Várok rád 13. rész

 

13. rész

Fogalma sem volt róla, milyen ajánlatot akar tenni neki a férfi, miközben Nate arcán látszott, azon gondolkodik, hogyan is fogjon hozzá, ami csak még idegesebbé tette Victoria-t. Nate kissé zavartan mosolyodott el, mialatt ujjai beletúrtak sűrű hajába, amitől homlokába hullott egy tincs, épp úgy, mint gyerekkorában, Victoria keze pedig önkéntelenül mozdult, hogy kisimítsa onnan, de még idejében észbe kapott, és gyorsan összekulcsolta ujjait maga előtt.

- Tisztában vagyok vele, hogy a találkozásunk nem alakult túl jól – fogott bele Nate nehezen. – Bocsánatkéréssel tartozom neked a tegnapi viselkedésem miatt – tette hozzá, a doktornő pedig meglepetten húzta fel szemöldökét, miközben arra próbált rájönni, vajon mire céloz egészen pontosan a férfi. Arra, hogy a barátságukat semmiségnek titulálta az igazgató előtt, vagy arra, amit az orvosi pihenőben mondott, de csakhamar megkapta a választ, amikor Nate folytatta. – Hosszú volt az út Bostonból, éjszaka sem sokat aludtam, emiatt türelmetlenebb voltam. Az, hogy nekem, milyen a kapcsolatom Corinne-nal, nem jogosít fel arra, hogy gúnyolódjak a tiéden – köszörülte meg torkát kényelmetlenül feszengve, Victoria pedig csak most döbbent rá, hogy Nate még mindig azt hiszi, közte és Steven között van valami.

- Nate – szólt közbe halkan – Steven és én…

- Ne! Nem kell magyarázkodnod! – állította meg Nate felemelt kézzel, mialatt közelebb lépett hozzá. – Semmi közöm hozzá, és hidd el, örülök neki, hogy megtaláltad a boldogságot – mosolygott rá szelíden a férfi, elnyomva a fájdalmat szívében. – Bármi is történt a múltban, szeretném elfelejteni – tette hozzá komolyan, mert így is gondolta. Nem akart azon töprengeni, mi történhetett volna, ha Victoria vár rá, és nem adja a szívét egy másik férfinak, ahogy bosszút sem akart már állni emiatt. Csak túl akarta élni azt a néhány napot, amit a közelében kellett töltenie, és nem akart veszekedni vele. Annyira lefoglalták saját gondolatai, hogy észre sem vette a fájdalmat, mely átsuhant a nő arcán szavai hatására. Victoria nagyot nyelve vette tudomásul, hogy ennél egyértelműbben nem is közölhette volna vele Nate, hogy semmit nem jelent a számára. Ennyit Amy megérzéséről, miszerint a férfi majd rájön, még mindig szereti, és rosszul döntött, amikor megszakította vele a kapcsolatot – gondolta keserűen, miközben erőt vett magán és bólintott, Nate pedig folytatta – Mindkettőnk kialakította a saját életét, te itt, én Bostonban. Az, hogy találkoztunk, pusztán a véletlen műve, de ha már így alakult, hozzuk ki belőle a legjobbat – javasolta halvány mosoly kíséretében, mire Victoria értetlenül nézett vissza rá.

- Hogy érted ezt? – kérdezte várakozón, mire Nate nagyot sóhajtott.

- Nem is tudom – vont vállat tanácstalanul. – Felnőtt emberek vagyunk, nem kell, hogy a régi sérelmek befolyásolják ezt a pár napot, amit itt töltök.

- Régi sérelmek? – kérdezett vissza Victoria fojtott hangon. Amit ő érzett, nem sérelemnek titulálta volna, sokkal inkább egy mély sebnek, melyet a férfi okozott neki, arról pedig fogalma sem volt, Nate-nek miféle sérelmei lehetnek, hiszen ő volt az, aki úgy döntött, sosem tér vissza többé Nelsonba.

- Te magad mondtad, hogy gyerekek voltunk, amikor az ígéretet tettük. Nem számoltunk a távolsággal és azzal, hogy az évek során változni fogunk – ismételte meg a doktornő korábbi szavait, amelyek egész éjszaka a fejében jártak. Hosszú időbe telt, és egy álmatlan éjszakába, mire megértette, mit akart mondani. Nem ő tehetett róla, hogy a szíve mást választott, és ezért nem haragudhat rá élete végéig. – Azt akarom mondani, hogy a közös munka érdekében próbáljunk meg együttműködni. Felejtsük el a múltat és nyissunk tiszta lappal – javasolta nehéz szívvel, Victoria pedig hitetlenkedve hallgatta.

- Tiszta lappal? Mintha nem történt volna semmi? – kérdezte gombóccal a torkában, és a szúrás csak erősebb lett szívében, amikor Nate bólintott.

- Elvégre, nem történt semmi, igaz? – erőszakolt ki magából egy mosolyt Nate. – Hiszen, mi jelentősége van egy gyerekkori ígéretnek? – rántotta meg vállát látszólag könnyedén, majd folytatta – ha végeztem Mr. Harper vizsgálatával, hazautazom, és valószínűleg sosem látjuk többé egymást. Nincs értelme a múlton rágódni – tette hozzá rezzenéstelen arccal, Victoria pedig visszafojtva könnyeit, bólintott.

- Igazad van – értett egyet, elnyomva egy sóhajt. – Tényleg semmi értelme – tette hozzá lemondó hangon, mely elkerülte Nate figyelmét, aki most elmosolyodott.

- Kezet rá! – nyújtotta előre kezét. – Mint a régi szép időkben – kacsintott mellé, mire Victoria néhány másodpercig hezitálni látszott, végül erőt vett magán, és a férfiéba csúsztatta kezét. Ahogy egymáshoz értek, meglepetten forrt össze tekintetük. Victoria úgy érezte, mintha minden sejtje bizseregni kezdett volna, Nate ujjai pedig önkéntelenül simítottak végig a selymes, puha bőrön, mialatt pillantásuk először a kezükre esett, majd egymásra néztek. – Örülök, hogy ezt tisztáztuk – köszörülte meg torkát Nate. – Így sokkal… könnyebb lesz a közös munka – álldogált egyik lábáról a másikra tanácstalanul, de nem engedte el az orvosnő kezét, miközben azon gondolkodott, hogy már csak neki is el kéne hinnie a saját szavait, és figyelmen kívül hagynia Victoria szépségét és azt, hogy minden másodpercben csak az járt a fejében, mennyire szeretné megcsókolni.

- Mennem kell – szólalt meg halkan Victoria, mire Nate lassan bólintott, de nem engedte el a kezét. Bár tudta, hogy őrültség, amit művel, józan esze intelmeit elnyomva, leheletnyit közelebb lépett az orvosnőhöz, keze pedig erősebben szorított rá annak ujjaira, és magához húzta. Figyelmét nem kerülte el a meglepettség, ami felvillant annak szemében, de nem ellenkezett és ezt biztatásnak vette, a következő pillanatban azonban, nyílt az automata ajtó, és két ápoló tolta ki rajta Mr. Harpert, ők pedig úgy rebbentek szét, mint a bűnösök, akiket valami tiltott dolgon kaptak rajta. Victoria, kihasználva a helyzetet, megkerülte a fiatal orvost, és megelőzve az ápolókat, szinte elmenekült a helyiségből, Nate pedig nagyot sóhajtva túrt bele hajába.

 

Az elkövetkező két napban Victoria-nak nem sok ideje maradt arra, hogy a Nate-tel való kapcsolatán töprengjen. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy szinte alig találkozott a férfival. A kis városban hamar híre ment, hogy egy szívspecialista van a kórházban, és a betegek sorra váltották egymást az orvosnál, kihasználva az alkalmat, hogy nem kell Vernon-ba utazniuk kivizsgálásra. Azon kevés alkalmakkor, amikor az orvosi szobában vagy a folyosón összefutottak, Nate udvarias volt, barátságos, éppen olyan, amilyen egy kollégával lehet az ember, mely fájdalmasan emlékeztette Victoria-t arra, hogy valóban lezárta a múltat. Ahogy véget ért a rendelési ideje, és átnézte Mr. Harper aznapi leleteit, távozott a kórházból, ő pedig biztos volt benne, hogy Corinne-nal töltötte a nap hátralévő részét.

- Mikor állhatok ismét munkába? – kérdezte a 30-as éveinek végén járó páciense, aki éppen vele szemben ült a vizsgáló ágyon, és türelmesen tűrte, hogy az utolsó öltés is a helyére kerüljön keze fején.

- A varratok két hétig benn maradnak, aztán még egy hétig pihentetnie kell – magyarázta, mialatt elvágta a damilt egy steril ollóval, és fehér kötéssel fedte be a sebet. – Holnap vissza kell jönnie kötözésre – tette hozzá, majd kitolta magát a székkel, és felállt, hogy megírjon egy receptet. – Fájdalomcsillapító – nyújtotta át a férfinak, akiről magas, kisportolt alakja miatt bárki azt gondolta volna, hogy a helyi focicsapat tagja, de legalábbis edző, ezzel ellentétben az egyik helyi étterem szakácsaként dolgozott, és nála jámborabb emberrel még nem találkozott Victoria.

- Kösz, doki – vette el a papírlapot, majd kezére dobta kabátját, és távozott, Victoria pedig felpillantott az órára. Megkönnyebbülten állapította meg, hogy fél órája lejárt a műszakja, így nagyot nyújtózva indult el az orvosi szoba felé, hogy ledobva magáról fehér köpenyét, hazamenjen. Ahogy elhaladt a nővérpult előtt, Amy-be botlott, aki szorgalmasan gépelt valamit a személyi számítógépbe.

- Mára végeztem – szólt oda barátnőjének, aki felemelte fejét, és bólintva vette tudomásul az elhangzottakat. – Ha kellek, telefonon elértek – tette hozzá, majd intett a nőnek, és meg sem állt az orvosi szobáig, alig negyedórával később pedig elhagyta a kórházat, éppen akkor, amikor Nate kilépett az egyik vizsgálóból. A férfi tekintete körbefutott a tágas aulában, majd nagyot sóhajtott, és fáradtan dörzsölte meg tarkóját. Az elmúlt napokban sokat dolgozott, rengeteg beteget vizsgált meg, és bár nap végére úgy érezte magát, mint, akin áthajtott egy úthenger, hálás volt a sok munkáért, ami lekötötte gondolatait, és ami elég okot adott arra, hogy ne Corinne-nal kelljen töltenie az estéit. Bár a nő gyakran panaszkodott, hogy unatkozik a kis városban egyedül, őt ez nem különösebben érdekelte, inkább lehetőséget nyújtott a számára, hogy felajánlja a nőnek, utazzon haza Bostonba, és figyelmeztette, hogy ő dolgozni jött ide. Ilyenkor Corinne durcásan elhallgatott, de legnagyobb sajnálatára, egyszer sem vette fontolóra a javaslatát. Miközben a nővérpulthoz lépett, és a kezében lévő aktát a helyére csúsztatta, tekintete ismét körbefutott, de csalódottan állapította meg, hogy a véletlen ezúttal nem játszik a kezére, és sehol sem látja Victoria-t. Annak ellenére, hogy megfogadta magának, távol marad tőle, kerüli a találkozásokat, szíve minden nap abban reménykedett, hogy összefutnak és válthatnak néhány szót. Ezek ritka alkalmak voltak, de ő mindig jobban érezte magát tőle, feltöltődött és azon kapta magát, hogy a hangulata is sokkal jobb lett egy-egy ilyen találkozás után.

- Hazament – rántotta ki gondolatai közül Amy nyugodt hangja, mire felkapta fejét és ártatlan képet vágva nézett a nőre.

- Kicsoda? – kérdezte úgy, mintha nem tudná, kiről beszél az ápolónő, Amy pedig felsóhajtott.

- Az, akit mindig keres, valahányszor kijön a vizsgálóból – világosította fel a férfit, majd folytatta – tudja, a legtöbb orvos gyökeret ver a székében, és elvárja, hogy én küldjem be hozzá a betegeket. Ezzel szemben, maga minden egyes páciens után kijön, körbe forog, mint egy propeller, aztán csalódott képpel behívja a következő alanyt. Kivéve, ha Vicky itt van a közelben. Mert akkor általában valami mondvacsinált indokkal odalép hozzá, vált vele néhány szót, aztán üdvözült mosollyal a képén folytatja a munkát – magyarázta mindent tudón, Nate pedig nem állta meg, hogy ne mosolyodjon el.

- Ennyire nyilvánvaló? – kérdezte zavartan megvakarva feje tetejét, mire Amy bólogatni kezdett.

- Csak annak, aki figyel – kacsintott rá vidáman, majd, amikor az orvos az órára nézett, hozzátette – ha jól látom, nincs több beteg, talán… haza is mehetne, vagy… történetesen adhatok egy címet is – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire az orvos elhúzta száját.

- Értem a célzást, Amy, de… - sóhajtott nagyot Nate. – De nem akarok belerondítani Steven és Vic kapcsolatába. Úgy értem, egy fickó sem örül egy másiknak a múltból, még ha csak barátságról van is szó – vont vállat szomorkásan, és meglepetten ráncolta össze szemöldökét, amikor Amy felnevetett.

- Nehéz belerondítani valamibe, ami nem is létezik – jegyezte meg rejtélyesen, mire Nate értetlenül pislogott rá, ő pedig egy lapot vett elő, ráfirkantott néhány szót. – Én hiszek a tündérmesékben és a hercegben fehér lovon. Remélem, maga is – csúsztatta oda a cetlit, melyen egy nelson-i cím állt, és amikor az orvos hezitálni látszott, türelmetlenül nyomta a kezébe. – Akkor elmondom egyszerűbben! Maga a herceg, ez itt Vicky címe, Steven pedig nem a pasija! Így érthető volt, amit mondtam? – kérdezte határozottan, és elégedetten dőlt hátra, amikor Nate elmosolyodott, majd zsebébe vágta a lapot és elviharzott az orvosi szoba felé. – Na végre! – dünnyögte maga elé, majd ismét belefeledkezett a munkába.

Várok rád 12. rész

 

12. rész

Nate rutinos mozdulatokkal dörzsölte kezére az apró szappannal a fertőtlenítő habot, miközben gondolatai messze jártak. Bár éppen egy beavatkozásra készült, nem a katéteres vizsgálat menetén gondolkodott. Legalább ezerszer végzett már ilyen műveletet, a csapata minden tagjában is tökéletesen megbízott, akikkel évek óta dolgozott együtt, így emiatt igazán nem kellett aggódnia. Tekintettel arra, hogy helyi érzéstelenítéssel oldja meg a vizsgálatot, attól sem kellett tartania, hogy Mr. Harper nem jól viseli majd a beavatkozást. Nem, gondolatai nem a rá váró feladat körül jártak, sokkal inkább Victoria volt az, akit nem tudott kiverni a fejéből. Bosszankodva állapította meg, hogy ugyanolyan kedves volt, humoros és lenyűgöző személyiség, mint kislányként, de a tetejébe ráadásul még gyönyörű is lett. Hosszú, vállig érő barna haja selymesen omlott a vállára, telt ajka körül mintha mindig apró mosoly játszott volna, kék szeme pedig olyan kifejező volt, hogy szinte szavak nélkül is tudni lehetett, mire gondol. Amikor felajánlotta Corinne-nak, hogy elviszi vacsorázni, szent meggyőződése volt, hogy ez majd segít elterelni a figyelmét az orvosnőről, de csalódnia kellett. Egyáltalán nem tudott arra figyelni, amiről Corinne beszélt, folyamatosan Victoria járt a fejében, a kora délutáni beszélgetésük, az, hogy vajon mit csinál a nő. A gondolat, hogy esetleg éppen kiengeszteli Steven-t az elmaradt vacsora miatt, szinte fájó kínt okozott a számára. Vajon, mit jelenthetett az utolsó mondata? Azt, hogy nem feküdt le vele? Hogy nincs köztük semmi? Vagy éppen az ellenkezőjét, hogy komoly a kapcsolat és nem pusztán a szexről szól? Féltékenység gyötörte, és bár azt hitte, lezárta életének ezt a részét, rá kellett döbbennie, hogy a szíve mélyén még most is ugyanolyan szerelmes az orvosnőbe, mint tíz évvel ezelőtt volt. Mivel képtelen volt élvezni a vacsorát, rövidre fogta az estét, és a mai beavatkozásra hivatkozva, hamar visszavitte a szállodába Corinne-t, aki a tőle megszokott módon, ismét tett egy próbát, hogy az ágyába csábítsa. Kivételesen eljátszott az ötlettel, hogy igent mond, főleg, ha arra gondolt, talán Victoria is éppen Steven-nel tölti az éjszakát, végül mégis elbúcsúzott, Corinne legnagyobb bánatára. Ostobaságnak tartotta, de képtelennek érezte magát arra, hogy lefeküdjön vele, miközben minden sejtje más után vágyakozott. Szobájába érve, gyorsan lezuhanyozott, aztán fél éjszakán át hánykolódott az ágyban, mire álom jött a szemére. Reggel úgy érezte, más színben látja a világot. Elhatározta, hogy erős lesz, távol marad a doktornőtől, minél hamarabb elvégzi Mr. Harper-en a szükséges vizsgálatokat, aztán meg sem áll Bostonig, ahol tovább éli az életét, nyugalomban, távol attól a gyönyörű kísértéstől, amit Victoria jelentett a számára.

- Szia! – jelent meg az előkészülő helyiségben gondolatainak tárgya, ő pedig egy másodpercre lehunyta szemét, ahogy orrába bekúszott a rózsa illat.

- Szia! – kereste meg a nő tekintetét a tükörben, mialatt letette a kezéből a szappant, és térdével megnyitva a csapot, a víz alá tartott kezét, hogy lemossa róla a habot. Victoria, akárcsak ő, már steril zöld ruhát viselt, haját elrejtette a műtős sapka alá, szája elé felkötötte a maszkot, így csak a szemeit láthatta gyönyörű arcából, de az is elég volt hozzá, hogy kiszáradjon a szája.

- Sajnálom, hogy késtem, elhúzódott a reggeli vizit – kért elnézést a doktornő, miközben Nate mellé állt a csaphoz, és kezei fürgén láttak munkához.

- Semmi baj – hárította el a szabadkozást az orvos. – Legalább van ideje hatni az érzéstelenítőnek – mosolygott rá a maszk mögül, mire Victoria szíve nagyot dobbant, és bólintott. Egy percig lelkiismeret-furdalás gyötörte, amiért lódított, hiszen a vizittel időben végzett, és nem ez volt az oka késésének. Sokkal inkább az, hogy percekig tépelődött a műtőajtó előtt, bemenjen-e. Kíváncsi lett volna a beavatkozásra, Nate szakértelme is lenyűgözte, biztos volt benne, hogy sokat tanulhatna tőle, de a férfi úgy vonzotta, mint a mágnes, és olyan érzéseket váltott ki belőle, melyeket még sosem tapasztalt, és amelyek zavarba hozták. Egyre kevésbé tudott úgy ránézni, mint a hajdani kisfiúra, viszont mindinkább felfedezte benne a vonzó férfit, és ez veszélyessé tette. Kockázatot jelentett a szívére, lelki nyugalmára, hiszen Nate világosan az értésére adta, hogy csak pár napot kíván itt tölteni, a múltat pedig ki akarja törölni az emlékeiből. Ha pedig mindez nem lett volna elég, ott volt Corinne, akivel az előző estét, sőt az éjszakát is töltötte. Talán éppen ez volt az oka, hogy eljátszott a gondolattal, felhívja Steven-t, és elfogadja a vacsora meghívását, végül elvetette az ötletet. Inkább ült otthon egyedül, kapcsolgatta a televíziót és kortyolgatta a meleg kakaót a kanapén, mint, hogy egy egész estét a férfi társaságában töltsön. – Készen állsz? – rántotta ki gondolatai közül Nate hangja, mire zavartan bólintott, gyorsan leöblítette a kezét, majd követte a férfit a műtőbe. Amint beléptek, két ápolónő lépett eléjük, és először egy zöld köténybe bújtak bele, aztán mindkettőjük kezére felhúzták a steril kesztyűt. Mr. Harper éberen feküdt a vizsgálóasztalon, körülötte gépek zümmögtek, az aneszteziológus pedig a feje mögött ült egy széken, és tekintete a monitorokat pásztázta. – Minden rendben, Mr. Harper? – lépett mellé Nate mosolyogva, mire az idős férfi lassan bólintott.

- Azt hiszem – nyelt nagyot idegesen, mire a fiatal orvos biztatón rákacsintott.

- Ne aggódjon, jó kezekben van – nyugtatta meg, majd gyors pillantást váltott kollégáival. – Lássunk munkához! – vett mély levegőt, majd Victoria felé fordult. – Gyere közelebb, úgy jobban látsz – intette maga mellé, a doktornő pedig azonnal engedelmeskedett. – A katétert a könyökhajlatból vezetem fel – fogott hozzá, hogy részletesen elmondja, mit fog csinálni, miközben megfogott egy vékony, szeleppel ellátott csövet és az érbe vezette, lassan, óvatosan. – Mivel helyi érzéstelenítést használunk, Mr. Harper nem érez semmit. Jól mondom? – szólította meg az idős urat, aki válaszul hümmögött valamit, ő pedig folytatta – Ha ez megvan, kontrasztanyagot fecskendezek be a csövön át, mely sugárfogó tulajdonsággal rendelkezik, így egy röntgencsövön keresztül, megfesti az erek kontúrját. Ezáltal jól láthatóvá válnak a szűkületek, látod? – mutatott rá a monitoron egy szűkületre, mire Victoria bólintott, ő pedig egy másik eszközért nyúlt. – Ez egy apró ballon – magyarázta nyugodtan, mialatt az orvosnő feszülten figyelt. Sokat olvasott már ugyan az efféle eljárásokról, de lévén, hogy az ő kórházukban nem működött kardiológia vagy szívsebészet, bár nagyon is szükség lett volna rá, még sosem volt alkalma részt venni ilyen beavatkozáson. – A katéteren keresztül felvezetem a szűkületig, ott pedig felfújom. Ezzel lehetőség van arra, hogy műtét nélkül tágítsuk az adott eret.

- Mi van akkor, ha nem használ? – kérdezte érdeklődve, miközben Nate egy pillanatra sem vette le szemét a monitorról, úgy követte nyomon a katéter útját.

- Ezzel még nincs vége – ingatta meg fejét Nate – a ballon felfújása után egy fémháló, úgynevezett sztent is beültetésre kerül. Ez meggátolja, hogy az ér visszaszűküljön – tette hozzá, és a műtős asszisztens már nyújtotta is felé a kis eszközt, amit elvett, és felküldött a ballon után.

- Nem kezeli a szervezet idegen testként a sztentet? – faggatózott tovább Victoria, mire Nate elmosolyodott a maszk alatt. Pontosan olyan kíváncsi és érdeklődő volt, mint gyerekként. Sosem elégedett meg a kapott információkkal, mindig mindenről többet és többet akart tudni, és újabb kérdések voltak a tarsolyában.

- Nos, ez nem a trójai faló – humorizált Nate, mialatt keze ügyesen dolgozott, látszott, hogy magabiztossága mögött több évnyi rutin van. – A szervezet hamar kiszúrja, és sajnálatos módon vérrögképződésre hajlamosít, ezért Mr. Harper-nek hónapokig kell vérhigító gyógyszereket szednie.

- Dr. Jamison – szólalt meg az aneszteziológus, mire mindketten felé fordultak – a vérnyomás elérte a normálérték 10%-os alsó határát – figyelmeztette a férfi, mire Nate bólintva vette tudomásul.

- Kapjon intravénásan 2mg efedrint – utasította az orvost, mire az bólintott, és azonnal engedelmeskedett.

- Baj van, doki? – kérdezte aggodalmaskodva Mr. Harper, de Nate megrázta a fejét.

- Semmi olyan, amit ne tudnánk kezelni – nyugtatta meg azonnal páciensét, de csak Victoria-nak tűnt fel, hogy felgyorsultak a mozdulatai. – A vérnyomásváltozás a katéteres vizsgálat velejáróra. Nem kell aggódnia miatta – kacsintott a férfira, aki szaggatottan vett mély levegőt. Az elkövetkező fél órában Nate teljes koncentrációval dolgozott. Mr. Harper vérnyomását stabilizálták, az ereket, melyeknél szűkületet találtak, a sztent és a ballon segítségével kitágította, majd nagy levegőt vett, és elégedetten lépett el az asztal mellől. – Meg is vagyunk – mosolygott a férfira. – Most átkerül a megőrzőbe egy rövid időre, aztán visszaviszik a szobájába, és legalább 24 órán keresztül nem mozoghat, érti? – kérdezte, és amikor a férfi bólintott, átadta az utolsó simításokat a segédorvosnak, ő pedig Victoria-val a nyomában elhagyta a műtőt. Az előkészülő helyiségben levette a kesztyűt, zöld köpenyt, a sapkát majd a maszkot, és csak úgy, mint a doktornő, az ott található hulladékgyűjtő zsákba hajította.

- Ez elképesztő volt! – lelkendezett a doktornő, miközben a csap alá tartotta kezét, és mosni kezdte. – Egyetlen apró szúrással kitágítottál három eret, ahelyett, hogy fel kellett volna vágni a mellkasát!

- Bizony – mosolygott Nate, de látszott, hogy nem a saját teljesítményére, sokkal inkább a modern eljárásokra ilyen büszke, majd folytatta – ezért is szerettem bele a szívsebészetbe. Rohamosan fejlődik, lehetőséget adva arra, hogy olyan embereken segíthessünk, akiknek öt vagy tíz évvel korábban esélyük sem lett volna – magyarázta, mialatt elzárták a csapot, és szárazra törölték kezüket.

- Mr. Harper-nek is van esélye? – kérdezte félve Victoria, mire Nate határozottan bólintott.

- A katéteres vizsgálat alapján nem akkora a gond, mint hittük – válaszolta magabiztosan, amivel Victoria-t is megnyugtatta. – Várok néhány napot, hogy regenerálódjon egy kicsit a szervezet, aztán behelyezhetjük a pacemakert. Az alapján, amit láttam, elég nagy százalékot adok annak, hogy nem lesz szükség a transzplantra – tette hozzá, mire a doktornő megkönnyebbülten lélegzett fel, majd ahogy felfogta a szavak értelmét, idegesség lett úrrá rajta.

- És… ezt a néhány napot… itt töltöd? Nelsonban? – kérdezte látszólag érdektelenül, miközben elképzelni sem tudta, meddig fogja még bírni a férfi közelségét, és azt, hogy minden nap lássa. Reggel, amikor felkelt, azzal nyugtatta magát, hogy a délelőtti katéterezés után, legfeljebb egy nappal bekerül a pacemaker, aztán Mr. Harper állapotára már ők is tudnak felügyelni Nate jelenléte nélkül, így hazautazhat, de most letaglózta, amit a férfi mondott.

- Boston majdnem 3000 mérföldnyire van, az két átszállással 22 órás repülőút, szóval, ha nem muszáj, nem tenném meg kétnaponta az utat – mosolygott a férfi, majd komiszul tette hozzá – egyébként pedig, mint mondtad, elég rossz hatással van rám az időeltolódás – vonta meg vállát, majd elkomolyodva nyelt nagyot. – Azt képzelem tőle, hogy jelentek még neked valamit, és féltékeny vagy… - fűzte mellé, mire Victoria meglepetten emelte rá kék szemét.

- Nos… - köszörülte meg torkát zavartan az orvosnő, kerülve az átható zöldes-kék szemeket, melyek kutatón pásztázták arcát. – Ebben az esetben tényleg nem tanácsos az utazás – értett egyet, mellé pedig még egy mosolyt is sikerült kierőszakolnia magából. – Ezek szerint, az elkövetkező napokban még találkozni fogunk néhányszor… együtt dolgozni – összegezte a lényeget, mire Nate bólintott.

- Elkerülhetetlen lesz – állapította meg ő is a nyilvánvalót, majd váratlanul közelebb lépett a doktornőhöz. – Éppen ezért, volna egy ajánlatom a számodra – nézett komolyan Victoria-ra, akinek várakozón dobbant nagyot a szíve.

Várok rád 11. rész

 

11. rész

Első pillanatban meg akarta mondani az igazat, hogy ezt csak Amy találta ki, de azzal olyan színben tüntette volna fel barátnőjét, mint, akiben nem lehet megbízni, ezért most vadul kutatott az agyában egy megfelelő indok után, miközben átkozta Amy-t, amiért ilyen helyzetbe hozta. Elhatározta, lesz hozzá néhány keresetlen szava, amint kikeveredik ebből.

- Igen… - bólogatott lassan – én… Mr. Harper-ről szerettem volna beszélni veled – könnyebbült meg hirtelen, ahogy eszébe jutott a legkézenfekvőbb megoldás, de amikor Nate kétkedve nézett vissza rá, zavartan kezdett el játszani a nyakában lévő sztetoszkóppal. – Csak tudni akartam, mikorra tervezed a katéteres vizsgálatot és a pacemaker beültetését.

- Holnap délelőttre ide érnek Bostonból a kollégáim – válaszolta készségesen, annak ellenére, hogy érezte, nem ez volt az igazi ok, amiért be kellett jönnie. – Ha minden jól megy, tíz óra magasságában elvégzem a katéterezést, annak eredménye fogja meghatározni a pacemaker beültetését.

- Értem – bólintott Victoria, miközben tekintete az ajtó irányába tévedt, mintegy menekülési útvonalat keresve, ami Nate figyelmét sem kerülte el, aki most elrejtve mosolyát, úgy döntött, nem könnyíti meg a nő helyzetét. – Esetleg… megengeded, hogy ott legyek a műtőben? A katéterezést és a pacemaker beültetését is szívesen megnézném. Még nem volt alkalmam részt venni ilyen beavatkozásban és… - magyarázkodott volna tovább, mert egyre melegebbnek érezte a helyiséget a férfi átható pillantásától, de Nate közbevágott.

- Miért nem kérdezed meg? – állította meg a szóáradatot mosolyogva, mire a doktornő értetlenül nézett vissza rá.

- Mit? – kérdezett vissza ártatlanul, és rémülten vette észre, hogy Nate lassan közelebb sétál hozzá.

- Azt, hogy mi van köztem és Corinne között – felelte természetes könnyedséggel, Victoria pedig igyekezett közömbös arcot vágni.

- Azért, mert nem érdekel – vágta rá azonnal, de a férfit nem tudta megtéveszteni, mert továbbra is magabiztosan mosolyogva állt meg előtte.

- Ugyan már – ingatta meg a fejét, így jelezve, hogy egy szavát sem hiszi a nőnek – ismerlek! Úgy teszel, mintha nem érdekelne a dolog, de belül megöl a kíváncsiság, hogy vajon, milyen kapcsolatban állok vele – húzta fel szemöldökét mindent tudón, Victoria pedig büszkén állta a tekintetét.

- Tíz évesen láttál utoljára, ne mondd, hogy ismersz! Fogalmad sincs, ki vagyok, és mennyit változtam az eltelt években! – közölte hidegen, de szíve gyorsabb ütemre váltott, amikor Nate még közelebb lépett hozzá, és már csak egy karnyújtásnyira állt meg tőle, tekintete pedig lustán futott végig karcsú alakján.

- Kétségtelen, hogy sokat változtál – értett egyet nagyot nyelve, ahogy pillantása először a gyönyörű arcon, majd a telt kebleken vándorolt végig, melyek sejtelmesen domborodtak ki a hófehér ing alatt, amit a köpeny alatt viselt, aztán visszatalált a csábító ajkakra, melyek csókra kínálták magukat. – Ettől függetlenül, felismerem, amikor féltékeny vagy – húzta mosolyra érzéki ajkát, Victoria pedig mérgesen vonta össze a szemöldökét.

- A tévképzeteiddel keresd fel az egyik szakértő kollégádat! – fonta keresztbe karját mellkasa előtt ellenségesen, Nate azonban nem vette magára az elmeállapotára vonatkozó célzást, mert továbbra is mosolygott.

- Amikor Corinne megjelent, pontosan olyan arcot vágtál, mint gyerekkorunkban, amikor a szülinapi partidon Josie Hammond-dal sétálni mentem – emlékeztette arra a délutánra a doktornőt, amikor John Kincaid üzlettársának lánya, aki korban csak egy évvel volt idősebb Nate-nél, elhívta a fiút beszélgetni, ő pedig balga módon, beleegyezett. Victoria-t annyira bántotta az eset, hogy napokba telt, míg ki tudta engesztelni, és meg kellett ígérnie, hogy soha többé nem hagyja ott egy másik lány kedvéért.

- Tíz éves voltam! – védekezett Victoria bosszúsan, amivel csak még jobb kedvre derítette a férfit, miközben folytatta – ezen kívül, az én születésnapom volt, a legjobb barátom pedig egy másik lánnyal sétálgatott! Persze, hogy rosszul esett, de nem azért, mert mással barátkoztál! Josie volt az, Nate! – emelte fel szemét a férfira, aki döbbenten tapasztalta meg, hogy még mindig mennyire fájhat a nőnek ez az eset. – Apám kollégáinak a gyerekei voltak azon a partin, akik közül én voltam a legfiatalabb, és Josie állandóan óvodásnak csúfolt. Minden alkalmat megragadott, hogy bántson, te pedig éppen vele… - folytatta volna, de elakadt a szava, amikor Nate közelebb lépett hozzá, és kezével finoman simított végig arcán.

- Sajnálom – szólalt meg halkan, és ahogy tekintetük találkozott, Victoria láthatta, milyen őszinték a szavai. Szája kiszáradt, szíve a torkában dobogott, ahogy Nate keze lejjebb csúszott nyakára. – Ha tudtam volna, szóba sem állok vele – mosolygott a nőre kisfiús arccal, mely most mindennél jobban emlékeztette a doktornőt a régi jó barátjára, így nem állta meg, hogy ne mosolyogjon vissza. – De, ha jól emlékszem, bocsánatot kértem miatta, és ki is engeszteltelek – gondolkodott összeráncolt szemöldökkel, mire Victoria bólintott.

- Így van! Három kavicsot kaptam tőled – idézte fel az ajándékot, amit bűnbánó arccal és sűrű bocsánatkérések közepette nyújtott át neki Nate, mire az orvos elfintorodott.

- Uhh… három kavics – ismételte meg elhúzott szájjal és arcára volt írva, milyen borzasztónak találja akkori ajándékát. – Nem voltam túl nagyvonalú – tette hozzá grimaszolva, mire Victoria felnevetett.

- Nagyon szép kavicsok voltak! – védte meg akkori énjét a doktornő – a tópartról szedted nekem, és ettől… sokat jelentett – köszörülte meg torkát zavartan, és lehajtotta fejét, de Nate finoman az álla alá nyúlt, így kényszerítve, hogy ránézzen.

- Egész délelőtt fel-alá járkáltam a parton, hogy megtaláljam a három legszebbet – vallotta be halkan, mélyen a nő szemébe nézve – rosszul éreztem magam azért, amit tettem. Sosem bántottalak volna szándékosan – tette hozzá, mire Victoria nagyot nyelt, ahogy eszébe jutott, később mégis mekkora fájdalmat okozott neki a férfi, igaz, azt sem szándékosan, hiszen nem ő tehetett róla, hogy a szíve mást választott.

- Igen, tudom – vett észrevétlenül mély levegőt, majd erőt vett magán, és oldalra lépve, eltávolodott a férfitól, aki keserűen állapította meg, hogy a nő igyekszik távol tartani magát tőle. – Nos, régen volt – erőltetett magára kényszeredett mosolyt, majd az asztalon heverő akták után nyúlt. – Nekem mennem kell – bökött fejével az ajtó felé, de amikor indulni akart, Nate hangja megállította.

- Nem válaszoltál a kérdésemre – szólalt meg komolyan, majd, amikor látta a bizonytalanságot az orvosnő arcán, folytatta – zavar, hogy Corinne-nal vagyok? – tette fel a kérdést, ami ebben a pillanatban mindennél fontosabb volt a számára. Tisztában volt vele, hogy őrültség, mégis reménykedett benne, hogy Victoria talán érez iránta valamit. Az imént, amikor olyan közel álltak egymáshoz, látott valamit a szemében, és az sem lehet véletlen, hogy rajta kívül, ő is ilyen pontosan emlékezett arra a húsz évvel ezelőtti délutánra.

- Csak nem értem – válaszolta Victoria látszólag nyugodtan, jól elrejtve az igazságot, mire Nate kérdőn nézett vissza rá. – Nem értem, hogyan köthetted össze az életedet egy ilyen nővel. Mintha Josie Hammond-ot látnám felnőttként.

- Tehát ezúttal sem az zavar, hogy mással vagyok, hanem Corinne személye? – húzta fel szemöldökét kérdőn Nate, miközben szívébe fájón szúrt a felismerés, hogy tévedett, Victoria számára már semmit nem jelent. Ostobának érezte magát, amiért reménykedett akár egy percig is, hiszen tudta, hogy ő már Steven mellett találta meg a boldogságot, amit ő azóta hiába keresett, hogy a doktornő elárulta.

- Pontosan – hazudta szemrebbenés nélkül Victoria. – Az a Nate, akit én ismertem…

- Akit te ismertél, nincs többé! – vágott a szavába kemény hangon Nate. – Tíz évvel ezelőtt eltűnt! Nekem tetszik, ahogy az életemet élem, és ha mindenáron tudni akarod, Corinne társaságát is élvezem! – vágta oda hidegen, bár egy szó sem volt igaz belőle, figyelmét pedig elkerülte, hogy Victoria összeszorított ajkakkal hallgatja. – Kötetlen kapcsolat, nem ígérünk egymásnak semmit, így nem is szegjük meg azokat! – tette hozzá keserűen, Victoria pedig bólintott.

- Romantikusan hangzik – húzta el száját gúnyosan, mire Nate rezzenéstelen arccal nézett rá.

- A romantika ostobáknak való! – jelentette ki, majd folytatta – azoknak, akik elhiszik, hogy két embert összeköthet az őszinte, feltétlen szeretet éveken át akkor is, ha nem látják egymást! De mi, te és én, mi tudjuk, hogy ez nem igaz! Ugye, Victoria?! – kérdezte keserűen, amivel a doktornő sem tudott vitatkozni. – Mi tudjuk, hogy a távolság és az évek a legtisztább kapcsolatot is tönkre tudják tenni! Egy nap arra ébredsz, hogy már nem kell! Csak teher! – szembesítette a nőt a történtekkel fájó hangon, a doktornő pedig nem tudta, mit felelhetne a vallomásra. Rá kellett jönnie, talán jobb is, ha nem Nate írta meg a búcsúlevelet, hanem anyjával üzente meg az új szerelmet, mert ha akkor is ezt írta volna, a szíve szakadt volna meg. – Nincs szükségem a romantikára, a hamis ígéretekre, amit meggondolatlanul tesznek az emberek! Corinne és én jól érezzük magunkat az ágyban, ha éppen ahhoz van kedvünk, de nincs elköteleződés! Mindenki megy a dolgára és ez így tökéletes! – vetette oda hidegen, Victoria pedig döbbenten nézett rá.

- Sajnálom, ha így látod – szólalt meg halkan, majd az ajtó felé indult, de Nate utána szólt.

- Ó, bocsánat! – gúnyolódott mérgesen, de nem a nőre volt dühös, sokkal inkább magára, amiért mindazok ellenére, amit tett vele, még mindig ugyanannyira vágyott rá, mint huszonkét éves korában. – Nyilván a te kapcsolatod Steven-nel sokkal… meseszerűbb! Mesélj! Megtaláltad benne, aki kerestél? – fonta keresztbe karjait, szemöldökét pedig érdeklődve húzta fel, mire Victoria lassan megfordult, és kifürkészhetetlen arccal nézett vissza rá.

- Én nem mászkálok ki-be az ágyából – felelte az igazságnak megfelelően, hiszen sosem feküdt le a férfival, és nem is tervezte, majd kilépett a szobából, egyedül hagyva Nate-et gyötrő gondolataival.

Várok rád 10. rész

 

10. rész

Amint belépett a helyiségbe, a kezében lévő kartonokat az asztalra hajította, és csípőre tett kézzel kezdett fel-alá járkálni a szobában. Hófehér köpenye ki-kilengett mellette, engedelmeskedve a fizika törvényeinek, miközben ő bosszúsan szitkozódott magában. Számtalanszor elképzelte, milyen lenne, ha ismét találkozhatna Nate-tel, és a csalódottság ellenére, amit az okozott, hogy a férfi új életet kezdett nélküle, várta ezt a találkozást, reménykedett benne, hogy egyszer újra láthatja. Most azonban, látva, hogy ki mellett is találta meg a boldogságot, már azt kívánta, bárcsak megmaradt volna az emlékeiben annak a tizenkét éves fiúnak, aki tele volt optimizmussal, jó kedvvel, humorral. Annak, aki bármikor meg tudta nevettetni, átölelte és vigasztalta, ha félt vagy rossz kedve volt valamiért. Sajnálatos módon azonban, az idő nem állt meg. Nate felnőtt és egy tagadhatatlanul jóképű férfi lett belőle. Olyan, akinek egyetlen pillantásától melege lett, és akiről tudta, hogy az ölelésében már korántsem vigaszt keresne csupán. Ugyanakkor azt sem felejthette el, hogy ez a férfi már foglalt, és semmit nem akar tőle, viszont nagyon jól érzi magát egy kikent, kifent nő mellett, őt pedig a hideg is kirázta a gondolatra, hogy talán nem csak a barátnője, hanem már a felesége.

- Mondd csak, te teljesen megbuggyantál? – szakította meg gondolatmenetét Amy hangja, aki viharos sebességgel vágtatott be a szobába, és csapta be maga mögött az ajtót. – Miért mondtad, hogy a barátságotok Dr. Jamison-nal semmi különös?! Mi a különleges, ha nem az, hogy megígéri tizenkét évesen, hogy egy nap visszajön és feleségül vesz, aztán legalább tíz éven át leveleztek! Ez neked semmi különös? – kérdezte szemrehányó hangon, de Victoria rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.

- Ebben a szuper különleges történetben, az is feltűnt, hogy a herceg végül mást választott? – kérdezett vissza Victoria, de Amy csak megrántotta a vállát.

- Ugyan már! Ez annyira lehet tartós, mint a reggeli sminkem – vélekedett könnyedén, mert abból, amit Victoria mesélt neki Nate-ről, és amit látott belőle, kizártnak tartotta, hogy komoly lehet a dolog ezzel a Corinne-nal.

- Felhívtad Steven-t? – kérdezte az orvosnő nyugodtan, figyelmen kívül hagyva, amit barátnője mondott.

- Nem! Nem vagyok a titkárnőd! – feleselt vissza Amy, majd azonnal folytatta – de még ha az lennék és fizetnél érte, akkor sem hívnám fel azt a nyomorultat! – tette hozzá határozottan, majd a választ meg sem várva, folytatta – nem azt mondtad, hogy a hideg is kiráz a fickótól, és nem akarsz tőle semmit? – idézte fel korábbi beszélgetésüket, mire Victoria közönyösen rántotta meg vállát.

- Meggondoltam magam! – jelentette ki, mialatt kihúzta a széket az asztal előtt, és helyet foglalt.

- Ó, értem! Meggondoltad magad – ismételte meg gúnyosan Amy, közelebb sétálva a nőhöz. – Ennek pedig nyilván semmi köze ahhoz, hogy a gyerekkori szerelmed, akiről azóta is álmodozol, megjelent a kórházban egy túlsminkelt tyúk mellett, akinek a hangjától lázgörcsöt kapok, ugye? – húzta fel sokatmondón a szemöldökét, mire Victoria látszólag nyugodtan emelte rá kék szemét.

- Ahogy mondod! Semmi! – tartott ki álláspontja mellett, majd azonnal tovább beszélt – és csak, hogy tisztázzuk! Nem álmodozom Nate-ről! Egyetlen alkalommal történt meg! Egyébként, ha mindenáron tudni akarod, eszembe jutott, hogy megígértem apámnak, elfogadom Steven meghívását, és adok neki egy esélyt! – tette hozzá magyarázatképpen, de még számára is vérszegényen hatott. Elég volt barátnője somolygó arcára néznie ahhoz, hogy tudja, őt sem sikerült meggyőznie.

- Aha… - bólogatott kétkedve Amy – micsoda véletlen, hogy ez pont akkor jutott eszedbe, amikor ez a vörös démon megjelent a színen, és nem akkor, amikor szóltam, hogy Steven vacsorázni hívott. Akkor ugyanis, csuklóból utasítottad el – rágcsálta alsó ajkát elgondolkodva.

- Így van! Véletlen! Nem hallottál még ilyenről? – fonta keresztbe karját durcásan Victoria, mire barátnője is kihúzott egy széket, és kényelmesen elhelyezkedett mellette.

- Dehogynem – bólintott ismét mosolyogva, majd hirtelen elkomolyodott, úgy nézett Victoria-ra. – Nem lehet, hogy csak meg akarod mutatni Nate-nek, nem ő az egyetlen, aki tovább tudott lépni? – kérdezte együtt érző, megértő hangon, mire a doktornő először tiltakozni akart, aztán nagyot sóhajtott, és szomorúan kezdett el játszani a kezében lévő tollal.

- Az egy dolog, hogy tovább lépett – szólalt meg néhány másodperc múlva halkan. – Elfogadtam, hogy az évek során más irányt vett az élete, de… pont egy ilyen nővel? – nézett hitetlenkedve Amy-re, aki elhúzta száját, így mutatva, hogy egyetért a véleménnyel.

- Talán most, hogy újra találkoztatok, megint egymásba szerettek – vélekedett hangosan az ápolónő, de Victoria határozottan rázta meg fejét.

- Nem! – jelentette ki magabiztosan. – Világosan a tudtomra adta, hogy lezárta a múltat, csak pár napig marad itt!

- Ez változhat! – ellenkezett Amy, aki hinni akart ebben a meseszerű történetben. – Mi van akkor, ha rájön, rosszul döntött?

- Amy, az ő szemében kettőnk múltja csak egy gyerekkori ismeretség. Semmi különös – ismételte el újra a fájó szavakat keserű mosollyal a szája szegletében, barátnője pedig hirtelen megértette, hogy Nate volt az, aki először minősítette így a kapcsolatukat.

- Sajnálom, Vicky – simított végig együtt érzőn Victoria karján, aki nagyot nyelt, nehogy a szemébe gyűlt könnyek kipotyogjanak, majd nagyot sóhajtott és a kinyitotta az egyik kartont, remélve, hogy a munka majd eltereli a figyelmét. – Tudom, mennyire szereted… - tette hozzá barátnője halkan, mire döbbenten kapta fel a fejét.

- Tessék? – hökkent meg látványosan – hogy én szeretem? – ismételte meg értetlenül, majd megrázta a fejét. – Nem, dehogy! Gyerekként és kamaszként… talán húszévesen is éreztem iránta valamit, de hogy most? Neem, nem! – ingatta fejét elszántan. – Már a világon semmit nem jelent nekem! Persze, jóképű lett…. igen – állapította meg hangosan, tollával kopogtatva a mappa tetején, és észre sem vette, hogy Amy mosolyogva hallgatja. – Nem is emlékeztem rá, milyen szép szeme van… mármint, egész szép, férfi létére. És markáns álla lett, olyan férfias… széles válla, biztosan kondiba jár… és remek orvos! Törődik a pácienseivel, kedves velük, megértő… és a humora is a régi – mosolyodott el hirtelen, ahogy felidézte a beszélgetésüket a nővérpultnál, mire Amy megköszörülte a torkát.

- De nem érzel iránta semmit és nem is jelent a számodra semmit – jegyezte meg somolyogva, mire Victoria hirtelen elkomolyodott.

- Pontosan! Semmit! – szedte össze magát és ismét az előtte heverő papírokra nézett, de Amy nem hagyta annyiban a dolgot.

- Ha ez így van, akkor miért nem engedsz magadhoz közel egyetlen férfit sem? – kérdezte óvatosan, Victoria pedig anélkül rántotta meg vállát, hogy felemelte volna pillantását.

- Hiszen éppen azt teszem – motyogta csak úgy maga elé. – Elfogadom Steven meghívását, adok neki egy esélyt. Talán kiderül, hogy…

- Hogy legalább akkora marha, mint amilyennek kinéz – fejezte be helyette a mondatot Amy bosszúsan, mire egy mérges pillantást kapott válaszul, de nem is foglalkozott vele. – Vicky, az ég áldjon meg! Itt ez a jóképű fickó, miért pazarolnád az idődet Steven-ekre, amikor a szíved mélyén végig Nate-re vártál? – szegezte neki a kérdést, de arra nem számított, amilyen választ kapott.

- Mert nem kellek neki! – bukott ki a doktornőből csalódottan, majd Amy-re emelte könnyes szemét. – Nem kellettem húszévesen, és most sem! Ott van Corinne, őt választotta, legyen boldog! Kibírom valahogy azt a néhány napot, amíg itt van, utána pedig visszatérek a megszokott életembe! – jelentette ki határozottan, majd bekapcsolta tollát. – Ha nem bánod, ezeket muszáj befejeznem…

- Persze – bólogatott Amy megértőn, majd felállt és az ajtó felé indult, de mielőtt kilépett volna, még hátra nézett. – Csak szólok, hogy ezeket a kartonokat tegnap este már átnézted, és alá is írtad – jegyezte meg kuncogva, így leleplezve a doktornőt, hogy az csak indokot keresett, hogy eltűnhessen Nate közeléből. – De, ha kamu munkára vágysz, tudok behozni a mai leletekből néhányat – javasolta készségesen, mire Victoria mérgesen csapta be a mappát.

- Az ég szerelmére, tűnj már el! – túrt bele hajába, Amy pedig kacarászva hagyta el a helyiséget. Éppen elég jól ismerte barátnőjét ahhoz, hogy tudja, Nate Jamison doktor egyáltalán nem közömbös a számára. Ez egyértelműen kiderült abból, ahogy a kisfiúról beszélt előző este, és abból, ahogy a felnőtt férfira nézett a nővérpultnál. Ha radarjai nem csaltak, a fiatal orvosra sem volt hatástalan a találkozás, legalábbis erre következtetett abból, hogy a férfi teste megfeszült, amikor arisztokratikus barátnője a karjaiba omlott, szemét pedig egy percre sem vette le Victoria-ról. A legkevésbé sem úgy festett, mint, aki örül a meglepetésnek, amiben része volt. Ha tippelnie kellett volna, inkább úgy tűnt, mint, aki Victoria reakcióját figyeli, és annak tükrében dönti el, hogyan reagáljon a nő simulékonyságára. Éppen itt tartott gondolatban, amikor meglátta, hogy Nate még mindig a pultnál áll és egy kartont olvas elmélyülten. Ajka hirtelen ravaszkás mosolyra görbült, majd rendezte arcvonásait, és komoly képpel állt meg a fiatal orvos előtt.

 

Victoria elgondolkodva játszadozott a kezében lévő sztetoszkópjával, miközben már sokadjára nézett az ajtó felé. Tisztában volt vele, hogy nem bujkálhat Nate elől örökké, előbb-utóbb ki kell mennie innen, de még nem állt készen rá. Szíve szerint, hazament volna, hogy nyugodtan átgondolhassa mindazt, ami ma történt. A találkozásukat, azt, hogy a férfi miért volt vele olyan ellenséges, és hogy ezek után, hogyan tud majd napokig együtt dolgozni vele. Gondolataiból az orvosi pihenő ajtajának nyitódása rántotta ki, ő pedig azonnal összeszedte magát, és nyakába akasztva sztetoszkópját odafordult. Szíve azonnal gyorsabb ütemre váltott, amikor meglátta, hogy Nate áll vele szemben.

- Amy mondta, hogy beszélni szeretnél velem – szólalt meg a férfi nyugodtan, miközben beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót, Victoria pedig mélyet sóhajtott, mialatt lelki szemei előtt barátnője jelent meg, és azon kezdett gondolkodni, hogyan fogja megölni ezért.

Várok rád 9. rész

 

9. rész

Szinte egyszerre fordultak a hang irányába, ahonnan egy magas, 30-as éveinek elején járó, karcsú termetű nő közeledett feléjük. Dús, vörös haját szabadon hagyta vállára omlani, a hajához színben tökéletesen passzoló piros kosztüm ránézésre is több ezer dollárba kerülhetett. Fejét felszegte, kék szemében enyhe gúny tükröződött, magas sarkú cipője pedig, mely még inkább kihangsúlyozta hosszú lábait, ütemesen verte a padlót, amíg odaért hozzájuk.

- Corinne? – hökkent meg látványosan Nate, miközben a nő széles mosolyra húzta vörösre rúzsozott ajkát, és természetes könnyedséggel ölelte át az orvost, Victoria pedig nehéz szívvel nézte a jelenetet. – Mit keresel te itt? – kérdezte az orvos, miközben kissé távolabb tolta magától a szépséget, aki figyelemre sem méltatta a férfi mellett álló doktornőt.

- Vajon, mit kereshetek egy ilyen Isten háta mögötti porfészekben? – szólalt meg lenéző ajakbiggyesztés közepette, miközben vörösre lakkozott körmökben végződő kezével, kecses mozdulattal túrt bele sűrű hajába, hogy így adjon neki egy kis formát. – Természetesen, téged, drágám! – húzta végig kezét bizalmas mozdulattal Nate széles mellkasán, mire Victoria nagyot nyelt, de nem szólt egy szót sem. A gondolat, hogy erre a nőre cserélte Nate a barátságukat, nemcsak fájó volt, hanem egyenesen sértő a számára, de igyekezett elhitetni magával, hogy neki ehhez már semmi köze. – Tudom, hogy azt mondtam, elfoglalt leszek a héten, de mégsem hagyhattam, hogy megsavanyodj itt egyedül! Örülsz a meglepetésnek? – húzta fel kérdőn szemöldökét, és arcára volt írva, milyen válaszra számít, Nate tekintete azonban Victoria-ra siklott, aki komoran nézte a jelenetet.

- Meglepődtem, az biztos – kerülte meg az egyenes választ, mert azt mégsem mondhatta el a nőnek, akit évek óta ismert, hogy a legkevésbé sem vágyott a társaságára. Corinne alapvetően jó ember volt, és amikor az apja, aki a Nemzetközi Orvosi Kamara elnöke, bemutatta őket egymásnak, még egyáltalán nem érezte tehernek, hogy barátkozzanak. Annál is inkább, mivel minél ismertebb lett a szívsebészeti körökben, annál inkább elvárták tőle, hogy eleget tegyen bizonyos meghívásoknak. A Bostoni Kórház anyagi támogatásához is hozzájárult azzal, hogy részt vett különböző rendezvényeken, konferenciákon, ahol bemutatta a legújabb sebészeti, kardiológiai eljárásokat, ilyenkor pedig neki is könnyebbséget jelentett, hogy Corinne bármikor kész volt elkísérni őt, így nem kellett azon gondolkodnia, kit vigyen magával. Olykor-olykor eljártak vacsorázni, együtt ebédeltek, ha volt rá idejük, megjelentek a kötelező alapítványi estélyeken, de Nate sosem gondolt rá, hogy szorosabbra fonja kapcsolatukat. Annak ellenére sem, hogy Corinne nem egyszer adta egyértelmű jelét, hogy csak egy szavába kerülne. Az ő számára azonban túlságosan harsány volt, imádta a társasági életet, élvezettel áldozott a gazdagsággal járó előnyök oltárán, jótékonykodni pedig inkább csak akkor szokott, ha ehhez közönsége is akadt. Bár kellemes társaság tudott lenni, egyértelműen felszínes volt, akit a világon nem sok minden érdekelt a saját környezetén kívül, Nate pedig határozottan megkönnyebbült, amikor egy-egy este véget ért. – Igazán nem kellett volna fáradnod. Feltalálom magam egyedül is abban a néhány napban, amíg itt vagyok – hárította el a gesztust, mert a szőr is felállt a hátán a gondolattól, hogy a nő minden nap igényt tartson a társaságára.

- Igen, azt látom, hogy nem vesztegeted az idődet – jegyezte meg epésen Corinne, miközben sokatmondón nézett végig a szőke ápolónőn, aki kerek szemekkel, érdeklődve figyelte az eseményeket, majd pillantása a doktornőre esett. – Na, és? Melyikük tetszik jobban? A szőke vagy a barna? – kérdezte csípősen, mire Victoria meglepetten ráncolta össze szemöldökét. A nő viselkedéséből egyértelműen kiolvasható volt, hogy féltékeny, miközben nem tudta, mire vélni, hogy ha Nate-nek van valakije, miért próbálta előző este vacsorázni hívni őt.

- Ez meglehetősen ízléstelen kérdés volt, Corinne – pirított rá a nőre Nate szemrehányón, de láthatólag arról lepergett a bírálat, mert megvonta vállát, ő pedig folytatta – Vic és én csak egy beteg állapotáról beszélgettünk… - magyarázta volna, mert nem akarta kínos helyzetbe hozni az orvosnőt, de Corinne közbevágott.

- Vic? – kapta fel fejét a becézésre, mire összehúzott szemmel mérte végig a doktornőt, aki állta a tekintetét és kihúzta magát.

- Victoria, ami azt illeti – javította ki a doktornő nyugodtan – Victoria Kincaid – mutatkozott be, ha már Nate nem tette meg, hogy összeismertesse őket egymással, nem mintha annyira vágyott volna rá, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön ezzel a nővel, akinek minden mozdulatából sütött a rátartiság.

- Kincaid… - ismételte meg a nevet lassan Corinne, miközben elgondolkodva rágcsálta alsó ajkát, majd hirtelen felismerés villant a kék szemekben. – Nem a maga apja John Kincaid? – szegezte neki a kérdést, és amikor Victoria bólintott, máris kedvesebben mosolygott rá. – Ha jól tudom övé a környék legnagyobb fuvarozó vállalata, ugye? Sőt, egész Kanadában vannak leányvállalatai, és apám szerint, hamarosan az Államokban is terjeszkedni akar – vázolta fel egy lélegzettel a családi cég helyzetét, mire ismét bólintás volt a felelet. – Corinne Hayes vagyok – mutatkozott be a nő, miközben arcán látszott, elvárja, hogy kiváltson valamilyen reakciót a neve, de Victoria sehogy sem tudta felidézni, ki lehet, ami láthatólag rosszul is esett a nőnek, mert lehervadt arcáról a mosoly. – Albert Hayes az apám! – közölte határozott hangon, a doktornő pedig kínosan feszengve elmosolyodott.

- A Nemzetközi Orvosi Kamara elnöke, hát persze – bólintott mindent értőn, majd folytatta – ha jól tudom, az ő nevéhez fűződik számtalan karitatív orvosi tevékenység megszervezése is a harmadik világban.

- Így van – helyeselt büszkén a nő, majd tekintetét Nate-re fordította – az én drágám is az egyik ilyen program keretében töltött két évet Kongóban – simított végig megint szeretetteljesen a férfi mellkasán, Victoria pedig igyekezett nem odanézni. – Azt hittem, megőrülök az aggodalomtól, amíg azok között a barbárok között volt – sápítozott színészi túlzással, mire a doktornő komolyan nézett vissza rá.

- A kultúrájuk ugyan eltér a miénktől, de ettől még nem nevezném őket barbároknak – szólalt meg nyugodt hangon, majd folytatta – sőt, irigylésreméltónak találom, hogy olyan hétköznapi dolgok teszik őket boldoggá, aminek mi, úgynevezett civilizált emberek már örülni sem tudunk – tette hozzá, és észre sem vette, hogy Nate halványan elmosolyodik, és tekintete simogatón fut végig arcán.

- Kövezzenek meg érte, de én jól érzem magam abban a luxusban, ami körülvesz, és határozottan megtiltottam Nate-nek, hogy még egyszer elmenjen oda! – jelentette ki, és Nate már nyitotta volna a száját, hogy megszólaljon, de a nő tovább beszélt. – Nekem nagyobb szükségem van rá, mint azoknak – jelent meg megvető kifejezés az arcán. – Mégis, hogyan jelenhetnék meg egyedül a társasági eseményeken? – kérdezte olyan hangon, mintha egy világ omlana össze, Victoria pedig egyetértőn bólogatott.

- Nos, ezt elképzelni sem merem – jegyezte meg félig hangosan, mire Nate köhécselni kezdett, hogy így fojtsa el a feltörni készülő nevetését, Corinne pedig néhány másodpercig farkasszemet nézett az orvosnővel, mint, aki nem tudja eldönteni, megsértették-e, majd úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a megjegyzést, és szemrehányón Nate felé fordult.

- Nem is mondtad, hogy ilyen jóban vagy a Kincaid családdal! – rótta meg játékosan vállon bokszolva a férfit, mire Nate feszengve köszörülte meg torkát.

- Itt éltem néhány évig, Vic és én… - kereste a megfelelő szavakat, de amikor Corinne meghallotta ismét a becézést, megvillant a szeme.

- Vic… hogy ez milyen aranyos! – húzta el száját unottan. – Hát ennyire jóban voltatok? – húzta fel szemöldökét kérdőn, és Victoria figyelmét nem kerülte el a féltékenység, mely arcára költözött, miközben egészen közel simult a férfihoz, és birtoklón karolta át karját.

- Gyerekkori ismeretség – ismételte el Victoria Nate korábbi szavait. – Semmi különös – ejtette ki nehezen száján a szavakat, rezzenéstelen arccal, és figyelmét elkerülte, hogy Amy meglepetten húzza fel szemöldökét, Nate pedig komoran szorítja össze ajkát. Tisztában volt vele, hogy ő jellemezte így korábban a barátságukat, de fájdalmas és keserű volt belegondolnia, hogy ellentétben vele, Victoria talán valóban így érzi.

- Értem… - bólintott lassan Corinne, mialatt tekintete a két orvost vizslatta, akik egy percre sem vették le a másikról a szemüket. Ösztönei azt súgták, sokkal többről van itt szó, de jó érzékkel csendben maradt, helyette Nate felé fordult. – Mit szólnál hozzá, ha elmennénk ebédelni? Hosszú volt az út, a repülőgépen pedig szörnyű, amit étel címén felszolgálnak – rázkódott meg látványosan, mire Victoria égnek emelte a szemét, Amy pedig gúnyosan fújtatott.

- Magángépre nem futotta? – csúszott ki száján a kritikus kérdés, mire mindhárman meglepetten néztek felé, hiszen szinte már el is felejtették, hogy ő még mindig a pult mögött áll, ő pedig ártatlanul nézett vissza rájuk. Corinne már éppen felháborodva szóra nyitotta volna a száját, amikor Nate megelőzte.

- Legyen inkább vacsora! – jött a hirtelen ötlet, mert ugyan nem vágyott a nő társaságára, de meg akarta mutatni Victoria-nak, hogy nem éli magányosan az életét, mióta összetörte a szívét. Még most is ott csengtek a fülében Amy szavai, ahogy azt ecsetelte, mennyire fog örülni az a Steven nevű fickó, ha Victoria kárpótolja az elmaradt vacsora miatt, és borzasztóan mérges volt magára, amiért őt ez nem hagyta hidegen. Ha másra nem is, arra mindenképpen jó lesz a Corinne-nal töltött este, hogy ne Victoria-ra gondoljon, és arra, mit csinálhat éppen Steven-nel.

- Ez igazán remek ötlet – lelkendezett Corinne, még közelebb simulva hozzá, és Nate elégedetten látta, hogy Victoria ajka megrezzen. Biztos volt benne, hogy nem közömbös iránta, és elérkezettnek látta az időt, hogy bosszút álljon azért a sok fájdalomért, amit kapott. – De mi a csudát csináljak én itt egész délután? – nyafogott Corinne, ő pedig legszívesebben már most visszaszívta volna a javaslatot, helyette azonban váratlanul átölelte a nő derekát, és rámosolygott, de szeme sarkából jól látta, hogy a doktornő tekintete néhány másodpercre odatéved.

- Vásárolj magadnak valami szépet – javasolta kedvesen, Victoria pedig csak nagy nehézségek árán volt képes végig nézni a jelenetet. Amikor annak idején megtudta, hogy Nate mást választott helyette, egy kedves, jó humorú, szelíd lányt képzelt el mellé, valakit, aki megadja neki mindazt a szeretet és támogatást, amit megérdemelt volna. Semmiképpen sem egy elkényeztetett, gazdag libát, akiről messziről látszik, mennyire megveti nemcsak a munkát, hanem azt is, aki végzi. Aki láthatólag megszokta, hogy azonnal ugranak, ha kér valamit, és aki talán a legvonzóbbnak azt találja Nate-ben, hogy orvos, de semmiképpen sem azokat a belső értékeket, amelyekbe ő annak idején beleszeretett a levelei alapján.

- Jól van! – rántotta ki gondolatai közül Corinne hangja – este hétre készen leszek! Ne késs! – figyelmeztette Nate-et komolyan, mire Victoria megint égnek emelte tekintetét, majd mérgesen utasította rendre magát. Miért érdekli őt egyáltalán, hogy Nate, kivel köti össze az életét? Ha neki ez jó, csak csinálja! Ő ugyan nem foglalkozik ezzel többé, sőt, itt az ideje, hogy élje végre az életét, és ne hagyja, hogy a múlt emlékei beárnyékolják – határozta el magában, mégis fájón szorult össze a szíve, amikor Corinne búcsúzóul szorosan átölelte a férfit, és cuppanós csókot nyomott az arcára. Miután távozott, Nate mosolyogva fordult Victoria felé.

- Folyton meglepetésekkel kedveskedik nekem – hazudta szemrebbenés nélkül, olyan jól színészkedve, hogy még saját magát is meglepte. – Igazán aranyos tőle, nem gondolod? – kérdezte kíváncsian, miközben alig várta a reakciót, mire a doktornő elhúzta a száját.

- Engem halálra rémítene – jegyezte meg unottan, Nate pedig alig tudta elfojtani mosolyát.

- A meglepetés? – kérdezte, miközben karba fonta kezét, és megtámaszkodott a pultnál, úgy szegezte átható tekintetét a doktornőre.

- Az, hogy sosem tudhatom, mire számítsak – fejtette ki válaszát az orvosnő, legnagyobb meglepetésére pedig Nate halkan felnevetett.

- Jobban szereted a kiszámítható dolgokat? Amikor tudod, mikor, mi fog történni? – faggatózott tovább az orvos, és egyikük sem vette észre, hogy Amy, aki látszólag a kartonok katalogizálásával foglalkozott, élénken figyeli minden szavukat. – Nem tűnik túl izgalmasnak, de bizonyára Steven mellett ezt szoktad meg – jegyezte meg gúnyosan, mire Amy az ajkába harapott, Victoria pedig dühösen nézett a férfira.

- Ha annyira érdekel, igen! Steven kiszámítható, megbízható, nála pontosan tudom, mire számítsak! – vágott vissza, miközben maga sem értette, miért hagyja, hogy a férfi felbosszantsa, de folytatta – amúgy pedig, még azt is szeretem, ha a kórházban munka folyik és nem magánélet! Sem a telefonokat, sem a váratlan látogatókat nem szeretem! Most jobb? – húzta fel kihívón a szemöldökét, Nate pedig le sem tudta venni a gyönyörű arcról a pillantását, miközben Amy magában kuncogva ingatta a fejét, ahogy hallgatta őket.

- Miért érzek enyhe féltékenységet a hangodban? – tűnődött hangosan Nate, fürkészőn végig mérve a doktornőt, figyelmen kívül hagyva annak monológját.

- Talán még nem heverted ki az időeltolódást – vélekedett rezzenéstelen arccal, Nate pedig már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor megszólalt a mobilja, és elnézést kérve, pár lépést távolabb ment tőlük, hogy felvegye a készüléket, Victoria pedig, mérgesen, amiért hagyta magát kizökkenteni, felkapott néhány kartont a pultról, majd Amy felé fordult. – Hívd fel Steven-t! Elfogadom a meghívást, hétre értem jöhet! – vetette oda, majd a választ meg sem várva, elviharzott az orvosi szoba felé, Amy pedig döbbenten nézett utána.