Árnyék a múltból 9. rész

9. rész

Kate egy pillanat alatt szentelte minden figyelmét az ügynek, és szorította háttérbe a bizsergést, amit még mindig érzett Castle csókja nyomán. Szándékosan kerülte az író tekintetét, mert attól félt, egy pillantásváltás is elárulhatja őket, annak ellenére, hogy szinte biztosra vette, két társa most sokkal inkább az egymás elleni utálattal és versennyel van elfoglalva. Mégsem mert kockáztatni. Komoly tekintettel lapozta át az aktát, majd elégedetten elmosolyodott, miközben Javi hangosan kezdte ecsetelni, amit találtak.

-          Négy név akadt fent a rostán. A legtöbb üzlete legális volt, Parozzi szinte már kényszeresen figyelt arra, hogy semmilyen balhét ne tudjanak a nyakába varrni.

-          Ezek illegális üzletek? – kotyogott közbe Castle, mire Kevin kérés nélkül vette át a szót, az éppen száját tátó Javi-t megelőzve, aki összeszorított szájjal dúlt a méregtől.

-          Nem. Legálisak. De összehasonlítva a többi üzlettel, ebben túlságosan nagy volt a veszteség ahhoz, hogy csak továbbálljanak – világosította fel az írót készségesen, mit sem törődve Javi morcos dünnyögésével a háttérből – Alessandro Fellini, Michael Rocco – sorolta fel fejből a neveket, melyekkel Kate is találkozott a latintól kapott aktában, mire Javi megforgatta a szemét, Kevin pedig, még büszkébben húzta ki magát, amiért mindegyik nevet megjegyezte – mindketten éttermet nyitottak, és mindketten be is csődöltek, mihelyt Parozzi kivette a befektetett pénzt az üzletből.

-          Mi a helyzet Falconnal? – leste ki a harmadik nevet az aktából Castle, mialatt szeme sarkából látta, hogy Kate már egy másik nevet ír fel hirtelenjében egy papírra.

-          Joel Falcon építkezési vállalkozó – szerezte meg ismét a válaszadás jogát Javi, majd szünet nélkül, egy levegővel folytatta, kizárva a lehetőségét annak, hogy Kevin ismét közbeszóljon – Egy több millió dolláros projektet happolt el az orra elől az áldozat. Falcon bírósághoz fordult, aztán rejtélyes módon, alig egy hét alatt meggondolta magát, és visszavonta a keresetet.

-          Megegyeztek peren kívül? – nézett fel most az aktából Kate, de már akkor tudta, hogy naiv kérdést tett fel, amikor elhagyta a száját. Javi gúnyosan elmosolyodott, majd lassan bólintott.

-          Hát peeerszeee! Megegyeztek, hogy eltörik a lábát, ha még egyszer átlépi a bíróság küszöbét – csipkelődött, de elég volt Kate szigorúan összehúzott szemébe néznie ahhoz, hogy elkomolyodva folytassa – nem tudjuk. De az biztos, hogy pénzt nem utaltak neki, és a vállalkozást is felmondta.

-          Tehát van három sértett, csődöt jelentett fickó… - igyekezett Kate összefoglalni, mire Kevin diszkréten köhécselni kezdett.

-          Négy… Lucio Magnore kimaradt – mutatott előzékenyen a lap aljára, majd folytatta – őt azért írtuk külön, mert ő nem kapott pénzt, hanem adott – közölte természetes hangon, de amikor értetlenül néztek rá a többiek, azonnal tovább beszélt – a többiekkel ellentétben, ő Parozzi üzlettársa volt. Csakúgy, mint az áldozat, ő is pénzt fektetett be. Egyik alkalommal azonban, rosszul sült el egy üzlet. Parozzi időben kivette a pénzt, de Magnore belebukott, ráadásul a Casino-t, amibe beletette a vagyona nagy részét, törvénytelen üzletekkel hozták összefüggésbe…

-          Mivel Parozzi időben kifarolt, így ezt is megúszta… - folytatta Castle, majd Kate vette át a szót.

-          Magnore viszont rács mögé került, jól értem? – nézett két társára, akik kivételen néma egyetértésben bólogattak. – Kevin, tiéd Falcon és Magnore, Javi, te megnyerted a másik kettőt – utasította további nyomozásra embereit, akik hivatalos arckifejezéssel vették tudomásul az új feladatot, és már éppen menni készültek, amikor Javi megtorpant, és visszafordult.

-          Ti mit csináltok addig? – kérdezte gyanakvó tekintettel, és arcán jól látszott, azonnal ugrani képes olyan igazságtalanság láttán, hogy amíg ő húzza az igát, felettese és az író esetleg kávézgatással töltené az időt. Noha, erre még sosem volt példa, úgy érezte, jobb az óvatosság.

-          Már azt hittem, meg sem kérdezed – mosolyodott el büszkén Kate, majd felemelte a korábban átnyálazott akták egyikét – Fabio Costareida, étteremtulajdonos. Legalábbis az volt, egy darabig. Amikor az étterem tönkrement, Fabio azt állította, hogy mindez Parozzi hibája – ismertette a fiúkkal, amit talált, miközben Castle döbbenten nézett rá. Elképzelni sem tudta, hogyan találta ezt az információt, amikor egész idő alatt beszélgettek. – A fickó beperelte az áldozatunkat, de pechére el is vesztette, és ha jól láttam, teljesen kisemmizték. Szóval, Castle és én meglátogatjuk, elbeszélgetünk vele, miközben kiderítjük, mennyire volt dühös Parozzira. – ért mondandója végére, amivel sikerült megnyugtatnia Javi, aki bólintva hagyta el a pihenőt, nyomában társával.

-          Elképesztő! – vonta magára Castle a nő figyelmét, mire Kate meglepetten fordult felé, ő pedig folytatta – mégis…hogyan? Mikor? Úgy értem… végig velem beszélgettél!

-          Tévedés, Castle! Te beszéltél! Amíg megpróbáltál meggyőzni arról, milyen szórakoztató társasága vagy a 18 éves tinilányoknak, én információk után kutattam – felelte Kate vidáman mosolyogva, miközben apránként összeszedte az aktákat az asztalról.

-          Jól értem, hogy titokban nem is figyeltél rám?! – háborodott fel látványosan az író, mire Kate elnézőn rámosolygott, és közelebb hajolva, puha csókot hintett az érzéki ajkakra.

-          Castle, sosem titkoltam, hogy nem figyelek rád, amikor az egódat fényezed – lehelte halkan a szavakat, mire az író nyelt egyet, miközben Kate folytatta – hidd el, amikor az érdekes részhez értél a mondandódban, már minden idegsejtemmel rád koncentráltam. – utalt ezzel arra, amikor Castle belekezdett a bocsánatkérésbe, és magyarázkodásba.

-          Még csak észre sem vettem, hogy nem figyelsz – duzzogott sértett hangon a férfi, mire Kate nagyot sóhajtott, és megsimogatta a szomorkás arcot.

-          Sosem szoktad – nyomott ismét egy csókot a férfi ajkára, de Castle döbbenten hőkölt hátra.

-          Tehát ez rendszeresen előfordul?? – kérdezte kikerekedett szemekkel, mire Kate nagyot sóhajtott.

-          Nem dramatizáld túl. Te sem szoktál rám figyelni bizonyos esetekben – ütötte vissza a labdát Kate, mire Castle értetlenkedve nézett vissza rá.

-          Kikérem magamnak! Minden szavadat iszom, mint egy szomjazó vándor a sivatagban a forrás vizét! – felelte eltúlozva a hitelesség kedvéért, mire Kate hitetlenkedve húzta fel egyik szemöldökét.

-          Valóban? Akkor is figyeltél, amikor azt mondtam, hogy ne gyere utánunk a raktár épületbe, mert nincs rajtad mellény? – utalt vissza egy négy évvel korábbi esetre, mire Castle azonnal bólintott.

-          Hát persze! Elvégre csináltattam mellényt! – értette félre szándékosan a kérdést, Kate pedig, szemét forgatva emelte fel ismét az aktákat, és indult az ajtó felé. Hiú ábránd volt azonban csupán a hit, hogy ezzel lezárták a beszélgetést, mert öt perccel később, amikor már kabátban beültek az autóba, és Kate indított, a férfi még akkor is érdeklődve fordult felé – Tehát, Beckett nyomozó! Mikor nem figyeltem én magára?

-          Minden alkalommal, amikor arra kértelek, hogy hagyj békén, menj haza, és űzd el mással az unalmadat rendőrösdi helyett – felelte elhúzott szájjal Kate, miközben magában elismerte, éppen tegnap éjjel volt mérhetetlenül hálás, amiért az író egyszer sem hallgatott rá, és kitartóan ostromolta, míg rá nem ébredt, hogy nem akar nélküle, és a vele átélhető szerelem nélkül élni.

-          Dehogynem! Minden alkalommal figyeltem, és hallottam is, amit mondtál, csak nem fogadtam szót – vigyorgott csibészi huncutsággal a nőre, mire Kate lemondón legyintett, és egyesbe téve az autót, merész sebességgel hajtott ki a mélygarázsból az őrs épülete alól. Castle, Kate nem kis örömére, egy darabig csendben nézett kifelé az ablakon. Figyelmét látszólag teljesen lekötötte az utcai forgatag, a bámészkodó, vagy éppen szinte vakon rohanó emberek zsúfolt tömege. Hirtelen Kate felé fordult, és töprengő arccal szólalt meg – mindegyik olasz! – tört fel belőle, mire a nyomozónő értetlenül pillantott az író felé. Egy tized másodpercig azt sem tudta, miről beszél a férfi, így Castle kis magyarázatot fűzött hozzá – az összes üzleti partner, akivel Parozzi valaha üzletet kötött, olasz.

-          És akkor? – kérdezte Kate, miközben autóját lassításra kényszerítette egy sárgára, majd pirosra váltó közlekedési lámpa. Miután megállította a járművet, kérdőn fordult Castle felé.

-          Rasszista! – jelentette ki nemes egyszerűséggel – talán a nyomozás vége az lesz, hogy egy jogvédő ölte meg, aki nem tűrte tovább a negatív diszkrimináció ilyenfajta megnyilvánulását.

-          Vagy talán egyszerűen csak jobban érezte magát a honfitársai körében, és nekik is esélyt akart adni – vélte Kate, mialatt a lámpa ismét zöldre váltott, ő pedig, követte a hömpölygő kocsisort Costareida munkahelye felé.

-          Hogy lehetsz nyomozó létedre ilyen jóhiszemű? – ingatta fejét Castle hitetlenkedve, de mire a nő válaszolt volna, hirtelen témát váltott – erről jut eszembe! Gondolkodtam! – jelentette ki, Kate-nek pedig, rossz érzése támadt, mely csak felerősödött, amikor az íróra pillantott.

Árnyék a múltból 8. rész

8. rész

Castle tanácstalanul figyelte, ahogy a nyomozónő, feszült testtartással, ismét teletölti kávéval a kiürült csészét. Jól ismerte ahhoz, hogy tudja, nem akar beszélni az elmúlt éjjelről, ő viszont szilárdan elhatározta, hogy nem hagyja lerázni magát.

-          Tudom, hogy nem akarsz meghallgatni… - fogott bele nehezen, de a nyomozónő még csak meg sem fordult, ő pedig, folytatta – és azt is tudom, hogy nem akarsz róla beszélni. Nem először vagyunk ilyen helyzetben… úgy értem, persze, először töltöttük együtt az éjszakát, de… - gabalyodott bele ismét mondanivalójába a férfi, mire nagyot sóhajtott. Igyekezett megnyugodni, türelemre inteni magát, mert tisztában volt vele, hogy csak akkor tudja megfogalmazni, amit érez, és amit mondani akar, ha higgadt marad. Ez azonban korántsem volt könnyű a nő közelében, főként úgy nem, hogy látszólag ügyet sem vetett arra, amit mondott. Ő mégis töretlenül folytatta – szóval, megértelek. Csak azt szeretném, hogy tudd, sajnálom! – nyögte ki nehezen, mire Kate most megfordult. Tekintete és arca elutasítást tükrözött, nem engedte, hogy az író belelásson szívébe, mely fájdalmasan facsarodott össze az ismételt bocsánatkérés miatt.

-          Sajnálod. Értem! Ezt már mondtad, Castle! – jelentette ki gombóccal a torkában, mire Castle megrázta a fejét, és kissé közelebb lépett.

-          Igen. Sajnálom, de nem azt, hogy megtörtént! – folytatta, kibökve végre, amit már órákkal ezelőtt meg akart tenni, Kate pedig, meglepetten húzta fel szemöldökét, de a férfi tovább beszélt – számtalanszor elképzeltem a négy év alatt, ami múlt éjjel történt, de egyik kép sem volt olyan csodálatos, mint, amit átéltem… átéltünk - nyelt nagyot, Kate pedig, érezte, hogy a korábbi csalódás helyére remény költözik – de nem így kellett volna megtörténnie. Sajnálom, hogy így történt… nem szabadott volna kihasználnom a helyzetet…

-          Castle, én… - próbálta volna Kate elmondani, hogy egyáltalán nem használt ki semmit, de Castle tovább beszélt, mint aki nem is hallja.

-          Tudom, miért jöttél át akkor este, és nem szabadott volna hagynom, hogy az érzéseim vegyék át az irányítást. – magyarázkodott zavartan, miközben szemében szomorúság csillogott – majdnem elkaptad anyukád gyilkosát, Ryan mentette meg az életed, felmondtál… ez túl sok volt, és csak támogatást kerestél…

-          Megcsókoltalak. Én csókoltalak meg, amikor ajtót nyitottál – emlékeztette halkan a nő a férfit, szelíden mosolyogva, miközben szíve szerint, két kezébe vette volna az arcát, és ismét megcsókolta volna. Meglepte, és meghatotta, hogy Castle önmagát vádolja, és marcangolja, miközben abban a hitben él, hogy kihasználta az ő nyomorúságos helyzetét. Alig várta, hogy elmondhassa végre, neki is sokat jelentett az éjszaka, és egyáltalán nem érzi úgy, hogy a férfi visszaélt volna a helyzettel.

-          Tudom, hogy megbántad, és csak azt szerettem volna mondani, hogy nem haragszom ezért – hagyta ismét figyelmen kívül, amit a nő mondott, miközben a korábban levetett zakót felemelte a székről.

-          Castle, én… - szólt volna ismét közbe, de Castle folytatta.

-          Nem hibáztatlak érte, én viszont képtelen vagyok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. – jelentette ki, majd az ajtó felé indult, Kate pedig, tehetetlenül nézte. - Megértem, hogy neked egyetlen éjszaka volt csupán, Kate… nem is ígértél többet – hajtotta le szomorúan a fejét – de nekem ennyi már nem elég! Több kell! – jelentette ki, majd keze már az ajtó kilincsen volt, amikor Kate hangját hallotta meg, mely megállásra kényszerítette.

-          És ha nem? – jutott végre szóhoz Kate, mire Castle döbbenten fordult meg, és arcára volt írva, hogy nem hisz a fülének – Mi van akkor, ha nem csak egy éjszaka volt? Ha én is többet akarok? – kérdezte vadul dobogó szívvel a nő, mire a férfi elengedte a kilincset, és gyanakodva, mint aki attól fél, megint tréfa áldozata lesz, közelebb sétált. Mélyen a nő szemébe nézve próbálta kitalálni, vajon komolyan beszél-e. Ahogy belenézett a bizonytalanul csillogó zöldes-barna szemekbe, már pontosan tudta, mekkora erő kellett a nőnek ahhoz, hogy ezt kimondja. Kate Beckett soha nem nyílt még meg ennyire, soha nem mutatta még ki így az érzelmeit, és Castle tudta, most óvatosnak kell lennie. Ha túlságosan belemegy a beszélgetésbe, csak elriaszthatja a nőt, akit láthatólag így is éppen eléggé feszélyezett, hogy az érzéseiről beszéljen. Végül döntött, és oldva a feszültséget, elmosolyodott.

-          Ez esetben… minden éjszakám a rendelkezésére áll, nyomozó – jelentette ki természetes hangon, mire Kate is megkönnyebbülten fújta ki a tüdejében rekedt levegőt. Nem volt egyszerű az író után szólnia, és nyíltan kimondania, hogy többet akar egy éjszakánál, így most hálás volt a férfinak, amiért nem kezdett mélyre ásni, és nem várt tőle hasonló vallomást, egyszerűen csak megértette, mit akar mondani. Nagyot sóhajtva karolta át az író nyakát, és húzta magához, hogy megízlelhesse végre a keskeny ajkakat, melyet múlt éjjel óta hiányolt. Ajkuk lassan, puhán találkozott, nyelvük pedig, azonnal utat talált a másikhoz, és finom táncba kezdett, felkorbácsolva vágyaikat, miközben Castle a nő dereka köré fonta karjait, és magához szorította. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, homlokukat összeérintve néztek mélyen a másik szemébe. – Ha ezt már reggel eldadogom, számtalan felesleges feszültségtől kímélem meg magamat – simított végig a nő nyaka vonalán az író, amitől Kate gerincén bizsergés futott végig.

-          Semmi baj, úgy tűnik, mégsem vagy a szavak embere – gonoszkodott Kate, mire Castle látszólag felháborodva távolodott el, de csak annyira, hogy szája egész közel maradjon a nőéhez.

-          Megadom a lehetőséget, hogy bocsánatot kérj ezért a kijelentésért – jelentette ki magabiztosan, mire Kate felhúzta a szemöldökét, és tekintetéből jól kiolvashatta az író, hogy arra ugyan hiába vár – persze, megértem, hogy ehhez neked időre van szükséged, így ráérsz később is – vigyorogta el magát, majd, hogy megelőzze a csípős választ, ismét birtokba vette a nő ajkát. – Látod, mondtam, hogy nem fogsz unatkozni az akták olvasása közben… - motyogta Kate szájába a szavakat két csók között, mire Kate kibontakozott az ölelésből, mint aki most fogja csak fel, hol is vannak.

-          Castle, ami kettőnk között van… nem derülhet ki az őrsön, ezt ugye tudod? – kérdezte aggodalmas tekintettel, mire az író értetlenül nézett rá.

-          Titkolni akarod? – kérdezett vissza, mire Kate nagyot sóhajtott.

-          Muszáj… a szabályzat szerint, munkatársak nem randizhatnak egymással… - magyarázta türelmesen, de Castle elfintorogta magát, így egyértelművé téve, hogy nincs ínyére a dolog.

-          Először is, tanácsadóként vagyok itt, önkéntes alapon, vagyis nem vagyunk munkatársak. Másodszor, nem randiztunk. Még egyetlen randink sem volt – húzta magához ismét közel a nőt, derekára kulcsolva karjait, és miközben nyakát hintette tele apró csókokkal, tovább beszélt – nem is rossz ötlet… elmehetnénk randevúzni. Még az első találkozásunk alkalmával ígértél egy randit…

-          Dehogy ígértem! – húzódott el a férfitól döbbenten a nyomozónő, mire Castle égnek emelve a szemét, mint, aki gondolkodik, hirtelen elvigyorogta magát.

-          Tényleg nem ígértél – értett egyet, majd azonnal folytatta – de most ígérhetnél! Nos? Beckett nyomozó? Mit szólna egy gyertyafényes vacsorához szerény hajlékomban? – dobta fel a kérdést, de Kate kitért a válasz elől.

-          Figyeltél egyáltalán arra, amit mondtam? Nem derülhet ki, ami közöttünk van…

-          Titokban akarod tartani… értem én…. – rágcsálta a szavakat komoly képpel, majd hirtelen felderült az arca – titokban tartani! Ez nagyon szórakoztató lesz! – villanyozódott fel, mire Kate lehunyta a szemét. Érezte, hogy ez sokkal inkább lesz stresszes a számára, mintsem szórakoztató.

-          Castle, próbálj egy kicsit koncentrálni! – fordította maga felé a férfit, akinek tekintetén látszott, hogy fantáziája már számos képet vetített elé, hogyan fogják titokban tartani kapcsolatukat. – ha kiderül, hogy együtt vagyunk, mindketten repülünk, érted?

-          Miből gondolod, hogy Javi és Ryan nem fognak rájönni, hogy van köztünk valami? – kérdezett vissza Castle, ezúttal már komolyan, mire hirtelen nyílt az ajtó, és ők úgy rebbentek szét, mint a tinédzserek, akiket valami komiszságon kaptak. A pihenőbe Ryan és Javi furakodott be, azon versenyezve, ki lépjen be előbb, aminek az lett a következménye, hogy szinte beszorultak az ajtónyílásba. Végül heves, gyermeteg harc, és lökdösődés árán, egyszerre bukdácsoltak be a helyiségbe. Kate és Castle összenéztek, majd egyszerre szólaltak meg.

-          Nem fognak! – jelentették ki magabiztosan, mire Javi gyanakodva mérte végig őket.

-          Mit nem fogunk? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, amire Castle adott gyors választ.

-          Kibékülni… Beckett-tel fogadtunk, hogy rövid időn belül elássátok a csatabárdot – hantázott lelkiismeret-furdalás nélkül barátai szemébe, mire Kate-től bezsebelhetett egy elismerő pillantást, Javi azonban undorodva húzta el a száját.

-          Ha örökké élnék se! – fújtatott mérgesen, majd Ryan-t megelőzve, felcsapta a kezében lévő akta fedelét – ahogy ti sem jönnétek rá, mit találtam…

-          Találtunk! – kotyogott közbe Kevin sértetten, mire Javi csak lenézőn végigmérte, majd átnyújtotta felettesének a papírokat.

Árnyék a múltból 7. rész

7. rész

Kate nagyot sóhajtva dobta le az aktákat a pihenőben lévő asztalra, miközben szeme sarkából figyelte, ahogy az író is belép a helyiségbe, és automatikusan a kávégéphez lép, bekészítve két kávét. Felismerve, hogy a férfi hosszabb időre szándékozik berendezkedni, meglepettségét felhúzott szemöldökkel kifejezve, fordult felé.

-          Csak nem arra készülsz, hogy segítesz az aktákkal? – kérdezte kétkedéssel a hangjában, mire a férfi olyan rémült tekintettel nézett rá, mintha szellemet látna.

-          Dehogy! Nem ettem meszet! – emelte fel tiltakozva mindkét kezét, majd folytatta, miközben helyet foglalt a nő melletti széken – de elszórakoztathatlak, hogy ne legyen annyira unalmas – ajánlotta fel olyan mérhetetlen nagylelkűséggel a hangjában, mintha a világot kéne kifordítania a négy sarkából a nő kedvéért.

-          Miből gondolod, hogy nem éppen te untatnál? – vetette fel csipkelődve a nyomozónő, miközben ujjai között tollát forgatva, összehúzott szemmel nézett a férfira, aki látszólag sértetten húzta el a száját.

-          A lányom barátnői szerint, roppant szórakoztató társaság vagyok, ami már nyilván neked is feltűnt az elmúlt négy év alatt. – jelentette ki nagyképűen, mire Kate elmosolyodott.

-          Semmi kétségem a felől, hogy egy csapat 18 éves lány szórakoztatónak talál téged. Ezzel ellentétben, amit én az elmúlt négy évben tapasztaltam, az, hogy idegesítő vagy, gyerekes, pimasz, mindenféle képtelen elméletben és összeesküvésben hiszel…

-          Látod? Ezek egyike sem unalmas tulajdonság – vágott a nő szavába, mialatt büszkén kihúzta magát, Kate pedig, csak mosolyogva rázta meg a fejét.

-          Rendben! – bólintott hirtelen ötlettől vezérelve a nyomozónő, mire Castle értetlenül nézett rá, ő pedig, folytatta – tényleg szórakoztatni akarsz? Lepj meg! – dobta fel a labdát, és abból, ahogy az író szeme megcsillant, le sem tagadhatta volna, hogy érdekelni kezdte a folytatás.

-          Azt hittem, utálod a meglepetéseket… - jegyezte meg óvatosan, lassan, mire Kate rántott egyet a vállán.

-          Ezúttal, kivételt teszek! Gyerünk, írók gyöngye! – kacsintott kihívón a férfira, aki hirtelen úgy érezte, kezd meleg lenni a zakó – mit szólnál hozzá, ha most, ebben a pillanatban megtehetnél valamit, amiről még csak nem is álmodtál soha, és örömet szereznél vele! – húzta fel csábítón egyik szemöldökét Kate, mire Castle nagyot nyelt, ha belegondolt, mit is tenne most szívesen. Ha a fantáziája szülte képekre hallgatott volna, most azonnal közelebb hajol Kate-hez, és megcsókolja az érzéki mosolyra húzódó ajkakat, még akkor is, ha ezzel azt kockáztatja, hogy a nő soha többé nem engedi az őrs területére. A Beckett zöldes-barna szemében cikázó huncut fények kíváncsivá tették, és érdeklődve, heves szívdobogással hajolt közelebb.

-          Tegyem meg azt, amiről sosem álmodtam, hogy megteszem itt? Ebben a helyiségben? – kérdezte halkan, mire Kate érezte, hogy veszélyes vizekre eveztek. Szeretett évődni a férfival, de az elmúlt éjszaka után, már sokkal nagyobb kockázattal járt, mint korábban. Ezúttal nem csak elképzelte, pontosan tudta, milyen ízűek a keskeny ajkak, milyen érzés, amikor a hosszú, erős ujjak gyengéden szántanak végig nyaka vonalán, ahogy azt is tudta, milyen érzés, amikor a másik bocsánatot kér az édes éjszakáért.

-          Pontosan! Parancsolj! – dobta elé az akták felét, így utalva arra, mire is gondolt – még egyszer sem segítettél aktákat nyálazni, és gondolom, rémálmodban sem jött elő, szóval, hajrá! Szerezz örömet! – kacsintott a férfira gonoszkodva, és elkönyvelve apró győzelmét, nyitotta ki az első aktát, figyelmen kívül hagyva az író fancsali ábrázatát. Castle éppen válaszolni akart, amikor a kávéfőző jelezte, hogy elkészültek a feketék, így csak duzzogva felállt, és kivette a két csészét. Miközben a szokott mozdulatokkal helyezte el a habot a tetejükön, úgy ahogy a nő szerette, magában elgondolkodott. Egyfelől jó érzés volt ismét évődni a nyomozóval, komiszkodni egy kicsit, másfelől, az elmúlt éjszaka után egyáltalán nem akarta, hogy minden ismét olyan legyen, mint régen. Most, hogy megízlelte azt a varázslatot, amire egymás karjaiban képesek voltak, már többet akart. Ismét át akarta élni, és senki mással nem tudta elképzelni, csak a nyomozónővel. Erre azonban esélye sem volt, hiszen Kate azóta sem hozta fel azt az éjszakát. Amikor elkészült a kávékkal, megfordult, és titokban a nőt fürkészte, aki teljesen belemerült az akták tanulmányozásába. Mint mindig, most is megjelent homlokán az apró ránc, ami azt jelezte, hogy erősen koncentrál. Castle egy percig eljátszott a gondolattal, hogy szóba hozza az együtt töltött éjjelt, végül félve a nyílt elutasítástól, meggondolta magát, és csak némán letéve a csészéket, helyet foglalt ismét, majd kinyitotta az első aktát, amit Kate meglepve figyelt, de nem szólt semmit. Legalább fél óra telt így el. Szótlanul tanulmányozták a nyomtatott lapokat, Kate néha jegyzetelt, Castle pedig, unottan forgatta az A4-es papírokat. – Ennél látványosabban nem tudsz unatkozni, Castle? – kérdezte Kate, miután megelégelte, hogy a mellette ülő akkorákat sóhajt, mintha az egész kínai gazdaság problémája az ő vállát nyomná.

-          Próbálok, de nem sok színészi képességet örököltem anyámtól – jött a gyors felelet, majd az író azonnal folytatta – egyébként, ha kíváncsi vagy rá…

-          Nem vagyok – dobta vissza azonnal a labdát Beckett, de mint minden alkalommal, az írót ezúttal sem érdekelte, mennyire érdeklődő a közönség, csak beszélt tovább.

-          Szóval, éppen pro és kontra érveket sorakoztatok fel magamnak – fejezte be megkezdett mondatát a férfi, és örömmel állapította meg, hogy az érdeklődés szikrája egy tized másodpercig megcsillant a nő szemében. Ez azonban valóban csak egy rövid ideig tartott, mert Kate szinte azonnal kontrollálta érzéseit, és az unalom álarcát feltéve pillantott rá.

-          Na, ne mondd! Mégis, mire? Arra, hogy maradj, vagy inkább hazamenj? – kérdezte látszólag érdektelenül, de az írót nem tudta becsapni. Mosolyát elfojtva, komoly képpel válaszolt.

-          Majdnem. Azon tanakodom, hogy itt maradjak veled, vagy inkább nézzek át Javi-hoz és Ryan-hez. Finom cseresznyeillat, kontra gyerekes veszekedés, amolyan ovis felvonásban – játszott el a gondolattal mindkét tenyerét feltartva, miközben úgy egyensúlyozott velük, mintha valóban egy mérleg két nyelve lett volna. – A papírmunka mindkét helyen veszettül unalmas, de! – emelte fel mutatóujját – és itt jön a neheze a döntésnek. Javi és Ryan, ahogy marakodnak, mint két ötéves, meglehetősen kevés szókincs birtokában… túl csábító… - harapdálta alsó ajkát, mint, aki tényleg nem tud dönteni, mire Kate elhúzta a száját.

-          Én nem marasztallak, Castle! Ha menni akarsz, ott az ajtó – mutatott a pihenő ajtaja felé, de a férfi megrázta a fejét.

-          Azért ez nem ilyen könnyű – sóhajtott gondterhelten – Javi és Ryan ugyanis korántsem olyan szellemes társaság, mint te. Igaz, az elmúlt fél órában nem voltál túl beszédes, mégis…

-          Castle, értékelem, hogy megpróbálod saját magad szórakoztatni… tudod, mit? Nem, egyáltalán nem értékelem! – javította ki magát azonnal a nyomozónő szigorú tekintettel – ha untat a papírmunka, megoldom egyedül, de egyáltalán nem szép, hogy azon szórakozol, hogy két barátod marakodik!

-          Először is, nem azon szórakozom, hogy marakodnak, hanem azon, AHOGY! – hangsúlyozta ki a szót a férfi, majd folytatta – másodszor, nem hiszem, hogy ez sokáig fog tartani kettejük között. Túl jó barátok ahhoz! – legyintett optimistán az író, mire Kate komolyan nézett rá.

-          Néha elég egyetlen rossz döntés, vagy tett, hogy mindent megváltoztasson – jegyezte meg, mire Castle arcáról is lehervadt a mosoly. Fogalma sem volt, mire céloz a nő. Nem tudta eldönteni, hogy még mindig a két férfiról, Ryan tettéről, és annak következményeiről beszélgetnek, vagy már kettejükről beszél Beckett. Vajon, arra gondolt, hogy amit múlt éjjel tettek, mindent megváltoztat? De ha nem akarja itt látni, miért nem mondja meg? Miért nem mondja meg nyíltan, hogy megbánta az elmúlt éjjelt, és küldi el egyenesen. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a nyomozónő akkor is hazudott, amikor a temetőbeli szerelmi vallomásról kérdezte. Talán most sem áll készen arra, hogy őszintén elmondja, nem érez iránta semmit? – tette fel magának a kérdést, végül rájött, neki kell lépnie, neki kell megkönnyíteni a nő számára a helyzetet. Nagyot nyelt, majd megköszörülte a torkát.

-          Kate… - szólította keresztnevén a nyomozót, aki most meglepetten pillantott fel rá az aktákról – én… szóval, ami múlt éjjel közöttünk történt…

-          Castle! – vágott a szavába Kate – nem kell elismételned… úgy értem, tudom, hogy mit érzel, és…

-          Nem, nem tudod, mert nem mondhattam el! – jelentette ki határozottan az író, mire Kate felpattant a székről, és a pulthoz lépett. A legkisebb porcikája sem akarta ismét meghallgatni, hogy az író mennyire megbánta azt az éjszakát, amit ő egészen ma délelőttig, életének legszebbikének hitt, Castle azonban, nem adta fel. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ezúttal elmondja, amit korábban nem sikerült.