Kérdések nélkül 22. rész

22. rész

Miközben a pap megismételte a korábban hallott nevet, Meghan nagyot nyelve futtatta végig pillantását az előtte fekvő férfin. Kétsége sem volt afelől, hogy az, akire gondol. Noha sokkal vékonyabb volt, mint, ahogy az emlékeiben élt, arca megtört volt, és nyoma sem volt rajta a szigornak és indulatnak, amihez hozzászokott, szürke szeme ugyanolyan fürkészőn nézett vele farkasszemet. Korábban sötét, szinte éjfekete haja most ezüstszürke volt, és kócosan terült szét a párnán beesett arca körül, miközben keskeny ajka levegő után kapkodott a maszk alatt.

- Ma délelőtt erős váll, mellkas és hátfájdalomra panaszkodott – rántotta ki gondolatai közül az atya, mire remegő gyomorral igyekezett összeszedni magát, hogy a feladatára tudjon összpontosítani, és úgy tudja kezelni a férfit, mintha ugyanolyan beteg lenne, mint bárki más. – Fájdalomcsillapítót adtunk neki, de nem használt. Hamarosan szédülni kezdett, és éppen felkísérték a gondozók a szobába, amikor összeesett. Akkor hívtunk mentőt – ért mondandója végére a pap, mire Meghan bólintott.

- Értem – köszörülte meg torkát, miközben elfordult a betegtől, és az éppen a szobába lépő ápolónőhöz intézte további szavait – kérek egy teljes vérképet, és hívj egy kardiológust. Szükség lesz ultrahangos vizsgálatra is, tudni akarom, nem zárja-e el egy vérrög az egyik artériát, ezen kívül, kérek 5mg nitroglicerint is! – utasította a nővért, aki azonnal távozott, és néhány másodperc leforgása alatt egy kis, átlátszó folyadékkal teli üvegcsével tért vissza. Miközben felszívta a fecskendőbe a gyógyszert, Meghan kesztyűt húzott, majd sztetoszkópját a fülébe akasztva, a beteg fölé hajolt, és meghallgatta a mellkast, és a szívet. – Túl gyorsan ver a szíve – motyogta inkább csak magának, majd elvette a nővértől a tűt, és a férfi kézfejébe helyezett branülön keresztül, beinjektálta az orvosságot. Alig telt el néhány perc, és javulni kezdett annak állapota, lassabban szedte a levegőt, és amikor Meghan ismét ráhallgatott, elégedetten állapította meg, hogy csökkent a szív frekvenciája is. – Szólj fel a kardiológiára, hogy stabil állapotban érkezik egy infarktus-gyanús férfi! – szólt oda ismét a nővérnek, mire az értetlenül pislogott vissza rá.

- Akkor nem várjuk meg Dr. Yokoshi-t? – utalt a kórházban dolgozó kardiológus szakorvosra, de Meghan megrázta a fejét.

- Nem! Minél előbb jusson fel, hogy elvégezhessék az ultrahangot, és a katéterezést! A laboreredményeket is oda küldjék! – zárta rövidre a beszélgetést, de amikor követni akarta a nővér példáját, hogy távozzon, a beteg hirtelen, állapotát meghazudtoló erővel markolt rá jobb kezének csuklójára, és rántotta magához olyan közel, hogy ha Meghan nem kapaszkodik meg az ágy korlátjában, talán rá is zuhan. Rémült tekintettel és vadul dobogó szívvel nézett bele a férfi zavaros szemébe, miközben minden erejével azon volt, hogy kiszabadítsa magát.

- Lányom... – suttogta érthetetlenül a beteg, majd elengedte a pap kezét, és leemelte ajka elől a maszkot, hogy szabadabban tudjon beszélni – kislányom… - motyogta erőtlenül, mire Meghan kirántotta a csuklóját, és két lépést távolodott az ágytól.

- Nézze el neki, hogy félrebeszél – kért elnézést az atya a doktornőtől, miközben visszahelyezte az oxigénmaszkot annak szájára – évek óta a lányát keresi, és mindenkiben őt látja – magyarázta megértő hangon, de amikor pillantása találkozott Meghan tekintetével, meglátta sápadt arcát, és remegő kezét, amit köpenyének zsebébe rejtett, hirtelen a felismerés szikrája lobbant fel benne – Istenem! Megtalálta, ugye? Maga az! – szembesítette a doktornőt, amaz azonban megrázta a fejét, és az ajtó felé kezdett hátrálni.

- Nem! Nem találta meg! – közölte hidegen, majd a választ meg sem várva, szinte kimenekült a vizsgálóból, és meg sem állt a gyógyszeres-szekrényeknek helyet adó, kis helyiségig, ahova mindig menekült, ha néhány perc nyugalomra vágyott. Hátát megtámasztva a hideg csempén, fejét hátra hajtva, lehunyt szemmel próbálta csillapítani szíve dobogását, és leküzdeni a hányingert, mely elhatalmasodott rajta, ahogy feltörtek benne az emlékek. Szemébe könnyek gyűltek, és észre sem vette, hogy lassan lecsúszik a padlóra, és guggolva temeti kezébe arcát.

- Ön Thomas lánya, igaz? – hallotta meg maga mellett a pap hangját, mire azonnal felegyenesedett, és összeszedve magát, kinyitotta az egyik gyógyszeres-szekrény ajtaját, mintha éppen fontos gyógyszert keresne, ezzel meg is válaszolva a férfi kérdését, aki tovább beszélt – Megértem, hogy Önt is megrázta ez a találkozás. Tudja, Thomas 5 éve érkezett hozzánk, teljesen összetörve, céltalanul. Már az öngyilkosság gondolatát fontolgatta, amikor megtalálta Istent…

- Nem érdekel! – szakította félbe Meghan közönyös hangon, miközben már másodszor olvasta el a címkéket a gyógyszeres dobozok oldalán.

- Folyton arról beszélt, hogy mennyire szereti a lányát, és mindent megtett érte, hogy megtalálja – folytatta zavartalanul a férfi, mintha meg sem hallotta volna, amit a másik mondott, Meghan pedig mély levegőt vett, hogy megőrizze nyugalmát, amíg az, tovább beszélt – tudta, hogy mit követett el ellene, és számtalanszor elmondta, hogy képtelen lenne a szemébe nézni. Csak látni akarta, tudni, hogy mi lett vele…

- Mondja, nem érti, amit mondok?! – fordult mérgesen a pap felé Meghan – nem érdekel! Nem érdekel, hogy mit csinált, nem érdekel, mit gondolt! Nem érdekel semmi, ami vele kapcsolatos!

- Tisztában vagyok kettejük múltjával – vallotta be a pap, amivel elérte, hogy a doktornő elhallgatott – megértem, hogy haragszik rá, de az édesapja…

- Ne nevezze így! – szakította félbe Isten szolgáját kemény hangon, mire az, megértőn bólintott.

- Thomas csak a bocsánatára vágyik. Megbánta, amit tett, számtalanszor. El sem tudja képzelni, hányszor fohászkodott Istenhez irgalomért, és azért, hogy csak egyszer az életben láthassa magát, hogy bocsánatot kérhessen. Ne tagadja ezt meg tőle… - nézett kérlelőn az orvosnőre, az azonban, hidegen nézett vissza rá.

- Megmentettem az életét, mert ez orvosi kötelességem! Ez jóval több, mint amennyit megérdemel! – közölte érzelemmentes arccal – de a bocsánatomra ítéletnapig várhat! Érti?! – nézett farkasszemet a pappal, mire az, szomorúan sóhajtott.

- Gyermekem, Isten útjai kifürkészhetetlenek, és talán nem véletlen, hogy annyi év után éppen most sodort benneteket egymás mellé. Talán a jó Isten így akarta… - fogott bele, miközben barna szeméből együttérzés és a meggyőzni akarás elszántsága vetült Meghan-ra, akinek azonban elfogyott a türelme.

- A jó Isten, atyám?! – vágta be olyan erővel a gyógyszeres-szekrény ajtaját, hogy annak majdnem darabokra tört az üvegje, a pap pedig ijedten rezzent össze. – Hol volt a maga Istene, amikor ez az ember végig vert a lakáson?! – tört fel belőle elemi erővel az évek óta elfojtott fájdalom, és amikor a pap nem válaszolt, folytatta – hol volt ez az Isten, amikor apám bocsánatáért könyörögtem olyan bűnök miatt, amit el sem követtem?! Amikor éjjelente álomba sírtam magam?! Amikor azért imádkoztam hozzá, hogy a másnap szebb legyen, hogy az apám megváltozzon?– sorolta dühtől remegő hangon, undorral és gyűlölettel szikrázó szemekkel, mire a pap imára kulcsolta a kezeit, és együtt érző hangon szólalt meg.

- Tudom, hogy apád vétke hatalmas – válaszolta halkan – de Isten kegyelmes, és irgalmas. Minden gyermekének megbocsát, aki őszinte, tiszta szívvel fordul felé, és megbánja bűneit…

- Isten lehet! De én nem! – zárta rövidre a beszélgetést Meghan hidegen, majd faképnél hagyta az atyát, és meg sem állt az orvosi szobáig, ahol Eric meglepetten kapta fel tekintetét az akták fölül. Amint meglátta falfehér arcát, könnyes szemét, és ahogy remegő kézzel levette nyakából a sztetoszkópot, azonnal felpattant, és megállt előtte.

- Mi történt? – kérdezte, miközben két kezével megfogta karját, és érezte, hogy reszket.

- Semmi… - nyögte nehezen Meghan, igyekezve összeszedni magát – én csak… - akadt el, miközben fogalma sem volt róla, mit mondhatna. Ő sem tudta, miért ide jött, egyszerűen csak szüksége volt a férfira, látni akarta, erőt meríteni belőle, bár nem értette saját érzéseit. Ahogy próbálta összeszedni gondolatait, tekintete találkozott Eric aggódó pillantásával, és már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor nyílt az ajtó, és az atya jelent meg.

- Dr. Altman – szólította meg az orvosnőt, és Eric figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan megmerevedik kezei között, és távolságtartón húzza ki magát. – Hallgasson meg, kérem! – könyörgött szelíd hangon, de a doktornő kemény tekintettel fordult felé. – Higgye el, ő is tisztában van a bűneivel, és évek óta mardossa a lelkiismeret! Nem kérek mást, csak, hogy ne utasítsa el! Hagyja, hogy elmondhassa, ami a szívét nyomja, és nyugalomra találjon!

- Nem érdekel, mit akar mondani! – közölte elutasítón, majd megkerülve a papot, elhagyta az orvosi pihenőt, Eric pedig zavarodottan nézett utána, de esélye sem volt, hogy az atyától tudja meg, mi folyik körülötte, mert csakhamar az is távozott.

Meghan mélyen beszívta a hideg, novemberi montreal-i levegőt, miközben lehunyta szemét, és hátát megtámasztotta a kórház falán. Füléig messziről hatoltak el a többsávos úton közlekedő autók zaja, a szél belevágott arcába, és bekúszott fehér köpenye alá, de ő semmit sem érzett belőle. Arcán apró cseppeket hagytak a szállingózó hópelyhek, melyek a másodperc tört része alatt olvadtak el meleg bőrén, és keveredve könnyeivel, lejjebb csorogtak arcán.

Kérdések nélkül 21. rész

21. rész

Eric azonnal észrevette a rémületet Meghan szemében, ahogy a felkarját markoló kézre tévedt, és már éppen mozdult volna, hogy lefejti az orvos kezét a nőről, amikor Kenneth elengedte azt.

- Meghan, ne siess úgy! – kérlelte csábos mosoly kíséretében, mire Meghan várakozón nézett rá, ő pedig folytatta – még adósom vagy egy vacsorával, emlékszel?

- Nem – rázta meg fejét a doktornő bizonytalanul, miközben hiába próbálta felidézni a pillanatot, amikor ő vacsorát ígért az orvosnak. – Mikor egyeztem bele, hogy veled vacsorázom? – kérdezett rá egyenesen, mire Kenneth könnyedén rántotta meg vállát.

- Éppen most fogsz – válaszolta magabiztosan, Eric pedig égnek emelte tekintetét. A legkevésbé sem vágyott rá, hogy végig hallgassa a férfi udvarlását, és végig nézze, ahogy Meghan elolvad a bárgyú vigyortól, és a kocsányon lógó szemektől, amiket az meregetett a nőre.

- Nem hinném – ingatta meg fejét tagadólag Meghan, mire Eric szélesen elmosolyodott, ahogy meglátta Kenneth döbbent arcát – értékelem a meghívást, de hidd el, nem lennék jó társaság – hátrált ki udvariasan, de a férfit nem lehetett ilyen könnyen lerázni.

- Majd én felvidítalak – ajánlotta fel, és amikor Meghan még mindig ellenkezni akart, folytatta – megértem, ha nincs kedved beszélgetni. Akkor nem beszélgetünk – vetette fel ravaszkás mosoly kíséretében – egyéb más módja is van annak, hogy megismerjük egymást, nem igaz? – kacsintott a nőre bizalmaskodva, mire Meghan szája elnyílt meglepetésében, Eric pedig hitetlenkedve, örömtelenül nevetett fel.

- Na, ebből elég! – jelentette ki, és a következő percben karon fogta a doktornőt, és kimasírozott vele a folyosóra. Amint bezárult mögöttük az ajtó, Meghan dühösen rántotta ki kezét a nyomozóéból. Fogalma sem volt, mi üthetett a férfiba, de felháborította, ahogy viselkedett. Úgy húzta ki a vizsgálóból, mint egy taknyos gyereket az apja, neki pedig esze ágában sem volt ezt szó nélkül hagyni. Miközben Eric már a nővérpult felé igyekezett, ő mérgesen összevont szemöldökkel nézett utána. Egy percig sem ringatta magát abba a tévhitbe, hogy a nyomozót esetleg a féltékenység vezette, sokkal inkább arra gondolt, hogy képtelen volt elviselni, hogy nem ő irányítja az eseményeket. Haladni akart a nyomozással, és bosszantotta, hogy ők ketten az orvossal beszélgettek. Éppen rázúdította volna minden haragját, amikor felettese állt meg előtte, elvágva útját a nyomozó elől.

- Dr. Altman! El sem tudja képzelni, mennyire örülök, hogy itt találom! – mosolygott rá őszinte örömmel a sürgősségi osztály, fekete bőrű, vezető főorvosa, aki 190 centi magasságával, és majd’ 100 kilójával inkább nézett ki hivatásos kosárlabdázónak, mint orvosnak. Dr. Lyon-t mindenki szerette az osztályon, és bár még csak alig múlt 45 éves, minden vezetői és orvosi tapasztalata megvolt ahhoz, hogy jól irányítsa a kis csapatot. Egyszerre volt kiváló szakember, és ember, akihez bármikor bizalommal fordulhattak a kollégák. – Volna egy óriási kérésem – nézett rá kérlelőn, miközben sötétbarna, szinte fekete szemében könyörgés csillogott, szája azonban magabiztos mosolyra húzódott, mint, aki előre tudja a választ. – Dr. Lewis gépe késni fog, csak három óra múlva tud beérni, hogy felvegye a műszakot. Be tudna ugrani a helyére? – kérdezte, de hangjából jól kivehető volt, hogy ő már el is döntötte a választ, így aztán meglepetten húzta fel dús, fekete szemöldökét, amikor Meghan megrázta a fejét.

- Sajnálom, Dr. Lyon, de ma szabadnapom van, és… - próbált kihátrálni, mire a férfi gondterhelten szántott végig kopasz fején, melyen megcsúszott a neonlámpák mesterséges fénye.

- Dr. Altman, kérem! Igazán nem akarom az egész napját elrabolni, pusztán három röpke óráról lenne szó. Beláthatja, hogy vészhelyzetben vagyok! Dr. Brave beteget jelentett, Dr. Lawson az anyjánál van Calgary-ban, Dr. Lewis pedig nem számolt a zord időjárással! Három ember mínuszban vagyok, értse meg! – fonta össze ujjait könyörgőn az orvos, mire Meghan elgyötörve hunyta le szemét néhány másodpercre, éppen akkor, amikor Eric érkezett meg melléjük – Ó! Értem már! – nevetett fel Dr. Lyon, ahogy végig nézett a nyomozó elegáns ruházatán. – Miért nem mondta, hogy a barátjával lenne randevúja?

- Hogy?! – nyitotta ki szemét döbbenten Meghan, és amint felfogta a szavak értelmét, tiltakozni akart, de főnöke folytatta.

- A világért sem akarok belerondítani egy meghitt, gyertyafényes vacsorába, egy álomrandevúba, de tényleg nagy szükségem volna magára – kért elnézést a nyomozótól a férfi, mire Meghan legnagyobb döbbenetére, Eric bizalmasan karolta át a vállát, és szorosan magához húzta.

- Ugyan, édesem! Erre nem mondhatsz nemet! – jelentette ki megértőn, miközben szabad kezével finoman simította félre a nő füle mögé annak dús haját. – Úgyis csak estére foglaltam asztalt, addig megvárlak az orvosiban – kacsintott rá, mire Dr. Lyon hálásan nézett rá, majd Meghan felé fordult.

- Köszönöm, doktornő, jövök magának eggyel! – ígérte, majd a választ meg sem várva, távozott, Eric pedig széles mosollyal nézett utána. Amikor azonban pillantása találkozott a dühtől szikrázó barna szemekkel, ártatlanul vonta meg vállát.

- Elárulnád, mégis, mi a fene volt ez?! – tört fel a nőből, miközben mérgesen rántotta ki magát a férfi kezei közül, annál is inkább, mert egyre elviselhetetlenebbnek érezte az izmos testből áradó meleget, és az arcvíz kesernyés illatát. – Egyetlen okot mondj, hogy miért kellett elhitetned vele, hogy együtt vagyunk?

- Mondok kettőt! – húzta ki magát magabiztosan Eric – egy, hivatalosan nem vehetsz részt a nyomozásban, így nem igazán lett volna jó indok azzal elhárítani a kérést, hogy rendőrösdit szeretnél játszani velem. Kettő, a kartonokat én is át tudom nézni, amíg életeket mentesz, és így legalább lóg neked a főnököd egy szívességgel, ami még jól jöhet – villantott elégedett mosolyt a nyomozó, bár ő sem értette, miért fontos neki, hogy Meghan jó színben tűnjön fel a vezetőség előtt.

- Egy, inkább játszanék az árammal, semmint veled rendőrösdit, vagy bármit! Lisa miatt vagyok itt, nem miattad! – szűrte fogai között mérgesen Meghan – kettő, átnézheted a kartonokat, de ha csak nem végezted el az akadémia mellett az orvosit is, kötve hiszem, hogy bármit ki tudnál belőle olvasni! – világított rá arra, hogy azok tele lesznek majd szakzsargonokkal, de Eric-et láthatólag ez egyáltalán nem nyugtalanította, mert továbbra is nyugodt magabiztossággal nézett vissza rá.

- Kérd el a kartonokat, ments életeket, én meg majd megleplek – húzta fel szemöldökét kihívón, mire Meghan kétkedve pillantott rá, és arcán jól látszott, egy szavát sem hiszi. Mivel azonban Lyon számított rá, hogy felveszi a műszakot három óra hosszára, és a kartonokat is át kellett nézni, úgy döntött, nem vitatkozik tovább, csak a nővérpulthoz lépett, és elkérte a dokumentumokat, majd kezében a hatalmas aktatömeggel, az orvosi szoba felé vette útját. Amikor beértek, az asztalra hajította nehéz terhét, és kihúzott egy széket.

- Jó mulatást – kínálta hellyel a nyomozót, miközben ő a szekrényéhez lépett, és magára öltötte szokásos fehér köpenyét. Miután a sztetoszkópot is a nyakába akasztotta, összekötötte haját, és bezárta a kis fémszekrényt, kíváncsian pillantott Eric-re, aki látszólag elmélyülten tanulmányozta az egyik zárójelentést – ha esetleg elakadnál, csipogj rám – lopott el egy lapot az asztalon heverő jegyzettömb tetejéről, és ráfirkált egy négyjegyű számot.

- Azta! Ezen éjjel is elérlek? – kérdezte komiszul sandítva a nőre, mire az negédesen mosolygott vissza rá.

- Addig éltél! – válaszolta, mialatt tollát a mellényzsebébe csúsztatta, majd elhagyta a pihenőt, így nem hallhatta a nyomozó halk nevetését. Eric mélyet sóhajtva temetkezett ismét a kórlapokba, és most először életében hálás volt azért, hogy a fél gyermekkorát egy orvos mellett töltötte, egy kórházi orvosi szobában, ahol más elfoglaltsága nem lévén, gyakran ütötte el azzal az időt, hogy a többi orvos mellett üldögélve figyelte, ahogy azok igyekeznek behozni lemaradásukat az adminisztrációban. Gyermeki kíváncsiságát türelemmel és szeretettel elégítették ki, és ha volt idejük, aprólékosan magyarázták el neki a rövidítéseket, feljegyzéseket. Miközben sorban egymás mellé helyezte a kórlapokat, fejét megrázva igyekezett agya legmélyére űzni az emlékképeket, és inkább csak arra koncentrált, ami segíthette nyomozását.

Meghan az elkövetkezendő két órában sorra látta el a betegeket. A legapróbb sérülésektől, az ájulásos rosszulléteken át, egészen a komolyabb balesetig mindennel volt dolga, és egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy Dr. Lewis maga térítette el a repülőgépet, hogy megszabaduljon attól a bolondokházától, ami a sürgősségi osztályon uralkodott. A páciensek többsége türelmesen várakozott a sorára, de bőven akadtak olyanok is, akik emelt hangon kérték ki maguknak a több órás várakozást, annak ellenére is, hogy pontosan láthatták, az orvosok és nővérek egy percre sem álltak meg lazítani. Amikor a sokadik eset után a nővérpulthoz lépett, és belehelyezte a tartóba a néhány perccel korábban ellátott, kartöréssel behozott kislány kartonját, Diane lépett oda, és nyújtotta át a következőt, ő pedig akaratlanul is az orvosi pihenő felé nézett. Kíváncsi lett volna rá, hogy halad a nyomozó a kartonokkal. Az elmúlt órákban egyszer sem csipogott rá, ő pedig nem tudta eldönteni, hogy azért nem, mert jól boldogul, vagy a büszkesége nem engedi.

- 65 éves férfi, a Szent Háromság Egyház szeretetotthonából hozták be – hatoltak el hozzá Diane szavai, ahogy tájékoztatta a következő beteg állapotáról – szédülés, eszméletvesztés miatt hívtak hozzá mentőt. A gondozóinak előtte nem sokkal erős, nyomásszerű fájdalomról panaszkodott a mellkasában. A hármas vizsgálóba vitték – ért tájékoztatása végére, mire Meghan bólintott, és átvette a kórlapot, útját pedig egyenesen az említett helyiség felé vette. Ahogy belépett, az asztalon egy vékony, törékeny férfi feküdt, oxigénmaszkkal az arcán, ami erős légszomjra engedett következtetni. Mellkasa le-föl süllyedt, ahogy levegő után kapkodott, tekintete a plafonra szegeződött, homloka verejtékben úszott, jobb keze pedig a mellette álló, fekete reverendát viselő pap kezébe kapaszkodott, akinek másik kezében rózsafűzér volt, és halk imát mormolt éppen.

- Jó napot! Dr. Meghan Altman vagyok – mutatkozott be hivatalos hangon, miközben a Diane-től kapott kórlapot az ágy mellett álló kis, steril tálcára dobta – mi történt egész pontosan? – kérdezte az atyától, miközben tekintetével a beteg mellkasára erősített EKG monitor adatait nézte.

- Phil Camden atya vagyok, ő pedig Thomas Palmer, és már öt éve lakik velünk a szeretetotthonban – fogott bele a pap, és meglepetten húzta fel szemöldökét, amikor Meghan kezéből kiesett a toll, amivel az EKG leleten jelölte az értékeket, és úgy nézett az előtte fekvő betegre, mintha kísértetet látna.

- Milyen nevet mondott? – kérdezte remegő hangon, miközben szemét egy percre sem vette le az asztalon levegő után kapkodó férfiról, akinek szürke szeme most egyenesen rá nézett.

Kérdések nélkül 20. rész

20. rész

Meghan alsó ajkát rágcsálva állt a nappali közepén, miközben Eric a karórájára pillantott. Nem értette, miért nem mozdul már a nő, annak ellenére, hogy néhány perccel korábban még éppen ő volt az, aki indulni akart az orvoshoz. Ahogy azonban tekintetével követte a doktornő pillantását, és meglátta, hogy a fürdőszoba felé tekintget, azonnal megértette, hogy mi lehet a probléma.

- Le kellene tusolnom, de… - akadt el mondata közepén Meghan, mert képtelen volt kimondani, amire gondolt. Még az is borzasztó volt, hogy agyában megjelent a fürdőszoba képe, ahol a csempe és a kád Lisa vérétől volt szennyes, kimondani már nem volt ereje.

- Egy pillanat – vette elő mobilját Eric, mire Meghan értetlenül nézett rá, ő pedig magyarázatképpen folytatta – van egy ismerősöm, takarítóvállalkozást üzemeltet. Tulajdonképpen az a profiljuk, hogy különböző bűnesetek helyszíneit teszik rendbe. Felhívom… - tette hozzá, mire Meghan hálásan bólintott, majd türelmesen várt, amíg a férfi elintézte a telefont.

- Ez kedves volt tőled… köszönöm – tűrt füle mögé zavartan egy tincset Meghan, mire Eric látszólag könnyedén vonta meg vállát.

- Kell egy kis idő, amíg ideérnek a srácok, szóval… - köszörülte meg torkát, miközben végig simított borostás állán – nekem úgyis haza kell mennem, zuhanyozni, átöltözni… Ha gondolod, nálam… - javasolta volna, hogy tusoljon le nála a doktornő, de be sem kellett fejeznie a mondatát, Meghan azonnal rázni kezdte a fejét.

- Nem! Nem! – tiltakozott kínosan feszengve, mire Eric is bólogatni kezdett – nem! Én… majd lezuhanyozom a kórházban! – közölte határozottan, a nyomozó pedig egyetértőn hümmögött.

- Persze! Ez… jó ötlet! – dugta zsebre kezét zavartan, és sután elmosolyodott, miközben átkozta magát ostobaságáért, amiért egyáltalán felmerült benne, hogy nála zuhanyozzon a doktornő.

- Igen… az – helyeselt a doktornő is – akkor összepakolok néhány holmit – mutatott a hálószoba felé, miközben el sem tudta képzelni, miért hozta ennyire zavarba a lehetőség, hogy a férfi felajánlotta, zuhanyozzon nála, mire Eric bólintott.

- Hazafelé kiteszlek a kórháznál – javasolta előzékenyen – aztán, ott találkozunk.

- Rendben – állt rá a javaslatra, majd szinte bemenekült a hálóba, Eric pedig nagyot sóhajtva nézett utána, agya pedig elé vetítette, mi lett volna, ha Meghan elfogadja az ajánlatát, és az ő fürdőszobájában zuhanyozik le. Lelki szemei előtt megjelent selymes bőre, amit két esetben is volt alkalma már megcsodálni. Szinte látta maga előtt, ahogy végig csorognak a vízcseppek a sima bőrön, vékony csíkot húzva maguk után. Amint rájött, merre kalandoztak el gondolatai, elfelejtkezve a kötésről, nagyot csapott homlokára, és a fájdalom éles szúrásként hasított belé. Öklébe harapva nyomta el a torkából feltörni készülő kiáltást, mire mérgesen pillantott az orvosnő hálójának ajtaja felé. Még most sem értette, hogyan merülhetett fel benne ilyen ostoba ötlet. Mintha önként rohanna a saját vesztébe. Ahelyett, hogy azon lenne, minél távolabb kerüljön a kísértéstől, amit egyértelműen jelentett rá Meghan Altman, ő szinte keresi azokat a lehetőségeket, ami még közelebb viszi hozzá, és még inkább megnehezíti, hogy ellenálljon neki.

- Elvégre, mindenkinek joga van megválasztani a kötelet, amivel felakasztja magát – húzta el száját szarkasztikusan, hangosan véleményezve saját, logikátlan viselkedését, éppen akkor, amikor Meghan, egy fekete sporttáskával a kezében kilépett a hálóból, indulásra készen. Eric pillantása észrevétlenül futott végig a karcsú alakon, a lágy tincsekben leomló hajzuhatagon, ahogy a nő vállára omlott, a kecses nyakon, és a telt kebleken, mire halkan sóhajtott.

- Indulhatunk? – kérdezte Meghan, mire nehezen bólintott, és nyomában a doktornővel, elhagyta a lakást.

Két órával később Meghan frissen és üdén lépett ki az orvosi pihenő ajtaján, éppen akkor, amikor Eric is megérkezett a recepcióra. Mivel a férfi még nem vette észre, így fejét kissé oldalra hajtva, büntetlenül futtathatta végig pillantását a kisportolt alakon. Legnagyobb meglepetésére, Eric ezúttal nem a szokásos bőrdzseki-farmer kombinációt viselte, hanem szürke öltönyt vett, mely úgy feszült széles hátán, mintha menten szét akarna repedni. Ahogy egyik kezét zsebébe süllyesztve várakozott, a zakó felcsúszott, így lehetőséget adott Meghan-nek, hogy hátulról is alaposan szemügyre vegye. Amikor a keskeny csípőről lejjebb vándorolt a tekintete, elismerőn húzta félmosolyra ajkát, de azonnal elkomolyodott, amikor Eric megfordult, és arca vérvörössé vált, ahogy pillantásuk találkozott. Bár tudta, hogy a nyomozónak fogalma sem lehetett róla, mit csinált éppen, mégis rosszul érezte magát a bőrében. Hogy zavarát leplezze, kihúzta magát, és igyekezve figyelmen kívül hagyni, hogy a fehér ing is milyen észbontóan feszült a kidolgozott mellkason, melyet csak még inkább kihangsúlyozott a szürke nyakkendő, odalépett a férfi elé.

- Ünnepségre mész? – csipkedte meg finoman, mire Eric megvonta vállát.

- Este lesz egy találkozóm, és nem valószínű, hogy lesz időm átöltözni – hazudta szemrebbenés nélkül, mert a világ összes kincséért sem vallotta volna be, hogy csupán azzal fél órát töltött a szekrény előtt, hogy mint egy szerelmes tinédzser kölyök, azon tanakodott, mit vegyen fel. Még magának sem merte bevallani, hogy bizonyítani akarta a nőnek, van olyan jó parti, mint ez a Kenneth McGee.

- Ó – húzta fel szemöldökét meglepetten Meghan, és szinte ajkába kellett harapnia, hogy ne kérdezzen rá, randevúja van-e a férfinak. Emlékeztette magát, hogy semmi köze hozzá, kivel és milyen okból találkozik a nyomozó, mégsem tudta nem észrevenni a fájón szúró érzést szívében, mely a gondolatra keletkezett, hogy egy nővel találkozik. – Értem – köszörülte meg torkát, miközben büszkén felszegte állát – Kenneth a 2-es vizsgálóban van – közölte nyugodt hangon, mire Eric bólintott, és szó nélkül követte a doktornőt, aki magabiztosan lépett be a helyiségbe. Dr. McGee éppen egy kórlapot töltött ki, miközben a páciens, egy 40 év körüli nő türelmesen várakozott. Amint végeztek, és hárman maradtak a helyiségben, Kenneth széles mosolyt felvéve fordult a doktornő felé.

- Meg! Micsoda kellemes meglepetés! – ugrott fel a gurulós székről, melyen addig helyet foglalt, hogy átölelje kolléganőjét, de Meghan egyetlen lépéssel kitért az útjából.

- Kenneth, Taylor nyomozó szeretne feltenni neked néhány kérdést – terelte azonnal a beszélgetést a nyomozásra Meghan, még mielőtt ismét randevúra hívhatta volna az orvos, mire az, érdeklődve fordult Eric felé, aki szigorú tekintettel nézett vissza rá.

- Miben lehetek a rendőrség segítségére? – kérdezte szolgálatkészen, de Eric arckifejezése cseppet sem enyhült, sőt, enyhe utálat is kiütközött rajta, ahogy meghallotta a nyájas hangsúlyt.

- Milyen kapcsolatban állt Lisa Fisher-rel? – tért azonnal a lényegre a nyomozó, mire McGee meglepetten nézett Meghan-re, mivel azonban ő is szótlanul várta a választ, nagyot sóhajtott.

- Kollégák voltunk – felelte nyugodt hangon – néhány alkalommal helyettesített a sürgősségin, egyébként a sebészeten dolgozott.

- Ms. Fisher holmija között megtaláltuk a telefonszámát, amit felkiáltójellel jelölt meg – folytatta Eric – van elképzelése róla, miért volt ennyire fontos neki a száma?

- Sejtelmem sincs – vonta meg vállait Kenneth, majd tovább beszélt – többször is beszéltünk telefonon, talán azért jelölte meg a számom – gondolkodott hangosan, mire Eric gyanakodva húzta össze szemöldökét.

- Miről társalogtak annyit? – kérdezte enyhe éllel a hangjában, mivel figyelmét nem kerülte el, hogy Kenneth többször is sóvárgó pillantással méri végig Meghan-t, aki ezúttal is csodásan nézett ki sötét farmerjában, és a szürke ingblúzban, melyet elől betűrt a nadrágba, de hátul hagyta, hogy szabadon lógjon rá formás fenekére.

- Nos, tudja, Lisa és Meghan a legjobb barátnők – válaszolta közönyös hangon az orvos, mint aki nem is érti, miért faggatják – vagyis, csak voltak – tette hozzá sajnálkozva, mire Meghan nagyot nyelt, de még most sem szólalt meg, csak hagyta, hogy Eric irányítsa a beszélgetést.

- Na és? – vált türelmetlenebbé a nyomozó hangja, mire Kenneth magabiztosan elmosolyodott.

- Ugyan már, barátom! Mi férfiak pontosan tudjuk, hogy ha meg akarunk hódítani egy nőt, a legjobb barátnőnél kell bevágódni, nem igaz? – kacsintott a nyomozóra, aki undorodva húzta el száját, Kenneth pedig, amint észrevette, hogy a humora egyáltalán nem oldotta a feszültséget, sőt, ellenszenvet váltott ki nemcsak a férfiból, de Meghan is döbbenten meredt rá, kényszeredetten felnevetett – Jól van, csak vicceltem! – emelte fel mindkét kezét védelmezőn, mire Eric érezte, hogy elfogy a türelme.

- Jól van, bohócdoktor! A kérdés ugyanaz! – lépett fenyegetőn közelebb, villámló tekintettel, Kenneth pedig ösztönösen kezdett hátrálni előle – Javaslom, törekedjen több komolyságra, vagy bent az őrsön folytatjuk!

- Rendben - nyelt nagyot McGee – azért volt szüksége a számomra, mert a véleményemre volt kíváncsi – vallotta be komolyan, mire Meghan meglepetten húzta fel szemöldökét. Nem értette, Lisa, miért éppen Kenneth véleményét kérte ki, amikor ő, a legjobb barátnője ugyanolyan traumatológusként dolgozott.

- A véleményedre? Mégis, mivel kapcsolatban? És miért nem nekem szólt? – záporoztak a kérdések, mire az orvos ránézett.

- Valami kódra volt kíváncsi, arra, hogy mit jelölhet – válaszolta őszinte hangon – nem tudtam segíteni neki, még sosem láttam azelőtt – tette hozzá, de nem válaszolt Meghan kérdésére, hogy miért nem őt kereste meg ezzel Lisa.

- Ez volt az? – dugta az orvos orra alá Eric a cetlit, mire az bólintott – Nem mondta, miért érdekli annyira? – kérdezte, de Kenneth megrázta a fejét.

- Nem – erősítette meg szóban is a választ – Elég titokzatos volt. Csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy néhány furcsa egybeesésre lett figyelmes a kórházban.

- Talán elkérhetném az aktákat, amiket Lisa is kikért – vetette fel Meghan, mire mindkét férfi érdeklődve pillantott rá, ő pedig a nyomozó felé fordulva folytatta – a nyilvántartásban nyoma van, ha egy orvos, vagy ápoló kikéri a kórlapokat. Ha szerencsénk van, nekem is szemet fog szúrni az, ami Lisa-nak – tette hozzá reményteli hangon, mire Eric bólintott, és már éppen indulni készültek, amikor Kenneth megragadta a doktornő karját, így kényszerítve megállásra.

Kérdések nélkül 19. rész

19. rész

Tisztán emlékezett rá, hogy előző éjszaka, amikor kihalászta a kanapé alól a könyvecskét, annak fedőlapján Meghan nevét olvasta, a doktornő most mégis azt állította, hogy nem az ő tulajdona a napló.

- Ez nem is az én írásom! – rántotta ki gondolatai közül Meghan hangja, aki időközben belelapozott a könyvecskébe, és idegenként néztek vissza rá a jegyzetek, és kézzel írt sorok – ez… Lisa írása – nyögte nehezen, elcsukló hangon, hiszen ezer közül is megismerte volna barátnője kézírását. Nem egyszer csipkelődött vele, hogy olyan rondán ír, hogy akár orvos is lehetne, mire Lisa kikérte magának, és tüntetőleg emelte fel Meghan jegyzettömbjét. Meghan látta maga előtt, ahogy hitetlenkedve csóválja fejét, telt ajka csibészes mosolyra húzódik, és úgy válaszol neki. „Te viszont simán letagadhatnád, hogy orvos vagy! Ki látott még ilyen szépen írni egy dokit?” – hallotta lelki füleivel barátnője kedves, lágy hangját. „Attól még, hogy olvasható, nem kimondottan szép!” – kapta el tőle a határidőnaplót, mire Lisa rosszallón csóválta meg a fejét. „Fogadjunk, hogy katatón skizofréniába esnél, ha két percre meg kellene válnod ettől a határidőnaplótól” – jósolta meg komiszul, majd komolyan hozzátette, „ha egyszer fontos üzenetet akarnék hagyni neked, a legbiztosabb helye itt lenne. Annyit lapozod, hogy hamarabb megtalálnád, mintha a hűtőszekrényre ragasztanám” – tette hozzá, és, ahogy ezek az emlékek eszébe jutottak, hirtelen világossá vált előtte, miért keresgéltek a lány szobájában hiába.

- Ha ez nem a te kézírásod, és nem a te határidőnaplód, akkor miért a te neved szerepel a fedőlapon? – tolta az orra elé a kis, kemény lapot Eric, aki időközben visszaért a nappaliból.

- Azért, hogy biztosan nálam kössön ki, és el is olvassam – válaszolta halkan Meghan, miközben finoman végig simított a fedélen, majd egyetlen mozdulattal tépte le a nevével ellátott vinyettát, amely alatt Lisa neve állt. Mivel Eric értetlenül nézett rá, folytatta – ha nem az én nevem áll rajta, becsomagolom, és átadom Lisa többi holmijával együtt a szüleinek. Így viszont magamnál tartottam volna, és kíváncsiságból belelapozok, hogy, mi lehet. Lisa nekem szánta azt a cetlit, a kóddal és telefonszámmal, arra az esetre, ha történik vele valami – gondolkodott hangosan, mire a nyomozó kételkedve húzta el száját.

- Akkor nem ártott volna, ha a kód mellé odaírja azt is, hogy melyik gyógyszerhez tartozik – jegyezte meg szarkasztikusan, de Meghan elengedte füle mellett a megjegyzést.

- A kódot nem ismerem, ez igaz. Valami újfajta gyógyszer lehet – rágcsálta alsó ajkát elgondolkodva, és figyelmét elkerülte, hogy Eric nagyot nyel, ahogy tekintete oda vándorolt. – De a telefonszámot tudom, kihez tartozik – tette hozzá lassan, mire a nyomozó várakozón nézett rá. – Ez Kenneth száma.

- A panziósé? – kérdezett vissza gúnyosan Eric, így utalva rá, hogy szállást ajánlott a doktornőnek, mire az, égnek emelte tekintetét, és összeszorított ajkakkal, hogy ne csússzon ki megjegyzés a száján, bólintott. – Mondd csak, az összes kollégád számát fejből tudod, vagy csak azokét, akiknek saját háza, és kettőnél több hálószobája van? – gonoszkodott, miközben igyekezett lelke legmélyére száműzni a féltékenység zöld szemű szörnyét, mely megkörnyékezte.

- Na és, ha csak az ő számát tudom? Akkor mi van? – húzta fel kihívón a szemöldökét Meghan, miközben közelebb sétált a nyomozóhoz. – Ő legalább nem szánalomból csókolna meg! – csúszott ki a száján meggondolatlanul, mire Eric döbbenten meredt rá.

- Szánalomból? Te azt hiszed… - rázta hitetlenkedve a fejét a férfi, ahogy megértette, mire gondolhatott Meghan, amikor szabadkozni kezdett a csók miatt – te azt hiszed, hogy szánalomból csókoltalak meg?

- Talán nem? – kérdezett vissza válasz helyett a doktornő, miközben átkozta magát ostobaságáért, amiért nem tudott parancsolni nyelvének – mi más okod lett volna rá? Szívből gyűlölsz minden orvost, beleértve engem is! Olyan rossz véleménnyel vagy rólunk, mintha legalábbis tömegpusztító fegyvereket gyártanánk Irán számára, ezen kívül, ha jól emlékszem, amikor utoljára szóba került, hogy bármi lehetne kettőnk között, azt válaszoltad, hogy előbb mérgeznéd meg a kávémat, rémlik? – emlékeztette a Bruce-szal való beszélgetésre a doktornő, amit kihallgatott, mire Eric tétován vonta meg vállát.

- Igen… rémlik, ahogy az is, hogy te inkább meginnád, semmint, hogy velem… szóval, hogy mi ketten… - köszörülte meg torkát zavartan, miközben a megfelelő szavakat kereste, és bosszankodva vette tudomásul, hogy egyáltalán nem találja őket. – Egyébként pedig, visszacsókoltál! – húzta ki magát győzelemittas mosollyal, amikor rájött, mégis van valami a tarsolyában, amivel visszavághat.

- Tessék? – hökkent meg Meghan, akit egészen váratlanul ért az ellentámadás, mire Eric lassan bólogatni kezdett.

- Úgy bizony, visszacsókoltál! Méghozzá, nem is akárhogyan – halkult el a hangja, miközben közelebb lépett a doktornőhöz, és figyelmét nem kerülte el, hogy az nagyot nyel, ő pedig folytatta – ami a szánalmat illeti… hidd el, az volt az utolsó érzelem, ami mozgatott abban a pillanatban – vándorolt tekintete az érzéki ajkakra, melyeknek ízét most is az ajkán érezte.

- Nem érdekel, mi mozgat! – lépett távolabb a férfitól felszegett állal, majd torkát megköszörülve, várakozón nézett rá – a lényeg, hogy Lisa valamiért felkiáltójellel jelölte meg Kenneth telefonszámát. Mi a következő lépés? Beszélünk vele? – faggatta a nyomozót, igyekezve visszaterelni a beszélgetést az ügyre, de legnagyobb meglepetésére, Eric megrázta a fejét.

- Csak én beszélek vele, te kiszállsz a nyomozásból – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Meghan hitetlenkedve kapkodott levegő után.

- Ezt, hogy érted? Megígérted, hogy ha segítek, részt vehetek az ügyben, és nem az oldalvonalról kell végig néznem! – ellenkezett mérgesen, de Eric hajthatatlannak bizonyult.

- Nem! Én azt ígértem, hogy addig velem tarthatsz, amíg kiderítjük, mi is történt pontosan! Abban állapodtunk meg, hogy ha Lisa-t valóban megölték, félreállsz! Emlékszel? – idézte fel az orvosi pihenőben lezajlott beszélgetést, mire a doktornő makacsul fonta keresztbe karjait.

- Nem hajíthatsz ki csak úgy! – vonta össze mérgesen szépen ívelt szemöldökét, de Eric rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.

- Nem? Akkor figyelj! – kacsintott rá merészen, majd az ajtó felé indult, de Meghan megelőzte, és élő akadályt képezve állt meg előtte, ő pedig bosszúsan sóhajtott. - Értsd meg, hogy a te védelmedben teszem! Akármibe is keveredett Lisa, az rád is veszélyes lehet! A nyomozás a rendőrség dolga! Én rendőr vagyok, te nem! – zárta volna rövidre a témát, de Meghan dühösen villámló szemekkel nézett vissza rá.

- Ne lengesd a zászlót, nincs ünnep! Ne felejtsd el, hogy Lisa halálát öngyilkosságként kezeltétek volna, ha én nem tartok ki az álláspontom mellett! – emlékeztette a férfit, aki kelletlenül ismerte el, hogy igaza van, de ezt a világ minden kincséért sem vallotta volna be neki.

- Sokra mentél volna az álláspontoddal, ha én nem akartam volna segíteni! – vágott vissza sértetten, majd nagy levegőt vett, és nyugalmat erőltetett magára. – Túl veszélyes! Nem engedem, és kész! Ez az utolsó szavam! – jelentette ki határozottan, mire Meghan meglepetten húzta fel szemöldökét.

- Ne-em? – kérdezte gúnyosan – mondd csak, feltűnt, hogy nem kértem engedélyt? – folytatta pimaszul, és amikor Eric nem válaszolt, csak bosszúsan összeszorította ajkát, tovább beszélt – Lisa a legjobb barátnőm volt! Tartozom neki annyival, hogy a végére járok ennek az ügynek! Veled, vagy nélküled, de ki fogom deríteni, ki ölte meg! – közölte megmásíthatatlan hangon. Eric először ismét tiltakozni akart, de ahogy végignézett az elszántan csillogó tekinteten, a makacsul összeszorított ajkakon, a szigorúan összevont szemöldökön, be kellett látnia, hogy úgysem nyerhetne.

- Önfejű, makacs nőszemély! – tört fel belőle tehetetlenül, amiért képtelen megakadályozni, hogy veszélybe sodorja magát, de Meghan rezzenéstelen arccal nézett vissza rá – tudod, mit? Rendben! Ha meg akarod öletni magad, csak rajta! Én biztos, hogy nem asszisztálok hozzá, és azt is kiverheted a fejedből, hogy bármilyen információt megosztok veled a nyomozás során! – tette hozzá kemény hangon, majd a választ meg sem várva, idegesen tépte fel az ajtót, és vágtatott ki a lakásból. Meghan lassan engedte ki a tüdejében tartott levegőt, miközben tanácstalanul nézett körbe a lakásban, és azon tanakodott, mivel kezdjen. Abban biztos volt, hogy beszélnie kell Kenneth-tel. Bár Eric elvitte magával a cetlit, fotografikus memóriájának köszönhetően, tisztán emlékezett a kódra. Ez volt az oka annak is, hogy Kenneth számát is fejből tudta, ahogy rajta kívül még sok más kollégáét is, de ezt a világért sem vallotta volna be a nyomozónak. Éppen elindult a hálószobába, hogy átöltözzön, amikor ismét nyílt a bejárati ajtó, és Eric durcás tekintetével találta szemben magát.

- Itt hagytál valamit? – kérdezte felvont szemöldökkel – a jó modorodat ne itt keresd! – tette hozzá csípősen, de a férfi figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Ha őszinte akart magához lenni, fogalma sem volt róla, miért jött vissza. Az ajtó előtt hadakozott egymással esze és szíve. Esze azt súgta, jól tette, hogy távozott, és rendőrként nem teheti meg, hogy egy civilt von be a nyomozásba, szíve azonban félve remegett meg a gondolatra, hogy Meghan is Lisa sorsára juthat. A gondolat, hogy a doktornő meghalhat, csak azért, mert ő nincs mellette, és nem védi meg, gúzsba kötötte, és képtelen volt elhagyni a lépcsőházat. Végül meggyőzte magát, hogy rendőrként köteles megvédeni az állampolgárokat, ráadásul Meghan mellette van a legnagyobb biztonságban. Kétsége sem volt afelől, hogy nem blöfföl, valóban folytatná a nyomozást, akkor pedig a legjobb, ha mellette van.

- Én diktálom a feltételeket – közölte szenvtelen hangon, és amikor a doktornő értetlenül nézett vissza rá, folytatta – részt vehetsz a nyomozásban, nem zárlak ki semmiből, de azt teszed, amit én mondok! Ha csak egyszer is vitatkozol velem, vagy nem úgy cselekszel, ahogy mondom, és ezzel veszélybe sodrod magad, kiraklak az ügyből. Világos voltam? – nézett mélyen a barna szemekbe keményen, Meghan pedig hezitálni látszott. Bár minden vágya volt, hogy részese lehessen a Lisa gyilkosa utáni kutatásnak, Eric feltételei túl kemények voltak. Be kellett látnia azonban, hogy egyedül valószínűleg nem sokra menne, ráadásul azt sem szabadott elfelejtenie, hogy Eric-nek igaza van, rá is veszély leselkedhet. Végül nagy nehezen bólintott.

- Rendben – bökte ki nehezen a beleegyező választ, mire a nyomozó örömtelenül konstatálta az alkut.

- Csodás – húzta el száját, majd ismét az ajtó felé fordult – induljunk! – nyitotta ki, és meglepetten fordult meg, amikor észrevette, hogy Meghan tanácstalanul álldogál a szoba közepén, és láthatólag eszébe sincs követni őt.