A látszat néha csal 31. rész

31. rész

Castle csalódottan fújtatott egy nagyot, miközben dühösen a párnába bokszolt, majd fáradtan hanyatlott vissza. Annak ellenére, hogy már az éjjel tudta, csak erre számíthat, mégis fájdalmas volt az ébredés, a tudat, hogy egyetlen éjszakát kapott a nőtől, azzal kell beérnie, holott ő az egész életét mellette akarta tölteni. Miközben lehunyt szemmel hallgatta a beszűrődő zajokat, igyekezett nyugalmat erőltetni magára, és elképzelni, hogyan viselkedjen a nővel, amikor találkoznak. Végül úgy döntött, Kate-re bízza a döntést, megvárja, a nyomozónő, mit tesz, amikor találkoznak. Már éppen azon volt, hogy felkel, és felöltözik, gondolván, minél előbb túl kell esnie élete talán legkínosabb találkozásán, amikor nyílt az ajtó, és Kate lépett be rajta. Bárhogy is képzelte első találkozásukat az író, az egyáltalán nem szerepelt a képek között, ami most fogadta. A nő csupán egy köntöst viselt, szorosan megkötve derekán, mely csak még inkább kihangsúlyozta tökéletes alakját, ajkán boldog mosoly játszott, kezében pedig, egy tálcát egyensúlyozott, rajta két tányér rántotta, két bögre kávé, és két pohár narancslé, pirítóssal.

-          Gondoltam, éhes leszel, ha felébredsz – törte meg a csendet a nő lágy, kellemes hangja, mely most olyan gyönyörű dallam volt a férfi fülében, amilyet még sosem hallott. Hitetlenkedve meredt az egyre közelebb lépkedő nőre, miközben feljebb ült az ágyon, és hátát a támlának támasztva hagyta, hogy Kate az ölébe helyezze a finomságokkal megpakolt tálcát. Még akkor is némán, tátott szájjal figyelt, amikor a detektív bemászott mellé az ágyba, és kényelmesen elhelyezkedve, villára szúrva az első falat rántottát, jóízűen reggelizni kezdett.

-          Nem vagy dühös? – találta meg hangját végre Castle, miközben még mindig döbbenten próbálta felfogni a látottakat.

-          Miért lennék? – kérdezett vissza értetlenül Kate, miután újabb falatot szúrt a villára, de ezúttal Castle felé nyújtotta azt, aki lassan kinyitva száját, hagyta, hogy a nő megetesse.

-          Az éjszaka… szóval, azt hittem, hogy megbánod… - dadogta zavartan félelmeit az író, mire Kate szelíden elmosolyodott, és letéve a villát, elvette a férfi öléből a tálcát, és annak legnagyobb döbbenetére, most ő helyezkedett el rajta.

-          Ahogy tegnap is mondtam, biztos voltam a döntésemben, és kettőnkben. Nem bántam meg semmit – jelentette ki határozottan, mélyen belenézve a félelemmel, vegyes hitetlenkedéssel csillogó kék szemekbe, majd megjátszott sértettséggel húzta el a száját – persze, ha neked kényelmesebb, ha dühös vagyok, és elfelejtem, ami történt… - hagyta félbe a mondatot, és éppen arra készült, hogy leszáll a férfiról, amikor annak erős karjai, hirtelen körülölelték, és szorosan magához rántotta.

-          Soha! Soha nem akarom elfelejteni, és azt akarom, hogy te is mindig emlékezz rá! Csodálatos volt, Kate! – suttogta egészen közel hajolva a nőhöz, majd, amikor Kate szerelmesen rámosolygott, lágyan birtokba vette az ajkát, és finoman, mégis szerelemmel telve csókolta meg. A boldogság, mely elárasztotta a lelkét, semmihez sem hasonlított, és úgy érezte, még sosem volt benne része. Lágyan, puhán csókolták egymást, mialatt Kate érezte, hogy Castle tenyere végig simít a hátán, majd lassan előrevándorol, és már a köntös kivágása mentén simogatja, egyre merészebben, ő pedig, önfeledten adta át magát az érzésnek, amikor hirtelen megszólalt a tálcán lévő rádióból Langern ügynök karcos hangja.

-          Beckett nyomozó, itt Langern! Jelentkezzen! – reccsent a rádió többször is, mire Kate felfogta, mi történik, így nehezen kibontakozott az író karjaiból, és a rádióért nyúlt.

-          Beckett! Van valami? – szólt bele hivatalos hangon, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy megszüntesse a bizsergést, mely minden porcikáját átjárta a finom csókoktól, melyekkel Castle hintette tele vállát, nyakát, arcát.

-          Spencer és Ron tiszteletes is átment a DNS teszten, és a házkutatásnál sem találtunk semmit – tájékoztatta az ügynök őket, mire mindketten érdeklődve kezdtek figyelni, ő pedig, folytatta – a tiszteletes múltjába is belepiszkáltunk, de tiszta. Kiderült, hogy egy félreértésről volt szó csupán, amit a lányok is beismertek később a szüleiknek, de az atya mégis úgy döntött, hogy távozik attól az egyháztól.

-          Tehát egy újabb zsákutca! – sóhajtott dühösen Kate, miközben felállva az író öléből, az ágy szélére telepedett, és tanácstalanul dörzsölte meg szemét. – Ezek szerint, megint egy újabb gyilkosságra kell várnunk? – kérdezte csalódottan, indulatosan, mire Langern zavartan köhécselni kezdett.

-          Talán nem. Tudom, nem fognak rajongani az ötletért, de… - hagyta félbe a mondatot, mire Castle, gyanakodva ráncolta szemöldökét, és közelebb hajolt, hogy jobban halljon, az ügynök pedig, folytatta – Nézzék, Dr. Parish újra átnézi a holtesteket, de addig sem kellene ölbe tett kézzel ülnünk… eddig azért nem csapott le, mert egy asszonyt sem hagytak azóta egyedül. Talán, ha…

-          Egy pillanat! – szakította félbe Castle ingerülten, amint világossá vált előtte, mire is akar kilyukadni az ügynök – ugye nem arra gondol, hogy hagyjam egyedül a nyomozót, és csapdát állítunk?! – kérdezte döbbenten vegyes haraggal, de az, hogy Langern hallgatott, többet mondott minden szónál – maga megőrült? Nincs fegyvere, semmije sincs, amivel megvédhetné magát! – tört fel a férfiból mérgesen, hitetlenkedve – mégis, mit képzel? Ha rátör az a vadállat, majd a magától kapott mikrofonnal veri agyon?! – gúnyolódott magából kikelve, de Kate finoman a vállára tette a kezét, így próbálva megnyugtatni.

-          Castle, hagyd, hogy az ügynök befejezze! – kérte az írótól, mire Castle mérgesen szorította össze a száját, és nagy erőfeszítések árán, de csendben maradt.

-          Köszönöm! – jött a rádió túloldaláról az inkább gúnyos, mint hálás felelet, majd Langern tovább beszélt – természetesen, nem dobnánk a nyomozót a kutyák elé prédának. Egyszerűen csali lesz. Amíg maga látványosan távozik, hogy mindenki előtt világossá váljon, hogy a nyomozó egyedül lesz, addig mi elhelyezkedünk egy utcával arrébb egy furgonban, a detektívet pedig, bepoloskázzuk. Így azonnal a segítségére tudunk sietni. – magyarázta most már türelmesebben az ügynök, miközben Castle még mindig a fejét rázta.

-          Nem értek egyet! Mi van, ha az az állat bejön, és nemes egyszerűséggel lelövi? – kérte számon a férfit Castle, a legrosszabb lehetőséget felvázolva – mit érünk akkor azzal, hogy egy utcányira tespedünk egy furgonban?

-          Nem valószínű, hogy így tesz. A profilja alapján, megkínozza az áldozatait, ami időbe telik… nem öli meg azonnal, így van időnk ideérni… - próbált optimistább képet festeni az ügynök, de ezzel csak azt érte el, hogy Kate is homlokát ráncolva kezdte latolgatni az esélyeit.

-          A profilja alapján nappal gyilkol, az utolsó áldozatot mégis éjjel ölte meg! – szúrta oda gúnyosan Castle, így rámutatva a profilkészítés hiányosságaira, de mire az ügynök válaszolt volna, Kate vette át a szót, nehogy elmérgesedjen a viszony a két férfi között.

-          Úgy érti, az a jobb verzió, ha meg akar kínozni előtte? – kérdezett vissza, remélve, hogy nem jól hallotta, de legnagyobb bánatára, Langern helyeslően hümmögött.

-          Pontosan. De ne aggódjon, arra nem kerül sor. - Biztosította magabiztosan a nőt, majd elhallgatott, hogy megvárja a válaszukat.

-          Visszahívjuk! – kapcsolta ki egy gombnyomással Castle a készüléket, majd elszánt, határozott tekintettel nézett a nőre. – Nem vállalod, ugye? – nézett rá reménykedve, de abból, ahogy belenézett a határozottan, eltökélten, szilárdan csillogó szemekbe, már tudta, hogy Kate nem az a nyomozó, aki megretten egy ilyen kihívástól. Ha ilyen lenne, nem keresné olyan elvakultan az anyja gyilkosát, saját életét is kockáztatva, ráadásul, ő az a fajta volt, aki minden áldozatnak békét akart hozni, mégpedig azzal, hogy rács mögé juttatja a gyilkosukat. Jelen pillanatban pedig, erre csak egyetlen esély kínálkozott, ha prédaként száll szembe az elkövetővel.

-          Sajnálom… - nyögte nehezen a szavakat Kate. Pontosan tudta, vagy legalábbis sejtette, mit érezhetett a férfi, amikor majdnem elveszítette a temetőben, hiszen még mindig látta a félelemtől sugárzó kék szemeket, hallotta a kétségbeesést a hangjában, ahogy azért könyörög, ne hagyja el, és nem akarta még egyszer kitenni ennek az érzésnek, de azt is tudta, ha most nem vállalja, és még egy nő meghal, azt sosem bocsátja meg magának. – Nincs más lehetőségünk, és ezt te is tudod… - próbált észérvekkel hatni a férfira, de Castle megrázta a fejét.

-          Ne mondd nekem, hogy az egyetlen esély elkapni egy gyilkost, hogy veszélybe sodrod magad! Talán van más megoldás! Talán Lanie… - kapaszkodott minden létező esélybe az író, de Kate megfogva a kezét fojtotta belé a szót.

-          Castle, nem lesz semmi baj, megígérem! – nézett bele biztatóan a kék szemekbe, majd közelebb hajolva, lágyan megcsókolta, miközben magában azért imádkozott, hogy igaza legyen, és tényleg ne történjen semmi visszafordíthatatlan.

A látszat néha csal 30. rész

30. rész

Castle a biztos elutasítás okozta fájdalom miatt, keserűen elmosolyodott, majd, még mielőtt Kate megszólalhatott volna, kissé hátrébb lépett, így akadályozva meg, hogy hallania kelljen a fájó szavakat, melyek ismét tőrként sebeznék meg lelkét. Biztos volt benne, hogy a mikrohullámú sütő hangja kizökkentette a nyomozónőt a pillanatból, és megint megbánja majd a csókot, ő viszont nem akarta hallani a bocsánatkérést, nem akarta látni a zöldes szemekben a rémületet, melyet az okozott a nőnél, hogy engedett a szívének. Mert hogy szíve szerint Kate folytatta volna a csókot, abban egészen biztos volt. Érezte abból, ahogy hozzásimult, ahogy karjaival átölelte a nyakát, és le-fel hullámzó tüdeje is ugyanolyan izgatottságról tanúskodott, mint amit ő érzett. Azt is tudta azonban, hogy a szív pillanatnyi győzelme a nő esze felett, semmit nem jelent, és Kate néhány perc múlva ismét az a megközelíthetetlen detektív lesz, aki távol tart magától minden érzelmet, leginkább azt, amit iránta érez.

-          Elkészült a tej – köszörülte meg zavartan a torkát, úgy döntve, segít a nőnek, és inkább úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Kate nézte, ahogy a kék szemekben szomorúság csillog a korábbi szenvedély helyén, miközben hirtelen megborzongott, ahogy a férfi elengedte, és ő már nem érezte derekán az ölelő karokat, ahogy Castle a mikro felé indult, hogy kivegye a forró italt. Esze azt súgta, hagyja, hogy az író eltávolodjon tőle, szíve azonban tudta, ha most elengedi, talán soha többé nem lesz lehetősége megtapasztalni azt a boldogságot, amit ez, és a korábbi csókok ígértek a számára. Még mielőtt esze ismét győzelmet aratott volna felette, döntött, és a férfi legnagyobb meglepetésére, jobb kezét Rick tenyerébe csúsztatta. Castle némán, meglepetten nézett először összefonódott ujjaikra, majd a rámosolygó nő szemébe, miközben úgy érezte, teljesen összezavarodott. A csillogó szemekből most vágyat, magabiztosságot olvasott ki a korábbi zavartság helyett, mely egyáltalán nem állt összhangban azzal, amire számított. – Nem kell a tej? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, mire Kate halványan elmosolyodott, ugyanazzal az érzékiséggel a szája szegletében, mely már annyiszor elvarázsolta az írót, és torkára forrasztotta a szót.

-          Most másra vágyom – suttogta a nő halkan, majd a választ meg sem várva, lassan elindult a lépcső felé, Castle pedig, némán, nagyot nyelve követte, még mindig a nő kezét szorítva, miközben nem akarta elhinni, hogy mindez megtörténik. Miközben minden porcikájában attól rettegett, hogy Kate ismét gonosz tréfát űz vele, és majd az emeleten zavarja a saját szobájába, a nyomozónő határozottan lépkedett, saját gondolataival elfoglalva. Sosem gondolta, hogy egyszer ő lesz az, aki kezdeményez, de tudta, itt az ideje, hogy kezébe vegye a sorsát, leküzdve félelmeit. Ma este, amikor Castle nem volt a házban, ő pedig, attól rettegett, hogy elveszítheti, rájött, hogy nem tudna élni a férfi kópés mosolya, huncutul csillogó kék szemei, az olykor őrületbe kergető tréfái, és elméletei nélkül. Három hónapon át, igyekezett kiverni a férfit a fejéből, elhitette magával, hogy sokkal jobb neki nélküle, miközben észre sem vette, hogy a rossz érzés, mely nem akar múlni, éppen a férfi hiánya miatt telepedett rá. El kellett ismernie, hogy azóta élt igazán, anyja halála óta, amióta mellette volt az író. Olyan könnyű volt belészeretni, hogy szinte észre sem vette, és most nem akarta eldobni a lehetőséget, hogy boldog legyen vele.  Ahogy a szoba elé értek, Kate keze már a kilincsen volt, amikor érezte, hogy Castle megtorpan, és úgy tűnt, nem akarja követni. Zavartan fordult a férfi felé, akinek szeméből, legnagyobb meglepetésére, gyanakvást olvasott ki.

-          Kate, ha ez egy újabb tréfa… - kezdte halkan, keserűen az író, mire Kate közelebb lépett, és ujját a keskeny ajkakra nyomva fojtotta belé a szót.

-          Ez nem tréfa, Castle. – hajolt egészen közel hozzá, hogy megcsókolja, de Rick kissé félrehúzódva tartotta magától távol, miközben nagyot sóhajtott.

-          Mit akarsz tőlem? Egy éjszakát, hogy elkerüljenek a rémálmok? – kérdezte cseppnyi gúnnyal a hangjában, ami egyértelművé tette a nő számára, hogy még mindig fáj neki, amiért három hónapig távol tartotta magától, ráadásul, az azóta elcsattant csókról sem beszéltek, és tudta, most rajta a sor, hogy jóvátegye akkori baklövését.

-          Nemcsak egy éjszakát akarok, Castle, hanem téged – felelte halkan, de Rick szeméből még mindig nem tűnt el a gyanakvás, ő pedig, folytatta. – Tudom, hogy bántottalak… de többé nem foglak – ejtette ki lassan, megfontoltan a szavakat, miközben lágyan megszorította a férfi kezét, így remélve, hogy ezzel is nyomatékosítani tudja mondandóját – még soha, semmiben nem voltam ennyire biztos – fűzte még hozzá, majd nagyot nyelve várta a reakciót. Castle néhány másodpercig kutatva fúrta tekintetét a nő szemébe, miközben szíve és esze vívott őrült harcot egymással. Lelke legmélyén hinni akart a nőnek, elhinni, hogy tényleg lebontotta a falat, mely közéjük állt, és az elmúlt három hónapban valóban rájött, hogy egymás mellett a helyük, mindig, esze azonban azt súgta, reggel megbánhatja a nyomozó, hogy a szívére hallgat. Amikor azonban Kate kissé közelebb hajolt hozzá, ő pedig, megérezte a belőle áradó cseresznyeillatot, már nem gondolkozott tovább. Minden gyanakvását, és észérvét egy szempillantás alatt nyomta el, már csak érezni akart. Puhán, mégis szenvedélyesen vette birtokba a nő ajkait, melyek éhesen nyíltak meg előtte, és fogadták be kutató nyelvét, így viszonozva a csókot, felfedezve egymás édes ízét, miközben a csók megszakítása nélkül tolták be a háló ajtaját, és araszoltak az ágy felé. Castle hangosan belenyögött a csókba, amikor megérezte, hogy Kate fürge ujjai kigombolják az ingét, és kis tenyere lágyan cirógatja végig mellkasát, miközben ő sem maradt tétlen. Mialatt továbbra is szenvedélyesen csókolta az édes ajkakat, melyre olyan hosszú ideig várt, keze felfedezőútra indult a nő testén, és először nyakát, majd melle vonalát simogatta végig, hogy aztán egy mozdulattal rántsa szét az inget, és puha simogatások közepette szabadítsa meg a felesleges ruhadarabtól, miközben a nő ujjai már nadrágszíjánál matattak. Amikor megérezte, hogy Kate lehúzza a cipzárt, és érzékin simít végig legérzékenyebb pontján, elakadó lélegzettel szakította meg a csókot, és elhomályosult tekintettel nézett a vágytól tűzként ragyogó zöldes-barna szemekbe.

-          Teljesen megőrjítesz – lehelte szinte a nő szájába a szavakat, mire Kate elmosolyodva harapta meg a férfi alsó ajkát.

-          Tudom – súgta vissza, és forró lehelete szinte égette a férfi ajkát, miközben egy hirtelen mozdulattal ölbe kapta a nőt, és puhán az ágyra fektette, majd fölé hajolva lágyan végig csókolta minden porcikáját. Milliméterről, milliméterre haladt a nyakától melle vonalán át egészen a hasáig, mialatt Kate úgy érezte, a férfi ajka nyomán minden sejtje izzani kezd. Amikor visszafelé haladva ismét melle vonalát csókolta, lassan megszabadította a melltartótól, és egy pillanatra megállt, elidőzve a telt halmok között található hegnél. Kate zavartan vett mély levegőt, hogy tiltakozzon, de ebben a pillanatban, Rick lehajolt, és finom csókot lehelt életük legszörnyűbb napjának bizonyítékára. – Gyönyörű vagy! – suttogta komoly, vágytól izzó tekintettel, így bebizonyítva a nőnek, nincs miért szégyenkeznie, majd ismét fölé hajolt, és lágy csókban egyesültek ajkaik, miközben érezte, hogy Kate szorosan a karjai közé simul, és ujjai végig cirógatják hátát gerince vonalán, hogy aztán elérkezve a nadrág széléhez, finoman lefejtse róla az alsóval együtt, mialatt ő is megszabadította a nőt a még rajta lévő ruhadarabtól. Miközben nyelvük még mindig szenvedélyes játékot játszva tüzelte fel vágyaikat, kezük bejárta a másik testének minden porcikáját, amikor pedig már úgy érezték, képtelenek tovább távol tartani magukat a gyönyör kapujától, elhúzni a beteljesülést, megkönnyebbült sóhajjal váltak eggyé, hogy szárnyra kapva a másik karjaiban, elrepüljenek egy olyan világba, ahol nem jártak még korábban mással. Kis idő múlva, Castle némán, de még mindig hitetlenkedve nézte, ahogy élete szerelme, akiről azt hitte, sosem lehet az övé, szorosan a karjaiba simulva, mély álomba szenderülve, mosolyogva aludt. Arca kisimult volt, szépen ívelt szemöldöke néha a magasba szaladt, mintha álmodna, de ezúttal nem rémálmok gyötörték, ez világosan látszott a szája szegletében bújó apró mosolyból. Rick nagyot sóhajtva fúrta fejét a nő nyaka vonalába, miközben mélyen beszívta a cseresznyeillatot, mely már az első találkozásuk alkalmával megbabonázta, és míg arra gondolt, hogy ezt az éjszakát sosem fogja elfelejteni, igyekezett elnyomni a félelem feltörni készülő csíráját, mely sötét árnyként vetítette elé a közeledő reggel képeit. Bármilyen varázslatos volt is a nővel töltött idő, rettegett attól, hogy, amikor felébrednek, Kate ismét megközelíthetetlen lesz, aki majd elvárja tőle, hogy úgy tegyen, mintha semmi sem történt volna az éjjel. Ő viszont tudta, erre képtelen lenne. Nem tud tovább színlelni, nem tud a közelében maradni, és a távolból figyelni, vágyakozni, ahogy eddig. Hogy gyötrő gondolatait, és a képzelete szülte képeket elfojtsa, még közelebb húzódott a nőhöz, és szorosan átölelve hagyta, hogy ő is kövesse egy álomvilágba, ahol Kate, amikor felkel, boldog és elégedett a döntéssel, hogy a szívére hallgatott.

Castle nyúzottan, és morcosan ébredt, amikor a nap első sugarai egyenesen a szemébe tűzve, szinte kiabáltak, hogy reggel van, ideje felkelnie. Nagyot nyújtózkodva, hatalmasat ásított, miközben mindkét kezével kócos hajába túrt.

- Ki találta ki azt a hülyeséget, hogy „hasunkra süt a nap”? Nekem mindig a szemembe süt! – morgolódott, majd, amikor tekintete a mellette lévő üres helyre tévedt, fájdalmas szúrást érzett a szívében. Hirtelen elöntötték az elmúlt éjszaka emlékképei, Kate gyönyörű, vágytól kipirult arca, ahogy megremeg a karjaiban, ahogy sürgetőn magához szorítja, majd ugyanolyan hirtelen ki is józanodott. A tudat, hogy a nő máris egyedül hagyta, fájdalmasabb volt, mint azt valaha képzelte.

A látszat néha csal 29. rész

29. rész

Castle zavartan köszörülte meg a torkát, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, és beljebb lépett a lakásba. Nem számított arra, hogy a nő itthon lesz, mire hazaér, és remélte, hogy így eltitkolhatja előle, hogy nemcsak nem akadályozta meg a közösség magánakcióját, de ő és Espo voltak az elsők, akik megkezdték az őrséget, veszélyeztetve ezzel testi épségüket. Agytekervényei vadul forogtak, ahogy a konyhába lépett, és kinyitva a hűtő ajtaját, egy dobozból narancslevet töltött magának, miközben azon gondolkodott, hogyan magyarázza el a nőnek az eseményeket.

-          Mi volt a rendőrségen? Azt hittem, benn fognak… - jegyezte meg két korty között, miután arra a megállapításra jutott, hogy elterelve a témát, talán elodázhatja a vallomást, a vele járó fejmosást, amit a nőtől fog kapni. Egyetlen vigasza az volt csupán, hogy valószínűleg Javi is megkapja majd a magáét felelőtlensége miatt.

-          Lulunak priusza van… több is… - felelte elhúzott szájjal Kate, miközben tekintete fürkészőn futott végig az írón, aki továbbra is kerülve pillantását, elgondolkodva hümmögött, így várva a folytatást. Mivel azonban, az, váratott magára, ismét ő vette át a szót.

-          Megtudtál valamit? Lebuktál? – kérdezett tovább kissé feszengve, miközben visszatette a narancslevet, és érdeklődve nézett most először a nyomozó szemébe, annak zöldes-barna, átható tekintetétől azonban, még inkább elbizonytalanodott.

-          Nem, nem buktam le. A körzetisnek kénytelen voltam elmondani, hogy ki vagyok, de aztán a segítségével kihallgattuk Spencert. Semmi köze a gyilkosságokhoz, legalábbis látszólag. – fűzte hozzá, miközben továbbra is fürkésző szemekkel vizslatta az írót, aki letelepedve az egyik székre, arcát megtámasztva kezén figyelt a nyomozóra, aki azonban most elhallgatott. Kate-t majd szétvetette a méreg, és a kíváncsiság, hogy hol járhatott az író, amíg ő az őrsön volt. Mivel a férfi nem azzal kezdte, merre járt, amikor belépett, biztosra vette, hogy valami olyasmibe ütötte az orrát, amiért tudja, hogy leszedné a tíz körméről, ezért hallgat olyan bőszen, ezért úgy döntött, nem mondja el, amit Spencertől megtudtak – te, hol kószáltál? Hajnali három múlt! – kérte e helyett számon, megunva a várakozást, hogy a férfi magától mondja el. Castle először látható módon meglepődött a hirtelen váltástól, majd kissé zavarba jött, végül, Kate legnagyobb meglepetésére, komiszul rámosolygott.

-          Nocsak, az én kis feleségem talán aggódott értem? – kérdezte pimaszul, mire Kate dühösen fújtatott egyet.

-          Persze! Csontig rágtam mind a tíz körmömet az izgalomtól az előzetesben! – felelte flegmán, majd mérgesen, amiért a férfi tréfát csinál abból, hogy aggódott érte, hozzátette – ne marháskodj! Civil vagy, és most az én felügyeletem alatt állsz, miközben egy sorozatgyilkos kószál a környéken! Nem lófrálhatsz egymagad, mint egy szuperhős…

-          Megoldottam az ügyet, és ha kíváncsi vagy rá, nem egyedül voltam közben – szakította félbe a nőt, és elégedetten húzta ki magát, amikor látta, hogy sikerült meglepnie, akinek torkára forrt a szó. Kate szemét összehúzva igyekezett eldönteni, hogy komolyan beszél-e a férfi, mire Rick folytatta – a lelkészünk, a jó Ron tiszteletes a hunyó. A nyakán éktelenkedik egy ragtapasz, ami állítólag egy elkapart anyajegyet takar, de mi tudjuk, hogy az áldozat körme alatt DNS volt, és Lanie is azt mondta, hogy a gyilkos megsérült. – hadarta egy levegővel, mire Kate agya is zakatolni kezdett. A ragtapasz, az atya múltja, talán már elegendő indok lenne az F.B.I-nak, hogy házkutatási parancsot kérjenek, miközben Castle tovább beszélt – sosem bíztam a papokban. Kétszer is összeadtak olyannal, akivel nem kellett volna – rázkódott meg látványosan, majd, mint aki csak most veszi észre, hogy a nyomozónő nem figyel rá, sértetten köhécselni kezdett – hahó! Beckett nyomozó! – lengette meg a karját Kate arca előtt, mire az, hirtelen eszmélve, ránézett.

-          Fel kell hívnom az ügynököt. Érdekes, amit mondtál, főleg, mivel Spencer is a papra terelte a gyanút – magyarázta elmerengésének okát a nő, miközben röviden beszámolt arról, amit a férfi mondott a kihallgató szobában. Miután felhívták az ügynököt, és kiegészítették Kate információit az író által hozottakkal, a férfi biztosította őket arról, hogy már másnap átkutatják a házat, és DNS mintát vesznek, Rick elégedetten dőlt hátra, majd karórájára pillantva, nagyot nyújtózkodott.

-          A mai napra eleget dolgoztunk, ideje ágyba bújni… - ásított bele a mondat felébe, majd a lépcső felé indult, de Kate hangja félúton megállította.

-          Megállj Sherlock! Arról még nem számoltál be, merre kódorogtál, és kivel - emlékeztette a férfit, mire Rick kínosan feszengve elmosolyodott.

-          Meg tudom magyarázni, és szeretném, ha megígérnéd, hogy nem leszel dühös… - kezdett bele nagyot nyelve, mire Kate összeráncolta a szemöldökét – látod, éppen erről beszéltem… ez már a „majdnem dühös” állapotod, amikor ráncolod a homlokod… és noha, nagyon édes vagy, amikor ezt csinálod, jobb szeretem, ha nem rám vagy mérges…

-          Castle… - csendült fel Kate hangja vészjóslón, mire Rick védekezőleg emelte fel mindkét kezét.

-          Oké… szóval, tudod, van az a pillanat, amikor meg kell akadályoznod valamit, és noha, te mindent megteszel, a körülmények áldozatává válsz, és egyszer csak azt veszed észre, hogy szinte minden és mindenki…

-          Castle! – csattant ezúttal türelmetlenebbül a nyomozónő, mire Rick nagyot sóhajtott.

-          Őrjárat, Espo-val. – nyögte ki nehezen, mire Kate döbbenten meredt rá. Mindenre számított, csak erre nem, arra meg végképp nem, hogy Espo is benne volt. Reagálni azonban nem volt ideje, mert Castle már folytatta is – próbáltam lebeszélni őket, de nem lehetett, aztán egyszer csak rám böktek, hogy kezdjem én. Aztán meggyőztem Espo-t, hogy jöjjön velem, mégis csak rendőr…

-          Egy fegyver nélküli rendőr! – javította ki Kate dühösen – Castle, neked elment az eszed?! Mindketten odaveszhettetek volna! Fogalmunk sincs, mivel, vagy kivel állunk szemben, ti meg belevetitek magatokat az éjszakába, mindezt fegyver, vagy erősítés nélkül! – tört ki a nőből elementáris erővel. Annak ellenére, hogy tudta, milyen hülyeségekre képes az író, most mégis, a félelem, és a tudat, hogy el is veszíthette volna, mint egy jeges kéz, markolta meg a szívét, és szorította össze úgy, hogy alig kapott levegőt. Bár tisztában volt vele, hogy Espo az életét is kockára tette volna, hogy megvédje az írót, és, hogy az utólagos kiabálással, és leteremtéssel már nem változtat semmin, mégis tudatosítani akarta a férfiban, mekkora marhaságot csinált már megint – mi lenne, ha csak egyszer az életben azt tennéd, amit mondok?! Vagy ha gondolkoznál, mielőtt cselekszel?!

-          Amikor utoljára azt tettem, amire kértél, nagyobb fájdalmat okoztam vele magamnak, mint bármivel a világon – motyogta olyan halkan a férfi, hogy Kate-nek fülelnie kellett, hogy meghallja. Amint rájött azonban, mire gondol Castle, mintha egy hirtelen fuvallat fújta volna el a haragját, amit iránta érzett. Éppen szóra nyitotta volna a száját, hogy bocsánatot kérjen az elmúlt három hónapért, amikor Rick megköszörülte a torkát, és megropogtatva gerincét a lépcső felé indult. – Hosszú volt a nap, ideje lefeküdnünk… - szólalt meg halkan, majd, mint aki csak most eszmélt rá, milyen kétértelműen fogalmazott, álszent módon fűzte hozzá – természetesen, mindketten a saját szobánkban, külön-külön, ahogy illik… - mosolyogtatta meg ezzel a nőt, aki hálás volt a férfinak, amiért az ismét humorával oldja a rájuk telepedett feszültséget, mégis nemet intett a fejével.

-          Menj csak, Castle, én még… átnézek néhány aktát… - emelt fel véletlenszerűen egy barna mappát a konyhapultról Kate, így kifogást keresve arra, miért nem akar aludni térni. A világ összes kincséért sem vallotta volna be a férfinak, hogy retteg az éjszakától, az álmoktól, melyek könyörtelenül kínozzák minden éjjel. Úgy tűnt azonban, semmit nem kell mondania, mert a következő pillanatban Rick, elkomolyodva fúrta átható kék tekintetét a nőébe, majd ismét a hűtőszekrényhez lépett, és a nő legnagyobb meglepetésére, egy doboz tejet vett elő, amiből kiöntött egy pohárba, és a mikrohullámsütőbe tette.

-          Egy pohár meleg tej. A legjobb módszer rémálmok ellen, Alexis-nek is mindig segített – mosolygott a nőre meleg, lágy mosollyal, így világossá téve előtte, hogy pontosan tudja, miért nem akar az emeletre menni.

-          Rémálmok? Fogalmam sincs, miről beszélsz, Castle – hárította el a gesztust egy mozdulattal Kate, miközben Rick megrázta a fejét.

-          Felesleges letagadnod, tudom, hogy mi kínoz. Ott voltam, emlékszel? – tette fel a kérdést szomorúan, majd néhány másodpercnyi csend után hozzáfűzte - Tudom, hogy minden vágyad elfelejteni azt az éjszakát, amikor verejtékben úszva ébredtél a rémálomból, én pedig, megcsókoltalak, de akkor is ott voltam, és megtörtént, Kate.– felelte halkan, mégis határozottan, miközben hangjából annyi fájdalom csendült ki, amennyit még sosem érzékelt a nő – mert ezt akarod, ugye? Elfelejteni… ezért nem beszéltünk róla… - fűzte hozzá leheletnyi sértettséggel, mire Kate kissé közelebb lépett, és most először azt érezte, engednie kell a szívének. Hirtelen elege lett belőle, hogy folyton az eszére hallgasson, és így távol tartsa magától azt a csodát, amit eddig csak az előtte álló férfi karjaiban élt át, egyetlen alkalommal.

-          Nem… nem akarom elfelejteni – suttogta alig hallhatóan, mire Rick először kétkedve nézett rá, majd, amint felfogta a nő szavainak jelentését, nagyot nyelt, és lassan közelebb lépve, óvatosan hajolt rá a puha, hívogató ajkakra. Olyan finoman, és lágyan érintette meg, mintha attól félne, a pillanat bármikor tovatűnhet, és neki rá kell döbbennie, hogy csak a képzelete játszott gonosz tréfát vele. Amikor azonban megérezte, hogy Kate ugyanolyan puhán visszacsókol, ajka pedig, megnyílik az övén, belenyögve a csókba, vette teljesen birtokba a cseresznye ajkakat, miközben kezével már a nő tarkóját simogatta, és érezte, hogy Kate kecses ujjai a hajába túrnak, míg törékeny teste közelebb simul hozzá. Hirtelen azonban, a mikrohullámsütő hangos vijjogása szakította ki őket a pillanatból, mely így hozta tudomásukra, hogy elkészült az álomba ringató finomság, Kate pedig, zavartan bontakozott ki az ölelésből, miközben zöldes-barna tekintetében hitetlenkedés csillogott, tüdeje pedig, szaporán kapkodta a levegőt. Castle keserűen vette tudomásul, hogy egy újabb visszautasítást kell elszenvednie.

A látszat néha csal 28. rész

28. rész

Kate szemét összehúzva figyelt, igyekezve, hogy egyetlen szót, vagy mondatot se hagyjon figyelmen kívül, miközben a körzeti megbízott is láthatóan egyre izgatottabban hajolt előre. Amikor Spencer csak száját összeszorítva hallgatott, Kate legnagyobb meglepetésére, Luke hirtelen az asztalra csapott, amitől nemcsak a vele szemben ülő férfi, de az ablak mögött álló nyomozónő is összerezzent.

-          Válaszoljon a rohadt életbe! – csattant a rendőrtiszt hangja olyan határozottan, és fenyegetőn, hogy Kate meglepetten húzta fel a szemöldökét. Ilyen temperamentumot a legnagyobb jóakarattal sem nézett volna ki az eddig visszahúzódón viselkedő férfiból.

-          Nem mindegy, milyen okaim voltak? – kérdezett vissza válasz helyett Spencer, mire Luke egy pillanat alatt esett ki a korábban felvett szerepéből, és most tanácstalanul vakarta meg feje búbját, majd fordult hátra a tükörfal felé, mintha onnan várna segítséget. Kate ajkát összeharapva, némán átkozódott, amiért a kezdő, ügyetlen tiszt lebuktatná, hogy áll valaki a fal mögött, ezért a másodperc tört része alatt emelte szájához a mikrofont.

-          Luke, forduljon már vissza, az ég áldja meg! - parancsolt a rendőrre, aki azonnal teljesítette a kérést, ő pedig, folytatta – mondja meg neki, hogy vagy válaszol a kérdésre, vagy egy egész hadsereg fogja a házát milliméterről milliméterre átvizsgálni, és olyan apró darabokra szedni, mint egy lego várat! – sziszegte dühösen a férfi fülébe az utasítást, mire Luke megköszörülte a torkát, és igyekezve minél magabiztosabbnak látszani, kissé akadozva ugyan, de megismételte az elhangzottakat, mire Spencer először gyanakodva nézett vissza rá, mint aki nem akarja elhinni, hogy erre képesek lennének, majd, mintha sejtené, hogy a vele szemben, helyet foglaló körzeti megbízottnál magasabb szerv állhat a tükör mögött, ahová a tiszt hátrapillantott, nagy levegőt vett, és halkan beszélni kezdett.

-          Hol is kezdjem? Ott vannak például Steve és Mattie – sóhajtott mélyet – félre ne értsen, semmi bajom a homoszexualitással, amíg nem az én közelemben zajlik. De ők nemcsak oda költöztek az utcánkba, hanem hangosak is, és hivalkodóak. Egyfolytában vitatkoznak, aminek akarva, akaratlanul tanúja az ember. Had tegyem hozzá, hogy nemcsak a veszekedéseiknek, de gyakran a békülésüknek is! – fűzte hozzá undorodva, majd mielőtt a tiszt megszólalhatott volna, tovább beszélt – aztán ott van Leslie, a hímsoviniszta egójával, akit képtelen egy normális gondolkodású ember két percnél tovább elviselni, és akkor még nem beszéltem Muriel-ről, a megalomániájáról, vagy a tiszteletesről. – sorolta fejét rázva, így sorba véve szomszédait – elhiszem, hogy minden utcában van egy-két bolond, de úgy tűnik, a miénk egy gyűjtőhely!

-          Kérdezzen rá a papra! – jött Luke fülébe Kate-től a következő utasítás, amit a körzetis hűségesen követett is, Spencer pedig, megrántotta a vállát.

-          Amikor idehelyezték, a feleségem és én is örültünk, hogy végre nem egy vén csatalovat kaptunk, hanem egy fiatal, tettre kész lelkészt, aki talán fellendíti a közösségi életet. Gyakran eljártunk a misékre, egészen addig, amíg az egyik ismerős család meg nem súgta, hogy nem véletlenül helyezték át ide Ron tiszteletest.

-          Vagyis? – lett egyre kíváncsibb a tiszt, Spencer pedig, kissé kínosan kezdett feszengeni, végül mégis belevágott.

-          Azt pletykálták, hogy az előző helyéről néhány szülő kérésére távolították el, akik feljelentették, mert szexuálisan zaklatta a lányaikat. – nyögte ki nehezen, és úgy tűnt, még ő szégyenkezik, amiért erről beszélnie kell – beszéltünk Ron-nal, ő azonban tagadta a vádakat, és azt mondta, az egész csak félreértés volt. Nem hittünk neki, de ha tovább mentünk volna, az már rágalmazásnak számított volna. Mivel Agatha és én éppen arra készülünk, hogy örökbe fogadjunk egy kislányt, nem akartuk, hogy bármilyen módon összefüggésbe hozzanak egy ilyen szennyes múltú emberrel, ahogy a többi szomszédokkal sem. Azóta már a házat is áruljuk… - fűzte még hozzá, majd várakozón nézett a tisztre, miközben az, tanácstalanul nézett vissza rá. Fogalma sem volt, most, mit kérdezzen, ráadásul, hiába tapogatta a fülét, onnan sem jött utasítás. Már éppen ott tartott, hogy rögtönöz valamit, amikor legnagyobb megkönnyebbülésére, ismét meghallotta a bársonyos hangot.

-          Engedje haza – jött a tömör utasítás, miközben Kate elgondolkodva támaszkodott meg a helyiségben található egyetlen asztal szélén. Noha, semmi nem utalt arra, hogy Spencer lenne a keresett sorozatgyilkos, mégis elhatározta magában, hogy Langern ügynökkel utánanézet a fickónak, és az örökbefogadásnak is, ahogy Ron tiszteletes körme alá is beleset majd. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt a megfigyelő szoba ajtaja, és Luke viharzott be rajta, láthatóan izzadtan, és fáradtan, de arcáról jól leolvasható volt az izgalom is.

-          Na? Milyen voltam? – kérdezte gyermeki izgatottsággal a hangjában, mint egy kisfiú, aki a tanár nénitől várja, hogy megdicsérje a jól elvégzett házi feladatáért. Noha Kate tudta, hogy olykor óriási baklövéseket követett el, mégsem volt szíve a hibáival szembesíteni a férfit, aki látható módon, roppant elégedett volt magával, és ugyanezt a véleményt várta a new york-i nyomozótól is.

-          Ahhoz képest, hogy most először csinálta, elég ügyes – dicsérte meg visszafogott mosoly kíséretében a tisztet, aki legalább egy centimétert magasabb lett a büszkeségtől, miközben ajkára öntelt mosoly költözött – azzal, hogy az asztalra csapott, egész meglepett – húzta fel a szemöldökét az emlék hatására Beckett, mire Luke zavartan, szemlesütve mosolyodott el.

-          Azt egy krimiben láttam, gondoltam, kipróbálom. És öcsém, tényleg betojnak tőle! – vigyorgott jól szórakozva a helyzeten – maguk is mindig ezt csinálják a városba, mi? – kacsintott a nőre bizalmasan, mire Kate elmosolyodott a naivságán.

-          Nem. Nem csapkodjuk az asztalt félpercenként, ha erre gondolt. Többnyire elegendő, ha megfelelő módon kérdezünk… - magyarázta Luke-nak, aki most hozzáértőn bólogatott.

-          Ja, azt nagyon jól csinálja. Nekem is folyton tök jó kérdéseket súgott a fülembe – dicsérte meg most ő is a nyomozónőt a maga egyszerűségével, majd hirtelen elkomolyodva nézett a nőre – segített valamit a kihallgatás, hogy elkapják azt a férget?

-          Talán. Utána kell járni néhány dolognak, de bízzunk a sikerben. – próbált optimistán mosolyogni Kate, majd az órájára nézve, nagyot sóhajtott – most pedig, ugrasszon haza, de lehetőleg úgy, hogy ne vegyék észre…

-          Ne aggódjon Beckett nyomozó! Ismerek egy utat, amerre a madár se jár – kacsintott megint a nőre, miközben tányérsapkáját már a fejébe húzta, és megigazította az oldalára csatolt övet, melyen fegyvere, és bilincse kapott helyet – kölyökkoromba állandóan arra motoroztam, ha nem akartam, hogy a zsernyákok elkapjanak apám robogójával jogsi nélkül! – nevetett fel, majd a kijárat felé indult, Kate pedig, némán követte.

Kate idegesen járkált fel-alá a konyhában, miközben már tucatszorra nézett az órájára, mely már hajnali fél hármat mutatott. Amikor hazahozta a körzeti megbízott, azt hitte, hogy az író a nappaliban tűkön ülve várja majd, hogy elmesélhesse neki, mi történt a kapitányságon, ő pedig, beszámoljon róla, miről maradt le a válsággyűlésen, ehelyett azonban, csak az üres lakást találta. Többször is próbálta hívni az elmúlt órában, de egyszer sem vette fel a telefont, amivel csak még idegesebbé vált a nyomozónő. Bármennyire igyekezett is nyugodt maradni, agya számtalan rémisztőbbnél rémisztőbb képet vetített lelki szemei elé, kezdve azzal, hogy a férfi megsérült, egészen addig, hogy holtan fekszik valahol. Hogy figyelmét elterelje, felemelte az átadópulton lévő rádiót, és kétszer-háromszor megnyomva a gombot, várta, hogy a sistergő hang eltompuljon, és beleszóljanak a végén, mely alig néhány másodperc után meg is történt.

-          Langern, F.B.I – köszönt be a mély bariton a vonal végén, mire Kate is azonosította magát, amitől hallhatóan sokkal frissebb lett a hangja az ügynöknek – mi a helyzet?

-          Úgy tűnik, Spencer tiszta, a sporttáskát, és az idézetet is meg tudta magyarázni… Lulu viszont priuszos lett… - húzta el a száját Kate, mire Langern halkan nevetni kezdett.

-          Ne aggódjon, nem először. Ha végig olvasta volna az aktát, tudná, hogy Lulut már többször is letartóztatták – magyarázta jót derülve, miközben szinte látta maga előtt a nyomozónő felháborodott arckifejezését, Kate azonban, erőt véve magán, folytatta.

-          Az atya múltja viszont nem patyolat tiszta. Azt rebesgetik, hogy szexuálisan zaklatott fiatal lányokat, ráadásul, az idézet lényege is az, hogy a balladában a nő Istennel beszélget… vagyis a halállal, de… - akadt el a hangja Kate-nek, ahogy meghallotta, hogy a falióra elüti a hármat, és az író még mindig nem ért haza. Egyre jobban aggódott, és egyre kevésbé tudott arra koncentrálni, amit az ügynök mondott.

-          Igen, értem, mit akar mondani, utánanézünk mindkettőnek, de ez még vajmi kevés ahhoz, hogy házkutatási engedélyt kérjünk… a nélkül pedig… - hagyta nyitva a mondat végét az ügynök, mire Kate nagyot sóhajtott, majd néhány perc után elköszöntek. Éppen arra gondolt, hogy elindul megkeresni Castle-t, amikor halkan nyitódott a bejárati ajtó, és az író döbbent tekintetével találta szemben magát, ahogy az ajtókilincset szorongatva, meglepetten bámul rá, mintha kísértetet látott volna.

A látszat néha csal 27. rész

27. rész

Castle és Espo némán baktattak egymás mellett, miközben időközönként be-bevilágítottak egy-egy ház udvarára, vagy garázsfeljárójára. Castle nem tudta kiverni fejéből a nyomozónőt. Sokkal szívesebben töltötte volna most vele az időt, mint azzal, hogy kihalt utcákon ténfereg, ahogy az öngyilkosságnak is el tudta képzelni más formáját, ahelyett, hogy halálra untatja saját magát.

-          Megértem, hogy Beckett után sóvárogsz, de legalább ne unatkozz ilyen látványosan mellettem – törte meg a csendet Javi kissé sértett hangja, aki, mintha a gondolataiban olvasott volna, azonnal tudta, mire, pontosabban kire gondol az író.

-          Mi? Hogy én? Ez nevetséges! – próbálkozott nem sok sikerrel mindent letagadni a férfi, de Javi nevetve rázta meg a fejét.

-          Ugyan cimbora, előttem, nem kell megjátszanod magad! Már az első pillanattól tudtam, hogy odavagy érte. Mondjuk, valljuk be őszintén, nem is nagyon igyekeztél leplezni – fűzte hozzá vigyorogva, majd elkomolyodva folytatta – ezért sem értettem, hova tűntél el akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rád – fűzte hozzá számonkérő hangon, mire Castle döbbenten meredt rá. A tudat, hogy Javi azt hiszi, ő hagyta cserben a lövés után a nyomozónőt, úgy érte, mint egy hátba szúrás, mire megtorpant, és komolyan nézett a férfira.

-          Teljesítettem a kérését, és nem kerestem. Időt adtam neki, ahogy kérte, miközben vártam, hogy felhív. Nem tette. – zárta rövidre a mondandóját, mire Javi egy pillanatig némán nézte, majd, mint, aki mindent ért, bólintott.

-          Reméltem, hogy így történt, és nem te fordítottál hátat neki. Ki tudja, talán már készen áll – motyogta halkan Espo, mire Rick értetlenül nézett vissza rá. Fogalma sem volt, mire állna készen a nő, de megkérdezni már nem volt ideje. Hirtelen egy hangos puffanásra lettek figyelmesek, mire mindketten összenéztek, és sietős léptekkel indultak a hang irányába. Az utcán, ahova befordultak, nem világítottak a lámpák, a szél, mely épp csak lengedezett, kísértetiessé varázsolta a környéket. A külső utcából gyéren bevilágító lámpák úgy játszottak az árnyékaikkal, mintha szellemek köröznének körülöttük. Miközben halkan közelítették meg a helyet, ahonnan a zajt észlelték, Espo szólalt meg. – Nem tudom elhinni, hogy belerángattál egy ilyen lehetetlen helyzetbe! – suttogta dühösen, miközben már másodszor simított végig oldalán, biztonságot keresve, a fegyvere után kutatva, de csalódottan állapította meg, hogy az most, nem nyújthat védelmet – fegyvernélküli őrjárat egy sorozatgyilkos után kutatva! Gratulálok! – sziszegte mérgesen, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Mitől félsz? Tudtommal jó vagy a közelharcban. Én biztonságban érzem magam – vigyorgott a férfira, annak ellenére, hogy az ő adrenalin szintje is az egeket verte.

-          Hogy mitől félek? A horror filmekben ilyenkor nyírják ki a legjobb havert! – felelte vissza Espo, mire Castle kaján vigyorra húzta a száját, és nem állta meg, hogy ne üsse le a magas labdát.

-          Akkor neked nincs, mitől félned – felelte csipkelődve, mire Javi összeráncolt szemöldökkel világított a szemébe, ő pedig, azonnal igyekezett javítani – úgy értem, talán én vagyok a jó haver, te pedig, a főszereplő… amúgy sem egy filmben, vagy könyvben vagyunk, ergo simán túlélhetjük mindketten… - vélte ártatlan tekintettel, miközben Espo felsóhajtott.

-          Ha legalább a fegyverem itt lenne… - fohászkodott halkan, de mielőtt az író reagálhatott volna, ujját a szája elé tartva némította el, majd hangtalanul mutatott az egyik ház hátsó bejáratához, ahol egy sötét ruhába öltözött alakot pillantottak meg, aki éppen a zárral babrált. Castle szótlanul bólintott, így jelezve, hogy ő is látja, amit Javi, majd a férfi mögé kerülve, egy szempillantás alatt ugrottak rá mindketten. Javi teljes testsúlyával ránehezedve csavarta hátra a fájdalomtól hangosan üvöltöző férfi karjait, miközben Castle zseblámpával világított a férfi arcába.

-          Ron tiszteletes?! – döbbentek meg mindketten, ahogy az atya rémülettől csillogó szemébe néztek – mégis, mit művel?!

-          Próbálok hazajutni! – nyögte még mindig fájdalomtól reszkető hangon a tiszteletes – ugyanis itt lakom! – bökött fejével a hátsó ajtóra, majd tovább magyarázkodott – valahol elhagytam a kulcsom, ezért megpróbáltam a hátsó ajtón bejutni, mivel azt ritkán zárom be… tudom, felelőtlenség, de én már csak ilyen vagyok… - mosolyodott el kínosan feszengve, mire Javi lemászott a férfiról. Castle éppen lehajolt, hogy felsegítse a tiszteletest, amikor szeme megakadt annak nyakán, melyet most nem takart el előle a gallér, mint általában, és amelyen egy méretes ragtapaszt figyelhetett meg.

-          Megsérült? – kérdezett rá azonnal, gyanakvó hangon, mire az atya ösztönösen simított végig a ragtapaszon.

-          Igen, vagyis nem… azaz… - dadogta zavartan – két nappal ezelőtt véletlenül elkapartam egy anyajegyet, ami csúnyán vérzett… meg kellene mutatnom egy orvosnak, de gyáva vagyok – sütötte le a szemét, majd megköszörülte a torkát – elnézést, de most már szeretnék lefeküdni, pihenni. Hosszú volt a nap… - szabadkozott bátortalanul, majd amikor mindkét férfi bólintott, lenyomta a kilincset, de még visszafordult, mielőtt bezárta – megnyugtató, hogy működik az őrség – mosolyodott el, majd még egyszer elköszönt, magára hagyva Espo-ékat.

Luke, körzeti megbízott gyöngyöző homlokkal, nyakkendőjét kínosan igazgatva, már legalább tíz perce hallgatta a vonal túlsó oldaláról hallatszó kioktatást, amit a Victoria Gates nevű kapitány tartott neki, melyben részletekbe menően vázolta fel a körzetis számára, annak sötét jövőjét, amennyiben nem engedi azonnal szabadon a beosztottját. Nem felejtette el azt sem közölni vele, hogy ha még egyszer akadályozza a nyomozást, a nyugdíjig hátra lévő időben csak aktákat tologat majd, helyszínt pedig, maximum tébláboló nézelődőként láthat majd, miközben kifejtette, hogy tegyen meg mindent, amiben segítségére lehet a nyomozónőnek. Miután végig hallgatta a kapitányt, aki mondandója végén hangos csattanással vágta le a készüléket, nagyot sóhajtva nézett a vele szemben ülő, nyugodtan várakozó Kate-re.

-          Ez a maga főnöke? – kérdezte mély együtt érzéssel a hangjában, mire Beckett bólintott, ő pedig, sajnálkozva rázta meg a fejét. – Részvétem! Ha csak egy napig neki kéne dolgoznom, a saját fegyveremet fordítanám magam ellen. – bocsátkozott sötét jóslatokba a férfi, majd nagy levegőt véve igyekezett megtalálni romokban heverő önérzetének darabkáit, hogy visszatérhessen a munkájához – szóval, maga rendőr. - állapította meg a tényeket, mire Kate megint bólintott – miben tudok én segíteni magának? – tette fel a jelen pillanatban legfontosabb kérdést.

-          Ki kell hallgatnia Noel Spencer-t! – felelte határozott hangon Beckett, mire Luke rémülten nézett vissza rá.

-          Viccel velem?! Még sosem csináltam ilyet! – tiltakozott szinte azonnal – el fogom cseszni, higgyen nekem! Nálunk maximum olyan ügyekben kell eljárnom, ahol a szomszéd kutyája más udvarába csinál, vagy még ritkábban elkapunk néhány ittas suttyót, akiket aztán otthon a gatyájukból is kiráznak emiatt! Még a fegyveremet sem használtam soha! Inkább csinálja maga! – bökött ujjával a nőre, mire Kate megrázta a fejét.

-          Nem tehetem! Nem bukhatok le, hogy rendőr vagyok! Amint visszamenne a kerületbe, már szét is kürtölné! – magyarázta türelmesen, de látva, hogy a körzetis még mindig ugyanolyan rémült, nyugodt hangon folytatta – ne aggódjon, nem lesz egyedül. A következőt fogjuk tenni. Szépen elmegyünk Noel előtt, én bilincsben, hogy azt higgye, lecsukott éjszakára. Ehelyett azonban, hazamegyünk, ahonnan elhozom az F.B.I-tól kapott mikroportot a fülessel, és a segítségemmel kihallgatja Spencer-t. Magának csak ismételnie kell, amit mondok. Ennyi! – dőlt hátra kényelmesen, és elégedetten látta, hogy a megbízott arcán lassan elterül a nyugalom, a korábbi aggodalom barázdái pedig, kisimulnak.

Alig fél órával később, miután Luluként szégyenkezve elsétált az önelégülten vigyorgó Noel előtt, már a kihallgatóval szemközti megfigyelő szobában állt, és a mikrofont szája elé tartva, készen állt arra, hogy instrukciókkal lássa el a zöldfülű ügyeletes tisztet, aki éppen a kényelmes elhelyezkedésre buzdította Spencer-t.

-          Egyáltalán, minek vagyok én itt? – háborgott Spencer türelmetlenül, mire Kate közelebb vitte ajkához a mikrofont, és beleszólt.

-          Csak néhány kérdést szeretnék feltenni, ennyi az egész – közölte Luke fülébe, aki szinte azonnal megismételte a mondottakat, Kate legnagyobb örömére, nyugodt, magabiztos hangon. – Mrs. Laurel beszámolt egy bizonyos könyvről a szobájában, és egy utazótáskáról… - folytatta Kate, amit Luke vele párhuzamosan ismételt is.

-          Na és? Neki is mondtam már, hogy a könyv a nejemé, még a lelkésztől kaptuk, a táskában pedig, golf felszerelés van – magyarázta ingerülten Spencer – miért nem arról beszélgetünk, hogy az a nő kutatott a személyes holmijaim között? – kérdezte számonkérőn, mire Kate ismét a szájához emelte a mikrofont.

-          Ha már itt tartunk, Mr. Spencer. Ön láthatólag nem kedveli az idegeneket, mégis egy rakással voltak a házában, amikor megérkeztem. Miért? – kérdezte Luke hangján Kate, mire a férfi megrántotta a vállát.

-          Gondoltam, ideje valamit tenni, hogy vége legyen a gyilkosságoknak, és mivel rajtam kívül senki sem mozdult… - hagyta nyitva a mondatot, majd hozzátette – ami pedig, a szomszédaim iránti gyűlöletemet illeti, higgye el, megvan rá az okom! – jelentette ki magabiztosan, mire Kate helyett, ezúttal Luke szólalt meg, és tette fel első kérdését önállóan.

-          Mégis milyen okok? – kérdezte, rátapintva a lényegre, mire Kate elismerő mosolyra húzva ajkát, izgatottan várta a választ, remélve, hogy ezúttal közelebb kerülhetnek a gyilkoshoz.

A látszat néha csal 26. rész

26. rész

Kate nagyot sóhajtva, lassan emelkedett fel a táska mellől, majd fordult szembe a hang tulajdonosával. Kicsit sem lepte meg, hogy Noel Spencer magasodott felette. Kezét karba fonva, számonkérőn csillogott szürke szeme, miközben szemöldökét mérgesen ráncolta össze, lábával pedig, ritmusosan dobogott a padlószőnyegen, mely jótékonyan lepte el a hangokat, így nem hallhatta Kate, amikor belépett a szobába.

-          Kérdeztem valamit! Mit kutat a házamban?! – dörrent ismét a hangja, ezúttal sokkal hangosabban, de cseppet sem barátságosabban.

-          Én csak a klotyót kerestem, de akkora ez a kégli, mint egy labirintus! – védekezett Kate feltartott kezekkel, ostobának feltüntetve magát.

-          Valóban? – csendült fel a kérdés, kétkedő, cinikus hangon – és az egyáltalán nem tűnt fel, amikor ide belépett, hogy ez nem hasonlít a mosdóra?! – folytatta a számonkérést Noel – úgy gondolta, ha már itt van, kutat egy kicsit?!

-          Nem akartam kutatni, csak kíváncsi vagyok! – duzzogott Kate, miközben forgatott a szájában lévő rágón kettőt-hármat, hangos csámcsogással, így élethűbbé téve a szerepet. – amúgy, találtam is magánál egy-két furcsaságot, ami alapján maga is lehetne a sorozatgyilkos! – szúrta oda a férfinak, mire annak, meglepetten szaladt magasba a szemöldöke.

-          Miről beszél maga?! – hökkent meg Noel, miközben figyelte, hogy Kate kilép a gardrób helyiségből, és a fésülködő asztal felé lépked.

-          Például erről! Itt van ez a bigyó… valami szöveg, de állítólag ugyanez volt felírva a megmurdelt nők hálószobájában a falra. Az egyik zsaru mondta, amikor kihallgatott – magyarázta információinak forrását Kate, majd folytatta – aztán ott van az az utazótáska! Gondoltam, hátha kötél, meg ilyenek vannak benne… - rántotta meg a vállát butuska módon, mire Noel égnek emelte a szemöldökét.

-          Nem tudom, mi volt felírva a halott nők szobájában, de azt a könyvet a feleségem olvassa, nem én! A tiszteletestől kaptuk, amikor idejött bemutatkozni, legalább azóta hever azon az asztalon! A táskában pedig, a golf felszerelésem van! De miért is magyarázkodom én magának! Inkább hívom a rendőrséget! – jelentette ki, majd a következő pillanatban a telefon után nyúlt, és már tárcsázott is.

-          Azért nem kéne így felhúznia magát, csak, mert kíváncsi voltam kicsit… - próbálta lebeszélni a férfit, de hasztalan, néhány perc múlva már a címet mondta be, és haragos, összehúzott szemmel mutatott utat a nőnek a lépcső irányába, Kate pedig, lemondó sóhajjal indult el, hogy a hallban várja meg a kiérkező rendőröket. Amint leértek, Castle sietett oda hozzájuk.

-          Mi történt? – súgta oda Kate-nek, aki megrántotta a vállát.

-          Nem úgy alakult, ahogy terveztem – súgta vissza, mire Castle egy „tényleg?” pillantással reagált – kihívta a zsarukat – felelte most már olyan hangosan, hogy Noel is értse, mire Castle hitetlenkedve nevetett fel.

-          Ez komoly? Csak, mert nem találtad a mosdót? – kérdezte meghökkenve, mire Noel megrázta a fejét.

-          A felesége a hálószobában kutatott, és a gardróbszekrényben! – világosította fel az írót, mire az, elnézőn mosolyodott el.

-          Nézze el neki, kíváncsi természet az én kis mókusom – ölelte át a nő vállát, és szorította magához oltalmazón, miközben tovább beszélt – mindenhol ezt csinálja! Amikor először feljött hozzám, eltűnt azzal, hogy a mosdóba megy, aztán a hálóban találtam meg, ahogy a szerkényemben kutat… - mesélte mosolyogva, mire Kate megcsípte a derekát, így jelezve, hogy ezzel nem igazán segít. Hiába próbáltak meg azonban mindent, alig 10 perc múlva, megérkezett a körzeti megbízott, aki fiatal, 30-as éveinek elején járó, vékony, rövid, szőke hajú, kék szemű férfi volt.

-          Luke Harris vagyok, a körzeti megbízott – mutatkozott be az egyenruhás, felelősségének teljes tudatában, miközben végig mérte Kate-t, és az őt, átkaroló írót – mi a probléma?

-          Ez a nő kutatott a házamban! – panaszkodott Noel, miközben addigra már a nappaliból szinte mindenki a hallba tódult – azonnal vigyék be! Nem akarom itt látni! – jelentette ki magabiztosan, követelőző hangon, mire Castle ismét közbe szólt.

-          Nem lenne elég, ha egyszerűen csak eltűnnénk? Hazamegyünk… - ajánlotta fel köztes megoldásként, de Noel megrázta a fejét.

-          Nem! Igazságot akarok! Legalább 24 órára tartsák benn! – követelte megmásíthatatlan hangon, mire a körzeti megbízott megvakarta tányérsapkája alatt rövidre nyírt haját.

-          Jöjjön, teszünk egy utat a körzeti kapitányságra, aztán ott elmondhassa, hogy mit kutakodik más kecójában! – sóhajtott nagyot a férfi, miközben megfogta Kate karját a többi szomszéd legnagyobb döbbenetére, de amikor ki akarta kísérni, Castle is megfogta a nő másik karját, így jelezve, hogy nem engedi.

-          Veled megyek! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és ebben a percben, ahogy Kate belenézett a kék szemekbe, ismét azt érezte, hogy a férfi bármire hajlandó lenne érte.

-          Semmi baj Mackó, vele megyek. Tudod, hogy megszoktam, hogy szinte mindennap az őrsön vagyok – kacsintott az íróra Kate, de csak ketten értették, miről is van szó, miközben Castle érezte, hagynia kell. Ösztönei azt súgták, a nyomozó nem véletlenül nem akarja, hogy velük menjen, és csak reménykedett benne, hogy igaza van.

-          Én viszont magukkal megyek! – szólalt meg most Noel, mire Kate halványan elmosolyodott. Pontosan az, történt, amire számított. Tudta, hogy a férfi nem fogja ennyiben hagyni, még az őrsön is parancsolgatni akar majd, ő pedig éppen ezt akarta. A körzeti megbízott rántott egyet a vállán, majd hármasban a rendőrautó felé indultak, Castle pedig, némán követte a tekintetével.

-          Ne aggódj, tudja, mit csinál – hallotta most meg maga mögött Javi megnyugtató hangját, mire bólintott.

-          Én is azt hiszem… - felelte kissé bizonytalan hangon, de a következő pillanatban Phil hangja csendült fel.

-          Elég a tátogásból! Ki lesz az első pár, aki megkezdi az őrjáratot?! – robbantotta ki a társaságot a csodálkozásból, mire mindannyian hirtelen sorolni kezdték az érveket, miért nem kezdhetik ők, míg végül Muriel szólalt meg.

-          Kezdd te! – bökött ujjával Phil-re - te vagy itt az önjelölt Rambo, nem? Lássuk, mire mész a katonai múltaddal! – csipkelődött a férfival, mire Phil megrázta a fejét.

-          Nem lehet! Egész nap figyelő állásban voltam! – hárított kemény hangon – éjszaka pihennem kell, de a holnapi napot vállalom.

-          Akkor kezdjen az író – szólalt meg Leslie – ő most úgyis biztonságban tudhatja a nejét, elvégre a rendőrök majd vigyáznak rá. – fűzte hozzá gúnyosan, mire Castle arcra dühös grimaszba rándult, de folytatta – Ő meg a spanyol suttyó őrködnek, mi meg vigyázunk a nejeinkre otthon.

-          Ja, nehogy más üsse meg rajtad kívül, mi? – szúrt megint oda neki Steve, mire Leslie szeme rángatózni kezdett, keze pedig, ökölbe szorult, de reagálni nem volt ideje, mert az atya vette át a szót.

-          Ebben van igazság, mármint abban, hogy Mr. Laurelnek nem kell vigyáznia a feleségére. Elkezdi az őrjáratot? – kérdezte meg a demokrácia látszatának kedvéért, mire Castle Espo-ra nézett, aki nehezen bólintott. Néhány perccel később, zseblámpával felszerelkezve rótták a kihalt utcákat.

Kate türelmetlenül dobogott ujjaival a körzeti kapitányság három asztala közül, a szőke rendőr asztalán, miközben figyelte, hogy az, megeteti a két oszlop közötti kalitkában lévő papagájt. Ahogy szemét körbefuttatta a helyiségen, a kopott asztalokon, a papírhegyeken, hirtelen olyan benyomása támadt, mintha egy kisvárosi őrsön lenne, annyi különbséggel, hogy itt helyet kapott még egy konyha, és egy kihallgató szoba, valamint egy cella is. Amikor az etetéssel végzett a férfi, kényelmesen elhelyezkedett Kate-tel szemben, majd lábait feltéve az asztalára, kíváncsian mérte végig.

-          Szóval… akkor kezdjük előröl! Miért kutatott? Lopni akart? – szegezte neki egyenesen a kérdést, mire Kate, körülnézve, és látva, hogy Noel nincs a közelben, mivel őt a váróban ültették le, amíg sorra kerül, leütötte a rendőrtiszt lábát az asztalról, és a szemetesbe köpve a rágót, határozottan nézett a szőke férfi arcába.

-          Nem, nem lopni akartam, hanem bizonyítékot kerestem! Katherine Beckett nyomozó vagyok, a 12. körzetből, New York. A jelvényszámom: 41319 – fedte fel valódi kilétét a most meglepetten pislogó körzetis előtt, aki néhány másodperccel később hangos nevetésbe kezdett.

-          Teljesen hülyének néz? Azt hiszi, lenyelem ezt a marhaságot? Nézzen már magára! – mutatott jelentőségteljes pillantással a nőre Luke, majd megrázta a fejét – elő az igazsággal, és akkor a 24 órából nem lesz 72! – fenyegette meg a nőt, mire Kate égnek emelte a szemét.

-          Értse már meg, hogy rendőrnyomozó vagyok! Az F.B.I megbízásából épültem be a társammal a lakók közé. Ez itt… - mutatott végig öltözékén – a szerepem része! Egy sorozatgyilkos után nyomozunk! Ellenőrizze le! Kate Beckett nyomozó vagyok! - ismételte meg nevét újra, mire Luke gyanakodva húzta össze szemét, de ezúttal már nem nevetett.

-          Az után a gyilkos után, aki nőket fojt, és erőszakol meg? – kérdezte lassan, mire Kate bólintott, majd a következő pillanatban a férfi kezébe nyomta a telefont.

-          Hívja a 12. körzetet, és kérje Victoria Gates kapitányt! Ő majd azonosít engem, aztán pedig, ha ezzel megvan, segíteni fog nekem! – jelentette ki határozottan, mire a körzetis nagyot nyelve tárcsázott, miközben elképzelése sem volt róla, hogyan segíthetne a nyomozónak.