Jogodban áll szeretni 11. rész

11. rész

Elizabeth kritikus pillantással mérte végig magát a tükörben. Szemét összehúzva, fejét kissé oldalra billentve, alsó ajkát rágcsálva próbálta eldönteni, hogy a ruha, melyet kiválasztott a szekrényéből, megfelelő lesz-e a mai napra, miközben igyekezett meggyőzni magát arról, hogy Bryan-nek és annak, hogy találkozni fognak, semmi köze ahhoz, hogy nem tudja eldönteni, mit vegyen fel. A bordó kosztüm tökéletesen vette fel karcsú alakjának formáját, színben passzolt a fehér selyeminghez, és kiemelte szőkés-barna fürtjeit, melyet most is kontyba kényszerített, mint mindig, ha hivatalos ügyben volt dolga. A szettet egy szintén bordó sállal egészítette ki, mely, amíg fel nem tette, jó ötletnek tűnt, hogy a V-alakban begombolt ingblúz dekoltázsát csökkentse.

- Jesszus! – húzta el száját Elizabeth, ahogy pillantása végig futott tükörképén – úgy nézek ki, mint egy légi-utaskísérő – gúnyolódott magán elégedetlenül – kérem, kapcsolják be öveiket, hamarosan felszállunk – grimaszolt tanácstalanul, majd tehetetlenül fújtatott egyet, és egy hirtelen mozdulattal levette a sálat nyakából, így azonban túl meztelennek érezte magát. – Aaaa!! – kiáltott fel mérgesen, és gyors, türelmetlen sietséggel kötötte vissza a kiegészítőt – miért is csinálom ezt?! Nem hiszem el, hogy apám még mindig uralja az életemet! – morgolódott magában, miközben fejéből nem tudta kiverni, mekkora kísértést jelentett a számára Bryan előző este. Most már egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy bevonta a férfit a nyomozásba. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy dadája, és józan esze tanácsára távol tudjon maradni tőle, azt viszont nem engedhette, hogy megadja magát az érzéseinek, vágyainak, veszélybe sodorva ezzel szerelmét. Bármennyire is fájt a tudat, hogy nemcsak őt kell elengednie, hanem az irodájáról is le kell mondania, úgy döntött, felhívja apját, és visszamondja az ügyet. Szilárdan hitte, hogy így lesz a legjobb, hiszen akkor nem kell találkoznia többet Bryan-nel, megszűnik a kísértés, és a lelkiismeret-furdalása is eltűnik, amiért pénzért megvásárolhatta Jack Harrison. Éppen telefonjáért nyúlt volna, hogy elintézze az ezzel kapcsolatos teendőket, amikor a készülék éles hangon csengeni kezdett. Meglepetten nézett rá a kijelzőre, melyen titkárnője neve villogott. – Martha? – szólt bele a telefonba érdeklődő hangon, hiszen nem szokott hozzá, hogy az 50-es éveiben járó nő ilyen korán hívja.

- Én vagyok, bébi – hallotta meg a rekedtes hangot, melyet sokkal inkább köszönhetett a nő láncdohányosságának, mint az életkorának, mire Elizabeth elnyomott egy mosolyt. Szinte látta maga előtt a vékony, alacsony, festett vörös hajú nőt, ahogy fekete keretes szemüvegét igazgatja orrán, miközben egyik cigarettáról gyújt rá a másikra. Annak idején csak azért vette fel, mert Martha volt az egyetlen, aki hajlandó volt várni a fizetésével addig, amíg beindul a jogi iroda. Tekintettel arra, hogy négyszer volt férjnél, és mind a négy házasságából meglehetősen jól jött ki anyagilag, nem szorult rá arra, hogy fizetésért dolgozzon, de otthon sem akarta az idejét tölteni, így mindketten tökéletesen elégedettek voltak. Elizabeth hozzájutott egy profi, maximálisan diszkrét és becsületes, bár olykor nagyszájú, és neveletlen titkárnőhöz, aki mindig azt mondta, amit gondolt, és sosem kertelt, míg Martha társaságban lehetett, kiadhatta magából mérgét, és fontosnak érezhette magát. Az ügyvédnő alig néhány hét alatt azt vette észre, hogy az asszony belopta magát a szívébe. – Hány t-vel írják, hogy letartóztatták? – zökkentette ki merengéséből főnökét Martha, mire Elizabeth értetlenkedve ráncolta össze szemöldökét.

- Tessék? – kérdezett vissza válasz helyett, mire Martha jól hallhatóan beleszívott a cigarettájába, és amikor kifújta a füstöt, nyugodt hangon válaszolt.

- Amikor majd betörnek az irodába a rendőrök, és téged bilincsben elvisznek, valami nyilatkozatot ki kell adnom a sajtónak, édesem – magyarázta szenvtelen hangon, amivel csak azt érte el, hogy Elizabeth még jobban összezavarodott.

- Te ittál? – kérdezte döbbenten az ügyvédnő, mire Martha felháborodottan kapkodott levegő után.

- Hova gondolsz? 9-nél előbb sosem iszom! – jelentette ki, majd kuncogva tette hozzá - mármint reggel 9-nél előbb – kuncogott tovább, majd komolyságot erőltetve magára, folytatta – félre a tréfával! Ma reggel, amikor megnyitottam az iroda számláját, találtam rajta 500 ezer dollárt. Engem nem érdekel, hogy jutottál hozzá, sőt, ha kell, eskü alatt vallom, hogy enyém a pénz, de szólhattál volna! Nem örülök, hogy kihagytál egy ilyen balhéból - jelentette ki sértetten, mire Elizabeth felnevetett.

- Jaj, Martha! Az a pénz az apámtól van – világosította fel a nőt, aki titkárnői teendői mellett a könyvelői feladatokat is elvégezte, mire az, néhány másodpercig hallgatott.

- Ó! Rosszabb a helyzet, mint gondoltam – jegyezte meg gyászos hangon, amivel az ügyvédnő is egyet tudott érteni – Megértem, hogy elkeserített a költségvetésünk, de…

- Félreérted – vágott közbe a nő, mielőtt amaz még inkább elkeseríti, és elmélyíti amúgy is erős erkölcsi dilemmájában – az apám felkért, hogy képviseljem egy barátja védelmét.

- Az mindjárt más! A munka, az munka, azt meg kell fizetni! – lépett volna tovább azonnal Martha, de Elizabeth ismét közbevágott.

- Nem, ez nem egészen így van – rázta meg fejét, miközben leült a kanapéra nappalijában, és csüggedten hajtotta le fejét – nem vagyok biztos benne, hogy ártatlan a fickó, és úgy érzem, megint sikerült tőrbe csalnia! Visszaadom az ügyet, kihúzzuk, ameddig kihúzzuk, aztán vége – nyögte nehéz szívvel, mire Martha mérgesen fújtatott.

- Feladnád?! – kérte számon felháborodottan a nő – én nem így ismertelek meg, édes! Amikor elszegődtem hozzád, azt gondoltam, kitartó vagy, bátor, okos, és célratörő. Persze, egy kissé karót nyelt is, és néha nem ártana, ha mosolyognál! Mindig olyan képet vágsz, mintha az egész világgal harcban állnál. Túl hivatalos vagy, kemény és hideg, pedig…

- Martha! – figyelmeztette Elizabeth komoly hangon, mire az, elnevette magát.

- Persze, persze! Csak azt akartam mondani, hogy gondolkodj logikusan, ahogy máskor is szoktál! – magyarázta nyugtatón – ez a pénz kihúzhat minket a slamasztikából. Ha ártatlan az a fickó, akkor mindenki örül, ha bűnös, akkor pedig még mindig visszaküldheted apunak a pénzt, nem igaz? Esküszöm, hogy addig egy ujjal sem nyúlok ehhez az összeghez, amíg ki nem derül az igazság. Jó lesz így? – kérdezte behízelgő hangon, mire Elizabeth nagyot sóhajtott.

- Nem tudom… - rágcsálta alsó ajkát tanácstalanul, mire a könyvelője nagyot csettintett nyelvével.

- Vagy így lesz, vagy beváltom az összes eddig ki nem fizetett csekkemet, és sokkal korábban bezárhatod a bazárt – jelentette ki elszánt hangon, mire Elizabeth felhúzta szemöldökét, és mosolyát elrejtve szólalt meg.

- Ez zsarolás – jegyezte meg nyugodt hangon, hiszen tudta, Martha sosem tenne ilyet vele.

- Jelents fel! Ismerek egy jó ügyvédet, aki percek alatt kihoz a dutyiból – feleselt vissza konokul, mire Elizabeth most már szélesen mosolygott.

- Gondolod, hogy elvállalná az ügyedet? – kérdezte fejét rázva, hiszen egyértelmű volt, hogy rá céloz az asszony.

- Hát persze! Szeret engem – közölte magabiztosan Martha, mire Elizabeth bólintott, és bár józan esze azt súgta, tartson ki amellett, hogy ejtse az ügyet, mégis inkább szívére hallgatott.

- Rendben, végig csináljuk – sóhajtott mélyet, amivel elégedett örvendezést váltott ki könyvelőjéből – mennem kell, később találkozunk az irodában – köszönt el még mindig mosolyogva, majd bontotta a vonalat, és miután felállt a kanapéról, csalódottan állapította meg, hogy kénytelen lesz „légi-utaskísérőként” bemenni a kapitányságra, hiszen a telefon miatt már nem maradt ideje átöltözni. Még egy utolsó pillantást vetett képmására, majd kihúzta magát, és lélekben felkészült a Bryan-nel való találkozásra, és arra, hogy úgy tudja képviselni ügyfelét, ahogy azt magától megszokta, és elvárta, függetlenül attól, ki a megbízója.

Bryan türelmetlenül nézett karórájára. Már legalább 20 percet késett Elizabeth, és ő elképzelni sem tudta, mi történhetett. Fejében számtalan lehetőség jelent meg, kezdve attól, hogy baleset érte, egészen addig, hogy meggondolta magát, és mégsem kér a segítségéből. Utóbbi verziónak nem tudta, hogy örüljön, vagy szomorkodjon miatta. Egyfelől ő is tisztában volt vele, hogy őrültség a közelében maradnia, és kockáztatni, hogy megint csak a bolondját járatja vele, másfelől ösztönei azt súgták, tévedett, amikor azt gondolta, Elizabeth-nek semmit nem jelentett kettejük kapcsolata, és bizonyítékot akart. Tudni akarta, hogy valóban szerette-e a nő, és csak apja áldozata volt, ahogy ő, vagy tényleg pusztán kikapcsolódást jelentett a számára az egyetemi szünidő alatt. Úgy érezte, tudnia kell az igazat ahhoz, hogy el tudja engedni, és végre élhesse az életét. Éppen feladta volna a várakozást, amikor egy taxi állt meg a kapitányság épülete előtti járdaszegélynél, és Bryan lélegzete elakadt, amikor meglátta kiszállni az ügyvédnőt. Elizabeth ezúttal is elegáns volt, arca elszántságot tükrözött, kék szemét napszemüveg takarta el. Jobb kezében elmaradhatatlan aktatáskáját fogta, míg kabátja bal karján pihent. A szél belekapott a sálba nyakán, ráirányítva a férfi tekintetét kecses nyakára, mely azonnal lejjebb vándorolt a telt keblekre, a karcsú derékra, és a kosztümmel színben megegyező körömcipőbe bújtatott hosszú, formás lábakra.

- Ne haragudj, hogy késtem, a titkárnőm feltartott – szabadkozott Elizabeth, ahogy közelebb lépett, és pillantása a napszemüveg jótékony takarásában, büntetlenül futhatott végig a férfin, aki ezúttal is egyszerű farmernadrágot viselt, és fekete pólót a bőrdzseki alatt, de ugyanolyan vonzó volt, mint máskor. Az arcvíz férfias illata bekúszott Elizabeth orrába, ahogy Bryan mellé lépett.

- Semmi baj – hárította el a bocsánatkérést, mialatt elindultak a kapitányság bejárata felé – a védenced gondolom, nem megy sehová.

- Nem a védencem! – igazította helyre határozottan Elizabeth – legalábbis egyelőre – tette hozzá, mire Bryan megvonta a vállát, miközben szótlanul léptek be az épületbe.

Jogodban áll szeretni 10. rész

10. rész

Bryan szemöldökét ráncolva pillantott karórájára, melyen már régen elmúlt kilenc óra. Fogalma sem volt róla, ki lehet a váratlan látogató, és tanácstalanul nézett végig magán. Tekintettel arra, hogy lefekvéshez készülődött, csak egy alsó nadrág volt rajta, így a másodperc tört része alatt nyúlt a kanapé támlájára, és rángatta magára farmerját, miközben a kopogás ismét felhangzott.

- Megyek már! – kiáltott ki nagyot sóhajtva, majd öles léptekkel a bejárati ajtóhoz lépett, és szélesre tárta azt. Szája elnyílt meglepetésében, amikor meglátta, hogy korábbi gondolatainak tárgya áll előtte – szia! – köszöntötte meglepetten, miközben Elizabeth is szóra nyitotta ajkait, de hang nem jött ki rajta. Szája kiszáradt, ahogy tekintete végig futott az izmos, meztelen felsőtesten, a kockás hason, a keskeny csípőn, a kemény combon, melyre tökéletesen illeszkedett a sötét farmer. A folyosó neonlámpája bronzszínűre festette a férfi bőrét, erős kezén egy-két ér jól látható volt, ahogy tartotta az ajtót. Sötét haja még mindig nedvesen csillogott, és ugyanúgy a homlokába hullt néhány tincs, ahogy régen. Elizabeth nagyot nyelt, és erőnek erejével szakította el pillantását a kidolgozott testről, hogy belenézhessen a mélykék szemekbe.

- Sz… szia – nyögte vadul dobogó szívvel, mialatt Bryan jól szórakozott a nő zavartságán.

- Bejössz? – kérdezte udvarias, barátságos hangon, miközben előzékenyen félreállt, utat adva az ügyvédnőnek, aki némán bólintott, és lassan beljebb sétált. Annyira lefoglalták saját gondolatai, hogy észre sem vette, Bryan kissé oldalra hajtott fejjel veszi szemügyre. Elizabeth ezúttal sokkal lazábbnak tűnt, mint a kapitányságon. Szövetkabátja, mely színben tökéletesen passzolt kosztümjéhez, karján pihent, blézere kigombolva, lazán simult karcsú alakjára, míg a fehér ing felső néhány gombját is szabadon hagyta, láttatni engedve selymes bőrét. Ahogy elhaladt előtte, Bryan tekintete akaratlanul is lejjebb siklott a formás fenékre, és a hosszú lábakra, melyet csak még inkább kiemelt a szoknya és a magas sarkú cipő, miközben orrát megcsapta a finom rózsa és citrom keverék illata. Bár az ügyvédnő tökéletes látványt nyújtott, és finom eleganciát sugallt nemcsak megjelenésével, de testtartásával is, Bryan mégis hiányolta belőle azt a közvetlenséget, amibe annak idején beleszeretett. Haja ezúttal nem kontyba fogva keretezte arcát, hanem lágy hullámokban omlott vállára, és a férfinak erőt kellett vennie magán, hogy ne túrjon közéjük, megtapasztalva, hogy még mindig olyan selymes-e az érintése, ahogy emlékezett rá.

- Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak – fordult meg a kanapé mögött Elizabeth, és szemét összehúzva, gyanakodva nézett bele Bryan vágyakozó tekintetébe, aki zavartan túrt bele hajába, amiért rajtakapták. – Nem jöttem volna el, ha nem lenne fontos – folytatta, miközben akaratlanul is összébb húzta magán a blézert, amaz pedig igyekezett tudomást sem venni a telt keblekről, melyen a mozdulat hatására megfeszült a hófehér ing.

- Hallgatlak – szólalt meg bársonyosan mély hangján Bryan, mire Elizabeth megpróbálta összeszedni gondolatait, ami korántsem ígérkezett egyszerűnek, tekintettel arra, hogy a férfi még mindig nem viselt semmit a farmernadrágon kívül.

- Én… szóval, van egy… - kezdett bele, de tekintete minduntalan a meztelen felsőtestre, és a táncoló izmokra tévedt, ahogy minden mozdulatra megfeszültek és elernyedtek a férfi hátán, és mellkasán, amikor Bryan pakolászni kezdett a lakásban. Amikor közelebb lépett, hogy előzékenyen elvegye tőle a kabátot, Elizabeth a kanapéig hátrált és nagyot nyelve emelte fel jobb kezét, hogy megállítsa – nem köszönöm, inkább fogom! – jelentette ki, mivel elképzelni sem tudta, hogy elviselje a félmeztelen férfi közelségét anélkül, hogy megérintené, majd nagyot sóhajtott – nem öltöznél fel? – kérdezte kihúzva magát, mire Bryan komisz mosolyt küldött felé.

- Emlékeim szerint, láttál már így – válaszolta vidáman, majd szinte azonnal engedelmesen bólintott, és eltűnt a hálószobában, Elizabeth pedig lehunyt szemmel engedte ki a tüdejében benntartott levegőt. Tisztában volt vele, hogy nem élesztheti fel a régi szerelmet, akkor sem, ha a dadájának igaza van, és Bryan talán még mindig úgy szereti, mint 10 évvel ezelőtt, hiszen nem kockáztathatta, hogy apja tönkretegye a férfit, de sokkal nehezebb volt megtenni, mint elhatározni, hogy távol marad tőle. Néhány perc elteltével Bryan fehér pólót viselve került elő, Elizabeth pedig csüggedten törődött bele, hogy így sem lett kevésbé vonzó a számára. – Tehát, mi járatban nálam? – kérdezte, miközben kiment a konyhába, és egy pohárba narancslevet töltött, majd a nő kezébe nyomta, aki meglepetten nézett le rá. – Már nem szereted? – húzta fel szemöldökét érdeklődve Bryan, hiszen úgy emlékezett, ez a nő kedvence.

- De igen – vette át a poharat, és elgondolkodva forgatta meg kezében – csak nem gondoltam, hogy emlékszel rá – tette hozzá halkan, miközben aprót kortyolt a savanykás nedűből.

- Túl sok mindenre emlékszem – jegyezte meg ugyanolyan halkan Bryan, majd megköszörülte torkát, és könnyedebb hangon folytatta – ha Barry miatt vagy itt, Larson-nal üzentem, hogy Roscow belement a vádalkuba. Persze, dühöngött, és legalább hat generációra kiterjedő átkot szórt rád, de a lényeg, hogy áll az egyezség – tájékoztatta Elizabeth-et, de legnagyobb meglepetésére, az megrázta fejét. Ugyan már nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy idejött, mint az autóban, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felhívta Larson-t, és elkérte a férfi lakcímét, de már nem volt visszaút. Még most is mosolyognia kellett az emlékre, ahogy Larson első kifakadása után, amiért szerinte „éjnek évadján” zaklatni meri, belemorogta a telefonba a kért információt, majd közölte, hogy lehetőleg ebben az életben már ne beszélgessenek egymással, de csak akkor vágta le a kagylót, amikor Elizabeth egy doboz fánkot ajánlott fel vigaszdíjul.

- Nem ezért vagyok itt – vallotta be kissé idegesen, majd a poharat a dohányzóasztalra tette, és komoly tekintettel nézett Bryan-re – az apám felkért, hogy képviseljem az egyik barátját, akit azzal vádolnak, hogy megölte a feleségét. Állítása szerint, ártatlan, és sosem követne el ilyesmit.

- Szerinted nem az? – tapintott azonnal a lényegre Bryan, ezzel is emlékeztetve Elizabeth-et, miért szerette őt annyira. Mindig is képes volt rá, hogy egyetlen arcrezdüléséből, hanghordozásából tudja, mire gondol, mitől fél, mit remél, és ez volt az, amit azóta sem tapasztalt soha, senkinél.

- Az apám barátja – húzta el a száját sokat mondón – ez éppen elég ok arra, hogy gyanakodjak – tette hozzá megvetőn, mire Bryan érdeklődve nézett rá.

- Mégis elvállaltad a védelmét – szögezte le tárgyilagos hangon, melyből érezhető volt a csalódás, és ami miatt csak még inkább úgy érezte a nő, hogy reggel nem fog tudni tükörbe nézni anélkül, hogy szembe ne köpné magát.

- Megvolt rá az okom – adott kitérő választ, hiszen egyáltalán nem érezte szükségét, hogy bevallja, mivel zsarolja az apja – de tudni akarom, hogy apámnak van-e igaza, és valóban ártatlan a barátja.

- Tisztázzuk – simított végig enyhén borostás állán a férfi, Elizabeth pedig szinte érezte, ahogy az apró szőrök megcsiklandoznák tenyerét, ahogy végig húzná rajta kezét – az apád lecsukatott évekkel ezelőtt koholt vádakkal, amiért voltam olyan merész, hogy beleszerettem az egyetlen lánykájába. Csak a szerencsémen múlott, hogy nem végeztem a sitten, és te most arra kérsz, segítsek neki, hogy az egyik hasonszőrű cimborája kijusson az előzetesből, noha lehet, hogy egy gyilkos? – kérdezte hitetlenkedve, kemény tekintettel, mire az ügyvédnő szívét fájdalom járta át. Mindent megadott volna érte, ha elmondhatta volna, nem a szerencséjének köszönheti a férfi a szabadságát, hanem annak, hogy ő lemondott a szerelmükről, de tudta, ezt nem teheti meg. Nemcsak attól félt, hogy Bryan azt hinné, nem hitt kettejükben, hanem attól is, hogy a férfi még mindig szereti, neki pedig nem lenne ereje ellenállni, ha meg akarná csókolni, vagy ott akarná folytatni, ahol abbahagyták. Ezt azonban nem engedhette. Még mindig fülében csengett dajkája óvó intelme, de e nélkül is tudta, milyen szörnyűségekre képes az apja.

- Nem – rázta meg fejét, majd mély levegőt vett – arra kérlek, hogy nekem segíts! Tudnom kell, valóban ártatlan-e. Nem ismerek senki mást, akiről biztosabban tudhatnám, hogy nem lekötelezettje az apámnak, és akiben megbízhatok. Ha valóban ártatlan, teljes vállszélességgel kiállok az ügyéért – torpant meg egy pillanatra, majd folytatta – de ha bűnös, úgy dobom az egészet – jelentette ki határozott hangon, és egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Bryan némán, átható tekintettel nézett rá.

- Miből gondolod, hogy neked szívesebben segítek, mint az apádnak? – kérdezte, és hangjából jól kivehető volt a sértettség, és az évekkel korábbi fájdalom keveréke, mire Elizabeth keserűn elmosolyodott.

- Igazad van – bólintott megértőn, miközben kihúzta magát – azok után, amit tettem, nem várhatok mást – jegyezte meg, miközben az ajtó felé indult. Bryan az esze és a szíve között őrlődött. Esze azt súgta, engedje elmenni, jobb neki, ha nem lesz a közelében, nem hagyja, hogy újra megkísértse, hogy aztán eldobja, mint egy használt ruhadarabot, szíve azonban mindennél erősebben vágyott a nő után. Nem tudta kiverni fejéből a szerelmes csókokat, a kék szemeket, ahogy elsötétültek a vágytól, a hangját, mely olyan őszintén tudott csengeni, hogy valóban elhitte, még soha senkinek nem mondta előtte, hogy szereti. Minden józan érv ellenére, amikor el akart haladni mellette Elizabeth, ő finoman megfogta karját, így kényszerítve megállásra, mire az ügyvédnő meglepetten nézett le a felkarjára fonódó erős ujjakra, melyeknek érintése nyomán bizseregni kezdett a bőre, éppúgy, mint 21 éves korában.

- Miért hagytál el akkor? – kérdezte halkan, és érezhető volt, milyen fontos neki a válasz, és az is, még mindig nem tudja elhinni, hogy Elizabeth részéről nem szerelem volt. Az ügyvédnő egy másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy elmondja az igazat, végül elvetette, és nagyot nyelve nézett bele a komolyan csillogó szemekbe.

- Mint mondtad, kölykök voltunk még – felelte ugyanolyan halkan, tudomást sem véve a gombócról a torkában – és talán tényleg nem szerelem volt, amit éreztünk – ismételte meg a férfi korábbi szavait szomorkás mosollyal, mire Bryan elnyomva a szívében keletkező fájdalmat bólintott, és elengedte a nőt, aki nehéz szívvel nyitotta ki a bejárati ajtót.

- Tudod, Liz – szólította meg a férfi, így megállítva a távozó nőt, anélkül, hogy megfordult volna – legalább egy éve nem voltam szabadságon. Talán éppen itt az ideje, hogy pihenjek egyet – fordult most felé komisz mosollyal, miközben agya riadó készültséget fújva kongatta meg a vészharangokat, és csak azt kattogta, hogy utoljára 10 évvel ezelőtt volt ekkora bolond, amikor elhitte, hogy Elizabeth Harrison az övé lehet, éppen úgy, mint ebben a pillanatban. Ahogy akkor, ezúttal sem gondolt bele, mit zúdít a nyakába azzal, hogy még ennyi idő után is képtelen elengedni a nőt.

- Miért? – nézett rá őszinte meglepettséggel a szemében Elizabeth – miért segítesz mégis? – kérdezte gyanakodva, mire Bryan megvonta a vállát.

- Talán, mert bolond vagyok – vélte látszólag könnyedén, majd elkomolyodva tette hozzá – vagy azért, mert nem akarom elhinni, hogy neked semmit nem jelentett, ami köztünk volt – jelentette ki, mire Elizabeth megkeményítve szívét, és elnyomva a remény hangjait, megrázta a fejét.

- Ez nem lesz több munkakapcsolatnál – szegte fel állát büszkén, így megpróbálva távol tartani magát tőle, Bryan azonban csak sokatmondón mosolygott vissza rá.

Jogodban áll szeretni 9. rész

9. rész

Elizabeth igyekezett figyelmen kívül hagyni a figyelmeztető bizsergést, mely tarkójánál elindult, és ami jó ösztönként mindig arra intette, legyen résen. Apja látszólag nyugodt kimértséggel játszadozott az asztal lapján szivargyújtójával, mintha arra várna, hogy Elizabeth kérdezzen rá, mit akart mondani. Mivel lánya nem szólalt meg, csak továbbra is némán nézett rá, letette alkalmi elfoglaltságát az asztalra, és komolyan nézett a nőre.

- Van egy visszautasíthatatlan ajánlatom a számodra – fogott hozzá lassan, mire Elizabeth érdeklődve ráncolta össze szemöldökét, és néhány lépést közelebb ment apjához, aki ezt biztatásnak vette, és folytatta – ha elvállalod a barátom védelmét, fizetek neked egy szép összeget. Nagyjából 500 ezer dollárra gondoltam – vetette fel, de a várakozásával ellentétben, lánya nemhogy izgatott lett volna a kijelentésére, hanem undorodva húzta el a száját.

- Tényleg azt hiszed, hogy meg tudsz venni? – kérdezte hitetlenkedve, majd a választ meg sem várva, folytatta – inkább a szegényház, minthogy tőled akár egy centet is elfogadjak! Ha nem tűnt volna fel, eddig is nagyon jól elboldogultam a pénzed nélkül, ezután is menni fog! – jelentette ki büszkén, mire apja sokatmondó mosolyra húzta száját.

- Szép erény a gerincesség, de az életben nem sokra viszed vele – jegyezte meg lekicsinylő hangsúllyal – egyébként jobb, ha tudod, ezt is tőlem kaptad – utalt arra, hogy genetikailag több köze van hozzá lányának, mint az szeretné, mire Elizabeth felhúzta egyik szemöldökét.

- Ó, értem, akkor neked ezért nincs – felelte szemtelenül, mire Jack szemében harag villant.

- Ebből elég! Mindennek van határa, és a te szemtelenséged már régóta túlfeszíti a húrt nálam! – csapott tenyerével az asztalra, mire Elizabeth észrevétlenül összerezzent, de továbbra is állta apja tekintetét.

- Ne aggódj, nem kell sokáig elviselned! – vágott vissza – keress mást, aki elvállalja a barátod ügyét, és tartsd meg a pénzed! – tette hozzá büszkén, mire Jack szórakozottan forgatta poharát, melyben a jégkockák unott egyhangúsággal koccantak össze, idegesítő háttérzenét festve a feszültséggel töltött szobában.

- Nincs kétségem afelől, hogy a legnagyobb nyomort is vállalnád, csak ne kelljen pénzt elfogadnod tőlem – jegyezte meg érdektelen hangon, mint, akit egyáltalán nem is bánt, hogy a saját lánya ennyire megveti – de mi a helyzet a kis védenceiddel, akiknek nélküled esélyük sincs a szabad életre? Akiket ingyen vagy éppen éhbérért képviselsz a tárgyalóteremben? – tapintott rá a nő legérzékenyebb pontjára, mire Elizabeth mereven nézett vissza rá.

- Semmi közöd hozzá! – vágta oda apjának, de Jack-ről lepergett a nyílt elutasítás, tovább beszélt.

- Véletlenül tudom, hogy az irodád még nagyjából egy évig tud ilyen feltételek mellett jogi képviseletet ellátni. Nagyon úgy tűnik, hogy az elitréteg nem szívesen adományoz pénzt arra, hogy a gettóból érkező bűnözők szabadlábon lehessenek – magyarázta nyugodtan, mialatt még egyet kortyolt a whisky-ből.

- Véletlenül?! – tört ki felháborodottan Elizabeth – hogy jutottál hozzá a könyvelésemhez?!

- Számít ez? – kérdezett vissza válasz helyett Jack, mire Elizabeth szemében hirtelen a felismerés szikrája lobbant.

- Az a sunyi Greg, igaz? Amikor meglátogatott az irodámban, belenézett az aktákba! - tapintott rá az igazságra, ahogy felrémlett előtte a férfi néhány nappal korábbi látogatása. Mint mindig, ezúttal is ebédre akarta invitálni, ő azonban szilárdan elutasította. Éppen ki akarta tessékelni, amikor megjelent az egyik ügyfele, és neki pár percre el kellett hagynia az irodát. Átkozta magát ostobaságáért, amiért azt hitte, akár percekre is magára hagyhatja a férfit.

- Nézd másképp az ajánlatomat – hagyta figyelmen kívül a nő kifakadását – ebből az 500 ezer dollárból még évekig fenntarthatod az irodát, és segíthetsz azokon a kölykökön. A másik lehetőség, hogy hagyod, hogy a büszkeséged győzzön, és nemsokára lehúzhatod a redőnyt – vázolta fel az ügyvédnő lehetőségeit érzéketlenül, majd unottan rántotta meg a vállát – engem személy szerint, hidegen hagynak azok a nyomorultak, de a te lelkiismereted vajon, hogyan fog megbirkózni ezzel a teherrel?  És vajon az a néhány adakozó kedvű ismerősöd, akik eddig támogatták az irodádat, mit fognak szólni, ha megtudják, két kézzel tolsz el magadtól egy jól fizető lehetőséget, miközben tőlük pénzt vársz? – kérdezte gúnyos mosoly kíséretében, miközben Elizabeth úgy érezte, még soha életében nem gyűlölte annyira az apját, mint ebben a pillanatban. Egyfelől még a gyomra is felfordult a gondolatra, hogy bármit elfogadjon a férfitól, attól az embertől, aki tönkretette az életét, és azóta sem mutatott semmi megbánást emiatt, másfelől az egyetlen örömöt az jelentette számára, mióta Bryan-t elvesztette, hogy segíthetett a Mick-féle srácokon, reményt adhatott a számukra, megvédhette őket az igazságtalan rendszerrel szemben. Abban is biztos volt, hogy ha most nemet mond, apja mindent el fog követni, hogy az irodát minél hamarabb be kelljen zárnia, amiben nyilván Greg is nagy segítségére lesz. – Mi a válaszod, lányom? – sürgette meg Jack, miközben türelmetlenül kopogott ujjával a mahagóni asztallapon.

- Mivel vádolják a barátodat? – nyögte nehezen Elizabeth, miközben a rosszullét kerülgette, ami csak erősebb lett, amikor meglátta apja elégedett mosolyát.

- Ezek szerint vállalod? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel, mint, akit meglep lánya döntése, de hangjából jól kivehető volt, éppen erre számított.

- Van más választásom? – szűrte fogai között a kérdést válasz helyett, mire az idős Harrison elismerőn bólintott.

- Örülök, hogy így döntöttél – felelte, egyértelművé téve Elizabeth számára, hogy a nemleges választ nem fogadta volna el – a neve Abe Hunter – állt fel az asztal mögül, és egy aktát nyújtott át lányának – ezer éve vagyunk barátok, nagyon sok a közös bennünk… - fogott bele, hogy ismertesse a részleteket lányával.

- Naná, mindkettőtök mániája a papírgyűjtés, pláne, ha zöld és dollárnak hívják – szúrta közbe Elizabeth gúnyos hangon, miután belelapozott az aktába, és elolvasta, mivel foglalkozik a férfi.

- Tartsd meg a megjegyzéseidet, lányom! – förmedt rá lányára Jack indulatosan, mire Elizabeth sajnálkozó mosollyal nézett vissza rá.

- Majd, ha megfizeted! – vágott vissza csípősen – az 500 ezer dollárért képviselem a barátodat. Ha ehhez jó képet is kell vágnom, az többe kerül – tette hozzá szemtelenül. Jack először mondani akart valamit, végül lenyelte a választ.

- Egyáltalán nem vagy vicces! – mordult rá Elizabeth-re, mire az, komolyan nézett vissza rá, így jelezve, hogy a legkevésbé sem viccnek szánta, ő pedig folytatta - a felesége eltűnt, később megtalálták a kocsiját, ami csupa vér volt, benne egy késsel, ami tele volt Abe ujjlenyomataival – vázolta röviden a tényeket Jack – azonnal előzetesbe helyezték, és gyanúsítottként hallgatták ki. Azzal vádolják, hogy megölte a feleségét, és eltüntette a hulláját.

- Az előző ügyvéd, miért nem tudta kihozni? Ezek csak közvetett bizonyítékok - értetlenkedett Elizabeth, mire apja türelmetlen mozdulattal legyintett.

- Azért, mert egy ostoba fajankó! – horkantott fel megvetőn – Azt akarom, hogy hozd ki a börtönből, és bizonyítsd be, hogy nem követett el semmit.

- Biztos vagy benne? – kérdezte kétkedve az ügyvédnő, mire Jack mérgesen villanó tekintettel nézett rá.

- Teljesen biztos! Ismerem Abe-t. Sosem tudna ilyet elkövetni! – jelentette ki határozottan, de Elizabeth-et nem tudta meggyőzni. Fogalma sem volt, miért, de kételyei támadtak az üggyel kapcsolatban, bár még sosem találkozott apjának barátjával. Noha, valóban csak közvetett bizonyítékok voltak, az ujjlenyomattal teli kés meglehetősen terhelőnek tűnt a férfira nézve, ráadásul ösztöne azt súgta, lehet még valami a háttérben, hiszen ilyen gyenge lábakon álló vádakkal még egy kezdő ügyvéd is ki tudna hozni bárkit. – Tegyél meg mindent azért, hogy kijuttasd onnan, én pedig cserébe még ma este átutalom a pénzt. – ígérte Jack tőle szokatlanul lágy hangon, amivel életében először, sikerült meglepnie lányát.

- Rendben – sóhajtott mélyet az ügyvédnő, majd az ajtó felé indult – megteszem, amit tudok – szólt még vissza, aztán a választ meg sem várva, elhagyta a könyvtárszobát, így nem láthatta, hogy apja aggodalmas pillantással néz utána. Amint kiért a hallba, találkozott Maggie-vel, aki kezét tördelve ücsörgött a lépcsőn.

- Na? Mi történt? – kérdezte izgatottan, korát meghazudtoló gyorsasággal felpattanva a lépcsőről, mire Elizabeth leakasztotta kabátját, és keserűen rámosolygott a házvezetőnőre.

- Eladtam a lelkem – válaszolta tömören, mire Maggie döbbenten elnyíló ajkakkal nézett rá, ő pedig felvette kabátját, és szó nélkül elhagyta a szülői házat. Nem sokkal később, autójában ülve, elgondolkodva sorolt be az egyre gyérebb forgalomba, miközben azon töprengett, miért ennyire fontos az apjának, hogy ő képviselje a védelmet. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Abe Hunter bűnös, és Jack Harrison azt hiszi, ha ez kiderül, rá való tekintettel is mindent el fog követni, hogy felmentesse. Ő viszont tudta, hogy ezt képtelen lenne megtenni. Már azzal is éppen elég volt megbirkóznia, hogy elvállalta az ügyet, de igyekezett elfogadni, hogy csak ezzel tudta biztosítani, hogy továbbra is képviselhesse a szegényebb rétegből származó ügyfeleket. Azt viszont már nem vette volna be a gyomra, ha egy gyilkost juttatna szabadlábra. Miközben az egyik közlekedési lámpa pirosra váltott, megállásra kényszerítve, Elizabeth arra a következtetésre jutott, hogy 500 ezer dollár ide, vagy oda, meg kell bizonyosodnia Abe Hunter ártatlanságáról, csak akkor tudja valóban ellátni a védelmét. Azzal tisztában volt, hogy erre segítség nélkül nem lesz képes, de egyetlen jó magánnyomozót sem ismert, ráadásul a Bryan-nel történtek miatt arra is mérget mert volna venni, hogy néhány rendőr is az apja zsebében volt. Hazárdjáték lett volna véletlenszerűen kiválasztani egy nyomozót, és reménykedni benne, hogy nem pont az lesz Jack Harrison lekötelezettje, ráadásul munkájából kifolyólag, a legtöbbjükkel nem volt éppen rózsás a kapcsolata. Nehezen tudta elképzelni bármelyikükről, hogy önként és dalolva segítettek volna neki. Gondolataiból a mögötte haladó autó éles dudája rántotta ki, mellyel figyelmeztette, hogy a lámpa zöldre váltott. Mialatt sebességbe tette az autót, és elindult, hirtelen ötlettől vezérelve nyúlt mobilja után.

Bryan unottan kapcsolgatta a televíziót kis lakásának nappalijában. A nem sokkal korábban megbontott sör érintetlenül állt a dohányzóasztalon, mellette egy már teljesen kihűlt pizza maradványai árválkodtak. Bár tekintete a képernyőre szegeződött, semmit nem fogott fel a látottakból. Gondolatait egyetlen személy töltötte ki, Elizabeth Harrison. Még most is képtelen volt elhinni, hogy annyi év elteltével újra láthatta, és nem értette, hogyan lehetséges, hogy egyáltalán nem tudja gyűlölni. Szíve, mint egy áruló, ugyanolyan őrült iramot diktált, mint akkor, amikor először találkozott vele a kocsmában. Elizabeth azonnal elvarázsolta kedves mosolyával, ahogy bocsánatkérőn szabadkozott. Kék szemében bűnbánat csillogott, hangja lágy volt és az érintésétől, ahogy igyekezett letörölni ingéről a foltokat, melyet a kiömlött sör hagyott mellkasán, Bryan úgy érezte, mintha áramütés szaladt volna végig testén. Nem tudott szabadulni a lány hatása alól, és bár ismerősei korán figyelmeztették, ki a lány apja, és óvatosságra intették, mondván, hogy az öreg Harrison sosem fogja elfogadni, hogy Elizabeth-tel együtt legyenek, ő szilárdan hitte, hogy szerelmük minden ármánynál erősebb. Annál nagyobb volt a fájdalma, amikor szerelme felhívta telefonon, és közölte, hogy az egész csak jó szórakozás volt a számára az egyetemi szünet alatt. Ennek ellenére Elizabeth most is ugyanolyan intenzív hatással volt rá. Az évek során gyönyörűbb lett, mint valaha, kék szemében azonban inkább keménység, és határozottság csillogott a régi kedvesség helyett, mosolyogni pedig mintha elfelejtett volna. Az egyértelmű volt a számára, hogy megváltozott, de azt nem értette, hogyan vonzódhat hozzá még mindig ennyire erősen. Egyre inkább azt érezte, távol kell magát tartania tőle, ha nem akar megint abba a hibába esni, mint 22 évesen.

- Nem történhet meg újra! – tökélte el magában határozottan, miközben felállt és a konyhába sétált, hogy egy pohár vízzel csillapítsa szomját az átmelegedett sör helyett. Éppen nagyot kortyolt a hűsítő folyadékból, amikor kopogás zavarta meg.

Jogodban áll szeretni 8. rész

8. rész

A kis helyiségben pillanatok alatt fagyott meg a levegő, ahogy az idős, 60-as éveinek közepét taposó, de még mindig szikár termetű férfi hideg tekintettel mérte végig egyetlen lányát, aki ugyanolyan távolságtartón, és rezzenéstelen arccal tartotta a szemkontaktust, miközben Maggie kezét tördelve igyekezett csillapítani a feszültséget.

- Óhajt valamit, Mr. Harrison? Esetleg egy teát? – kérdezte idegesen remegő hangon, de a férfi még csak figyelemre sem méltatta, csak meredten nézte lányát, akinek arcáról semmiféle érzelmet nem tudott leolvasni.

- Hetek óta nem jártál ebben a házban – közölte tárgyilagos hangon Jack – nem gondolod, hogy az illendőség azt kívánná, először az apádat köszöntsd a házvezetőnő helyett? – kérte számon szigorúan, mire Elizabeth a bűnbánat legkisebb jele nélkül bújt bele blézerébe, és kötötte copfba haját, Maggie pedig bánatosan állapította meg, hogy a bájos fiatal nő végképp eltűnt, és visszabújt a megközelíthetetlen álarc mögé. Amikor apja felé fordult volna, hogy csípős választ adjon kérdésére, megcsörrent zsebében a telefon, ő pedig automatikus mozdulattal nyúlt utána.

- Harrison! – szólt bele hivatalos hangon a készülékbe, mire titkárnője hangja csendült fel a vonal végén, aki beszámolt róla, hogy egy bizonyos Larson detektív kereste, és azt üzente, Roscow ügyész belement a vádalkuba. Elizabeth elnyomott egy mosolyt, amikor meghallotta a hírt – rendben, köszönöm! Kérlek, hívd fel Barry anyját, és mesélj el neki mindent. Mondd, hogy holnap én is felkeresem, és átbeszélem vele, mire számíthat az elkövetkező napokban – utasította titkárnőjét, majd bontotta a vonalat.

- Egy újabb nyomorult életét sikerült megmentened? – kérdezte gúnyosan az apja, mire Elizabeth mély levegőt vett, és nyugodt hangon szólalt meg.

- Ne tegyél úgy, mintha érdekelne, mit csinálok – válaszolta kimérten, majd azonnal a dadája felé fordult – ne haragudj, Maggie, de mennem kell – lépett közelebb hozzá bocsánatkérő mosollyal ajkán, majd szeretetteljesen puszilta meg annak arcát – ígérem, hamarosan újra eljövök – suttogta fülébe, miközben megölelte, mire Maggie a könnyeivel küszködve bólintott. Nem értette, hogyan viselkedhet így egy apa az egyetlen lányával, és nem tudta hibáztatni Elizabeth-et, amiért minden igyekezetével kerülni próbálta a férfit.

- Engem az érdekel, hogy eltékozlod a tehetségedet! – fortyant fel Jack, miközben követte lányát a hallba, ahol az már leakasztotta kabátját, és láthatólag ügyet sem vetett apja kirohanására. – Nehezen emésztettem, hogy a vállalati jog helyett a büntető jogot választottad, de ha már így történt, legalább lenne annyi eszed, hogy bankárokat, üzletembereket, vagy sztárokat képviselj, akik meg tudják fizetni a szabadságukat! De nem! Te inkább mindenféle csóró félnótások védelmét látod el, akiknek kenyérre is alig jut, és akikről egyébként amúgy is gondoskodna az állam egy kirendelt védővel! – záporoztak tovább a szemrehányások, mire Elizabeth mérgesen fordult apja felé.

- Ha visszacsévélsz pár évet, rögtön rájössz majd, kinek van ebben a legnagyobb szerepe! - vetette oda dühösen, szikrázó szemekkel, mire apja ingerülten legyintett.

- Ha megint arról a Cassidy kölyökről akarsz beszélni, bele se kezdj! Még mindig úgy gondolom, hogy nem hozzád való volt! – jelentette ki büszkén, megmásíthatatlan hangon, majd a választ meg sem várva, folytatta – ellenben Greg Fulton már sokkal inkább a kedvemre való – tette hozzá lágyabb hangon, mire Elizabeth elhúzta száját. Greg, a 30-as éveinek közepén járó, szőke, vékony testalkatú férfi az apja könyvelője volt évek óta, és legalább annyi ideje próbálta már összeboronálni őket Jack Harrison. A fiatal férfi jó családból származott, és a pénzénél csak az egója volt nagyobb. Valahányszor találkoztak, nem győzte hangsúlyozni, milyen jó parti lehetne Elizabeth számára, miközben simulékony modorával azon munkálkodott, hogy minél közelebb férkőzzön az apjához, amivel csak még taszítóbbá vált a nő szemében.

- Ha ennyire tetszik, menj hozzá te! – vágta oda szemtelenül, miközben belebújt kabátjába – ígérem, elmegyek az esküvőtökre, és még a csokrodat is fogom – tette hozzá negédesen mosolyogva, és kedve csak még jobb lett, amikor meglátta felszikrázni apja szemében a haragot. Keze már a bejárati ajtó kilincsén volt, amikor apja hangja megállásra késztette.

- Ne rohanj úgy! – parancsolt rá lányára erélyesen – beszélni akarok veled.

- Nekem viszont dolgom van – húzta ki magát Elizabeth, így jelezve, hogy többé már nem parancsolhat neki az apja, mire Jack mély levegőt vett, és nyugalmat erőltetve magára, megköszörülte torkát.

- A könyvtárszobában várlak – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd se szó, se beszéd, faképnél hagyta lányát, és elvonult. Elizabeth néhány másodpercig hitetlenkedve nézett apja után, majd megrázta fejét, és szemébe dac költözött, miközben begombolta szövetkabátját, és indulni készült, de Maggie hangja megállította.

- Kislányom! Kérlek… – csuklott el a hangja, miközben tekintetéből könyörgés áradt, de az ügyvédnő szilárdan nemet intett fejével.

- Nem! 31 éves vagyok! Nem fogok úgy ugrálni, ahogy ő fütyül! Ha beszélni akar velem, kérjen időpontot a titkárnőmtől – közölte kemény hangon, mire Maggie megértőn bólogatni kezdett.

- Megértem, hidd el… de ha most elmész… - akadt el a hangja, Elizabeth pedig nagyot sóhajtott.

- Akkor rajtad tölti majd ki a mérgét – fejezte be helyette a mondatot, majd mély levegőt vett, és levette kabátját – csak miattad! – emelte fel mutatóujját mérgesen, majd a választ meg sem várva, elindult a könyvtárszobába, ahol apja már az íróasztal mögötti karosszékben ült, és egy szivart rágcsált éppen.

- Elég sokáig tartott – jegyezte meg epésen, mire Elizabeth magabiztosan húzta fel szemöldökét.

- Igazad van – bólintott egyetértőn – kifelé gyorsabb leszek – tette hozzá, miközben hátat fordított, hogy távozzon. Úgy érezte, még Maggie kedvéért sem tud többet elviselni apja visszataszító modorából.

- Egy barátomnak védelemre van szüksége. Nagyjából egy hete letartóztatták, és az ügyvédje felmondott – vágott egyenesen a közepébe, és ezzel elérte, hogy Elizabeth megtorpanjon, és felé forduljon. Jack Harrison felállt a székből, és a kényelmesen, antik bútorokkal berendezett szobában lévő mini bárpulthoz lépett, ahol két poharat vett elő, és mindegyikbe két-két jégkockát dobott, majd aranyló folyadékot töltött rá – én rád gondoltam, és megígértem neki, hogy kihozod a börtönből – tette hozzá, miközben az egyik poharat Elizabeth felé nyújtotta, aki először döbbenten hallgatta a férfit, majd nemet intett – nem iszol? – kérdezte Jack, félreértve a mozdulatot, és vállat vonva helyezte vissza a poharat a pultra, ő maga azonban, elégedetten kortyolt bele a méreg drága italba.

- Nem vállalom! – szögezte le őszinte, nyílt hangon az ügyvédnő, így egyértelművé téve, hogy korábbi fejrázása is a felkérésnek szólt.

- Miért nem? Még azt sem tudod, mivel vádolják – lepődött meg Jack, mire Elizabeth megvonta a vállát.

- Az nem érdekel. Csak ártatlanokat védek! – jelentette ki magabiztosan, mire Jack gyanakodva húzta össze szemét.

- Miből gondolod, hogy bűnös?! – kérdezte elfojtott indulattal, mire Elizabeth megvető pillantással mérte végig apját.

- A te barátod! Nekem ennyi elég! – válaszolta pimaszul, mire apja mérgesen lépett hozzá közelebb.

- Vigyázz a szádra! Az apád vagyok! – sisteregte halkan, mire az ügyvédnő keserűen mosolyodott el.

- Sajnos, ez ellen nem tudok tenni – tárta szét kezeit sajnálkozva, majd ismét az ajtó felé indult – sok szerencsét a barátodnak, apa! Ha gondolod, tudok ajánlani egy ügyvédet…

- Azt akarom, hogy te védd, megértetted?! – csattant a hangja indulatosan a férfinak, amivel sikerült meglepnie a nőt, aki ezúttal gyanakodva nézett vissza rá.

- Miért? – kérdezte összehúzott szemmel, mire apja letette kezéből a poharat, és visszasétált asztala mellé – miért akarod, hogy én védjem? Miért olyan fontos ez? – záporoztak a kérdések lánya szájából, Jack pedig néhány másodpercig szótlanul nézett maga elé.

- Esélyt adok, hogy bebizonyítsd, tényleg olyan jó vagy a büntető jogban, mint amilyen a vállalati jogban lehettél volna – válaszolta leereszkedő hangon, mire Elizabeth hitetlenkedve nézett vissza rá.

- Semmit nem kell neked bizonyítanom! – válaszolta hidegen, miközben közelebb lépett – már régóta nem érdekel, mi a véleményed, vagy mit gondolsz! – szúrta oda megvetőn, mire legnagyobb meglepetésére, apja tekintetében, büszkeségét látva, elismerés villant.

- Nocsak! Úgy tűnik, mégis örököltél tőlem is valamit – jegyezte meg mosolyogva, mely inkább emlékeztette Elizabeth-et egy ragadozó vicsorgására, mint őszinte mosolyra.

- Ezt inkább sértésnek veszem, mintsem bóknak – mérte végig az idős Harrison-t, rezzenéstelen arccal, Jack pedig érdektelenül nézett vissza rá.

- Azt hiszem, kénytelen leszek másképp beszélni veled, és más módon meggyőzni téged arról, hogy vállald az ügyet – sóhajtott látszólag gondterhelten, mint, aki egyáltalán nem akart eljutni eddig a beszélgetésben, Elizabeth-et pedig rossz érzés kerítette hatalmába, ahogy belenézett apja ridegen csillogó szemébe. Utoljára 10 éve látta ezt a tekintetet, amikor elérte, hogy mélyen megsebezze az egyetlen embert, akit szeretett.