Várok rád 41. rész

 

41. rész

Nate döbbenten meredt a férfira, aki kihúzott testtartással állta a tekintetét, és arcán látszott, magyarázatot követel az orvostól, akinek fogalma sem volt, honnan szerezhetett tudomást a közelgő esküvőről John.

- Mi az? Meglep, hogy tudok róla? – kérdezte ingerült hangon, miközben fel-alá kezdett járkálni a szobában, úgy beszélt tovább. – Délután futottam össze Corinne-nal, ő újságolta! Képzelheted, hogy meglepődtem! Szinte biztosra vettem, hogy szereted a lányomat, erre kiderül, hogy végig csak játszottál vele! Egy gazember vagy Nate Jamison, anyád szégyenkezne miattad!

- Mr. Kincaid, hadd magyarázzam meg – nyelt nagyot az orvos, de John meg sem akarta hallgatni.

- Félre ne érts, nem érdekel, hány nővel csalod meg a menyasszonyodat, ezt minden férfinak a lelkiismeretére bízom! – vont vállat megvetőn, majd villámló szemekkel lépett az orvos elé. – De te kihasználtad a lányomat, és ezt senkitől nem tűröm el! – szűrte fogai között fenyegetőn, Nate pedig nem tudta hibáztatni érte. Abból a szemszögből, ahogy John látta a helyzetet, valóban így tűnhetett, és ha az ő lányáról lett volna szó, minden bizonnyal hasonlóképpen reagált volna. – Elcsábítottad, az ágyadba csaltad, aztán elhajítottad! Csak szórakozni akartál vele! – záporoztak a vádak a férfiból egyre dühösebben, Nate pedig undorodva rázta meg fejét még a gondolatra is, hogy valaha így bánna Victoria-val. – Semmi nem volt igaz abból, amit nekem előadtál igaz? Akkor hát, mi volt ez az egész? Így akartál bosszút állni rajtam, amiért elküldtelek Amerikába tanulni és elválasztottalak benneteket egymástól?!

- Nem! – jutott végre szóhoz Nate, és ő is emelt hangon folytatta – nem erről van szó! Én tényleg szeretem Victoria-t és vele akarok lenni!

- Ha valóban így van, akkor bontsd fel az eljegyzésedet Corinne-nal – közölte halálos nyugalommal John, mialatt pillantását egy percre sem vette le az orvosról, és figyelmét nem kerülte el, hogy annak megfeszül állán az izom. – Fiam, bárkivel előfordulhat, hogy téved a szíve – folytatta lágyabb hangon. – Ha rájöttél, hogy Victoria-t szereted, akkor légy férfi! Mondd meg Corinne-nak és kész!

- Ez… nem ilyen egyszerű – köszörülte meg torkát zavartan Nate, majd nagy levegőt vett. – Őt… nekem muszáj elvennem, mármint…

- Valóban? – húzta fel szemöldökét kérdőn a férfi, de szemében megint megjelent a harag tüze, mely azonban egyelőre még csak visszafogottan pislákolt, de előrevetítette, hogy kész bármikor fellobbanni. – Ha azt hiszed, hogy a lányom a szeretőd lesz…

- Sosem kérném tőle ezt! – vágott a szavába Nate azonnal, majd folytatta – annál sokkal jobban tisztelem, hogy ilyen szerepbe kényszerítsem, de a házasságot nem mondhatom le. Ezért is megyek el, és hagyom, hogy elfelejtsen – tette hozzá halkan, mire John örömtelenül felnevetett.

- Menj a pokolba, Jamison! – vetette oda bosszúsan, majd zsebébe dugta kezét, úgy folytatta – ide sem kellett volna jönnöd! Elcsavartad a lányom fejét, pedig tudtad, hogy nem adhatsz neki semmit!

- Ez nem igaz! – emelte meg hangját Nate mérgesen. – Szeretem Victoria-t, az életemnél is jobban! Ami köztünk volt, sokkal többet jelentett a számomra, mint egy kaland! Pontosan ezért nősülök meg, mert bármit hajlandó vagyok feláldozni érte! – tört fel belőle kétségbeesetten, amivel elérte, hogy John néhány másodpercre elhallgasson, majd a következő pillanatban összehúzott szemmel lépett hozzá közelebb és alaposan szemügyre vette. A másodpercek, amíg szótlanul meredt rá, óráknak tűntek, Nate-nek pedig fogalma sem volt, mi történik, aztán a férfi megszólalt.

- Tényleg szereted őt – állapította meg enyhe meglepettséggel a hangjában, és gyanakvását csak megerősítette, amikor amaz elkapta a tekintetét, ő pedig érdeklődve hajtotta kissé oldalra a fejét. Most már teljesen biztos volt benne, hogy valaki belekényszerítette az eljegyzésbe a fiatal orvost, de ahogy végig pörgette fejében az óvatlanul kikotyogott mondatokat, az egyik nem hagyta nyugodni. – Bármit feláldozol érte… - ízlelgette félig hangosan, Nate pedig nagyot nyelt, ahogy rádöbbent, túl sokat mondott a ravasz, szemfüles férfi előtt. – Még az életedet is? – húzta fel szemöldökét kérdőn, de amikor nem kapott választ, egészen közel állt meg az orvos előtt és komolyan nézett bele a zöldes-kék szemekbe. – Nate! Ezért nősülsz meg? Valaki fenyegeti a lányomat? – sziszegte fojtott indulattal a hangjában, majd azonnal jött a következő kérdés – Corinne? – tapintott rá a lényegre, de mielőtt az orvos válaszolhatott volna, nyílt a könyvtárszoba ajtaja és Victoria lépett be rajta, Maggie társaságában. A doktornő azonnal megérezte a feszültséget, mely a szobában uralkodott, és kék szeme gyanakvón futott végig a két férfin.

- Minden rendben? – kérdezte szemöldökét ráncolva, mire Nate azonnal bólintott.

- Persze – hazudta szemrebbenés nélkül, mialatt igyekezett kerülni az öreg Kincaid fürkésző tekintetét és átkozta magát ostobaságáért, amiért nem volt elég óvatos.

- Apa, te szivarozol? – lépett apjához Victoria, mire a férfi ártatlanul nézett vissza rá.

- Nem – közölte halálos nyugalommal. – Csak rágcsálom. Azt még lehet, nem? – kérdezte sértetten, mire a doktornő égnek emelte szemét, Nate pedig folytatta.

- Éppen azt mondtam édesapádnak, hogy ideje mennem. Fárasztó volt a mai nap – szabadkozott, miközben Maggie-hez lépett. – Örülök, hogy megismerkedhettünk, és sok boldogságot kívánok – mosolygott kedvesen a nőre, aki viszonozta a gesztust, ő pedig John-ra nézett. – Mr. Kincaid, köszönöm a vacsorát és… a beszélgetést is – tette hozzá, mialatt kezét nyújtotta a férfinak. – Remélem, mindazzal, amit nekem mondott, Steven is tisztában van – jegyezte meg sokatmondón, mire John kihúzta magát.

- Majd tisztában lesz, ne aggódj! – bólintott határozottan, aztán Victoria felé fordult. – Lányom, kísérd ki a vendéget! – kérte nyugodt hangon, melyből jól hallható volt, hogy nem vár ellenkezést, de a doktornő, aki alig várta, hogy megszabaduljon a férfi közelségétől, zavartan nevetett fel.

- A te házad, a te vendéged apa, úgy illene, hogy te kísérd ki, nem? – kérdezte látszólag könnyedén, mire apja elnyomott egy sóhajt. Miért van az, hogy ez a lány egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy ellenkezzen vele? – tette fel magának a kérdést, aztán elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, a felesége is éppen ilyen volt. Ha csak tehette, ellentmondott neki, csipkelődött vele, és ez egyszerre bosszantotta és vonzotta benne.

- Először is ez a te házad is, ennél fogva Nate a te vendéged is – magyarázta olyan hangon, mintha egy gyerekhez beszélne. – Másodszor, Maggie is a vendégem, és nem szívesen hagynám egyedül – villant a tekintete, Victoria pedig úgy döntött, megadja magát a sorsnak, így ezúttal szó nélkül indult el a bejárati ajtó felé, Nate pedig szorosan a nyomában haladt. – Megtudtál valamit? – fordult azonnal Maggie felé, aki csalódottan húzta el ajkát.

- Azon kívül, hogy a lányod szerelmes és pokolian szenved, semmit – sóhajtott fel szomorkásan, miközben leült a kanapéra, John pedig mellé telepedett a karfára, és megfogta a nő kezét. – Na és te? Tényleg igazat mondott Corinne? Összeházasodnak? – kérdezte aggodalmasan, hiszen John neki mondta el egyedül, amit délután, a városban járva megtudott, és felnyögött, amikor a férfi bólintott.

- Sajnos, igen – erősítette meg szóban is metajelzéseit John, majd azonnal folytatta – de nekem valami bűzlik ebben az egészben – tette hozzá, és amikor Maggie meglepetten kapta fel fejét, folytatta – Nate olyan szavakat használt, hogy muszáj nősülnie, és azért házasodik meg, mert bármit hajlandó feláldozni Victoria-ért…

- Gondolod, hogy Victoria-t fenyegeti valamivel Corinne? – rakta össze a kirakós darabkáit azonnal Maggie is, amivel csak még inkább bizonyította John számára, milyen okos nő, mire a férfi lassan bólintott.

- Egészen biztos! Az árát pedig Nate fizeti meg, azzal, hogy feleségül veszi – csikorgatta meg fogait John, miközben keze ökölbe szorult. – Csak kapjam a kezeim közé azt az átkozott nőszemélyt! Mégis, hogyan jön ahhoz, hogy ártani akarjon a lányomnak?!

- Nyugodj meg, John – simított végig a férfi karján Maggie finoman. – Tudod, hogy árt a szívednek, ha idegeskedsz. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy Corinne valamivel kényszeríti Nate-et a házasságra. Korántsem biztos, hogy Victoria ellen készül valamire. Talán Nate-ről tud valamit, ami rosszul esne a lányodnak, és ettől akarja megóvni őt Nate – találgatott, mire John is bólogatni kezdett.

- Mindenesetre azt hiszem, ideje kezembe venni a dolgokat – jelentette ki határozottan. – Talán Steven a segítségemre lesz ebben az ügyben. Úgy tudom, megvannak hozzá a kapcsolatai, hogy egy kicsit Nate Jamison körmére nézzen – hozta meg döntését, amivel úgy tűnt, Maggie is elégedett, mert egyetértőn bólintott.

 

Victoria egészen az ajtóig kísérte Nate-et, aki a küszöbnél megtorpant és várakozón nézett az orvosnőre. Tekintete úgy simogatta végig a gyönyörű arcot, a szépen ívelt szemöldököket, a kék szemeket, a fitos orrot és a telt, cseresznye ízű ajkakat, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni, miközben csak nehezen állta meg, hogy ne húzza magához egészen közel, és ne csókolja le ajkáról a szomorúságot.

- Örülök, hogy elfogadtam ezt a meghívást – törte meg a rájuk telepedő csendet, és amikor Victoria felnézett rá, folytatta – így legalább veled tölthettem még egy utolsó estét. Ki tudja, talán, mire újra eljövök, már férjes asszony leszel – tette hozzá elszoruló szívvel, mely csak még fájóbb lett, amikor Victoria nem tiltakozott.

Várok rád 40. rész

 

40. rész

John a szájához emelte a villát, miközben tekintete a vele szemben ülő fiatalok között cikázott. Szinte tapintani lehetett közöttük a feszültséget, és bár Victoria igyekezett nyugodtnak tűnni, kedélyesen elbeszélgetni Maggie-vel, apját nem tudta becsapni. Ismerte a lányát, pontosan tudta, hogy a mosoly, melyet ajkára kényszerített, nem valódi és abból, ahogy csak tologatta az ételt a tányérján, és bizonyos időközönként a falra erősített kerek órára pillantott, tudni lehetett, hogy alig várja az este végét. Ő és Maggie próbálták fenntartani a társalgást, melyben a fiatalok részt is vettek, de látszott rajtuk, hogy gondolatban teljesen máshol járnak mindketten. Néhány másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy talán mégsem volt jó ötlet ez a vacsora, végül elvetette. Az üzleti életben számtalanszor környékezte meg kétely, de ösztöneinek engedelmeskedve haladt előre, és kivétel nélkül sikert aratott. Érezte, most is ezt kell tennie.

- Nem ízlik, kislányom? – kérdezte aggodalmas hangon, Victoria tányérja felé intve fejével, melyről alig hiányzott néhány falat, mire a doktornő zavartan mosolygott apjára.

- Dehogy, nagyon finom – biztosította az étel kiváló minőségéről a férfit, majd szabadkozva tette hozzá – a délután folyamán ettem egy szendvicset a büfében, biztosan megfeküdte a gyomromat – vont vállat látszólag könnyedén, hiszen azt mégsem vallhatta be, hogy gyakorlatilag azóta alig tud enni, mióta ő és Nate szakítottak, ráadásul a helyzeten fikarcnyit sem segített, hogy a férfi itt ült mellette, egészen közel. Valahányszor levegőt vett, orrába bekúszott arcvizének fanyar illata, pillantása pedig folyton az erős kezekre tévedt, melyek néhány nappal korábban olyan finoman simogatták végig testét.

- Úgy tűnik, ugyanaz a kórság kínoz mindkettőtöket – bökött most fejével John Nate tányérja felé, aki szintén alig fogyasztott valamit a vacsora alatt, ellenben tekintete gyakran elidőzött az orvosnőn.

- Ebben biztos vagyok – motyogta orra alatt Nate, hiszen sejtette, hogy Victoria étvágytalanságának ugyanaz az oka, mint neki. Folyton azon járt az esze, hogyan tudna kihátrálni az esküvőből úgy, hogy szerelme is orvos maradhasson és Corinne ne árthasson neki, de semmi nem jutott eszébe. Bármennyire is fájt a szíve és vágyott Victoria után, el kellett fogadnia a sorsát, hogy ők ketten sosem lehetnek együtt.

- Én mindenesetre jól laktam, szóval, ha ti is befejeztétek, javaslom, menjünk át a könyvtárba és ott folytassuk az estét – tolta el maga elől a tányért John, mire Victoria megkönnyebbülten nyomott el egy sóhajt, amiért felállhat az orvos mellől.

- Menjetek csak, én leszedem az asztalt és elmosogatok – ajánlotta fel készségesen, mert az is legalább fél órát jelentett Nate nélkül, de apja megrázta a fejét.

- Csak nem gondolod, hogy nálam a vendég mosogat? – kérdezte felháborodottan – Polly-t azért fizetem, hogy ezt megcsinálja!

- Először is, úgy tudtam, én itthon vagyok – állt fel az asztaltól és miközben beszélt, elkezdte összeszedni a tányérokat – másodszor otthon sincs egyetlen Polly sem, aki elvégzi helyettem – folytatta, és észre sem vette, hogy amikor Nate előtt hajolt el, a férfi egy másodpercre mély levegőt vett.

- Victoria-nak igaza van – kapcsolódott be a vitába Maggie is, mialatt ő is felállt. – Hagyjuk szegény Polly-t pihenni, eleget dolgozik nap közben. Ti beszélgessetek csak a könyvárban, mi addig rendet rakunk – kacsintott az orvosnőre, aki mosolyogva fogadta a támogatást, mire John orra alatt morogva engedelmeskedett. Amint Nate is eltűnt apjával az étkezőből, Victoria erőtlenül rogyott le az egyik székre, aminek Maggie is a szemtanúja volt, ahogy visszatért egy újabb adag mosatlanért a konyhából. – Jól vagy? – kérdezte együttérző hangon, hiszen, ha John nem mesélt volna neki a tervéről, akkor is észrevette volna a két orvos között vibráló feszültséget.

- Persze, semmi bajom – varázsolt gyorsan mosolyt az ajkára Victoria, mialatt felállt, és magához vett néhány boros poharat. – Csak fáradt vagyok, ennyi az egész. Mostanában keveset alszom – tette hozzá, mire Maggie elmosolyodott.

- Ó, igen – jelent meg réveteg álmodozás a tekintetében. – A jól ismert tünetek. Étvágytalanság, álmatlanság, elnyomott sóhajok… a szerelem már csak ilyen – jegyezte meg sokatmondón, mire Victoria határozottan rázta meg fejét.

- Nem, semmi ilyesmi, csak… - próbált ellenkezni, de Maggie nem hagyta magát, folytatta.

- Gyönyörű érzés, nincs a világon ennél szebb – sóhajtott fel szentimentálisan, majd lesütötte szemét. – Azt hittem, Walter után sosem lesz benne többé részem, de szerencsém volt – hallgatott el hirtelen, Victoria pedig tudta, hogy az apjára gondol, és arra, hogy egymásra találtak. Ő is elmosolyodott, ezúttal őszintén, és közelebb sétált az ápolónőhöz, aki tovább beszélt. – Tudod, bizonytalan voltam és féltem. Olyan hosszú ideje éltem egyedül… berendezkedtem a magányra, és féltem mást is beengedni. Féltem a változástól, de leginkább attól, hogy fájni fog, ha elmúlik. Most már örülök, hogy elnyomtam ezeket a kételyeket és kinyitottam a szívem. Te se hagyd, hogy a félelem elvegye a lehetőséget a boldogságtól – figyelmeztette szeretetteljes hangon a doktornőt, de az keserűen elmosolyodott.

- Hidd el, Maggie, ha ez az én döntésem lenne… - akadt el egy pillanatra, majd nagyot sóhajtva rázta meg fejét. – Vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni, bármilyen bátrak is legyünk – válaszolta rejtélyesen, majd a poharakkal a kezében a konyha felé vette az irányt, Maggie pedig értetlenül nézett utána. Úgy látszott, tévedtek John-nal, amikor azt hitték, Victoria fél közel engedni magához Nate-et, de akkor mégis mi tarthatja távol egymástól a szerelmeseket? – tette fel magának a kérdést, miközben reménykedett benne, hogy a férfi sikeresebb lesz Nate-tel.

 

Nate elgondolkodva forgatta kezében a kristálypoharat, melyben aranyszínű whisky csillogott. A jégkockák, melyek azonnal munkához láttak és hűteni kezdték az italt, bizonyos időközönkét a pohár oldalának koccantak, megtörve a szobában beállt csendet. John néhány másodpercig fürkésző tekintettel figyelte a fiatal orvost, majd asztalához sétált, és egy gravírozott fedelű, barna dobozból szivart vett elő.

- Meddig maradsz Nelson-ban? – kérdezte csak úgy, mellékesen, mire Nate nagyot sóhajtott.

- Nem tudom – felelte az igazságnak megfelelően. Szakmai oka már nem volt maradni, viszont a háta is borsódzott attól, hogy visszamenjen Bostonba. Nemcsak azért, mert Corinne azon nyomban nekiállt volna szervezni az esküvőjüket. Egyszerűen már nem vonzotta a nagyvárosi élet, a magányos esték, az üres lakás, a hideg ágy. Sem Boston, sem bármilyen más város nem nyújthatott számára otthont Victoria nélkül. Ott akart élni, ahol a nő volt, de erre kevés esélyt látott. – Talán, néhány nap… nem tudom – ismételte meg a korábbi választ, mire John felé fordult, és elgondolkodva pásztázta végig tekintetével.

- Emlékszel a bált megelőző délutánra, amikor összefutottunk a kórházban? – tette fel a kérdést váratlanul, mire Nate meglepetten húzta fel szemöldökét, ő pedig folytatta – azt mondtad, szereted a lányomat. Hogy te lennél a legjobb választás neki, mert senki nem fogja úgy szeretni, ahogy te. Azt is mondtad, hogy Steven mellett sosem lesz boldog – idézte fel az orvos szenvedélyes szavait, mire Nate lassan bólintott.

- Így van – nyelt nagyot az orvos, mialatt ujjai a kezében lévő pohár karimáján siklottak végig, John pedig közelebb lépett hozzá.

- Nem értettem egyet – vallotta be őszinte hangon John a nyilvánvalót, amit Nate is tudott, de mielőtt a férfi válaszolhatott volna a kijelentésre, folytatta – számomra minden szempontból Steven lett volna a tökéletes választás. A családját tisztelik Nelson-ban, anyagilag tehetősek, és mellettem dolgozik évek óta. Nyugodt szívvel bíznám rá a vállalatot… - folytatta, majd nagyot sóhajtott. – Csak egyetlen dolog hiányzott… Victoria egyáltalán nem akart férjhez menni. Azt hittem, csak az elköteleződés ellen van kifogása, de amikor megláttalak benneteket együtt a kórházban és később a bálon, már tudtam, hogy foglalt a szíve. Mégsem tudtam elfogadni, hogy szerelmesek vagytok egymásba. Azt akartam, hogy Steven legyen a vejem, de Victoria ellenállt. Hallani sem akart róla, még egy árva randevút sem adott a kölyöknek – nevetett fel halkan, ahogy felidézte lánya ellenkezését, majd hirtelen elkomolyodott, ahogy eszébe jutott a délelőtti beszélgetésük. – Egészen ma délelőttig. Ma valami megváltozott – nézett mélyen az orvos szemébe és figyelmét nem kerülte el, hogy az feszültebbé válik. – Ma ismét felhoztam a témát Victoria-nak, hogy esetleg elfogadhatná Steven házassági ajánlatát, és tudod, mi történt? – tette fel a kérdést, mire Nate lassan bólintott.

- Van egy tippem – felelte halkan, hiszen a doktornő utolsó mondatát a beszélgetésből tisztán hallotta, amikor belépett a kórterembe.

- Elfogadta. Minden vita nélkül belement, hogy férjhez menjen – válaszolta John és hangjából most is jól ki lehetett venni a csodálkozást, miközben tovább beszélt. – Bár egyértelműen téged szeret, mégis máshoz akar hozzámenni. Valakihez, aki mellett sosem lesz boldog! Szóval, tőled várom a választ, hogy mi az Isten nyila történt! – emelte meg kissé a hangját váratlanul, mire Nate meglepetten kapta fel fejét a változásra, így megláthatta a harag szikráit pattogni a szemében.

- Mr. Kincaid… - igyekezett valahogy megmagyarázni a dolgokat Nate, bár arról fogalma sem volt, mit mondhatna, de az idős férfi nem hagyta.

- Victoria a mindenem, Nate! Az egyetlen, ami a feleségem szerelméből maradt nekem, és átkozott legyek, ha hagyom, hogy bárki bántani merészelje! Tiszteltem az édesanyádat, rólad is pozitív kép alakult ki bennem az elmúlt napokban, de ha miattad ilyen szomorú, életed végéig bánni fogod, hogy valaha megismertél! Értesz engem, fiam? – szorította össze keskeny ajkát elszántan, mire az orvos magabiztosan állta a tekintetét.

- Mr. Kincaid – fogott bele ismét, nyugalmat erőltetve magára Nate. – Esküszöm, hogy nem akartam bántani Victoria-t. Higgye el, nekem sem könnyű ez a helyzet…

- Hogy merészeled ezt állítani, amikor Corinne-t készülsz feleségül venni!? – szegezte neki a kérdést egyenesen, amivel sikerült meglepnie az orvost.

Várok rád 39. rész

 

39. rész

Victoria mosolyogva ült apja ágyának szélén, miközben kezével az erős ujjakat szorította és magában ismét hálát adott Istennek, amiért nem vette el tőle a szeretett férfit, aki a napok múlásával egyre inkább kezdte visszanyerni régi erejét és magabiztosságát. A gyógyszereket valószínűsíthetően élete hátra lévő részében szednie kell majd, de az eredményei azt mutatták, szerencsésen megúszta a szívrohamot.

- Mégis, meddig akarnak még itt tartani? – méltatlankodott John megint, ahogy mindig, valahányszor lánya meglátogatta, mire a doktornő ezúttal is elnézőn mosolygott vissza rá.

- Amíg jónak látják – válaszolta nyugodtan, noha tisztában volt vele, hogy apjának ez korántsem elég. Határozott, egyenes természete nem tudta elfogadni a burkolt, bizonytalan válaszokat. Üzletemberként a kiszámíthatóságot szerette, és gyűlölte, amikor nem tudta előre pontosan, mi fog történni. – Egyébként, ne tegyél úgy, mintha nem élveznéd a vendégszeretetünket – húzta fel sokatmondón szemöldökét Victoria, mire apja zavartan nézett vissza rá, ő pedig elnevette magát. – Azt csiripelik a madarak, hogy Maggie a kelleténél többször ellenőrzi az aktuális állapotodat. Legalábbis gyakrabban, mint ahogy az egy nővértől elvárható lenne – harapta be alsó ajkát, nehogy felnevessen, amikor meglátta, hogy az idős Kincaid zavartan kezd köhécselni. Maggie az 50-es éveinek közepén járó ápolónő tíz éve özvegyült meg, amikor a férje meghalt egy balesetben és azóta csak a munkájának élt, épp úgy, ahogy John is. A még mindig nagyon csinos, barna hajú, barna szemű, karcsú termetű nővér számtalan bókot kapott a betegektől és idősebb orvosoktól, de kivétel nélkül elutasította és látszólag a magányra rendezte be életét. Bár Victoria-t először meglepte a pletyka, hogy Maggie és John sok időt töltenek egymással, úgy gondolta, a kedves, barátságos, életvidám nőnél jobbat nem is találhatna maga mellé az apja, nem mellesleg pedig remélte, hogy ez a szerelem elvonja a munkától a férfit.

- Ugyan már! – nevetett fel kínosan John, miközben torkát köszörülve kezdte el igazgatni takarójának szélét, melyen egyetlen gyűrődés sem volt látható. – Csak… időnként beszélgetünk, ennyi az egész – hárította el a célzást, de Victoria-t nem tudta becsapni. – De kétségtelen, hogy nagyon… figyelemreméltó személyiség – tette hozzá halkabban, a doktornő pedig elnyomott egy mosolyt.

- Magam is úgy vélem, hogy nagyon kedves nő, és sok bennetek a közös vonás – biztatta óvatosan a férfit, mire az meglepetten emelte rá szemét.

- Szóval, nem bánnád, ha mi ketten… mármint… - dadogta feszengve, Victoria pedig nevetve rázta meg fejét.

- Ugyan apa! Én örülnék neki a legjobban, ha lenne melletted valaki – hajolt közelebb, hogy végig simítson a ráncokkal barázdált, de még mindig jóképű vonásokon, mire a férfi hirtelen szomorkásan felsóhajtott.

- Tudod, tisztában vagyok vele, hogy soha nem fogok úgy szeretni senkit, mint édesanyádat – fogott bele halkan, miközben lenézett jobb kezére, és könnyes szemmel forgatta meg ujján a karikagyűrűt. – Olyan szerelem, amit vele éreztem, csak egyszer adódik az életben… - tette hozzá nagyot nyelve. – De 27 évig egyedül élni túl hosszú idő, és nekem elég volt a magányból. Maggie az első nő, akivel jól el tudtam beszélgetni. Okos, jó a humora és képes volt elvonni a figyelmemet a munkáról – mosolyodott el lágyan, szinte hitetlenkedve, Victoria pedig szintén mosolyogva hallgatta. – Képzeld, tegnap elfelejtettem telefonálni az irodámba, hogy rákérdezzek a Winston projektre. Ilyen még sosem fordult elő velem… leszámítva, amikor megismertem édesanyádat – rázta meg fejét döbbenten, lánya pedig elégedetten bólintott.

- Nagyon helyes! – értett egyet, majd folytatta – úgyis beszélni akartam veled erről és nekem csak könnyebb, ha ebben Maggie is a segítségemre lesz – vezette fel az okot, amiért bejött az apjához, mire az kíváncsian nézett rá, ő pedig tovább beszélt. – Ez a szívroham megviselte a szervezetedet, apa – fogott bele óvatosan, mert el tudta képzelni, milyen reakcióra számíthat. – Ugyan szerencsésen megúsztad, de a kockázata egy újabb infarktusnak meglehetősen nagy. Jobban oda kell figyelned az étkezéseidre, többet kell mozognod, és jóval kevesebbet dolgoznod! – figyelmeztette a férfit szigorúan, mire az nagyot sóhajtott és legnagyobb döbbenetére, beleegyezőn bólintott.

- Igen, tisztában vagyok vele, Maggie-vel már sokat beszélgettünk erről – válaszolta szomorkásan, Victoria-nak pedig egyre jobban tetszett apjának az ápolónővel való kapcsolata. – De a vállalat… az egész életem munkája van benne, és fogalmam sincs, mi lesz vele, ha visszavonulok. Talán… ha te és Steven… - tett egy gyámoltalan kísérletet újra, majd mielőtt a doktornő megszólalhatott volna, folytatta – Steven jó ember és rá merném bízni a vállalatot, de csak ha a család kezében marad. Mint a vejem, irányíthatná a céget, és biztos vagyok benne, hogy rólad is gondoskodna. Akkor nyugodtan vonulnék vissza az üzlettől – tette hozzá halkabban, majd szemét a lányára emelte, aki komolyan nézett vissza rá. Pontosan tudta, mire akar kilyukadni az apja, miközben Nate jelent meg előtte és az a szerelem, amit apja is átélt anyja mellett és amit ő is megtapasztalhatott volna az orvossal, ha nincs Corinne. De sajnos, az élet nem ezt tervezte velük, ő pedig kénytelen volt elfogadni, hogy neki sosem lesz része abban a csodában, amiből ízelítőt kapott ugyan, de csak azért, hogy még keservesebb legyen a valóság.

- Persze – bólintott rezignáltan, érzelemmentes hangon – miért is ne? – kérdezte nyugodtan, miközben arra gondolt, ha már Nate nem lehet az övé, és szerelem nélkül kell élnie, akkor legalább az apján megpróbál segíteni.

- Hogyan? – hökkent meg John, aki egy újabb vitára készült fel, vagy ellenkezésre, de korántsem arra a csendes beletörődésre, amit hallott. – Semmi ellenkezés?

- Semmi – felelte lemondó hangon a doktornő – ha férjhez kell mennem Steven-hez ahhoz, hogy visszavonulj a munkától, akkor ezt fogom tenni – jelentette ki határozottan, John pedig összehúzott szemmel, fürkészőn nézett végig lányán.

- Na és a szerelem? Hogy át akarod élni azt, amit mi édesanyáddal? Már nem akarod? – kérdezte aggodalmasan és a rossz érzés, mely hatalmába kerítette, csak még nagyobb lett, amikor meglátta a szomorú, fanyar mosolyt lánya ajkának szegletében.

- Ez a fajta szerelem több fájdalmat okozott nekem apa, mint bármi más egész eddigi életemben – jegyezte meg könnyes szemmel, rejtélyesen, mire John összevonta szemöldökét, miközben alaposabban megnézte Victoria-t. Arca sápadt volt, korábban vidáman csillogó szeme szomorúan nézett vissza rá, és szinte biztos volt benne, hogy fogyott is az elmúlt napokban. Mégis, milyen szerelem okozhatott fájdalmat egyetlen lányának? – tette fel magában a kérdést, miközben Victoria folytatta – Steven-nel jó életem lesz, ebben biztos vagyok – jelentette ki határozottan, apja pedig kezdte egyre rosszabbul érezni magát, amiért ráerőltetne a lányára egy olyan házasságot, amiben nem lesz boldog.

- Talán mégis inkább át kellene gondolnod – jegyezte meg halkan, de Victoria megrázta a fejét.

- Már megtettem! Ez a jó megoldás! – válaszolta magabiztosan, de John kételyei egyre nagyobbak lettek, és már korántsem érezte olyan jó ötletnek, hogy férjhez adja lányát szerelem nélkül.

- Na és Nate? – tette fel óvatosan a kérdést, és figyelmét nem kerülte el a fájdalom, mely átsuhant Victoria arcán, ezzel egyértelművé vált sejtése, miszerint ő az a szerelem, amiről az orvosnő beszélt. Bár korábban aggasztotta, mit szólnának üzletfelei, ha a házvezetőnő fia venné el egyetlen lányát, azóta megismerte a férfit, és rá kellett jönnie, mekkora szamár volt, amiért egy percig is hagyta, hogy az előítéletei vagy a félelmei alapján alkosson róla véleményt. Tisztességes, becsületes, jó orvos volt, aki barátságosan és kedvesen bánt nemcsak a betegekkel, de kollégáival is, akik láthatóan szerették és tisztelték. Az pedig, ahogy Victoria-ra nézett, egyértelművé tette a számára, hogy szereti a lányát.

- Nate a múltam része – válaszolta a doktornő halkan, de hangjából nem tudta elrejteni a csalódottságot és keserűséget – ideje tovább lépnem. Hamarosan elutazik, nekem pedig folytatnom kell az életem.

- Akkor is azt mondom, hogy ne hamarkodd el ezt a dolgot Steven-nel – mosolygott lányára, aki értetlenül nézett vissza rá.

- Épp az imént mondtad, hogy neki nyugodt szívvel adnád át a vállalatot. Öt perccel ezelőtt még te is jó megoldásnak találtad – emlékeztette a férfit Victoria, mire az megrántotta a vállát.

- Öt perce még az volt! – vágta rá hanyagul, majd folytatta – de most gondolkodnom kell! Biztos vagyok benne, hogy van más megoldás is, és…

- Felesleges! – szakította félbe apját határozottan Victoria – én már döntöttem. Feleségül megyek Steven-hez, amilyen hamar csak lehet! – jelentette ki megkérdőjelezhetetlen hangon, éppen akkor, amikor nyílt a szoba ajtaja és Nate lépett be rajta, aki még hallotta az orvosnő utolsó mondatát. Arcára volt írva a döbbenet és a fájdalom, ami John figyelmét sem kerülte el, aki pillantását, hol lányára, hol a fiatal orvosra függesztette és most már egészen biztos volt benne, hogy azok ketten szeretik egymást.

- Gratulálok – nyögte nehezen Nate, mialatt beljebb lépett és tekintete simogatón futott végig a doktornő orvosi egyenruhába bújtatott karcsú alakján, majd megállapodott kék szemén. Három napja nem találkoztak, azóta, hogy Victoria közölte, elengedi őt, felmenti az ígéretei alól és ő azóta nem tudta kiverni fejéből az utolsó csók emlékét. Szinte most is érezte ajkán a nőét, a finom illatot, mely orrába kúszott. Bár az orvosnő elengedte és kerülte, hogy találkozzanak, ő még mindig nem adta fel a reményt, hogy sikerül megoldást találnia a helyzetre, és boldogok lehetnek. Legalábbis eddig a pillanatig. A gondolat, hogy Victoria férjhez megy, vasmarokként szorította össze a szívét, és elképzelni sem tudta, hogy ez megtörténhet.

- Köszönöm – nyelt nagyot Victoria, miközben arrébb állt, hogy Nate közelebb léphessen apja ágyához, és leemelje a kórlapot a keretről.

- Steven szerencsés fickó – jegyezte meg szinte csak úgy, magának Nate, mialatt tekintete végig futotta a kórlapot és elégedetten bólintva helyezte vissza, aztán John-ra emelte pillantását. – Nos, jó hírem van! – mosolyodott el biztatón – még ma hazaengedjük a kórházból.

- Nahát! – derült fel a férfi arca őszinte örömmel. – Erre nem is számítottam!

- Persze, szigorúan követnie kell az utasításaimat, és szednie a gyógyszereket az előírt adagban – figyelmeztette páciensét, aki együttműködőn bólogatott. – A délelőtt folyamán megírom a zárójelentést, aztán szabadon távozhat. A kontroll ultrahang vizsgálat és EKG egy hét múlva lesz esedékes, de akkor már… Vernonba kell mennie – tette hozzá nagyot nyelve, így utalva rá, hogy addigra elutazik, mire John tekintete ismét a lányára vándorolt, aki összeszorította ajkát, kezeit pedig köpenyének zsebébe dugta, de nem szólt egy szót sem.

- Köszönök mindent, Nate – hálálkodott a férfinak, aki csak szerényen mosolyogva vette tudomásul, és az ajtó felé indult, de mielőtt távozott volna, John folytatta – volna kedve eljönni hozzám ma este vacsorára? Szeretném meghálálni, amit értem tett – mosolygott az orvosra őszinte tekintettel, de Nate szabadkozva rázta meg fejét.

- Erre igazán semmi szükség, Mr. Kincaid – utasította el az ajánlatot. – Csak a munkámat végeztem – tette hozzá, de John nem hagyta annyiban a dolgot.

- Victoria és Maggie is ott lesznek! – jegyezte meg sokatmondó mosoly kíséretében, hirtelen ötlettől vezérelve és elégedetten látta, hogy Nate szemében felcsillan az érdeklődés szikrája. Bár erről még egyik nővel sem egyeztetett korábban, Maggie-ben biztos volt. Tudta, ha elmondja neki a tervét, készséggel segít majd összeboronálni a fiatalokat, Victoria tekintete azonban figyelmeztetőn villant.

- Apa, nem hiszem, hogy…

- Ott leszek, köszönöm a meghívást – vágott közbe Nate, még mielőtt a doktornő kibújhatott volna a kötelezettség alól, Victoria pedig megcsikorgatta fogait.

- Akkor hétre várjuk, ugye, lányom? – nézett figyelmeztetőn az orvosnőre John, mire az mélyet sóhajtott és lassan bólintott, majd szó nélkül távozott. Amikor Nate is követte a példáját, John elégedetten dőlt hátra párnáján. Most már csak azt kellett kitalálnia, mi tartja távol egymástól a fiatalokat, és hogyan háríthatná el azt az akadályt az útból. Tisztában volt vele, hogy sokkal jobb megoldás lett volna a cég szempontjából, ha hagyja, hogy Victoria hozzámenjen Steven-hez, ugyanakkor nem volt hajlandó a vállalat és a pénz oltárán feláldozni egyetlen lányát. Joga volt hozzá, hogy megismerje az igaz szerelmet, és érezte, ezt csak az ifjú orvos oldalán tapasztalhatná meg, így még arra is rá kellett jönnie, hogyan oldja meg a visszavonulását anélkül, hogy sérülne a vállalat. Miközben ezen töprengett, nyílt az ajtó, és Maggie mosolygó arcát látta meg, mely egy csapásra elűzte minden aggodalmát. Biztos volt benne, hogy az ápolónő segíteni fog neki megtalálni a megfelelő megoldást.

Várok rád 38. rész

 

38. rész

Nate tekintete gyorsan futott körbe a helyiségben, és amikor látta, hogy Victoria egyedül van, beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót, aztán odalépett a nőhöz, és szó nélkül a karjaiba vonta. Ajka finoman simult az orvosnő szájára, aki minden korábbi gondolatait, kétségeit elfelejtve adta át magát a pillanatnak. Nate lágyan csókolta, szerelmesen, miközben keze nyakára vándorolt és cirógatni kezdte. Reggel látta utoljára Victoria-t és azóta számolta vissza a perceket, hogy végre kettesben lehessenek. Valahányszor elmentek egymás mellett a folyosón, futólag a másikra pillantottak, de arra ügyeltek, hogy ebből senki ne vegyen észre semmit. Gyűlölte, amiért nem kürtölhette világgá, milyen szerelmes, de nem kockáztathatta, hogy valahogy Corinne fülébe jusson. Most azonban, senki nem volt, aki előtt vissza kellett volna fognia magát, így hosszan csókolta a mézédes ajkakat.

- Hiányoztál – suttogta nagyot sóhajtva, amikor megszakították a csókot, mire Victoria kierőszakolt magából egy mosolyt.

- Azt hittem, csak délben látlak – válaszolta, mivel azt remélte, addigra elintézheti az igazgatónál a felmondását, és megbeszélheti a férfival, hogyan tovább a jövőben, mire Nate megvonta vállát.

- Lett egy kis szabadidőm, és gondoltam, megszabadíthatnál a varratoktól, ha te is ráérsz – javasolta könnyedén, mire a doktornő szórakozottan bólintott, és eltávolodva a férfitól, a steril eszközöket tartalmazó tálcához lépett.

- Persze, ülj le – bökött fejével a vizsgálóban található ágy felé, mialatt kesztyűt húzott, és csak úgy, mint első találkozásuk alkalmával, egy széket tolt oda, hogy egy magasságba kerülhessen a férfival, aki már le is tépte a hófehér tapaszt homlokáról.

- Valami baj van? – nézett fürkésző tekintettel az orvosnőre Nate, és gyanakvása csak még nagyobb lett, amikor Victoria zavartan kapta el róla szemét.

- Dehogy – rázta meg fejét, mialatt közelebb lépett és egészen közel hajolt, hogy jól lássa a sebet. – Mi baj lenne? – kérdezett vissza egyenes válasz helyett, közben pedig leült és óvatos mozdulatokkal látott neki a csipesszel és ollóval, hogy egyesével, aprólékos munkával távolítsa el az összes varratot és óhatatlanul az jutott eszébe, talán ez az utolsó beavatkozás, amit orvosként elvégezhet.

- Nem is tudom – töprengett hangosan Nate, mialatt mélyen magába szívta a rózsaillatot, mely körül lengte Victoria-t. – Feszültnek tűnsz – tette hozzá, és figyelmét nem kerülte el, hogy Victoria válla azonnal megfeszül és nagyot nyel.

- Kész – tolta ki maga alól a széket, aztán távolabb lépett, de amikor letette a kezéből az eszközöket, és el akarta tenni a tálcát a helyére, Nate megfogta kezét, és finoman visszahúzta maga elé. Jobb keze bekúszott a köpeny alá, és ráfonódott karcsú derekára, ballal pedig arcán simított végig.

- Vic… - szólította meg szelíd hangon, mire a doktornő nagyot sóhajtott.

- Corinne itt járt – nyögte nehezen, Nate arca pedig azonnal elsötétült, bizonyságot adva ezzel az orvosnőnek, hogy nem volt szó közöttük semmilyen megbeszélt ebédről.

- Mit akart? – kérdezte bosszúsan, mert abból, hogy megváltozott az orvosnő viselkedése, biztos lehetett, hogy ártó szándékkal érkezett.

- Nem tudom – sóhajtott fel ismét Victoria, miközben finoman tűrt el Nate homlokából néhány tincset, és ujjai beleszántottak sűrű hajába. – Talán… kárörvendeni. Az orrom alá dörgölni a győzelmét…

- Nem győzött! – vágott közbe Nate azonnal, keresve az orvosnő tekintetét, és amikor megtalálta, elszántan folytatta – pillanatnyilag nyeregben érzi magát, de ez minden!

- Biztos ez, Nate? – kérdezte Victoria keserűséggel a hangjában – talán nem veszed feleségül? Én nem csak a szeretőd leszek? – szembesítette a tényekkel csalódottan, Nate pedig egy másodpercre lehunyta szemét. Remélte, hogy ez sosem derül ki, annál is inkább, mivel esze ágában sem volt elvenni Corinne-t, még bőven az előtt megoldást akart találni, de úgy tűnik, a nő biztosra ment. – Miért nem beszéltél nekem a házasságról?

- Mert nem tartottam fontosnak! – válaszolta Nate szenvedélyes hangon, miközben két keze közé fogta Victoria arcát, aki hitetlenkedve nézett vissza rá.

- Nem fontos?! Házasságról beszélünk, Nate! Ha elveszed, soha az életben nem fog kiengedni a karmai közül! Nem fogja aláírni a válási papírokat! – tárta szét kezeit tanácstalanul Victoria, Nate pedig türelmetlenül szántott végig haján, amikor az orvosnő ellépett előle.

- Odáig nem fogunk eljutni! Megígérem, hogy kitalálok valamit, és… - fogott volna bele, de a doktornő felemelt kézzel állította meg.

- Ne! Kérlek! – nyelt nagyot nehéz szívvel – ez a lemez már megvan, nem kérek még egy példányt belőle, köszönöm – jegyezte meg keserűen, így utalva rá, hogy számtalanszor hallotta már ezt, majd folytatta – most nem arról van szó, hogy visszamész vele, és mondvacsinált ürüggyel távol tartod magad tőle! A szemembe vágta, hogy amint Bostonba értek, megszervezi az esküvőtöket! Az már csak néhány nap, ennyi idő alatt nem fogunk megoldást találni, és ezt te is tudod! – tette hozzá letörten, mire Nate leugrott az ágyról, és közelebb sétált, aztán maga felé fordította szerelmét.

- Bízz bennem – érintette homlokát a nőéhez finoman – kérlek! Hidd el, hogy meg tudom oldani és ez a házasság sosem jön létre! Ezért sem beszéltem róla, mert egy percig sem vettem fontolóra!

- Na, és ha mégis? – húzta fel kérdőn szemöldökét Victoria, aki a legrosszabbra is szeretett felkészülni. – Akkor, mi lesz velünk? Milyen szerepem lesz nekem ebben a történetben? – tette fel az újabb kérdést, és amikor Nate nem válaszolt, könyörögve nézett a férfira. – Szálljunk szembe vele, ne hagyjuk, hogy a markában tartson! Mégis, mit tudna tenni ellenem? Egyetlen folt sincs az aktámon, soha semmit nem követtem el, amivel árthatna nekem!

- Nem ismered Corinne-t és az apját – rázta meg fejét Nate, miközben eltávolodott Victoria-tól, hogy erős tudjon maradni. Semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy vele legyen, de félt kockáztatni, félt attól, mit okozna, ha Corinne beváltaná a fenyegetését. – Minden követ megmozgat és semmitől sem riad vissza, hogy megkapja, amit akar, az apja pedig készséggel asszisztál hozzá! Szeretlek, Vic! Nem tehetlek ki ennek… – nézett fájdalmas tekintettel a nőre, mire az gombóccal a torkában hunyta le szemét.

- Én is szeretlek, de… - torpant meg egy pillanatra, majd mély levegőt vett és komolyan nézett az orvosra – de képtelen vagyok évekig eljátszani a szerető szerepét. Ez az én életem is, nemcsak a tiéd, ennél fogva, nem dönthetsz róla egyedül – folytatta nyugodtan, Nate pedig gyomrában görccsel hallgatta. – Még ma beadom a felmondásomat Dr. Crohn-nak – jelentette ki, mire a férfi döbbenten kezdte el rázni a fejét, ő azonban tovább beszélt. – Ha nem leszek orvos többé, Corinne-nak semmi nem lesz a kezében, amivel kényszeríthetne téged.

- Nem! – közölte határozottan a férfi, miközben odalépett Victoria elé és maga felé fordította – nem engedem, hogy ezt tedd!

- Nem kértem az engedélyedet – jegyezte meg halkan a doktornő, mire Nate elgyötörten hunyta le szemét.

- Nem akarom, hogy feladd az életedet értem, Vic – suttogta fájó szívvel, mire Victoria halványan elmosolyodott és gyengéden végig simított az enyhén borostás arcon.

- Na, és te? Te feladhatod értem a tiédet? – kérdezett vissza elcsukló hangon, Nate pedig közelebb húzta magához, és összeérintette homlokukat.

- Meg fogom oldani a dolgot – ígérte elszánt hangon, Victoria pedig felemelte fejét, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Oldjuk meg együtt! – javasolta, de Nate megrázta a fejét, ő pedig tudta, hogy sosem fog beleegyezni, amitől végtelen szomorúság és csalódottság lett rajta úrrá.

- Nem! Ha Corinne beváltja a fenyegetését, a karrierednek vége! – magyarázta rekedtes hangon, hiszen neki legalább olyan nehéz volt ezt a helyzetet elfogadni, mint az orvosnőnek. – Nem várhatom el tőled, hogy ezt tedd értem…

- Te fontosabb vagy nekem, mint a karrierem – válaszolta Victoria könnyes szemmel. – Nem akarlak elveszíteni egy állás miatt.

- Tudom – sóhajtott mélyet Nate, miközben magához ölelte szerelmét, aki nagyot nyelve simult az ölelő karok közé, miközben úgy érezte, megszakad a szíve, és dühöt, haragot érzett Corinne iránt, amiért ezt teheti velük. – De az orvoslás az életed része, Vic. Remek orvos vagy, imádod a munkádat… ha most hagynám, hogy ezt feladd értem, előbb-utóbb meggyűlölnél érte, és ezt… - akadt el egy pillanatra, ahogy elképzelte, mit tenne, ha egy nap arra ébredne, Victoria őt hibáztatja azért, hogy nem végezheti azt a munkát, amit szeret. – Ezt nem tudnám elviselni. Képtelen lennék rá…

- Akkor, mi lesz velünk? – kérdezte halk hangon, mire Nate kissé eltolta magától, ő pedig könnyeit nyelve nézett vissza rá.

- Nem tudom – ingatta meg fejét tanácstalanul, legnagyobb rémületére pedig az orvosnő kibontakozott a karjaiból, és büszkén kihúzva magát nézett vele szembe.

- Nem engeded, hogy felmondjak – kezdett bele nehéz szívvel – de jelenleg azt sem tudod, hogyan állítsd le Corinne-t, vagy akadályozd meg a terveit. Számomra ez egyet jelent, Nate – fonta keresztbe maga előtt a karjait mély levegőt véve. – Azt, hogy kénytelen leszel elvenni feleségül, amit én… nem óhajtok titkos szeretőként végig nézni. Nem akarok arra várni napokat, heteket, vagy akár hónapokat, hogy mikor tudsz elszökni tőle hozzám, hogy együtt tudjunk tölteni néhány boldog órát vagy napot. Azt szeretném, ha visszamennél Bostonba, és elfelejtenél – nyelt nagyot, amikor észrevette, hogy elcsuklik a hangja.

- Victoria, kérlek… - lépett közelebb hozzá, de az orvosnő feltartott kézzel állította meg. Képtelen lett volna elviselni, hogy megérintse, megcsókolja, mert akkor nem tudta volna befejezni, amit elkezdett.

- Talán, ha Corinne látja, hogy valóban vége köztünk mindennek, nem ragaszkodik majd a házassághoz, és élheted az életed – fejezte be mondandóját, de Nate kétségbeesetten ingatta a fejét.

- Nem akarom nélküled élni az életemet! Szeretlek! – csuklott el a hangja, mire Victoria reszketve sóhajtott, és lehunyta szemét, aztán odalépett, és megsimogatta az arcát.

- Én is téged – vallotta be suttogva, majd kihúzta magát. – Éppen ezért, felmentelek az ígéreted alól… - remegett meg a hangja, de erőt vett magán és folytatta – a gyerekkori és a mostani alól is. Elengedlek – tette hozzá olyan halkan, hogy szinte alig lehetett érteni, aztán puhán megcsókolta az orvost, de amikor az át akarta ölelni, kibontakozott a karjai közül, és elhagyta a vizsgálót, Nate pedig könnyes szemmel, fájó szívvel nézett utána, miközben sokadjára is elátkozta Corinne-t és a sorsot, amiért útjába sodorta. Tehetetlen dühében felkapta az első tárgyat az asztalról, ami keze ügyébe került, és erőteljesen a falhoz vágta.

- Légy átkozott, Corinne! – suttogta könnyes szemmel, aztán erőtlenül rogyott le az ágy melletti székre, melyen korábban még Victoria ült, mialatt elképzelni sem tudta, hogyan fogja tudni elviselni a hiányát.