Keserű múlt 26. rész

 

26. rész

Meghan tekintete észrevétlenül futott körbe az elegánsan berendezett, tágas nappaliban, mely legalább akkora volt, mint az ő lakása. A hatalmas, óriási, sík képernyős televízióval szemben kapott helyet egy gyönyörű, hófehér bőrrel kárpitozott kanapé, két fotellel, és egy üveglapú dohányzóasztal. A fal mellé állított polcon a könyvek és fényképek között, ránézésre is méregdrága porcelánok, és falra akasztott, eredeti festmények tették még fényűzőbbé a lakást. Miközben Amanda felemelt az asztalról egy cigarettásdobozt, és rágyújtott a hosszú, vékony, kifejezetten nők számára készült cigarettára, fejével a kanapé felé biccentett.

- Üljenek le! – szólalt meg olyan hangon, mely inkább volt utasítás, mint ajánlat, de amikor mindketten megrázták fejüket, komótosan kifújva a füstöt rántotta meg vállát, és kényelmesen, keresztbe vetve karcsú, harisnyába bújtatott lábait, foglalt helyet az egyik fotelben. – Donald utálta, hogy dohányzom – szólalt meg váratlanul, majd gunyoros mosolyra húzta száját. – Folyton arról papolt, hogy milyen rossz hatással van az erekre – szívott ismét mélyet a cigarettába, miközben tekintete lassú lomhasággal vándorolt végig a nyomozón, és Meghan figyelmét nem kerülte el, hogy elismerés csillan a szemeiben. – Azzal ijesztgetett, hogy elvisz egy infarktus, vagy a tüdőrák, erre tessék! Ő patkolt el előbb – nevetett fel hitetlenkedve, mint, aki még most sem hiszi el, hogy férje valóban eltávozott az élők sorából, mire Eric és Meghan gyors pillantást váltottak. – A sors fintora, mi?

- Megbocsásson az őszinteségemért, Mrs. Baker, de nem tűnik túl letörtnek a férje halála miatt – szólalt meg nyugodt hangon Eric, miközben helyet foglalt a kanapén, Meghan pedig követte a példáját, mire Amanda rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.

- Nem is vagyok – ismerte el szokatlanul nyílt őszinteséggel a hangjában, majd folytatta – van róla fogalma, milyen egy orvossal együtt élni? – kérdezte érdeklődve, és észre sem vette, hogy mindkét vendége feszültebbé válik, miközben tovább beszélt. – A műtétek miatt lemondott családi programok, a túlórák, amikor az utolsó pillanatban telefonál haza, hogy mégsem tud elkísérni a színházba egy „sürgős” eset miatt – emelte fel két ujját, így érzékeltetve az iróniát – az éjszakai telefonok, a kórház… mindig csak az az átkozott kórház! – vált indulatosabbá a hangja, de a másodperc tört része alatt szedte össze magát, és büszkén szegte fel állát, úgy folytatta, ezúttal sokkal nyugodtabban. – A ritka találkozások miatt egy idő után idegenekké váltunk egymás számára. Nem ráz meg jobban a halála, mintha az egyik szomszédomat veszítettem volna el.

- Úgy tudjuk, gyakran veszekedtek – jegyezte meg Eric, miközben tollal a kezében szorgalmasan írt le mindent, ami a nő szájából elhangzott.

- Gyakran? – nevetett fel hidegen, érzelemmentesen – Nem, nyomozó! – rázta meg fejét, melynek hatására a szőke loknik fürge táncba kezdtek arca körül. – Mindig és mindenen veszekedtünk! Donald csak az apám miatt vett feleségül, szüksége volt rá, hogy bejusson a megyei kórházba – vallotta be higgadtan, és hangjában nyoma sem volt a keserűségnek, vagy a fájdalomnak, amiért kihasználták. – Nekem is imponált a gondolat, hogy orvos-feleség legyek, szóval, igent mondtam. Nem kergettem hiú ábrándokat, tudtam, hogy ez nem szerelemházasság, de azért reméltem, hogy legalább a kölcsönös tiszteleten alapszik majd! – húzta el száját, és most először jelent meg érzelem az arcán, mely inkább volt bosszúság, mint szomorúság.

- Nem így lett? – kérdezte teljesen feleslegesen a nyomozó, miközben a mellette ülő Meghan hitetlenkedve hallgatta, milyen ridegen beszél a halott férfiról, és a házasságukról a nő. Nem tudta kiverni fejéből a gondolatot, hogy ha ő és Eric nem válnak el, előbb-utóbb ők is erre a sorsra jutottak volna. Végül, határozottan utasította el még a feltételezést is. Szerette a férfit, sőt, még most is ugyanolyan szerelmes volt belé, mint kapcsolatuk elején, és biztos volt benne, hogy ha Eric is harcolt volna ezért a kapcsolatért, közösen meg tudták volna oldani a nehézségeket.

- A legkevésbé sem! – rántotta ki Amanda hangja a gondolatai közül – Azon túl, hogy a férjem egy rendkívül nagy barom volt, óriási egóval, és minimális tehetséggel, állandóan a kórházban volt, haza csak aludni járt, később már azt sem nagyon!

- Hol töltötte az éjszakákat? A kórházban? – vetette fel látszólag kíváncsian Eric, valójában azonban, az érdekelte, hogy az özvegy tudott-e arról, hogy férjét, hol találja, ha éppen nincs otthon, így volt-e lehetősége a gyilkosságra.

- Ne legyen naiv! – ingatta meg szánakozva a fejét Amanda – természetesen az egyik szeretőjénél! Volt belőlük bőven! – tette hozzá epésen, mire Eric látszólag együtt érzőn nézett vissza rá.

- Ez gondolom, nagyon bántotta magát – jegyezte meg komolyan, de a nő csak legyintett, miközben elnyomta a cigarettáját, és felállt. Ráérősen a szoba sarkában található bárpulthoz lépett, és egy kristálypohárba aranysárga whisky-t töltött magának.

- Az elején még bosszantott – vont vállat unottan, mialatt aprót kortyolt az italból, és egy másodpercig lehunyt szemmel élvezte az ízét – végül már ez sem érdekelt.

- Miért nem vált el tőle? – szólalt meg Meghan most először, mióta találkoztak, mire Amanda hideg tekintettel nézett rá.

- Mert ez volt az egyetlen mód, hogy megkeserítsem az életét! – válaszolta, és szemében olyan mértékű gonoszság és kegyetlenség vibrált, hogy a doktornő hátán végig futott a hideg. – Ez volt az én bosszúm – mosolyodott el sátáni elégedettséggel. – Most először, nem én voltam az egyetlen, aki vergődött ebben a házasságban!

- Ezek szerint, tudott róla, hogy válni akar? – szúrta közbe kérdését a nyomozó, mire Amanda rezignáltan bólintott.

- Igen – erősítette meg szóban is metajelzését, majd becsmérlőn húzta el száját – persze, nem tőle! Ahhoz túlságosan gyáva volt. Véletlenül hallottam meg egy telefonbeszélgetést – adott magyarázatot rá, honnan származik az információja, mire Eric ezt is gondosan lejegyezte.

- Mikor látta utoljára a férjét, Mrs. Baker? – kérdezte mintegy mellékesen, fel sem pillantva a jegyzettömbből, Amanda pedig unottan sóhajtott, mialatt visszasétált, és a pohárral a kezében ismét helyet foglalt. Amikor Eric mégis ránézett, kacér mosolyt küldött felé, és szabad kezével lassan simított végig térdén, aminek hatására combjáig csúszott rövid szoknyája, Meghan pedig igyekezett elnyomni a féltékenység zöld szemű szörnyét, amikor meglátta, hogy a nyomozó tekintete odatéved a nő formás lábára.

- Lássuk csak – gondolkodott alsó ajkát beharapva a nő – azt hiszem, aznap, amikor meghalt. Kora este hazajött vacsorázni. Azt mondta, vissza kell mennie a kórházba, én meg ráhagytam. Nem sokat beszéltünk.

- Nem veszekedtek? – érdeklődött Eric, miközben égnek emelte szemét, ahogy észrevette, milyen érzéki mozdulattal simogatja karcsú lábait a nő, és csak arra tudott gondolni, hogy a mellette ülő doktornő, mennyivel kívánatosabb az egyszerű farmerban és bőrkabátban, a maga visszafogottságával.

- Kivételesen nem – rázta meg fejét, mire a nyomozó értetlenül ráncolta össze szemöldökét, és elgondolkodva nézett az özvegyre.

- Akkor mégis miért ágyazhatott meg magának az irodája kanapéján? – kérdezte közönyös hangon, mintha nem is lenne igazán fontos, de Amanda így is kötekedésnek vette, mert gyanakodva húzta össze a szemét.

- Honnan tudjam? Gondolom, az aktuális szeretője nem tudta fogadni! – emelte meg kissé hangját, majd sértetten húzta ki magát. – Egyáltalán, miért tesznek fel nekem ilyen kérdéseket?

- A férjét meggyilkolták – világosította fel nyugodt hangon Eric – szeretném kideríteni, ki tette.

- A kollégái azt mondták, már elkapták a gyilkost! – jelentette ki magabiztosan, majd szája utálkozó grimaszba húzódott – valami doktornő, ha jól emlékszem. Biztos vagyok benne, hogy Donald legújabb üdvöskéje! Másképp, hogyan lehetne olyan fiatalon vezetői székben? – tette hozzá mély meggyőződéssel a hangjában, mire Meghan érezte, hogy eluralkodik rajta az indulat, és csak neheze fogta vissza magát, hogy ne adjon csípős választ a kijelentésre, Eric azonban megelőzte.

- Egy otthonülő háziasszonynak nyilván nehéz elképzelnie, hogy vannak nők, akik önerőből is képesek vinni valamire – jegyezte meg csak úgy, mellékesen, halálos nyugalommal, mire Meghan elnyomott egy mosolyt, Amanda arcára pedig először a döbbenet, majd a mélységes felháborodás ült ki, ahogy szavakat keresve, tátogni kezdett, de Eric folytatta – tud esetleg egy nevet mondani, hogy ki volt a férje jelenlegi szeretője? – jött a következő kérdés, mintha a korábbi kijelentés meg sem történt volna, mire Amanda szúrósan nézett vissza rá.

- Nem tudok! Bármilyen hihetetlen, nem vezetek névsort róluk! – vágott vissza nyersen, a nyomozó pedig visszafogottan, megértőn bólintott.

- Elárulná, hol volt tegnap este 21 és 23 óra között? – nézett rá várakozón, mire az özvegy lekicsinylőn húzta el a száját.

- Értem már – jelent meg gúny a szemeiben – Tudja, véletlenül meghallottam, amikor Caruso nyomozó a társával a doktornőről beszélt, akit a gyilkossággal vádolnak. Hogyan is fogalmazott… - gondolkodott felhúzott szemöldökkel, majd, amikor eszébe jutott bólintott – meg is van! Azt mondta, elég dögös, és minden épelméjű férfi azonnal gerincre vágná – idézte fel szó szerint Victor szavait, és arcára volt írva, milyen gusztustalannak tartja ezt a megnyilvánulást – De azt azért nem gondoltam volna, hogy ez azt jelenti, gyorsan kreálnak egy átlátszó vádat, és rám akarják majd kenni a gyilkosságot, hogy az a szuka megússza! – vetette oda undorodva, mire Meghan keze ökölbe szorult, és jól látta, hogy Victor kijelentésére Eric szeme is vészjóslón szűkül össze.

- Ezt a kérdést rutinból fel kell tennünk! – szűrte fogai között visszafojtott indulattal a hangjában a nyomozó – válaszoljon, ha kérhetem!

- Egy jótékonysági estélyre voltam hivatalos! – felelte Amanda, de arcán jól látszott, egyáltalán nem boldog, hogy engedelmeskednie kell. – Szerepelek a vendéglistán, és többen is tudják bizonyítani, hogy 20 óra előtt ott voltam, és csak hajnalban jöttem el!

- Köszönöm! Ellenőrizni fogjuk! – állt fel Eric, és az ajtó felé indult, de amikor már majdnem elhagyták a lakást, Meghan nem bírta tovább magában tartani a véleményét, ezért megfordult, és lesújtó pillantással mérte végig Amandát.

- Tudja, ne legyenek kétségei a házasságát illetően! Mindketten jól választottak! Tökéletesen összeillettek a férjével! – jelentette ki rejtélyesen, mire az özvegy értetlenül ráncolta össze szemöldökét, de válaszolni vagy kérdezni nem volt ideje, mert Eric ujjai ráfonódtak a doktornő felkarjára, és percekkel később már a liftben voltak, ahol mérgesen nézett volt feleségére.

Keserű múlt 25. rész

 

25. rész

Eric lehunyt szemmel, élvezettel csókolta volt feleségét, ujjai finoman cirógatták tarkóját, miközben pulzusa az egekbe szökött. Egy másodpercre sem akart elválni tőle, nem akart visszatérni a valóságba, ahol már nem volt joga így csókolni, ölelni. Szenvedélyes pillanatukat erőteljes kopogás zavarta meg, mire eltávolodtak egymástól, és meglepetten néztek ki a vezető felőli ablakon, ahonnan egy tányérsapkát viselő járőr nézett velük szembe. Fekete gumibotjának végét ismét megkocogtatta az üvegen, majd szabad kezével körkörös mozdulatokat tett, így utasítva Eric-et, hogy húzza le az ablakot.

- Szép jó napot! – biccentette meg sapkája karimáját a 20-as éveinek közepén járó, fekete egyenruhát viselő rendőr, majd kissé lejjebb hajolt, hogy jobban belásson az autóba, és sármos mosolyra húzódott keskeny ajka, amikor meglátta a doktornőt, akit külön bólintással üdvözölt. Zöldes-kék szemében elismerő fény villant, és láthatólag kissé idegesen igazította meg fején a tányérsapkát, mely alól kilátszott sűrű, szőkés-barna haja. – Tudják-e, hogy nem a legjobb helyet választották a romantikázásra – szólalt meg ismét, miközben tekintetét egy percre sem vette le Meghan-ről, aki feszengve mosolyodott el. Ha nem lett volna így is elég kínos a helyzet azzal, hogy megint nem tudott ellenállni Eric-nek, most még azt is el kellett viselnie, hogy egy rendőr figyelmezteti őket, hogy uralkodjanak magukon. – Tilosban parkolnak, értik? – rántotta ki gondolatai közül a fiatal férfi hangja, mire a nyomozó bocsánatkérőn tárta szét kezét.

- Ne haragudjon, biztos úr – kért elnézést, eltitkolva, hogy ő maga is rendőr. Tisztában volt vele, hogy Chuck és Victor nem késlekedtek az egész őrsnek kiadni az információt, hogy ő szöktetett meg egy gyanúsítottat, és csak remélni merte, hogy az akadémiát épphogy elvégző ifjonc még nem elég régóta van a montreáli rendőrségnél ahhoz, hogy felismerje. Ha szerencséje van, nem kéri el a papírjait, nem ellenőrzi le a központi adatbázisban, és megússzák. – Tudja, friss házasok vagyunk, és… szóval, érti – vigyorgott rá cinkosan, mire a rendőr most felé fordult, és arcáról egy pillanatra csalódottságot olvashatott le. A zöldes-kék szemek másodpercekig meredtek rá, amitől Eric egyre feszültebb lett, mosolya pedig már korántsem volt olyan könnyed, mint korábban. – Ha elnézné nekünk ezt a kis kihágást, már itt sem lennénk!

- Szálljanak ki a kocsiból! – szólította fel őket határozottan, miközben tekintete gyanakodva futott végig rajtuk, Eric figyelmét pedig nem kerülte el, hogy jobb kezét az oldalára csatolt fegyvertáskára helyezi.

- Rendben – szűrte fogai között látszólag engedelmesen, de gondolatban már felkészült rá, hogy leüti a férfit. Miközben lassan a kilincs felé nyúlt, hogy kiszálljon, biztatón a nőre mosolygott, akinek szeméből jól kiolvashatta a félelmet és az aggodalmat. – Nézze, nem hinném, hogy ez szükséges lenne – szállt ki a kocsiból, miközben a járőr egy lépést eltávolodott tőle.

- Taylor nyomozó, ne fusson felesleges köröket! – szakította félbe hivatalos hangon, ezzel minden reményét elvéve a férfinak attól, hogy esetleg nem ismeri fel, majd folytatta – gondolom, a hölgy Dr. Meghan Altman, akit gyilkossággal vádolnak – bökött fejével a nő felé, aki elhúzta száját.

- Ha most bevisz minket, bűnrészes lesz abban, hogy egy ártatlan embert meghurcoljanak! – szólalt meg kemény hangon Eric, mire a járőr hirtelen felnevetett.

- Bevinni? Eszem ágában sincs! – rázta meg fejét vidáman, és jókedve csak még nagyobb lett, amikor meglátta a vele szemben állók arcán a döbbenetet. – Maga és a társa, Freeman nyomozó igazi legendának számítanak a kapitányságon! Nem fogok keresztbe tenni maguknak, mert a többiek elevenen felkoncolnának! – magyarázta baráti közvetlenséggel a hangjában, mire Eric és Meghan értetlenül néztek össze.

- Úgy érti, hogy maguk közül senki nem fog bevinni minket? - próbálta megérteni a hallottakat Eric, a fiatal rendőr pedig bólintott.

- Senki! Caruso nyomozó és Grooves nyomozó kiadták ugyan a parancsot, de mi bízunk az ítélőképességében! Ha maga azt mondja a doktornőről, hogy ártatlan, akkor az úgy is van! – bólintott mellé mély meggyőződéssel, miközben tekintete ismét végig futott Meghan-ön, majd folytatta – természetesen, ha találkoznánk, vagy látnánk magukat, azonnal intézkednünk kellene, de Montreal egy nagy város! – kacsintott cinkos mosoly kíséretében – arról nem tehetünk, ha nem kerülnek a látómezőnkbe!

- Köszönöm! Hálás vagyok érte! – sóhajtott megkönnyebbülten Eric, miközben kezet rázott a ifjú titánnal, aki várakozón nézett rá.

- Tudok esetleg segíteni még valamiben, nyomozó? – kérdezte szolgálatkészen, mire az, megrázta fejét.

- Itt hagynám a kocsit, ha nem gond – vetette fel mégis hirtelen ötlettől vezérelve, mire a férfi bólintott.

- A járőrkocsiban leszek. Ha gáz van, intézkedem! – ígérte, majd az újabb hálálkodást meg sem várva, biccentett feléjük, és átment az út túloldalára. Amikor kettesben maradtak, Eric lassan engedte ki a tüdejében tartott levegőt, mialatt Meghan megkerülte az autót, és megállt mellette, csípőjét megtámasztva a kocsi oldalán, kezeit pedig karba fonta.

- Igazi legenda? – húzta fel kérdőn szemöldökét, és nem állta meg mosolygás nélkül, amikor Eric elhúzta a száját – úgy tűnik, kettőnk közül nem nekem kellett volna levágni a hajam, és szőkés-barnára festeni! – jegyezte meg, majd folytatta – hogy is mondtad? Tele lesznek a fotómmal a lapok, az esti hírek! Ki sem léphetek az utcára, mert azonnal felismernek! – csipkedte meg a férfit vidáman, és egyre szélesebb lett a mosolya, amikor látta, hogy Eric egyáltalán nem osztozik a jókedvében. – Nem tudom, feltűnt-e, de nagyjából 2 órája hagytuk el Linda házát, és téged azonnal kiszúrtak… - harapta be alsó ajkát, hogy így fojtsa el a nevetést, mire Eric érdeklődve fordította felé fejét.

- Jól szórakozol? – kérdezte, fél szemmel a nő felé sandítva, látszólag morcosan, de szája szegletében neki is mosoly bujkált, mire Meghan lassan bólintott.

- Most már igen! – vallotta be őszintén – amíg nem tudtam, hogy a mi oldalunkon áll, a torkomban dobogott a szívem – tette hozzá, mire Eric ezúttal felé fordult, és kissé közelebb lépve, komolyan nézett rá.

- Néhány perccel ezelőtt még nekem is – szólalt meg halkan, mire Meghan ajkáról is eltűnt a mosoly, és nagyot nyelve nézett rá. Elég volt a kék szemekbe néznie ahhoz, hogy tudja, nem a járőr volt, aki ilyen hatást váltott ki a nyomozóból, sokkal inkább a csókjukra gondol, mire megköszörülte a torkát, és kihúzva magát, eltávolodott tőle.

- Akkor? Felkeressük Baker feleségét? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva Eric kijelentését, ő pedig lassan bólintva törődött bele, hogy ezúttal sem fognak beszélni a csókról.

- Gondolom, most sem történt semmi, ugye? – utalt az autóban átélt intim pillanatukra, mire Meghan mély levegőt vett, és hátat fordítva válaszolt.

- Abszolúte semmi – felelte ugyanazokkal a szavakkal, melyeket a nyomozó is használt a liftben, és észre sem vette, hogy Eric elgondolkodva néz utána, majd lágyan elmosolyodik, és fejét ingatva követte a több szintes épületbe. Az utat Baker lakásáig szótlanul tették meg, miközben gondolataik a nem sokkal korábban elcsattant csók körül forgott. Eric egy másodpercét sem bánta meg, és egyre inkább hitte, hogy Meghan még mindig szereti. Nem tudta, hogyan, de el akarta érni, hogy mire vége a nyomozásnak, a doktornőnek eszébe se jusson férjhez menni az orvoshoz. Az akarta, hogy adjon maguknak még egy esélyt, és szíve legmélyére űzte a félelmét, hogy ez a boldogság megint csak addig tartana, amíg nem jönne egy újabb remek szakmai lehetőség a nő számára. Éppen itt tartott gondolatban, amikor megállt a lift, és egy apró csengést követően, kinyílt az ajtó, ők pedig kiléphettek egy bordó szőnyeggel lerakott folyosóra, melyet két oldalról, a falakra erősített, hangulatos fényt árasztó, dekoratív lámpák világítottak meg. Az egymás mellett egyforma távolságra elhelyezkedő, azonos színűre festett ajtókon aranyozott számok voltak, melyek alatt kis, szintén aranyozott táblán volt olvasható a tulajdonos neve. Dr. Baker majdnem a folyosó végén lakott feleségével, és amikor odaértek, Eric határozott kopogtatására egy 40-es éveinek elején járó nő nyitott ajtót.

- Maguk meg kik? – futott végig hideg, kék tekintete a látogatókon, még mielőtt azok megszólalhattak volna. Egyenes testtartása, és komoly arca elutasítást tükrözött, miközben a karcsú termetére simuló, levendula színű kosztümhöz színben tökéletesen passzoló, lakkozott körmei türelmetlenül kopogtak az ajtó oldalszegélyén.

- Eric Taylor nyomozó vagyok – mutatta fel jelvényét Eric, mire a vörösre rúzsozott, telt ajkak unottan húzódtak kissé oldalra a szolidan sminkelt arcon.

- Mondják, maguk nem állnak szóba egymással? – kérdezte olyan hangon, amiből egyértelműen kivehető volt, mit gondol a rendőrök értelmi képességeiről, de a választ nem várta meg, hanem tovább beszélt. – A kollégái már jártak itt! Elmondták, hogy a férjem halott – rázta meg tökéletesre szárított szőke haját, mintha így akarná megregulázni kóbor tincseit, melyek saját életet élve hullottak homlokába. – Borzasztó tragédia, de könnyebben dolgoznám fel, ha nem járnának ide két óránként, hogy az orrom alá dörgöljék!

- Nem azért vagyunk itt, hogy közöljük a férje halálhírét, Mrs. Baker – találta meg hangját első döbbenete után Eric, és végre elérte, hogy Amanda érdeklődést mutatott.

- Akkor, mit akarnak? – nézte meg őket újra alaposabban, de ezúttal tovább időzött el tekintete Meghan-en, és szemében enyhe irigység jelent meg, amikor végig futott ránctalan, sima arcbőrén, melyen nyoma sem volt a sminknek.

- Szeretnénk feltenni néhány kérdést – válaszolta Eric, mire Amanda beljebb húzta az ajtót, így mutatva, hogy esze ágában sincs együtt működni, de a nyomozó nem adta fel. – Persze, nem muszáj beengednie. Feltehetem a kérdéseimet itt is, a folyosón, ahol a szomszédok nyilván nem hallgatóznak… - húzta fel szemöldökét sokatmondón, és elégedetten látta, hogy a nő bosszúsan szorítja össze száját, majd szélesre tárta előttük az ajtót.

- Jöjjenek be! – vakkantotta oda udvariatlanul, mire Eric Meghan-re kacsintott, aki elismerőn mosolygott vissza rá.

Keserű múlt 24. rész

 

24. rész

Miután beszálltak az autóba, és Eric besorolt a forgalomba, Meghan várakozón nézett a férfira, aki azóta nem szólt egy szót sem, hogy eljöttek az ügyvédi irodából. Amíg ő Larry-vel társalgott, fél szemmel látta, hogy a nyomozó telefonál, és szinte biztos volt benne, hogy Bruce-szal beszélt.

- Nos? – törte meg a csendet, amikor már nem bírt tovább várni – elmegyünk a feleségéhez? – kérdezte türelmetlenül, mire Eric elnyomott egy mosolyt.

- Pontosan ezt fogjuk tenni – bólintott nyugodtan, majd folytatta – Bruce kikereste a címet, negyedórán belül ott lehetünk – adott önkéntelenül választ arra is, kivel beszélt az előcsarnokban, mire Meghan elgondolkodva harapta be alsó ajkát.

- Szerinted, ő tette? – vetette fel, mire a nyomozó megrántotta a vállát.

- Könnyen lehet – válaszolta, miközben ismét sávot váltott, és jobbra kanyarodott az autóval. – Az ügyvéd szerint, nem divat elvált asszonynak lenni abban a társaságban, ahol a szabad idejét tölti. Nyilvánvaló, hogy az özvegység két okból is kifizetődőbb. Egyrészt a teljes vagyon az övé, másrészt nem csámcsog a háta mögött a sok elitista háziasszony, hanem sajnálkozva együtt éreznek – magyarázta nyugodt hangon, Meghan azonban megrázta a fejét.

- Feltéve, ha tudott róla, mit tervezett Baker – ráncolta össze szemöldökét, de Eric-nek erre is volt egy elmélete.

- A titkárnő azt mondta, sokat veszekedett a feleségével. Könnyen lehet, hogy egy vita hevében elszólta magát, vagy többször is megpendítette a válást, mint opciót – gondolkodott hangosan – esetleg kihallgatott egy telefonbeszélgetést Baker és az ügyvéd között. Ha ahhoz elég okos volt, hogy érdekből menjen férjhez, talán ahhoz sem volt buta, hogy összerakja a kirakós darabkáit.

- De, hogy tudta megölni? – jött az újabb kérdés, mire Eric tanácstalanul túrt bele sötét hajába, miközben megállt egy piros lámpa előtt, és türelmesen várakozott, hogy zöld utat kapjanak.

- Joy Stewart-tól tudjuk, hogy Baker nem először aludt az irodában – magyarázta, mialatt ujjai a kormányon doboltak – mindig ott töltötte az éjszakát, ha balhéztak az asszonnyal. Erről nyilván Amanda Baker is tudott, így nem kellett mást tennie, csak bemennie. Meglátta, hogy matt részeg, felvette az első keze ügyébe akadó tárgyat, jelen esetben a tollat, amit ott felejtettél a dokinál, és beleszúrta a nyakába. Ügy megoldva! – vett mély levegőt, miközben Meghan meglepetten ráncolta össze szemöldökét.

- Honnan tudod, hogy nála felejtettem a tollat? Erről nem beszéltem sem neked, sem Bruce-nak – kérdezte, mire Eric néhány másodpercig nem felelt, és amikor már azt hitte, nem is kap választ a kérdésére, hirtelen megszólalt.

- Végig néztem a kihallgatást a megfigyelő szobából – válaszolta halkan, Meghan ajka pedig elnyílt meglepetésében – nem voltam bent veled, de nem hagytalak egyedül egy percre sem – tette hozzá, miközben egy másodpercre összekapcsolódott a tekintete a nőével, aki érezte, hogy szívét melegség járja át. Amikor Eric ismét az útra koncentrált, reszketőn vett mély levegőt, és az ügyre terelte gondolatait.

- Miért csak az én ujjlenyomatom volt a gyilkos fegyveren? – akadékoskodott tovább, mire Eric nagyot sóhajtva rántotta meg a vállát.

- Kesztyűt viselt! – jött a gyors, logikus válasz, de a doktornő nem tetszésének kifejezésére rázta meg a fejét, ő pedig bosszúsan szorította össze száját, ahogy rájött, újabb keresztkérdés fog következni.

- Ti mondtátok, hogy profi tette, olyan, aki pontosan tudta, hova kell szúrnia, hogy percek alatt elvérezzen! Amanda egy gazdag, unatkozó feleség! Kötve hiszem, hogy szabadidejében a S.W.A.T. különkiadását nézi a BBC-n, hogy megtanulja, hogyan kell tollal ölni! – jegyezte meg, éppen akkor, amikor ismét megállásra késztette őket egy közlekedési lámpa, mire Eric bosszúsan fordult felé.

- Elárulnád, kinek az oldalán állsz? Éppen azt próbálom bizonyítani, hogy ártatlan vagy, és rajtad kívül van más lehetséges gyanúsított is, de te minden érvemet megvétózod, és olyan kérdéseket teszel fel, amivel magadra is zárhatnád a cella ajtaját! – tört fel belőle, majd a választ meg sem várva, folytatta – te talán nem akarod, hogy tisztázzuk a neved?

- Dehogynem! – vágta rá azonnal Meghan – de nem úgy, hogy valaki másra kenem közvetett bizonyítékok alapján, ahogy azt velem tette az a két nyomozó! – tette hozzá halkabban, Eric pedig néhány másodpercig szótlanul meredt rá. A tény, hogy Meghan inkább vállalja továbbra is az első számú gyanúsított szerepét, és a szökést, a bujkálást, de bizonyíték hiányában nem vádol meg senkit, egyszerre hatotta meg, és rémisztette halálra.

- Rendben – bólintott, miközben a több emeletes irodaházakat, és bérlakásokat felváltották a szintén égig érő, méregdrága luxuslakásokkal teli téglaépületek, a gondosan, precízen ápolt közparkok, ahol nyomát sem lehetett látni hajléktalannak, mert a fizetett biztonsági emberek éberen ügyeltek rá, hogy a sok pénzt kifizető lakók bármikor nyugodt körülmények között sétáltathassák kis kedvenceiket, vagy futhassák le napi kilométeradagjaikat munka előtt, kora reggel, vagy késő este egy-egy üzleti vacsora után. – Megígérem, hogy alaposan utánajárok a dolognak, és csak akkor tartóztatom le Amanda Baker-t, ha mindent kizáróan tudom bizonyítani, hogy ő tette el láb alól a férjét. Így megfelel? – húzta fel kérdőn szemöldökét, mire Meghan elmosolyodott.

- Tökéletesen – bólintott elégedetten, Eric pedig halkan felnevetett, ahogy eszébe jutott, hányszor ment az idegeire a nő akkor is, amikor Lisa halálának ügyében nyomoztak. – Sok pletykát lehetett hallani a kórházban arról, hogy Baker házassága boldogtalan, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet – szólalt meg a doktornő elgondolkodva, mire Eric elhúzta a száját.

- El sem tudod képzelni, hány rossz házasságot láttam már – csendült ki keserűség a hangjából, majd leparkolta az autót, és miután leállította a motort, látszólag kedélyesen mosolygott a nőre – szerencsére, nálunk a válás is zökkenőmentes volt! Még egy hangos szó sem hangzott el! Még egy gyűlölködő tekintetváltás sem volt! – tette hozzá, és hangjából jól kivehető volt a gúny, amit Meghan pontosan értett. – Bárcsak mindenki olyan szerencsés lenne, mint mi, hogy ennyire békésen tudjon elválni! – sóhajtott színpadi könnyedséggel, Meghan pedig égnek emelte szemét. – Ja, most jut eszembe! Mások ezt személyesen intézik! – szúrta mellé, mire az, nagy levegőt vett, hogy ne mondja ki az első dolgot, ami eszébe jutott.

- Azt hiszed, nem tudom, mire akarsz célozni? – kérdezte nyugodtan, mire a férfi eltúlzott felháborodással nézett vissza rá.

- Hogyan? Csak nem azt akarod mondani, hogy burkoltan így próbálom a fejedre olvasni, hogy neked nem ért annyit a válásunk, hogy legalább azon a napon haza gyere Spanyolországból? – rázta hitetlenkedve a fejét Eric, de a tekintetéből jól ki lehetett olvasni, hogy pontosan ez történik. Azok után, hogy el kellett engednie a nőt, akit teljes szívéből szeretett, és megtudta, hogy elutazott a programra, már csak abban bízott, hogy legalább a válás napján láthatja. Mérhetetlen csalódottság lett úrrá rajta, amikor csak az ügyvéd jelent meg, és közölte, hogy a doktornő távol marad, rajta kívül álló okokból nem tud részt venni a procedúrán. A válás így egyszerre volt fájdalmas és mégis személytelen, Eric pedig egy életre elveszítette minden életkedvét, egészen egy nappal ezelőttig, amikor ismét láthatta Meghan-t.

- Nem! Dehogy! – rázta meg fejét volt felesége megjátszott meglepettséggel, mint, akiben ez fel sem merült, majd elkomolyodott– egyáltalán nem burkoltan csinálod! Nem mintha magyarázattal tartoznék, de lefoglalt a munkám, és esélytelen lett volna, hogy három napot távol legyek – válaszolta nagyot nyelve a doktornő, miközben legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében a hazugság miatt. Pontosan tudta, hogy a madridi klinika vezetője minden gond nélkül elengedte volna, még csak nem is kellett volna felfednie a valódi okot, de ő képtelen lett volna úgy aláírni a papírokat, hogy szerelme ott ül a mellette lévő széken. Nem volt még elég erős hozzá, hogy a szemébe nézzen, szüksége volt a több ezer kilométernyi távolságra ahhoz, hogy el tudjon szakadni tőle.

- A munkád, vagy az a spanyol gyászhuszár? – kérdezte kissé sértetten, és úgy tűnt, addig nem száll ki az autóból, amíg választ nem kap a kérdésére.

- Istenem, megint témánál vagyunk – sóhajtott fel lemondón Meghan, de Eric nem hagyta magát eltéríteni, a doktornő felé fordulva, kezét megtámasztva ülésének fejtámláján, érdeklődve húzta össze szemét.

- Csak kíváncsiságból… mégis, mennyi idő kellett ahhoz, hogy a karjaiban köss ki? – kérdezte látszólag nyugodtan, és gondolatban gratulált magának, amiért nem lehetett érezni a fájdalmat a hangjában.

- Csak kíváncsiságból… miért érdekel téged ez annyira? – válaszolt kérdéssel egyenes válasz helyett, annál is inkább, mivel fogalma sem volt, mit mondhatna erre, mire Eric unottan rántotta meg a vállát.

- Nem is tudom – simított végig állán elgondolkodva a nyomozó – talán a lelkem legmélyén mazochista típus vagyok, és szeretek szenvedni – válaszolta szomorkásan mosolyogva, mire Meghan megrázta a fejét.

- Nem hiszem – mondott ellent, majd folytatta – te nem mazochista vagy, hanem féltékeny – jelentette ki magabiztosan, mire Eric kényszeredetten nevetett fel.

- Féltékeny? Én? Miért lennék? – értetlenkedett, Meghan pedig mérgesen nézett vissza rá.

- Nem is lehetnél! Nincs hozzá jogod! – vágta oda a férfinak, miközben keze már az ajtó kilincse felé nyúlt – te hagytál el! Szabad nő vagyok, én döntök arról, hogy kivel és mikor akarok együtt lenni!

- Csak tessék! – tárta szét kezeit engedékenyen Eric – távol álljon tőlem, hogy beleszóljak az életedbe! Házasodjatok össze nyugodtan, áldásom rátok! – húzta el száját gúnyosan, mire a doktornő határozottan bólintott.

- Nincs szükségem az áldásodra, ami ráadásul úgy hangzik a szádból, mintha éppen megátkoztál volna! – húzta össze szépen ívelt szemöldökét Meghan – jobb, ha hozzászoksz, Javier és én boldogok leszünk!

- Ismételgesd csak! Ha léteznek csodák, még meg is történhet! – csúfolódott a nyomozó, egészen közel hajolva Meghan-hez, miközben igyekezett elnyomni a fájdalmat, mely megkörnyékezte a gondolatra, hogy más is boldoggá teheti szerelmét rajta kívül. Annak ellenére, hogy tudta, ő volt az, aki ellökte magától a nőt, és megérdemelné, hogy boldog legyen, mégsem volt képes elviselni a tudatot, hogy végleg elveszítheti. Miközben farkasszemet néztek egymással, a feszültség szinte kézzel tapintható volt közöttük. Meghan barna szemében harag cikázott, Eric tekintete pedig egy pillanatra a kívánatos ajkakra tévedt, melyeket most mérgesen szorított össze a nő.

- Tudod, életem legjobb döntése volt, amikor elváltunk! – vágta oda dühösen a férfinak, mire az határozottan bólintott.

- Végre valamiben egyetértünk! – jött az indulatos válasz, majd a következő percben a nyomozó keze a doktornő tarkójára vándorolt, és egyetlen mozdulattal húzta magához, ajka pedig szenvedélyesen tapadt a szájára. Meghan gondolkodás nélkül nyitott utat előtte, és belenyögött a csókba, amikor nyelvük türelmetlen éhséggel kereste meg a másikét, és perzselő táncba kezdtek, mialatt a doktornő karja nyakára fonódott, és olyan közel simult hozzá, amennyire csak tudott. Ujjai ingerlő gyengédséggel szántottak bele a férfi tarkóján a sűrű haj közé, másik keze ráfonódott a bőrkabát gallérjára, mintha így akarná megakadályozni, hogy a nyomozó egy milliméternyit is eltávolodjon tőle, miközben érezte, hogy Eric tenyere végig simít teste vonalán, ajka pedig továbbra is szomjasan tapadt az övére. Szívük vadul dörömbölt a mellkasukban, a külvilág pedig abban a pillanatban megszűnt a számukra, ahogy ajkuk egymáshoz ért. Azt sem vették észre, amikor valaki megállt közvetlenül az autójuk mellett, és lehajolva nézett be az ablakon.

Keserű múlt 23. rész

 

23. rész

Meghan lélegzetét visszafojtva nézett bele a komolyan rászegeződő kék szemekbe, miközben Eric azon tűnődött, mit is mondhatna a nőnek. Tisztában volt vele, hogy hibát követett el, amikor megcsókolta, hiszen semmivel sem volt nagyobb esélye annak, hogy ezúttal sikerülhet a kapcsolatuk, mint két évvel ezelőtt, mégsem cserélte volna el ennek a csóknak egyetlen másodpercét sem semmiért. Az, ahogy a doktornő reagált az érintésére, amilyen szenvedéllyel viszonozta a csókját, ahogy megremegett a karjaiban, mégis reményt adott a számára, hogy talán igaz lehet, és Meghan még mindig ugyanúgy szereti. Hitt benne, hogy meg tudják oldani az esetlegesen felmerülő problémákat, ahogy azt is elhatározta, hogy ezúttal nem mond le róla, akárki is kéri tőle.

- Nem gondolod, hogy beszélnünk kellene arról, ami a liftben történt? – kérdezte halkan, mire Meghan nagyot nyelt. Átkozta magát gyengeségéért, amiért nem volt elég erős, hogy távol tartsa magát volt férjétől, de olyan régóta vágyott már rá, hogy ajkán érezze az övét, hogy képtelen volt ellenállni. Érezni akarta a gerincén végig futó bizsergést, azt, ahogy megremeg a karjaiban, át akarta élni, amit senki más nem tudott kiváltani belőle rajta kívül, és egyetlen perc erejéig el akart felejteni mindent az elmúlt két évből. A magányt, a sírással töltött órákat, a fájdalmat, amit okozott neki. Tudta azonban, hogy egyiket sem lehet meg nem történtté tenni, és bármennyire vágyott a férfira, meg kellett védenie magát egy újabb csalódástól. Ezúttal sem tudott volna neki többet nyújtani, mint, amit a házasságuk alatt, és Eric előbb-utóbb most is kevésnek érezné, így kénytelen volt kihúzni karját a férfi kezei közül, és néhány lépést távolodni tőle.

- Nem! – jelentette ki határozott hangon, büszkén felszegett állal – véleményem szerint, nincs, miről beszélnünk – tette hozzá keményen, mire Eric úgy érezte, mintha szíven szúrták volna, és rezzenéstelen arccal bólintott.

- Igazad van! – értett egyet, majd folytatta – elvégre, nem történt semmi! – fűzte hozzá, és a választ meg sem várva, benyitott az ajtón, Meghan pedig gombóccal a torkában követte. Az iroda tágas előszobájában, a hatalmas íróasztal mögött ülő, 20-as éveinek végén járó, szőke, elegáns kosztümöt viselő nő érdeklődve fordult feléjük, miközben szolidan lakkozott körmökben végződő ujjai megálltak a gépelésben.

- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte udvariasan, mire Eric lehúzta oldaláról jelvényét, és felmutatta.

- Eric Taylor nyomozó, Dr. Jasper Hoy ügyvéd úrhoz jöttünk – válaszolta hivatalos hangon, mire a titkárnő sajnálkozva tárta szét kezeit.

- Sajnálom, de az ügyvéd úr nagyon elfoglalt – közölte látszólag együtt érző hangon, majd másodpercek alatt fordította vissza minden figyelmét a munkájára, Eric azonban nem adta fel. Közelebb lépett az asztalhoz, és lecsukva az ezüstszínű laptop tetejét, nyugodtan nézett a felháborodottan hápogó nőre.

- Kénytelen lesz ránk időt szakítani, különben az őrsön teszem fel a kérdéseimet! – blöffölt rezzenéstelen arccal, de úgy tűnt, bevált, mert a titkárnő azonnal a telefon után nyúlt, és bejelentette a vendégeket.

- Dr. Hoy várja magukat – küldött bosszús mosolyt feléjük, mire Eric eltúlzott hálával bólintott, és nyomában Meghan-nel, belépett az irodába. Jasper Hoy magas, szikár férfi volt. Elegáns, méretre szabott, ránézésre is méregdrága szürke öltönye alatt hófehér ing, és színben tökéletesen passzoló, szürke nyakkendő tette még megnyerőbbé külsejét, miközben ódivatúan hátrafésült, sötét haja, melybe itt-ott már ősz hajszál vegyült, többnek mutatta koránál a 40-es éveinek közepén járó férfit. A mahagóni íróasztal mögött, kényelmes bőrfotelben ülő ügyvéd hideg, kék tekintete érdeklődőn futott végig a látogatókon, miközben ráérősen szívott bele cigarettájába, és az asztallal szemben álló, két székre mutatott.

- Foglaljanak helyet – játszotta az előzékeny, udvarias vendéglátót, majd a magas, jogi könyvektől roskadozó polc mellett álló bárszekrény felé mutatott. – Megkínálhatom esetleg Önöket valamivel?

- Nem! – hárították el egyszerre a lehetőséget, mire Hoy megvonta vállát, és újabbat szívott a cigarettából, majd egy kristályhamutartóban elnyomta.

- Kávét, teát… egy pohár vizet? – sorolta tovább, de mindegyikre fejrázás volt a felelet, végül Eric megunta, és közbeszólt.

- Nem kérünk semmit, ellenben válaszolhatna néhány kérdésünkre – vetette fel, mire az ügyvéd kényelmesen hátradőlt a foteljében, és várakozón nézett rájuk. – Ismerte Dr. Donald Baker-t? – kérdezte, annak ellenére, hogy pontosan tudta, mi a válasz, mégis kíváncsi volt, vajon van-e titkolni valója a férfinak.

- Hogyne – felelt őszintén Hoy – az ügyfelem volt. Válóperes ügyvéd vagyok, és azért keresett meg néhány hónappal ezelőtt, mert el akart válni a feleségétől – tette hozzá, mire Eric és Meghan összenézett.

- Volt? Már nem az ügyfele? – puhatolózott Eric, hogy kiderítse, tud-e a férfi Baker haláláról, vagy pusztán tárgytalanná vált a válás, mire Jasper elhúzta a száját.

- Halottak nem szoktak elválni – adott választ a ki nem mondott kérdésre, majd sietve hozzátette – a titkárnője hívott fel, hogy lemondja a ma délutáni találkozónk időpontját. Ő mesélte, hogy szegény Donald-ot meggyilkolták – adott magyarázatot jólinformáltságára, mire Eric bólintott.

- Miért akart elválni a feleségétől? – jött a következő kérdés a nyomozótól, mire Hoy elgondolkodott egy darabig, mintha nem lenne biztos benne, kiadhatja-e a bizalmas információt – nézze, gyilkossági ügyben nyomozok, és minden nyom fontos lehet – tette hozzá Eric határozottan, mire az ügyvéd bólintott.

- Donald nem volt boldog ebben a házasságban – válaszolt nyugodt hangon, miközben szórakozottan forgatta a gyűrűsujján lévő pecsétgyűrűt. – Sosem volt az. Állítása szerint, csak azért vette el Amanda-t, mert szüksége volt az apósa befolyására, hogy elnyerjen egy pozíciót a Montreal Megyei Kórházban, de ha jól tudom, Amanda-t sem az őszinte szerelem vezérelte, amikor igent mondott. Nála presztízskérdés volt, hogy egy orvos, egy érsebész feleségének mondhatta magát – magyarázta, majd tanácstalanul tárta szét kezeit. – Természetesen, nem működött a dolog, mindketten boldogtalanok voltak, de Amanda hallani sem akart a válásról. Nem akart szégyenszemre elvált asszony lenni, nem illett volna bele abba a körbe, ahol a társasági életét élte.

- Baker titokban akarta tartani a válást? – szúrta közbe következő kérdését Eric, mire Hoy bólintott.

- Kész tények elé akarta állítani Amanda-t – felelte, miközben felállt, és az egyik irattartó fiókjából előhúzott egy barna dossziét, majd visszaült a helyére, és fellapozta. – Úgy akarta intézni, hogy a felesége már csak akkor szerezzen tudomást a válásról, amikor a papírokat kell aláírni. Nem ígérkezett könnyű ügynek, és nem csak azért, mert az asszony nem akarta ezt az egész procedúrát – ingatta meg fejét gondterhelten – az sem segített gördülékenyebbé tenni, hogy Donald semmit nem akart adni a közös vagyonból.

- Ez lehetséges? – szólalt meg most először Meghan, mire Hoy magabiztos mosolyt küldött felé, ami inkább tűnt egy ragadozó vicsorgásának, mielőtt lecsap az áldozatára.

- Egy jó ügyvéddel bármi lehetséges! – húzta ki magát büszkén, így egyértelművé téve, kire is gondolt ez alatt, majd folytatta – de nem lett volna egyszerű, mert Donald-ot az apósa segítette abba a székbe, amiben ült, ergo, Amanda apja nélkül képtelenség lett volna, hogy akkora vagyont felhalmozzon. Ennek tükrében, joggal tarthatott volna igényt a pénz felére. Ezt neki is elmondtam, ahogy azt is, hogy csúnya válásnak nézünk elébe. Ismerem a feleségét, nem adja könnyen, amit az övének hisz, már pedig ő Baker-t és a vagyont is akarta.

- Elképzelhető, hogy valahogy a fülébe jutott a válás híre? – tapogatózott finoman Eric, mire Hoy töprengve ráncolta össze szemöldökét.

- Nem tudom teljes mértékben kizárni a lehetőségét – válaszolt őszintén – a titkárnőmért kezeskedem, tőle biztosan nem szivárgott ki a dolog, ahogy én sem mondtam nyilvánvalóan semmit Amandának, de… - akadt el egy pillanatra, majd óvatosan simított végig lenyalt haján – de számtalanszor beszéltem Donald-dal telefonon, akkor is, amikor éppen otthon volt. Nem lehetetlen, hogy meghallhatta egy-egy telefonbeszélgetésünket.

- Köszönöm, ügyvéd úr! – állt fel Eric, miközben bőrkabátja belső zsebébe nyúlt, és egy kis kártyát húzott elő – itt hagyok egy névjegyet! Ha bármi eszébe jut, ami fontos lehet, kérem, hívja fel a kollégámat, Bruce Freeman!

- Ne magát hívjam? – értetlenkedett az ügyvéd, mialatt elvette a műanyag lapot, de a nyomozó megrázta a fejét.

- Tudja, nekem nincs mobilom! Megrögzött technikaellenes vagyok! – hazudta szemrebbenés nélkül, majd oldalán a doktornővel elhagyták az irodát, Hoy pedig döbbenten nézett utána. A liftben szinte tapintani lehetett közöttük a feszültséget, de ellentétben a korábbiakkal, Eric ezúttal egyáltalán nem próbálkozott. Meghan nem tudta, hogy örüljön neki, vagy inkább csalódottságot érezzen, amikor meglátta, hogy a nyomozó a lehető legtávolabbi sarokban áll meg, és láthatóan alig várta, hogy leérjenek a földszintre. Amint kinyílt az ajtó, szinte kimenekült a szűk helyiségből, hogy ne kelljen tovább a kísértés ellen harcolnia, hogy ne érezze olyan intenzíven a nő illatát, mely elbódította érzékeit. Amikor el akarták hagyni az előcsarnokot, Larry hirtelen felpattant a székből, és útjukat állta.

- Hé, maga! Médium, vagy mi a rosebb! – szólította meg a doktornőt, aki elnyomott egy sóhajt, és érdeklődve mosolygott a férfira – azonnal mondja meg, hogy mi bajom van egész pontosan! Tudni akarom! El fogok patkolni? – remegett meg a hangja, mire Meghan nyugtatólag veregette meg a vállát.

- Igen – bólintott, de azonnal folytatta, amikor meglátta, hogy az őr teljesen elsápad – előbb-utóbb mind meghalunk, Larry! De a maga ideje még nem jött el – nyugtatta meg mosolyogva – fogadja meg a tanácsomat! Kezdjen el mozogni, egyen kevesebb húst, több zöldséget, és keresse fel a kezelőorvosát! – próbálta rövid úton lezárni a dolgot, de Larry nem elégedett meg ennyivel.

- Mégis, mi bajom van? Komoly? – aggodalmaskodott tovább, mire Meghan lemondón torpant meg ismét.

- Komollyá akkor válik, ha figyelmen kívül hagyja, amit mondtam– adott kitérő választ, mert egyáltalán nem akarta elárulni, hogy orvos, nehogy gyanút keltsen a férfiban, de az nem adta fel, csak továbbra is várakozón nézett rá, mire égnek emelte a szemét – magas a koleszterinszintje, érti? Ez veszélyessé válhat, ha nem foglalkozik vele! – zárta le a beszélgetést, majd a lehetőségét is elfojtva annak, hogy amaz további kérdéseket tegyen fel, megkerülte, és Eric-kel a nyomában, elhagyta az épületet, Larry pedig hitetlenkedve nézett utána.

- Elképesztő! Ezek a médiumok tényleg mindent látnak! – ingatta meg a fejét, majd lassan visszasétált a pult mögé, és a telefonja után nyúlt, hogy időpontot kérjen orvosához, akit többnyire csak évente egy alkalommal szokott felkeresni, amikor feltétlenül szükséges volt.