Soha többé! 30.(bef.)rész

30. rész (bef.rész)

Castle nagyot nyújtózkodva szállt ki a taxiból, miközben a délutáni napsütéstől kissé hunyorogva futtatta körbe pillantását a tájon. Indiana Jones kalapját megpörgetve kezében élvezte, ahogy a szél belekap a hajába, és hagyta, hogy összekócolja tincseit, miközben mélyen beszívta a friss levegőt, melyet a Hudson folyó felől fújó szél hozott magával. Ajkának belső felét rágcsálva nyúlt barna bőrkabátja zsebébe, hogy elővegye a rövidke, néhány sorból álló idézetet, melyet a ládikában talált egy másik kulcs társaságában. „Ignoranti, quem portum petat, nullus suus ventus est” – olvasta el újra a gyöngybetűkkel kanyarított sorokat, miközben szeme a mólóhoz kikötött hajókat pásztázta, ahogy lágyan ringatózva, engedelmeskedve a hullámok keltette ritmusnak, táncolnak a víz felszínén.

-          Semmilyen szél nem kedvez annak a hajósnak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart – fordította le hangosan megint az üzenetet, és most már egyre biztosabb volt benne, hogy jó helyen jár. Érezte, hogy Kate a kikötőbe akarta hozni ezzel a Seneca idézettel, csak azt nem tudta, merre menjen tovább. Miután fejébe húzta a kalapot, így megóvva szemét a vakító napsütéstől, mint egy isteni sugallatnak engedelmeskedve, lábai elindultak a faburkolatú mólón. Cipőjének kopogását tompán verte vissza a süvítő szél, miközben felette sirályok hangoskodtak. Éles hangjuk visító lármának tűnt, ahogy megtörték a kikötő romantikus hangulatú csendjét, de Castle ebből semmit nem érzékelt, csupán szívének vad dübörgése visszhangzott fülében, ahogy tekintetét végig járatta a környéken. Hirtelen, mint egy villámcsapásként hasított belé a felismerés, ahogy meglátta, amit keresett. Ajkán széles mosoly terült szét, szemében a felfedezés öröme csillogott, ahogy eltette a levelet, és remegő kézzel előhalászta a kulcsot, melyet a ládában talált. – Megvagy! – suttogta maga elé, ahogy lassan, minden betűt gondosan ízlelgetve elolvasta a hatalmas, hófehérre festett hajó nevét - Kristálykoponya! – nevetett fel hangosan, majd néhány másodperc múlva, ruganyos mozdulatokkal ugrott fel a tatra, és vette útját egyenesen a kabin felé. Nagyot nyelve, kiszáradt torokkal, remegő gyomorral helyezte a zárba a talált kulcsot, miközben úgy érezte magát, mint egy igazi felfedező. Nyugodtan, semmit sem elkapkodva fordította el a kulcsot, majd tárta szélesre az ajtót, és kissé meggörnyedve, hogy be ne verje a fejét az alacsony ajtófélfába, beljebb lépett. Szája tátva maradt a csodálkozástól, amint meglátta, mivel készült számára Kate. A helyiséget legalább 50 gyertya hangulatos, bágyadt fénye világította be, meghitt, romantikus hangulatot kölcsönözve, az egyetlen asztalkán ínycsiklandozó étel várta, hogy elfogyasszák, Kate pedig egy szál hófehér köntösben, kibontott hajjal, ragyogó mosollyal az ajkán, várakozón nézett az ámuló férfira.

-          Azt hittem, már ide sem érsz, Indy! – húzódott kacér mosolyra a nő ajka, miközben lassan felállt a székről, és közelebb sétált a férfihoz. Castle még mindig nagyokat nyelve igyekezett betelni a látvánnyal. Kék szeme vágytól elhomályosulva, szinte végig simogatta a nyomozónő tökéletes testét, telt idomait, melyet csak még inkább kiemelt a deréknál meghúzott köntös.

-          Még sosem kaptam ennél szebb meglepetést – suttogta Rick halvány mosollyal az ajkán, megigézett pillantással, miközben keze már a nő derekára csúszott, és közelebb húzta magához. – de a jelmez nem volt teljes… hiányzott a korbács… - fűzte hozzá komisz vigyorral az ajkán, mire Kate lesütött szemmel kezdett játszadozni a férfi ingének gombjaival, és egy pillanatig úgy tett, mint aki szégyelli, hogy ekkora hibát vétett, majd felemelte a fejét, és gonoszkodó csillogással a szemében emelte le a kalapot Rick fejéről, hogy aztán másik kezének ujjai immár akadálytalanul szánthassanak bele a sűrű barna tincsek közé.

-          Ha hiányzik az ostor, és egy kis szadóra vágysz, tudok adni egy címet, Ricky fiú - lehelte érzékien a férfi szájába a szavakat, mire Castle érezte, hogy ágyéka hevesen reagál a karcsú test közelségére, a kecses, simogató kezekre, és a nő parfümjének illatára.

-          Csak rád vágyom! – lehelte vissza, majd szorosan magához rántva a nőt, szenvedélyesen vette birtokba a mézédes ajkakat. Nyelve akadálytalanul tört utat magának az édes barlangba, hogy így fedezze fel annak ízét, mely már az első csók alkalmával elvarázsolta, és belenyögött a csókba, amikor megérezte, hogy Kate ugyanolyan szenvedélyesen viszonozza az érintést. Keze önálló életet élve kelt útra a karcsú testen, felfedezve minden porcikáját, minden hajlatot, majd, miközben a nő egyesével gombolta ki ingén a gombokat, és siklott be tenyere, hogy végig simítson az izmos mellkason, ő kioldotta a köntös övét, és egyetlen mozdulattal cirógatta le a szépen ívelt vállakról. A csókot megszakítva, lenyűgözve futtatta végig pillantását a nő meztelen testén, miközben érezte, hogy torka kiszárad, és nagyot kellett nyelnie. – Gyönyörű vagy! A legszebb kincs az egész univerzumban, és csak az enyém! – suttogta vágytól rekedt hangon Rick, mire Kate szerelmesen elmosolyodott, és újabb csókra vonta magához a férfit, aki egy másodpercet sem tétovázott. A csók megszakítása nélkül kapta ölébe a nyomozót, hogy aztán meg se álljon vele a kabinban található egyetlen ágyig, melyet vörös rózsaszirmok borítottak. Puhán lefektette, majd fölé magasodva, lerántva magáról az inget, centiméterről centiméterre csókolta végig a bársonyos bőrt, elidőzve a kerek melleken, a feszes hason, keze pedig lágyan cirógatta végig a hosszú combokat, miközben elakadó lélegzettel élvezte, ahogy Kate keze a hátát, derekát simogatja, majd előrevándorol, és ügyes, gyors mozdulattal kioldja az övcsatot, majd lassan letolja róla a nadrágot az alsónadrággal együtt, miközben látszólag véletlenül simított végig legérzékenyebb pontján. Castle, most a nő nyakának ívét, arcát, ajkát csókolta, majd füléhez érve, finoman megharapta fülcimpáját, keze pedig már vágytól lüktető nőiességét kényeztette. Kate háta ívben megfeszült a gyengéd, mégis határozott érintésre, és felforrósodott testüket egymáshoz préselve, szavak nélkül is a férfi tudomására hozta, mi az, amire a legjobban vágyik. Castle kissé megemelkedett, és mélyen az elsötétült, zöldes-barna szemekbe nézve, elmosolyodott – Szeretlek! – suttogta lágy hangon, mire Kate ujjaival a hajába túrva húzta magához egészen közel a férfi fejét.

-          Én is szeretlek, Indy! – suttogta vissza mosolyogva, majd lágyan megcsókolva egymást, lassan eggyé váltak. Mozgásuk nem volt sem kapkodó, sem sürgető, vagy türelmetlen, sokkal inkább finoman, felvéve a hajó keltette puha ringatózást mozogtak, egyensúlyban. Szívük egy ritmusra dobbant, és egymást szorosan átkarolva, minden pillanatot kiélvezve, igyekeztek a beteljesülés felé, mely, mint egy robbanás következett be, végig bizseregtetve minden porcikájukat, megremegtetve izmaikat. Castle nagyot sóhajtva dőlt hanyatt, és húzta egészen közel magához Kate-t, aki elégedetten mosolyogva fészkelte be magát a megnyugtató ölelésbe. Néhány percig csak némán, összefonódva pihentek, hallgatva a Hudson folyó által keltett zajokat, és egymás légzését, szívdobogását, majd kis idő múlva Castle szólalt meg.

-          Még mindig nem tudom, hogyan szervezted ezt meg! Hiszen, kórházban voltál, utána pedig, végig az én felügyeletem alatt! – jelentette ki kétkedő hangon, mire Kate elmosolyodott, majd félkönyökre támaszkodva nézett bele a kíváncsian csillogó kék szemekbe.

-          Nem te vagy az egyetlen, akinek kapcsolatai vannak – felelte csipkelődő hangon, majd ujjaival játékosan cirógatni kezdte a férfi mellkasát, és örömmel nyugtázta, hogy az iménti szeretkezésük ellenére, most is megborzong az érintésétől – nyomozóként számtalan emberrel ismerkedtem meg, akik hálásak valamiért, és bármikor segítenek, ha szükségem van rá. Persze, anyukád is kivette a részét, akkor, amikor a te felügyeleted alatt álltam – fűzte hozzá ugyanazokat a szavakat használva, mint korábban az író, majd zavartan hallgatott el, amikor észrevette, hogy Castle nem válaszol semmit, csak némán figyeli, egy percre sem elszakítva pillantását az arcáról – mi az? – kérdezte kissé nyugtalan hangon, mire Castle elmosolyodva rázta meg a fejét.

-          Évek óta ismerlek, de mindig, amikor már kezdem azt hinni, hogy tényleg ismerlek, rájövök, hogy még a közelében sem vagyok annak a Kate Beckettnek, aki valójában vagy. – felelte halkan, szerelmes hangon Rick, mire Kate közelebb hajolt, és finoman megcsókolta.

-          Ettől lesz izgalmas a mi kapcsolatunk, nem? – kérdezte évődő hangon Beckett, mire Castle most elkomolyodva fordult felé.

-          Már akkor tudtam, hogy különleges nő vagy, amikor először megláttalak. Éreztem, hogy meg akarlak ismerni! A gondolataidat, a véleményedet, az érzéseidet, a múltadat. Mindent tudni akartam Kate Beckettről! – tört fel belőle a vallomás egy levegővel, Kate pedig, összeráncolt szemöldökkel, ajka szegletében halvány mosollyal hallgatta, míg ő folytatta – De csak most látom, hogy ez a felfedezés, ez a kincskeresés, egész életemben tartani fog, én pedig nem bánom, sőt! Alig várom! – fűzte hozzá halkan, mire Kate szó nélkül közelebb hajolt, és puhán megcsókolta. Ajkuk finoman, lágyan ért össze, épp csak érintve a másikét, mégis annyi érzelem volt benne, amennyiből érezték, hogy soha senki nem lesz olyan fontos az életükben, mint a másik. – meddig fizeted ezt a ladikot? – búgta érzékien a nő fülébe Castle, mire Kate huncutul rávigyorgott.

-          Ki mondta, hogy én fizetem? – húzta fel a szemöldökét kópésan, majd amikor tekintete találkozott Rick értetlen pillantásával, hozzátette – ha nem tudnád, én egy szegény zsaru vagyok. Viszont a vőlegényem, kőgazdag, szóval az egészet az ő számlájára terheltem! – kacsintott rá, mire Castle bólintott.

-          Szánalmas egy pacák lehet, meg is érdemli! – vigyorodott el, majd ajka ismét birtokba vette a nőét, és szenvedélyesen megcsókolta, hogy aztán újra elrepüljenek abba a világba, ahol senkivel sem jártak még azelőtt.

VÉGE!

Soha többé! 29. rész

29. rész

A helyiség tele volt vállfákra akasztott jelmezekkel, középen pedig, egy régi, ódivatú asztalkán, egy legalább 30 éves varrógép árválkodott, körülötte félig kész anyagokkal, ruhákkal. A modernkori Batman jelmeztől kezdve megtalálható volt itt minden, egészen a középkori szerzetesig, vagy a vad kalóz jelmezig. Castle hatalmas mosollyal az arcán, gyermeki örömtől csillogó szemekkel, izgatottan kapkodta ki a méretes kartondobozból egymás után a ruhadarabokat. Először egy kalap, aztán egy drapp ing, nadrág, és egy barna bőrkabát került elő. Kétség sem férhetett hozzá, hogy egy Indiana Jones jelmezt tart a kezeiben, és szinte már égett a vágytól minden porcikája, hogy magára ölthesse, és belevethesse magát a kincskeresésbe, melyre Kate a levelében buzdította. Polly, a kis jelmezbolt vezetője, mintha olvasott volna a gondolataiban, megértőn húzta mosolyra rúzsozatlan ajkát, majd rekedtes hangon törte meg a pillanat varázsát.

-          A fülke ott van az ajtó mellett! – mutatott a kimondott irányba, mire Castle azonnal felé indult, hogy Richard Castle-ből, Indiana Jones-szá változzon – Bújjon bele a hacukába minél gyorsabban! – utasította szelíd mosollyal az ajkán Polly, majd fejét ingatva figyelte, hogy az író eltűnik a paraván mögött – sosem fogom megérteni ezt a generációt – motyogta orra elé várakozás közben, miközben azon töprengett, mikor változott meg a világ. Azelőtt a férfiak bálokba, táncestekre hívták a lányokat, és nem öltöztek be mindenféle fura jelmezbe. Noha jelmeztervezéssel kereste a kenyerét, és Katherine olyan volt számára, mintha a vérszerinti unokahúga lett volna, azóta, hogy férje gyilkosságával kapcsolatban megismerte 8 évvel korábban, mégsem volt képes felfogni, mire is megy ki az egész színjáték, miért kérte tőle éppen ezt a ruhát egy héttel ezelőtt a nő. Gondolataiból a paraván súrlódó hangja rántotta ki, ő pedig, elismerőn nézett végig az írón, akin úgy állt a jelmez, mintha ráöntötték volna.

-          Hogy festek? – érdeklődött kalapáló szívvel a férfi, miközben büszkén kihúzta magát, és fejére illesztette a kalapot, egészen mélyen belehúzva homlokába. A gyéren megvilágított helyiségben, szinte világítottak kék szemei a kalap takarásában, melyekből világosan kiolvashatta a nő, hogy bármire is készülnek a fiatalok, az előtte álló ifjú már alig várja, hogy indulhasson.

-          Mint egy kincsvadász – jelentette ki elégedetten, majd amikor Rick ajkára széles vigyor költözött, megrántotta a vállát – de ez volt a cél, nem? – kérdezte flegmán, mint akit a legkevésbé sem nyűgöz le a látvány, elkomorítva ezzel az írót, majd folytatta – most viszont ne tátsa itt a száját, hanem menjen a dolgára! Nekem csak át kellett adnom a ruhát. – csukta le a kartondoboz fedelét egy mozdulattal, mire Castle vadul bólogatni kezdett, és megemelve kalapját, máris az ajtó felé indult, de Polly hangja megállította. – A levélre nem kíváncsi, fiam? – nyújtott felé egy fehér borítékot, Castle pedig, türelmetlenül vette át, és tépte fel a perforációt, hogy mielőbb olvashassa a sorokat. Szeme kíváncsian futott végig a gyöngybetűkön, miközben ajka egyre szélesebb mosolyra húzódott. Amikor Polly diszkréten köhécselni kezdett, így jelezve, hogy nagyon is kíváncsi, mi lehet a levélben, rámosolygott.

-          „Hogy célod elérd, és a kincset megleld, utad ott kezd, ahol az első lebilincselő találkozásban volt részed! K.” – olvasta hangosan az üzenetet Rick, még mindig mosolyogva, mire Polly értetlenül ráncolta össze a szemöldökét.

-          Ez meg mi a nyavalyát jelent? – kérdezte tanácstalanul, mire Castle rávigyorgott, büszkén, elégedetten.

-          Innen a közkönyvtárba megyek, ott tartóztatott ugyanis le először – magyarázta a szöveg jelentését magától értetődő, nyugodt hangon, mire Polly felháborodottan emelte rá szürkés-kék szemét, melyben döbbenet csillogott.

-          Először?! Hányszor tartóztatta le? – kapkodott levegő után a nő, mire Castle rákacsintott.

-          Legalább háromszor! – húzta ki magát önelégülten, ahogy lelki szemei előtt minden egyes pillanat megjelent, majd ismét megemelte kalapját, és sietősen távozott, hogy mielőbb a könyvtárban lehessen. Amint belépett a hatalmas könyvtárba, útja azonnal abba a helyiségbe, ahhoz az asztalhoz vezetett, amelynél Kate először bilincset kattintott a kezére. A hatalmas polcok, ezer és ezer könyvekkel megrakva tornyosultak fölé, miközben ő, a könyvtár nesztelen csendjében, ahol még egy légy zümmögését is meghallani, és kész istenkáromlás lenne hangosabban szót váltani, gondolataiba mélyedt. Szinte újra hallotta a kétszárnyú ajtó kivágódásának hangos csattanását, ahogy a detektív két kézzel belökte azt, látta maga előtt a haragtól villámló zöldes-barna szemeket, ahogy szúrósan rámerednek, majd megparancsolja a járőröknek, hogy bilincseljék meg, így megbosszulva komiszságát, és azt, hogy ellopta az ügy anyagát, bizonyítékait. Az emlékbe belefeledkezve, réveteg mosollyal az ajkán állt meg az asztal mellett, ahol akkoriban az anyagot forgatta ujjai között, amikor megállt mellette egy fiatal, szőke hajú, 30 év körüli nő. Zöld szeme először érdeklődve futott végig Castle ruházatán, majd mindent értő mosolyra húzta a száját.

-          Richard Castle, ugye? – kérdezte természetes hangon, mint aki már azelőtt tudja, hogy jó személyt kérdez, még mielőtt a választ hallaná, majd amikor Rick bólintott, egy újabb fehér boríték került elé – Kate Beckett nyomozó küldi. – fűzte hozzá magyarázatképpen, majd amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan távozott. Castle kíváncsian tépte fel a borítékot, miközben érezte, hogy szíve egyre hevesebben kalapál, és minden percét egyre jobban élvezi a játéknak. Mindig is tudta, hogy Kate olyan személyiség, akit sosem fog igazán kiismerni, de álmaiban sem gondolt volna arra, hogy egyszer ilyen játékkal készül csak azért, hogy kiengesztelje egy, most már belátta, jogos bosszú miatt. Emiatt azonban, csak még jobban szerette őt. Ahogy előkerült a levél, gondolatai visszakalandoztak a rejtvényhez, annál is inkább, mert a papíron, a nő kézírásával, valóban egy rejtvényt olvashatott.

-          „Mark Twain írja: Álmok és románcok, mesés gazdagság, és hírhedt szegénység, tündöklés és mocsok, paloták és odúk, éhség és ragály, dzsinnek, óriások. Az ország, amit mindenki látni akar, és ha egyszer látta, akár egy pillanatra is, nem adná ezt a pillantást a világ összes látnivalójáért. Tippelj, Indy, mi a következő úti cél? K.”- olvasta fel halkan a sorokat, miközben agya lázasan dolgozott. Ismerte az idézetet, tudta, hogy látta már valahol, de képtelen volt rájönni, hogy hol. A sorokból egyértelműen kiderült számára, hogy az ország, amiről Twain írt, India, de elképzelni sem tudta, hova akarja küldeni Kate. Az első ötletét, hogy repüljön Indiába, azonnal kiverte a fejéből. Tekintettel arra, hogy a nő reggel még a kapitányságon volt, kizártnak tartotta, hogy a kulturális értékek országában várna rá. Aztán hirtelen, mint egy villanás ugrott be neki az egy hónappal korábbi vacsora emléke, amikor egy ügy lezárása után, kivételesen nagyon gyorsan végeztek, és ő elcsábította a nőt egy meghitt vacsorára az „India” nevű étterembe, melynek falát ez az idézet díszítette. Egész este beszélgettek, táncoltak, és noha, tudta, látta, hogy Kate nagyon jól érezte magát, nem gondolta volna, hogy ennyire sokat jelentett neki az az este. Következő úti célja biztos tudatában éppen arra készült, hogy visszateszi a levelet, és meg sem áll az étteremig, amikor észrevette, hogy a boríték nem üres. Egy kulcs lapult az alján, olyan, amellyel egy kisebb széf, vagy ládikó nyitható. Hiába nézett azonban körül, sehol nem látott a hatalmas könyvek között elrejtett dobozkát, így csak zsebre vágta a kulcsot, és az étterem felé vette útját. Az étterem ezúttal korántsem volt olyan zsúfolt, mint amikor ők legutóbb itt jártak. Alig egy-két pár üldögélt egy-egy sarok asztal mellett, halkan beszélgetve, és a helyi finomságokat kóstolgatva, amikor belépett. A főúr, aki megismerte az írót, azonnal elé sietett, és arcán látszott, egy újabb helyfoglalásban reménykedik. Az indiai férfi, alacsony, 170 centi magas volt, és kissé telt. Sötét haja egyenes szálakkal hullott a homlokába, és szinte fekete szemei kíváncsian meredtek Rickre.

-          Mr. Castle! – tette össze üdvözlésre két kezét a főúr, miközben kissé meghajolt, így köszöntve a férfit, aki viszonozta a gesztust – mi szél hozni be ide? Kelleni asztal este? – kérdezte reménykedő hangon, mire Castle megrázta a fejét.

-          Nem, Jawahar, most nem asztalt foglalni jöttem – hárította el az ajánlatot a férfi - helyette inkább az érdekelne, járt-e itt a menyasszonyom a napokban? Biztosan emlékszel rá… magas, barna hajú, zöldes-barna szemű, gyönyörű nő…

-          Hogyne, emlékszik! – bólogatott vidáman mosolyogva Jawahar – ma is lenni itt, hozni egy ládika, letenni a pultra, és sietősen távozni. Gyönyörű nő, de siet mindig! – húzta el a száját az indiai férfi, mire Castle csak megmosolyogta az értetlenkedést a tekintetében.

-          Egy ládikát hozott? – kérdezte türelmetlen hangon, mire Jawahar bólintott, majd néhány perc alatt előhozta a kis faládát, mely szépen megmunkált volt, és kézzel faragott virág minták díszítették, boltíves formában. A közepén lévő kulcslyukba éppen beleillett az író kezében lévő kulcs, melyet a könyvtárban hagyott borítékból halászott elő, és ahogy felnyitotta a ládát, széles mosolyra húzódott az ajka.

Soha többé! 28. rész

28. rész

Castle óvatosan, kezében a két csésze kávét egyensúlyozva lépett ki a pihenőből, és vette útját automatikusan a nő asztala felé, de amikor felpillantott, és annak helyét üresen találta, tanácstalanul nézett körbe. Fogalma sem volt, hova tűnhetett szerelme, végül megrántva vállát, finoman az asztalra helyezte a kávékat, ő maga pedig, szokásos székébe telepedve várta, hogy a nő visszaérkezzen, akárhova is ment. Amikor már vagy tíz perc eltelt, és Kate még mindig nem volt sehol, nyugtalanul kezdte nyújtogatni a nyakát, hátha felfedezi valahol a közelben. Először a kapitány irodájába kukucskált be, de amikor kíváncsi pillantása találkozott a morcosan, szigorúan rászegeződő, barna szemekkel, elkapta a tekintetét, és körbenézve az őrsön töprengett tovább szerelme hollétén.

-          Neked mi dolgod van még itt? – rántotta ki merengéséből Javi döbbent hangja, mire meglepetten kapta oda a tekintetét.

-          Beckettet várom – magyarázta magától értetődőn – persze, a kávéja már rég kihűlt – fűzte hozzá duzzogva, mire Javi értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

-          Beckett már vagy fél órája elment, közvetlenül az után, hogy téged bezavart kávét főzni! – világosította fel az írót, és most azon volt a sor, hogy megdöbbenjen. Castle értetlenül próbálta felfogni a szavak értelmét, melyeket Javitól hallott, miközben fogalma sem volt, miért küldte be a nő kávét készíteni, ha utána itt hagyta, és egyáltalán, hova mehetett. Éppen hangot adott volna kételyeinek, remélve, hogy csak Javi tréfálkozik vele a korábbi szúrások miatt, amikor Ryan jelent meg mellettük.

-          Ez a tiéd –nyújtott át egy borítékot az írónak a nyomozó – Beckett küldi. – tette még hozzá, mire Rick, már semmit sem értve vette át, majd résnyire szűkült szemmel, a borítékot fel nem nyitva, gyanakodva nézett a srácokra.

-          Ki vele! Hol van Kate, és mi van a borítékban? – szegezte nekik a kérdést magabiztosan, így kimutatva, hogy nem hagyja magát becsapni, mire Javi értetlenül pislogott Ryanre, aki megvonta a vállát.

-          Gőzöm sincs. Mindkét kérdésre ez a válaszom – húzta el a száját sajnálkozva Kevin.

-          Persze! Azt hiszitek, beveszem, hogy Kate nyomtalanul eltűnik, és hagy nekem egy borítékot? – rázta meg a fejét kétkedve Castle, miközben tenyerét ütemesen csapkodta a hófehér papírlappal – Ő nem ennyire titokzatos! Ha akar valamit, megmondja! - jelentette ki eltökélten, így jelezve, hogy túlságosan jól ismeri a nőt ahhoz, hogy ezt elhiggye róla.

-          Persze! Ő nem ilyen titokzatos! – húzta el a száját gúnyolódva Javi – hiszen nem is ő titkolta négy évig, hogy szerelmes beléd, ugye? – szembesítette a tényekkel a férfit, mire az, gondolkodóba esett – Add ide! Ha téged nem érdekel, mit ír benne, majd elolvasom én! – próbálta kitépni a kezéből a borítékot egy gyors mozdulattal, de Rick fürgébb volt, és egy lépést hátraugorva, magasba tartotta jobb kezét, amivel elérte, hogy a nála jóval alacsonyabb Esponak esélye sem legyen elérnie.

-          Nem bánom, kinyitom… - kezdte el lassan bontogatni a levél perforált részét, majd félúton megállt, és szigorúan nézett a fiúkra, akik gyermeki türelmetlenséggel várták, hogy ők is megtudják, milyen levelet írt a nyomozó Castle-nek. – de, ha ez egy ostoba tréfa a részetekről, jobb, ha tudjátok, többszörösen fogom… - akadt el a hangja, ahogy kiemelte a levelet, és meglátta rajta Kate összetéveszthetetlen kézírását. A betűk szépen formálva, szinte rajzolva sorakoztak egymás után, és Rick azonnal felismerte, hogy ezt csakis szerelme írhatta. Ugyanazok az ívek, hurkok, és egyéni írásának jellegzetességei voltak benne, melyekre már a fehér táblán is többször felfigyelt. Nagyot nyelve kezdte el olvasni a levelet, de csak az első sorig jutott, amikor észrevette, hogy Javi és Ryan is a háta mögé szegődött, és nyújtózkodva próbálnak beleolvasni levelébe. Finoman megköszörülve torkát, a másodperc tört része alatt hajtotta össze szerelme üzenetét, majd magára kapva kabátját, a lift felé indult – bocs, srácok, mennem kell!

-          Ez komoly?! Így itt hagysz, és meg sem mondod, mi volt benne?! – háborodott fel csalódottan Javi, míg a nála sokkal diszkrétebb Ryan, csak mosolygott az orra alatt, de nem szólt semmit.

-          Nyomozó vagy, nem? Nyomozd ki! – csúfolódott Castle, úgy, mint egy ötéves, de amikor tekintete találkozott a villámló, mogyoróbarna szemekkel, inkább hátat fordított, és gyors iramban a lift felé igyekezett, ahol türelmetlenül kezdte nyomkodni a hívógombot. Amint megérkezett a felvonó, beszállt, és hátát megtámasztva, nagyot sóhajtva vette elő ismét a levelet, hogy immár nyugodtan, zavartalanul elolvashassa. Ahogy szemével pergette a sorokat, egyre lejjebb, szinte hallotta mellé a nyomozó bársonyos hangját, érezte a cseresznye illatot. Amikor végzett, nem akarta elhinni, amit olvasott. Egyáltalán nem vallott a nőre, hogy ilyen játékra buzdítsa, ezért még egyszer, hitetlenkedve, ugyanakkor szerelmes mosollyal az ajkán, de ezúttal sokkal lassabban vette sorra a betűket. „Egyszer azt mondtad, te már megtaláltad életed legnagyobb kincsét, engem, de ez nem volt igaz. Én találtalak meg téged, amikor felkerestelek azon a dedikáláson 6 évvel ezelőtt. Most kapsz egy lehetőséget, hogy tényleg megtalálj! Mennyire vagy őrült? Mennyire szeretsz játszani? Itt az alkalom, hogy megkeresd a kincset, amire vágysz, feltéve, ha én vagyok az. Játssz velem, Indy! Szeretlek! Kate” Castle egyre izgatottabban olvasta újra és újra a sorokat, miközben már alig várta, hogy leérjen a lift, és ő végre elindulhasson megtalálni a kincset, amiről Kate beszélt, azaz, hogy ráleljen szerelmére, akinek e tette még mindig meglepte, ugyanakkor kellemesen megbizseregtette a szívét. Amint kilépett a kapitányság épületéből, azonnal taxit fogott, és a levél alján lévő címre vitette magát, miközben valóban úgy érezte magát, mint egy felfedező, aki az elveszett ereklyék után kutat éppen, és kezében a várva várt lehetőség.

Kate idegesen járkált fel-alá a kis helyiségben, miközben az utolsó simításokat végezte, hogy terve sikerüljön. Amikor elhatározta, hogy kincskeresőt fog játszani az íróval, először csak lelkiismeret furdalását akarta enyhíteni, amiért az ügy során olyan csúnya bosszút állt, később azonban már ő maga is kíváncsian, és egyre izgatottabban várta, hogy vajon elég okos-e a férfi ahhoz, hogy az utasításait követve, megtalálja. Ahogy azonban teltek az órák, egyre bizonytalanabbá vált, és már nem is tartotta olyan jó ötletnek. Kétségek kezdték gyötörni, mi van akkor, ha az író nem akar játszani, mi van, ha rosszul értelmezi a jeleket, ő pedig csak vár, és vár. Már éppen telefonja után akart nyúlni, hogy felhívja, amikor hirtelen meggondolta magát. Mint egy villanás ugrott be neki az író gyermeki örömtől csillogó kék szeme, valahányszor rejtéllyel találták szembe magukat egy ügy során. Maga előtt látta a kópés mosolyt, hallotta idegesítő, fantáziadús, az elméje szülte, képtelenebbnél képtelenebb történeteket, izgatott hangját, majd előtört emlékei között a csalódottság is, mely arcára kiült, amikor nem engedte, hogy velük tartson Leon pénzének felkutatásában. Szinte újra érezte a szomorúságot, és a bűntudatot, amit akkor érzett, amikor Ryanre nézett, ahogy kinyitották a ládát a temetőben, a 4. sugárúton, neki pedig eszébe jutott, mitől fosztotta meg szerelmét. Most már biztos volt benne, hogy Castle nemcsak belemegy a játékba, de minden percét élvezni fogja, sőt abban is biztos volt, hogy ennél jobb kárpótlást ki sem találhatott volna. Nagyot sóhajtva húzta szorosabbra köntöse övét, majd letelepedett a gyertyákkal bevilágított helyiség egyetlen asztalkája melletti székre, miközben érezte, hogy az idő múlásával ő is egyre izgatottabb.

Castle nagyot nyelve lépett közelebb a megadott címhez tartozó épület faajtajához, majd kezében szorongatva a levelet, amit Kate-től kapott, erőteljesen bekopogott. A hatalmas ajtó szinte percek alatt kinyílt, és egy ősz hajú, kissé molett, 70-es éveinek elején járó nő állt mögötte. Szelíd arcából barátságosan tekintett ki szürkés-kék szeme, melyeket mély ráncok barázdáltak, de látszott, hogy a sok mosolygás hagyta meg nyomát. Kíváncsi pillantását kérdőn futtatta végig az írón, aki először végig mérte a kopottas pulóvert, és kordbársony szoknyát viselő nőt, majd megköszörülve torkát, felemelte a kezében lévő levelet.

-          Richard Castle vagyok… és ide kellett jönnöm! – hagyta el száját a magyarázat, de amint kimondta, rájött, ezzel képtelen lesz bizalmat sugározni, és nem tudta volna hibáztatni a nőt, ha egy mozdulattal csapja be előtte az ajtót. Legnagyobb meglepetésére azonban, a nénike foghíjas ajka széles mosolyra húzódott, és szélesre tárva előtte a faajtót, egy nyitott térre irányította.

-          Tudom, tudom! Polly vagyok. Már vártam magát!– jelentette ki cinkosan kacsintva, majd hátrahagyva az írót, lassú léptekkel, görnyedt testtartással indult a tér belseje felé, Castle pedig egyre kíváncsibban követte. Az ovális térről lakások nyíltak, két emelet magasságban, a hölgy pedig az egyik földszinti, valamikor fehérre meszelt, most azonban hulló vakolatú kis épület felé irányította, ahol egy szintén barna, málló festékkel borított ajtón belépve, egy dohos helyiségbe érkeztek. Amint a nő felkapcsolta a villanyt, Castle szája tátva maradt a csodálkozástól. Kék szeme nem bírt betelni a látvánnyal, miközben a nénike, hangos csoszogás közepette, elé tett egy dobozt. – Azt mondták, maga tudja, mi ez. – nyitotta fel a dobozt, és elégedetten figyelte az író arcára kiülő hatalmas mosolyt, miközben Rick úgy érezte, sosem szerette még ennyire menyasszonyát, mint ebben a pillanatban.

Soha többé! 27. rész

27. rész

Castle kiszáradt torokkal, vadul dobogó szívvel meredt az üresen álló ágyra, miközben agya a legrémisztőbb variációkat vetítette elé, kezdve attól, hogy Kate magához tért, és saját felelősségére távozott kórházból, egészen a legrettenetesebbig, hogy mégis megpróbálták eszméletlen állapotban levenni a gépről, aminek aztán tragikus következményei lettek. Ahogy közelebb lépve körbe futtatta tekintetét a szobán, bármilyen nyomát felfedezve annak, hogy nem a legrosszabb következett be a lehetőségek közül, érezte, hogy gyöngyözni kezd a homloka. Nagyot nyelve állt meg az üres ágy mellett, és kezével végig simított az élére vasalt, hófehér, sima lepedőn. Gondolataiból az ajtó nyitódása szakította ki. Ugyanaz a fiatal nővérke lépett be rajta, ugyanazzal a barátságos mosollyal az arcán, aki Kate holmiját átadta neki egy héttel korábban.

-          Mr. Castle, a menyasszonya talán itt felejtett valamit? –kérdezte magától értetődő hangon, majd amikor észrevette, hogy Castle milyen értetlenül néz vissza rá, a homlokához csapott – Ó, bocsásson meg! A kolléganőm nyilván nem értesítette magát! – nevetett fel szégyenkezve, zavartan, majd folytatta – Beckett nyomozó ma reggel magához tért, és levették a lélegeztető gépről. Mivel az eredményei jók voltak, és önállóan lélegzett, minden megpróbáltatás nélkül, így átvihettük egy normál szobába az elkülönítőből. – magyarázta készségesen, mire Castle érezte, hogy lassan eltűnik a gombóc a torkából, megszűnik a nyomás a mellkasán, és ismét kap levegőt.

-          Most hol van? – kérdezte izgatottan Castle, aki az egészből csak annyit fogott fel, hogy szerelme magához tért, és jól van.

-          Második emelet, 229-es szoba – válaszolta elnézőn mosolyogva a nő, majd fejét megértőn ingatva figyelte, ahogy az író mindent hátrahagyva kirohan az ajtón, és azonnal a lépcső felé veszi útját. Castle szinte kettesével szedte a lépcsőfokokat, és olyan iramban rohant, hogy mire a megadott ajtóhoz ért, már kapkodnia kellett a levegőt. Mélyeket lélegezve, nyugalmat és higgadtságot erőltetve magára állt meg a 229-es számmal jelölt, hófehér ajtó előtt, majd amikor érezte, hogy légzése ismét a normális, és már szíve sem kalapál olyan erősen, vett egy nagy levegőt, és halkan benyitott. Kate kisimult arccal, lehunyt szemmel feküdt az ágyban. A csövek, és a zümmögő, pityegő gépek eltűntek a közeléből, csak egy kis éjjeli szekrény, rajta egy kancsó, tele vízzel, és egy pohár volt mellette. Castle halkan sétált közelebb, nehogy felébressze az alvó nőt, de amint az ágy mellé ért, Kate kinyitotta a szemét, és bágyadtan rámosolygott.

-          Szia – köszönt elhaló, még mindig kissé rekedtes hangon, mire Castle szeme könnybe lábadt, és odahúzva egy széket, leült mellé, és két keze közé fogta a karcsú ujjakat.

-          Szia! Nagyon megijesztettél, ugye tudod? – kérdezte gyengéd, megrovó hangon, mire Kate elkomolyodott, és kihúzva kezét a ráfonódó ujjak közül, lágyan simított végig a frissen borotvált arcon.

-          Tudom. Sajnálom! – nézett mélyen a rászegeződő, aggódón, de most már megkönnyebbülten csillogó kék szemekbe. -–Én sem így terveztem... -–próbált humorizálni Kate, mire Castle elhúzta a száját, de nem válaszolt, csak közelebb hajolt, és puhán szájon csókolta a nyomozót. Ajka finoman, szinte cirógatva érintette meg a nőét, mintha attól félne, ez csak egy álom, amiből bármikor felébredhet, és arcon csapja a rideg valóság, Kate pedig, ugyanolyan finoman viszonozta.

-          Soha többé ne csinálj velem ilyet! – motyogta a csókba Rick, mire Kate újra megcsókolta, ezúttal azonban már hosszabban, nyelvével selymesen végig simítva alsó ajkán, Rick pedig, felnyögött a gyengéd érintésre. Egy egész örökkévalóságnak érezte az elmúlt hetet, amíg arra várt, hogy ismét ajkán érezze a nőét, és most minden másodpercét el akarta menteni memóriájába.

-          Mi a helyzet az üggyel? Haladnak a fiúk? – tért rá a munkára Beckett a csók megszakítása után, mire Castle ajkán büszke mosoly jelent meg, magában pedig, megnyugodva állapította meg, hogy szerelme ismét a régi, ha az első gondolata a lezáratlan gyilkosság.

-          Hogy őszinte legyek, még mindig egy helyben topognának, ha én ma nem megyek be – jelentette ki önelégülten, mire Kate kétkedve ráncolta össze szemöldökét, ő pedig, folytatta – a fickó, akit Matthias Sue barátjaként jelölt meg, a személyleírás alapján…

-          Edward Lyon, a bankos fickó – fejezte be helyette Kate bólintva, elrontva ezzel a férfi örömét, mire az, duzzogva bólintott – de gondolom, ezt Javiék nem tudták a leírás alapján – vélte Beckett, mire Castle megint bólintott.

-          Pontosan. Csak egy fantomképük volt, amihez viszont nem tudtak nevet kapcsolni, amit én oldottam meg. Már akkor rájöttem, hogy kiről beszél Matthias, amikor leírta a fickót, de aztán… - akadt el mondandója közepén, mert nem akarta a felelevenítéssel újraélni azokat a perceket, órákat, napokat. – mindegy is, már szóltam nekik, szóval utánanéznek. – zárta rövidre a beszélgetést, mire Kate egyetértően, és szemében cseppnyi elismerő csillogással bólintott.

Alig egy héttel később, Kate nagyot sóhajtva, a visszatérés örömétől csillogó szemmel nézett körül a kapitányságon, asztala mellett állva. Úgy tűnt, a távozása óta semmi sem változott. Ugyanaz a nyüzsgés, és lárma fogadta, mint, amit itt hagyott. A nyomozók, munkájukba merülve telefonáltak, bizonyítékot gyűjtöttek, vagy éppen gyanúsítottakat, tanúkat hoztak be kihallgatásra, a kapitány ezúttal is asztala mögött ülve egy aktába mélyült, míg Castle a fiúkat ugratta, egészen addig, amíg észre nem vették, hogy ő is megérkezett.

-          Te meg, mit csinálsz itt? – kiáltott fel az író rémülten, mire minden fej az őrsön feléjük fordult, de amikor látták, hogy csak Castle volt a hang forrása, ismét a munkájukba temetkeztek. Reakcióikon látszott, megszokták már a férfi furcsa megnyilvánulásait.

-          Itt dolgozom, rémlik? – felelte Kate halálos nyugalommal, mire Castle társaságában Javi és Ryan is közelebb lépett, hogy véletlenül se maradjanak le „anyu” és „apu” újabb vitájáról.

-          Persze, hogy rémlik, de az orvos világosan megmondta, hogy még pihenésre van szükséged! – emlékeztette a nőt a barátságos doktor figyelmeztető szavaira, amelyeket akkor mondott, amikor elhozhatta a kórházból.

-          Csak a Parker ügyről akartam érdeklődni, annál is inkább, mert még a jelentést sem tettem Gates asztalára. Nyílván már tüzet okádik mérgében… - magyarázta jelenlétét Kate, de Rick egy kézlegyintéssel hallgattatta el.

-          Rossz válasz! A Parker ügy anyagáért ugyanis engem küldtél be, emlékszel? Tehát? Mit keresel itt? – ismételte meg a kérdést magabiztosan, nagyképűen Castle, akin látszott, azon ritka pillanatok egyikét élvezi, amikor a nő fölé kerülhet.

-          Nem tudtam tovább otthon ücsörögni! Unatkozom! – tört fel a nőből morcosan, miközben lehuppant székébe, és igyekezett figyelmen kívül hagyni Javi és Ryan vigyorgó képét, akik látható módon nagyon jól szórakoztak kettejük párbeszédén. – értsd meg Castle, hogy én nem vagyok az az otthonülő típus! Nem szoktam lábadozni! - jelentette ki határozottan, mire Castle szigorúan rázta meg a fejét.

-          Akkor sem maradhatsz! Az orvos azt mondta, még nem dolgozhatsz, én pedig, be fogom tartatni az utasításait, mert megígértem! – csendült fel a mély bariton ellentmondást nem tűrően, mire Kate nagyot sóhajtott.

-          Legalább meghallgathatom, hogy mire jutottak a srácok? – kérdezte látszólag belenyugodva az események alakulásába, mire Castle nagyvonalúan bólintott, Kate pedig, Javira nézett várakozón.

-          Edward Lyon nem más, mint Leon Parker törvénytelen gyereke. Annak a nőnek a fia, akibe Leon halálosan szerelmes volt, de otthagyta őket. – fogott bele az ügy ismertetésébe Javi – miután az anyja meghalt, Edward kutatni kezdett az apja után, és amikor rájött a bankrablási sztorira, meg a térképre, elhatározta, hogy megszerzi a pénzt, mert úgy vélte, az jár neki. Innen már csak egy lépés volt összebarátkozni a mostoha húgával, akinek könnyen a bizalmába férkőzött, lévén, hogy olyan a csaj, mint egy kóbor kutya. Bárkihez képes kötődni, aki két jó szót szól hozzá – húzta el a száját Javi, majd Ryan vette át a szót.

-          Miután Sue elpanaszolta neki, milyen rosszul bánik vele az apja, felajánlotta, hogy segít elintézni, egész pontosan, könnyebbé tenni az életét. A többi már ismert… nyittatott a fickóval egy széfet, de arra nem gondolt, hogy a térkép közelébe így sem tud férkőzni, ezért elment a lakására, szembesítette vele, hogy kicsoda valójában, majd amikor Leon nem akarta átadni a pénzt, megölte. – zárta rövidre a dolgot, mire Kate elégedetten bólintott. – Ó, ha már itt vagy, aláírhatnád a jelentést – tolt az orra alá egy papírt Ryan, melyet a nő egy tollvonással aláfirkantott.

-          Mehetünk is, nem? – vetette fel a lehetőséget Castle, mire Kate elhúzta a száját. Hiányzott már neki az őrs nyüzsgése, Javi és Ryan folyamatos marakodása, baráti csipkelődése, ráadásul még azt sem tudta elintézni, amiért igazából jött. Végül hirtelen ötlettől vezérelve, kérlelőn fordult az íróhoz.

-          Előtte még készítenél nekem egy kávét? Már nem is emlékszem az ízére! – nézett könyörgőn az íróra, mire az, először állta a tekintetét, majd nagyot sóhajtott, és szó nélkül a pihenő felé indult. Kate csak erre várt, amint a férfi látótávolságon kívül került, a zsebébe nyúlt, és egy borítékot adott át Ryan-nek, annak az embernek, akiben a világon a legjobban bízott. – Ryan, nekem mennem kell. Ha Castle kijön a kávéval, ezt add oda neki! – kérte a férfit, aki értetlenkedve ugyan, de bólintott, ő maga pedig már el is tűnt.