Szükségem van rád 34. rész

 

34. rész

Jason egy pillanatra teljesen megzavarodott, ahogy ujjai között forgatta a lapokat. Agyában ezer gondolat cikázott, mialatt a mosolygó doktornőt nézte, ahogy készségesen simult Chris karjaiba. Viszonyuk lett volna? Korábban szerelmesek voltak? – tette fel magában a kérdést, de szinte azonnal el is vetette. Nem, itt valami nem stimmel! – jelentette ki magában. Biztosan tudta, hogy azt Robin elmondta volna neki, ráadásul azt is tudta, hogy a nő, milyen szabályokat állított fel magának, és ő is csak a szerencséjének köszönhette, hogy beengedte az életébe. Lassan forgatta a lapokat, egymást után, de csak Christ és Robint látta mindegyik felvételen. Általában egzotikus tájakat mutattak, mintha ott nyaraltak volna együtt, vagy épp ott lettek volna nászúton. Az album vége felé aztán talált egy képet kettőjükről két kisgyerek társaságában. A kisfiú és a kislány éppen olyan volt, amilyenek ők lehettek gyerekkorukban. Ekkor döbbent rá, hogy mit is lát: Chris képzelgéseinek gyűjteményét. Egyik rendőrtársuk az őrsön bolondult a számítógépekért és nemegyszer mutatott neki felvételeket, amelyeken hírességek oldalán látható. Persze tréfából készítette őket. Tőle hallotta azt is, hogy a rendőrségen az eltűnt gyerekek arcképének frissítésére használnak olyan programot, mely egy pár arcvonásainak ötvözésével megmutatja, várhatóan milyenek lesznek a gyerekeik, Chris pedig úgy tűnik, éppen ezt tette. Ha pedig erre képes volt, akkor az sem okozhatott neki gondot, hogy Walter IP címével ismerkedjen az interneten, tehát már abban is biztos lehetett, hogy nemcsak ő zaklatta Robint, de a négy ártatlan nőt is ő ölte meg, csalódottságában, amiért az orvosnő nem lehetett az övé. Felkapta a bizonyítékul szolgáló albumot, majd a telefonhoz lépett és Sean számát tárcsázta.

- Mindent tudni akarok Chris O’Neill őrmesterről! – tért azonnal a lényegre, amikor meghallotta társa hangját, mire az értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

- Csak egy percet kérek – válaszolta, majd Jason hallotta, hogy ujjai gyorsan száguldanak végig a billentyűzeten, miközben ő végig attól rettegett, hogy kifut az időből. – Miért ilyen fontos? – kérdezte a fiatal nyomozó, mialatt a kért adatokra várt.

- Nem Walter volt az emberünk, hanem az őrmester – fogalmazta meg tömören a lényeget, majd néhány mondatban beszámolt mindarról, amit megtudott.

- Az ördögbe! Hogy kerülhette el a figyelmünket? – mérgelődött Sean is, de a választ nem várta meg, tovább beszélt – meg is van! Christopher Rise O’Neill – olvasta fel hangosan, amit a monitoron látott – Jersey-ben született, nagyjából húsz éve költöztek Park City-be az anyjával. Az apja lelépett, amivel nem vesztett sokat, mert egy alkoholista, pitiáner bűnöző volt.

- A lényegre Sean! – vágott közbe Jason türelmetlenül – a doktornő vele van, érted? Nem érek rá végig hallgatni az önéletrajzát!

- Rendben, jól van! – emelte fel védekezőleg a kezét társa, majd lefelé görgetve a sorokat, tekintete villámként cikázott a betűk között, Jason pedig idegesen szorította füléhez a telefont. – Tíz éve lépett be a rendőrséghez, nem volt egyetlen fegyelmije sem… bla-bla-bla… - motyogta Sean, majd nagyot sóhajtott. – Nem tudom, mit vársz tőlem, de itt nincs semmi, amiből kiderülne, hogy hova mehetett Dr. Hall-al! Egyetlen cím van bejegyezve a nevére, de te éppen ott vagy!

- Olyan helyet kell keresnünk, ami elhagyatott! Ahol nyugodtan berendezheti a beteg világát! – próbált támpontokat adni a férfinak, mire az hümmögni kezdett.

- Tű a szénakazalban – jegyezte meg szkeptikusan amaz – el tudod képzelni, hogy Park City-ben, a hegyekben, hány ilyen helyet találsz? – kérdezte, majd nagyot sóhajtott, és újabb pötyögést lehetett hallani. – Csak a környéken van vagy ötven faház és akkor még nem számoltam bele a nagyobb nyaralókat. Az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetünk, hogy nem az anyjához ment – tette hozzá csakúgy, mellékesen, de Jason felkapta rá a fejét.

- Ezt, hogy érted? – csapott le a kijelentésre, mire Sean megrántotta a vállát.

- Olvastam Dr. Hall jellemrajzát a sorozatgyilkosról – válaszolta, majd elmosolyodott – emlékszel? Át is küldtem neked, de éppen fontos dolgod volt – tette hozzá komiszul, mire Jason csak válaszul morgott valamit, ő pedig folytatta – abban azt írta, hogy a tettes neheztel az anyjára, valamiért úgy érzi, nem adta meg neki a kellő támogatást. Nehéz gyerekkor, rideg, elutasító anya, agresszív, alkoholista apa… a szokásos. Ha egy sorozatgyilkost láttál, láttad az összeset – jegyezte meg unottan, de Jason nem is figyelt rá, csak vadul gondolkodott.

- Keress rá az anyjára! Hol van most? – kérdezte türelmetlenül, mire Sean értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

- Miért? Az imént mondtam, hogy utálta, biztosan nem vitte oda a doktornőt – válaszolta, de engedelmesen nyitott meg a számítógép keresőrendszerében egy újabb lapot. – Oké, itt van. Maryland-ben lakik, nagyjából öt éve költözött el Park City-ből.

- Megvan az itteni címe? – sürgette társát, mire az azonnal rákeresett az információra.

- Annál sokkal több! – jelent meg izgatottság a hangjában. – Ahol lakott, lebontották a házat, ott már egy szupermarket van, de öt évvel ezelőtt a nevén volt egy telek. Park City-től nyugatra, cirka 60 km-re a várostól! West Park 60714! Semmi adat nincs arról, hogy a költözés után, mi lett a telekkel!

- Kösz Sean! – hálálkodott Jason, majd lecsapta a kagylót, és futólépésben hagyta el a lakást.

 

Robin a kocsiból egy régi, viktoriánus házat pillantott meg, ahogy Chris a földútról egy felhajtóra kormányozta az autót. Egy nagy telek közepén állt, mint egy hervadt vénlány. A külső vakolat már omladozott, a tető megroggyant, az ablakdeszkák kopottak voltak.

- Mi ez a hely? – kérdezte Robin, miközben a férfi leállította az autót, és felé fordult.

- Az anyám háza – válaszolta. Hangjában büszkeség bujkált, úgy felelt, mint egy dicsekvő kisgyerek. – Öt éve az enyém. Tetszik? – kérdezte, és hangjából jól lehetett érezni, mennyire vágyik az elismerésre, Robin pedig nem akarta felidegesíteni, ezért megtartva magának őszinte véleményét, lassan bólintott.

- Nagyon… szép – erőszakolt ki magából egy mosolyt is mellé, mire Chris kihúzta magát, majd kiszállt, gyorsan megkerülte az autót, és Robin oldalán kinyitotta az ajtót. A doktornő úgy érezte, mintha ólomból lennének a lábai, nem akaródzott kiszállnia.

- Régimódi épület és ráférne egy kis javítás, de gondolom, te ki tudod csinosítani – beszélt tovább természetes, könnyed hangon Chris, mialatt megfogta a karját, és kirángatta a kocsiból. Ahogy megérezte az ellenállást, csak még szorosabban fogta, majd húzni kezdte magával. – Igazi otthonná fogod varázsolni kettőnk számára.

- Chris, nekem már van otthonom – jegyezte meg halkan, mire a férfi arca kiismerhetetlen maszkká változott.

- Az a régi életed volt, ez pedig az új! – felelte kemény hangon, azzal kinyitotta a bejárati ajtót és kényszerítette az orvosnőt, hogy belépjen. – Itt a feleségemként fogsz élni – tette hozzá, majd becsukta az ajtót, és elengedte, de elállta a kifelé vezető utat. – Ugye nem gondolod, hogy úgy fogok bánni veled, mint Deeks? Hogy csak lefekszem veled, aztán akkor megyek az utamra, amikor akarok? – lágyultak el hirtelen vonásai, miközben megsimogatta Robin arcát, a doktornő pedig azon igyekezett, hogy ne mutassa ki viszolygását, melyet érintése keltett benne. Össze sem lehetett hasonlítani azzal, amikor Jason ért hozzá, azt a gyengédséget, borzongató érzést, azzal, ami ebben a pillanatban környékezte meg. – Nem. Én mindent tökéletesen és szabályosan fogok csinálni! Törvényesen összeházasodunk. Ugye nem akarod, hogy a gyerekek szégyenkezzenek miattunk? – húzta fel kérdőn szemöldökét, Robin pedig döbbenten meredt rá.

- Gyerekek? – kérdezett vissza hitetlenkedve, mialatt azon töprengett, vajon, mióta tarthat ez Chris-nél és ő hogy-hogy nem vett észre ebből semmit.

- Igen! A gyerekeink – derült fel az arca azonnal, miközben ajkához emelte Robin kezét és megcsókolta. – Van róluk fényképem – tette hozzá, és amikor az orvosnő értetlenül nézett rá, felnevetett. – Úgy értem, nem igazi fényképek, hiszen még meg sem születtek, de azt ábrázolják, amilyenek lesznek. Két gyereket akarok, egy fiút és egy lányt. Na és te? – kérdezte, mialatt még mindig a nő kezét szorongatta, akit a rosszullét kerülgetett.

- Én… én még nem gondolkodtam gyerekeken… - nyelt nagyot, remélve, hogy ezzel nem dühíti fel megint a férfit, de az csak mosolygott tovább.

- Én folyton rájuk gondolok. A mi gyerekeinkre – jelent meg könny a szemében, majd hirtelen megfordult. Mivel még mindig fogta Robin kezét, a mozdulat pedig váratlan volt, az orvosnő megtántorodott, Chris pedig a két karját a falnak támasztva foglyul ejtette. – Boldoggá teszlek, Robin! Esküszöm!

- Ha boldoggá akarsz tenni… engedj el! Kérlek! – könyörgött Robin. Mivel a férfi nem válaszolt, biztatásnak vette, és folytatta – várnak a betegeim, a titkárnőm azt sem tudja, hol vagyok…

- Már elmagyaráztam neked, hogy az a korábbi életed volt, amelynek vége! – csattant a hangja keményen, Robin pedig önkéntelenül rezzent össze, amit Chris is észrevett, mert nagyot sóhajtott, és bűnbánón hajolt hozzá közelebb. – Bocsáss meg! Elveszítettem a türelmemet, de meg kell értened, hogy nem vitatkozhatsz velem. Ezentúl csak velem kell törődnöd, érted? Csak te meg én, semmi más nem számít – búgta szerelmesen, de amikor lehajolt, hogy megcsókolja, Robin elfordította a fejét, így a szája csak a haját érte. – A francba! – káromkodta el magát dühösen. – Ha annak az alávaló gazember Deeks-nek megengedted, hogy megcsókoljon, nekem miért nem?! – kérte számon a nőt, mire Robin felemelte fejét, a szeme villámlott a haragtól. Úgy kapaszkodott a dühbe, mint egy mentőövbe.

- Azért, mert sosem erőltette rám az akaratát, sosem akarta, hogy feladjam a régi életemet, és Jason nem fenyeget azzal, hogy foglyot csinál belőlem! – vágott vissza mérgesen, de rémülten látta, hogy Chris elvörösödik a haragtól és a csalódottságtól.

Szükségem van rád 33. rész

 

33. rész

Robin-nak fogalma sem volt róla, hol lehetnek, de ami a legjobban megrémítette, az az volt, hogy félt tőle, Jason sem fogja tudni. Azt sem tudta, felfedezte-e már valaki a férfit a parkolóban, de ha így is volt, hogyan juthatott volna el ide, az Isten háta mögé, amerre láthatólag évek óta nem járt ember Chris-en kívül.

- Deeks nem hozzád való! – rántotta ki gondolatai közül Chris hangja, mire összeszedte minden bátorságát, és a tőle telhető leghatározottabb hangon szólalt meg.

- Vigyél haza! Most! – nézett egyenesen a férfira, de az elmosolyodott.

- Épp oda viszlek – válaszolta nyugodtan, Robin azonban megrázta a fejét.

- A saját lakásomra gondoltam! – tartotta magát akaratához, de láthatólag semmit nem ért el vele, mert Chris tovább folytatta útját.

- Ez most már a te házad is lesz – közölte tárgyilagos hangon. Bár jóval gyorsabban haladtak, mint azt az út megengedte volna, Robin úgy gondolta, csak egyetlen kiút maradt a számára. Óvatosan a kilincsre tette a kezét, de abban a pillanatban meghallotta a fegyver kibiztosításának összetéveszthetetlen hangját. – A helyedben nem tennék ilyet. Nem élnéd túl – figyelmeztette már-már aggodalmas hangon, mire Robin lassan oldalra fordította fejét és meglátta a hasának szegezett pisztolyt. Mint egy erdőtűz, úgy hatalmasodott el egész testében a félelem, mégis bátorságot gyűjtött, úgy szólalt meg.

- Nem fogsz lelőni – kockáztatta meg a kijelentést, de Chris rejtélyes pillantást vetett rá.

- Erre én azért nem fogadnék – jegyezte meg sokat sejtetően – sosem voltam nagylelkű ember, Robin, és sosem voltam az a fajta, aki szívesen osztozkodik másokkal. Ha nem lehetsz az enyém, Deeks-é sem leszel… és senki másé! – nézett a nő szemébe vérfagyasztó tekintettel, melyből látni lehetett, hogy nem tréfál.

 

Janett vidáman dúdolgatva várta, hogy a lift megálljon, miközben lelki szemei előtt már megjelent egy nagy adag franciasaláta, görög öntettel a tetején, szájában pedig szinte érezte a friss pékáru roppanós ízét. Bár tisztában volt vele, hogy az ebédidőig még legalább fél órája volt hátra, Dr. Hall betegeit lemondta, az orvosnő pedig a kórházban volt, így biztos lehetett benne, hogy nem jön vissza az irodába késő délutánig. Tisztán hallotta, amikor az a járőr elmondta neki, hogy Deeks nyomozót meglőtték, és ha nem csaltak a romantikus szenzorai, a férfi kellőképpen fontos volt a doktornőnek ahhoz, hogy az egész napot akár az ágya mellett töltse a kórházban. Ravaszságával megelégedve lépett ki a liftből, de szája elnyílt meglepetésében, amikor Deeks nyomozót látta meg az egyik oszlopnak támaszkodni.

- Deeks nyomozó! – kapta szája elé kezét meglepetten kiáltás kíséretében. – Maga, mit csinál itt? – kérdezte értetlenül ráncolva szemöldökét, mire Jason azonnal kiegyenesedett, ahogy megcsillant előtte a szabadulás lehetősége.

- Janett! Kérem! Segítenie kell! – szólította meg szinte könyörögve a nőt, aki még mindig vonakodva, hitetlenkedve lépkedett hozzá kissé közelebb.

- Miért ölelgeti azt az oszlopot? – kérdezte furcsálló tekintettel, mire Jason bosszúsan vett mély levegőt.

- Elhiheti, hogy nem önszántamból! – tört fel belőle dühösen, de a választ nem várta meg, csak ingerülten felemelte a karját – idebilincseltek! Segítsen!

- A doktornőnek azt mondták, meglőtték és kórházban van… - motyogta maga elé Janett, mint, aki most próbálja összerakni a történetet, majd hirtelen felemelte fejét és gyanakodva nézett Jason szemébe. – Dr. Hall tudja, hogy ne a kórházban keresse?

- Tekintettel arra, hogy az a rendőr bilincselt ide, aki elrabolta, gondolom, sejti! – szűrte fogai között egyre türelmetlenebbül Jason, majd nagyot sóhajtva erőltetett nyugalmat magára. – Éppen ezért kell segítenie, érti? Hogy utánuk mehessek!

- De, hogyan tudnék én segíteni? Nincs nekem kulcsom az ilyen szerkezetekhez – nézett kérdőn a nyomozóra, majd hirtelen a megvilágosodás szikrája gyúlt ki szemeiben. – Hívok ide egy rendőrt! – javasolta és már nyúlt is a telefonja után, de Jason megállította a mozdulat közben.

- Arra nincs idő! – vágott közbe kellő határozottsággal ahhoz, hogy Janett rá figyeljen. Tisztában volt vele, hogy azzal is időt veszítenek, amíg Janett meggyőzi a rendőrt, hogy nem tréfáról van szó, mire elmagyarázzák, mi történt, ki vitte el Robint. Nem volt ennyi vesztegetni való ideje, azonnal cselekedni akart.

- Akkor… talán segíthetnék megkeresni a kulcsot – jött a következő javaslat, de Jason ezt is elvetette. Nem tudta, Chris hova dobta dühében, és egyáltalán nem akart tétlenül várakozni, amíg Janett, akiről mindenki tudta, hogy szemüvegre szorul, de hiúságból nem viseli, átfésüli a parkolót.

-  Értse meg, hogy minden másodperc számít! – szűrte fogai között, hogy nyugodt tudjon maradni, és ne bántsa meg a nőt, mire az alsó ajkát rágcsálva nézett vissza rá.

- Rendben, mit akar, mit tegyek? – kérdezte, megadva magát a sorsnak, mire Jason fellélegzett.

- Látja a szemetes mellett a fegyveremet? – kérdezte látszólag higgadtan, miközben belül majd’ szétvetette az idegesség. – Remek! Fogja meg, és hozza ide! – kérte a nőt, aki engedelmeskedett. Két ujjal, óvatosan emelte fel a földről a pisztolyt, majd Jason-hoz lépett vele. – Lője szét a bilincset! – utasította a titkárnőt, mire Janett elkerekedett szemekkel, úgy nézett rá, mint egy félőrültre.

- Elment az esze?! – háborodott fel látványosan – még életemben nem használtam ilyet! Mi van, ha belelövök a lábába? Vagy ellövöm a kezét?!

- Hát ne lőjön bele a lábamba, és ne lője szét a kezemet! – csattant a hangja türelmetlenül, de azonnal meg is bánta, amikor meglátta a nő szemében az őszinte rémületet. – Nézze, Janett! Maga is szereti Dr. Hall-t, ugye? – kérdezte mélyen a szemébe nézve, mire az bólintott, ő pedig folytatta – most csak ránk számíthat, érti? Egy őrült vitte magával, és ha nem segítünk, ki tudja, mi fog történni! Kérem! Mindent elmondok, hogyan csinálja, csak segítsen! – fogta könyörgőre a dolgot, mire Janett habozott néhány másodpercig, aztán hirtelen mosolyogva nézett fel a férfira.

- Azt mondta „maga is” – ismételte meg korábbi szavait, és amikor látta, hogy Jason nem tudja követni, folytatta – ezek szerint, nem én vagyok itt az egyetlen, aki szereti Dr. Hall-t? – húzta fel szemöldökét cinkosan, mire Jason nagyot sóhajtott és a helyzet komolysága ellenére elmosolyodott.

- Nem – vallotta be halkan – én is szeretem őt… nagyon! – tette hozzá, mire Janett bólintott.

- Akkor lőjük szét azt a bilincset! – jelentette ki határozottan, mire a nyomozó megkönnyebbülten sóhajtott fel – mondja, mit tegyek, hogy ne lőjem el semmijét!

- Tartsa a fegyver csövét szorosan a lánchoz – magyarázta nyugodtan a nyomozó, és amikor Janett engedelmeskedett, olyan távolra húzódott a pisztolytól, amennyire csak béklyói engedték. – Fogja erősen a pisztolyt, mert rúgni fog, amikor elsüti. Húzza meg a ravaszt! – utasította határozottan, majd másodpercekkel később fülsiketítő zaj rezegette meg a parkoló falait, kezei pedig szabaddá váltak. – Köszönöm! – vette ki a nő remegő kezéből a fegyvert, majd futólépésben indult el a kocsijához, de mielőtt beszállt, még hátraszólt – menjen vissza a kapitányságra, és mondja el, mi történt! – kérte a titkárnőt, de a választ már nem várta meg, csak bepattant az autóba, és kövér gázzal, csikorgó kerekekkel hajtott ki a parkolóból.

- Na, ennyit a salátámról – húzta el száját Janett, de azonnal a lift felé indult, hogy teljesítse, amit a nyomozó kért tőle.

 

Jason minden létező sebességi rekordot megdöntött, miközben magában átkozódott, amiért egy percig sem gyanakodott Chris O’Neill-re. Miután Sean és ő odaértek a motelhez, ahonnan a tulaj bejelentette Waltert, a taktikai egységgel szinte rátörték az ajtót. A férfit az ágyon találták, fejlövés végzett vele, a halottkém pedig első ránézésre öngyilkosságot állapított meg, amiben sajnálatos módon sem ő, sem Sean nem kételkedtek. Kézenfekvőnek tűnt, hogy miután forrósodott a lába alatt a talaj, összeköthető volt a sorozatgyilkosságokkal és egy rendőr rajtakapta Robin irodájában, a halálba menekülést választotta, most azonban már biztos volt benne, hogy Chris műve az egész. Végig nyomon követte az ügyet, úgy intézte a dolgokat, hogy Walter keveredjen gyanúba, majd megölte a férfit. Fogalma sem volt róla, hova vihette Robint, de azt tudta, hogy a lakásán kell kezdeni a nyomozást. A diszpécsertől pillanatok alatt megtudta, hogy egy lift nélküli bérház második emeletén lakik, a város másik oldalán, így a megkülönböztető jelzést használva vágott át a városon. Alig állt meg, máris kipattant a kocsiból és kettesével szedve a lépcsőfokokat, felrohant az emeletre. Kollégájának ajtaja zárva volt, de egy zár sosem jelentett akadályt a számára. A régi, rozoga bejárat ellenkezés nélkül adta meg magát az erőteljes rúgásnak, és fél percen belül már a lakásban volt. Bár alig múlt dél, és odakint derült volt az ég, a lakásban sötét maradt. Áporodott levegő csapta meg orrát, mintha sosem nyitottak volna ablakot, mintha semmi sem hatolna be a külvilágból. A spártai hálószobában alig volt bútor, csak egy ágy, egy éjjeliszekrény és egy viharvert komód. Ahogy megfordult, hogy kilépjen a szobából, elakadt a lélegzete. Az ággyal szemközti falat Robin fotói borították. Több mint száz pillanatkép, melyek vagy a rendelőben vagy a nő lakásában készültek. Robin láthatóan nem volt tudatában annak, hogy fényképezik. Ez azt jelentette, hogy rejtett kameráknak kellett lenniük a házban, rejtett szemeknek, melyek folyton figyelték munka közben és otthon, rögzítve a legszemélyesebb részleteket, a legintimebb pillanatokat. Egy nagy képernyős televízió állt még a sarokban, összekapcsolva egy videó lejátszóval. Jason talált is egy kazettát a gépben. A filmen Robin éppen lefekvéshez készülődött. Gyomra felkavarodott, keze ökölbe szorult, ahogy ráeszmélt, talán a szeretkezéseik gyönyörű perceit is videóra vehette ez az átkozott. Kirohant a szobából, egyenesen a telefonhoz, hogy felhívja társát, de futtában beverte sípcsontját a dohányzóasztalba, amelyről a földre esett egy hófehér fényképalbum. Levegőt sem mert venni, amíg felvette és kinyitotta. A lapokról Chris és Robin közös fotói néztek vissza rá.

 

Szükségem van rád 32. rész

 

32. rész

Jason szíve a torkában dobogott, miközben a lehetőségeit latolgatta. Nemcsak a fegyverétől, de Robintól és Chris-től is túl messze volt ahhoz, hogy bármit léphetett volna. A gondolat, hogy nem tud segíteni a szeretett nőn, szinte elviselhetetlen volt, miközben átkozta a sorsot, hogy éppen most nem jár senki a parkolóban. Chris arcán látszott, eljátszott az ötlettel, hogy megfontolja, amit a doktornő mondott neki. A percek, amíg némán állt és a következő lépését tervezte, óráknak tűntek nemcsak Jason, de Robin számára is. Tisztában volt vele, hogy felelőtlen ígéretet tett a férfinak, hiszen, ha magával viszi, bármit megtehet vele. Kettesben lesznek, senki nem állítja meg, de csak így volt esélye arra, hogy Jason életben maradjon, és akkor talán ő megtalálja majd.

- Elfogadom az ajánlatot! – szólalt meg hirtelen Chris, mire Robin szívéről legördült egy szikladarab. – De tisztázzuk a feltételeket!

- Feltételeket? – ismételte meg a szót Robin rosszat sejtve, mire Chris határozottan bólintott.

- Nem lövöm le a zsarut, te velem jössz, és olyan leszel, mint a kezes bárány! – emelte fel ujját figyelmeztetőleg. – Egyetlen hangot sem szeretnék meghallani Deeks-ről! Nem ellenkezhetsz velem! Olyan leszel, amilyennek egy jóravaló feleségnek lennie kell!

- Tényleg azt hiszed, hogy hozzád fog menni feleségül? – húzta undorodó grimaszba ajkát hitetlenkedve Jason, mire a járőr magabiztosan elvigyorodott.

- Kénytelen lesz, ha nem akarja, hogy itt helyben agyonlőjelek! – jelentette ki, majd várakozón Robinra nézett – úgy élünk majd, ahogy én szeretném, igaz? – húzta fel kérdőn szemöldökét, de hangjából jól lehetett hallani, hogy csak egyetlen választ fogad el kérdésére. Robin néhány másodpercig némán nézett vissza rá, majd nagyot nyelt, hogy leküzdje hányingerét és lassan bólintott.

- Ahogy szeretné, Chris – egyezett bele, Jason pedig elmormolt egy szitkot az orra alatt. Szíve szerint, nekiment volna az egyenruhásnak és addig ütötte volna, amíg van benne élet, de túlságosan nagy volt a kockázat, hogy elsüti a fegyvert. Ha megsérül, esélye sem lett volna segíteni Robin-nak, ezért csak összeszorította fogát, és némán tűrte ezt a pokoli színdarabot, mely a szeme előtt lejátszódott.

- Most, hogy ezt megtárgyaltuk, indulhatunk is – jelent meg elégedett mosoly Chris száján, de mielőtt a kocsi felé lépett volna, megtorpant. – El is felejtettem! – csapott homlokára szórakozottan. – Nem ártana biztosítanom, hogy egy kis egérutat nyerjünk – gondolkodott hangosan, majd ismét Jason-ra fogta a fegyverét. – Vedd elő a bilincsedet! – parancsolta kemény hangon, mire a nyomozó kelletlenül engedelmeskedett, de állkapcsának lüktetése világosan elárulta Robin-nak, mi megy végbe benne. – Hátrálj az oszlopig, és bilincseld hozzá magad! – bökött fegyverével az egyik fémoszlop felé, és amikor ez is megtörtént, bólintott. – Remek. Most dobd a földre a kulcsot! – jött a következő utasítás. Ahogy ennek is eleget tett Jason, Chris lassan közelebb sétált, lehajolt a kulcsért, de szemét egy pillanatra sem vette le a nyomozóról, akinek keze ökölbe szorult. Felvette, aztán egyetlen mozdulattal messzire hajította. Ezt követően, nyugodt türelemmel közelebb sétált a nyomozóhoz, akinek szeme szikrákot szórt felé.

- Ha egy haja szála is meggörbül, esküszöm, megöllek, O’Neill! – sziszegte a fülébe halk, komoly hangon, de amaz nem is törődött vele, csak benyúlt kabátjának zsebébe és kivette belőle mobiltelefonját, melyet a földre dobott, és hanyag eleganciával, erőteljesen rátaposott. A kijelző ezernyi darabra törött, ő pedig elégedetten sétált vissza az orvosnő mellé.

- Reménykedj, Deeks, hogy hamarosan erre téved egy kollégád! – nevetett fel gúnyosan, majd visszasétált Robin-hoz, és erőteljesen ragadta meg a karját. – Ha nem haragszol, nekünk mennünk kell! Már így is túl sokat időztünk itt! Gyerünk! – taszította az orvosnőt az egyik sötétkék sedan gépkocsi felé, miközben az tekintetével végig Jason-t figyelte, aki haragosan rántotta meg összebilincselt kezét. Robint az első ülésre ültette Chris, aztán ő is elfoglalta helyét a volán mögött, majd másodpercekkel később, csikorgó kerekekkel kihajtott a parkolóházból.

- Az Istenit! – káromkodta el magát Jason, miközben teljes erejével próbálta kiszabadítani kezét, de esélye sem volt, mire megtörten hajtotta le fejét, és támasztotta homlokát a hideg oszlopnak.

 

Robin erősen küzdött, nehogy pánikba essen. A kocsiban fullasztóan meleg volt, de igyekezett tartani magát. Egyetlen vigasza az volt, hogy Jason-nek nem esett baja, és biztos volt benne, hogy ha ügyes, kitartó, és kellőképpen ravasz, akkor van esélye Chris-szel szemben addig, amíg a nyomozó kiszabadul, és megtalálja. Mert abban egészen biztos volt, hogy meg fogja találni, a kérdés csak az volt, mikor?

- Kérem a telefonodat! – szólalt meg Chris váratlanul, aki egészen eddig a vezetésre koncentrált, amikor azonban gyérülni kezdett a forgalom, Robin felé fordult.

- Tessék? – tett úgy Robin, mintha nem hallotta volna, mire a járőr elkáromkodta magát.

- A francba is! Miért nem figyelsz rám?! – dörrent rá mérgesen, mire Robin érezte, hogy vére szinte a fülében dübörög a rémülettől. – Azt mondtam, add ide a rohadt telefonodat! – ismételte meg korábbi szavait, mire az orvosnő remegő kézzel nyitotta ki táskáját. Szeme kutatón pásztázta át annak tartalmát, miközben arra gondolt, miért is nem tartozik azok közé a nők közé, akik az egész háztartásukat magukkal cipelik? Ha lenne most nála egy olló, csavarhúzó vagy akár egy hegyes ceruza, könnyű szerrel ártalmatlanná tehetné a mellette ülő férfit, de semmi fegyvernek használható tárgyat nem talált. Beletörődve sorsába, kiemelte a mobilt és átnyújtotta. – Legközelebb elsőre pattanj, ha kérek valamit – vette el a készüléket békülékenyebb hangot megütve Chris, miközben lehúzta az ablakot, és kihajította a telefont. – Meg kell értened, hogy egy kapcsolat csak akkor működik, ha mindkét fél figyel a másikra, érted?

- Igen, értem – nyelt nagyot Robin, miközben érezte, hogy megint hatalmába keríti a hányinger, amit a parkolóban sikerült leküzdenie.

- Meglátod, boldogok leszünk majd – szólalt meg ezúttal sokkal higgadtabban Chris. – Tudom, hogy most ez az egész új neked, és talán félsz is tőlem, de ez elmúlik! Hidd el, Robin, nem foglak bántani! Tudom, hogy te nem hiszel ebben, de idő kérdése, és megváltozik a véleményed – tette hozzá magabiztosan, mire Robin kérdőn húzta fel szemöldökét.

- És ugyan honnan tudod? – kérdezte enyhe felháborodottsággal a hangjában, mire Chris elmosolyodott.

- Mindent tudok rólad, Robin – jegyezte meg rejtélyesen, majd folytatta. – Mindent tudok a családodról, arról, hogyan keserítette meg apád az életeteket, hogyan halt meg, és hogy ezért nem akarsz rendőrökkel randevúzni – sorolta a nő életének fontos momentumait nyugodtan, mialatt lába egyre erősebben nyomta a gázpedált, ujjai pedig belefehéredtek, ahogy szorította a kormányt. – Tudok Walter-ről, a New York-i életedről, hogy elmenekültél előle, de utánad jött, és arról is, hogy olyan alakokra pazarolod az idődet, mint Deeks, miközben én vagyok az egyetlen, aki megért téged! Én vagyok az egyetlen, aki úgy tud szeretni, ahogy megérdemled! – lovallta bele egyre jobban magát, mialatt Robin számára körvonalazódni kezdtek az elmúlt hetek eseményei. Tehát nem Walter volt a zaklatója, hanem Chris – döbbent rá borzongva, miközben csak arra tudott gondolni, hogy ki kell valahogy szállnia a kocsiból, mielőtt a férfi mindkettőjüket megöli a száguldásával.

- Ugye, te küldted a virágokat? – kérdezte halkan, hogy biztos legyen a feltételezésében, mire Chris egy pillanatra megdermedt, majd vádló tekintettel válaszolt.

- Egy virágtengert is küldtem volna, ha abbahagyod végre a hazudozást és randevúzol velem! De egyetlen lehetőséget sem akartál adni! Bezzeg Deeks-nek mást is szabad volt, ugye? – villant dühösen a tekintete, mire Robin megrázta fejét.

- Nem erről van szó…

- Nem?! – csattant a hangja ingerülten, mialatt élesen befordult a főútról egy poros földútra. – Nem vitted az ágyadba múlt éjjel?! – kérdezett rá egyenesen, mire Robin-nak elállt a lélegzete, és libabőrös lett az egész karja.

- Figyeltél engem, igaz? Végig! – nézett gyilkos indulattal a férfira, mire annak sátáni mosolyra húzódott az ajka.

- A közeledben akartam lenni, és ez volt az egyetlen lehetőségem rá – válaszolta bűntudat nélkül, majd elkomorult. – Fogalmad sincs, milyen pokol volt végig nézni, amit Deeks-szel művelsz, miközben engem figyelemre sem méltattál! Csak játszottál velem!

- Ez nem igaz! – szakította félbe határozottan Robin, mert elege lett a vádaskodásból, abból, hogy Chris úgy tett, mintha hamis ígéretekkel halmozta volna el, holott ő már a legelején tisztázta vele, hogy nem lehet közöttük semmi. – Világosan megmondtam az elején, hogy…

- Igen, tudom! A nyomorult szabályaid, amik valahogy nem jutottak eszedbe, amikor Deeks-szel voltál! – jegyezte meg gúnyosan Chris, Robin pedig érezte, hogy semmi esélye meggyőzni a férfit arról, hogy téved.

- Hová megyünk? – kérdezte meglepetten, amikor észrevette, hogy a korábbi városi táj, erdős, bokros rengeteggé változott körülöttük, előttük pedig csak a sivár földút volt, melynek szinte nem is látta a végét.

- Oda, ahol észhez téríthetlek és meggyőzhetlek arról, hogy mi összetartozunk – lágyultak el vonásai hirtelen. Olyan volt, mintha két személy lakozna benne, de a doktornő mindkettőtől rettegett. Megpróbált visszagondolni rá, milyen volt Chris, amikor a rendelőben vagy az őrsön találkoztak, az életvidám, humoros Chris-re, aki mindig felvidította, barátságosan mosolyogva hívta találkozóra. Óvatosan a karjára tette a kezét, ami láthatólag meglepte és kissé ki is billentette az egyensúlyából a férfit, ő pedig csendben, könyörögve szólalt meg.

- Chris… segítségre van szükséged… kérlek! – próbált a maradék józan eszére hatni az orvosnő, de amaz elrántotta a karját.

- Nem! – jelentette ki elszántan. – Végre tudom, mit kell tennem, hogy ne pazarold magad olyanra, mint Deeks! – jelentette ki határozottan, miközben lefordult a földútról egy másik mellékútra.

Szükségem van rád 31. rész

 

31. rész

Chris ezúttal is egyenruhában érkezett hozzá, kezében szorongatta tányérsapkáját, arcán azonban nyoma sem volt a megszokott vidám komiszságnak, sőt, kifejezetten komoly volt. Úgy tűnt, nem is akar bejönni, csak állt az ajtóban, és szemét egy percre sem vette le a doktornőről, akit hirtelen baljós érzés kerített hatalmába. Végül nagy levegőt vett, és figyelmen kívül hagyva ösztöneit, melyek azt súgták, nem jó jel, hogy a járőr itt van, mosolyt erőltetett arcára.

- Chris, mi szél hozta erre? – kérdezte mosolyogva, de zavara csak még nagyobb lett, amikor a férfi nem viszonozta a gesztus, csak lehajtotta fejét, és minden figyelmét a tányérsapkájára koncentrálta.

- Én csak… azért jöttem… - fogott bele, de félúton elakadt a mondanivalója közben, mire Robin felállt az asztalától, és közelebb sétált hozzá. A férfi komoly arckifejezése megijesztette, de igyekezett úrrá lenni belső remegésén.

- Minden rendben? – kérdezte aggodalmas hangon, miközben érezte, hogy gerincén borzongás fut végig, mint egy előjeleként valami rossz dolognak.

- Istenem, de utálom ezt – sóhajtott fel Chris, Robin előtt pedig megjelent az az éjszaka, amikor egyenruhások jöttek az anyjához. Hirtelen, mint egy villanás ugrott be neki, hogy a két férfi ugyanilyen zavartan játszadozott sapkájával és ugyanaz a szomorú együttérzés ült ki az arcukra, mint az előtte álló férfinak. Szája kiszáradt, szíve gyors ütemre váltott. – Nézze… tudom, hogy maga és Deeks nyomozó között nincs semmi… legalábbis ezt mondta nekem… - fogott bele ismét, miközben hangszíne tompa volt, szavai kimértek, mintha nem tudná, hogyan is fogalmazzon. – De… én úgy vettem észre, hogy közel állnak egymáshoz. Vagyis, tegnap úgy tűnt…

- Chris, térjen a lényegre! – vágott közbe ideges türelmetlenséggel Robin, majd azonnal megbánta kirohanását, és lágyabban tette hozzá. – Kérem!

- Deeks nyomozó megsérült – bökte ki végül nehezen, nagyot nyelve – úgy gondoltam, jobb, ha tud róla…

- Istenem! – kapta szája elé kezét Robin, miközben érezte, hogy a rosszullét környékezi. Szája kiszáradt, tenyere izzadni kezdett, lábai alig bírták megtartani. – Mennyire… mennyire súlyos? – nyögte ki félve a kérdést, de elég volt Chris arcára néznie, hogy tudja, nem sok jóra számíthat.

- Nagyon súlyos – felelte a férfi, nem elhallgatva az igazságot. – Kórházban van, de az orvosok… - akadt el ismét, mint, akinek mégsem akaródzik teljes mértékben beavatni a nőt, Robin pedig érezte, hogy jeges kéz markolja meg a szívét.

- Be kell mennem hozzá! – jelentette ki elszánt, határozott hangon. Nem számított a reggeli veszekedésük, az sem, hogy Jason nem viszonozza az érzelmeit, egyszerűen csak látni akarta. Nem akarta, hogy a történelem megismételje önmagát, hogy még egy embert úgy vegyen el tőle a sors, hogy nem köszönhet el tőle. Ha utoljára is, de el akarta mondani neki, hogy szereti, és ezen nem változtat az, viszont szereti-e.

- Elviszem – csapta fejében sapkáját szolgálatkészen Chris, mire Robin hálásan rámosolygott, és villámsebeséggel csukta le a laptop fedelét, majd vette magához kabátját. Amint kiléptek, Janett érdeklődve nézett rájuk, és arcán látszott, megérezte, hogy valami baj van.

- Janett! – lépett a nő elé Robin. – Bemegyek Chris-szel a kórházba! A betegeimet ütemezd át, ha sürgős, küldd Dr. Johnsonhoz! – utasította gyorsan elhadarva a lényeget, mert úgy érezte, egyetlen percet sem vesztegethetnek el.

- Természetesen! – bólintott Janett, de Robin már nem hallotta, mert végig száguldott a folyosón, nyomában Chris-szel, aki szinte alig tudott lépést tartani vele. Amíg a liftre vártak, a doktornő többször is a lépcső irányába pillantott. Szíve szerint, inkább azt választotta volna, mint egyhelyben állni és várakozni, de mielőtt eldöntötte volna, hangos csengéssel állt meg a felvonó és nyíltak ki az ajtók. Szinte egy emberként szálltak be, amikor pedig bezárult mögöttük, nehéz csend telepedett rájuk. Robin a könnyeivel küzdött, a gondolattal, hogy elveszítheti Jason-t. Hogy elterelje figyelmét a rémképekről, Chris felé fordult.

- Mi történt pontosan? – kérdezte halkan, mire a járőr úgy nézett rá, mint, aki nem biztos benne, valóban tudni akarja-e.

- Csak annyit tudok, hogy egy gyanúsítottért indultak – felelte mégis ugyanolyan halkan, de hangján jól hallatszott, alaposan megfontolja a szavait, nehogy túlságosan ráijesszen az orvosnőre. – Ő és a társa. De valami félrecsúszott, a motelnél Peanub pisztolyt rántott és ráfogta a tulajdonosra. Deeks nyomozó megpróbált beszélni vele, mire a fickó egyszerűen lelőtte… - hallgatott el hirtelen, majd nagy levegőt vett. – A rádióban hallottam, amikor a társa mentőt kért – ért a beszámoló végére, mire Robin lehunyta szemét, éppen akkor, amikor a lift megállt a parkolóházban, és kinyílt az ajtó. Ahogy kilépett volna az üres helyiségbe, lába földbegyökerezett a látványtól. Velük szemben nem más állt, legalább olyan meglepetten, mint Jason.

- Jason? – nyögte hitetlenkedve, mialatt lelkében felváltva jelent meg az öröm és az értetlenség. – Azt hittem… kórházban vagy… - dadogta zavartan, mire a nyomozó kétkedve nézett vissza rá.

- Miért lennék? – kérdezett vissza, Robin pedig másodpercek tört része alatt rakta össze a kirakós darabkáit.

- Meglőttek… legalábbis Chris… azt mondta… - kezdett volna bele, de mire felfogta volna a helyzetet, Chris előrántotta fegyverét, karja átkarolta nyakát, és szorosan magához rántva tartotta a pisztolyt halántékához. Ugyanabban a pillanatban nyúlt Jason is a fegyvere után, de Chris helyzetelőnyben volt, hiszen hármójuk közül csak ő tudta, mire készült. – Mi a fenét csinál, Chris? – kérdezte döbbenten Robin, miközben Jason ugrásra készen, farkasszemet nézett a járőrrel.

- Próbáld csak meg, Deeks – húzódott sátáni mosolyra keskeny ajka, miközben még szorosabbra vonta ölelését az orvosnő körül. – Lássuk, mennyire vagy gyors! Még mielőtt elérnéd a pisztolyt, szétlövöm a fejét! – fenyegetőzött, kilépve a lift ajtajából, óvatosan eltávolodva a nyomozótól, akinek kék szemében a harag lángjai szikráztak.

- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, megöllek! – sziszegte indulattal telve, de Chris felnevetett.

- Nézzél már körül! – vetette oda hetykén – Esélyed sincs! Azt hiszed, nem tenném meg? Tegyél próbára! – nyomta erősebben a nő homlokához a Glock-ot, mire Jason összeszorította ajkát, és lassan elhúzta kezét a fegyverétől, Chris pedig elégedetten bólintott, ahogy felfogta, a nyomozó nem kockáztat. – Ügyes gyerek! – dicsérte meg gúnyosan, majd ismét egy lépést távolodott az egyik parkoló autó felé. – Lassan csúsztasd ide a pisztolyt! – utasította a nyomozót, mire az néhány másodpercnyi hezitálás után, elővette azt, és a járőr lába elé lökte, ő azonban nem hajolt le érte. Úgy tűnt, elég óvatos ahhoz, hogy ne tegyen hirtelen, meggondolatlan mozdulatot. – Mi most szépen elmegyünk innen – közölte nyugodtan, mire Robin nagy levegőt vett.

- Chris… beszéljük meg, rendben? Tudom, hogy most, mit érez, de a helyzetén semmit sem javít, ha…

- Elég legyen! – csattant a hangja a férfinak keményen, mialatt Jason minden ízében remegett a visszafojtott dühtől. A gondolat, hogy végig az orruk előtt volt a zaklató, fájdalmas pofon volt a sorstól. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy rendőrként, hogyan érte el, hogy Walter-re terelődjön a gyanú. – Ne próbálj meg manipulálni te kis hazudozó!

- Hazudozó? – hökkent meg Robin, mire Chris megvetőn horkant fel.

- Miért, te minek neveznéd magad? – kérdezte elhúzott szájjal. – Egyfolytában a szabályaidat hajtogattad! Ilyen szabály, olyan szabály! Szabályok arra nézve, hogy a kis doktornő nem kezd egy rendőrrel! – utánozta Robin hangját gúnyosan, majd visszaváltozott egy dühös férfi hangjává. – Csakhogy ezek a szabályok nem akadályoztak meg abban, hogy viszonyt kezdj Deeks-szel, igaz?! – dörrent a hangja mérgesen, mire Robin megdermedt. Mégis, honnan tudja ezt Chris.

- Miről beszél? Semmi közöm a nyomozóhoz – tartott ki álláspontja mellett, de a járőr nagyot rántott rajta.

- Elég volt a hazugságaidból! – ordított a férfi. Nyakán kidagadtak az erek, az arca egészen elvörösödött. – Azt hiszed, nem tudom, hogy lefeküdtél vele? Nem is egyszer! – szembesítette a nőt, majd mérgesen folytatta. – Láttalak benneteket, Robin! Láttam, hogy beengeded az ágyadba! Én voltam az egyetlen, akinek nemet mondtál! Miért?! – kérdezte gyötrődő hangon, mire Robin nagyot nyelt.

- Az… hiba volt – kényszerítette ki magából a választ, majd azonnal folytatta – hiba volt lefeküdni vele, már én is belátom – beszélt tovább, amikor érezte, hogy Chris szorítása gyengül nyaka körül, és csak remélni merte, hogy Jason is tudja, miért választotta ezt a technikát. Megkönnyebbülten nyomott el egy sóhajt, amikor tekintete találkozott a nyomozóéval, és meglátta benne a választ kérdésére.

- Óriási hiba, Robin! – értett egyet vele Chris, majd váratlanul lazított a szorításon, és Jason-re fogta a fegyvert. – De ne aggódj, megoldom a helyzetet, és elintézem, hogy többé ne ess kísértésbe! – sziszegte vészjósló hangon, mire a doktornő azonnal tudta, mit akar tenni. A tudat, hogy a szeme láttára akarja lelőni szerelmét, szinte megbénította, de mielőtt Chris meghúzhatta volna a ravaszt, elkiáltotta magát.

- Ne! – kérte elcsukló hangon, amivel elérte, hogy a férfi ránézzen egy másodpercre – kérem, Chris, ne bántsa! – nyelt nagyot vadul dobogó szívvel, mire Chris undorodva húzta el ajkát.

- Ennyire fontos neked? Így aggódsz érte? – kérdezte fojtott indulattal a hangjában, Robin pedig azonnal rájött, hogy a férfinak nem szabad megtudnia, milyen sokat jelent neki Jason.

- Nem – hazudta szemrebbenés nélkül, és csak remélni merte, hogy a járőr hisz neki. – Magáért aggódom, Chris. Ha most megöli, sosem lehetünk együtt! – próbálta más szemszögből megvilágítani a helyzetet, de amikor látta, hogy nem győzte meg a férfit, mély levegőt vett. – Magával megyek oda, ahova csak akarja, de kérem, ne lője le – nézett könyörgőn, mire a járőr elmosolyodott.

- Van egy hírem a számodra, édes! Ha lelövöm, akkor is velem jössz! – világított rá arra a tényre, hogy fegyverrel bármire kényszerítheti az orvosnőt, mire Robin látszólag higgadtan bólintott.

- Ez igaz – értett egyet, mialatt Jason tekintete körbejárt és azon tűnődött, hogyan oldhatná meg a helyzetet, de semmi nem jutott eszébe, így tanácstalanul kellett várnia, hogy talán Robin el tudja úgy vonni Chris figyelmét, hogy támadásba lendülhessen, de a következő mondatok a nő szájából őt magát is meglepték. – Magával vihet erőszakkal, de nem érheti el, hogy magával maradjak. Minden erőmmel küzdeni fogok maga ellen, és azért, hogy megszökjek – vázolta fel az egyik lehetséges jövőképet, majd tovább beszélt. – De ha meghagyja az életét, és nem bántja, önként megyek. Minden olyan lesz, ahogy elképzelte, Chris… csak… hagyja meg az életét… kérem… – halkult el hangja, Jason pedig hitetlenkedve rázta meg fejét.

- Robin, ne! Nem kell ezt tenned! – kiáltott oda neki, de O’Neill megcélozta a fegyverrel.

- Fogd be a szád! – parancsolt rá mérgesen, majd elgondolkodva fordult az orvosnő felé, és ajkára sátáni mosoly költözött.