Búcsú!

"Kedves Olvasóim! Ennek a történetnek is a végére értem. Remélem, legalább olyan jó és szórakoztató volt olvasni, mint írni. Mindig örültem a chat ablakba írt visszajelzéseknek, jó érzés volt látni, hogy tetszik a történet, megszerettétek a karaktereket. Nem tudom, írok-e még új "regényt", amennyiben szeretnétek olvasni tőlem, persze szívesen. Ez nekem kikapcsolódás, segít kilépni a hétköznapi mókuskerékből. Ha ezzel örömet okozhatok másnak is, az csak külön jutalom. Még egyszer köszönöm, hogy olvastátok, írtatok véleményt." K.B

54. rész

Kate nem akarta elhinni, amit hallott, miközben magát ostorozta. Hogyan is lehetett olyan ostoba, hogy akár egy percig is elhitte, a férfi önszántából van itt, mert szereti, és meg akarja érteni, miért hazudott neki.

- Nem – rázta meg fejét Declan, teljesen összezavarva ezzel a doktornőt – azért vagyok itt, mert szeretlek, és adni akarok egy esélyt annak, ami kettőnk között van! – felelte őszinte, nyílt tekintettel, miközben keze a derekára vándorolt, mire Kate egy pillanatra lehunyta szemét, és levéve szemüvegét, azt köpenye zsebébe rejtette.

- Én… nem tudom… - vett mély levegőt, amivel elérte, hogy Declan szíve kihagyott egy ütemet a gondolatra, hogy Kate mégsem akarja helyrehozni a dolgokat – nem tudom, mit kellene mondanom…

- Segítek – mosolyodott el magabiztosan a férfi – azt, hogy te is szeretsz, elfelejtjük mindazt, ami volt, és tiszta lappal kezdünk.

- Declan, sajnálom, ami történt – nézett bele a szerelemtől csillogó szemekbe bűnbánón – hiba volt belemennem a helycserébe, és még nagyobb hiba volt, hogy nem mondtam el neked az igazat – kért újra bocsánatot a férfitól, majd nagyot nyelve folytatta – sosem tudtam könnyen kimutatni az érzéseimet, ebben is különbözünk Kimberly és én. Az esküvőn megtettem, bevallottam, hogy szeretlek, de te ellöktél magadtól, és most itt vagy, és azt kéred, nyíljak meg újra… - sóhajtott mélyet, miközben érezte, nem róhatja fel a férfinak a reakcióját, mégsem tudta elfelejteni a fájdalmat, mely végig szántott rajta, amikor kilépett a szobából, anélkül, hogy legalább meghallgatta volna.

- Tudom – bólintott Declan, miközben csak remélni merte, hogy az akkori hirtelen, dühből és csalódottságból hozott döntése nem rontja el minden esélyét a boldogságra – de ezúttal meghallom majd, amit mondasz – ígérte komolyan, és úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna, amikor Kate könnyes szemmel rázta meg fejét.

- Ebben nem vagyok valami jó – felelte szomorú mosollyal szája szegletében, mire Declan beletörődön bólintott, és távolabb lépett tőle, ő pedig döbbenten nézte. Fogalma sem volt, mit ronthatott el, de nem számított rá, hogy egy ilyen vallomás után a férfi egyszerűen csak elengedi.

- Értem – szólalt meg elszoruló torokkal, majd hóna alá kapva a kis kutyát, az ajtó felé indult, de Kate hangja megállította.

- Mégis, mit kellett volna mondanom? – kérdezte tanácstalanul, és ahogy Declan belenézett a kétségbeesetten csillogó szemekbe, jött rá, hogy a nő valóban nem tudja, hogyan kell ilyen helyzetben reagálni, amikor egy férfi szerelmet vall neki, és bocsánatot kér tőle. – Hisztérikusan zokogva kellett volna a karjaidba omolnom, és azt mondani szeretlek, és boldogan élünk, míg meg nem halunk? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel, minden gúny nélkül, mire Declan egyre szélesebben mosolygott, és ismét a földre tette a kölyköt. Egyszerűen elvarázsolta, és mindig meglepte az a kislányos báj, ami Kate-ből sugárzott. A tény, hogy semmi tapasztalata nincs az ilyen helyzetekben, csak még vonzóbbá tette a szemében, miközben egyre közelebb lépett hozzá – Az ég szerelmére, Declan, segíts már!

- Minden stimmel – nyugtatta meg a nőt, miközben karjaival átölelte a derekát, és egészen közel húzta magához – kivéve a hisztérikus zokogást – rázta meg fejét – nem állna jól neked – mosolyodott el – szeretlek, Katherine Cooper! – sóhajtotta, majd a választ meg sem várva, megcsókolta. Ajka éhesen tapadt a nőére, aki boldogan viszonozta a csókot. Nyelvük ismerős koreográfiába kezdett, Kate ujjai beletúrtak a sűrű tincsek közé, miközben érezte, hogy szívéből minden fájdalom elpárolog, és önfeledt boldogságnak adja át helyét. Csókjuk egyszerre volt gyengéd, mégis szenvedélyes, Declan pedig belenyögött a csókba, amikor megérezte, hogy Kate finoman megkarcolja fogával alsó ajkát, éppúgy, ahogy azt korábban is tette.

- Szeretlek – súgta bele a csókba Kate, aztán ismét eggyé forrtak ajkaik. Meghitt pillanatukat Vertigo szakította félbe, amikor fogai közé vette Declan nadrágját, és harcba szállt vele. Nevetve távolodtak el kissé egymástól, és néztek le a kölyökre, miközben a férfi lágyan simogatta szerelme derekának vonalát.

- Mit szólsz a kis fickóhoz? – kérdezte szeretetteljes pillantással figyelje a kis kutyát, aki kitartóan küzdött „áldozatával”, mire Kate gyanakodva nézett rá.

- Tényleg a tiéd? – kérdezett vissza válasz helyett, Declan pedig megjátszott sértettséggel húzta fel szemöldökét.

- Hát persze! Csak nem gondolod, hogy kivettem egy gyanútlan gazdi kezéből, hogy legyen okom bejönni hozzád! – kérte ki magának még a feltételezést is, majd folytatta – arra gondoltam, egész aranyos lenne, ha ő hozná az oltárhoz a gyűrűket, nem gondolod? – vetette fel könnyed hangon, mire Kate szája elnyílt meglepetésében, ő pedig tovább beszélt – képzeld csak el. Fehér rózsa lehetne a dekorációs virág – szőtte tovább terveit, felidézve azt a délelőttöt, amikor Kate szeme megakadt a szerény díszítésen az albumban.

- Fehér rózsa? Az elég… hétköznapi – mosolyodott el Kate, mialatt egészen Declan-hez simult, mire az, végig simított arcán.

- Szeretem a hétköznapit – csókolta meg könnyedén szerelmét – én fedezhetem fel benne a különlegességet – tette hozzá, majd újra megcsókolta a nőt, ezúttal sokkal hosszabban. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, benyúlt farmerja zsebébe, és egy bársony dobozt húzott elő, Kate pedig elakadt lélegzettel nézte a gyönyörű smaragd köves gyűrűt, mely az ékszerdobozban lapult, és amely tökéletesen passzolt szeme színéhez. – Nos? Mi a válaszod? – kérdezte komisz mosollyal Declan, mire Kate kérdőn húzta fel szépen ívelt szemöldökét.

- Mi volt a kérdés? – válaszolt huncut csillogással a szemében, mire Declan felnevetett.

- Hozzám jössz feleségül? – tette fel a nagy kérdést, mire Kate, válasza jeléül szorosan átölelte és megcsókolta, majd könnyes szemmel hagyta, hogy ujjára kerüljön a szolid, egyszerű kis gyűrű, mely mégis többet jelentett számára minden ékszernél a világon, hiszen attól a férfitól kapta, akit mindennél jobban szeretett.

Három hónappal később

Kate nagy levegőt véve nézett végig magán a tükörben. Hófehér ruhája tökéletesen mutatott karcsú alakján, és pont olyan volt, amilyennek a szalonban képzelte, amikor Kimberly menyasszonyi ruháját próbálta. Az egyenes szabású szoknya egyetlen ránc nélkül, lágy eséssel ért a földig, eltakarva szintén fehér, körömcipőbe bújtatott lábát. Az ujjatlan, mellényszerű felsőrész V-kivágása kiemelte kecses nyakát, selymes, napbarnított bőrét, karcsú derekát. Ahogy végig simított a ruhán, tekintete ismét a gyűrűre tévedt, és észrevétlenül simogatta meg a szívéhez közel álló tárgyat.

- Szép, ugye? – hallotta meg az éppen a szobába lépő Kimberly hangját, akivel az elmúlt hónapokban még jobb lett a kapcsolatuk. Bár még most is tűz és víz voltak, megtanulták elfogadni a másikat, ami megkönnyítette a dolgukat. – Én segítettem neki a választásban – vallotta be büszkén, mire Kate szája elnyílt meglepetésében.

- Mikor? – kérdezte döbbenten, mire nővére, aki ezúttal is meglehetősen kihívó ruhát viselt, hiszen a szűk, rövid szoknya épphogy eltakarta formás fenekét, a laza szabású blúz mély kivágása pedig dekoltázsára irányította a figyelmet, megrántotta vállát.

- Felhívott, hogy gyűrűt akar neked venni, és kellene az ujj méret – mesélte elégedett hangon, mintha legalábbis a világot mentette volna meg – az ékszerboltban már nem volt nehéz dolgom. Csak kiválasztottam azt, amelyiket az életben nem húznám az ujjamra az egyszerűsége miatt – nevetett fel vidáman, és ezúttal Kate is vele nevetett. Éppen válaszolni akart, amikor nyílt az ajtó, és Steve lépett be rajta, nyomában Declan-nel, aki lélegzetelállítóan nézett ki hófehér szmokingjában. Sűrű haját ezúttal hátrafésülte, állát simára borotválta, sötétkék szeme pedig szerelmesen csillogott, ahogy végig nézett kedvesén.

- Készen vagytok már? – kérdezte türelmetlenül Steve, mire Kimberly közelebb lépett hozzá, és szájon csókolta.

- Édes, mi lenne, ha a zaklatásunk helyett inkább a násznéppel foglalkoznál? – kérdezett vissza válasz helyett, negédesen mosolyogva, miközben hüvelykujjának ujjbegyével gondoskodón törölte le a rúzst, melyet erős sminkje hagyott férje ajkán.

- Rendben – húzta el száját Steve, de engedelmeskedve indult az ajtó felé. Amikor azonban, elhaladt Declan mellett, elismerő mosollyal szólalt meg – Kate gyönyörű – állapította meg, mire Declan büszkén simogatta végig tekintetével szerelmét, aki már az utolsó simításokat végezte.

- Így van – értett egyet, majd szigorú tekintettel nézett a másik férfira – örülnék neki, ha soha többé nem kevernéd össze a feleségeddel – villant a tekintete figyelmeztetőn, mire Steve meglepetten, elkerekedett szemekkel nyelt nagyot, de amikor meglátta, hogy Declan elmosolyodik, ő is nevetni kezdett, aztán elhagyta a szobát.

- Most nézd meg! – kiáltott fel Kim, miközben az asztalkán lévő, fehér rózsából álló csokorra mutatott – direkt mondtam neki, hogy jöjjön fel, és vigye le a csokrot az ebédlőbe, hogy ne neked kelljen a lépcsőn lecipelni! Erre mit csinál? Feljön, felidegesít, majd a csokor nélkül távozik!

- Kim, azért nem tonnákról beszélünk – vette védelmébe sógorát Kate, de Kim nem is törődött vele, csak felkapta a csokrot, és kiviharzott a szobából. Amint kettesben maradt az ifjú pár, Declan Kate háta mögé lépett, és szorosan átölelte, ő pedig lehunyt szemmel támasztotta meg hátát a széles mellkason, és élvezettel sóhajtott fel, amikor megérezte, hogy a keskeny ajkak puhán csókolnak bele nyakába.

- Gyönyörű vagy – suttogta bele fülébe, apró csókok közepette, mire Kate elmosolyodott.

- Te sem nézel ki rosszul – válaszolta komisz hangon – legalábbis, testőr létedre - biggyesztette le száját, éppúgy, ahogy Kimberly szokta, mire Declan egy mozdulattal megfordította a karjaiban, és ravasz tekintettel nézett rá.

- Vajon, most kit tartok a karjaimban? – tette fel a kérdést látszólag tanácstalanul – Kimberly-t vagy Kate-t? – kérdezte elgondolkodva, mire Kate nyakkendőjénél fogva húzta magához egészen közel.

- Ha ezt a kérdést, csak egyetlen egy alkalommal is felteszed a házasságunk alatt, azonnal elválok – fenyegette meg játékosan vőlegényét, mire Declan elkomolyodott, és finoman simított végig arcán.

- Mindig tudtam, kit szeretek – válaszolta szerelmes hangon – éreztem – fogta meg a nő kezét, és mellkasára vonta, hogy érezze, milyen gyorsan ver a szíve – itt – tette hozzá halkan, majd lágyan birtokba vette az ajkát, és hosszan megcsókolta. – Szeretlek! – súgta bele a cseresznyeajkakba, mire Kate átkarolta nyakát, és elmosolyodott.

- Szeretlek! – súgta vissza, majd ismét gyors csókot váltottak, hogy aztán elinduljanak a földszintre, ahol már várta őket a násznép, hogy elkísérjék őket a közös életük felé vezető út első állomásáig, az oltárig, miközben Kate azon gondolkodott, mekkora szerencse, hogy aznap, amikor nővére meglátogatta a helycsere ötletével, kivételesen nem az eszére, hanem a szívére hallgatott.

VÉGE!

Éld az életem 53. rész

53. rész

Kate szemét összehúzva, elmélyülten tanulmányozta a falra helyezett röntgen képet, melyet hátulról speciális neonfénnyel világítottak meg, hogy könnyebben felfedezhessék a rendellenességeket a csontokon.

- A singcsont eltörött, az orsócsont pedig megrepedt – sóhajtott fel gondterhelten Kate, miközben agya lázasan kutatott magyarázat után.

- Ezt nem értem – szólalt meg mellette Matt Winslow, a 20-as éveinek végén járó, magas, szőke, kék szemű, izmos testalkatú új asszisztens, aki még csak alig két hete erősítette a csapatukat. – A gazdája szerint, semmiféle traumatikus hatás nem érte az állatot – magyarázta értetlenül, miközben szemét le sem vette a németjuhász kutyáról készült felvételről – akkor mégis, hogyan törhetett el a lába?

-  A csontok kétharmadát szervetlen anyagok, úgynevezett mészsók alkotják – vette le szemüvegét Kate, és rutinmozdulatokkal kezdte törölgetni fehér köpenyébe – ezek biztosítják a szilárdságát, illetve a keménységét. Idősebb korban természetes, hogy csökken a mennyiségük, így könnyebben törik a csont.

- De ez az állat még nem elég idős hozzá – rázta meg fejét Matt – alig múlt két éves, lehetetlen, hogy mészsó hiány legyen!

- Mégis erre gyanakszom – jelentette ki Kate, miközben ismét feltette szemüvegét, és a képen a kutya hátsó lábára mutatott – látja ezt? A szárkapocs csont elkezdett deformálódni. Ez utalhat csontlágyulásra, vagy angolkórra. Mindkettőt a mészsó hiánya okozza – felelte magabiztosan, majd a férfira nézett – a csontlágyulást szerintem, kizárhatjuk, mivel az elsősorban vemhes szukáknál fordul elő, tehát marad az angolkór – sóhajtott mélyet, majd elszakítva pillantását a felvételről, Matt-re nézett - Vigye Lucky-t a megfigyelőbe. Elkezdjük mesterségesen pótolni a mészsót, és kapjon vitaminokat is – utasította a kollégát, aki bólintott, majd kétkedve nézett rá.

- Ettől helyre jön a deformitás? – kérdezte kíváncsian, mire Kate lemondón rázta meg fejét.

- Nem, de megmenthetjük vele a többi csontot – válaszolta nyugodtan, miközben ellépett a röntgen képtől, és asztala mögé ült, hogy mielőbb kitöltse Lucky kartonját, ezzel felvéve a klinikára az állatot – küldheti a következő pácienst! – kérte a férfitól, mire az, belenézett a kezében lévő aktába, ő pedig papír vett elő, és gyorsan leírta az adandó vitaminok nevét és dózisát, hogy aztán átnyújtsa a férfinak.

- Vertigo, két hónapos kan labrador kölyök – olvasta fel az állat adatait Matt, mialatt elvette a cetlit – általános vizsgálatra hozta a gazdája, és a szokásos oltásra, féregtelenítésre – tette hozzá, mire Kate bólintott. Már előre örült a kis fickónak, aki eltereli gondolatait Declan-ről. Az elmúlt két hétben gőzerővel vetette bele magát a munkába, így próbálva elfelejteni a férfit, nem sok sikerrel. Agya, mint egy aljas áruló, folyamatosan elé vetítette markáns arcát, érzéki, keskeny ajkait, melyek olyan gyengéden, mégis szenvedélyesen csókolták, ahogy még senki. Csak remélni merte, hogy az a fájdalom, melyet hiánya okozott, előbb-utóbb múlni fog, ő pedig ismét a régi lehet. Bár Kimberly többször is megpróbálta rábeszélni, hogy keresse fel a férfit, ő ellenállt. A hideg elutasítás, amiben része volt az esküvő napján, egyértelművé tette a számára, hogy Declan nem hajlandó megbocsátani. – Vertigo! Te következel! – rántotta ki gondolatai közül Matt hangja, ahogy szélesre tárva az ajtót, kikiabált a folyosóra, mire Kate füléig kis tappancsok csattogása hatolt el, ő pedig előre mosolyogva emelkedett fel a székről, és guggolva, kezeit kitárva üdvözölte kis páciensét, egy zsemleszínű kölyökkutyát, mely izgatottan rohant be az ajtón.

- Szia, kis haver – vakargatta meg szeretetteljesen az állat füle tövét, majd arca magasságáig emelte, mire a kölyök, mintha csak értette volna, hogy köszöntötték, vékony hangon vakkantott, Kate pedig elbűvölve nevetett fel, és észre sem vette, hogy az asszisztens lágyan mosolyogva figyeli a jelenetet.

- Doktornő – szólította meg Matt, aki már útra készen állt az ajtóban, miközben Kate letette a földre a kis kutyát, de nem állt fel mellőle.

- Tessék? – kérdezte, anélkül, hogy ránézett volna a férfira, mire az, zavartan megköszörülte a torkát.

- Ő az utolsó beteg mára, és én… szóval, arra gondoltam, hogy talán… - akadt el egy pillanatra – esetleg eljönne velem inni valamit – nyögte ki nehezen, mire Kate keze megállt simogatás közben. Nem tudta, hogyan utasíthatná vissza, anélkül, hogy túl bántó lenne. Néhány hete talán még jól is esett volna neki, ha egy ilyen jóképű, kedves, intelligens férfi elhívta volna valahova, de most minden gondolatát Declan töltötte ki, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárki más iránt úgy érezhetne, vagy engedné, hogy úgy közeledjen hozzá, ahogy ő.

- Ez… nagyon jó ötlet, de sajnos ma… - fogott bele, hogy visszautasítsa, de hirtelen egy ismerős hang szakította félbe.

- De sajnos a doktornő ma estéje már foglalt – jelentette ki Declan, mire Kate döbbenten emelte fel fejét, és tekintete találkozhatott a sötétkék szemekkel, melyek Matt-et figyelmen kívül hagyva, egyenesen rá néztek. A férfi ezúttal is észvesztően jóképű volt. Sűrű hajából homlokába hullott néhány tincs, sötét pólója ráfeszült kidolgozott felsőtestére a bőrkabát alatt.

- Akkor talán majd máskor – jegyezte meg halkan Matt, mire Declan elhúzta száját.

- Esélytelen – vetette oda foghegyről, mire az asszisztens érdeklődve fordult felé.

- Parancsol? – kérdezett vissza, mire Kate, felemelve a földről a kölyköt, aki már köpenyét kóstolgatta, felállt.

- Azt mondta, nem lehetetlen – mentette meg a helyzetet, mire Matt elmosolyodott - köszönöm, boldogulok egyedül is, Matt – bocsátotta útjára a fiatalembert, aki bólintott, majd elhagyta a helyiséget, kettesben hagyva őket, ezáltal még érzékelhetőbbé vált a feszültség.

- Látom, még itt a rendelőben is akadnak rajongóid – jegyezte meg Declan féltékenyen, miközben szemét nem tudta levenni a nőről, akit már két hete hiányolt. A fehér köpeny alatt farmeringet viselt, melynek felső két gombját kigombolta, így látni lehetett a selymes bőréhez simuló aranyláncot, amit a szalonban is látott a férfi. A fekete farmer, melybe belekényszerítette az inget, kiemelte formás, vékony csípőjét. Vöröses barna haját ezúttal is ujjaival regulázta meg, mely kislányos bájt kölcsönzött külsejének. Declan most sem értette, hogyan nem jött rá azonnal, hogy a Dallas előtti és utáni Kimberly két teljesen különböző ember. – Nem lehetetlen? – kérdezte, miközben beljebb jött a helyiségbe, és bezárta maga mögött az ajtót. – Képes lennél elmenni bárhova egy ilyen ficsúrral?

- Ficsúr? – kérdezett vissza válasz helyett Kate. Annak ellenére, hogy minden vágya volt, hogy újra lássa a férfit, most sértve érezte magát, amiért nem kellett neki szerelme, nem fogadta el a bocsánatkérését, sőt, hidegen elutasította, mégis itt van, és beleszól az életébe, amelynek már nem is része. – Oh, igen! El is felejtettem, hogy a te szemedben minden férfi ficsúr, akinek van modora – idézte fel a farmon történt beszélgetésüket, amikor Steve-re tett megjegyzéseket Declan, miközben a kis kutyát a vizsgáló asztalra tette, és sztetoszkópját fülébe illesztve, meghallgatta annak szívverését.

- Nem egészen, de reméltem, hogy ennél azért magasabbra tettem a lécet – húzta el a száját, miközben figyelte, ahogy Kate ismét nyakába akasztja a sztetoszkópot, majd ráemeli zöldes-barna szemét.

- Declan, miért jöttél? – tette fel a kérdést, mely azóta nem hagyta nyugodni, hogy meglátta a férfit az ajtóban, mire az, néhány másodpercig hezitált, majd a kis kutyára mutatott, aki ismét a doktornő köpenyével vívott közelharcot, több-kevesebb sikerrel.

- Vertigo-nak szüksége van az oltásra, meg egy csomó mindenre – magyarázta nyugodt hangon – nem ismerek nálad jobb állatorvost, akihez hozhattam volna.

- Rajtam kívül egyetlen állatorvost sem ismersz – jegyezte meg szarkasztikusan, mire Declan elmosolyodott.

- Ez igaz – bólintott, de a következő pillanatban elkomolyodott – Szeretnék veled beszélni a történtekről – nézett mélyen a nő szemébe, de legnagyobb meglepetésére, Kate elfordult, és a gyógyszeres szekrényhez lépett, ahonnan egy átlátszó üveget vett elő. Miután kibontott egy steril fecskendőt, és felszívott a folyadékból egy kisebb adagot, ismét a vizsgáló asztal mellé állt.

- Miből gondolod, hogy ezúttal mást tudnék mondani, mint két héttel ezelőtt? – kérdezte halkan, mialatt ujjbegyével összecsípte a kölyök bőrét, és villámgyors mozdulattal, rutinosan szúrta bele a tűt, amire elégedetlen nyüszítés volt a felelet – shh, nyugi – simogatta meg az állatot, majd a szemetesbe hajította a használt fecskendőt, és Declan felé fordult, aki lenyűgözve nézte minden mozdulatát.

- Ezúttal én reagálnék másképp, mint két héttel ezelőtt – válaszolta a férfi, miközben még közelebb lépett, és egyetlen mozdulattal emelte le a labradort a vizsgáló asztalról, hogy aztán letéve a földre, minden figyelmét a doktornőnek szentelhesse, aki idegesen nyelt nagyot, és annak ellenére, hogy minden porcikája beleremegett a lehetőségbe, hogy megbocsát neki Declan, és talán boldogok lehetnek, nem tudta elengedni bizalmatlanságát.

- Miért? Mi változott? – kérdezte gyanakodva, mire Declan, ügyet sem vetve a rendelőben fel-alá futkosó kutyára, jobb kezével megfogta Kate köpenyének szélét, és lassan magához húzta.

- Kimberly felnyitotta a szemem. Egy percig sem tévesztettél meg. Végig önmagadat adtad, ezért szerettem beléd. Talán nem vallottad be nyíltan, hogy te nem Kimberly vagy, de számtalan módon utaltál rá, csak én nem figyeltem. – válaszolta halkan, mialatt egyre közelebb hajolt hozzá, és Kate már ajkán érezhette forró leheletét, de amint meghallotta a választ, összehúzott szemmel nézett fel rá.

- Kimberly? – tolta el magától a férfit döbbenten, majd a választ meg sem várva, folytatta – ezért vagy itt? Mert a nővérem meglátogatott? – nézett hitetlenkedve Declan-re, miközben érezte, hogy torkában gombóc keletkezik, és a kezdeti reményt csalódottság váltja fel.

Éld az életem 52. rész

52. rész

Declan elgondolkodva pörgette kezében a távirányítót, miközben fogalma sem volt róla, hogy mit adnak a televízióban, annak ellenére, hogy tekintete rászegeződött a képernyőre. Gondolatai távol jártak, és nem látta a villódzó fényeket, a képkockákat, csak egy zöldes-barna szempár, egy hívogató cseresznyeajak jelent meg szemei előtt. Füle a híradó bemondójának hangja helyett csilingelő kacagást hallott, miközben szinte orrában érezte a citrom és rózsa elegyének illatát. Bár már két hét eltelt azóta, hogy utoljára látta Kate-t, fejéből nem tudta kiverni a nőt, csókjának ízét, szemének szomorú villanását, ahogy próbálja elmagyarázni, miért hazudott. Hangulata és érzései óránként változtak. Egyszer úgy érezte, sosem lesz képes megbocsátani, hogy becsapta, és félrevezette, máskor szerelme győzedelmeskedett a józanész felett, és szíve szerint, meg sem állt volna a rendelőig, hogy elmondja, mennyire szereti, és hajlandó tiszta lappal indulni. Végül azonban, mindig felülkerekedett a megbántottság és a harag, így maradt a magány. Miután hazatért Texasból, beadta a felmondását az őt foglalkoztató cégnek, és úgy döntött, saját vállalkozásba kezd. Remélte, hogy az a temérdek munka, ami ezzel jár, eltereli majd figyelmét Kate-ről, és az érzéseiről, de tévedett. Nappal valóban kevesebbet kóboroltak el gondolatai a nő felé, de éjszaka kíméletlenül tört rá a hiánya, és az emlékek. Ahogy telt az idő, egyre reménytelenebbnek látta, hogy még egyszer újra láthassa a doktornőt, és ha őszinte akart lenni magához, fogalma sem volt róla, hogy akarja-e egyáltalán. Így utólag visszagondolva, nem is értette, miért éppen New York-ba helyezte a cégének telephelyét. Talán tudat alatt remélem, hogy találkozunk? -–tette fel magának a kérdést, beharapva alsó ajkát, amikor kopogtattak, ő pedig kíváncsian emelkedett fel kanapéjáról, és amikor megismétlődött a kopogás, ezúttal türelmetlenebbül, odalépett és szélesre tárta azt. Szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta, ki látogatta meg.

- Kate? – nyögte döbbenten, mire a cseresznyeajkak magabiztos mosolyra húzódtak.

- Nem – rázta meg fejét a nő – az eredeti – húzta ki magát, és Declan azonnal felismerte a különbségeket, melyek korábban elkerülték figyelmét. Kimberly ezúttal is kihívó blúzt viselt, mely tökéletesen hangsúlyozta telt kebleit, feszes, fekete, szűkszárú nadrágja térdig érő csizmába szorítva feszült lábaira, ráirányítva a figyelmet formás csípőjére. Szemében büszkeség csillogott, és enyhe fensőbbségesség volt kiolvasható belőle – bemehetek, vagy itt fogad az ajtóban? – nézett rá úgy, mint, aki megszokta, hogy bárhol megjelenik, tárt karokkal fogadják.

- Mit akar tőlem, Ms. Cooper? – kérdezte Declan unottan, anélkül, hogy egy centit is elmozdult volna helyéről.

- Első körben azt, hogy engedjen be ebbe a lyukba! – bökött tökéletesre manikűrözött körmeivel a lakás belseje felé határozottan Kim, majd a választ meg sem várva, elegáns mozdulattal tolta el maga elől Declan-t és bemasírozott a kis lakásba. – Amit mondani akarok, nem tartozik a drogfüggő szomszédaira – utalt ezzel a háztömb kétes külsejére, majd hirtelen megtorpant - Wow! Pont ilyennek képzeltem – húzta el száját, miközben fölényes pillantással mérte fel a szerény berendezést, mely nem állt másból, mint egy kanapéból, egy dohányzóasztalból, és egy sík képernyős televízióból. A nappaliból balra egy kis konyhát lehetett megközelíteni, jobbra pedig két ajtó nyílt, az egyik egy hálóba, a másik pedig egy apró fürdőszobába. – A gardróbszekrényem nagyobb, mint ez a…

- Mit akar tőlem? – szakította félbe türelmetlenül Declan – gondolom, nem környezettanulmány céljából érkezett! Vagy időnként így alapozza meg az egóját, hogy körülnéz a pornép világában, Ms. Cooper? – kérdezte maró gúnnyal, mire Kim elhúzta száját.

- Először is, már Mrs. Ward – mutatta fel látványosan arany karikagyűrűjét felszegett állal, büszkén, majd negédesen a férfira mosolygott, ami ismét eszébe juttatta Declan-nek, mennyivel őszintébb és kedvesebb mosolya van a húgának, melyből sosem sütött annyi lenézés, mint ebből – másodszor, az után a szerelmi vallomás után, akár tegeződhetnénk is, nem gondolja? – kérdezte ártatlan arccal, mire Declan kínosan feszengve szorította össze ajkát.

- Azt nem magának szántam – jelentette ki határozottan, elutasító hangon, mire Kim számon kérő tekintettel nézett vissza rá.

- Ettől függetlenül nekem címezte, és sikerült vele majdnem tönkretennie álmaim esküvőjét! – rótta meg durcásan a férfit, akiről azonban láthatólag lepergett, mert rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, ő pedig megbocsátón legyintett – egyébként, most, hogy kérdezi, a lagzi jól sikerült, és ha érdekli, egy két hetes nászútról jöttem vissza éppen – ecsetelte, és figyelmét elkerülte, hogy vendéglátójának egyre inkább fogy a türelme. – A szerelmi vallomása ellenére, Steve hajlandó volt megbocsátani, szóval, amennyiben elnézést akar kérni a pofátlan viselkedése miatt, nem bánom, most megteheti.

- Azért magának vallottam szerelmet, mert másnak hittem – igyekezett tisztázni a helyzetet Declan, figyelmen kívül hagyva a mondat másik felét. A legkevésbé sem érdekelte a nő nászútja, ahogy az sem, mennyire boldog a házasságában.

- Ez gyakran megesik magával? – kérdezte csipkelődve Kim, de Declan nem volt jókedvében, így dühösen húzta össze szemöldökét.

- Csak akkor, amikor két ikertestvér csinál hülyét belőlem! – vágott vissza mérgesen, mire Kim könnyedén felnevetett.

- Ugyan már! Azt ne mondja, hogy a külsőnk ellenére, nem tűnt fel a különbség kettőnk között! - kacagott, miközben lehuppant a kanapéra, majd hirtelen összehúzott szemmel, gyanakvón nézett a férfira – vagy már a kezdetek óta szerelmes volt belém…

- Felejtse el! – rázta meg határozottan a fejét Declan, miközben a hideg rázta a gondolatra, hogy Kim azt hiheti, szerelmes belé – sosem vonzódtam magához! – jelentette ki magabiztosan, megmásíthatatlan hangon, mire Kim érdeklődve húzta fel szemöldökét.

- De a testvéremhez igen? – kérdezte, lecsapva a kijelentésre, mire Declan összeszorította ajkát, és nem válaszolt, ő pedig hitetlenkedve rázta meg fejét. – Az meg hogy lehet? Elvégre Kate és én ugyanúgy nézünk ki. Leszámítva, hogy én dekoratívabb vagyok – tette hozzá önelégült arccal, mire Declan elhúzta száját.

- A külső nem minden!

- Ja, persze! Tudom – emelte égnek tekintetét unottan Kim – a belső szépség a fontos és a személyiség! – felelte lekicsinylő hangon, majd nevetni kezdett – ugyan már! Ezt a csúnya emberek találták ki, hogy valamivel vigasztalódjanak!

- Mit akar tőlem? – ismételte meg harmadjára is a korábban feltett kérdést, ezúttal azonban sem hangja, sem tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy nem tűr több mellébeszélést, így Kim nagy levegőt vett, és belekezdett jövetele okába.

- Nos, Mr… - akadt meg egy pillanatra, és arcán látszott, próbálja felidézni az előtte álló nevét, mire Declan égnek emelte szemét. Mivel nem segítette ki vendégét, az, zavartalanul folytatta – mindegy is. Szóval, nem tudom, mit eszik magán a húgom, mert lássuk be, se pénze, se stílusa – mérte végig látványosan a sötét farmert, és fehér pólót viselő férfit, aki nyomokban sem hasonlított azokhoz, akik az ő társaságában valaha megfordultak – ráadásul, ha engem kérdez, meglehetősen faragatlan is. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, ki tudja – vont vállat Kim – Kate beleszeretett magába, és én most azért jöttem, hogy helyrehozzam a dolgokat. Az én hibám, hogy nem lehetnek együtt, és ennyivel tartozom neki. – jelentette ki olyan hangon, mintha csak az esti programját sorolta volna, mire Declan a kezdeti meglepettségből felocsúdva, megrázta a fejét.

- Nem a maga hibája – jegyezte meg látszólag nyugodt hangon, mire Kimberly komolyan nézett vissza rá.

- De igen! Én rángattam bele, én találtam ki a helycserét! – kötötte az ebet a karóhoz, de Declan nem értett egyet vele, és ennek hangot is adott.

- Nem maga hazudott nekem, hanem ő! Másnak mutatta magát, mint, aki valójában, és nekem már fogalmam sincs, kicsoda – túrt bele hajába, mire Kim érdeklődve nézett vissza rá.

- Ezt hogy érti? Milyennek mutatta magát? – kérdezte kíváncsian, mint, aki tényleg csak érdeklődik, mire Declan nagyot sóhajtott.

- Ezt komolyan kérdezi? – tört fel belőle döbbenten – mintha nem tudná! – támasztotta meg hátát az ajtófélfán, de amikor nem jött felelet, folytatta – Kimberly Coopernek mutatta magát!

- Úgy érti, fennhéjázó volt, önző, felszínes és elviselhetetlen? – ismételte meg ugyanazokat a jelzőket, amelyeket korábban Declan használt vele kapcsolatban, mire Declan értetlenül nézett vissza rá. – Remélem, nem hagytam ki semmit abból, amit az esküvő előtt vágott a fejemhez – tette hozzá gúnyosan.

- Nem, dehogy! Kedves volt, vicces, és természetesség sugárzott belőle. A tekintetéből, a mosolyából őszinteség áradt, és közvetlenség – mosolyodott el halványan a férfi, ahogy felidézte Kate arcát, tekintetének csillogását – teljesen más volt, mint Dallas előtt.

- Kate volt – jegyezte meg komolyan Kim, mire Declan meglepetten nézett rá, ő pedig elmosolyodott – talán az én nevemet viselte, de Kate volt magával. Mindvégig. Ez ő. Tudja, mi következik ebből? Sosem hazudott magának. Nem játszotta meg, hogy én vagyok, önmaga volt. Kate, a maga egyszerűségével, és bájával, amivel akaratlanul elcsavarta a fejét. Nem különös, hogy míg hozzám sosem vonzódott, addig Kate teljesen elvarázsolta? Hogy is fogalmazott az előbb? A külső nem minden… Tehát, nem a külsejébe szeretett bele, hiszen ha így lett volna, akkor én is felkeltettem volna az érdeklődését. Maga Kate-t szerette meg, a személyiségét!

- Talán így volt, de én azt hittem… - kezdett volna bele Declan, de Kim egyetlen mozdulattal belé fojtotta a szót.

- Már megbocsásson, de a maga hitéért Kate nem vállalhatja a felelősséget! – jelentette ki könnyed hangon, mire Declan dühösen ráncolta össze szemöldökét.

- Ne tegyen úgy, mintha csak én kevertem volna össze magukat véletlenül, és erről Kate semmit sem tudott volna! Hagyta, hogy azt higgyem, ő Kimberly, és nem világosított fel az igazságról akkor sem, amikor lehetősége lett volna rá! – emlékeztette a nőt sértetten, mire az unottan sóhajtott fel.

- Tényleg muszáj ekkora ügyet csinálni belőle? Az ég áldja meg, végül is nem rakéta kódokat adott el Oroszországnak! Csak helyet cseréltünk, amit nem kötött a maga orrára! – feleselt bosszúsan Kimberly – szereti magát, amit nyilván ő sem így tervezett, és rosszul döntött, amikor nem mondta el az igazat, na, bumm! Ha képes egy ilyen apróság miatt eldobni mindazt, ami kettejük között van, akkor ostobább, mint, amilyennek kinéz – vetette oda foghegyről, mire Declan mély levegőt vett, hogy lenyelje az első gondolatot, ami szájára kívánkozott.

- Ha szeretünk valakit, nem hazudunk a szemébe – vágott vissza nyugalmat erőltetve magára, mire Kim harciasan tette csípőre a kezét.

- Ha szeretünk valakit, képesek vagyunk megbocsátani a botlásait, mert tudjuk, hogy sosem bántana minket szándékosan!

- Azt hiszem, itt a vége a beszélgetésnek – lépett az ajtóhoz Declan és szélesre tárta azt – mondja meg Kate-nek…

- Azt hiszi, ő küldött? – húzta fel szemöldökét Kim, majd nevetni kezdett – nem, nem ő küldött, és remélem, sosem tudja meg, hogy eljöttem, mert kitekeri a nyakamat – jósolta meg a sötét jövőt. – Had tegyek fel még egy utolsó kérdést, aztán itt sem vagyok – kérte komoly hangon, és amikor Declan bólintott, folytatta – állította személy szerint magának a húgom bármikor, hogy ő Kimberly Cooper? – kérdezte mélyen a sötétkék szemekbe nézve, mire Declan elgondolkodva ráncolta össze szemöldökét, igyekezve felidézni ilyen pillanatot, de egy sem jutott eszébe. Helyette számtalan alkalom ugrott be, amikor Kate harmadik személyben beszélt Kimberly-ről, vagy utalt arra, hogy nem az áll vele szemben, akinek hiszi. Mivel nem válaszolt, Kim halványan elmosolyodott, és az ajtóhoz indult. Mielőtt távozott volna, még visszafordult – Ha engem kérdez, két lehetősége van. Az egyik, hogy továbbra is ebben a lyukban savanyodik, a sebeit nyalogatva, hogy mennyire megbántották. A másik, hogy felülemelkedik a büszkeségén, és megpróbálja Kate szemével látni az eseményeket, a helyébe képzelni magát, és feltenni a kérdést, maga be merné-e vallani valakinek, akit szeret, hogy megtévesztette, ha tudja, hogy ezzel örökre elveszítheti – dobta fel az elgondolkodtató kérdést, majd a reakciót meg sem várva, távozott, egyedül hagyva Declan-t nyomasztó gondolataival.

Éld az életem 51. rész

51. rész

Declan egy percre sem vette le szemét a nőről, és annak ellenére nyugodtnak látszott, hogy belülről majd’ szétvetette a düh és csalódottság, mely érzelmek egymást gyorsan váltva törtek utat maguknak szívében. Kate csillapítva vadul lüktető pulzusát, mély levegőt vett, és közelebb lépett a férfihoz.

- Annyira sajnálom – szólalt meg halkan, majd folytatta – én el akartam neked mondani! Ha tudnád, hányszor nekiveselkedtem, hogy bevalljam az igazat – kulcsolta össze ujjait maga előtt Kate, hogy elrejtse remegésüket, mire Declan rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.

- Mi tartott vissza? – kérdezte nyugodt hangon, mire Kate szomorkásan húzta el száját.

- Először az ígéret, amit Kimnek tettem – kezdett bele mondandójába, miközben a férfi továbbra is várakozón hallgatott – megesküdtem, hogy nem árulom el. Tudtam, ha rájössz, hogy Kim helyett én vagyok veled, azonnal utána utazol Párizsba, hogy megvédd – magyarázta – tekintettel az őrült rajongóra, ez abszolút érthető lett volna, de Kim sosem bocsátotta volna meg nekem, hogy eljárt a szám, és kiderül, nem ő szervezi az esküvőt.

- Mint láttuk, hatalmas botrány lett belőle – húzta el a száját gúnyosan Declan, ahogy felidézte, milyen könnyedén csavarta ujja köré a menyasszony a vőlegényét, mire Kate szégyenkezve sütötte le szemét, amiért hagyta magát megvezetni – és amikor már nem voltam Steve alkalmazottja? Amikor már nem kellett attól tartanod, hogy Kimberly után utaznék? Vagy akkor, amikor meglátogattalak a rendelőben, két alkalommal is? Esetleg nem olyan régen, a lakásod előtt, amikor megcsókoltalak? – záporoztak a kérdések, és Kate tudta, hogy ezt lesz a legnehezebb megmagyaráznia, hiszen akkor már nem nővérének tett ígérete gátolta meg benne, hogy őszinte legyen. – Egyetlen alkalommal sem játszottál el a gondolattal, hogy a szemembe nézel, és megmondod, hogy akit valójában szeretek, az nem a szupermodell, hanem az állatorvos? – villant számonkérés és fájdalom a férfi szemeiben, mire Kate érezte, hogy szívére mázsás súly nehezedik.

- Minden alkalommal el akartam mondani – válaszolta, majd mielőtt a férfi közbevághatott volna, folytatta – de féltem. Addigra már… - akadt el egy pillanatra, miközben erőt vett magán, hogy kitárja szívét, ami korántsem volt egyszerű. Sosem mutatta ki könnyen az érzéseit, és ezt csak felerősítette benne legutóbbi kapcsolata, így minden bátorságát össze kellett szednie ahhoz, hogy nyíltan beszéljen érzéseiről, megkockáztatva, hogy ennek ellenére is elfordul tőle Declan – addigra már nem Kimberly-t féltettem, hanem magamat – vallotta be őszinte hangon, és szemébe könny gyűlt, amikor folytatta – fontos lettél a számomra, és féltem, hogy elveszítelek. Beléd szerettem – nyelt nagyot, hogy a gombóc, mely egyre inkább megnehezítette a beszédét, eltűnjön a torkából, miközben érezte, hogy szíve eszeveszett ütemben dübörög mellkasában. Declan figyelmen kívül hagyta a bizsergést, mely minden porcikáját átjárta az érzésre, hogy az előtte álló nő viszontszereti, miközben büszkén felszegte állát, és tekintetébe elutasítás költözött.

- Úgy tűnik, a külsőtökön kívül van még egy közös vonásotok a nővéreddel – szólalt meg távolságtartó hangon, ami elég volt ahhoz, hogy Kate tudja, elveszítette őt – mindketten csak saját magatokkal törődtök.

- Ennyit fogtál fel az egészből? – nézett rá hitetlenkedve a nő, és amikor nem kapott választ, folytatta – igen, hibáztam, amikor gyávaságból nem mondtam el az igazat, és sajnálom. - lépett még közelebb a férfihoz, és tekintetét az övébe fúrta, majd nagyot sóhajtott – Szeretlek, és azt mondtad, te is szeretsz. Ha ez így van, talán… - folytatta volna, de a férfi megrázta a fejét és közbevágott.

- Azt sem tudom, ki vagy valójában! – túrt bele tanácstalanul sűrű hajába Declan.

- De igen! Tudod, végig tudtad! Érezted – tette hozzá halkan, miközben keze végig szántott a széles mellkason, és megpihent a férfi szíve fölött. – Érezted, hogy más vagyok, mint Kimberly…

- Így van – bólintott Declan – te pedig ahelyett, hogy elmondtad volna az igazat, meggyőztél róla, hogy tévedek – fogta meg Kate kezét, és eltolta magától, majd az ajtóhoz lépett. – Pár nappal ezelőtt azt kívántam, bárcsak téged ismertelek volna meg korábban – nyelt nagyot, mialatt keze már a kilincsen volt – most azt, hogy bár egyikőtökkel se találkoztam volna soha! – tette hozzá, majd a választ meg sem várva, hátat fordított, és elhagyta a szobát, Kate pedig lehunyt szemmel hanyatlott a fésülködő asztal előtt álló székre, miközben szabadon engedte könnyeit, melyek kis patakként folytak végig arcán. A fájdalom, hogy végleg elvesztette azt a férfit, akit őszintén, tiszta szívéből szeretett, végig égette az egész mellkasát, és szinte levegőhöz sem engedte jutni. Nem tudta hibáztatni Declan-t, amiért elfordult tőle, hiszen ő sem lett volna képes többé bizalmat szavazni neki, ha megtudja, hogy egész idő alatt másnak adta ki magát, mint, aki valójában. Sokkal inkább magára haragudott, amiért életében először gyáva volt, és nem vallotta be az igazat, ha nem is a legelején, de akkor, amikor elment hozzá a rendelőbe. Annyira elmerült saját gondolataiban, és fájdalmában, hogy észre sem vette nyílik az ajtó, és nővére lép be rajta, halkan, nesztelenül.

- Kate? – hallotta meg Kim hangját, aki tőle szokatlan kedvességgel és visszafogottsággal ejtette ki nevét – minden rendben? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában, amivel sikerült meglepnie testvérét. Kate nagy levegőt véve húzta ki magát, miközben gyorsan letörölte könnyeinek nyomát arcáról.

- Persze – erőltetett arcára egy mosolyt, mialatt a tükör felé fordult, és néhány gyors mozdulattal igyekezett rendbe hozni sminkjét, melyet elmosott a sós könny.

- Jól vagy? – kérdezte Kimberly, miközben közelebb jött, és átható tekintettel tanulmányozta húga arcát a tükörben. Kate-nek nem kellett semmit mondania, elég volt ránéznie, hogy tudja, ikertestvére, ellentétben vele, nem járt sikerrel a beszélgetés során.

- Jól leszek – bólintott elszántan Kate, mialatt érezte, hogy Kim biztatón szorítja meg vállát.

- Nem kell ám mindig olyan erősnek lenni, hugi – mosolygott rá, majd elkomolyodva folytatta – sajnálom, hogy ekkora galibát okoztam neked. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor…

- Akkor is pontosan ezt tennéd – fejezte be nővére helyett a mondatot Kate, mire Kim bűnbánón harapta be alsó ajkát. – Ahogy én is… - fűzte hozzá nagyot sóhajtva.

- Sajnálom – kapcsolta őszintén csillogó tekintetét a húgáéba Kim, Kate azonban, megrázta fejét, és könnyedén paskolta meg a vállán lévő kecses kezet.

- Nem kell – ingatta meg fejét – sőt, inkább hálával tartozom neked – tette hozzá, és amikor Kimberly meglepetten húzta össze szemöldökét, folytatta – elvégre ennek a helycserének köszönhetem, hogy megismertem az igaz szerelmet, még ha csak rövid ideig tartott is. Boldog voltam – vallotta be, majd keserűen elmosolyodott mellé – legalábbis hellyel-közzel – szúrta mellé szomorkásan – csak egy hátránya van.

- Mi lenne az? – kérdezte kíváncsian Kim, miközben Kate felállt, ő pedig kissé hátrébb lépett, hogy szembe tudjanak állni egymással.

- Hogy már nem fogom beérni kevesebbel – válaszolta könnyes szemmel Kate, majd az ajtó felé fordult, Kim hangja azonban megállította.

- Akkor miért engeded el? – kérdezte, mire Kate a nélkül válaszolt, hogy megfordult volna.

- Mert, aki el akar menni, azt hagyni kell, Kim – felelte nyugodt hangon, de hangja remegése elárulta, egyáltalán nem olyan könnyű ezt megtennie, mint ahogy látszik.

- Ez marhaság! – jelentette ki határozottan, és a korábbi együtt érző, érzékeny Kim helyére visszatért a régi, optimista, könnyed modell – ez a mártír hozzáállás jól áll a drámakirálynőknek, és jól mutat a filmekben, de tőled nem ezt várom! Szedd össze magad, menj utána, és mondd el neki, hogy szereted!

- Megtettem – válaszolta rezignáltan Kate, mire nővére szája elnyílt meglepetésében – nem különösebben érdekelte, mint a mellékelt ábra mutatja.

- Talán nem voltál elég határozott – vélte elgondolkodva Kim, és amikor húga érdeklődve húzta fel szemöldökét, magyarázni kezdte – vegyünk például engem és Steve-t. Hazugsággal vádolt, és azzal, hogy nem tud bízni bennem többé…

- Kim! Hazudtál neki! Ez nem csak vád! – emlékeztette ikertestvérét hitetlenkedve Kate, de az csak könnyed eleganciával legyintett.

- Na és? A lényegen nem változtat! – válaszolta magabiztosan – megtehettem volna, hogy hagyom dühöngeni, és lefújni az esküvőt, csak azért, mert rájött, hogy egy kicsit megtévesztettem egy-két dologban…

- Egy-két dologban? – hüledezett Kate – az ég szerelmére! Párizsban voltál, míg ő azt hitte, New York-ban szervezed az esküvőt!

- Az Istenért, Kate! Ne kezd már te is, jó?! – fújtatott mérgesen Kim – éppen elég volt egy vita nekem mára, és ha nem tűnt volna fel, éppen segíteni akarok! A lényeg, hugi, hogy meg kell győznöd ezt a testőr fickót, hogy mindvégig téged szeretett, és ostoba, ha mindazt, ami köztetek van, hagyja elveszni miattam! Hiszen az egész az én hibám! – vallotta be, de arcán látszott, nem gyötri különösebb bűntudat emiatt.

- Ez nem én vagyok, Kim, és ezt te is tudod – rázta meg fejét Kate – joggal dühös rám, és teljes joggal érzi, hogy nem tud bízni bennem többé. Hazudtam neki, ezen nincs, mit szépíteni.  Nem fogom rátörni az ajtót, és bizonygatni neki, hogy szeretem, és sosem csapnám be többé – nyomta le a kilincset, és miközben kinyitotta az ajtót még visszafordult – ez nem én vagyok – ismételte meg, majd a választ meg sem várva távozott, Kimberly pedig töprengve nézett utána. Annak ellenére, hogy egy percét sem bánta meg a párizsi fotózásnak, hiszen így újra felkerült a keresett modellek listájára, és Steve-vel is meg tudták beszélni a dolgaikat, rosszul érezte magát a húga miatt, aki láthatólag szívből szerette ezt a férfit. Segíteni akart neki, de ismerte annyira, hogy önfejűsége és makacssága miatt, nem fogja még egyszer felkeresni, hogy megbeszélje vele a történteket. Az egyszeri visszautasítás éppen elég Kate számára ahhoz, hogy egy életre lemondjon arról, akit szeret, ő azonban nem akarta hagyni, hogy egyedül maradjon csak azért, mert fél az újabb kudarctól. Végül magabiztosan elmosolyodott, és kihúzva magát, indult el az ajtó felé.

- Te talán tényleg nem ilyen vagy hugi – motyogta maga elé, miközben még egy utolsó simítással megigazította magán hófehér ruháját – de szerencsére, a külsőnkön kívül, semmi másban nem hasonlítunk – tette hozzá sokatmondó mosollyal az ajkán.