Új történet! :)

 "Kedves Olvasóim! 

Holnap érkezik az új történetem első része, melynek címe: Alvilági ölelés. Egy kicsit más lesz, mint, amit tőlem megszokhattatok, de nagyon remélem, hogy ettől függetlenül tetszeni fog. :) Várom a visszajelzéseket, melyek fontosak a számomra. Üdv. K.B :) "

Hír! :)

 "Kedves Olvasóim! 

Mint az nyilván feltűnt nektek, megváltozott a blog külseje. :) Ez általában azt jelenti, hogy új történet érkezik, új, remélhetőleg szerethető karakterekkel. Reményeim szerint, ezúttal sem lesz másként, bár, hogy mikor érkezik az első rész, még nem tudom pontosan. Attól is függ, hogy van-e rá igény. :) Addig is köszönöm, hogy velem voltatok, és olvastatok! :) " K.B

Keserű múlt 50. (bef.) rész

 Kedves Olvasóim!

Köszönöm, hogy nyomon követtétek ezt a történetet is. Remélem, jól szórakoztatok, élveztétek, én személy szerint, nagyon szerettem írni. :) Most itt az ideje, hogy búcsút vegyünk Meghan-től és Eric-től. :) Kivételes alkalom volt, hogy két, egymást követő regényemben ugyanazok voltak a főszereplők, de bevallom, nagyon megszerettem őket, nehéz volt az elválás. :) Nem tudom, érkezik-e új történet, van-e rá igény. Amennyiben igen, jelezzétek a chat-ablakban, meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. Még egyszer köszönöm, hogy naponta felnéztetek a blogra, időt szántatok az olvasásra. :) K.B "

50. rész (bef.rész)

Igyekezve csillapítani szíve gyors dobogását, benyitott a helyiségbe, és egy pillanatra tüdejében akadt a levegő, amikor meglátta, hogy volt férje kényelmesen üldögél a bőr fotelben, és egy műanyag pohárból kávét iszogat. Amikor meglátta a belépő nőt, keze megállt a mozdulat közben, ahogy készült szájához emelni a poharat. Bár miután egyedül maradt, az első néhány másodpercben eljátszott a gondolattal, hogy tiszteletben tartja volt felesége döntését, és ő is megpróbálja lezárni a múltat, végül szívére hallgatott. Tudta, hogy képtelen lenne továbblépni azzal a tudattal, hogy nem próbált meg mindent azért, hogy helyrehozza, amit elrontottak. Végül a büfé felé vette útját a kijárat helyett, hogy egy forró kávé társaságában várjon az orvosnőre, ameddig csak kell.

- Te mit keresel még itt? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára Meghan, elrejtve hangjának remegését – azt hittem, megállapodtunk, hogy elmész.

- Tévedés – rázta meg fejét Eric, miközben a poharat letette az asztalra, ő maga pedig megkerülte azt, és megállt a nő előtt. Figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan összefonja karjait melle előtt, és távolságtartón lép egyet hátra. – Te megkértél, hogy menjek el, én meg úgy döntöttem, hogy nem fogadok szót.

- Miért csinálod ezt, Eric? – kérdezte elgyötört hangon a doktornő – miért nem tudsz elengedni? Miért nem hagyod, hogy éljem az életemet, ahogy az elmúlt két évben? – záporoztak a kérdések, és bár a nyomozó tudta, hogy mindegyik jogos, mégsem volt képes itt hagyni.

- Azért, mert szeretlek! – válaszolta szenvedélyes hangon, majd azonnal folytatta – és te is szeretsz engem! Tudom, hogy így van! Érzem! – lépett közelebb, megfogva a nő karját, hogy megelőzze az újbóli eltávolodást, mire Meghan kihúzta magát és nyílt tekintettel nézett a szemébe.

- Igen! Szeretlek – vallotta be nagyot nyelve, Eric szívét pedig boldogság járta át a tudatra, hogy talán még sincs minden veszve, miközben a nő folytatta – és mindig szeretni is foglak… - tette hozzá, de a szemében megjelenő könnyek gyanakvást keltettek a férfiban, és már félelemmel várta a folytatást, ami nem is késett sokáig. – De még egyszer nem hagyhatom, hogy fájdalmat okozz! – jelentette ki határozott hangon Meghan, miközben kihúzta karját a perzselő ujjak fogságából, és megkerülve a férfit, kellő távolságot tartva fordult felé. – Mindketten tudjuk, hogy ezúttal sem tudnám megadni, amire vágysz! – tette hozzá látszólag rezzenéstelen arccal, de a szemében megbújó fájdalom árulkodóbb volt szavainál.

- Én rád vágyom, Meghan! – túrt bele hajába türelmetlen mozdulattal Eric, miközben agyában vadul kereste a megfelelő szavakat, amivel elmondhatná, mennyire szereti a doktornőt. – Mindig is rád vágytam, és ez életem végéig így lesz!

- Ne! – rázta meg fejét könnyekkel a szemében a doktornő – ne zavarj össze, Eric! – lépett ezúttal ő közelebb a férfihoz, és annak elakadt a lélegzete, amikor megérezte, hogy a kecses ujjak, melyek olyan finoman tudták végig cirógatni bőrét, hogy lángra lobbant az egész teste, benyúlnak a póló alá nyakánál, és előhúzta az ezüstláncon lógó karikagyűrűt. – Látod ezt itt? – mutatta fel nagyot nyelve, és amikor Eric nem válaszolt, tovább beszélt. – Nem én akartam levenni az ujjamról! – csuklott el a hangja, ahogy felidézte annak az estének a képeit. Szinte újra érezte a fájdalmat, mely egész lelkében eluralkodott, amikor a szeretett férfi közölte, hogy nem teszi boldoggá. Szíve akkor darabokra törött és biztos volt benne, hogy ha megint neki ajándékozza, és ismét megteszi vele, amit két évvel korábban, már nem tudná összeragasztani a szilánkokat, amik maradnának. – Te akartál elválni, mert nem volt elég, amit adni tudtam! – folytatta remegő hangon, ahogy igyekezett legyűrni a gombócot torkában. – Most sem tudok többet adni, én viszont képtelen vagyok ezt újra végig csinálni! – törölt le dühösen egy árulkodó könnycseppet arcáról, mely kibuggyant minden igyekezete ellenére. – Nem megy! Sajnálom! Menj el… - kérte újra halkan, szinte suttogva, miközben az ajtóhoz sétált, és a döbbenten álló nyomozó előtt szélesre tárta azt. – Kérlek… - vett mély levegőt, Eric pedig percekig csak szótlanul nézte. Bár tisztában volt vele, hogy aznap este mélyen megsebezte a doktornőt, képtelen volt elviselni, hogy továbbra is azt higgye, azért tette, mert nem szerette, vagy nem volt boldog mellette. El akarta mondani neki, hogy még soha életében nem volt olyan boldog, mint abban az időszakban, amikor maga mellett tudhatta, és soha életében nem szenvedett annyira, mint akkor, amikor el kellett engednie.

- Én csak neked akartam jót… - szólalt meg halkan, mire Meghan először döbbenten nézett rá, majd hitetlenkedve, örömtelenül felnevetett.

- Azzal, hogy közölted, nem vagy velem boldog és el akarsz válni? – ismételte meg a nyomozó két évvel korábbi szavait, melyek még mindig éles tűszúrásként emlékeztették a fájdalomra, melyet akkor átélt.

- Azzal, hogy visszaadtam a szabadságodat – válaszolta Eric nyugodtan, mire Meghan megrázta a fejét.

- Sosem kértem ezt tőled! – jelentette ki határozottan, mire a nyomozó szomorkásan rántotta meg vállát, és nagyot sóhajtva simított végig tarkóján.

- Talán nyíltan nem, de a levélben leírtad, mire vágysz – magyarázta nyugodtan. Elkönyvelte magában, hogy végleg elveszítette a doktornőt, és most már csak ki akarta magából adni, ami két éven át nyomasztotta, függetlenül attól, hogy ezzel csak még inkább magára haragítja a nőt, amiért tudtán kívül elolvasta a levelet, amit félt átadni neki. – Én csak azt tettem, amit kértél tőlem. Majdnem belepusztultam, hogy el kellett engednem téged, de szerettelek, és megtettem! – nézett bele az orvosnő döbbent barna szemeibe, aki értetlenül nézett vissza rá. A kék szemekből kiolvashatta mindazt a fájdalmat, amin keresztülmehetett a nyomozó az elmúlt időszakban, és most már semmit sem értett.

- Milyen levél? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, miközben lassan becsukta az ajtót, Eric azonban keserű mosolyra húzta száját.

- Kérlek, ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek – támaszkodott meg az íróasztal szélén – Elvira eljött hozzám, beszélt a programról és megmutatta a levelet, amit neked nem volt bátorságod odaadni – közölte látszólag nyugodt hangon, Meghan pedig zavartan ráncolta össze szemöldökét, miközben ő tovább beszélt. – Azt a levelet, amiben leírtad, mennyire fontos neked a munkád… fontosabb, mint én – tette hozzá halkan, és hangjából jól kivehető volt, mennyire fájt ezt kimondania. – Azt akartam, hogy azt csinálhasd, amit szeretsz, bűntudat nélkül. Nem akartam, hogy sajnálatból maradj velem, és nem akartalak megfosztani életed lehetőségétől azzal, hogy magamhoz láncollak.

- Nekem te voltál életem lehetősége, Eric! – tört fel a nőből könnyes szemmel, miközben közelebb sétált a férfihoz – nem egy nyavalyás program! – tette hozzá dühösen, de nem a férfira volt dühös, sokkal inkább Elvira-ra, aki aljas módon mégis csak el tudta érni, hogy ő Spanyolországba menjen, és nyilván cseppnyi bűntudatot sem érzett amiatt, hogy tönkreteszi a házasságukat, mert, hogy ez történt, abban már szinte biztos volt.

- Mégsem beszéltél róla nekem, mert azt gondoltad, nem érteném meg, igaz? – húzta el száját csalódottan Eric, elismételve Elvira szavait, melyeket akkor hallott tőle Meghan, amikor rá akarta venni, hogy ne dobjon el egy ilyen lehetőséget a karrierjében csak azért, mert szereti a férjét.

- Nem! – rázta meg fejét határozottan – azért nem beszéltem róla, mert egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy elfogadom! – jelentette ki olyan őszinte hangon, hogy Eric egy percig sem kételkedett benne, hogy valóban így volt – boldog voltam veled és elégedett voltam azzal az élettel, amit éltem! Veled! – bökött ujjával a széles mellkasra, mire a nyomozó értetlenül nézett vissza rá.

- De a levélben… - fogott volna bele, mire Meghan felsóhajtott.

- Nem írtam semmilyen levelet! – nézett mélyen Eric szemébe, aki a másodperc tört része alatt fogta fel, amit hallott. Amint rájött, mi is történhetett valójában, egy pillanatra lehunyta szemét, és milliószor is elátkozta azt az asszonyt, aki életet adott neki, hogy aztán önzőségből tönkre is tegye azt.

- Elvira… - sziszegte undorodva anyja nevét. A tudat, hogy milyen mélyen megbánthatta a doktornőt, akit szeretett, az, hogy ő mennyit szenvedett a hiányától, hogy két évet elvesztegettek az életükből, amit boldogan is tölthettek volna, mérhetetlen haragot generált szívében. – Annyira sajnálom, Meghan – nyelt nagyot szégyenkezve, amiért hitt az anyjának, és nem bízott a nő szerelmében – tudtam, hogy szereted a munkádat, és azt hittem… - akadt el egy pillanatra, mert bármilyen magyarázatot is talált volna, az nem lett volna mentség arra, amit tett – amikor megtudtam, hogy elmentél Spanyolországba, csak még biztosabb lettem benne, hogy helyesen cselekedtem…

- Elmentem, mert nem volt, miért maradnom – válaszolta halkan Meghan – neked nem kellettem… legalábbis azt hittem – javította ki magát annak tükrében, amit megtudott, majd folytatta – én pedig nem akartalak látni, és el akartalak felejteni – húzódott szomorú mosolyra az ajka, miközben Eric közelebb lépett hozzá, és benyúlva köpenye alá, kezét a derekára csúsztatta.

- Sikerült? – kérdezte, miközben homlokát az övéhez érintette. Meghan tenyerét megtámasztotta a széles, kidolgozott mellkason, így jól érezhette, milyen vadul ver a nyomozó szíve a válaszra várva.

- Egyetlen percre sem – rázta meg fejét, és felsóhajtott, amikor Eric lehajolt, és ajkát az övére tapasztotta, hogy gyengéden megcsókolja.

- Szeretlek, Meghan – suttogta két csók között – adj nekünk még egy esélyt, és én megígérem neked, hogy soha többé nem rontom el! Nem hagyom, hogy bárki közénk álljon – ígérte, mialatt forró lehelete szinte égette a nő ajkát – mondj valamit… kérlek – távolodott el kissé a nőtől, hogy belenézhessen annak szemébe, és szívéről mázsás súly gördült le, amikor meglátta, hogy volt felesége rámosolyog.

- Már akkor nyert ügyed volt, amikor beléptem az ajtón, és megláttalak – simított végig arcán szerelmesen, majd hagyta, hogy ajkuk ezúttal hosszabb csókban forrjon össze. Nyelvük puhán, lágyan kereste meg a másikét, és lassú, szenvedélyes táncba kezdett – szeretlek – suttogta a férfi szájába Meghan, hogy aztán ismét forró csókot váltsanak, egy másodperccel később azonban váratlanul eltolta magától Eric-et, és komolyan nézett rá. – De az anyáddal való találkozások számát a minimumra csökkentjük! – jelentette ki határozottan, mire Eric felnevetett, és szorosan magához ölelte, ő pedig élvezettel simult bele az erős karok szorításába.

- Mit szólnál a nullához? – súgta fülébe halkan, búgó hangon, mire néhány centire eltávolodva a nyomozótól úgy tett, mintha megfontolná a javaslatot, majd elégedetten bólintott.

- Megfelel! – válaszolta mosolyogva, és engedelmesen nyitotta meg ajkait volt férje előtt. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Eric megtámasztotta csípőjét az íróasztal szélén, majd leakasztotta nyakából a láncot, és lehúzta róla a karikagyűrűt. Ezt követően megfogta felesége jobb kezét, és finoman a gyűrűsujjára húzta.

- Soha többé ne vedd le – kérte, miközben puhán megcsókolta, Meghan pedig könnyes szemmel viszonozta az apró érintést. – Mit szólnál hozzá, ha elutaznánk valahova? -  kérdezte, továbbra is karjaiban tartva a nőt, aki szerelmesen mosolyogva simított végig az ujján megcsillanó gyűrűn, amiről azt hitte, sosem érintheti többé, miközben érezte, hogy Eric finoman megpuszilja a homlokát. – Feltéve persze, ha Dr. Lyon nélkülözni tudja a helyettesét – tette hozzá gyorsan, így is jelezve a doktornőnek, hogy soha többé nem akar vitatkozni vele a munkája miatt.

- Tekintettel arra, hogy már nem én vagyok az osztályvezető helyettes a traumán, így nem hinném, hogy problémát jelentene, ha kivennék néhány nap szabadságot – mosolygott Meghan, mire Eric meglepetten nézett le rá.

- Leváltottak? – kérdezte hitetlenkedve, hiszen elképzelni sem tudott volna alkalmasabb embert a doktornőnél – van ennek valami köze a gyilkossági vádhoz?

- Inkább ahhoz van köze, hogy sosem akartam ezt a posztot – rántotta meg vállát Meghan, miközben gondoskodón tűrt el Eric homlokából egy hajtincset. – De vajon téged elenged a kapitány, azok után, amit tettél? – fordult meg a férfi karjaiban, hogy a szemébe nézhessen, mire az szélesen elmosolyodott.

- Két hétre szabadságot kaptam – válaszolta vidáman, de amikor Meghan gyanakodva nézett rá, elhúzta száját – felfüggesztettek, amiért megszöktettelek – vallotta be, mire a doktornő együttérzőn simított végig arcán.

- Annyira sajnálom, Eric – kért bocsánatot – én is ugyanolyan hibás vagyok, elvégre nem megszöktettél, hanem megszöktem veled!

- Ó, most már így emlékszel? – húzta fel évődve szemöldökét a férfi, majd ügyesen hajolt el, amikor Meghan tarkón legyintette, és nevetve csókolta meg a durcás ajkakat – én cseppet sem bánom – jegyezte meg, majd ismét puhán megcsókolta a doktornőt – legalábbis most már nem – tette hozzá, ahogy eszébe jutott, mennyire utálta még a gondolatát is, hogy két hétig még a munka sem fogja elterelni a figyelmét Meghan-ről. – Szóval? Utazunk? – kérdezte, miközben lehajolt, és apró csókokkal szórta tele a nő nyakát, aki készségesen simult közelebb a nyomozóhoz, és mélyeket sóhajtva élvezte a kényeztetést.

- Utazunk – suttogta halkan, majd ajkuk ismét egymásra talált, miközben tudták, hogy ezúttal már semmi sem választhatja el őket egymástól, mert szerelmük erősebb, mint valaha.

 

VÉGE!

Keserű múlt 49. rész

 

49. rész

Meghan éppen nyakába akasztotta sztetoszkópját, és nevetve lépett ki a vizsgálóból, amikor egyenesen beleütközött Dr. Lyon-ba, aki meglepetten hőkölt hátra. Egy idős páciens derítette jó kedvre, aki a törött karjából kisugárzó fájdalom ellenére sem veszítette el humorérzékét, és jópofa viccekkel szórakoztatta a doktornőt és az ápolónőt, amíg ellátták a sérülését. Bár amióta elváltak Eric-kel a faházban, igazából mosolyogni sem nagyon volt kedve, ez az idős úr elérte, hogy szebbnek lássa a világot, ahogy fittyent hányva a törésre, és zúzódásokra, amit a lépcsőn való eleséssel szerzett, barátságos mosollyal arcán fogadta őket, és egy pillanatra sem hagyta abba a régi, bohókás fiatalságáról szóló történetek mesélését.

- Dr. Altman! – mosolygott rá felettese, miközben kíváncsian kukkantott be a nyitott ajtón át, hogy megtudja, mi okozza beosztottja jókedvét. – Látom, terepen még mindig jobban érzi magát, mint az irodában az aktahegyek mögött – jegyezte meg megértő pillantás kíséretében, mire Meghan szégyenkezve elmosolyodott.

- Dr. Lyon… igazság szerint, már szerettem volna beszélni Önnel erről – dugta zsebre kezét köpenyébe zavartan Meghan, miközben kissé arrébb mentek az ajtóból, hogy ne zavarják az esetleges forgalmat a folyosón. – Tudja, én nagyra értékelem, hogy amikor visszajöttem Madridból, állást ajánlottak nekem, méghozzá vezető pozícióban, de, hogy őszinte legyek – akadt el egy pillanatra, mert fogalma sem volt, hogyan közölhetné felettesével, hogy ő erre a legkevésbé sem vágyott. Tisztában volt vele, hogy sok kollégája a fél karját adta volna ezért a posztért, ő azonban érezte, nem neki való. – Nem hinném, hogy…

- Tudom, mit akar kérni – mosolygott rá megértőn a vezetőorvos, megkönnyítve ezzel a doktornő dolgát – azt szeretné, ha visszahelyezném traumatológusi posztra, a helyettesvezetői állással meg csináljak, amit akarok – fejezte be a mondatot a nő helyett, és jókedvűen nevetett fel, amikor meglátta, ahogy Meghan elpirul, ezzel is egyértelművé téve, hogy beletrafált a közepébe.

- Nem pont így fogalmaztam volna – túrt bele rövid hajába az orvosnő – de a lényeg benne van – bólintott megkönnyebbülten, amikor látta, hogy Dr. Lyon egyáltalán nem haragszik rá a döntése miatt.

-  Ne aggódjon, megértem az érzéseit – érintette meg vállát nyugtatón, majd folytatta – adjon egy-két hetet, amíg találok valakit a helyére – kérte még mindig mosolyogva, Meghan pedig hálásan mosolyodott el.

- Természtesen! – ígérte meg, miközben úgy érezte, mintha mázsás súlytól szabadult volna meg. A gondolat, hogy ismét csak a betegekkel foglalkozhat, teljesen felvillanyozta – köszönöm! – vett mély levegőt, így is jelezve, mennyire megkönnyebbült, hogy a férfi nem gördített akadályokat az útjába, és már éppen folytatni akarta, amikor tekintete megakadt a folyosón érkező váratlan látogatón. Szíve azonnal gyorsabb ütemre váltott, ahogy meglátta Eric-et, aki ezúttal is sötét farmernadrágot, és fekete bőrkabátja alatt hófehér pólót viselt, mely ráfeszült széles mellkasára. Tisztában volt vele, hogy amíg mindketten Montreal-ban vannak, nem kerülhetik el egymást, de arra gondolni sem mert, hogy mindössze két nappal az elválásuk után máris összefutnak. Csak remélni merte, hogy egy rendőrségi ügy miatt érkezett a férfi a kórházba, de ezt azonnal elvetette, amikor pillantásával hiába kereste Bruce-t.

- Beszélni akarok veled! – vágott egyenesen a közepébe Eric, köszönés helyett, amint megállt előtte, mire Meghan kihúzta magát, és elutasítón nézett rá.

- Én viszont nem akarok beszélni veled! – jelentette ki határozottan, és megkerülve a nyomozót elindult volna a folyosón, faképnél hagyva felettesét is, aki érdeklődve nézte az eseményeket, de Eric hangja megállította.

- Kénytelen leszel! – közölte halálos nyugalommal, elég hangosan ahhoz, hogy a hatalmas előtérben lévő néhány orvos, és ápolónő meglepetten kapják fel fejüket, és feléjük forduljanak. – Megígérted! Emlékszel? – figyelmeztette a nyomozó, mire Meghan, még mindig kellő távolságot tartva a férfitól, értetlenül nézett rá.

- Megígértem? – ismételte meg meglepetten – mégis, mit? – kérdezte és arcán látszott, fogalma sincs róla, miről beszél volt férje.

- Azt ígérted, hogy ha egyszer a traumán kötök ki, nem hagysz elpatkolni – elevenítette fel a pihenőben tett ígéretét Eric, majd azonnal folytatta – nos, itt vagyok! Ez a trauma, nem? – mutatott körbe, és figyelmét nem kerülte el, hogy kisebb közönségük mosolyogva figyeli minden szavukat.

- Nem úgy nézel ki, mint, akinek sürgős orvosi beavatkozásra van szüksége – nézett végig a férfin sokatmondó tekintettel Meghan, majd pillantása kollégái felé vándorolt, és kezdte egyre kínosabban érezni magát.

- Pedig igen! – bólogatott bőszen a nyomozó – belepusztulok, ha nem beszélsz velem! – kacsintott rá komiszul, amivel kiváltott egy-két halk, szentimentális sóhajt a jelenlévő női alkalmazottak között, akiken látszott, mindent megadnának azért, hogy ilyen romantikus eseményben legyen részük, Meghan azonban, bosszúsan emelte égnek a szemét.

- Erre nekem nincs időm! – jelentette ki konokul, majd ismét útjára indult, de Eric nem adta fel. Elhatározta, hogy kideríti, valóban szereti-e még Meghan, és ha igen, soha többé nem engedi el maga mellől, ehhez pedig kitartónak kellett lennie.

- Tudok rólad, és Javier-ről! – kiáltott utána, mire az orvosnő megtorpant, kollégái pedig meglepetten húzták fel szemöldöküket, miközben alig várták, hogy hallják a folytatást is, és legyen, miről pletykálni a büfében egy kávé fölött. – Vagyis, arról, hogy nincs olyan, hogy te és Javier – tette hozzá félszeg mosollyal az ajkán a nyomozó, amint rájött, milyen kétértelműen fogalmazott, de belül elégedetten mosolygott, amikor látta, hogy a doktornő lassan megfordul, és közelebb sétál hozzá.

- Tudsz még ennél is kínosabb helyzetbe hozni? – sziszegte mérgesen a kérdést, összevont szemöldökkel, és barna szemében a harag villámai cikáztak, de Eric állta a pillantását.

- Nem tudom – vont vállat könnyedén a nyomozó – nincs kizárva – mosolyodott el pimaszul, majd még mielőtt Meghan szabadjára engedte volna dühét, folytatta – nézd! Muszáj beszélnem veled! Vagy négyszemközt beszélünk, vagy itt mondom el mindenki előtt, amiért jöttem, de hogy elmondom, abban biztos lehetsz! – jelentette ki határozottan, és a kék szemekben megjelenő elszántság egy csipetnyi kételyt sem hagyott a nőben afelől, hogy meg is teszi.

- Az irodája még szabad, Dr. Altman – szólalt meg halkan Dr. Lyon, így javasolva, hogy ott folytassák a továbbiakban, és Meghan meglepetten húzta fel szemöldökét, amikor meglátta, hogy főnöke is vidáman mosolyog, és láthatólag élvezi a helyzetet.

- Rendben – szűrte fogai között kelletlenül, majd nyomában volt férjével, meg sem állt az irodájáig. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, dühösen fordult a férfi felé. – Neked teljesen elment az eszed? Mégis, hogyan hozhatsz ilyen helyzetbe?! – kérte számon indulatosan, mire Eric közelebb sétált hozzá.

- Szeretlek – szólalt meg halkan, mire a doktornő érezte, hogy melegség önti el a szívét, de nem hagyta, hogy felülkerekedjen az esze fölött. Emlékeztetnie kellett magát rá, hogy kapcsolatuk elején is szerelmet vallott neki a nyomozó, később mégsem tudta boldoggá tenni, kevés volt, amit nyújtani tudott, így aztán mély levegőt vett, és hátrált egy lépést, míg az folytatta – tudok róla, hogy Javier sosem volt a vőlegényed. Csak azért mondtad, hogy távol tarts magadtól.

- Mint tudjuk, nem sikerült – húzta el száját Meghan, így utalva a számtalan csókra, és közös éjszakájukra Linda házában.

- Azért nem sikerült, mert nekünk együtt kell lennünk, Meghan! – fogta meg karját a nyomozó, és lassan közelebb húzta magához – szeretlek, és nem hagyom, hogy ellökj magadtól, csak azért, mert félsz, hogy megbántalak! Esküszöm, hogy nem fog megtörténni újra!

- Ezt nem tudhatod előre! – rázta meg fejét a doktornő, miközben kihúzta kezét a férfiéból, éppen akkor, amikor megszólalt oldalán a csipogója. Automatikus mozdulattal húzta le zöld műtősnadrágjának derékrészéről a kis, fekete eszközt, majd miután leolvasta a számot, az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett rajta, a nyomozóra emelte szemét – Ennek nincs semmi értelme… menj el, kérlek! – nyelt nagyot, nehéz szívvel, majd távozott, Eric pedig tanácstalanul nézett körbe az irodában. Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Engedelmeskedjen a nőnek, vagy várja meg, amíg visszaér, és tegyen meg mindent azért, hogy végig hallgassa. Végül nagyot sóhajtott, és ő is az ajtó felé indult.

 

Meghan összeráncolt szemöldökkel tanulmányozta a röntgenképet, melyet a kezébe nyomtak, nemsokkal azután, hogy otthagyta Eric-et az irodában. Minden erejével azon volt, hogy a páciens problémájára tudjon koncentrálni volt férje helyett. Fejében minduntalan visszhangzottak Eric szavai, hogy szereti, és a fogadkozása, hogy ezúttal nem bántja meg újra. Szíve minden sejtjével hinni akart neki, de esze azt súgta, legyen óvatos.

- Mi a véleménye, doktornő? – rántotta ki gondolatai közül a fiatal gyakornok hangja, aki konzultációra hívta le, mire összeszedte magát, és a 20-as éveinek elején járó, magas, vékony testalkatú szőke férfi felé fordult.

- Egyetértek a műtét szükségességével – válaszolta nyugodt hangon – az idegen test elakadt a belekben, ez nem fog magától távozni – helyezte vissza a képet a barna dossziéba, miközben a vizsgálóasztalon fekvő, alvó nőre nézett, akit a mentők hoztak be, miután rosszul lett egy plaza parkolójában. Jobb karjából infúzió lógott ki, viseltes farmernadrágján látszott, hogy évek óta hordja tulajdonosa, a blúz pedig, mely éppen csak takarta melleit, több helyen is koszos volt.  – Ha felvitték, hívja a kábítószerosztályt is! – tette hozzá, és amikor amaz értetlenül meredt rá, ismét elővette a felvételt, és az ablak felé tartotta, majd rámutatott a sötét foltra, mely jól látható volt. – Látja ezt? Óvszer – közölte rezzenéstelen arccal – ebben nyelik le a futárok a kokaint, hogy át tudják hozni a vámvizsgálaton. Minél előbb kerüljön fel a műtőbe, még mielőtt kilyukad – fűzte hozzá, majd a választ meg sem várva távozott. Amikor irodája elé ért, szíve nagyot dobbant, és nem tudta eldönteni, minek örülne jobban. Ha Eric elhagyta volna a kórházat, és hagyná, hogy megpróbáljon túllépni kettőjükön, vagy ha konok módon még mindig itt lenne, amivel csak elnyújtaná a szenvedését.

Keserű múlt 48. rész

 

48. rész

Eric ujjai villámsebeséggel jártak a számítógép billentyűzetén, miközben a jelentést gépelte, gondolatai azonban egészen máshol forogtak. A doktornő járt a fejében, az elválásuk, a tudat, hogy talán soha többé nem láthatja, és az, hogy hamarosan férjhez megy egy másik férfihoz. Ez szinte megőrjítette, de nem tehetett ellene semmit. Csak remélni merte, hogy Javier beváltja az ígéretét, és tényleg boldoggá tudja tenni.

- Joy Stewart beismerő vallomást tett – állt meg asztala mellett Bruce, mire felnézett rá, és várta a folytatást – gyűlölte Baker-t, folyton megalázta, és semmibe vette. Előbb-utóbb mindenképpen megölte volna, de állítása szerint, a doktornővel nem volt semmi baja. Szerették egymást Samuel Ortiz-zal, és csak ezért akart végezni vele – tette hozzá, tájékoztatva arról, mit tudott meg Baker gyilkosától, akit két nappal korábban elfogtak a faházban. Miután Eric és Meghan elváltak, ő is bement a kórházba társa után, de mivel operálni kellett Joy-t, esélyük sem volt, hogy beszéljenek vele, így azt csak ma tudta megtenni Bruce.

- Ez ám a szerelem – húzta el a száját gúnyosan Eric, mire társa egyetértőn bólintott.

- Na, ja! Beillene egy görög drámába – viccelődött, miközben kihúzott egy széket, helyet foglalt, és nyakát nyújtogatva kukkantott a monitorra – te, hogy állsz?

- Még néhány perc, és végzek – dőlt hátra gurulós székén Eric, majd nagyot sóhajtott – leadom a jelentést, összeszedem a cuccomat, és két hétig színemet se látod – tette hozzá szomorkás mosollyal, mire Bruce bánatosan ingatta meg fejét.

- Nem volt fair a kapitánytól, hogy felfüggesztett! – jelentette ki bosszúsan – elvégre elkaptuk az igazi gyilkost! Ha azért dobott ki az őrsről két hétre, mert titokban, engedély nélkül nyomoztál, akkor nekem sem lenne itt a helyem! – fűzte hozzá, Eric pedig elmosolyodott barátja lojalitását hallva.

- Először is nem a titkos nyomozás miatt függesztett fel, hanem mert megszöktettem egy gyanúsítottat. Te is tudod, hogy nem tehetett mást – emlékeztette szelíd hangon a férfit – másodszor, én egyáltalán nem bánom, hogy kaptam egy kis szabadidőt. Rám fér a pihenés – vonta meg vállát könnyedén, de szeméből Bruce kiolvashatta, hogy nem teljesen őszinte az öröme.

- Na, és? Mi a terved? – kérdezte érdeklődve, mire újabb vállrándítás volt a válasz – elutazol? Vagy csak elnyúlsz a kanapén, és kapcsolgatod a televíziót? – záporoztak a kérdések tovább, Eric pedig gyanakodva húzta össze szemöldökét.

- Miért van olyan érzésem, hogy neked lenne ötleted, mivel üssem el az időt? – kérdezett vissza válasz helyett, Bruce pedig, mintha csak erre várt volna, vidáman húzta közelebb magát a székkel társához.

- Ha már így rákérdeztél, arra gondoltam, hogy hasznosan kellene eltöltened ezt az időt! Tehetnél például egy sétát a Montreal Megyei Kórház környékén – húzta fel szemöldökét sokatmondón – ha úgy hozza a véletlen, még össze is futhatsz egy régi, kedves ismerőssel, aki történetesen a feleséged volt, és akiért még mindig odáig vagy – tette hozzá, majd ártatlan tekintettel tárta szét karjait – ha így alakulna, miért ne beszélgethetnél vele egy kicsit, nem igaz?

- Túl sok a ha, nem gondolod? – fonta mellkasa előtt keresztbe karjait Eric, ami egyértelmű jele volt az elutasításnak, miközben folytatta – értékelem, hogy segíteni akarsz, Bruce, de ennek vége. Meghan világosan a tudtomra adta, hogy nemsokára férjhez megy. Új életet kezdett, nekem pedig nincs jogom hozzá, hogy belekavarjak – jelentette ki határozottan, miközben egyetlen gombnyomással nyomtatni kezdte a jelentést, amit addig gépelt. – Én voltam az, aki azt mondtam, nem tesz boldoggá, aki válni akart.

- Azért mondtad, mert a levél miatt azt hitted, így a legjobb neki! – vágott közbe Bruce makacsul – de miért is hitted ezt? A kettőtök szerelme kibírta volna, hogy Meghan a karrierjére is tudjon koncentrálni, de te a szüleid kapcsolatából indultál ki! Nem bíztál sem benne, sem magadban! Adnotok kellene magatoknak még egy esélyt! Megbeszélni, ami történt… - próbálkozott tovább, de Eric megrázta a fejét.

- Tudom, hogy igazad van, barátom – szólalt meg szomorkás hangon – de erről már lecsúsztam – vonta meg vállát csalódottan, és Bruce már ismét tiltakozott volna, amikor váratlan vendég jelent meg a kapitányságon.

- Taylor nyomozó! – szólította meg Javier a fiatalabb rendőrt, aki összeráncolt szemöldökkel, gyanakodva mérte végig – beszélhetnénk? Meghan-ről lenne szó – tette hozzá a biztonság kedvéért, még mielőtt a nyomozó elutasítaná, mire Eric bólintott, és a pihenő irányába mutatott. Amint beléptek, várakozón nézett az orvosra, akinek zavara nyilvánvalóvá vált abból, ahogy tanácstalanul túrt bele sötét hajába. – Mondja… szereti maga Meghan-t? – szegezte neki a kérdést egyenesen, és amikor Eric meglepetten nézett vissza rá, hozzátette – kérem, őszintén feleljen!

- Nézze, nem tudom, mire jó ez az egész – kerülte meg a választ Eric, miközben összefonta karjait mellkasa előtt. Bár hálás volt a férfinak, amiért két nappal korábban követte Joy-t, és felhívta telefonon, megmentve ezzel a doktornő életét, nem gondolta, hogy vele kellene megbeszélnie, mit érez a volt felesége iránt.

- Csak válaszoljon a kérdésemre – kérte nyugodt, mégis határozott hangon az orvos – tudnom kell, hogy szereti-e még Meghan-t!

- Ha attól fél, hogy maguk közé állok, megnyugtatom, hogy nincsenek ilyen szándékaim – biztosította Eric a férfit – megértettem, hogy lezárta a múltat, és ha maga mellett megtalálja a boldogságot, akkor nem…

- Emlékszik, hogy mit ígértetett meg velem a faházban? – vágott a szavába Javier, mire Eric nagyot sóhajtott és bólintott – azt, hogy boldoggá teszem Meghan-t – ismételte meg a nyomozó akkor elhangzott szavait, majd folytatta – Tudnia kell, hogy szeretem őt… nagyon! – lépett kissé közelebb a férfihoz, miközben egyenesen a szemébe nézett, mintha azt akarná, onnan olvassa ki a másik, mennyire komolyan és őszintén beszél. Fogalma sem volt róla, hogy minden egyes szavával felkavarja a nyomozót, aki a legkevésbé sem volt kíváncsi arra, hogy egy másik férfi, mit érez a volt felesége iránt, akit még ő is szeretett. – Fontos nekem, és boldoggá akarom tenni! Ezért vagyok itt! – vett mély levegőt, mint, aki a végére ért mondandójának, de Eric csak zavartan nézett rá. – Tudni akarom, szereti-e még! – ismételte meg a kérdést megint, a nyomozó pedig sóhajtott.

- Igen – válaszolta halkan, megtámaszkodva az egyik polcnál, majd azonnal folytatta – de tudomásul vettem, hogy magát választotta. Hamarosan férjhez megy, és én tiszteletben tartom a döntését, szóval, nem kell attól tartania, hogy megjelenek az esküvőn és balhét rendezek. Egyszer már elengedtem, mert szerettem. Most is megteszem, ha így boldogabb lesz – tette hozzá büszkén felszegett állal, mert már így is elég kínosnak érezte a beszélgetést, mindazonáltal megértette a férfit, hogy tisztázni akarta a helyzetet. – Ha csak ennyi lett volna, akár mehet is – mutatott az ajtó irányába, de Javier továbbra is mozdulatlanul állt, és legnagyobb meglepetésére, hirtelen elmosolyodott.

- Helyes! Ha még szereti, akkor viszont harcolnia kell érte! – jelentette ki, és majdnem felnevetett, amikor meglátta az őszinte döbbenetet Eric arcán – biztos vagyok benne, hogy Meghan is szerelmes még magába, és nem hagyhatják ezt elveszni! Az életben olyan ritka, amikor két ember ilyen őszintén szereti egymást! – lovallta bele magát egyre inkább a beszédébe. Mindent el akart követni annak érdekében, hogy tisztázzák a félreértést, mert hitt benne, hogy Eric-nek és Meghan-nek egymás mellett a helye. Bár az orvosnőnek megígérte, hogy nem beszél többet a nyomozóról, azt nem mondta, hogy fel sem keresi a férfit. Csak remélni merte, hogy eléri, amit akar, és Meghan a kezdeti düh után, hálás lesz majd neki, és megtalálja azt a boldogságot, amit megérdemel.

- Hallja, hogy mit beszél? – vonta fel szemöldökét hitetlenkedve Eric – vőlegény létére arról győzköd, hogy harcoljak a menyasszonyáért. Ez valami újfajta perverzió? – húzta el száját undorodva, mire Javier ezúttal jókedvűen nevetett fel.

- Minél jobban megismerem, annál inkább megértem Meghan-t, amiért magába esett – ingatta meg fejét vidáman, majd folytatta – tisztázzunk valamit… talán ezzel kellett volna kezdenem – jegyezte meg csakúgy, magának – nem vagyok Meghan vőlegénye! Soha nem is voltam, és soha nem is leszek! – jelentette ki komolyan, Eric ajka pedig elnyílt meglepetésében, és arcán látszott, alig akarja elhinni, amit hall. – Az egészet csak akkor találta ki, amikor összefutottak a kórházban. Még mindig szereti magát, de fél az újabb csalódástól, ezért… na, mindegy! A lényeg, hogy soha nem volt köztünk semmi!

- De… az előbb azt mondta, szereti, és boldoggá akarja tenni – értetlenkedett a nyomozó, és csak még jobban összezavarodott, amikor Javier bólintott.

- Így is van – igazolta, amit Eric mondott – szeretem, de csak, mint a legjobb barátomat! Semmi több – tárta szét kezét szinte már sajnálkozva – mint nő… nos, igen… – mosolyodott el zavartan, és beletúrt sűrű hajába. – Mint nő, nem igazán érdekel… hogy úgy mondjam, egy nő sem érdekel… - nézett sokatmondón a nyomozóra, akinek szüksége volt néhány másodpercre, hogy felfogja a hallottakat, de amint ez megtörtént, először döbbenten nézett végig a kisportolt testalkatú, jóképű férfin, aki minden nő álma lehetett, majd hitetlenkedve rázta meg fejét.

- Úgy érti, hogy maga… szóval… - kereste a megfelelő szavakat, mert nem állt szándékában megbántani a férfit, mire az bólintott.

- Igen! Meleg vagyok – mosolygott rá könnyedén, majd elkomolyodott – de ha nem az lennék, én harcolnék egy olyan nőért, mint Meghan! – jelentette ki határozottan, mire Eric, most először elmosolyodott, és bólintott.

- Pontosan ezt fogom tenni! – válaszolta elszántan csillogó szemekkel, majd a pihenő ajtaja felé indult. Egyetlen percet sem akart elvesztegetni, de amikor kilépett volna, Javier még utána szólt.

- A kórházban van, délelőttös műszakban dolgozik! Ott keresse! – adott tippet a nyomozónak, aki egy fejbiccentéssel köszönte meg, majd távozott, Javier pedig elégedetten húzta ki magát.

 

 

Keserű múlt 47. rész

 

47. rész

Meghan, ha nem a saját fülével hallja, biztosan nem hiszi el, hogy Joy képes volt meggyilkolni egy embert, de a titkárnő büszkén felszegett állal, magabiztosan állt előtte és arcán jól látszott, egyáltalán nem szégyelli, amit tett.

- Elég különös volt, tudja? – kezdett el játszadozni a pisztollyal, miközben Meghan lassan ingatta a fejét – először azt hittem, nem fogom tudni megtenni. De amint beléptem az irodába, azonnal üvöltözni kezdett – húzódott megvető grimaszra az ajka – állandóan ordítozott! Soha, semmi nem volt neki elég jó, amit csináltam! Csak a lehetőséget kereste, hogy megalázhasson, és az sem számított, hogy ki látta, vagy hallotta. Sőt! Mintha direkt élvezte volna, ha közönsége is akadt hozzá! – lovallta bele magát egyre jobban dühébe, majd egyszer csak elmosolyodott. – Tök részeg volt! Tudtam, hogy itt az alkalom! A lehetőség, hogy végre megfizessek neki mindenért, amit ellenem tett! Felkaptam a tollat, és egyenesen a nyaki ütőerébe szúrtam! Meglepően gyorsan elvérzett – vonta fel szemöldökét úgy, mint, akit még most is meglep, milyen hamar meghalt az orvos, a doktornő pedig nagyot nyelve nézett rá.

- Értem, hogy gyűlölte Baker-t – szólalt meg, nyugalmat erőltetve magára – bosszút akart állni rajta, de én mit vétettem magának, Joy? – kérdezte értetlenül, mire az megvonta vállait.

- Nekem semmit – közölte szenvtelen hangon, majd folytatta – Samuel-nek annál többet! Megölte az öccsét, én pedig megígértem, hogy segítek megbosszulni.

- Ez nem igaz! Mindent megtettem, amit tudtam, hogy segítsek rajta! – tiltakozott elszántan Meghan, mert bár nagyon úgy tűnt, hogy hamarosan megölik, mégsem akarta, hogy azt gondolják róla, bárkit hagyott volna meghalni.

- Akkor úgy látszik, ez nem volt elég – jelentette ki közönyösen Joy, majd folytatta – persze, nyomorultnak fogalma sem volt róla, hogyan törleszthetne maguknak, de én szívesen segítettem neki. A terv az volt, hogy kinyírom Baker-t, és magára terelem a gyanút. Sajnos, a volt férje túl jó zsaru, és rábukkantak Sam-re.

- Ezért akar most engem is megölni? – kérdezte megremegő hangon a doktornő, és amikor Joy nem válaszolt, folytatta – miért nem menti inkább a bőrét? – vetette fel lehetőség gyanánt. – Itt vagyunk a semmi közepén! Eltűnhetne, és sosem bukkannának a nyomára!

- Ne aggódjon, ez a tervem! – kacsintott az orvosnőre ravaszkásan a titkárnő – de előtte még végzek magával! – tette hozzá elszánt tekintettel, miközben feljebb emelte a pisztolyt és közelebb lépett hozzá – megígértem Sam-nek, hogy mindketten azt kapják, amit megérdemelnek! Mivel a lehetőség, hogy a börtönben rohadjon meg, elúszott, kénytelen leszek elpazarolni egy golyót, hogy teljesítsem az ígéretemet, amit neki tettem – biztosította ki a fegyvert, és Meghan-re célzott vele. – De, hogy lássa, milyen jó ember vagyok, megadom az esélyt, hogy megmondja, hova lőjek. Orvosként nyilván pontosan tisztában van vele, hol kell átfúródnia a golyónak ahhoz, hogy minél hamarabb meghaljon, minimális szenvedéssel – mosolygott rá szinte már kedvesen, és várakozó állásba helyezkedett. Arcáról jól le lehetett olvasni, hogy semmi nem tántoríthatja el a tervétől, Meghan pedig nagyot nyelt, és egy másodpercre lehunyta szemét. Tisztában volt vele, hogy nincs semmi, és senki, aki megmenthetné ebből a helyzetből, hiszen fogalma sincs róla senkinek, hogy egyáltalán itt van. Végül erőt vett magán, kinyitotta a szemét, és büszkén felszegett állal nézett fogva tartójának zöld szemébe.

- A mellkasomba – válaszolta nyugodt, határozott hangon, amivel sikerült meglepnie a titkárnőt, aki láthatólag inkább arra számított, hogy könyörögni fog az életéért. – Ha elég ügyes, eltalál egy artériát a szívkamrában. Itt – mutatott ujjával egyenesen a szívéhez, Joy pedig fölényesen elmosolyodott.

- Akkor kezdjen el imádkozni, hogy elég ügyes legyek hozzá – emelte fel a fegyvert, és már éppen meghúzta volna a ravaszt, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és Bruce társaságában Eric jelent meg. Mindkettőjük kezében fegyver volt, melyet egyenesen előre szegeztek, de Joy a másodperc tört része alatt lépett Meghan mellé, és a pisztolyát az oldalához tartotta. – Dobják el a fegyvert, különben agyonlövöm! – fenyegetőzött indulatosan, a két nyomozónak viszont úgy tűnt, esze ágában sincs engedelmeskedni. Eric egy pillanatra sem vette le szemét a titkárnőről, miközben azon tanakodott, hogyan tudná úgy eltávolítani a közeléből volt feleségét, hogy egy haja szála se görbüljön. Amikor megérkeztek a kis faházhoz, Javier azonnal kipattant az autójából, amit okosan egy bokrokkal, fákkal körbevett ösvényen rejtett el, így elkerülve, hogy a nő véletlenül is kiszúrja, hogy követték. Néhány mondatban beszámolt nekik arról, hogy Joy és Meghan is a házban vannak, amikor pedig benézett az ablakon, és meglátta, hogy fegyvert szegeznek szerelmére, egy pillanatig sem hezitált. Egyetlen rúgással nyitott utat maguknak, és most megremegett az ujja a ravaszon, miközben farkasszemet nézett az idegesen toporgó nővel.

- Engedje el! – szólalt meg halkan, vészjósló hangon, de Joy nemet intett fejével.

- Eszemben sincs! – tiltakozott hidegvérrel, és csak kezének enyhe remegése árulkodott arról, hogy nem olyan nyugodt, mint, amilyennek mutatja magát. – Tartozom annyival Samuel-nek, hogy lelövöm.

- Tudja, ez vicces! – húzódott magabiztos mosolyra Eric keskeny ajka – annak az embernek akarja leróni a tartozását, aki gondolkodás nélkül dobta fel azért, hogy a saját irháját mentse! – közölte nyugodt hangon – igen, így volt – bólogatott, amikor meglátta Joy szemében a hitetlenkedést.

- Nem hiszek magának! – jelentette ki határozottan Joy – csak át akar verni! Megölöm az orvosnőt, és nem tehet ellene semmit!

- Nem fogja megtenni, ezt garantálom – fogta szorosabbra a kezében tartott Glock-ot Eric, mire a titkárnő öntelten nézett végig rajta, és erősebben nyomta Meghan oldalához a pisztolyt.

- Állítson meg, ha tud! – vetette oda flegmán, mire Eric bólintott.

- Rendben! – állt rá a nyomozó, és még mielőtt Joy vagy a doktornő felfoghatta volna, mi történik, meghúzta a ravaszt, a titkárnő pedig fájdalmas hangon felüvöltve dobta el a kezében lévő fegyvert. Jobb felkarjából patakokban ömlött a vér, ahol lyukat ütött a 9mm-esből származó golyó, miközben Meghan döbbenten figyelte, ahogy a nő összeesik a padlón, Eric pedig rezzenéstelen arccal lép mellé, és rúgja el a közeléből a fegyvert. – Joy Stewart! Letartóztatom gyilkosságért, emberrablásért és gyilkossági kísérletért! Jogában áll hallgatni… a többit úgyis tudja – vonta meg vállait Eric, majd pillantása a doktornőre vándorolt, aki még mindig mozdulatlanná dermedve állt egyhelyben, ő pedig közelebb lépett hozzá, és szorosan magához ölelte, miközben Bruce a titkárnő fölé hajolt, hogy ellenőrizze, életben marad-e. – Vége van – suttogta Meghan fülébe, mialatt érezte, hogy az orvosnő karjai átölelik nyakát, és egészen közel simulva hozzá, remeg a karjaiban.

- Köszönöm! – nyögte nehezen, elcsukló hangon, miközben mélyen magába szívta a férfi illatát, és élvezte a testéből áradó meleget, azt, ahogy kezével hátát simogatja.

- Hívok hozzá egy mentőt! Nem akarom, hogy összevérezze a kocsit – hallotta meg Bruce hangját, aki még mindig a fájdalomtól nyöszörgő Joy mellett térdelt, és most telefonja után nyúlt zakója belső zsebében. Meghan-ben azonnal felülkerekedett az orvos, és kibontakozva volt férje kezei közül, ő is leguggolt, és kiszabadítva a kosztümkabátból a sérült karját, egyetlen mozdulattal rántotta le hófehér ingének ujját, melyet már jócskán átitatott a vér, hogy alaposan szemügyre vette.

- A golyó áthatolt a felkaron – állapította meg hivatalos hangon, igyekezve figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy éppen azt az ember vizsgálja, aki képes lett volna lelkiismeret-furdalás nélkül agyonlőni őt – nem ért artériát, szerencsésen megúszta. – tette hozzá, miközben a sérülés fölött a korábban letépett ruhaujjal ideiglenes kötést készített, és szorosan megcsomózta, ezzel is csillapítva a vérzést.

- Nemsokára itt lesz a mentő – tájékoztatta őket Bruce, miközben Eric szerelmesen mosolyogva figyelte a doktornőt. Elképesztette a jósága, ahogy gondolkodás nélkül segített egy gyilkoson, aki majdnem megölte, aki miatt börtönben is tölthette volna az egész életét.

- Honnan tudtátok, hogy itt vagyunk? – kérdezte Meghan, felpillantva a két nyomozóra, de azok helyett egy ismerős hang válaszolt.

- Tőlem! – húzta ki magát büszkén Javier, aki végre erőt vett magán, és bemerészkedett a faházba, annak ellenére, hogy azt korábban szigorúan megtiltotta neki Eric. – Amikor te és Joy elmentetek mellettem a folyosón, észrevettem, hogy valami nem stimmel – magyarázta, miközben Meghan felállt, és mosolyogva megölelte, Eric pedig féltékenyen húzta össze szemét, de nem szólt egy szót sem. – Követni kezdtelek benneteket, és telefonáltam Taylor nyomozónak – ért mondandója végére, éppen akkor, amikor felhangzott a mentőautó szirénája, mely le is parkolt a ház előtt. Néhány perc leforgása alatt berakták az autóba Joy-t, Bruce pedig biztosította róla Eric-et, hogy majd ő bekíséri a kórházba a mentőt, így adott lehetőséget arra, hogy az elbúcsúzhasson a doktornőtől.

- Visszavigyelek a városba? – kérdezte Eric, mire Javier tapintatosan hátrébb állt, és érdeklődve figyelte az eseményeket, legnagyobb sajnálatára azonban, Meghan megrázta a fejét.

- Nem köszönöm. Majd Javier-rel visszamegyek, te menj csak Bruce után – nyelt nagyot az orvosnő, és mindkettőjük arcán jól látszott, mennyire fáj nekik a búcsúzás.

-  Egyedül is boldogulna – jegyezte meg a nyomozó, így utalva rá, hogy jobb szeretne a nő mellett maradni, de Meghan hajthatatlan volt.

- Tudom… én mégis inkább Javier-rel megyek – jelentette ki halk hangon, ami egyértelmű jelzés volt a férfi számára, hogy tovább akar lépni, így aztán nehéz szívvel bólintott.

- Értem – vette tudomásul a nő döntését – vigyázz magadra, Meghan! – simított végig arcán, mire az, néhány másodpercig lehunyt szemmel élvezte a finom érintését, majd Eric Javier-hez lépett, és a kezét nyújtotta. – Köszönöm, hogy követte őket – nézett komolyan a férfi szemébe, aki meglepetten fogadta el a felé nyújtott kezet, de amikor el akart távolodni, Eric fogva tartotta – azt akarom, hogy boldoggá tedd, érted? – szólalt meg határozottan, halkan, letegezve a férfit, majd a választ meg sem várva folytatta – ha nem lesz boldog veled, akkor semmi értelme annak, hogy most elengedem – tette hozzá, és Javier figyelmét nem kerülte a kék szemekben megjelenő fájdalom, mire bólintott.

- Megígérem, hogy boldoggá fogom tenni! – nézett mélyen a nyomozó szemébe, és hangjában annyi őszinteség volt, hogy Eric-nek kétsége sem volt már felőle, hogy tényleg szereti Meghan-t. Nagyot nyelve fojtott el egy sóhajt, majd hátra sem nézve többé, elhagyta a faház épületét. – Szeret téged, ugye tudod? – jegyezte meg az orvos, mire Meghan könnyes szemmel bólintott. – te is szereted… - folytatta, és megint csak bólintás volt a válasz, ő pedig értetlenül ráncolta össze szemöldökét. – Akkor, mi a fenének szenvedtek külön-külön?!

- Egyszer már megbántott, még egyszer nem hagyom – válaszolta elcsukló hangon, Javier azonban nem hagyta magát.

- Megértem az érzéseidet, de mindenkinek jár egy esély, Meghan! – erősködött az orvos, mire a doktornő, akinek amúgy is pokoli nehéz volt elutasítani a nyomozót, úgy érezte, nem tudja elviselni, ahogy legjobb barátja volt férje pártját fogja.

- Elég legyen! – emelte meg hangját indulatosan – ez az én életem, Javier! – nézett mérgesen a férfira, de azonnal elpárolgott a mérge, amikor meglátta a megbántottságot a férfi szemében. – Sajnálom… ne haragudj – sóhajtott mélyet, majd közelebb lépett a férfihoz, és végig simított a karján – értékelem, hogy törődsz velem, de ha tényleg fontos vagyok neked, akkor soha többé nem beszélsz nekem Eric-ről! – tette hozzá halkan, könnyes szemmel, majd ő is a kijárat felé indult, hogy az autónál várja meg az orvost, aki töprengve nézett utána. Fogalma sem volt róla, hogy két ember, akik ennyire szeretik egymást, miért nem képesek kockáztatni, de azt tudta, vétek lenne a részéről, ha legalább egyetlen próbát nem tenne az érdekükben. Meghan felkarolta Spanyolországban, rengeteget segített neki a tanulásban, mely kivétel nélkül angol nyelven folyt, és azt is elintézte, hogy Montreal-ba jöhessen, ami nagy előrelépés volt a karrierjében. Úgy érezte, tartozik neki annyival, hogy megpróbál segíteni, ráadásul éppen most tett ígéretet Taylor nyomozónak, hogy boldoggá fogja tenni Meghan-t, és szilárdan hitte, hogy az csak Eric oldalán lehetséges.