendéssel is, na, de semmi nem fogható ahhoz, hogy megüthettem! Igazán, Kate, ez kijárt neki tőlem, nem gondolod?– csillant huncutul a tekintete, mire Kate megforgatta a szemét, és amíg Castle felállt, ő is talpra rántotta az orvost, majd nem túl gyengéd mozdulattal vágta a falhoz, és tekerte hátra a karját, így kattintva rá a bilincset.

-          Gary Scottdale! Letartóztatlak illegálisan folytatott emberi kísérletek, és Loren Hillarys meggyilkolásának vádjával! Jogod van ügyvédet fogadni, de leginkább ahhoz van jogod, hogy most kussolj! – sziszegte a férfi fülébe Beckett, majd a kijárat felé tuszkolta, míg Castle arcáról törölgetve a vízcseppeket, fürgén követte.

Javi és Ryan asztaluk mellett üldögélve, döbbenten figyelték, ahogy a csurom vizes Kate és Castle, bilincsben hoz egy férfit, aki legalább olyan vizes, mint ők, tetejében pedig, arcán elmaszált vérfolt éktelenkedett, orvosi köpenye pedig nedvesen tapadt izmos felsőtestére. Kate egy mozdulattal adta át két egyenruhásnak a férfit, utasítva őket, hogy vigyék a kihallgató szobába, míg ő asztalához lépett, hogy kivegye belőle öltözőszekrénye kulcsát.

-          Scottdale? – mutatott kérdőn a korábban elvezetett orvos felé Ryan, mire Castle bólintott, Javi pedig értetlenül nézett vissza rájuk.

-          Idefelé beugrottatok egy medencés buliba? – csipkelődött teli szájjal vigyorogva, mire gyilkos pillantást zsebelhetett be főnökétől.

-          Hosszú! Megyek, átöltözöm, de őt – intett fejével Kate a kihallgató felé – hagyjátok meg nekem! – szűkült résnyire a szeme, mire Javiék sokatmondó pillantást váltottak – Castle! Neked is át kellene öltöznöd… - jegyezte meg a nő, végig futtatva pillantását az író vizes ruháján, mire ő bólintott – ha gondolod, valamelyik kolléga hazaugraszt…

-          Ne fáradj, Alexis hamarosan itt lesz egy váltás ruhával – jelentette ki magabiztosan, mire Kate bólintott és útját az öltözők felé vette.

-          Miért ilyen harapós? – kérdezte Javi Beckett felé intve fejével, mire Castle elhúzta a száját.

-          Nehezen viseli, hogy egy régi szerelméről kiderült, hogy pszichopata. Mondjuk úgy, mintha ötvöznénk Dr. Mengele-t, és… - ráncolta össze szemöldökét gondolkodva, hogy a legtalálóbb hasonlatot találja meg, de nem jutott a végére, mert Ryan közbeszólt.

-          Gondolom, téged annyira nem viselt meg a tudat, hogy a fickóról kiderült, hogy nem normális. – jegyezte meg minden tudón vigyorogva, mire Castle rákacsintott.

-          Mit mondhatnék? Minden apróságnak örülni kell, nem igaz? – veregette vállon a férfit, majd elnézést kért, és a lift irányába indult, hogy az éppen megérkező Alexis elé siessen, aki, amint meglátta apját, égnek emelte a szemét.

-          Már megint, mibe keveredtél, apa? – kérte számon tőle, mintha legalábbis ő lenne az idősebb, mire Castle ártatlanul emelte magasba mindkét kezét, védekezőleg.

-          Csak a szokásos, kincsem. Köszönöm a ruhát! – nyomott cuppanós puszit lánya homlokára az író.

-          Nincs mit! Addig nem gond, amíg nem átlyuggatva adják oda nekem azt, amit viselsz - figyelmeztette apját burkoltan óvatosságra Alexis – este látlak? – kérdezte csak úgy mellékesen, mire Castle nemet intett.

-          Nem, kicsim. Ma… tudod, én… - köhécselt zavartan az író. Még sosem hazudott a lányának, és most sem akarta megtenni, de nem árulhatta el, hogy a ma éjszakát a nyomozóval szeretné tölteni. Végül legnagyobb megkönnyebbülésére, Alexis dobta a mentőövet.

-          Tudod, mit? Talán jobb is, ha nem tudom! Csak vigyázz magadra! – csillant aggodalom a kék szemekben, mire Rick szeretetteljesen simogatta meg az egyenes szálú vörös hajat, és még egyszer megpuszilta, ezúttal lánya feje búbját.

-          Úgy lesz! Ígérem! –emelte esküre a kezét, majd nagyot sóhajtott. Mindent megadott volna érte, ha megoszthatta volna lányával boldogságát, a hírt, hogy valóra vált az álma, és magáénak tudhatja Kate szerelmét, de nem tehette meg, amíg a nővel nem beszélt róla, ezen kívül, bár magának sem akarta bevallani, kicsit tartott lánya reakciójától. Ugyan az eddigi nőkkel nem volt gond, akik felbukkantak életében, de ahogy ő is érezte, hogy Kate más, olyan, aki mindenkinél fontosabb helyet töltött el a szívében, úgy nyilván Alexis is érezné, és talán éppen ezért reagálna másképp a kapcsolatukra, mint a többi nővel. Végül elnyomva szívében a kételyeket, ő is elindult, hogy átöltözzön.

Gary látszólag nyugodtan üldögélt a kihallgató szobában. Jobb kezét az asztalhoz bilincselték, bal kezével pedig, az ajkán lévő sebhelyet tapogatta, amikor Kate és Rick, immár száraz ruhában beléptek a helyiségbe. Amint meglátta a belépőket, tekintete először a nőn futott végig, elismerő pillantással, majd az írón állapodott meg.

-          Író létére, egész jól üt – jegyezte meg bókolva Castle-nek, akiről azonban leperegtek a szavak.

-          Tessék! – dobott a férfinak egy takarót Beckett, aki meglepetten nézett vissza rá – a végén meg előbb elvisz a tüdőbaj, minthogy kivégezhetnének! – fűzte hozzá epésen a nő, mire Gary felnevetett.

-          Mindig imádtam a fanyar humorodat! Au! – szisszent fel most az orvos, miután a nevetéstől ismét felszakadt a száján a seb, és gyöngyözve vérezni kezdett. Castle unott mozdulattal vágott a férfi elé egy zsebkendőt az asztalra, mire az, egy pillanatig csak nézte, végül érte nyúlt, és ajkára szorította.

-          Most pedig, az egész történetre kíváncsi vagyok! – ült le vele szemben a nyomozó, és Castle is mellé telepedett. Gary csak nézte őket, de néma maradt – Már felesleges hallgatnod! Elhiheted, hogy bármit is mondasz, nem lehetsz undorítóbb a szememben annál, mint amilyen most vagy! - nézett végig megvető tekintettel a férfin Beckett.

-          Ebben ne legyél biztos, Becks! – jegyezte meg halkan Gary, és most először, mintha cseppnyi szégyenérzet villant volna a tekintetében, amely azonban hidegen hagyta a nyomozót, továbbra is várakozón tekintett rá, mire a férfi lassan belekezdett – Két évvel ezelőtt kért fel Donald, a kórház igazgatója, hogy irányítsam a kísérleti projektet. Az volt a lényege, hogy a gyógyszervállalatok kísérleti stádiumban lévő gyógyszereket adtak át nekünk, az önként jelentkező betegek pedig saját felelősségükre, kipróbálták azokat. Az én dolgom az volt, hogy figyeljem az eredményeket, feljegyezzem az esetleges mellékhatásokat. Az utolsó esetnél azonban, a Tricelyd-nél, Donald visszakozott. Azt mondta, nem bízik Alan-ben, valami nem stimmel a készítménnyel, túl gyorsan jutottak át az állati kísérletek fázison, ezért visszamondta.

-          Ekkor döntöttél úgy, hogy titokban folytatod tovább, a tudta nélkül? – kérdezte szenvtelen arccal Beckett, mintha nem is egy régi ismerőse, csupán egy vadidegen gyanúsított ülne vele szemben. Gary nehezen, de bólintott.

-          Igen. Felkerestem Alan-t, és felajánlottam, hogy egy kis plusz pénzért, megcsinálom az emberi kísérletet. – felelte nyíltan, olyan rezignált hangon, mintha nem is arról beszélne, hogy emberek százainak életét veszélyeztette saját céljai érdekében.

-          Hogyan vett rá bárkit arra, hogy ebbe belemenjen? – kérdezte hitetlenkedve Castle, mire a férfi megint csak megvonta a vállát.

-          Akadt, aki pénzért vállalta, de volt olyan is, aki nem tudott róla. Felírtam a gyógyszert, neki pedig, fogalma sem volt, mit szed. Bizonyos időközönként, mintha csak érdeklődnék, beszámoltattam a tapasztalatairól – felelte semmit mondó arckifejezéssel, mire Kate döbbenten rázta meg a fejét, Castle pedig szörnyülködve fújtatott.

-          Tessék! Bízz az orvosban – húzta el a száját gúnyosan, majd Beckett vette át a szót.

-          De Loren rájött, igaz? Ezért megölted, még mielőtt bárkinek elmondhatta volna, vagy bizonyítékokat talált volna ellenetek! – szegezte a férfinak a vádakat, az azonban csak megrázta a fejét.

-          Elismerem, hogy benne voltam a kísérletekben, és ezért vállalom is a büntetésem! De nem öltem meg senkit, Lorent sem! Aznap, amikor meghalt, éjszakás voltam, és éppen operáltam! Nézz csak utána, New York legjobbja! – gúnyolódott a nővel, Kate és Castle pedig meglepetten kapcsolták össze tekintetüket.